XIV. FEJEZET.
A vandalok országa.

Időszámításunk első századaiban Afrika volt a római birodalom egyik legszebb és leggazdagabb tartománya. Dúsan tenyésző éghajlata s virágzó földmívelése azzal a kiváltsággal díszesítette, hogy «Róma éléstára» néven emlegették.

Afrika tengerpartja Cyrenétől az Atlanti-óczeánig mintegy 2300 kilométer hosszúságú, de annyira össze van szorítva a Földközi-tenger és a Szahara-sivatag közé, hogy szélessége néhol alig haladja meg a 120-150 kilométert. Ősi, vagyis bennszülött lakosai azon nagy libyai fajhoz tartoztak, mely berber nevezet alatt még ma is ugyanazt a földet lakja. Ezektől nyugatra a barna bőrű mórok tanyáztak, kiknek törzsei közül többen megőrizték a pásztorok vándoréletét, minélfogva a numida vagy nomád név ragadt rájok. E barbár lakosság közé ékelték be magukat a phoeniciai és görög gyarmatok s az előbbiek közül kitűnt Carthago, mely nemsokára a tengerek királynéje lett s századok folytán az «Afrika Rómája» czímét vívta ki. E gazdag és pompás főváros még a római uralom alatt is virágzó köztársaságként tűnt fel. Magában foglalta hat tartománynak kézműveit, fegyvereit és kincseit. Lakosainak száma tán egy millióra mehetett.

Magát a tartományt számos város s a virágzó falvak egész sokasága borította. Az egész Afrika mintegy hatszáz püspökségre volt felosztva s az egyházi élet és irodalom, mely legkimagaslóbb alakját sz. Ágostonban tisztelte, magas virágzásra emelkedett. Ő volt itt a katholicizmusnak, mely erős harczokat vívott a donatistákkal (Donatus püspök hiveivel), legkitünőbb letéteményese.

E kitűnő férfiú a numidiai Tagaste város szülötte volt (353) s könnyelműen átélt ifjúsága után a manichaeusokhoz csatlakozott. De csakhamar kiábrándulván, Rómába, majd a szónoklat tanítása végett Milanóba ment, hol sz. Ambrus nagy befolyással volt rá. 34 éves korában megkeresztelkedvén, irodalmi tevékenységét a manichaeusok ellen fordította; majd Hippo Regius (a mai Bona) város püspöke lett, s mint ilyen előbb a donatisták, majd a pelagianusok ellen folytatott heves küzdelmet. Ő benne hunyt el (430) Afrika utolsó nagy embere, kit sokoldalúságára nézve még nem igen múlt felül halandó. Egyaránt otthon volt a metaphysika, történelem, régiségtudomány és művészetek terén; épen úgy értett a zenéhez, mint a szabadakarat fejtegetéséhez. Irodalmi művei tizenegy hatalmas kötetet töltenek meg. Az egyház atyái sorába iktatta és művei, különösen az Isten országáról (de civitate Dei) szóló, a bennök nyilatkozó mély erkölcsi és vallásos érzés miatt soha sem szüntek meg a vallásos mozgalmaknak és vitáknak egyik legerősebb alapjául szolgálni. A mellett meggyőződésének ereje őt annak kijelentésére birta, hogy az eretnekeket kényszeríteni kell, hogy belépjenek a katholikus egyházba. Épen ebben állott az egyház ereje az arianusokkal szemben, kiknek gyöngébb szervezete az ily erőszakos eljárás keresztülvitelére nem volt alkalmas.

Egy tripolisi diadalív romjai.

Az afrikai eretnekeket Honorius császár a legszigorubb büntetésekkel sujtotta; háromszáz püspököt és sok ezer papot számüzetett, tömérdek gyülekezet elvesztette a polgári jogokat s eltiltatott az istentisztelet gyakorlatától. Tíztől kétszáz ezüst fontig terjedő pénzbirságot szabtak azokra, kik az eretnek gyülekezetekben résztvettek, s ha valaki a büntetést ötször lefizette a nélkül, hogy makacssága megtörött volna, további büntetését a császári udvar tartotta fenn magának. Így azután nem csoda, ha a tartományban a belzavarok és a vérontások napirenden voltak, annál inkább, mert a szigorú eljárást maga sz. Ágoston is a legmelegebben helyeselte.

A leghevesebb vallási villongás közepett jelentek meg a vandalok Afrikában s Gaiserichet, ki az orthodox felekezet ellenségének vallotta magát, a donatisták úgy üdvözölték, mint szabadítójukat. A belzavarok nagyban kezére jártak a vandal királynak, midőn Afrikát meghódította. Gaiserich, a mint a hódítást 439-ben Carthago bevételével befejezte, rendeletet bocsátott ki, mely szerint halálbüntetés terhe alatt tartozott mindenki aranyát, ezüstjét, drágaságait s minden értékes czikkét a győztesnek kiszolgáltatni. A tartomány nemesei közül mindazokat, kik lealázó föltételei előtt meg nem hajoltak, örökös száműzetésre kárhoztatta. Itáliát, Rómát és a keleti tartományokat csakhamar elárasztotta a száműzöttek és menekülők sokasága, kiket mindenütt közrészvét fogadott. A vandal király erre az egész tartományt, s nemcsak a hatalmas állami uradalmakat, hanem a magánbirtokokat is, a maga és családja számára foglalta le s egyes kerületeket, melyek ettőlfogva a «vandalok osztályrésze» (Vandalorum sortes) nevet kapták, katonái között osztatott szét.

Gaiserich állítólagos érme.

Azonban észak harczedzett fiainak nem való volt a forró éghajlat, mert petyhüdtté tette véralkatukat. Elpuhultak s élvhajhászókká lettek. Az erkölcsi romlottság ellen már Gaiserichnek küzdenie kellett s egy rendeletével a circus és szinház teljes elvesztésének büntetését szabta az olyan városokra, melyekben a nyilvános játékok alkalmával háromszor egy évben zendülések és forradalmak törnek ki. Hogy mennyire elhanyatlott a vandalok hatalma, azt mutatja az is, hogy az agg király 474-ben Zeno kelet-római császárral örök békére lépett, melylyel kötelezte magát arra, hogy a birodalom ellen többé semmiféle támadást nem fog intézni. Orestes nyugatrómai patriciussal is egyességre lépett, sőt később Odovakar javára Sicilia nagy részéről lemondott. Gaiserich ötvenéves uralkodás után 477 elején halt meg. A vandalok száma ekkortájt kétszázezer lélek lehetett, kik között mintegy 30-40,000 volt a harczosok száma.

Halála után legidősb fia, Hunerich foglalta el a trónt s 477–484-ig uralkodott. Ez atyjának csak kegyetlenségét örökölte, de nem egyszersmind vitézségét is. Hogy fiának a trónt biztosítsa, legyilkoltatta családjának összes tagjait. Azután kegyetlenül üldöztette a katholikusokat s tömérdek embert fosztott meg javaitól. Utána a romlásnak indult országot legidősb unokaöcscse, Gunthamund kormányozta (484–496), ki a katholikusoknak visszaadatta templomaikat, de az előrehaladó mórokat nem birta visszatartóztatni. Úgy látszik, ő alatta ment veszendőbe Sicilia is. Utódja öcscse, Tharasamund lett (496–523), egy testileg és szellemileg egyaránt kiváló ember, ki a Theodorich nővérét, az özvegységre jutott Amalafridát vevén nőül, népének haderejét a keleti gótok segédhadaival növelte. Nem igen üldözte a katholikusokat, inkább meggyőzni igyekezett őket álláspontjuk téves volta felől. Csak az ő halála után jutott a trónra Hunerich fia, Hilderich (523–530). Ez a hadi vezérletet Hoammer nevű rokonára bízta, szakított a keleti gótokkal, s Amalafridának a mórok segítségéhez kellett folyamodnia. Azonban a mórok Capsa mellett vereséget szenvedtek s Amalafrida fogságba esett. A kegyetlen vandal király börtönbe záratta s később megfojtatta. Egyébiránt Hilderich, ki anyja, Eudocia révén rokonságban volt a konstantinápolyi udvarral, teljes vallásszabadságot biztosított a katholikusoknak s megengedte, hogy püspökségeiket betölthessék. Élénk összeköttetést tartott fenn a császári udvarral s mindenképen biztosítani óhajtotta magának a Justinianus császár barátságát. A móroktól súlyos vereséget szenvedvén, népe fellázadt ellene s Gaiserich dédunokáját, a fiatal Gelimert ültette a trónra (530–534).

Azonban Justinianus császár nem hagyta a maga védenczét, Hilderichet. Épen a perzsa háborúval lévén elfoglalva, előbb diplomatiai úton, majd fenyegetésekkel próbálta meg Gelimert lemondásra bírni. Azonban hiába. Ekkor a császár a közvitézből vezérségre emelkedett Belizárt állította a vandalok ellen kirendelt hadak élére s utasítást adott neki, hogy a hadjáratot haladéktalanul kezdje meg.

E hadjáratot a legnagyobb részletességgel s hűséggel Prokopius írta le, ki mint a hadvezér jogtanácsosa személyesen kisérte Belizárt Afrikába.

A hadsereg, melylyel Belizár 533. szeptember végén Afrika partjain kikötött, mindössze 16,000 emberből állott. Közöttük legkiválóbbak gyanánt szerepeltek a Belizár testőrei; de bár nem sokan voltak, számot tettek a herul és a hunn csapatok is. Gelimer a maga hajóhadát Sardinia elfoglalására küldötte ki s így a görög seregek partraszállását nem akadályozhatta meg. Belizár feltartóztatás nélkül haladt Carthago felé, melynek védelmére a vandal király csak az utolsó perczben gondolt. Összpontosította az ország belsejében levő hadakat s carthagói parancsnokká öcscsét, Ammatát tette, azzal az utasítással, hogy az ellenséget szembe támadja meg. Az ellenség közeledtének hirére rendeletet adott ki, hogy Hilderichet és családját gyilkolják le. S míg Gibamund unokaöcscsére azt a feladatot ruházta, hogy az ellenség bal szárnyát támadja meg, ő maga seregének zömével Belizárt hátban szándékozott meglepni. Belizár Carthagótól két mérföldre, Decimumig haladt előre. Itt az örmény származású vitéz Johannest Carthago ellen indítja, a hunn segédcsapatokat a balszárny védelmére rendeli s magát erős táborban elsánczolja.

Hunerich pénze.

Gunthamund pénze.

Hilderich pénze.

Thrasamund pénze.

A vandalokat egyik sorscsapás a másik után üldözi. Ammata idő előtt tör ki Carthagóból s bár vitézül haczol, elesik az ütközetben, megrémült serege pedig futásban keres menedéket. Gibamundnak a balszárny ellen megkisérlett támadása sem sikerül; a hunnok ellenállhatatlan erővel tartóztatják vissza, azután csapataira vetik magukat s a vandalokat teljesen megsemmisítik. Most Belizár vitéz testőrcsapatával előnyomul; egyszerre hirét veszi, hogy Gelimer közeledik. Ekkor a római hadak egy közeli magaslatot akarnak elfoglalni; de a Gelimer katonái frissebbek s elűzik innen a rómaiakat, kiket Belizár alig bír megint rendbe szedni. A helyett, hogy a vandal király elhatározó támadást mérne a császáriakra, siránkozva borul öcscse holttestére s eltakaríttatására tesz intézkedéseket. Ellenben Belizár megragadja a kedvező alkalmat; támadást parancsol s oly borzasztó erővel csap a készületlen vandalokra, hogy ezek rendetlen futásban menekülnek Numidia belsejébe.

Ezzel el volt döntve Vandalország sorsa.

Belizár ellenállás nélkül vonult be Carthagóba s szigorú fegyelmével és szelidségével nemcsak megnyerte a vandalokat, hanem a lakosságot is hajlandóvá tette a várfalak helyreállítására. Gelimer is okulva az eseményeken, nem maradt tétlenül; Sardiniából magához rendelte öcscsét, Tzazót s mór csapatokkal erősítette meg hadseregét. Azután a fővárostól negyedfél mérföldre, Trikameron mellett elsánczolja magát. Itt támadja meg őt Belizár deczember havában. Két erős lovasrohamát a vandalok visszaverik; de a harmadik rohamban elesik Tzazo s az egész vandal sereg felbomlik. Az elhatározó csapást a hunn lovasok mérik reá, kik elől a vandalok vad futásban menekülnek sánczaik közé, hol asszonyaik és gyermekeik tördelik kezeiket. Este felé Belizár innen is kiveri a vandalokat, kik hanyatthomlok menekülnek. Gelimer is egérútat talál; de a nők, gyermekek s a felhalmozott kincsek nagy része a görögök kezébe kerül.

Gelimer a mórok egyik sziklavárában vonta meg magát, hol három hónapig daczolt Fara herul vezérrel, kit Belizár megostromlására küldött ki. De végre is elfogyván élelmi szerei, tisztességes feltételek alatt megadta magát. A császár tekintélyes földbirtokokat engedett át neki Galatiában s biztosította számára a patricius méltóságot is, ha katholikussá lesz. De Gelimer makacs ariánus maradt s inkább lemondott a magas méltóságról, semhogy hitét elveszítse.

Gelimer pénze.

Ez lett a vége a vandalok afrikai uralmának, mely mindössze egy századig tartott. Bukását nem csupán a római hadak vitézsége okozta, hanem a vandal nép elpuhulása is siettette. Élvezethajhászat és mindennemű kicsapongások elgyengítették az egykor erős izmokat, melyek csapásaitól nem egyszer rengett meg a római birodalom. Uralkodóik közül az egyetlen Gaiserich magaslott ki, de utódai már nem voltak hozzá foghatók. Fényűzésükön Prokopius is megbotránkozott s történeti könyveiben megörökítette az élvezet- és kéjhajhászat mindazon nemeit, melyek e hatalmas nemzet sírját előkészítették.

A szerencsés Belizár kezére jutott a vandal király kincstára is. Ezt Gelimer még bukása előtt egy hajóra rakatta, hogy Spanyolországba, Theudis nyugati gót királyhoz szállíttassa. De a viharok megakadályozták, hogy a hajó Hippo Regius kikötőjéből elindulhatott volna s ekként az egész kincs a győztes hadvezér zsákmánya lett. E kincsből való lehetett az a művészi ezüst-tál, melyet évekkel ezelőtt az olaszországi Feltre közelében találtak. A hét kilót meghaladó súlyú műemléken latin szavakkal e fölirat olvaható: «Geilamir, a vandalok és alánok királya». Belizár a nagyszámú vandal foglyokat, kiket leginkább a templomokban fogdostak össze, Konstantinápolyba szállíttatta s azután a kelet-római birodalom különböző tartományaiban telepítették le. Afrika szárazföldjén nyoma veszett az egykor a világot megremegtető népnek. Némelyek szerint a Kanári-szigetek őslakóiban, a guanachokban kellene a vandalok ivadékait keresnünk, de ez a vélemény épen nem alapszik erős bizonyítékokon.

A császár nagyszerű diadalmenetet rendezett Belizár tiszteletére. E diadalünnep annál inkább dagaszthatta a jeles hadvezér keblét, mert addig csak a császárokat vagy a császárok rokonait illette meg ez a magas kitüntetés. Az egyszerű hadvezérek között ő volt az első, ki ezt megérhette.

A diadalmenet Belizár palotájából indult s Konstantinápoly legszebb utczáin haladt a hyppodromig. A főváros népe gyönyörködhetett a nemzetek gazdagságában, a harczias és elasszonyosodott fényűzés ragyogó emlékjeleiben, a pompás fegyverzetekben, arany trónusokban, a vandal királyoktól használt díszkocsikban, a királyi asztal színarany és ezüst edényeiben, a legfinomabb formájú korsókban és szobrokban, abban az aranykincsben és szent edényekben, melyeket Gaiserich a jeruzsálemi templomból elrabolt; mindezek közszemlére voltak kitéve. A menetet a legelőkelőbb vandal férfiak csapata nyitotta meg s magas termetük és férfias alakjuk lebilincselte a nézőket. Gelimer is ott lépdelt bibor palástjában, s királyi felségét mindvégig megőrzötte. Egyetlen könnycsepp nem csordult ki szeméből, egyetlen sóhaj nem tört ki kebléből. Mindössze egyszer idézte bölcs Salamon szavait: «Hiábavalóságok hiábavalósága! Minden csak hiábavalóság.» Maga Belizár, a helyett, hogy négy lótól vagy elefánttól vont diadalkocsira ült volna, derék katonái között gyalog haladt. Így ért a díszmenet a hippodromhoz, hol a senatus és a nép üdvrivalgása fogadta. Justinianus és felesége, Theodora trónon ülve szemlélték a jelenetet, midőn a fogoly uralkodó és a győztes hős hódolatteljesen leborultak a trón zsámolya elé. Belizárt a császár a következő évre (535) consullá nevezte ki s beiktatása egy második diadalmenethez hasonlított. Consuli székét fogoly vandalok vitték vállaikon s a hadizsákmányt, arany serlegeket és gazdagon kirakott öveket pazarul szórták a tolongó néptömeg közé.

Gelimer missoriuma.
Körirata: +GEILAMIR REX VANDALORVM ET ALANORVM.

A vandalok nyelve legközelebbi atyafiságban volt a gótok nyelvével s a nép új hazájában is megőrízte a maga nemzetiségét. És bár a hivatalos nyelv a latin volt s ezen társalogtak az udvar és az előkelők, az arián istentisztelet mindvégig vandal nyelven tartatott. Minthogy a carthagói szinházak és iskolák előadási nyelve szintén a latin volt, népköltészeti alkotás nem maradt fenn a vandaloktól. Utolsó királyukról, Gelimerről följegyezte a történelem, hogy ő maga is költő volt s önszerzette dalokban hárfán énekelte meg szomorú sorsát. A latinúl iró szerzők közt Blossius Aemilius Dracontius költő, továbbá Thapsusi Virgilius, Fabius Planciades Fulgentius és Victor egyházi írók a kiválóbbak. Ez utóbbi a vandal hitüldöztetés történetét írta meg s művében becses adatokat őrzött meg kora viszonyainak ismeretéhez.