XIII. FEJEZET.
A keresztyénség.

Mint a nagy folyammá növekvő kicsiny patak, szerény kezdettel indult el világhódító útjára a keresztyénség. Az emberiség megváltója a szegényeknek igérte a mennyeknek országát s mindazok, kik a nyomorúság és megvetés terhét hordozták vállukon, örömmel kerestek vigasztalást a jövendő boldogság reményében. A római birodalom mindaddig nem törődött e szegény emberek dolgával, míg az állam érdekeit veszélyeztetve nem látta s általában az egész keresztyénséget úgy tekintette, mint a zsidóság egyik felekezetét.

Azonban a Messiás eljövetelében való hit a keresztyénséget kiragadta a zsidóság karjaiból s egyetemes irányt jelölt ki számára. Általában a keresztyénség megszüntette közösségét a zsidósággal, melynek kebelében létrejött s lemondott a multról, hogy a jövendőt biztosítsa magának. A mozdulatlanságban poshadó római-pogány cultusszal szemben pedig a meggyőződés fensége és a lelkek szükséglete szabta meg előretörekvő útját. A hivek átszelleműlve hirdették az új tant, mely boldogító érzést öntött beléjök s elviselhetővé tette a halál gyötrelmeit is.

Már a második században a keresztyénség olyan terebélyes fa lett, hogy lombjai alatt egyházi szervezet fejlődhetett.

Az egyházi igazgatás élén kezdetben a püspökök (episcopus = felügyelő) és presbyterek (vének) állottak. A két hivatal majdnem azonos volt, csakhogy amazok tiszte inkább az őrködés és felügyelet, emezeké meg a tanácsadás és kormányzat volt. Azonban épen a tanácskozások vezetése csakhamar előidézte azt, hogy egyes tagjai az új egyháznak kiemelkedtek a középszerűség sorából s nagyobb tekintélyre tettek szert, mint társaik. A szervezkedés főfeltétele volt, hogy a zsenge egyháznak állandó tisztviselői legyenek s ezeket a legtapasztaltabb és legpéldásb életű presbyterek közül választották. Lassanként a többet jelentő püspöki czím fölébe kerekedett az egyszerű presbyter elnevezésnek, s míg ezt az egyházi tanács tagjainak megkülönböztetésére foglalták le, amazt e tanács elnökére ruházták. A püspök választott birája volt a gyülekezetnek s mint a tanácskozások vezetője, a hívek többségének köszönhette hivatalát. Minthogy a püspöki intézmény az apostolok tevékenységét folytatta, isteni eredetet tulajdonítottak neki.

Lant-alakú fejdísz.
Périgueux-ben 1858-ban talált bronz szobor.

Korán szokásba jött, hogy az egyes gyülekezetek püspökei a tartományi fővárosokban minden tavaszszal és őszszel gyűlést tartottak s mintegy a szentlélek sugallatára a fontosabb vitás kérdésekben határozatokat hoztak, melyeket kánonoknak neveztek.

Azonban idővel a püspökök közt is különbségek, illetőleg versengések támadtak. A zsinatokon minden tartományban a főváros püspöke foglalta el az elnöki széket s ennek a metropolita (fővárosi püspök) vagy a primás (első püspök) megtisztelő czímet adták. Később azután e czím nemcsk megtiszteltetés volt, hanem hatalmi jogkört is foglalt magában. Majd ezek között is megkezdődött a vetélkedés s előre látható volt, hogy a legfőbb tekintélyt a világ fővárosának, Rómának püspöke fogja a maga számára követelni.

Az egyházi hierarchia kifejlődése keleti mintára, hozta létre a laikusok és a clerikusok vagyis a világiak és a papok megkülönböztetését, a mi teljesen ismeretlen dolog volt a görög-római classikus világban. A papság nem rendelkezett ugyan kezdetben világi hatalommal; de saját hatáskörében két erős fegyvert alkalmazott, melyekkel tekintélyét mérhetetlen módon fokozni tudta. Egyik volt az ártatlanul szenvedők segítése, a másik pedig a bűnösök büntetése. Az első keresztyének megvetvén világi javaikat, pénzzé tették mindenöket s az egyháznak ajánlották fel. Később az egyház mérsékelte e nagylelkű áldozatokat s megelégedett a tizeddel, melynek isteni eredetét Mózes törvényeiből mutathatta ki. Az egyházi jövedelem azután részint a papság fentartására, részint templomok építésére fordíttatott; a fölöslegből meg az egyház szegényei, az özvegyek és árvák a bénák, aggok és betegek, továbbá az idegenek és zarándokok, a vallásukért szenvedő foglyok és rabok részesültek segélyezésben. Ellenben a megrögzött bűnösöket kizárta az egyház a gyülekezetből s ekként meghonosította a kiátkozás intézményét. Nagy hatalom lett ez az egyház kezében, melyet eleinte leginkább gyilkosok, csalók és erkölcstelen életűek ellen alkalmazott; de ezzel sujtotta az eretnekeket és a keresztyénségtől elszakadottakat is. A kiátkozás szörnyű következményeket vont maga után; az ezzel megbélyegzett embert kikerülte mindenki, nem részesülhetett a hívek adományaiban és az egyház áldásaiban. Alóla csak nyilvános vezekléssel lehetett menekülni, a mely szigorú és ünnepélyes formákhoz volt kötve.

A III. századi pápák temetkező-helye a római katakombákban.
Sz. Cornelius sírboltja.

A keleti tartományokban, Pál apostol buzgó működésének színterén, keletkeztek a legrégibb keresztyén egyházközségek. Ezek közt legnevezetesebbek voltak Syriában Damascus, Aleppó és Antiochia, mely utóbbi már Theodosius uralkodása alatt egymaga százezer hivőt számlált, vagyis akkori népességének egy ötödrészét. Görögországban Spárta, Korinthus és Athene tűntek ki, a pontusmelléki tartományok meg már Commodus idejében tömve voltak keresztyénekkel, mint Lukianos irati tanúsítják. Egyiptomban Alexandria volt az első keresztyén község; de a mint a keresztyénség államvallássá lett, a többi városok is mind áttértek s Thebais környékét a remetéknek egész raja szállotta meg. Rómáról Tacitus írja, hogy Nero korában itt a keresztyének száma «roppant magasságra» emelkedett. Annyi bizonyos, hogy már a harmadik század közepén papi rendje egy püspökből, negyvenhat presbyterből, hét esperesből s ugyanannyi alesperesből, negyvenkét gyertyahordozóból s ötven egyházfiból állott. Úgy hogy megközelítő számítás szerint a római keresztyének számát ötvenezerre lehetett tenni. Összes lakosságát ez időben a történetírók egy millióra becsülik. A nyugati tartományok közül Afrika forró éghajlata különösen termékeny talaja volt az új eszméknek s csakhamar kiváló férfiak lobogtatták itt a keresztyénség zászlaját, mint Tertullián, Cyprián és az ékesszólásáról híres Lactantius. Galliában, mely az első három században egyetlenegy egyházi íróval sem dicsekedhetett, lassan vetette meg lábát az új vallás s innen még lassabban haladt tovább a spanyol és brit tartományokba.

Mennyi lehetett a világon a keresztyének száma Nagy Constantinus megtérése előtt, azt meghatározni ma már nagyon bajos. De Antiochia éa Róma városok arányszámát véve alapul, nem valószínű, hogy a birodalom alattvalóinak huszadrészénél több lelket számított volna a keresztyén hívek tábora.

Azonban a keresztyénség sokkal nehezebben terjedt volna el, ha a római császárok üldöztetését ki nem hívta volna maga ellen. Bizonyos, hogy az új eszméknek nincsen jobb talaja, mint a vértanúk kiomló vére; de még inkább bizonyos, hogy mióta ember az ember, a tilalmas dolgok sokkal jobban izgatják képzelődését és hívják fel érdeklődését, mint azok a melyekhez akadály nélkül juthat.

A keresztyénség is akkor kezdett igazán lendületet venni, mikor a 303. év elején Diocletianus császár az általános üldözés megkezdésére kiadta az első rendeletet.

A keresztyének üldözését tulajdonkép Nero császár kezdette meg. Az ő uralkodása alattt Róma borzasztó tűzvész martaléka lett s a nép a császárt vádolta a főváros felgyújtásával, mintha Trója romlásának képét akarta volna felidézni. A gyanú mindinkább erősbödött, s Nero, hogy ezt magáról valamikép elhárítsa, ráfogta a keresztyénekre s iszonyú kegyetlenségeket követett el rajtuk. «A legkeresettebb kínzásokkal sujtotta – úgymond Tacitus – a keresztyén névvel nevezett s méltán megbélyegzett egyéneket. Ezek nevüket és eredetüket Krisztustól vették, ki Tiberius császár uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator itélete következtében halállal bűnhődött. A kínzások minden nemét alkalmazták ellenük s kínjaikat gúny és kaczaj által keserítették meg. Keresztre feszítették vagy vadállatok bőrébe varrták s az ebeknek eledelül tették ki őket; másokat meg szurokba burkoltak s úgy gyujtották meg őket, hogy éjjel fáklyaként világítsanak. A közborzalom végül könyörületté változott s általános volt a vélemény, hogy ezek a szerencsétlenek nem annyira a közérdeknek, mint inkább a remegő zsarnok kegyetlenségének estek áldozatul». A keresztyén üldözések színhelyén, a császári kertben s Nero circusa helyén emelkedett föl később a világhírű római sz. Péter-templom. Domitianus is csak ürügyűl használta fel a keresztyénüldözést, hogy rokonait láb alól eltehesse. Meggyilkoltatta unokaöcscsét, Flavius Clemenset, kihez Domitilla nevű unokahugát feleségül adta, s kinek gyermekeit trónörököseivé fogadta; majd magát Domitillát is egy elhagyott szigetre száműzte. Mind a kettőnek bűne az volt, hogy a római istenek tiszteletét megtagadták s a «zsidók szokásait» követték. Az egyház a martyrok közé sorozta őket s Domitianus üldözésének nemsokára véget vetett Stephanus, a Domitilla felszabadult rabszolgája, ki a császárt megölte.

Idővel a nép hangulata is a keresztyének ellen fordult s minden elemi csapást, mely a birtodalmat érte, a keresztyének bűnei és vallástalansága által előidézettnek hitt. Minélfogva hangosan követelte, hogy a keresztyéneket mint az istenek és emberek ellenségeit, kínpadra kell vonszolni s a vadállatoknak martalékul dobni. Azonban Antoninus Pius bölcsessége a néptömeg vádjaival szemben védelmébe vette a keresztyéneket s az istenekre bizta megbüntetésüket, a feladókra pedig büntetéseket szabott.

Az egyébként felvilágosodott Marcus Aurelius alatt megint rosszra fordult a keresztyének sorsa. Ez a császár engedett a tömeg követelésének és elnézte az üldözést. Annál csodálatosabb, hogy kegyetlen fia, Commodus uralkodása alatt a keresztyénekre nyugalmas idők következtek. Ágyasa, Marcia vonzalmat érzett az elnyomott egyház hívei iránt és állhatatos védelmezőjük maradt.

Azonban a harmadik század elején számuk már annyira megnövekedett, hogy a pogány templomokat alig látogatta valaki s ezek jövedelme szerfölött megapadt. Septimius Severus tehát rendeletet bocsátott ki, melyben szigorú büntetéssel tiltotta a keresztyén vallásra való áttérést. E rendelet következtében a legbuzgóbb hittanítók jutottak kínpadra s szenvedtek vértanúhalált. De Severus utódai alatt harmincznyolcz évig békét élveztek a keresztyének s a titokteljes tan felköltötte a császári udvar kiváncsiságát is. Mammaea császárné Antiochiában maga elé hivatta a nagyhírű Origenest s fia, Alexander császár, családi imaházában Ábrahám, Orpheus és Apollonius szobrai mellett elhelyeztette a Krisztus szobrát is. Uralkodása alatt a püspököknek szabad bejáratuk volt a császári palotába s ezek talán ekkor jelentek meg első ízben az udvarnál.

A régi római Péter-templom alaprajza.
A pontozott vonal Nero circusát mutatja, a melynek helyére e templom épült.

De a béke nem sokáig tartott s a szépen megindult fejlődést megint megakasztotta a Maximinus kegyetlensége, mely azután Decius uralkodása alatt tetőpontra hágott. Decius mindjárt trónralépte után (250) kibocsátotta az üldözési rendeletet s szigorú büntetések alatt megparancsolta az összes hatóságoknak, hogy a keresztyéneket bizonyos meghatározott napon maguk elé idézve, kényszerítsék a pogány istenek iránt tanúsítandó hódolatnyilvánításra. A tisztviselők azután kérlelhetetlen szigorral tettek eleget a császár parancsának.

A vértanúk, kiket eleinte elrettentésül a püspökök és presbyterek vagy a tekintetet nem érdemlő rabszolgák közül választottak ki, bámulatos elszántsággal néztek szemébe a halálnak. Zsoltárokat énekelve léptek a feldühödött vadállatok ketreczébe, átszellemült arczczal kisértették magukat a máglyára s örömérzettel állották ki a legválogatottabb kínzásokat.

Diocletianus uralkodása kezdetén a legteljesebb vallási türelem uralkodott; ő maga ugyan hű maradt a régi istenekhez, de neje, Prisca és leánya, Valeria, már a keresztyénséghez hajlottak.

Mindamellett sem a Diocletianus eszélyessége, sem a Constantius emberiessége nem volt elegendő, hogy a türelem rendszabályait megóvhassa. Uralkodótársaik, Maximianus és Galerius megátalkodott ellenségei voltak a keresztyéneknek s ez utóbbi rábirta Diocletianust, hogy a keresztyénekre vonatkozó intézkedések megvitatására Nicodemiába udvari tanácsot hívjon össze. A tanácsosokat Galerius a maga pártjának nyerte meg s ezek részint gyűlöletből, részint gyengeségből a keresztyének ellen nyilatkoztak. Hiába hangoztatta az öreg császár, mily veszedelmes az egész birodalom békéjét felzaklatni s annyiak vérét ontani; hiába küzdött végül a mellett, hogy a keresztyéneket legfeljebb csak az udvartól és a hadseregből távolítsák el. Mikor mindez nem használt, kérdést intézett a miletusi Apollóhoz s csak miután ez is az ő felfogása ellen nyilatkozott, írta alá az üldözésre vonatkozó rendeletet.

A 303. évi márczius 24-én vagyis a Terminaliák ünnepén, melyet a rómaiak a határok istenének szenteltek, a nicodemiai főtemplom sekrestyéjét feltörték, az ott talált szentírást elégették s magát az épületet földig rombolták. Másnap pedig megjelent a császári edictum, mely a birodalomban lévő minden keresztyén templomot földig lerontani, mindazokat, kik titkos gyülekezetekben résztvesznek, halállal büntetni, úgyszintén minden szent iratot és könyvet elégetni rendelt. Az egyházak javai lefoglaltattak s árverés útján eladattak. Ugyene rendelet a keresztyéneket megfosztotta a kitüntetések elnyerésének s hivatalok viselésének jogától; a rabszolgákat örökös rabszolgaságra kárhoztatta s az egész keresztyén községet törvényen kívül helyezte. A biróságok meghatalmazást kaptak, hogy a keresztyének ellen minden vádat fölvegyenek, a keresztyéneket pedig minden, törvényszék előtt emelhető panasztól eltiltották.

Diocletianust a kedve ellen tett intézkedések aggodalommal töltötték el. Félelmét még inkább fokozta az a körülmény, hogy palotája egymásután kétszer is kigyuladt. Környezete a gyanút a keresztyénekre fogta, kik közül számosokat bebörtönöztek s ártatlan vérök csakhamar az egész várost megöntözte. Galerius attól való féltében, hogy a keresztyének ellene is bosszút forralnak, elhagyta Nicodemiát s télvíz idején nyugatra utazott.

Az első rendeletet nemsokára követték a többiek. A második rendelet a papok ellen irányult s minden egyházi személy bebörtönzését parancsolta. A harmadik rendelet meghagyta a tisztviselőknek, hogy a keresztyéneket iparkodjanak a római istenek tiszteletére visszatéríteni, s ha előítéletükhöz makacsul ragaszkodnának, szabadságot adott az üldözésekre és kínzásokra.

E rendeletek végrehajtása borzasztó lapokkal gazdagította az egyháztörténetet s beszennyezte Diocletianus emlékét.

Ezüst övlemezek keresztekkel díszítve.
Találták Budán egy római sírban.

Nem sokkal azután, hogy Diocletianus kihirdette a keresztyének üldözését parancsoló rendeleteit, lemondott a trónról s visszavonult a magánéletbe. De uralkodótársai és utódai nem hagytak fel az üldözéssel. E tekintetben csak Constantius volt kivétel, ki nem tudta jellemével összeegyeztetni az alattvalók sanyargatását. Udvari tisztjei is már caesar korában mind keresztyének voltak s csak Spanyolorság kormányzóját, Datianust nem bírta rászorítani, hogy a türelem álláspontjára helyezkedjék. Ez határozottan ragaszkodott a császári rendeletek végrehajtásához s kegyetlenségét számos martyr vére pecsételte meg. A mikor azonban Constantius augustussá lett, mindenütt a vallásos türelem elvét emelte érvényre s ezt fiával, Constantinusszal is elfogadtatta. Sőt Constantinus annyira ment, hogy trónraléptének perczétől fogva az egyház védőjének nyilatkoztatta ki magát s a legelső volt a császárok közt, ki a keresztyénséget fölvette.

Itáliára és Afrikára a Maximianus hatalma terjedt ki, a ki rövid ideig tartó uralkodása alatt örömét lelte a vérengzésben és a keresztyének üldözésében. Utódja, a Diocletianus lemondása után, Severus lett, s ő is szabad folyást engedett az üldözésnek. E tartományokban azután csak a Maxentius lázadása állította helyre a keresztyénség békéjét.

Galerius eleinte Illyriát kormányozta, hol az evangelium tanai nem igen tudtak erős gyökeret verni. Mikor azonban a Kelet kormányzása jutott számára osztályrészül, Egyiptom, Palaestrina, Syria és Thracia keresztyénei sokáig megemlegették kegyetlenségét. Végre is hat évi kegyetlen üldözés után belátta, hogy erőszakos eljárásával czélt nem ér s a keresztyének száma nem hogy fogyna, de mindinkább szaporodik, abba hagyta tehát a lelkiismereti szabadság ellen vívott küzdelmét s megengedte a keresztyének szabad vallásgyakorlatát. «Megengedjük – így szólott rendelete, – hogy a keresztyének hitüket félelem és háborgatás nélkül vallhassák és gyülekezeteiket látogathassák, föltéve természetesen, hogy a fennálló törvények és kormányzat iránt tartozó tisztelettel fognak viseltetni. Ez elhatározásunkat a biráknak és tisztviselőknek külön rendeletben adtuk tudtára s reméljük, császári jóindulatunk a keresztyéneket arra birandja, hogy ahhoz az istenséghez, melyet tisztelnek, imádkozni fognak biztonságunkért s jólétünkért.»

Ez volt Galerius búcsúszózata, melyet egyébként Licinius és Constantinus nevében is kibocsátott. Néhány nap mulva Maximinus jutott a trónra, ki uralkodása kezdetén azt színlelte, hogy elődje türelmi politikáját fogja folytatni. Testőrségének parancsnoka, Sabinus adott is ki egy körrendeletet, hogy a keresztyéneket üldözni nem szabad s ennek következtében számosan szabadultak ki a börtönökből és bányákból. De a Maximinus lelkének két rossz alapvonása volt: a kegyetlenség és az előítélet. Rajongó lélekkel csüngött a régi istenek tiszteletén és sokat adott a jóslatokra. Látván azt, hogy a keresztyén vallás előrehaladását a rendszeres fegyelemnek köszönheti, ellenben a sokistenséget az egység és alárendeltség hiánya buktatja meg, a pogány papságot egészen a keresztyén gyülekezetnek mintájára szervezte s elrendelte, hogy a vallásukhoz makacsul ragaszkodó keresztyének száműzetéssel sujtandók. A rendeletet réztáblákra vésték s szigorú végrehajtására utasították a papokat és tisztviselőket. Azonban Licinius véget vetvén a Maximinus uralmának, a keresztyén egyház csakhamar megszabadult utolsó és legkérlelhetetlenebb ellenségétől.

Ennyi kínos viszontagságok után érkezett el a keresztyén eszme a császári trónusig.

Constantinus a szent keresztséget csak halálos ágyán vette föl. Lehet, hogy ez számításból történt így; a keresztség szentségét ugyanis akkor úgy tekintették, mint a bűnök teljes és föltétlen bocsánatát s mint az örök üdvösség zálogát. Ennélfogva az első keresztyének közül számosan voltak, kik e többé nem ismételhető szertartást életök végére halasztották. E halasztással azt nyerték, hogy szabadon elmerülhettek a világi örömök élvezetébe s megmaradt mindig a lehetőség, hogy bűneik alól az egyház föl fogja őket oldani. Constantinus bármily védelmezője volt is az egyháznak, erkölcsi tekintetben fokról-fokra hanyatlott s ugyanazt az évet, mely a nicaeai zsinatot egybehívta, legidősb fia meggyilkolásával tette emlékezetessé.

Egyébként egészen negyven éves koráig tiszteletben tartotta a birodalom isteneit. A pogány templomokat kijavíttatta s gazdag alapítványokkal látta el; pénzeire Apollo, Mars, Jupiter és Hercules jelvényeit verette rá s fiúi kegyeletével, midőn atyját, Constantiust ünnepélyesen az istenek közé soroltatta, szaporította az Olympos lakóinak számát. Viszont azonban, mihelyt császár lett, azonnal felfüggesztette vagy visszavonta az üldözési rendeleteket s a birodalom minden lakosának szabad vallásgyakorlatot biztosított. Mikor pedig Liciniusszal szövetkezve leverte Maximinust, 313. junius 13-án Milanóban a keresztyénség javára egy rendeletet bocsátott ki, melyben az elkobzott összes javakat és templomokat visszaadatni rendelte s a lelkiismeret szabadságát mindenki számára korlátlanná tette.

Constantinus megtérését az egykorú egyházi írók csodákkal színezték ki. Eusebius szerint Constantinusnak egyik hadjárata alkalmával az égen megjelent a kereszt, e felirattal: «Ebben a jelben fogsz győzni» (In hoc signo vinces). Az író e részben az elhunyt császár elbeszélésére hivatkozik, ki ennek valóságát ünnepélyes esküvel is bizonyította. E csoda, melyet állítólag az egész hadsereg látott, hihetőleg annak az éremnek köszöni születését, melyen Constantinus a labarumot örökítette meg ugyanazzal a körirattal, mely az égi kereszt alatt látszott. A labarum (alighanem kelta eredetű szó) a birodalom főzászlója volt, melynek selyem szövetére a császárnak és gyermekeinek arczképe volt hímezve. Arany koronában végződött s ennek közepén a Krisztus görög nevének két első betűjéből alkotott monogramm (X és P) volt feltüntetve. Őrizete ötven testőrre volt bízva s ezekről az a hír terjedt el, hogy fegyverrel meg nem sérthetők. Constantinus utódjai is nagy tiszteletben tartották e szent jelvényt s hadjárataik alkalmával a hadsereg előtt lobogtatták. Theodosius utódai azután a konstantinápolyi palotában jelöltek ki helyet e zászló számárta.

Ezüst csat Krisztus-monogrammal.
Lelőhelye Dombovár.

A polytheismus a vallás fejét a császárban tisztelte s Constantinus és utódai mint az új hit hívei is megtartották a pontifex maximus czímét. Úgy hitték, hogy megtérésükkel nem adták fel egyik legféltettebb jogukat s megmaradt az a kiváltságuk, hogy törvényeket szabhassanak annak a vallásnak, melynek védelmezői voltak. Azonban az egyház, mely az oltári szolgálatot kizárólag fölszentelt papjainak tartotta fenn, a császárt is csak egyszerű hívének tekintette s fiúi kegyeletet követelt tőle a maga számára. Annál is inkább, mert ekkor már állandó egyházi rend fejlődött ki, melynek keretébe a császár személye nem volt beilleszthető.

A császárság minden birodalmi tisztviselő kinevezését magának foglalta le s e részben a népnek semmiféle befolyást sem engedett. A római municipális szervezet, mely a népnek befolyást engedett a városi előljárók választására, útját egyengette a keresztyén községi kormányzatnak. A keresztyén egyház szervezete újra megadta a népnek a jogot, hogy tisztviselőket választhatott, a kiknek engedelmeskedni tartozott. A püspökök választásában szavazati joguk volt: az alsóbb papságnak, mely legilletékesebb volt a jelöltek érdemeinek mérlegelésére, a nemességnek s végre az összes népnek. A választások nem voltak mindenkor tiszták és visszaélésektől mentek; de a püspöki kar magának tartotta fenn a megválasztottak fölszentelését s megerősítését, miáltal ellenőrző organuma lett az egyházi rendtartásnak. A császárok nem avatkoztak bele a választásokba s míg ők a birodalom tiszségeivel szabadon rendelkeztek, minden megütközés nélkül elnézték, hogy ezernyolczszáz élethossziglan való tisztviselő a nép szabad választásának köszönhesse hivatalát.

A püspökök joga volt a papok fölszentelése, a mi kezdetben inkább csak tisztelet volt, később pedig határozott kötelesség lőn.

A mint a lelkiismeret szabadsága ki lőn mondva, megkezdődött a keresztyén hittan tételeinek vizsgálata és magyarázata. Különösen a Szentháromság dogmája foglalkoztatta a gondolkodó elméket s nyújtott alkalmat más meg másféle magyarázatokra. Egy hevesvérű alexandriai presbyter, Arius azt vitatta, hogy a Fiút az Atya akarata hozta létre, s bár a világ kezdete előtt teremtetett, létezése nem volt végtelen. Látható kép volt láthatatlan tökéletességgel, ki a világot atyja akarata szerint kormányozza. Ezzel szemben a sabelliánusok a háromság alatt egy és ugyanazon lényt hittek, ki különböző formákban nyilatkoztatta ki magát s e szerint a Fiú csak tulajdonsága volt az Atyának.

Ariust püspöke, Alexander nem birván meggyőzni felfogása téves voltáról, összehívta püspöktársait s a Fiú istenségét tagadó Ariust az egyházból kiközösítette. Azonban ennek sikerült a Kelet több nagynevű püspökét, mint a nikodemiai Eusebiust és caesareai Eusebiust nézetének megnyerni s lassanként az egész Kelet heves hitvitáknak lett színhelye. Constantinus Licinius legyőzése után a birodalomnak ezt a részét is hatalmába kerítvén, főtörekvését az egyház békéjének helyreállítására irányozta. Megbízta tehát Hosius cordovai püspököt, ki állandóan kíséretében tartózkodott, hogy utazzék Alexandriába s békítse ki az elkeseredett feleket. Azonban küldetésének nem lett semmi eredménye. Erre a császár, e viszály kiegyenlítésére és a húsvét idejének megállapítására, 325-ben a bithyniai Nicaeába egyetemes zsinatot hívott össze, a melyen 318 püspök jelent meg. A császár személyes jelenléte megszüntette a gyűlölséget s a zsinat egy új hitvallást fogadott el, melyet később az egész keresztyén világ elismert. A leghevesebb vita tárgyát a Fiúnak az Atyával való egylényegűsége (homoúziosz vagy consubstantialis) képezte, s minthogy Arius két püspökkel együtt nem írta alá a hitvallást, hivatalukból letétettek és száműzettek. Ezzel a szakadás befejezettnek látszott; azonban csakhamar újult erővel tört ki s három századon át szakadatlanúl izgatta a kedélyeket. Az egész keresztyénség két részre szakadt: katholikusra (athanasianus) és ariánusra.

Az ariánusok pártjára kelt a császár nővére, Constantia s kivitte, hogy a száműzötteknek a császár a visszatérhetést megengedte. Arius ekkor egy új, látszólag valódi katholikus hitvallást terjesztett elő, melyből csak az egylényegűség hiányzott. Constantinus különben sem sokat törődött az ily, szerinte lényegtelen czivódásokkal s a kedélyek kiengesztelődését óhajtván, Ariust meleg ajánlólevéllel visszaküldötte Alexandriába, hol már ekkor a püspöki széket a szigorúan katholikus Athanasius töltötte be, ki egyike volt a legmakacsabb jellemeknek s megalkuvásról hallani sem akart. Nem hajlott meg sem kérelemre, sem fenyegetésre s végre is a császárnak kellett engednie.

Az ariánusok, kiknek feje a nikodemiai Eusebius volt, most arra törekedtek, hogy a püspöki állásokat lehetőleg a maguk embereivel tölthessék be s ekként a többséget maguknak biztosítsák. Athanasius ellen is mindenféle rágalmakat koholtak a rábírták a császárt, hogy őt 334-ben Tyrusba megidézze. Itt Athanasius tisztázta magát, de az ariánusok titokban mégis bűnösnek nyilvánították s hivatalvesztésre és számkivetésre ítélték. Mielőtt még az ítéletet kihírdették volna, Athanasius egyenesen Konstantinápolyba sietett, hogy ügyét a császár igazságérzetébe ajánlja. Ez vádlóit is ide idézte, kik azzal a ráfogással, mintha Athanasius a gabonaszállítmányoknak Konstantinápolyba vitelét meg akarta volna akadályozni, megtévesztették Constantinust, ki azután 335-ben Triert jelölte ki Athanasius lakásául s ekként mintegy száműzte őt.

Arius, kit a tyrusi zsinat újra fölvett az egyházközösségbe, hirtelen halállal mult ki 336-ban Konstantinápolyban. Athanasius sorsán is nagyot változtatott Constantinus halála; huszonnyolcz hónapi távollét után az ifjabb Constantinus külön rendelettel visszahelyezte őt főpapi székébe. Azonban szerencsétlenségére Kelet uralkodója, Constantius az ariánusok hálójába került s helybenhagyta az antiochiai zsinatnak azt a végzését, mely Athanasiust újra megfosztotta hivatalától s helyébe Györgyöt tette meg érseknek. Az érdemes férfiú, kire ellenségei halált kiáltottak, a pusztaságba menekült s a jámbor remetéknek köszönhette, hogy üldözői tőrét kikerülte.

A római katakombákból.

1. Sírfelirat. Fölötte olajágak közt e jelszó: «In pace».

2. Keresztyén jelkép: A Krisztus-monogramm felé törekvő két galamb.
(A hívő lelkek symboluma.)

3. Keresztyén jelkép: Olajágon ülő és olajágat tartó galambok, a kereszt felé fordulva.

4. Aurelia Probának Aelia Victorinától állított sírirat: báránynyal és pávával.

5. Falfestmény: Keresztelési jelenet.

6. Korakeresztyén mécses, a «Jópásztor»-t ábrázoló képpel.
(Ostiai lelet.)

7. Kései keresztyén mécses: sárkányfejű griff, mely kereszten ülő galambbal végződik.
(Lelőhelye Porto.)

8. Mécses, rajta mint jelkép ágon ülő madár.

9. Halat ábrázoló symbolikus kő.
A görög ˘ICQĄS (hal) szó kezdőbetűit tartalmazza e szent szavaknak: ˘IhsouV CristóV Qsoü Ąí óV Swthr (Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó). Ezért lett a hal symbolikus állat.

10. Részben feltárt sírüreg (loculus).

11. Sz. Emerentia sírboltja, jobbról látható püspöki székkel és a falakban koporsók számára hagyott üregekkel (loculi).

12. Falfestmény: Jézus és a Samáriabeli asszony.

13. Falfestmény Callistus sírkamrájában: Imádkozó keresztyének; neveik mellett e jelszó: «in pace».

14. Falfestmény: fossor vagy fossarius (sírásó).

Az egyházi zavarok tovább tartottak. Huszonkét év lefolyása alatt tizenkilencz zsinat ülésezett. A legtöbb erősen pártszinezetű volt, s csak a 347-iki sardicainak, 355-iki milanóinak és 359-iki rimininek volt valami közös jellege. A püspökök ide-oda utazása, mondja Ammianus, az állami postát csaknem egészen tönkretette. De ez csak a kisebb baj volt. A fővárosokban örökösök voltak a zendülések s az ariánusok hallatlan kegyetlenséggel üldözték ellenfeleiket. Constantius részrehajló szigorral alkalmazta a katholikusok ellen a büntetésnek minden nemét s Konstantinápoly püspöke, Macedonius, csak hogy a homouzionnak érvényt szerezzen, a kínzások legkeresettebb formáiban találta gyönyörűségét. A milanói zsinat még az Athanasius barátait sem kimélte; számkivetés lett az osztályrésze Liberius római püspöknek s N. Constantinus hű tanácsadójának, a százéves Hosiusnak is. Új meg új hitvallások keletkeztek s az arianusok is felekezetekre szakadoztak. Egymás ellen dühöngtek az eunomonniánok, heterúziánok s különösen a fél ariánusok vagy homoiuziánok, kik a hasonló lényegűség (homoiuzios) mellett törtek lándsát.

Ime, így lesülyedt az az egyház, melynek felséges alapítója a szeretetet tűzte ki legfőbb czélul. Nem csoda, ha a pogány Ammianus is kifakadt s annak a tapasztalatának adott kifejezést, hogy a keresztyéneknek egymás ellen való gyűlölködése még a vadállatoknak az emberek elleni dühét is felülmúlta. Nazianzi Gergely pedig nyiltan bevallotta, hogy a viszálkodás a mennyei királyságot zenebonává, éjjeli zivatarrá és pokollá változtatta.

Görög feliratú bronzkereszt.
Lelték Závodon (Tolnam.)

A keresztyénség e romlását örömmel szemlélték a sokistenség hívei, kik még számosan voltak a birodalomban. Midőn Constantius meglátogatta Rómát, a pogány világ egyik hírneves szónoka, Symmachus dicsérettel emeli ki, hogy a császár a Vesta-szűzek kiváltságait sértetlenül hagyta, s nemeseket papi méltóságokkal ruházta fel, a nyilvános szertartások és áldozatok szokásos költségeire pénzt utalványozott, s ha ő maga más vallás híve volt is, sohasem tett kísérletet a birodalomnak az istenek tiszteletétől való megfosztására. A tanács még Constantinust is halála után az istenek közé avatta s pontifex maximus czímét egymásután hét keresztyén császár iktatta czímei közé. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, ha Julianus, a hitehagyott, megkísérlette a haldokló polytheismus fölélesztését.

Julianus irtózattal fordult el attól az egyháztól, melynek helyeslése mellett családjában Constantinus halála után, hétéves korában, végbement a borzasztó vérfürdő. De mint mélyen gondolkodó államfő belátta, hogy a lelkiismereti szabadságot tűzzel-vassal kiirtani nem lehet s ezért nem sokkal trónralépte után rendeletet adott ki, mely a lelkiismereti szabadságot és a vallásos türelmet a birodalom minden lakosára kiterjesztette. A pogányoknak szabadságot adott arra, hogy összes templomaikat megnyithassák, a számkivetett katholikus püspököknek pedig megengedte, hogy hivatalaikat újra elfoglalhassák.

Azután nyílt sisakkal megkezdette a harczot a keresztyén egyház ellen s életének legfőbb czélja volt a polytheismus visszaállítása és reformálása. S hogy ezt a czélját elérhesse, nem riadt vissza a keresztyénség elnyomásától sem. Egyik rendeletében kinyilatkoztatta, hogy a galileánusok – ezt az elnevezést alkalmazta a keresztyénekre – a birodalmat az örvény szélére juttatták s nézete szerint az elmebetegeket üdvös erőszakkal néha meg lehet gyógyítani. Először is eltiltotta keresztyéneket, hogy iskoláikban a nyelvtant és ékesszólást tanítsák; azután fokonként elmozdította őket az állami hivatalokból. Végül elvette tőlük földi javaikat, azzal az okoskodással, hogy ha ezektől megmenekültek, annál nagyobb szorgalmat fejtenek ki az erkölcs és üdvözűlés terén.

Mindamellett a pogányság helyreállítása körül kifejtett buzgalma kudarczot vallott s a korhadt intézmény a keresztyén egyház frissességével és a kedélyekre gyakorolt hatásával nem állhatta ki a versenyt.

Alexandriában a hatalmas Athanasius újra elfoglalta székét s tevékenységével bámulatos eredményeket ért el. Főpásztori buzgalma nem szorítkozott csupán Egyiptom szűk határaira, s egy általa összehívott zsinaton azokkal a püspökökkel, kik a riminii hitvallást aláirták, elfogadtatta az orthodox hitágazatot, illetőleg a nicaeai hitvallást. Hatása kiterjedt Gallia, Hispania és Görögország papságára s Julianus ellenséges indulatával szemben békét és egyetértést hozott létre az egész keresztyén világban. A császár, ki a keresztyéneket alig méltatta még a megvetésre is, Athanasiust őszinte gyülöletével tisztelte meg. Minthogy engedelme nélkül Egyiptom főpapja az egyház birtokait is visszafoglalta, száműzte őt a városból. «Semmi sincs, – úgymond a császár – a mit inkább szeretnék látni és semmi nincs, a mit nagyobb örömmel szeretnék hallani, mint Athanasius kiűzetését egész Egyiptomból.» Az érsek jól tudta, hogy ha tovább is székhelyén marad,. élete sem lesz biztosságban; újra félrevonult tehát a sivatagok kolostoraiba s a gondviselés megadta elérnie azt a pillanatot, midőn az üdvözítő hit egyik legnagyobb ellensége félbenmaradt műve romjain összeroskadt.

Julianus utódja Jovianus lett, ki a keresztyén vallásban nevelkedett s a trón elfoglalása után azonnal a nicaeai hitágazathoz csatlakozott. A hetven éves Athanasius is elhagyta rejtekét s a nép örömnyilatkozatai közt foglalta el székét, melyről még tíz évig kormányozta az egyiptomi katholikus egyházat. Bölcs tanácsai, melyekkel a császárt ellátta, egy általános türelmi rendeletet eredményeztek, mely úgy a pogányoknak, mint a katholikusoknak és ariánusoknak szabad vallásgyakorlatot engedett s az állampolgári jogokat elválasztotta a vallásos meggyőződéstől.

Ugyanily türelmet hangoztatott a buzgó katholikus Valentinianus is; nem üldözte az eretnekeket, de nem háborgatta a pogányokat sem. Azonban annál kíméletlenebbül ostorozta a babonaságot és bűvészetet, noha a jövendőmondás régi módját, a melyet a tanács helybenhagyott, megengedte. Visszaállította a keresztyén oktatás szabadságát is, sőt a tartományi fővárosokban grammatikai és rhetorikai iskolákat is alapított. Ezenkívül megszorította a papság haszonlesését és kapzsiságát, mely e korban már az egyháziak tekintélyét nagyon aláásta. Rendeletét, mely Damasus római püspökhöz volt intézve, nyilvánosan felolvasták a város összes templomaiban; ennek értelmében a császár eltiltotta az egyháziakat és szerzeteseket az özvegyek és hajadonok látogatásától, kiknek gyengeségét rendszerint arra használták fel, hogy tőlük ajándékokat, hagyományokat és örökségeket csikartak ki. Később a papok végrendeleti örökösödését külön rendelet szabályozta.

Ez az intézkedés is arra vall, hogy az egyházi hivatalok viselőiknek anyagi tekintetben jól jövedelmeztek. Damasus és Ursinus vetélkedése a római püspöki székért egész forradalmat idézett elő s a főegyház tornáczát, hol a keresztyének összegyülekeztek, százharminczkét halottnak vére fertőzte meg. «Ha a főváros fényét tekintem, – úgymond a pogány Ammianus – nem csodálkozom, hogy ily értékes zsákmány a nagyratörekvő emberek vágyát feltüzeli s a legvadabb és legmakacsabb viszálkodást idézi elő. A győztes jelölt biztos lehet abban, hogy a nők adományaiból meg fog gazdagodni, hogy mihelyt palástját kellő gonddal és díszszel magára öltötte, kocsiján Róma utczáin bevonulhat és hogy a császári asztal gazdagsága nem hasonlítható a római püspökök pazar és finom lakomáihoz.»

Azonban mig nyugaton a teljes vallásszabadság uralkodott, annál szomorúbb képet tárt elő Kelet, mely Valens császárt uralta, ki megátalkodott ariánus volt. Valens megkísérlette az «athanasiusi eretnekeket» az egyházba visszatéríteni s rendeletet adott ki, hogy az egyiptomi remetéket zavarják ki magányukból és szorítsák őket polgári kötelességeik teljesítésére. A tisztviselők ezt a rendeletet úgy értelmezték, hogy a remeték közül a fiatalokat be kell sorozniuk a hadseregbe s Alexandriából háromezer katona, kiket arián papok kalauzoltak, indult el Nubia sivatagaiba, hol az engedelmeskedni nem akaró remetéket kegyetlenül leöldösték. Általában a hivatalok betöltésénél általában az ariánusok részesültek elsőbbségben s a választásoknál is a katonai hatalom az ariánus jelölteket támogatta.

Athanasius utolsó éveit is megkeserítették ellenségei; de a nép megvédelmezte a tiszteletreméltó agg személyét s ő 373. május 2-án negyvenhét évi kormányzat után nyugodtan hajtotta fejét örök nyugalomra.

Halála után hét évvel Theodosius császár a Szentháromság igaz hitében vette föl a keresztséget. A nagy császár ünnepélyes rendeletet adott ki, melyben a római katholikus vallást jelentette ki államvallásnak s hadat üzent az arianizmusnak. A konstantinápolyi arián főpapnak szabad választást adott: vagy írja alá a nicaeai hitvallást vagy hagyja el az érseki széket. Damophilus ez utóbbit választotta s helyét a császár nazianzi Gergelylyel töltötte be. Azután mindazon püspökökre és papokra, kik a nicaeai hitvallást visszautasítják, a számkivetést mondotta ki s a rendelet végrehajtása olyan tapintatosan ment végbe, hogy az államvallás behozatala sehol zavarokat vagy vérengzést nem idézett elő. De Theodosius nemcsak az arianismust nyomta el, hanem tizenöt év leforgása alatt legalább is tizenöt szigorú rendeletet bocsátott ki az eretnekek ellen s e rendeletek éle különösen azokat sujtotta, kik a Szentháromság tanát elvetették. Itt csendült meg először a később oly borzalmassá vált inquisitori nevezet. Mindamellett az ájtatos császár alattvalóit nem annyira büntetni, mint inkább ijeszteni akarta s rendeleteinek végrehajtását nem igen sürgette.

Azon egyházi férfiak közt, kik Theodosius korára fényt árasztottak, a legjobban kimagaslott Ambrosius. Liguriai kormányzóból emelkedett Milano érseki székére, s jóllehet már 34-ik évét betöltötte, még nem volt megkeresztelkedve. A vonakodó tisztviselő, kit az egész nép egyhangulag püspökül megválasztott, magára vállalta a nagy feladatot s kiváló lelkiereje képessé tette őt, hogy a gondjaira bizott egyházat buzgóan és bölcsen kormányozza. Mint Gratianus özvegyének, Justina császárnénak követe, a fiatal Valentinianus érdekében Trierben fölkereste Maximust s elismertette vele a gyermekcsászár jogait. Justina azonban az arianismus híve volt s a szigorúan katholikus érseket felszólította, hogy adjon át neki egy templomot Milano városában. Ambrosius a császárnénak azt felelte, hogy a földi paloták lehetnek a császáréi, de a templomok Isten házai s ő mint az apostolok törvényes utóda, egyházmegyéje határai közt, senki másnak, csak kizárólag az Istennek szolgája. E hallatlan visszautasításra Justina maga elé idézte az érseket. Azonban a város népe egy szálig talpra állott s elkisérte Ambrosiust a palota kapujáig, hogy esetleges bántalmazását megakadályozza. A meghökkent udvar a nagy népszerűség láttára kétségbeesve kérte az érseket, hogy védelmezze meg a császár személyét s állítsa helyre a város nyugalmát. E bátor föllépés Ambrosius tekintélyét a legmagasabbra emelte.

De az érsek Istentől nyert hatalmát magával a nagy Theodosiusszal is éreztette. A 390. évben az összes illyriai tartományok fővárosának, a népes Thessalonikának lakossága fellázadt. Theodosius az összes lakosságot circusi előadásra hívatta meg s az összegyűlteket azután, számszerint mintegy hétezer embert, irgalom és kegyelem nélkül lemészároltatta. Az általános öldöklés három óra hosszáig tartott, tekintet nélkül a korra vagy nemre.

Ambrosiust Theodosius milanói tartózkodása alatt ismerte meg s nemcsak barátságára méltatta őt, hanem minden titkába beavatta. A mint a főpap a thessalonikai mészárlásról értesült, keblét borzalom és iszonyat szállotta meg. Levelet írt a császárnak, melyben lefestette bűne borzasztóságát s enyhítésére csak egy módot ajánlhatott, t. i. a töredelmes bűnbánat útját. Theodosius lelkiismereti mardosástól űzetve, császári jelvényeit letéve, mint töredelmes bűnös jelent meg a milanói templomban s buzgó fohászok és könyek közt alázattal kérte bűneinek bocsánatát. Az egyházi fegyelem az embergyilkolás bűnének kiengesztelésére húsz évig tartó bűnbánatot szabott ugyan, de az érsek megelégedett azzal, hogy Theodosius mintegy nyolcz hónapig vezekelt. Ambrosius bámulatos hőssiességével az egyház tekintélyét minden földi hatalmasság fölibe emelte s az uralkodók közt Theodosius volt az első, ki magát a keresztyénség Istene előtt porig lealázta.

De Ambrosius érdeme az is, hogy a pogány vallás tisztelete a birodalomban majdnem teljesen megszűnt. Ő és társai fogadtatták el a császárokkal azt az elvet, hogy a tisztviselő bizonyos mértékben részese annak a bűnnek, melynek megtorlását elmulasztja, s hogy a pogány bálványok imádása a legundokabb vétség a Teremtő legmagasabb felsége ellen. Rómában még mindig négyszáznál több áldozati helye volt a pogányságnak s a római tanács esdve kérte Gratianust, hogy Victoria szobrát, melyet a tanácsteremből Constantius eltávolíttatott, helyeztesse vissza újra. 381-ben azután Theodosius elrendelte, hogy a birodalomban lévő összes pogány templomok leromboltassanak, s a keresztyének újongva pusztították el a régi görög és római művészet legszebb emlékeit. Egyik utolsó rendeletével meg az áldozati szertartások minden nemét, mint az állam ellen elkövetett legnagyobb felségsértési bűnt, halállal lakoltatott s nagy pénzbeli büntetést szabott azokra is, a kik efféle tiltott szertartásokra házaikat átengedték, vagy a bűnösöket föl nem fedezték. Mindazáltal a pogány világ végső pusztulása jóformán egészen észrevétlenül ment végbe s Theodosius halála után egy emberöltővel a legkisebb nyoma sem volt többé látható.

Holdisten.
Dombormű a bayeux-i dómban.

Végig kisérvén a keresztyénség küzdelmes, de végre is diadalra jutott pályáját a római birodalom történetének egész folyamán, hátra van még beszámolnunk a birodalmon kívül tett hódításaival.

Nazianzi Gergely.
A bécsi udvari könyvtár egyik codexéből.

A barbárok közül legelébb a gótok ismerkedtek meg a keresztyénséggel. Rabszolgák, szökevények és kereskedők hintik el közöttük az új tanokat s a nicaeai hitvallást már egy gót püspök is aláírja. Athanasius is hivatkozik már a gótok megtérésére s kiemeli, hogy a keresztyénség vad erkölcseikre milyen szelidítő hatást gyakorol. Azonban Constantius az arianismussal ismerteti meg őket s erre kész eszköz neki Ulfilas, kit a császár maga nevezett el a «gótok Mózesének». Úgy látszik, a Krisztus személyiségének könnyebb felfoghatósága vitte őket az Arius táborába s mi sem állott tőlük távolabb, mint hogy a dogmák szőrszálhasogató finomságaival vesződjenek. Jordanis szerint a császárnak igéretet tettek, hogy ha átbocsátja őket a Dunán, mindnyájan keresztyénekké lesznek, csak küldjön hozzájuk tanítókat, kik nyelvöket értik. «S minthogy Valens császár az ariánusok hitetlen tanaival volt megfertőztetve, felekezetbeli prédikátorokat küldött a gótokhoz». De a keresztyénség mindinkább erősödött, annyira, hogy a pogány Atanarich is meghódolt előtte. Mindamellett az arianismustól nem tudták őket eltéríteni sem a Theodosius igyekezetei, sem Aranyszájú János konstantinápolyi patriarcha kisérletei, ki 398-ban a fővárosban külön templomot is ajánlott fel számukra. Úgy a nyugati, mint a keleti gótok megőrizték hitvallásukat s magukkal vitték azt Spanyolországba és Itáliába is.

Népvándorláskori germán keresztelő csészék.
A torontálm. nagyszentmiklósi kincsből. A felső csésze alján görög körirat látható, melynek körülbelől ez az értelme: «Víz által megtisztogatva, minden bűntől szabadulsz». Az alsó csészén rúna-jegyek vannak, melyek állítólag a Gundvakrs személynévnek felelnek meg.

A gótoktól haladt a világosság a hunn uralom alá került germánok közé. A gepidák, vandalok, herulok és rúgiak a hunn birodalom bukása után már mind keresztyének voltak s Noricumban, mint azt sz. Szeverin életrajza tanúsítja, már szervezve is volt az új egyház. Ez volt a rúgiak országa, kik szintén az ariánusok felekezetéhez csatlakoztak s később a keleti gótokba olvadtak.

A burgundokról úgy tudja Orosius, hogy kevéssel munkája megírása (417) előtt lettek keresztyének. Eleinte katholikusok voltak, de később a gótokkal jövén érintkezésbe, az arián hitre tértek át. Az arián többség mellett itt-ott maradtak közöttük katholikusok, sőt pogányok is. A spanyolországi svébek eleinte pogányok voltak s a katholikus hitet a tartománybeliek terjesztették el köztük. De ez a térítés lassan ment s jó ideig egy és ugyanazon családban megfértek egymás mellett a pogány és katholikus családtagok. Remismund király idejében, a mikor a nyugati gótokkal jutottak közeli érintkezésbe, náluk is az arianismus lett államvallássá. Ellenben egykori szomszédaik, a vandalok már mint arianusok keltek vándorútjokra s megtérésüket a velök atyafiságban levő gótoknak tulajdoníthatjuk. Hasonlókép arianusok voltak a longobárdok is, csakhogy náluk a keresztyénség még erősen vegyült pogány elemekkel. Idővel azonban az összes frankok követték uralkodójuk, Chlodovig példáját s mindannyian elfogadták a katholikus hitet. A merovingi királyok és utódaik törvények és győzelmeik által messze elterjesztették a kereszt hatalmát s az evangélium világa lassanként elhatott a Rajnától az Elbéig és a Balti-tengerig.

A keresztyénségnek nagy hatása volt a barbár népek lelki világára. Enyhítette a háborúkban tanúsított kegyetlenségüket s mérsékelte győzelmi kicsapongásaikat. A mellett a tisztelet, melylyel a germánok pogány papjaik iránt viseltettek, a keresztyén papok iránt még bensőbbé vált s ezeknek helyet juttatott a katonák és szabadok gyűléseiben, hol nemcsak kötelességük, hanem saját érdekük is úgy hozta magával, hogy az erkölcs és béke őrei, a nép tanácsadói legyenek.

De azért igen-igen hosszú ideig eltartott, míg a keresztyén életfelfogás csak némileg is át bírta alakítani a hagyományos barbár szokásokat.

És jóllehet eleinte a germánok majdnem kivétel nélkül az arianismus táborába szegődtek, a katholicismus fokonként kivívta a maga jogait s az összes germán népek körében elfoglalta az őt megillető helyet. A germán dynastiák egymás után meghajlottak előtte: a burgund 516-ban, a spanyolországi svéb 560-ban, a nyugati gót 586-ban s végül a longobárd 653-ban. Csak a vandal és keleti gót uralkodók tartottak ki makacsul Arius táborában; de országuk nem is volt maradandó s az arianismus szerencsétlen jegyében hanyatlott a megsemmisülés örvényébe.

A népvándorlás utolsó hullámverései már mindenütt katholikus államokat találtak. A katholikus hit legyőzvén egykori veszedelmes ellenfeleit, az emberiség egy nagy részének eltérő eszméi fölött fényes diadalt ült.