Mercurius bronz szobra.
A müncheni kir. régiséggyüjteményben.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
X. FEJEZET.
A rómaiasodó germánok.
A római birodalom egységesítő hatalma merő ellentétben állott a germánság szerte húzó törekvéseivel. Igazi világbirodalom volt, a milyen sem azelőtt, sem azóta nem alakulhatott. Középpontját az örök város alkotta, hol a birodalom összes hadi útjai találkoztak. Az egység legfőbb tényezője a nyelv volt, melylyel három világrészt kormányzott a császári hatalom. Ez volt a közlekedés és kereskedelmi érintkezés szerve is, mely nem kevésbbé éreztette a barbár világgal Róma felsőbbségét, mint a római jog és az egységes pénzrendszer, mely nélkül a megélhetés és kényelem eszközei nem voltak megszerezhetők.
A kereskedelmet a római birodalomban az állandó vásárok és az utazó kereskedők bonyolították le. Legélénkebb volt a forgalom rómaiak és barbárok közt a Rajna és a Duna partjain; itt tartották a vásárokat innen és túl a folyón, de főleg az innenső parton, nyilt piaczokon vagy pedig a városok terein, külön felügyelők ellenőrzése mellett, kik a vásáros közönségtől vámot szedtek s a katonaság oltalma alatt állottak, melynek a rend fentartása is egyik kötelessége volt. Idegent fegyveresen nem bocsátottak be; valamint minden barbár sem juthatott be a vásárokba. A parti kereskedés joga nagyon keresett kiváltság volt, melyet a birodalom csak leghívebb barátainak osztogatott. Az utazó kereskedés sok veszedelemnek volt kitéve; megtörtént, hogy a kereskedőket útonállók megölték és kifosztották, de viszont részben az ő érdemük is volt, hogy a barbár népek közt új eszmék és új szükségletek magvai vertek gyökeret. A római árúczikkeknek lassanként olyan általános lett a kelete, hogy a germánok csak a római tartományokban vagy épen Itáliában gyártott kelmét viseltek.
A birodalom a harmadik és negyedik században nagy változásokon ment át. Itália lassanként megszünik a birodalom központja lenni s Róma mellett mint birodalmi székhelyek Konstantinápoly, Milano és Trier emelkednek elsőrangú városokká. Róma hanyatlásával azután a tartományok kezdenek virágzásra jutni. Itt gazdag városi osztály keletkezik, mely hatalmas birtoktagokat kerít kezébe. E hatalmas családok fényűzése rendkívül nagy pénzforgalmat idéz elő s tömérdek mesterembert foglalkoztat. A nagyobb vidéki központokon nagyszerű épületek állanak elő s a tartományi fővárosok templomokkal, amphitheatrumokkal, diadalívekkel és fürdőkkel gazdagodnak.
A hadviselés is nagy változást mutat. Az egykori óriási legiók kicsinyekké zsugorodnak, s vitézségük és fegyelmük lehanyatlik. A régi könnyű cohorsok helyébe a kiterjedt phalanxok lépnek, melyek ugyan nagyobb erőt képviselnek, de mozgásuk nehézkesebb s vezetésük is több vigyázatot követel. A legiók személyzete folytonosan kevesbedik, számuk ellenben rendkivüli mértékben szaporodik.
Nem mutatkozik haladás a művészet, irodalom és a vallás terén sem. Az általános hitetlenség, melyet a régi vallás mindinkább erősít, a bölcselkedés karjaiba tereli a gondolkodó elméket. Azonban a bölcselők felekezetei nem voltak alkalmasak arra, hogy a hitelét vesztett polytheismust pótolják. Ha elismerték is az Isten egységét s ha tanítottak is erkölcsi elveket, mindazáltal hiányzott bennök az erkölcsi elveknek súlyt kölcsönző tekintély és hiányzott maga a cultus is. A mellett a tömegekre nézve teljesen hozzáférhetetlenek voltak. Az egész emberiséget áthatotta az óhajtás olyan hit és cultus után, mely a társadalomnak egy szabályt, egy cselekvési irányt adhat. Általában hitetlenség és bizonytalanság uralkodik mindenütt; mignem a kis mustármag, a keresztyénség, megkezdi világhódító útját. A legalsó rétegekben toborozza híveit; az előkelő és művelt osztály lenézi, az állam meg üldözi. A vértanúk halálmegvetése s a fenséges eszme ellenállhatatlan ereje végre utat tör a legfelsőbb körökbe s Constantinus államvallássá teszi a keresztyénséget. Nemsokára gazdag keresztyén irodalom születik s emelkedik olyan virágzásra, hogy a régi pogány irodalmat termékenységére nézve jóval felülmúlja. Az által, hogy a császársággal szövetkezik, egységesebbé válik a keresztyénség, cultusának fénye nagy hatást gyakorol az elmékre s lebilincseli a kedélyeket.
Mercurius bronz szobra.
A müncheni kir. régiséggyüjteményben.
Julianus alatt a pogányság fölemeli még egyszer a fejét, de a keresztyénséggel nem bír többé. A Valentinianus okos kormányzata nemcsak a barbárok dühét tartja féken, hanem a kedélyekre is megnyugtatólag hat. Ő teszi a császárságot örökösödésivé, megszüntetvén ekként a császárváltozással járó örökös polgárháborúkat. Az által, hogy a legiókat kétfelé osztja s nyugati és keleti hadsereget hoz létre, alapját veti meg a birodalom kétfelé válásának. A császárság most már az alattvalók jólétével is törődni kezd s biztosítván a békét, a polgári foglalkozásokat erősíti. Nagyfontosságúak az ifjúság nevelésére és a hanyatló tudomány fölélesztésére tett intézkedései; Róma és Konstantinápoly főiskoláiban a legjelesebb tanárok buzgólkodnak. És bár a nép terhei nem kevesbednek, mégis vannak egész vidékek, melyek üdvös fejlődésnek indulnak, sőt elhanyagolják az önvédelmi eszközök jókarba helyezését. Igy például Sirmium lakosai a hosszú béke idején egészen megfeledkeznek arról, hogy városukat ellenség is meglátogathatja; a várost körülvevő sánczokat az idő betemeti, a várfalak és tornyok összedüledeznek.
Két római mécses.
Oldalt és felülről nézve. Lelőhelyük Regensburg.
Egyes barbár népek egész büszkeséget helyeznek abba, hogy a rómaiakkal egyformákká váljanak. A britek, gallok és iberek mindent elkövetnek, hogy e tekintetben a rómaiak elismerését kiérdemeljék. Önként vetik magukat a romanizálás karjaiba, összekeverednek a rómaiakkal, levetkőzik régi szokásaikat és erkölcseiket, csakhogy annál teljesebb mértékben változhassanak át. Káprázat és bámulat fogja el a germánokat, midőn remegve állanak meg a császár előtt, ki királyokat emel fel és sújt le; bizonyság erre annak az öreg germánnak az esete, ki csónakján átkelvén az Elbén, hogy láthassa Tiberiust s nála kézcsókkal tisztelegjen, a fényes kiséret előtt mámorában így kiáltott föl: «Most már meghalhatok, láttam az isteneket!»
Részlet a westenhofeni római villa atriumának mozaikpadlatából.
(Münchenben, a bajor nemzeti múzeumban.)
A negyedik században a birodalomban lakó germánok száma már milliókra ment s számuk folyvást szaporodott. Már Augustus korában meghonosította a római politika azt a szokást, hogy egyes néptörzseket alkalmasabb területekre telepített át. Az első germán néptörzs, melyet a birodalom határai közé Róma befogadott, az ubiak voltak; minthogy szomszédaik szorongatták őket, a Rajna jobbpartjáról a balpartra kérezkedtek. Itt azután híven teljesítették az őrszolgálatot. Marcus Aurelius császár is nagy gondot fordított a telepítésre s tömérdek germánt szállíttatott át a tartományokba. Utódjai folytatták telepítési politikáját s nemsokára a birodalomnak alig volt olyan zuga, a hol germán szolgákat vagy földmíveseket találni ne lehetett volna.
Azonban nemcsak ezen az uton növekedett a tartományok lakossága; állandóan tartott a bevándorlás is s úgy egyesek, mint néha egész népek, kiket eleséghiány vagy szomszédaik nyomása űzött el lakhelyükből, a birodalomba való fölvételért esedeztek. Természetesen, az engedély nem volt mindig egyforma; megesett, hogy az ily bevándorlók föltételeket szabtak, mások ellenben megörültek, ha nyugalmas lakóhelyet kaptak. Csakhamar minden téren feltünnek a germánok. Előbb mint szolgákat alkalmazzák őket mindennemű munkára, később meg a földmívelés terén érdemlik ki az emberiség háláját. Alig van provincia, hol germán telepesek ne volnának; ezekre nehezednek az adók, robotok, szállásadás és ujonczállítás.
A telepeseknél nagyobb szabadságot élveztek az úgynevezett gentilisek, kik önként vetették alá magukat a birodalom törvényeinek s alattvalók lettek különféle jogi helyzetben. Galliában különösen Autun, Langres, Valence, Rheims, Amiens, Páris és Poitiers vidékén lehetett őket találni, hol szarmatákból és taifálokból lettek békés polgárokká. Egyébként közvetetlenül a praefectus alá tartoztak. A császári udvarban egy testőrcsapat is viselte ezt a nevet s nagyobbára germánokból állott. Még jobb sorsuk volt a laetusoknak, kik császári engedelemmel római területen megszállott germán családokból teltek. Rendszerint falvakban csoportosították őket s külön praefectust uraltak, ki félig katonai, félig polgári jellegű tisztviselő volt. Kétszeres szolgálattal tartoztak, t. i. mint katonák és bérlők, s letelepedésük alkalmával megkapták a szükséges baromállományt és gazdasági eszközöket. Újonczaikat külön hadtestekbe sorozták; a praefectura székhelyén külön gyakorlótereik voltak s iskoláztatásukra is gondot fordított a kormány. A laetusból teljes jogú római polgár válhatott s büszke volt rá, mint pl. Magnentius, Sylvanus vagy Decentius, ha germán nevét latinnal cserélhette föl.
Sokkal önállóbb volt és nagyobb terjedelmű földön helyezkedett el egy-egy germán néptörzs, ha fölvételért folyamodott. Az ilyennek el kellett ismernie a római felsőbbséget, de ha adóját pontosan lefizette, megtarthatta saját törvényeit.
Római sánczok Deisenhofen mellett (Bajorországban).
A letelepült germánság tehát a római felsőbbség elismerése fejében adófizetésre kötelezte magát. A Rajnán és Dunán túl lakó nemzetek kevés vagy épen semmi nemesfémnek nem lévén birtokában, adójukat földi terményekben, marhában, prémekben, bölény- és ökörbőrben vagy rabszolgákban fizették. A súlyos adók vagy a kincstári tisztviselők zaklatása, sokszor lázadásra ingereltek egyes népeket. Így a frizek a miatt fogtak fegyvert, mert egy római adóbehajtó bölénybőr nagyságú bőröket követelt tőlük, holott az ő marháik ösztövér testűek voltak. Mások katonákban rótták le az adót. «Terhektől és adóktól fölmentve – mondja ez utóbbiakról Tacitus – csak hadi czélokra tartogatjuk őket, mint a pajzsokat és fegyvereket.»
A birodalom azután lassanként megtelt germánokkal, s mennél inkább közeledett az utas a Rajnához és Dunához, annál sűrűbben találkozott velök.
Leginkább a földmívelés volt az a tér, melyen a barbár germánok kitüntek. De életerős faj lévén, lassanként a hadsereg soraiba is fölvétettek. Önkéntesen is, de toborzás utján is léptek a legiók zászlai alá s idővel számuk annyira megnőtt, hogy egész legiók germán katonákból állottak. Julianust két germán segédlegió kiáltotta ki császárnak. A frank és alamann királyok büszkeségüknek tartották, hogy a birodalmi segédcsapatokban parancsnoki tisztet nyerhettek. Fiaikat fölvétették a császári testőrségbe s sok esetben belőlök váltak a gárda legkiválóbb tisztjei.
De nemcsak a hadipályán, hanem a polgári foglalkozások terén is, a közigazgatásban, diplomatiában és a császári udvarban is találkozunk Germánia szőke fiaival. Julianus császár ócsárolta ugyan Nagy Constantinus emlékét a miatt, hogy a barbároknak utat nyitott egész a consuli székig, de azért ő maga is a frank Nevittát nevezte ki consullá. A keveredés oly gyors léptekkel haladt, hogy vérségi kötelékek keletkeztek rómaiak és germánok közt. Előkelő birodalmi férfiak vettek feleségül germán nőket. Úgy hogy a negyedik században a birodalom össze-vissza volt szőve germán elemekkel.
Azonban a germánok hatással is voltak a rómaiakra. Különösen a későbbi időkben divatossá lett a germán viselet; polgárjogot nyert a hosszú szakál, a lelógó üstök s a prémes ruha. A hadsereg felkapta a hosszú germán kardot s idővel ez lett a legiók kardja. Az azelőtt érczczel diszített sisakos állatbőrrel vonták be, mint az a germánoknál ősidők óta szokásos volt. A császári harczsorokban néha ugyanaz a germán csatadal hangzott föl, mint a szemközt álló ékvonalon.
Bizonyos irigységgel vegyes lenézéssel tekintettek a rómaiak és a tartománybeliek a hatalmas, öles alakokra, kik csak úgy duzzadtak az egészségtől. Visszatetsző volt goromba lenvászon köntösük s méltán undort keltett az a foghagyma- és avas vaj-szag, melyet közelségük árasztott. De ezek az undok alakok, ha egyszer megízlelték a római élet finomságait, ép olyan jól tudták magukat kendőzni és csinosítani, épen olyan jól értettek a furfang és cselszövények kieszeléséhez, mint a legiók pallérozott emberei.
A Mosel folyó mellett terült el Trier, a treverek városa, (Augusta Trevirorum), a hol nyolcz hadút keresztezte egymást. Ez volt a harmadik és negyedik században nyugat fővárosa s a négy birodalmi praefecturák egyikének székhelye. A császári palota, a mintegy harmincezer néző számára épült amphitheatrum, a porta nigra, és a basilika hatalmas romjai ma is néma szószólói az egykori dicsőségnek. A mi pompa, fényűzés és műveltség délen kifejlődött, az mind otthont talált falai között, sőt a negyedik század elején keresztyén egyházközség is volt már benne. Roppant gazdagsága vetekedett a birodalom első városainak fényével és pazarságával. Mennyire elállhatott a szeme-szája annak a barbárnak, kit Germánia vadonjaiból a Rajna partjára vetett sorsa! S a mi a rajnamelléki germánnak Trier, ugyanaz volt a dunamenti gótnak Konstantinápoly. A Fekete-tenger partjain meg a hellén városok, mint Chersonesus és Olbia, árasztottak jótékony meleget a gótok fogékony elméjére.
Római üvegedények.
Lelőhelyük Regensburg.
A negyedik századi germánt az első századitól két nevezetes dolog különbözteti meg, úgymint a királyság és az állandó település.
Római épületmaradványok a bajorországi kulbingi erdőben.
A királyság eszméje együttjárt a törzsszerkezet gyengülésével és a létért való küzdelemben gyökerezett. Ösztönszerűleg érezték a népek, hogy összetartó kapocsra van szükségök s erre csak a királyi hatalom alkalmas. Az örökös vándorlás és hadakozás azután a népkirályból hadi királyt alakított. De a királyok alatt nem a mai értelemben vett uralkodókat kell érteni. Nem annyira törvényhozói, mint inkább megtorló hatalmat gyakoroltak. Különösen a Duna mellékein volt a királyság eszméje kifejlődve s a gótoknál kezdettől fogva fennállott. Mutatja ezt az is, hogy Aurelianus egyik parancsnoka, Bonosus, gót királylányt vett feleségül. De a szakadozottság és törzsekre oszlás azt idézte elő, hogy minden csapatnak vagy kerületnek megvolt a maga királya. Ezért a germánok királyaiban általában kiskirályokat kell látnunk. A történeti kútfők a markomannoknál, frankoknál, alamannoknál és gótoknál egyidőben több királyt említenek, de a quádok alighanem megmaradtak az egy-király rendszernél. Egyes királyok azután, mint Marobod és Hermanarich az egész nép élére emelkedtek. A király a hatalmat a nép közbejöttével gyakorolta. Élén állott a közigazgatásnak és hadvezérletnek, parancsokat osztogatott s követeket küldött és fogadott. Hatalmának jelképe a lándzsa lehetett; a frank és alamann királyok hosszú üstököket is viseltek. Nagy kisérettel vonultak fel s például az egyik alamann királyt kétszáz ifjúból álló csapat környezte. Az alattvalók esküvel fogadtak királyuknak hűséget, ki az igazságot egyhelyt a maga vagy másutt a nép nevében szolgáltatta. Az itéletet a poroszló hajtotta végre. De hogy mik voltak a büntetés nemei, nem tudjuk. A gótoknál a halálbüntetést akasztás útján hajtották végre s korbácsütésekkel csak szolgákat büntettek. A trónutódlás nem volt megállapodott, csak a vandaloknál találunk örökösödést. Némely germánok, mint a burgundok, különösen csatavesztés vagy más szerencsétlenség után, királyuktól el is vehették a királyi czímet. Idővel egyes nemzetségek annyira kiemelkedtek, hogy a királyi méltóság kiváltságukká lőn. Rendszerint a király legközelebbi rokona következett, ha uralkodásra alkalmas volt s nem tettek ellene kifogást. Volt eset, hogy az uralkodás két testvér között oszlott meg. A királylyá emeltetés pajzson történt.
A trieri porta nigra.
(A város felől.)
A települési mozgalmakban három korszakot különböztethetünk meg, úgymint az őskorit, a második századit Marcus Aurelius alatt s végül a hunn korszakbelit. Ezek közül az első a szabadok nagy tömegén, a második a törzskirályok s végül a harmadik a nagykirályok rendszerének kifejlődésén alapult. Először alighanem a frizek állandósultak; legalább ők Tacitus kora óta mindig egy helyen laktak. Ellenben a szászok már mozgékonyabbak voltak, s a legerősebb hullámzás a Szudétektől és Kárpátoktól délre eső téreken folyt le. A Rajna mentén a legkorábbi letelepülők a száli frankok voltak, kik a Maas és a Schelde között laktak; a Közép-Dunánál meg leghamarabb a quádok és markomannok állandósultak. Általában a határvonalak mentén az egyes népek korán megtelepültek. Alig lehet túlbecsülni a limes hatását, mely megállítva a germánokat, kényszerítette őket arra, hogy békében éljenek s műveljék és megvédjék a megszállott területeket. «A svéb – mondja egy római költő, Claudianus – megtanult a kapával bánni; a sugamber sarlóvá görbítette kardját; a markomann ekébe fogta lovát; és az utas, midőn lefelé hajózott azokon a folyamokon, melyek a birodalmat hivatalosan elválasztották a barbárságtól, csodálkozva kérdezte, hogy melyik a római part?» A birtokba vett föld részint magántulajdonban, részint családi vagy közösségi vagyon volt. Minden egyes telepes legfeljebb annyit termelt, a mennyi a maga és családja fentartására elég volt. Azonban a mint a népesség szaporodott, fejlődtek a gazdasági iparágak is, úgy hogy idővel életbe lépett a hármas nyomás rendszere, s míg két éven át bevetették a földet, a harmadik évben ugarnak hagyták. A kertek berendezése csak a rómaiakkal való behatóbb érintkezés után vert gyökeret. De a germánok háztartásában nagy szerepe volt a baromtenyésztésnek. És itt is a táplálkozás, szántás-vetés és igásmunka szempontjából nagyfontosságú szarvasmarha állott első helyen. Azután a lótenyésztés is nagy virágzást ért el; egyes császárok a lovasságot Germánia méneseiből látták el lovakkal. Némely germán seregek, mint a vandalok és búrok, tisztán lovasok voltak. A nagy legelők és erdők különösen kedveztek a juh- és sertéstenyésztésnek. A vadászat, mi a germánoknak kedvencz foglalkozásuk volt, szarvast, őzet, nyulat, bölényt, vaddisznót, medvét stb. biztosított számukra. A Duna kitünő pontyokat és harcsákat, a Rajna lazaczokat szolgáltatott s a hegyi patakok ontották a jóféle pisztrángokat.
Oberflachti fatörzs-koporsók.
Az állandó letelepülés maga után vonta a lakás háziasabbá tételét. Az ó-germán ház lassanként átalakult s a frank-felnémet, szász, friz, dán és északi formát vette föl.
Nagy lendületet vett a kézmű-ipar, mely az állandó helyekre való telepedés nyomán fakadt. A tiszta germán cultura, mely különösen az alamannoknál és frankoknál vált ki élesen, föléje kerekedik a régi római-germán culturának. Ez az úgynevezett népvándorláskori műveltség, mely tetőfokát a merovingek alatt éri el s Nagy Károly uralkodása alatt szorul háttérbe. Fő jellemvonása, hogy nem kedveli a filigrán részleteket, hanem ezek helyett gömböcskéket alkalmaz, s különös ornamentikát használ, mely a rendszerint állatfejeket ábrázoló fibulákon tünik elő. E fibulák aranynyal vannak bevonva s drágakövekkel és gyöngyökkel ékesítve. Legszebbek a Szilágy-Somlyón napfényre került fejedelmi példányok.
Áttérve a germán hadiviszonyok ismertetésére, a leletek azt mutatják, hogy kétféle kardot használtak; az egyik a hosszú kard (spathe), a másik a késszerű rövid kard (sax, scramasax), s ez utóbbi nemzeti fegyverük volt. Egyenes élű pengéje hegyben végződött, nem volt nagyon nehéz, szúrásra, vágásra és dobásra alkalmas. A hosszú kard a legionariusok kardjának utánzata, de nála szélesebb és hosszabb; kétélű s markolata ellenzővel van ellátva. A vagyonosabbak mind a kettővel ellátták magukat s a támadást a hosszabbal kezdték, a röviddel pedig kézitusára keltek. Legnagyobb hírre vergődtek és legkeresettebbek voltak a dömöczkölt frank kardok. Nevezetes fegyver volt a hadiszekercze is. Védőfegyvereik meglehetős tökéletlenek voltak. A mellvértet nem igen ismerték. Pajzsa azonban minden katonának volt; rendszerint kerek formája bőrrel bevont falapból készült s közepén dudorodás emelkedett rajta, melynek a benső oldalon, a bal kéz bedugására, üreg felelt meg. A jól felfegyverzett harczos kardon és pajzson kívül lándzsát, hadiszekerczét és tűzkő-aczélt hordott magával.
A belseni kápolna Tübingen mellett.
Középkori épület római-kori díszítményekkel.
Hazánk területén, mely oly gazdag ősgermán emlékekben, a népvándorlás korából nem sok – mindössze vagy két tuczat – kard maradt fenn. Sem a kincsleletekben, sem a sírokban nem fordulnak elő, bizonyára azért, mert a birodalommal viaskodó germánoknak a kard főfegyverük volt, mely mint becses örökség apáról fiura szállott. A tartományokban voltak fegyvergyárak s ezeket a Honorius korabeli schematismus is felsorolja. Bizonyos, hogy e gyárakban pannoniai barbár emberek is dolgoztak a azok a kétélű egyenes kardpengék, melyek pannoniai lelőhelyekről felszínre kerültek, kétségkivül római mintára készült barbár gyártmányok. Legnevezetesebbek a komáromi, fenéki, keszthelyi, horgosi és bezenyei pengék, mely utóbbiak rúnás fibulákkal egyűtt kerültek napfényre.
Nagy számmal fordulnak elő az e korbeli sírleletekben a szíjcsatok s jellemző sajátságát teszik a népvándorlás korszakának. A kantáron s általában a lószerszámon divatba jöttek az úgynevezett csüngő díszek, melyek a legváltozatosabb formákban fordulnak elő. Minden oda mutat, hogy ennek a germán stylusnak kútfeje Byzanczban keresendő s elterjesztői kétségkívül a gótok, kikkel a kelet-római műveltség a legerősebben éreztette hatását.
Ékszerek a népvándorlás korából.
Nagyon érdekes a népvándorláskori temetkezés módja is. A halottégetés helyére az elföldelés lép s az urnasírokat soros sírok váltják föl. S a sírok vagy egymás végtébe sorakoznak, vagy sakktáblaszerűen helyezkednek el. A sírmezők kiterjedése nagyon különböző; a legnagyobbak a bajor, az egykori alamann és pannoniai földön vannak. Ezek egyike, a fridolfingi (a Salzach folyó mellett) három-négyezer sírhelyet számlál s a tetemek rétegesen feküsznek egymás felett. Hazánkban legnagyszerűbb temető a keszthelyi, hol 1879-től 1885-ig ötödfél ezernél több sírt ástak ki. E négy vagy öt temetőből álló sírmezőbe a III. századtól a IX. századig sok nemzedék temetkezett s épen ezért az itt előkerült, sok ezerre menő régiségek gyűjteménye a legvegyesebb culturalis képet nyújtja. A halottat, ha szabad ember volt, fegyverzetével együtt temették el, a szolgákat ellenben egyszerűen, minden dísz nélkül. De ez a temetkezési mód lassan terjed délről és délnyugatról észak felé. Mikor már az alamannok és frankok soros sírokba temetkeznek, az északi vidékeken lakó szászok még urnákba rejtik halottjaikat.
Népvándorláskori temetkezés.
a) Rajnamenti sírkamra. b) Svájczi kősír. c) Szabad földbe való temetkezés.
Az állandó lakhelyekre való település fokozta a forgalmat és a kereskedelmet. De ez nem állandósulhatott, mert a népvándorlás hullámai csakhamar mindent elsöpörtek. Nem lévén a germánoknak sem a népvándorlás előtt, sem a népvándorlás után pénzrendszerük, e miatt a kereskedelem sem ölthetett nagyobb mértéket.
Mindazáltal a kereskedés nem szünetelt egészen. Magyarországnak már akkor volt néhány olyan bányászati és gazdasági czikke, melynek termelése szakadatlanul folyamatban volt, s melyre úgy a szomszéd, mint az ellenség mindig rá volt szorulva. Az ős idők óta messze földön híres magyarországi nemesfém nevezetes kiviteli czikk lehetett; hasonlókép kétségtelen, hogy az erdélyi és felsőmagyarországi sóbányák művelése sem szakadt meg a középkorban sem. A gabona és szemestakarmány is, melyről Pannonia a rómaiak előtt híres volt, nem kevésbbé csalogatta ide a külföldi barbár kereskedőket, mint a kitünő ló- és szarvasmarha-állomány. Az adás-vevés itt is cserekereskedelmen alapult, minthogy a sisciai és sirmiumi császári pénzverőházak megszüntétől (a Kr. u. IV. században) több mint hatszáz éven át ez országban nem vertek pénzt. Keleten ugyan a byzanczi pénz közvetítette az értékforgalmat; de hogy itt ennek sem volt nagy bősége, azt a byzanczi éremleletek fölöttébb ritka volta bizonyítja.
Az ó-germán nyelv, úgy látszik, nem oszlott külön nyelvjárásokra. Idővel azonban az északi és nyugati germánok (gótok) nyelve elválik a déli és keleti germánokétól. Schleswigben (Tondern mellett) egy arany ivókürtöt találtak, melyen a negyedik vagy ötödik századból való felirat van s ez az északi nyelvcsoport jellegét viseli magán, de a góttól különbözik. A gót nyelv már Ulfilas korában különvált nyelvcsoport s legközelebbi rokonságban van az északihoz. Egyébként a népvándorlás előtt alig észrevehető különbség mutatkozik az egyes népek nyelvében; mindössze csak annyi constatálható, hogy a frankoknál uralkodó a hosszú e hangzó (Chlodomer), az alamannoknál pedig az a (Chnodomar). Az úgynevezett hangmozdítás (Lautverschiebung) a felnémet nyelvben nem lehet régibb a hatodik századnál. Ennek következtében azután a germán nyelvek három csoportra oszlottak: al-, közép- és felnémet nyelvre s ezek közül a közép- és felnémet külön csoport az alnémettel szemben. A germánok maguk alkottak maguknak írásjeleket. A latin ábéczét vették alapul s egyes hangzók jelölésére, melyekkel a latin nem szolgálhatott nekik, külön jeleket alkottak. Ezek voltak az úgynevezett rúna-betűk. Mennél régibb ez az írás, annál nagyobb hasonlóságot mutat a latinhoz. Hogy pedig egyenesen nem vették át a latin ábéczét, annak oka az, hogy a germánok betűiket fába rótták vagy érczre karczolták. A farostok egyforma szárú jegyeket kívántak meg s görbe vonalakat nem lehetett beléjök metszeni. Ezért azután az ily vonalak csúcsossá váltak, a vízszintesek meg rézsutossá. Érdekes, hogy az ó-germán rúna-ábécze az összes germán népeknél egyforma volt. Ennek az a megfejtése lehet, hogy a rúna-ábécze nagyon korán keletkezett s talán egy embernek a műve volt. A keresztyénség fölvétele után lassanként kiment a divatból; de északon, habár megváltozva, mint rovás- és házijelek a rúnák ma is használatban vannak.
Az Ulfilas gót ábéczéje szintén az írás anyagára, a pergamentre való tekintettel keletkezett. Ulfilas a görög írást vette alapul s ezt latin és rúna-betűkkel keverte, ekként 26 betűt állítván elő. Irásos nyelv csak a gótból vált, a többi germán nyelvekből legfeljebb csak egyes feliratok s más ilynemű töredékek maradtak fenn. De másfelől bizonyos, hogy a frankok is ismerték az írás mesterségét s táblákra és botokra rótták a betűket. Egy előkelő frank embert csont írószerszámmal temettek el.
Schleswigi arany ivókürtök.
Az egyiknek szája körül rúnajegyek.
A rómaiasodó germán ruházata is nagyon különbözött a Tacitus korabelitől. Ünnepélyes alkalmakon a germán fejedelem fénylő bíborban jelent meg s fehér selyem alsó ruházata aranynyal volt gazdagon ékesítve. Kisérete bőrsarút viselt lábán, a térd és boka födetlen volt s vállaikról csíkos szűk ujjas ereszkedett le, mely alig ért térdig s a csípőkön övvel volt összeszorítva. E fölött zöldre festett köpeny, melyet bíborsávok szegélyeztek. A vállról lógott le a kard, a jobb kézben lándzsa, a balban pajzs. A gótok és többi rokonaik viselete attól fogva, hogy római szolgálatba léptek, jelentékenyen megváltozott s ruházatukban fontos szerepet nyert az öv. A szilágysomlyói kincs világosan elárulja, hogy előkelőik korán vették át a rómaiaknál divatozó köpönyeget (sagum), melyet szokás volt a jobb vállon fibulával összetűzni, míg a kettős fibulák előkelő asszonyok vállait díszítették. A merovingi temetőkben már gyakori a római katonai öv nagyszámú csüngő szíjaival s ezek végére alkalmazott fémdíszekkel.
Rúnás fibulák.
(Lelőhelyük a nordendorfi sírmező, Augsburg m.) A rúnák olvasása ez: «ln thiorę Vdan vinuth lnth», vagyis: Nagy jutalommal jutalmazza Vodan a barátságot. Ezenkivül még e megjegyzés: «athal vagy abal Leubvinis», vagyis: Leubvini műve vagy tulajdona. Azonban ez a megfejtés nem egészen bizonyos.
Az összes szabad germánokat a hosszú haj jellemezte; a rövid haj és nyírt szakál a szolgaság jele volt. A Marcus Aurelius oszlopán a germánok födetlen fővel vannak ábrázolva s hajfürtjeik kuszáltak. De mikor a római életmóddal megismerkedtek, használatba jöttek a fésűk. Hazai sírleletekben Keszthelyen és Bezenyén fordultak elő fésűk töredékei. A háborús világ nagyot változtatott a viseleten; divatba jöttek a zsákmány útján szerzett sisakok és pánczélok. Az előkelők ruházata fényesebb s a kard mindinkább fontos fegyver lett. A gótok a hunnoktól megtanulták a buzogány használatát is. De a különböző törzseknél más-más fegyvernem emelkedett nemzeti jelentőségre; Jordanis mondja, hogy a gótok a lándzsának, a gepidák a kardnak, a herulok a könnyű fegyverzetnek adtak elsőséget. A frank hadiszekercze, az úgynevezett franciska, inkább hajításra való volt, ellenben az alamannok csak vágtak és sujtottak vele.
Hadászati tekintetben a germánok nagyot fejlődtek s különösen fel tudták használni a területi előnyöket. Seregeiket rendszerint ezredekre, századokra és tizedekre osztották. Támadások alkalmával megtartották az ék-rendszert; néha csak egy éket alkottak, máskor több egymás mellett álló éket formáltak s a szárnyakon a lovasság foglalt állást. A roham sűrű tömegben, előre tartott pajzszsal történt. Az első sorokba hihetőleg a hosszú lándzsások voltak felállítva, azután a kopjások, ijászok és parittyások következtek. Az első roham a széles phalanxokra sokszor ellenállhatatlan volt s rendszerint kéztusába ment át. Legjobban kedvelték a közelből való harczot s ebben gyermekkoruk óta gyakorolták magukat. Védelműl sánczok, árkok és szekérvárak szolgáltak.
Később a germánok megtanulták a rómaiaktól a várépítést is. Feliratos emlékek tanúskodnak arról, hogy a pannoniai limes erődeit még a IV. század hetvenes éveiben is jókarba helyezték és e védelmi határvonal főparancsnokának neve (Frigeridus) mutatja, hogy germán ember vezetése alatt ment végbe a nagy munka, melyet kétségkívül a határszéli barbár katonaság teljesített. Helylyel-közzel ezek a várépítmények még most is megvannak. Az Oroszvárott látható ilyen burgus romjait a nép a mai napig sem tudta teljesen szétrombolni.
Övrészlet, emberi alakkal.
Szilágysomlyói lelet 1797.
A sereget jelmagyarázók és papok kísérték a csatába. Minthogy a germánok nagy része pogány volt, sokat adtak a jóslatokra. Az alamannokról egy görög író úgy tudta, hogy a fákat, folyókat, halmokat és hegyeket tisztelik. Az egyszerű természetimádást azután emberi alakú istenségek váltották fel. Midőn 612-ben Columbanus és Gallus hittérítők Svájczba mentek, Bregenz mellett három aranyozott érczből készült bálványt találtak, melyek nagy tiszteletben részesültek. A zürichi tó mellett is akadt Gallus bálványképekre, melyeket áldozatokkal tiszteltek. A keleti frankok még a hetedik században is nemzeti istennőt imádtak, kit egy keresztyén iró Dianának mond. Az alamannok főistensége a hadisten, Ziu volt. Egykori hazájokban, Stuttgarttól nem messze, életnagyságnál magasabb kőalakot ástak ki Janus-szerű kettős arczczal; úgy látszik, ezek még pogánykori emlékek. A pogány gótok, mikor a hunnok elől futottak, szentségeiket kocsikra rakták, a melyeket papok és papnők kisértek. A burgundoknál volt főpapi méltóság is s élethosszig szólott, míg a királyt bármikor letehették. Alamann területről való az a hosszúszakálas kőszobor, mely alkalmasint pogány papot ábrázol, de az sem lehetetlen, hogy eredete a keresztyén időre esik. Áldozati állatok a ló és az ökör voltak s az istennek a legjobb részt, rendszerint az állat fejét szánták.
Római legiók támadása germán burgum ellen.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.
Az Üdvözítő magasztos tanai a határszéleken kezdették meg hódító pályájukat. Épen a nyugati germánok közelségében, Trierben vertek először mély gyökeret. Nagy Constantin kora óta kerülnek elő a Rajna völgyében keresztyének. A keresztyénség terjesztői a hadifoglyok, térítők, számüzöttek és kereskedők voltak. Azonban sehol sem gyökerezett meg az új tan erősebben mindjárt kezdetben, mint a nyugati gótoknál. Már a nicaeai zsinaton résztvett egy püspökük, Theophilus; de tulajdonképeni apostoluk Ulfilas volt.
Ulfilas upsalai Codex Argenteusának egy lapja hasonmásban.
(Márk evangeliuma. VII., 3.)
|
Ulfilas biblia-forditásából. Thairh (A th körülbelől úgy hangzott, mint ma az angolban.) |
Márk evangeliuma VII. 3–7. (3. Mert a farizeusok és minden) zsidók nem esznek, hanemha gyakran megmossák kezeiket, ebben a régi vén embereknek rendeléseket követvén. 4. És a piaczról is mikor haza mennek, nem esznek míg meg nem mosdanak, és sok egyéb dolgok is vagynak melyeket vettek, hogy megtartsák, mint poharaknak, korsóknak, rézedényeknek és nyoszolyáknak mosatásokat. 5. Azután megkérdék őtet a farizeusok és az irástudók: «Mi az oka, hogy a te tanítványid nem járnak a vén embereknek rendelések szerint, hanem mosdatlan kézzel esznek kenyeret?» 6. Ő pedig felelvén, monda nékik: «Bizony igazán jövendölt Ézsaiás felőletek képmutatók felől, mint meg vagyon írva: E nép csak ajakakkal tisztel engem, az ő szívek pedig távol vagyon én tőlem. 7. Hijába tisztelnek pedig engemet tanitván (oly tudományokat, melyek embereknek parancsolatai).
Ulfilas cappadociai szüléktől a nyugati gótok országában született (318-ban). Egy ariánus pap oktatta s megtanította a görög és latin nyelvre. Részt vett egy követségben, melynek kiséretében meglátogatta a kelet-római császári udvart; azután pappá lett s 341-ben Antiochiában gót püspökké szentelték föl. Majd hozzá fogott népe megtérítéséhez, s midőn már sok hívet szerzett az arián keresztyénségnek, a pogány Athanarich, híveivel együtt, száműzte. Ulfilas Constantius császárhoz folyamodott, hogy fogadja be őt a birodalomba és adjon népének szállást Moesiában. A császár Nikopolis város környékét jelölte ki számukra letelepedési helyül s az új hazában is még évtizedekig állott a püspök a gót ariánusok élén.
Ó-germán szobor.
Szemközt és oldalt nézve.
Germán papot ábrázoló kőszobor.
Alamannok lakta területről.
Legnagyobb érdeme Ulfilasnak, hogy a bibliát görögből gótra fordította. Ez volt az első germán nyelvű szentírás a Ulfilasban a germán próza megalapítóját tiszteli a német nemzet irodalomtörténete. Nagy régisége miatt nem csoda, ha a gót biblia teljes egészében nem maradt fenn korunkig. Az eredetileg 330 levélre terjedő nyelvemlékből 177 van Upsalában, kisebb töredékeket őriznek Wolfenbüttelben, Milanóban és Turinban. Az upsalai példány biborszínű pergamentlapokra ezüst és aranyszínű tintával van írva s ezért nevezik általában ezüst-codexnek (Codex argentus).
Magyarországi rúnás fibulák.
Találták Bezenyén (Mosony megye). A baloldalt levő fibulán Godahid, a jobboldalt lévőn Arsipode személynév rejlik.
Ime, így kezdette meg hódítását a keresztyénség e nagy népfaj körében. A gót apostol és hívei földönfutókká lettek ugyan, de az eszme sokkal erősebb volt, semhogy fölötte pogány fejedelem győzedelmeskedhetett volna. Nem sok idő telt bele s az egész gótságra rá árasztotta fényét az igaz hit világossága.
Gót fejedelmi fibula.
(A szilágysomlyói kincsből 1889.)