IX. FEJEZET.
A germánok és a római birodalom.
(165–375)

A II. század közepén a germán népek nagy forradalmon mennek át. A markomannok, kik Cseh- és Morvaországot, a quádok, kik Magyarország felvidékének nyugati hegységeit lakják, mindjárt kezdetben bele kerülnek a néphullámzás e sodrába. Észak felől előre törő barbár népek szorítják őket s ezeket meg alighanem a gótok űzik maguk előtt. Antoninus Piusszal a római birodalom békéje is sírba száll s utódja Marcus Aurelius alatt megkezdődik az élet-halál harcz a germánokkal, mely háromszáz évi rettenetes küzdelem után halomra dönti a római birodalmat.

Germánok áttelepítése a Duna (római) jobbpartjára.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

Marcus Aurelius trónraléptével (161) egyszerre gyúlad ki a háború fáklyája nyugaton, északon és keleten. A jeles császár legelőbb is keleten végez, legyőzi a parthusokat; de e czélból mozgósítja a dunai tartományban levő őrségeket s a legiók távozásával védtelenül marad a germán határvonal. A kedvező alkalmat felhasználják a chattok s 162-ben rémületes erővel törnek be Noricumba és Rhaetiába; majd 165-ben a markomannok törik át a Duna-vonalat, magukkal ragadva más törzseket is, mint az Elbe alsó folyásánál tanyázó longobárdokat, s lakóhelyeket keresnek a Duna jobbpartján. Szerte küldött társaik által szövetségre szólítják fel szomszédaikat; de a legiók visszaszorítják őket a Dunán. Azóta a császár egész uralkodását betöltik e nagy elkeseredéssel s változó szerencsével folyó harczok, melyek kemény próbára teszik a birodalom erejét. Szinhelyök Pannonia és a szomszéd quádok és jazygok országa, melyet ekkor ismernek meg a rómaiak.

Marcus Aurelius érme.
A rómaiakéhoz hasonló germán fegyverekkel.

Az úgynevezett markomann hadjáratban részt vettek mindazon népek, melyek az Elbe és Tisza forrásai közt tanyáztak. E szerint a harcztér egy része a mai Magyarország északi fele volt s ugyanezért nem lesz érdektelen, ha a germán népek akkori elhelyezkedését szemügyre vesszük.

Az Elbe forrása és a Duna közt, a mai Cseh- és Morvaország területén állott a markomannok királysága. Mellettök, körűlbelől a Morva folyó torkolatánál laktak a svébek, kik egykori nagyságukhoz képest egészen összetöpörödtek. A Morva és Garan folyók közt, úgy hogy egészen a Dunáig értek, volt a quádok földje. A markomannok és quádok mögött északon, a vandalok és rokonaik, a viktuálok tartózkodtak; tőlök délnyugatra, Csehország nyugati részén a birodalommal barátságos lábon álló hermundurok tanyáztak. A longobárdokat Bojohemum fensikjairól leszorították a felső Vág hegységei közé s fő helységük valószinüleg Laugaricio volt, vagyis a mai Trencsén. A Garan felső folyása mentén ásták a vasat Selmecz- és Körmöczbánya vidékén a kelta gothinok, kik szívesen ajánlották fel szövetségüket a császárnak, mint a kiket a szomszédok úgyis terhes adókkal sujtottak. Ezektől délre a dák háborúban is szerepet játszott lovas búrok laktak, körűlbelől Nográd-, Hont- és Gömörvármegyékben. A Tisza két partját a szarmata jazygok tartották megszállva, míg a Kassától a Mármarosig elterülő északkeleti országrésznek egy dák törzs, a kostobokok voltak a lakói. Végre a felső Tisza és a hármas Körös közt lévő területet a germán bastarnák birtoka volt.

Marcus Aurelius a 172–173-iki telet a Garan melletti téliszálláson töltötte. Itt írta Elmélkedései czimű munkájának második könyvét. Alapos oka volt a harcz színteréről el nem távoznia. Mert alig hogy megenyhült az idő, a quádok ismét fészkelődni kezdettek s megtagadták az engedelmességet. A császár megindult ellenök s csakhamar rájuk akadt. A quádok addig mesterkedtek, míg a légiókat egy völgykatlanba csalták s akkor azután körülfogták őket. De a római katonák pajzsaikkal szorosan egymáshoz simúlván, vitézül küzdöttek. Az ellenség ekkor abba hagyta a harczot, meg lévén győződve, hogy a hőség és szomjúság minden további erőfeszítés nélkül is kezükbe juttatja a legiókat. Számra nézve is tulsúlyban voltak s körűlsánczolták a völgyet, hogy a rómaiak sehonnan se kapjanak vizet. A katonákon nemsokára a kimerültség jelei mutatkoztak; már-már ki voltak téve annak, hogy a quádok meg fogják őket semmisíteni. Ekkor hirtelen sűrű fellegek támadtak, megeredt az eső s a legiók új erőre kapva, csúful megverték a quádokat. Ezek ellenvetés nélkül elfogadták a császár dictálta békeföltételeket; kötelezték magukat, hogy a náluk volt 50,000 hadi foglyot és szökevényt haladéktalanul kiszolgáltatják. A jazygok is annyira megszeppentek, hogy ők is készeknek mutatkoztak 100,000 hadi fogolynak kiadására. Úgy látszik, ez az óriási szám megoszlott közöttük és a gót vandalok között. A hadjárat sikerének megörökítésére Marcus Aurelius 175-ben Sarmaticus feliratú emlékérmeket veretett.

Lucius Verus.
Rézérem; rajta e körirat: Lucius AVRELius VERVS AVgustus ARMENICVS.

A császár azután e foglyokat és szökevényeket szétosztotta különféle provinciákba s belőlük részint katonák, részint földmívelők váltak. Legfőképen Dacia, Pannonia, Moesia és Germánia lakosait szaporította velök, de jutott egy csapat Itáliának is, kik Ravenna körül kaptak szállásokat.

Marcus Aureliusnak az volt a czélja, hogy úgy a markomannok és quádok, mint a jazygok területét beolvasztja a birodalomba s provinciákat alakít belőlük. A germánokat megfékezvén, minden törekvése oda irányult, hogy a jazygokat megverje s őket a germánok ellen bármikor felhasználhassa. Elhatározta tehát, hogy fegyverrel biztosítja érdekeit. 174-ben Aquincumból tekintélyes sereg élén átkelt a Dunán s a jazygokat tiszamenti szállásaikon kereste föl. Hajóhidat veretett a Tiszán is s behatolt a délmagyarországi mocsaras vidékekre, hogy őket czéljainak megnyerje. Azonban Avidius Cassius Ázsiában fellázadván, sietnie kellett e hadjárat befejezésével. Szövetséget ajánlott tehát a jazygoknak és búroknak, kik azt szívesen elfogadták; készeknek nyilatkoztak csapataikat azonnal kiállítani, ha a császár tovább is folytatja a háborút a quádokkal. Egyszersmind befoglalták a békeföltételekbe, hogy szomszédaikkal közös gyűlést és vásárokat tartaniok nem szabad s a Dunán külön hajókat nem járathatnak.

Germán békekövetség Marcus Aurelius előtt.
Domborművű jelenet a császár diadaloszlopán.

Avidius Cassius lázadását a császár szerencsésen elfojtván, 176. nov. 27-én tartotta meg diadalmenetét a barbárok felett nyert győzelmeinek megünneplésére. A senatus nagyszerű diadalkaput építtetett tiszteletére, s győzelmei emlékére készült az a remek oszlop, melyen pompás domborművekben a markomann és szarmata háború eseményei vannak megörökítve. Úgy látszott, hogy a birodalom most már a béke és nyugalom áldásait fogja élvezni.

Római legiók harcza germánokkal.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopáról. A jelenet ütközetet ábrázol, melynek sorsa már eldőlt. Az előtérben még egyes germán katonák (közöttük egy, kezében sacramasax-szal) küzdenek a legionariusokkal. Ezek azonban minden oldalról előnyomulnak, elhamvasztják a házakat, elhajtják a barmokat s foglyúl ejtik a legyőzötteket, kik közt fején koronával, egy király alakja is látható.

De ez a remény már 178-ban meghiúsult. A markomannok és quádok megrohanták a dunabalparti castrumokat és kiverték azokból az őrséget. A pannoniai legatusok sürgősen kérnek a császártól segélyt, ki fiával Commodussal 178. aug. 5-én indul el Rómából. Elhatározta, hogy a telet a pannoniai Vindobonában tölti s tavaszszal megvalósítja azt a vágyát, hogy provinciává alakítja a háború által feldúlt összes dunántúli területeket. Azonban 180. márcziusában meghalt s utóda fia, a 19 éves Commodus lett. Egészen ellentéte nagy atyjának. A helyett, hogy a már egészen megtört markomannokat végkép leigázta volna, csak hogy a fényes világvárosba, hová élvhajhászó természete csalogatta, mennél előbb visszatérhessen, békét ajánlott nekik, csak annyit kötve ki, hogy a szökevényeket s hadifoglyokat adják ki, fizessenek évenként gabonaadót, adják át fegyvereik egy részét s állítsanak 12–13,000 főnyi segédcsapatot. S ellenére a katonák heves ellenszegülésének és tiltakozásának, a quádokkal is ugyanily föltételek alatt kötött békét. Egyúttal mindkét népre nézve megállapította, hogy gyűléseket havonként csak egyszer tarthatnak egy római centuriónak mint császári biztosnak jelenlétében. Végül szigorúan megtiltott minden ellenségeskedést a jazygokkal, búrokkal és vandalokkal. Erre az új császár visszavonja az összes dunabalparti őrségeket s önként engedi kezéből kisiklani a tizenhárom éves nagy háborúnak összes sikereit. Nemsokára a búrok- és jazygoknak is egyességet ajánl, melyet ezek kész örömmel fogadnak; kezeseket adnak s nagyszámú hadifoglyot bocsátanak át, így a jazygok egymaguk 15,000 embert adnak át a római biztosoknak. Mindakét néptörzs megesküszik, hogy Dacia határaihoz és a Duna partjaihoz nem fognak közeledni, sőt negyven stadiumnyi távolságban még barmaikat sem fogják legeltetni.

Parittyás quádok.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.

Indulás Aquincumból a szarmaták ellen 174-ben.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán, Domaszewski meghatározása szerint.

A béke csak arra való volt, hogy a germán népek új erőt gyűjtsenek. Ezzel szemben Septimius Severus újonnan szervezte a dunai határvédelmet s megújíttatta a hadi utakat. Caracalla alatt a markomannok és vandalok egymással szövetségre akartak lépni, de e szándékukat a császár meg birta hiúsítani. S mikor előtte a quádok királyát, Gajobomarust bevádolták, ezt kivégeztette s a quádokat a régi szövetség épségben tartására szorította.

Menekülő kostobokok.
Magyarország északkeleti részének lakói. – Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

Quád nők és lovasok.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

Laugaricio (a mai Trencsén) longobárd székhely elhamvasztása.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

Fogságba esett germán nők.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.

Caracalla utódja, Macrinus egy évi uralkodása alatt a hegyidákok – mindenesetre a kostobokok – pusztították Daciát.

Severus Alexander utódjának, Maximinusnak atyja gót ember, anyja alán asszony volt. Kezdetben egyszerű pásztoréletet élt s belépvén a hadseregbe, fokról-fokra emelkedett. A mint császárrá lett, szigorú fegyelmet hozott be a hadseregbe s azután Germánián át a pannoniai Sirmiumba vonult. Útközben megfékezte az alamannokat s terve volt, hogy Pannoniából az északi barbárok ellen vezet hadjáratot. De csakhamar ellenfele támadt, s midőn ezzel meg akart mérkőzni, Aquilejában meggyilkolták.

Fogoly markomannok kivégzése.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.

Ekkortájt tolúlnak előtérbe a gótok. A szlávoktól leszoríttatva a Duna torkolatai mellé, a Fekete-tenger északi partvidékét és a Krimi-félszigetet elfoglalják s az amalok törzséből való királyuk, Ostrogotha, a gótok első történeti királya, már a taifálok, asdingok, kárpok és peucinok közűl toborozza hadait.

Philippus Arabs idejében, 248- vagy 249-ben teszi lábát Ostrogotha a római birodalomba. A monda a segédcsapatokat nem számítva 300,000 főre becsüli hadseregét. Épen ekkortájt ünnepelte a római birodalom fennállásának ezeréves fordulóját s az ünnep zajába bele harsant a gótok csatakiáltása. Elárasztották Moesiát s Marcianopolis városa csak nagy összeg pénzen válthatta meg elpusztulását. Az ellenök siető császár fajrokonaikat, a Daciától északra tanyázó gepidákat tüzeli fel s ezek segítségével visszaszorítja a gótokat. De ezek azután a gepidákra rontanak; elkeseredett harcz fejlődik ki köztük, melyben Ostrogotha elesik. A gepidák erre a Dacia és Tisza folyó közti alföldet szállják meg. Azonban Ostrogotha utódja, Kniva folytatja a harczot a birodalom ellen; két nagy népcsoporttal tör be, az egyik elözönli a síkságot, a másik áthatol a Balkánon, megveri és megöli Decius császárt és irtózatos vérfürdő után beveszi Philippopolis városát, százezer embert ejtvén fogságba. Thracia és Macedonia nagy pusztuláson mennek át s az új császár, Gallus kénytelen a gótokkal lealázó békét kötni, melynek értelmében ezek mérhetetlen zsákmányukkal szabad átvonulást biztosítanak maguknak a Dunán s bizonyára az évi adót is továbbra megkapják.

Caracalla.
Marcus A VRELius ANTONINVS PIVS AVGustus BRITannicus.

E közben újra rémítő pestis-járvány látogatja a birodalmat s tizenöt éven át roppant pusztítást visz véghez, úgy hogy egész városok néptelenné válnak. A gótok felhasználják a birodalom kétségbeesett helyzetét s újra betörnek; tűzzel-vassal pusztítják a Balkán vidékét, a Dunától kezdve a tengerig. Valerianus alatt a római vezérek, Aurelianus és Probus a dunai limes felső és középső részének védelmére szorítkoztak; Dacia pedig, melyet a germánok szakadatlanul ostromoltak, a birodalomra nézve ekkor ment veszendőbe.

Római oltárkő áldozati jelenettel.
Felirata a következő: «Dominis nostris M. Aurelio et P. Septimio Getae Augustis et Juliae AVGustae MATRI AVGustorum ET KASTrorum Iovi Optimo maximo ET IVNoni Reginae ET MINERvae SACrum GENiO COHortis III BRITannorum ARAM Titus Flavius FELIX PRAEFectus EX VOTO POSVIT Libens Merito. DEDICAVIT KALendis DECembribus GENTIANO ET BASSO COnSulibus». – E szerint az oltárkövet 211. deczember 1-én állították.

A gótok most a tengerparti városokra vetik magukat. Egymásután rabolják ki Trapezunt, Pithyus, Chalcedon, Nicaea és Nicomedia városokat. Beeveznek az Archipelagusba s beveszik Ephesust, elhamvasztván az itteni híres Diana-templomot. Nemsokára Herakleánál kötnek ki s feldúlják a kisázsiai tartományokat.

Véres háború dühöng a Rajna mentén is. A germánok 256-ban betörnek Galliába s a római hadak csak a legnagyobb erőfeszítéssel birják őket visszaszorítani. Egyes csapataik áthatolnak a pyrenaei hegyeken, bebarangolják Spanyolországot, sőt a tengeren is átkelnek Afrikába is; míg más csapatok Itáliát keresik föl s Rómát is fenyegetik. Ezeket Gallienus Milanónál éri utól s csúful megveri. Innen Illyria és Pannonia megfékezésére siet, hol szintén rabolva dúlnak a germánok; Attalus markomann királynak Felső-Pannoniában földeket engedvén át, ezt békére szorítja s Pipa nevű leányát második feleségül eljegyzi. Ellenben az alamannok megint Itáliába rontanak be s bár Gallienus utódja, Claudius császár véres csatában leveri őket, újabb és újabb csapatok támadnak nyomukban.

Posthumust, ki Gallia fölött uralkodott, 267-ben saját katonái megölvén, a germánok megint vérszemet kapnak. Elpusztítják egész Galliát. Végre Aquitania helytartóját, Tetricust teszik meg császárnak. Ő maradt azután nyugat uralkodója, mígnem 274-ben Aurelianusnak meghódolt.

Gallienus ezüstpénze.
Körirat: VICToria GERMANICA.

Posthumus.
Kölnben Kr. u. 262-ben vert aranyérme. Visszáján az a körirat látható: VICtoria GERManica, Pontifex Maximus TRibunicia Potestate V. COnSul III. Pater Patriae.

Míg ezek nyugaton történnek, a gótok Kis-Ázsiát és a Balkán-félszigetet dúlják. 266. körül a martalócz herulokkal egyesülten megtámadják magát Byzanczot is, a mikor visszaverik őket, elárasztják egész Görögországot. Illyriában Pannonia felől betörő gótokkal találkoznak, de itt azután erős vereséget szenvedve, visszavonulnak.

Nem csoda ezek után, ha Rómában a kedélyek közel álltak a kétségbeeséshez. Nem volt a birodalomban egy talpalatnyi föld, mely a barbárok pusztításaitól ment maradt volna. A veszedelem tetőfokát érte el. Ekkor ajándékozta meg a gondviselés a birodalmat a nagy császárok és hősök egész sorával s általok egy század folyamán fölemelte ismét régi, habár csalóka, dicsőségére. E császárok elseje a dalmata származású Claudius volt (268).

Claudius első nagyszerű győzelmét az alamannok felett aratta, kiket a Garda-tónál oly borzasztóan tönkretett, hogy alig felerészök menekült meg. Azután a fölött tanakodott, Tetricust támadja-e meg előbb vagy a gótokat. Ez utóbbiak ellen határozta el magát, mert ezek a birodalomnak voltak ellenségei, amaz pedig csak az ő személyének. A gótok javában dúltak Thessalonika vidékén, midőn a császár megindult ellenök. Főtörekvése az volt, hogy visszavonulási útjokat elzárja; ugyanezért a Margus (Morava) folyó felől közeledett. 269-ben Naissus mellett (a mai szerbországi Nis) találkozott velök. Az ütközetben a gótok 50,000 embert vesztettek; többi részök, hazájába nem térhetvén vissza, Macedoniába menekült, hol közülök számosan pusztultak el részint éhség, részint a római hadak üldözése következtében. A tengeren szerencsét próbált gótok is pórul jártak s vereségük teljesnek látszott. Claudius legalább azzal dicsekedett, hogy 320,000 embert s 2000 hajót semmisített meg. Annyi gót nő esett fogságba, hogy minden katonájának kettő-három jutott. Tömérdek rabszolga, barom, juh és ló lett a rómaiak zsákmánya. (V. ö. III. k. 574. l.)

A barbároktól elpusztított nemeai Zeus-templom rommaradványai.

Azonban 270-ben újra kitört a pestis s Claudius is belehalt.

A hadsereg zöme Sirmiumnál Aurelianust kiáltotta ki császárrá, kit még életében Claudius is legméltóbbnak ítélt utódjául. Pannoniai származású ember volt s Sirmium (a mai Mitrovicz, a régebbi Száva-Szent-Demeter) közelében egy kis faluban született. Testileg, lelkileg egyaránt kiváló alak, kiben magas hadvezéri tehetség párosult szilaj indulatokkal. Katonái hős dalokat és mondákat költöttek róla; beszélték, hogy egy napon 48 szarmatát, a rá következő napokon meg 950-et szúrt le saját kezével. Uralkodása mindössze csak négy évig és kilencz hónapig tartott, de e rövid idő alatt is nevezetes hódításokkal koszorúzta hadvezéri hírnevét. Megtörte a gótok erejét, megzabolázta az Italiát fenyegető barbárokat, visszaszerezte Galliát, Hispániát és Itáliát a bitorlóktól s végül keleten megalázta a büszke Zenobia gőgjét.

Claudius Gothicus rézérme.
Körirata: VICTORIA GOTHICA.

Alig vette föl a császári bíbort, mikor híre jött, hogy egy eddig ismeretlen germán törzs, a juthungok betörtek Itáliába. Aurelianus haladéktalanul Rómába sietett, s itt a senatus és a nép hódolatát fogadván, hadaival megindult a visszavonulóban levő juthungok után, kiket a Dunánál ért utól, s rajtuk győzelmet aratott. Úgy hogy ezek békekövetséget küldöttek hozzá, de a császár azt felelte nekik, hogy majd hazájokban fog nekik föltételeket szabni. Majd a jazygokkal szövetkezett vandalok, kik épen az imént vándoroltak el az Elbe forrásai mellől s az Askiburgi-hegyek közűl a Maros folyó és a három Körös mellékeire, törtek be Pannoniába a Balaton környékére; de ezek is vereséget szenvedtek s békéért könyörögtek. A békét oly feltétel alatt kapták meg, hogy kétezer katonát állítanak a római hadseregbe, királyfiaikat adják kezesekül, ellenben a rómaiak a Duna-partig szállítanak részökre gabonát.

Palmyra romjai.

Azután megint a juthungok törtek Itáliára, melynek őrségeit a császár kénytelen volt a vandalok ellen foglalkoztatni, minélfogva az ország védtelen maradt. A juthungokkal az alamannok és markomannok vettek részt a hadjáratban s különösen Milano környékét pusztították. Aurelianus sietve érkezett Itáliába. A germánok Placentia mellett egy erdőségben foglaltak hadállást s az éj sötétjét felhasználva, megtámadták a rómaiakat, kik ezúttal erős vereséget szenvedtek. De mikor azután sikerült őket hadállásaikból kivetni, megfordult a koczka s a rómaiak lekaszabolták a vad ellenség nagyszámú csapatait.

A császári hadak előbbeni vereségének híre zendülést idézett elő Rómában. Aurelianus haragra lobbantva tért ide vissza s a zavargókat kegyetlenül megbüntette. Azután a senatus határozatát kinyervén, a fővárost, melynek Servius Tullius korában épült falai összeomladoztak, nagyszerű erődítményekkel kezdte körülvenni s mintegy 2 1/5 mérföld kerületű várfalakat építtetett.

A császárokat régen bántotta, hogy keleten, Palmyrában egy asszony, a büszke Zenobia nagy hatalommal uralkodott. Aurelianus 271-ben elhatározta, hogy hatalmát megtöri. Illyricumon át vezette seregét, s itt több gót csapatot tett tönkre. Azután menetközben átvonult a Dunán, hogy szemügyre vegye Daciát, melyet a gótok már majdnem pusztasággá változtattak. Épen akkor is egy Cannabaud nevű gót főnök dúlta a tartományt; ezt a császár azonnal megtámadta s 5000 emberét lemészárolta.

Ezek után joggal nevezhette magát Aurelianus a világ helyreállítójának (restitutor orbis). Ilyen felirattal pénzeket is veretett s ezen az egyen kívül más megtisztelő név nem kellett neki. 273-ban rendkívül fényes diadalmenetet tartott Rómában. A diadalmenet élén nemcsak húsz elefánt és tömérdek állat, tizennyolcz nemzetből való hadifogoly, köztük gótok, alamannok, roxolánok, szarmaták, frankok, svébek, vandalok és más germánok, hanem a drága gyöngyök és arany bilincsek alatt görnyedő Zenobia királyné s a volt ellencsászár Tetricus haladt. Négy szarvastól vont kocsiban, mely állítólag egy gót fejedelemé volt, vitette magát a császár a Capitoliumra. Az ünnepélyt ajándékkiosztás és számtalan játékok rekesztették be.

Aurelianus uralkodása nevezetes Dacia történetére nézve. Említettük, hogy e tartomány már Gallienus alatt veszendőbe ment a birodalomra nézve. Ezt úgy kell értenünk, hogy Erdélyországon kívül Dacia többi részei a barbárok kezébe kerültek s a császárok e foglalást tétlenül nézték. Csak az erdélyi városokban maradt még némi rómaiság, mívelve a bányákat s örökös remegésben tengetve életét. Végre Aurelianus 274-ben azt a csekély őrséget, mely itt összpontosítva volt, egészen kivonta innen s a római lakosokat egytől-egyig áttelepítette Felső- és Alsó-Moesiába, melyekből Dacia néven új provinciát alkotott. Az itteni lakosoknak pedig valószinűleg Moesia és Thracia elpusztított vidékeit engedte át. Így pusztult ki teljesen Daciából a római lakosság s az elhagyott városok és falvak idővel romba dőlvén, a jövevény szlávok és germán népek tanyáivá lőnek. A római lakosok elköltözése után feledésbe mentek az egykori földrajzi nevek is s egy-két század leforgása alatt már csak a romok jelezték, hogy itt valaha a római műveltség napja ragyogott.

Ez volt Aurelianus utolsó művelete. Épen a persák ellen vezette hadait, midőn Byzancz környékén néhány katonája összeesküdvén, 275. január hó végén orozva meggyilkolták.

Utódja a hetvenöt éves senator, Tacitus lett, ki a gótokat Thraciából kiszorította. Ez után a sirmiumi születésű Probus következett, ki teljesen méltó volt arra a magas polczra, melyre őt a sors állította. Alig hogy Aurelianus haláláról a rajnai germánok értesültek, azonnal elözönlötték Galliát s tömérdek városát elfoglalták. Probus hatalmas sereggel ment ellenük, több szerencsés ütközet után visszaszorította őket s elvette minden zsákmányukat. A tizedföldeket visszakapcsolta a birodalomhoz s ide az alamannok egy részét telepítette. Az alamannokkal olyan értelmű szövetséget kötött, hogy 16,000 katonát tartoznak adni s a limes őrizete is kötelességükké lett. Hasonló szövetségre lépett a császár a frankokkal, gótokkal s a többi dunai germánokkal is. Úgy hogy Probus büszkén értesíthette a senatust, hogy Germánia teljesen le van igázva s kilencz királya térden könyörgött békeért. «Nektek szántanak immár – így ír levelében – az összes barbárok, nektek aratnak s velünk együtt harczolnak a bentebb lakó népek ellen.»

Probus császár mellszobra Nápolyban.

Ekkor lépnek előtérbe a burgundok, kiket Probus a vandalokkal együtt megaláz. Eredeti hazájuk az Odera és Visztula közötti terület volt s mint többi fajrokonaik, innen nyomultak lefelé délnek s illetőleg délnyugatnak.

Számos germán törzset telepített át Probus a birodalomba, mint például a bastarnákat és a gótok, gepidák és vandalok egy részét Thracia elpusztult vidékeire, a frankokat Britanniába. Czélja nyilvánvalólag az volt, hogy a germánokat saját fajrokonaikkal állítsa szembe s a mindent összetipró vadságnak a polgárosodás útjára terelt békés elemekből emeljen gátat. Azzal, hogy különböző területeken megosztotta őket, erejöket vélte gyengíthetni s a mellett mindenkor kész katonákat nyerni bennök.

Probus nemcsak mint hadvezér volt nagy, hanem mint kormányzó is. Bámulatos, hogy míg közel egy negyedszázadon át megszakítás nélkül csupán a harcznak él, maradt ideje arra is, hogy a béke áldásainak fáklyavivőjévé szegődjék. Nemcsak közhasznú épületek állításában fejtett ki nagy buzgalmat, hanem javított a hajózási viszonyokon, pusztaságokat változtatott át művelt területekké, növelte a népességet s mindenekfelett nagy gondban részesítette a szőlőtermelést. A szőlőmívelés, mint az olajfatenyésztés is, addig úgyszólván Itália monopoliuma volt; Probus nemcsak szabaddá tette mindenkire nézve a szőlőmívelést, hanem az egyes provinciákban katonái által tömérdek vesszőt ültettetett el. Ekkor honosult meg először hazánkban is a szőlő; először a Szerémségen és a Balaton mentén termettek a tőkék.

Katonáit tulságos kényszermunkával halmozta el. Ez volt a veszte. Mikor Sirmium mellett nagy sánczmunkákat kellett végezniök, fellázadtak s megölték Probust. Nem végezhette be feladatát; a nagyszerű védelmi és hadi rendszernek csak alapjait rakhatta le. Életirója elmondhatta róla, hogy békét szerzett az egész világnak.

Ez időtájban a germánok közt új népcsoportok keletkeztek. A Don és Erdély bérczei közt tanyázó gótok két nagy felekezetre szakadtak; egyik részök a greuthungok (griut = homok) a pusztaság lakói voltak, másik részöket pedig, mely az erdőségeket lakta, tervingeknek hítták (triu = fa). Később mikor itteni szállásaikat elhagyták, amazok a keleti gótok, ezek meg a nyugati gótok elnevezést vették fel. A juthungokkal már találkoztunk; ezek a markomannoktól északra laktak s a hermundurok egy részének több germán törzszsel való egyesüléséből állottak elő. A hermundurok másik része a thuringok nevét vette föl. A svéb népcsoportból valók a burgundok, kik a Visztula mellékein alakultak ki s délnyugatnak szoríttatva a frankok és alamannok közt a Majna partjain telepedtek le. A vandalok a gótok rokonságához tartoztak s a Kárpátok északi lejtőiről vándoroltak le a magyar alföldnek a három Körös és Maros folyóktól öntözött részére. Végül a lugiak (logionok) törzse eredetileg Sziléziában tanyázott a vandalok és a quádok közt; nagyobb szerepet nem játszott s később alighanem elszlávosodott.

Császárok a Rajnán.
Római ólomérem; találták 1862-ben a Sane medrében. A felső jelenet Diocletianus és Maximianus császárokat mutatja, a mint 287-ben a segélyt kérő rajnai colonusokat fogadják; az alsó kép a már győztesen visszatérő Maximianust tünteti fel, két szárnyas genius kiséretében. A császár a Rajna (FL. RENVS) hídján halad át, CASTELlumból (Castel) MOGONTIACVMba (Mainz).

Síroszlopok Palmyra romjai közt.
(A jobbról levő 80 láb magas.)

Diocletianus uralkodásának első hat évét a birodalom berendezése töltötte be. De közben egy mozgalom tört ki Galliában s ennek elnyomása a Maximianus vállaira nehezedett.

E mozgalom a galliai parasztok lázadása volt (bagaudae). Tudjuk, hogy Gallia lakossága még a kelta időkből három rendre oszlott: a papságra, nemességre és köznépre. A köznép el volt nyomva s rendszerint valamely hatalmas főnök oltalma alá adta magát. Idővel azután a lakosság zöme csupa rabszolga lett; s ezeket nemcsak uraik kínozták, hanem a be-betörő barbárok, a római katonák és adószedők is hallatlan mértékben fosztogatták őket. Végre türelmöknek elszakadt a fonala. A parasztok vezérei, Aelianus és Amandus az első sikerektől felbátorítva, esztelenségökben a császári czímet is fölvették. De Maximianus legiói leverték a fegyelmezetlen tömeget s a köznépre ezután még súlyosabb rabság nehezedett.

Maximinus pénze.
Körirata: IMP. MAXIMINVS PIVSAVG.

Maximianus erőt vett a burgundokon is, kiknek sorait inség és ragály tizedelte, minélfogva nem nagy dologba került őket visszaszorítani. Az északról özönlő herulokat és chaibonokat, e gótokkal rokon törzseket, véres csatában szintén tönkretette. 287-ben a frankok egész Trierig elkalandoztak; Maximianus átkelt a Rajnán s egy elüzött frank királyt visszahelyezett. De még ezzel nem pihent el a háború szelleme; a nyugati gótok, taifálok, vandalok, gepidák, alamannok és burgundok részint egymásra agyarkodtak, részint a határvonalat háborgatták. Maximianus erős keze féken tudta őket tartani.

Diocletianus a határvonalak megerősítésére nagy gondot fordított. A Rajnától a Dunáig huzódó régi táborállomásokat, városokat és castellumokat rendbe hozatta, kijavíttatta s a legszigorúbb őrizettel látta el. Nem is igen mertek ebben az időben a germánok a limes ellen támadást intézni; sohasem szünetelő harczvágyukat azután egymás ellen folytatott háborúkban elégítették ki. Egyébiránt a legyőzöttekkel szemben Diocletianus is azt az eljárást követte, melyet már Probus meghonosított; a hadifoglyokat Galliának a háborúk következtében néptelenné vált részeibe osztatta be. Az egykor félelmes ellenségből ekként csendes földmívelők váltak, kik csoroszlyával hasogatták a földet s barmokat hajtottak a közeli városok piaczaira.

Igy lettek az alamannokból és frankokból is békés telepedők s a Fekete-erdő vidéke, az egykori tizedföldek területe fölvette az Alamannia nevet, holott is mindinkább gyökeret vert a római művelődés.

De nemcsak a Rajna mentén, hanem a közép Duna vidékein is érezték a római karok súlyát a barbárok. A kik nem engedelmeskedtek, azokat könyörtelenül megfenyítették. Igy erős harczok folytak 283. és 284-ben a jazygok, 295-ben a karpok és bastarnák s 299-ben a markomannok ellen. Mindezen összeütközésekből a római sasok kerültek ki győzedelmesen.

A 306. évben Constantius fiát, Constantinust kiáltották ki a legiók császárrá. A történelem a «nagy» jelzővel tisztelte meg őt s e czímet kiváló testi és lelki tulajdonságainál fogva teljesen megérdemelte. A germánokkal szemben az elrettentés politikáját alkalmazta. Igy mikor egy frank csapatot sikerült elfognia, a vezetőket, Askarich és Gaiso nevű királyokat, a trieri amphitheatrumban vadállatokkal tépette szét. Mikor pedig a szövetséges frankok és alamannok betörtek, Constantinus leverte a frank bructereket, kegyetlenül elpusztította országukat, összefogdostatta a férfiakat és nőket s ezeket is Trierbe szállíttatta, hol szintén a fenevadakkal szaggattatta őket ízekre. Állítólag olyan nagy volt a számuk, hogy a vadállatok a vérengzésben kimerültek.

Barbár foglyok medvék által való szétszaggatása.
Circusi jelenet Aerobindus consul diptychonának hátulsó tábláján.

Ez és a katonai erő azután kedvét szegte a rakonczátlan germánoknak. Mindenütt megbízható legiók, erős castellumok őrködtek a birodalom épsége fölött. A Rajnán pompás hadihajók nyüzsögtek, Köln mellett pedig egy hatalmas kőhíd épült, mely századokon át küzdött az alatta rohanó árral s fennállott I. Ottó császár koráig.

Maximinus, Constantinus és Licinius császárok tiszteletére szentelt oltárkő.
Felszínre került 1848-ban, Pruttingban, templom-építés alkalmával. Felirata: VICTORIAE AVGVSTAE sacRVM PRO SALVTEM (!) dominorum NN(nostrorum) MAXIMINI ET conSTANTINI ET LICINI semPER AVGustorum AVRelius SENECIO vir perfectissimus DVX TEMPLUM NVMINI eiVS EX VOTO A NOVO FIERI IVSSIT PER INSTANTIAM VALerii SAMBARRAE PraePositi EQuitibus DALMatis AQVESIANIS COMITatensibus Laetus Libens Merito OB VICTORIA FACTA (!) V Kalendas IVLIAS ANDRONICO ET PROBO COnSulibus. – E szerint ez emlékkő 310. június 27-ike alkalmára készűlt; de csak Galerius 311-ben bekövetkezett halála után állíttatott fel, minthogy ez a császár már nem szerepel rajta.

Constantinus császár levervén vetélytársait s az uralkodást a maga kezében összpontosítván, még nagyobb erővel fordulhatott a barbárok ellen, ha ezek fejöket valahol fölemelni merték. 313-ban a frankok újra átlépték a rajnai határt; de Constantinus mint a villám váratlanul elébük került, körülzárta őket s borzasztó kegyetlenséggel számolt le velök. A foglyokat újra Trierbe szállíttatta a fenevadak martalékául.

A 321. és 322. évben a jazygok és gótok okoztak bajt Constantinusnak. A Duna-Tisza közén tört ki a háború s a jazygokat valami Rausimut nevű gót főnök segítette. De a császár békére szorította s kötelezte őket, hogy szükség esetén negyvenezer katonát tartozzanak segítségül adni.

Egy évtized eltelte után az Erdély bérczei közt tanyázó gótok nyugat felé akartak terjeszkedni s a vandalokkal a Maros mellett véres ütközetet vívtak. A jazygok, mint a vandalok szövetségesei, látván a gótok nagy számát és erejét, Constantinushoz fordultak s pártfogását kérték. A császár szivesen megigérte ezt nekik; de ekkor Ariarich, a gótok királya bosszút forralt s Moesiára ütvén, roppant pusztítást vitt véghez. Constantinus személyesen ment ellene s bár hadserege először meghátrált a gótok előtt, második összeütközése alkalmával, mikor már legidősb fia helyettesítette a császárt, nagy győzelmet aratott a gótokon.

A gótok felett kivívott diadalt a császár leginkább a krimi félsziget lakóinak köszönhette, kik nagy haderővel segítették őt a gótok ellen, miért is fejedelmöket királyi ékszerekkel ajándékozta meg s a Fekete-tengeren közlekedő kereskedelmi hajóikat egyszersmindenkorra fölmentette a vámok alól. A jazygok szintén nagy segítségére voltak; de ezekre nézve úgy hitte, hogy elég jutalom nekik a veszedelemtől való szabadulás; sőt annyira ment, hogy az évi ajándékok egy részét is megvonta tőlök. Erre a jazygok betörtek a határokon. A császár meg a gótokat tüzelte fel ellenök s ezek borzasztó pusztítást vittek véghez a jazygok közt. Hogy azután valamiképen segítsenek magukon, kétségbeesett helyzetökben fegyverekkel látták el saját rabszolgáikat, kiknek segedelmével a gótokat sikerült visszaverniök. Ezek a rabszolgák limigantes nevet viseltek s mikor érezték, hogy fölfegyverkezve milyen hatalom van a kezökben, elfoglalták előbbi uraik birtokait s tűzzel-vassal pusztították őket. Erre a vagyonosabb osztály esze nélkül menekült; egy jó része a quádoknál keresett oltalmat, a legnagyobb rész ellenben a császár védelmeért esedezett. Constantinus a birodalom politikájához híven, szivesen fogadta ajánlkozásukat s 300,000 jazygot telepíttetett le Thracia, Pannonia, Macedonia és Itália elpusztult vidékein.

A nagy császár fia, Constantius ellen már pártot mert ütni Magnentius, egy germán származású vezér, nagyrészt germán vitézek élén. Magnentius hatalmába kerítette a mai Szerémséget s felszólította Constantiust, hogy tegye le a császári bíbort. De a császár bízott ügye sikerében s alkudozásról hallani sem akart. Mursa (Eszék) mellett folyt le a döntő ütközet. Magnentius épen a város ostromához tett előkészületeket, mikor a császár hadaival megérkezett. Úgy állította fel seregét, hogy jobbjával a Drávára támaszkodott, a hosszan kiterjesztett bal szárnyat a lovasság alkotta. Constantius lelkesítő szózatot intézvén katonáihoz, a vezérletet tábornokaira bízta, maga pedig egy közeli templomba vonult vissza s egész nap imádkozott. Az ütközet késő estig tartott s a győzelmet heves tusa után a lovasság csikarta ki. A galliai legiók szétfoszlottak s a germánok egész hadteste a Dráva hullámaiban keresett menedéket. A borzasztó csatában 54,000 ember esett el s Magnentius a Juli Alpesekig futott, a nyomában levő lovasság üldözése közben.

Magnentius azután saját kardjába dőlvén, 353-ban Constantius ismét egyesítette kezében a birodalmat.

De a legióknak Mursa mellett szenvedett helyrehozhatatlan vesztesége új betörésre ingerelte a barbárokat. Először is a quádok ütöttek be s Constantius a Dunához sietett. Duna-Földvár táján szállította át hadait s a Duna-Tisza közét szörnyen elpusztította. A quádok szövetségesei, a jazygok megtámadták ugyan a római hadakat, de nagy vereségeket szenvedvén, a Kárpátok közé menekültek. Erre Constantius a quádok ellen fordult, kik látva szövetségeseik tönkretételét, békéért esengtek.

A jazygok királya ekkor Zizais volt. Zizais a császár elé vezetvén seregét, csatarendbe állította embereit s megparancsolta nekik, hogy hódolatukat mutassák be. Fegyvereiket elhányva, mindnyájan a földre borultak. Zizaist ekkor olyan félelem és bűnbánat szállotta meg, hogy a zokogástól nem tudott szóhoz jutni. Végre nekibátorodva, térdre rogyott s bocsánatért könyörgött. Kiséretében voltak a jazyg vezérek, Zinafer és Fragiled, valamint a nép előkelő emberei. Mindnyájan mindenöket felajánlották a rómaiaknak, országukat és vagyonukat, sőt még nejeiket és gyermekeiket is. Constantius meghagyván nekik országukat, csak a hadifoglyokat követelte. Kezeseket állítottak s a béke szerencsésen létrejött. Erre két csapatvezér: Arahar a quádokkal, Usafer meg a többi szarmatákkal is előjött s ők is békét kivántak. A császár attól való félelmében, hogy a szarmata köznép a béke örve alatt újra fölszedi fegyvereit, a szarmatákat elválasztotta a quádoktól, kik erre kezesek adása mellett bocsánatot és békét nyertek. Mikor azután Usafer, a szarmata főnök lépett elő, Arahar hevesen tiltakozott, hogy vele külön béke köttessék, mert őt alattvalójának állította. De ez mit sem használt, a császár a többi néptörzsekkel is külön-külön békekötésre lépett.

Mikor ekként a császár ezekkel végzett volna, hadiszállását Brigetióba (Ó-Szőny) tette át, szándéka lévén a Garan melléki quádokat is megalázni, kik szintén résztvettek a betörésben. De a mint a császár itt átkelt a Dunán, eléje járultak Viduar király fia, Vitrodor, valamint Agilimund főnök és az előkelők s szintén békéért rimánkodtak. Miután ők is kezeseket állítottak s kardjukra, «melyet istenként tiszteltek», esküt tőnek, a békekötést a császár rájuk is kiterjesztette.

Most már csak a limigant szarmaták voltak hátra, kik mint tudjuk, a mai Bács-Bodrog vármegyében laktak. Ezek rémítő rablásokat vittek véghez, úgy hogy a határról való eltávolításuk mellőzhetetlennek látszott. A római hadak Brigetióból Sirmiumba vonultak le s innen történt a Dunán való átkelés. A mint a limigantok földjén megjelentek, ezek készséggel hódoltak meg, sőt adófizetésre és katonaállításra is kötelezték magukat, de arról hallani sem akartak, hogy mocsárok védte szállásaikat odahagyják. A császár a Tisza balpartján jelölt ki számukra lakóhelyet; ezek dühöket visszafojtva, színleg beleegyeztek. Azonban meglátszott kedvetlenségük; a császár egy dombon állva, megnyugtató szavakat intézett hozzájok. Eleinte hallgattak rá; de csakhamar kitört belőlük a düh. Lándzsákat kezdtek rá hajigálni. Erre a római katonákat is elhagyta a béketűrés; mindenfelől rárohantak a szarmatákra, kik mindenáron a császárt akarták leteríteni. A testőrség vitézül védte urát s jobbról a gyalogság, balról meg a lovasság oly iszonyú rohamot intézett, hogy csakhamar szörnyű mészárlás folyt minden oldalon. A szarmaták közül senki sem kért kegyelmet, senki sem dobta el fegyverét; inkább a halált választották, mint a kegyelmet. A mészárlás csak félóráig tartott s a szarmaták megsemmisülésével végződött; nejeiket és gyermekeiket a közeli kunyhókból elővonszolták és rabszolgákká tették. Másnap az üldözés tovább folyt; a szalma-viskókat fölperzselték, lakóikat a tűzbe vetették vagy leszúrták, s azok közül is, kik menekülni próbáltak, sokan fultak bele a Tiszába. A rómaiak átkeltek e folyón is s a tulsó parton is gyilkoltak, pusztítottak.

Az ekként leigázott szarmata limigantoknak ez a csoportja amicenseknek nevezte magát. Az Erdély bérczei alatt tanyázó másik csoport picensek nevet viselt. Ezek ellen szomszédjaikat, a szabad szarmatákat és a gót taifálokat tüzelték fel a császári hadak s három felől támadtak rájuk. Kétségbeesett helyzetükben a vének tanácsára elhatározták, hogy megadják magukat. A bérczek közül javaikkal és családjokkal együtt kiszállottak s elfogadták a számukra kijelölt új hazát. Hol volt ez a terület, a történelmi források nem mondják meg. Az így üressé vált vidékeket a szabad szarmaták kapták vissza.

Szarmata kocsi.
Domborművű ábrázolat Marcus Aurelius diadaloszlopán.

A császár szerencsésen lecsendesítvén a Tisza környékét, fölvette a Sarmaticus jelzőt s visszatért Sirmiumba.

De ezzel még nem lett vége a háborúnak. 359. telén a ligimantok megint megjelentek a határszéleken s átrándultak a birodalomba is. Constantius átkelt a Dunán, hogy a jégen való járáskelést megakadályozza; majd Acumincumba (Zimony) tért s ide idéztette a szarmatákat. Ezek meg is jelentek, békére is hajlandóknak nyilatkoztak, sőt nem bánták, ha átköltöztetik őket. Azonban a császár óvatos volt; őrséget állíttatott fel a Dunán. Jól is tette, mert a mult évi jelenet most megint ismétlődött. A mint trónusán ülve megkezdte beszédjét, egyik szarmata «Marrha, Marrha!» kiáltással bocskorát dobta feléje s erre az egész tömeg éktelen üvöltéssel, villámgyorsan a trónra rohant. Keresztül törték magukat a testőrségen s már a császár személye is veszedelemben forgott, mikor nagy nehezen lóra kaphatott s elmenekült. A hadsereg ráveti magát a merénylőkre s egytől-egyig lekaszabolja őket.

A limigantok többé nem szerepeltek a történelemben.

Constantius a következő években Persiában volt elfoglalva s a nyugati tartományok kellő védelmét elhanyagolta. Ezt a körülményt siettek felhasználni a frankok és alamannok; betörtek Galliába s ott kegyetlen pusztításokat vittek véghez. Mintegy negyvenöt várost raboltak ki s égettek föl, így többek között Kölnt, Triert, Wormsot, Speyert és Strassburgot. A parasztok a Rajnától 130 római mérföld távolságra sem merték barmaikat a legelőre kihajtani. A megfogyatkozott legiók, sem fizetést, sem élelmet nem kapván, megtagadták az engedelmességet s a kegyetlen barbárok elől elfutottak. Constantius végre is belátta, hogy egymaga nem képes a bajokat orvosolni.

Unokaöcscsét, a huszonötéves Julianust caesarrá nevezte ki s reá bízta Gallia védelmét. A katonai nevelésben részesült ifjú nem értett a kormányzáshoz; de rendkívüli elméje és philosophiai nevelése dicsvágyra és halálmegvetésre sarkalta. A mellett a lehető legegyszerűbben élt; megvetette az inyeskedést s megelégedett a közember eleségével. Télen is fütetlen szobában aludt, földre terített pokróczon s rövid alvás után fölkelt, hogy dolgait végezze vagy kedves philosophusai műveit olvassa.

Bacchus-szobor.
Lelőhelye Obelfing, Felső-Bajorország.

Háromszáz katonából álló kisérettel utazott 356-ban Galliába. Megérkezése bátorságot öntött a legiókba. Téli szállásra Viennebe vonult s a hadakat Rheimsba rendelte. Azután haladék nélkül megtámadta az alamannokat, kik utócsapatára törtek. A rendetlenség olyan nagy lett, hogy két legió szétfutott. Julianus a vereséget hasznára fordította; meggyőződött róla, hogy elővigyázat és őrködés nélkül semmire sem mehet. Már a második hadjáratban megalapította hírnevét; előre nyomult egészen Kölnig, s ha a tél gátat nem vet neki, bizonyára nagyobb eredményekkel is dicsekedhetett volna. E várost azután újra felépíttette s téli szállásra Sensbe vezette katonáit. Itt azonban a még le nem győzött germánok körülfogták s Julianus olyan bátorsággal és eszélyességgel védte magát, hogy a barbárok harmincz napi ostrom után kénytelenek voltak visszavonulni.

Az alamannokat módfelett bántotta, hogy egy ifjú ki akarta őket vetni fegyverrel elfoglalt birtokaikból s alig várták, hogy vele kardjukat összemérjék. Mindnyájan felkészültek s csak a Rajnán való átkelésük három napot és három éjet vett igénybe. Chnodomár vezette őket s táborában hét király és tíz herczeg emberei voltak összegyűlve, úgy hogy számuk összesen 35,000 főre rugott. A rómaiak két hadoszlopban nyomultak előre; a lovasság haladt a jobb szárnyon, a gyalogság meg a bal szárnyon. Igy érkeztek késő este Argentina (Strassburg) alá, hol az alamannok tábort ütöttek. Julianus az éjt pihenésre akarta szánni, de katonáit nem birta visszatartani. Hirtelen megszólalt a hadikürt s a könnyű lovasság a gyalogsággal együtt tüstént támadást intézett. Azonban a támadás nem sikerült; Julianusnak hatszáz legjobb pánczélos katonája futásnak eredt, úgy hogy csak nagy ügygyel-bajjal lehetett őket ismét összehozni, hogy új támadásra tegyenek kísérletet. A csata roppant véres és kétségbeesett volt. A rómaiak négy tribunt és 243 katonát vesztettek, az alamannok közül hatezren borították a csatatért, azokon kívül, a kik menekülés közben a Rajna hullámaiban pusztultak el. Maga Chnodomár is rabságba esett és noha tisztességes bánásmódban volt része, nem sokkal élte túl gyalázatát.

Most a frankok ellen fordult Julianus. E vad nép a Maas folyó mellett sánczolta el magát s a kemény tél ellenére ötvennégy napig tartotta magát. Végre is az éhség megadásra kényszerítette s Julianus mint hadifoglyokat a császárhoz küldötte őket. Ezután a többi frankokra ütött, a chamávokat átkergette a Rajnán, a száli frankokat pedig, kik a Schelde folyótól keletre tanyáztak, miután hűséget esküdtek, meghagyta szállásaikon.

A 357–359. években tovább folytatta Julianus a háborút. Háromszor kelt át a Rajnán s mind a háromszor megalázta az alamannokat. Hat germán királynak szabott békét s 20,000 galliai foglyot szabadított meg a rabságból. Azután a Rajna mentén a városok újjáépítésére fordította minden gondját; ebben számos barbár munkás vett részt, az alamann királyoknak meg építési anyagot kellett szolgáltatniok. Az erődökben magtárakat rendeztetett be s ezekbe Britanniából gabonát szállíttatott.

A 359-ről 360-ra forduló telet Párisban töltötte Julianus. Innen küldötte ki tábornokát, Lupicinust Britanniába, hol a piktek és skótok lázadásban törtek ki. E hadjáratban Lupicinus vezérlete alatt a herul és batáv csapatok, valamint két moesiai cohors vettek részt. A következő 360. évben a legiók császárrá kiáltották ki Julianust; de mielőtt a trón elfoglalása végett keletre megindult volna, az attuari frankokat fékezte meg, kik a határvonalat háborgatták. Megint átkelt a Rajnán – most már negyedszer, – leverte az ellenséget s békekötést parancsolt rája. Ezután az egész Rajna mentét egész Baselig jókarba helyezte s Besenonon át Viennebe tért.

Még csak az alamannok királyát, Vadomárt akarta ártalmatlanná tenni. Midőn e ravasz fejedelem a béke megtartását színlelve mindinkább terjeszkedett, úgy fogott ki rajta, hogy meghívta őt lakomára, s ez oktalan fővel minden óvatosságot mellőzvén, elfogadta a meghivást. Julianus ekkor egyszerűen elfogatta s mint hadifoglyot Spanyolországba küldötte. S mielőtt az alamannok felocsúdtak ámulatukból, Julianus egészen váratlanul a Rajna tulsó partján termett s érvényt szerzett a birodalom tekintélyének.

Mikor pedig Baselből hadaival Constantius ellen megindult, útja valóságos diadalmenethez hasonlított. Sirmiumban vette a hírt, hogy Constantius a persa háborúból hazautazóban 361. november hó 3-án hirtelen meghalt. Julianust erre a katonaság, a nép s a tanács nagy lelkesedéssel elismerte császárnak. A nyugati tartományokat, melyek fegyverének súlyát oly annyira érezték, hogy egész uralkodása alatt moczczanni sem mertek, nem látta többé s különben is két évvel később, 363-ban elesett a persák ellen folytatott hadjáratban.

Julianus aranypénze.
Körirata: FLavius CLaudius IVLIANVS P. F. AVG.

Utódja Jovianus lett, kit pár hónapi uralkodás után a hatalmas I. Valentinianus követett. Alsó-Pannonia Cibalae városában született s kitünő katonává képezte ki magát. A mint a trónt elfoglalta, öcscsét, Valenst társául fogadta s a keleti tartományokat bízta rá, magának a nyugatot tartván meg. A 364. év tavaszán történt meg a birodalom ünnepélyes és végleges felosztása. Az alsó Dunától kezdve egészen Persia határáig a keletet átadta öcscsének Valentinianus, ellenben a nyugatot Görögország határától egész a caledóniai erdőig s innen az Atlas hegyéig a maga számára választotta. Midőn ezt a nagyfontosságú ügyet testvériesen elvégezték, Valentinián mint nyugati császár Milanóba tette át székhelyét, Valens pedig mint keleti császár Konstantinápolyba tért.

Csakhamar a Rajnánál keletkeztek zavarok, melyek Valentinianust arra késztették, hogy Galliába utazzék. Az alamannokat több csatában megverte, a batávokat megalázta; azután pedig szaporította a határőrség számát, mindenütt kijavíttatta a régi védelmi műveket s számos újabbat is, részint castellumot, részint egyszerű tornyot emeltetett, itt-ott ellenséges területen is. A 367. év nyarán Valentinianus olyan súlyos betegségbe esett, hogy katonai környezete már utódja megválasztására gondolt. Azonban szerencsésen kigyógyult bajából s hasonló bizonytalanság kikerülése végett társuralkodóvá, és pedig augustusi czímmel, kinevezte nyolczéves kis fiát, Gratianust.

Minthogy az alamannok folyvást háborgatták a határt, Valentinianus 368-ban döntő csapásra határozta el magát, s hogy Galliából ne kelljen haderőt egészen kivonnia, Itália és Illyria őrségét rendelte be. Fiával együtt ellenállás nélkül átment a Rajnán és pedig Svájcz felől. Azután a Fekete-erdő irányába haladt s elhagyva a Duna forrását, behatolt az ellenség területének közepébe, szándéka lévén a keleti és nyugati alamannokat egymástól elválasztani. A császár középütt vonult, a jobb és bal szárnyat pedig Severus és Jovinus tábornokok fedezték. Több napig tartó menetelés után sem akadtak rá az ellenségre; fölperzselték és szétdúlták az alamannok falvait, a melyek útba estek. Csak a felső Neckar folyásánál jelentették az ellenség közellétét. Az alamannok egy hegyszorost tartottak megszállva s ellenök Sebastianust rendelte ki a császár, míg maga szemközt való támadásra utat keresvén, a hegységet vette szemügyre. Bolyongásában eltévedt s egyszerre csak az ellenség közvetetlen közelében egy mocsár szélén találta magát. Alig volt annyi ideje, hogy drága fegyverzetét és sisakját elhányva lovával a mocsáron átvágtasson s az ellenség körmei közül kimeneküljön. Mikor a támadásra jelt adtak, a rómaiak egyesült erővel elfoglalták a hegycsúcsokat s a visszavonuló ellenség egyenesen Sebastianus katonáinak fegyverébe rohant. Borzasztó vérengzés vette kezdetét, s ha egyesek a közeli erdőbe nem menekülnek, mindnyájokat lemészárolták volna. E nagy győzelem után Valentinianus téli szállásra Trierbe ment s a következő évben a Neckar alsó részét is erős védművekkel erősítette meg. Hanem azért a támadások egyre ismétlődtek. Nemcsak zsákmányolási vágy s túlnépesedés fordította a germán törzseket a limes felé, hanem az a nyomás is, melyet keleti rokonaik reájok gyakoroltak.

Római castellum Saalburg mellett, Homburg közelében.
A sánczok 300 lépés hosszu és 200 lépés széles területet ölelnek körül. a) Porta decumana. b) Quaestorium. c) Éléstár, 24 m. hosszu, 20 m. széles, d) Füthető helyiség, e) Kút. ff) Gyakorló termek. gg) Cubicula, mögöttük füthető helyiség; ez épületrész oldalhossza 60 méter. h) Sacellum. i) Porta princ. dextra. k) Porta princ. sinistra. l) Via prin. ipalis. m) Atrium. n) Peristyl. o) Oecus p) Porta praetoria. q) Kút. r) Fürdő (kissé a q s vonal alatt, a bokrok között). s) Latrina.

Valentinianus mind a rajnai, mind a dunai limesre nagy súlyt helyezett. Hogy a fenyegető veszedelmet ez utóbbi oldalról is lehetőleg megelőzze, a laureacumi segédhadak által 370-ben a Dunaparton az Ips torkolatánál táborállomást építtetett; egy másikat 48 nap alatt Salva vagyis a mai Esztergom mellett 371-ben emeltek a római műszaki csapatok s végre más kettőt Aquincummal szemközt rendeztek be és ezeknek Quadriburgium s Vicentia nevet adtak. Tervbe vette a császár, hogy a Dunának a quádok felőli partját is castellumokkal erősiti meg s a már jó idő óta csendes quádok romanizálására kisérletet tesz. Csakhogy a quádok erre felbőszültek s biztonságukat féltve követséget küldtek a sirmiumi főparancsnokhoz, Equitiushoz s kérték, eszközölje ki a császárnál, hogy e gyűlöletes erődítmények építtetése szüntettessék be. De nemcsak hogy semmit sem eszközölt ki, hanem Maximinus galliai helytartó addig áskálódott ellene, míg Equitius állását is elvesztette. Utódjául a Maximinus fiát, Marcellianust nevezte ki a császár s elrendelte az építkezés folytatását. A quádok királya, Gabinius újra fölemelte szavát; Marcellianus úgy hitte, hogy barátságos érintkezés útján sikerül Gabiniust meggyőznie, ebédre hivatta őt magához s a lelkére beszélt. De Gabinius hajthatatlan maradt s hevesen tiltakozott a rómaiak erőszakos föllépése ellen. Erre aztán Marcellianus titokban megyilkoltatta a quád királyt. A quádok ekkor roppant haragra lobbantak és segítségre szólították fel szomszédaikat. Ősi szokás szerint véres kardot hordoztak meg országukban, közhírré tevén, hogy a királygyilkosság megbosszulására mindenki fogjon fegyvert; a ki pedig nem engedelmeskednék s a megszabott helyen megjelenni vonakodnék, fegyver által fog elpusztulni.

Római villa alaprajza.
Föltárták 1856-ban Westenhofenben, Ingolstadt mellett.

A 374. évben aratás idején törtek át a határon a quádok és szomszédaik, a szarmaták. Elsőbben is Carnuntumot, a quádok elleni hadjáratok kiindulási pontját foglalták el s rombolták le a föld szinéig. E város Felső-Pannonia és Noricum határán feküdt, főerőssége volt a római hadműveleteknek, végpontja az itáliai útvonalnak s jóval nagyobb jelentékenységre emelkedett, mint Vindobona (a mai Bécs). Romjai a mai Petronell, Deutsch-Altenburg és Hainburg helyén terülnek el. Se Carnuntum lerombolásával a quádok nem elégedtek meg; bebarangolták az egész tartományt, mindenütt dúlva-rabolva s kis híja, hogy Constantius császár leányát, a Gratianus jegyesét is el nem fogták. Csak nagy ügygyel-bajjal tudta őt a helytartó Sirmiumba elszállítani. Egyébiránt ez a város is majdnem a Carnuntum sorsára jutott. Illyria praefectusa, Probus végső erőfeszítéssel igyekezett kijavíttatni a város falait, mely alá a bosszút lihegő quádok elkalandoztak. Itt arról értesültek, hogy a Dráva és a Balaton közt egy pannoniai és egy moesiai legio siet ellenök. Ezt a két legiót, melyek minden haditerv nélkül indúltak a quádok ellen, egymás után megtámadták s majdnem teljesen felkonczolták. A tartománybeliek közül azokat, a kik el nem futottak vagy el nem rejtőztek, leölték vagy elfogták, minden barmot elhajtottak s a községeket felégették. A quádokkal együtt betörő szarmaták ellen Moesia akkori helytartója, a fiatal Theodosius, ki később császár lett, tüntette ki magát; több kisebb ütközetben szerencsésen haczolt velök s egy nagy csatát is megnyert ellenökben.

A Felső-Duna vidéke a Peutinger-féle térképen.
A két szelvény az a metszési pontnál érintkezik.

Szilágysomlyói aranyláncz.
A láncz végén (ac) füstös topázból csiszolt gömb lóg. E fölött karikán csónakban ülő meztelen s kopaszfejű ember ül, baljában evezőlapátot tartván (ab). Hasonló karikán öt szőlőlevél lóg (ag, ao, h, p, w); közben ugyanoly karikán szerszámok és egyebek apró mintái, hol egyesével, hol párosával fityegnek, számszerint 45 drb. Ezek az eszközök a következők: járom (a), horgony és sarló (b, c), vinczellér olló és csiptető (d, e), fürész és ráspoly (f, g), kampó és olló (i, k), kétágú villa és kés (l, m), szántóvas és csoroszlya (n, o), lándzsa és nyilhegy (q, r), bunkósbot, gyűrű és véső (s, t), czövek és ásó (u, v), kard és kéz (x, y), keskeny kanál és kerek pajzs (z, aa), háromágú (ad), kalapács és üllő (ae, af ugyanez at, au), fejsze és bunkósbot (ah, ai), vakaró és kalapács és harapófogó (av, as), juhnyiró olló és hágcsó (av, aw), vargának való szerszámok (ax, ay), kocsigyártásra való szerszámok (ax, aaa), kocsifék (aab). Súlya 203 3/4 arany, hossza 3 láb és fél hüvelyk.

Valentinianus Baselben hallotta meg, mi történik Pannoniában. Miután az alamannokkal békét kötött, 375. tavaszán a fenyegetett tartományok segítségére sietett. Noricum és Pannonia határán egy szarmata küldöttség járult eléje s bocsánatáért esengett. A császár tudtára adta, hogy a helyszinén fogja ügyüket megvizsgálni s határozatát kinyilatkoztatni. Azután Carnuntumba tért, hol virágzó város helyett merő romhalmazt talált. Innen Aquincumba utazott s három havi készülődés után Merobaudot gyalog hadakkal a quádok országába küldte, maga pedig a Dunán vert hajóhidon kelt át. A császár gyors hadmenetben hatolt be a hegyek közé, az előtalált quádokat irgalom nélkül leölette s falvaikat sorba fölégette. Olyan óriási rémületet keltett megjelenése, hogy egyetlen ember vesztesége nélkül mehetett vissza a Dunán által. Téli szállásul Brigetiót választotta. Itt kereste föl őt a quádok követsége, melyet Equitius vezetett a császár tanácsa elé. A követek a nélkűl, hogy királyuk meggyilkoltatása miatt panaszkodni mertek volna, esküvel erősítették, hogy az utóbbi betörések csak néhány rablónak a műve s annak mentségére, a mi részükről történt, felhozták a területükön megkezdett építkezéseket, melyek a nép kedélyét szerfölött felizgatták. Beszédjök a császárt heves haragra lobbantotta, mindinkább fokozódó dühvel vetette szemükre hálátlanságukat, – egyszerre csak megakadt a szó az ajkán, halálsápadtság lepte el s élettelenűl hanyatlott szolgái karjába. Egy ütere megpattanván, néhány percz múlva meghalt ötvenötödik életévében.

Nagyjelentőségű volt a gótok viszonya is a római birodalomhoz. Constantinus háza és családja iránt, mint egykori szövetségesek, hűséggel viseltetvén, nem akarták Valenst elismerni, hanem Julianus rokonához, Procopius ellencsászárhoz csatlakoztak és 10,000 embert küldöttek át a Dunán segítségül. Azonban rabló kalandozásokkal eltelt az idő, s mielőtt Procopius megveretését és halálát megtudták volna, Valens katonái bekerítették és megadásra kényszerítették őket. A fogoly gótoknak a kelet városaiban jelöltek lakhelyeket. A keleti gótok királya, a száztíz éves Hermanarich elkeseredett e nemzeti csapás felett s Valenshez követeket küldvén, panaszt emelt, azt vitatva, hogy ő csak kötelességét teljesítette, midőn Julianus rokonának és utódának segítségére sietett, minélfogva katonáit visszakövetelte. De eredménytelenűl, mert Valens, testvére, Valentinianus biztatására, hajthatatlan maradt.

Azonban a nyugati gótok királya Athanarich megújította a követelést, s midőn czélját ő sem érte el, 367-ben háborút kezdett. Valens nem várta be ellenfelét; hajóhidat veretett a Dunán s hadainak vezérletével Victor és Arinthaeus tábornokait bízta meg. De a háború, minthogy a gótok hegyeik közé vonultak, nem sok eredménynyel járt; mindössze néhány családot sikerült Arinthaeusnak a síkon elfognia, s a rómaiak a tél közeledtével a Dunán ismét visszavonultak. A következő évi nagy esőzések megakadályozták a császárt a hadjárat folytatásában. De 369-ben megint átkelt Valens a Dunán s Athanarichot egy elhatározó csatában megverte. A kereskedelmi összeköttetés meg lévén szakítva s ínség fenyegette a gótokat, ezek békét sürgettek. A béke tárgyalására a Duna közepét választották, minthogy Athanarich vonakodott római területre lépni. Hajókon közeledtek egymáshoz, úgy a császár, mint a gót király nagyszámú fegyveres kíséretében. A békét rövid tárgyalás után megkötötték s ez a rómaiakra előnyös lehetett, mert a gótok sem évi adót, sem gabonaszolgáltatást nem kaptak. A gótok ezután hat évig nem háborgatták a birodalom határait; Valens úgy rótta le irántuk háláját, hogy fejedelmeiket ékszerekkel s arany emlékpénzekkel tisztelte meg.

A Szilágy-Somlyó közelében talált gót fejedelmi kincsek s ezek között a császári medaillonok arra mutatnak, hogy Athanarich székhelyét a régi Porolissum falai alatt ütötte fel, s a gótok ekkortájt hazájokul a bérczes Erdélyt tekintették.

Azonban a béke, mely ideig-óráig a birodalom és a germánok közt fennállott, ahhoz a szélcsendhez hasonlított, mely a zivatart megelőzi. Messze napkeletről egy vad népáradat közelgett, mely kiszorította a gótokat hazájukból s rávetette őket a római birodalomra. S a birodalom recsegve, ropogva omlott össze.

E napkeleti nép a hunnok voltak.