XI. FEJEZET.
A gótok és a nyugat-római birodalom bukása.

A gótok hatalmának megalapítója 331. körül Geberich nevű királyuk volt, ki a Maros mellett a vandalokat legyőzte. Utána az Amalok nemzetségéből való Hermanarich következett, ki számos rendkívül harczias északi népet leigázott s uralma alá hajtott, úgy hogy kortársai Nagy Sándorhoz hasonlították. A gót történetíró, Jordanis, fel is sorolja e népeket, melyek közt feltünnek a finn-ugor népcsaládhoz tartozó mériek, mordvák, vjeszek, cseremiszek és permiek. A skythák alatt talán a finneket érti. Hermanarich, úgymond Jordanis, a herulokat sem kímélte; a herulok után pedig a szláv vendeket támadta meg, a kik jóllehet nem voltak valami vitéz emberek, nagy számukban bízva, eleinte kitartóan védelmezték magukat, de végre is meg kellett hódolniok. A szlávok után az észtek hatalmát is megtörte s ekként birodalma nemcsak a gót és germán, hanem a szláv és finn-ugor népekre is kiterjedt. Hermanarich országa a Balti-tengertől a Fekete-tengerig ért.

A gótok, mint általában a barbár népek, kegyetlenek voltak. Hermanarich is osztozott e részben fajának hibáiban. Egyszer a többek közt egy szökevény nejét, azért, mert férje elmenekült s e miatt meg nem büntethette, lovakhoz kötve tépette szét. A szerencsétlen nőnek fitestvérei meg akarták bosszulni a kegyetlenséget s elhatározták, hogy Hermanarichot otozva meggyilkolják. Súlyos sebet ejtettek rajta, de életben maradt.

Betegen feküdt az agg fejedelem, midőn a gótok országát egy ismeretlen népekből álló had borzalmas közeledése felriasztotta. A hunnok, miután a Volga és Don között tanyázó alánokat leverték s királyukat megölték, a Hermanarich birodalmára vetették rá magukat. A beteg király kétségbeesve birodalmának sorsa felett, még mielőtt a hunnokkal megmérkőzhetett volna, hirtelen meghalt. Utódja Vinitha lett, kit a hunnok legyőztek és megöltek. A keleti gótok nem kerülhették ki végzetöket s az Amalok büszke nemzetsége meghajtotta fejét a hunnok királya, Balambér előtt. Csak egy kis csapat menekült meg a vérfürdőből a kis királyfival, Viterichhel a Neszter partjaira s innen hosszas bolyongás után elérkezett a dunai castellumokhoz. E csapatot Alatheus és Saphrax gót főnökök vezették. A keleti gótok többi része, élén Gesimunddal, adófizetője lett a hunnoknak.

Azután a nyugati gótokra került a sor. Az eszélyes Athanarich eléje ment a hunnoknak s a Nesz partjain elsánczolta magát. De a hunn lovasság egy gázlón az éj csendjében áthatolt a folyón s egész váratlanúl bekerítette a nyugati gótokat. A támadás oly heves volt, hogy a gótokat kivetette sánczaik közűl s Athanarich csak nagy veszteségek árán tudta hadait az erdélyi hegyek közé visszavezetni. A gót fejedelem megkísérlette még a Prút mellett az ellenállást; de népén erőt vett a rémület s terve meghiúsult. A gótok azt hitték, hogy a barbárokat csak a Duna képes feltartóztatni; ennélfogva Fritigern és Alaviv vezérlete alatt legnagyobb részök fölkerekedett s egyenesen a Dunának tartott. Ide érkezve, a kelet-római császárt kérték meg, hogy bocsássa át őket a tulsó partra. Athanarich megmaradt híveivel Kaukaland (Hochland vagyis Hegyesország) – így nevezték a gótok Erdélyt – bérczei közé vette magát s itt a régi Porolissum (ma Mojgrád) romjai közelében rejtőzött el.

Valens császár arany medaillona.
Szilágysomlyói lelet 1797.

Valens ez időtájt Antiochiában időzött. Itt találta őt az a hírvivő, kit a dunai praefectusok lóhalálában hozzá küldöttek, azzal a hírrel, hogy a hunnok elől menekülő gótok a Dunán való átbocsátásért esedeznek, esküvel igérve, hogy ha őket a császár Thraciába befogadja, örökös hálával fognak iránta viseltetni, a birodalom törvényeinek alávetik magukat s határait híven őrízni fogják. A kérelem nagy szeget ütött a császár tanácsosainak fejébe; egy ilyen óriási tömeg befogadása ép oly veszedelem csiráit rejtette magában, mint be nem fogadása. Ha befogadják őket, a birodalom népessége s fegyverfogható elemei megszaporodnak, ha pedig visszautasítják, erővel is érvényt szereznek akaratuknak. A császár a gótok javára döntött s megengedte, hogy a Dunán átkelhetnek. De a mint átszállították őket, tüstént elszedték fegyvereiket, gyermekeiket és asszonyaikat pedig mintegy kezesekül különválasztották s az ázsiai tartományokba belebbezték. A mint ezekkel a nagyszámú kezesekkel és hadifoglyokkal a nagy városokon átvonultak, szép öltözetüket és sugár termetüket a tartománybeli lakosok megbámulták s irigyelték.

A Duna a roppant esőzések következtében erősen meg volt áradva. Az átszállítás nehéz munkája lassan ment végbe. Darius és Xerxes óriási tömegei óta – kiált fel Ammianus Marcellinus, egykorú történetíró – nem látott a világ még ilyen népsokaságot. S ha azok serege eddig csak meseszámba ment, most ezek a mesét valósággá változtatták. A harczosok száma 200,000 emberre rúgott, a mely számhoz hozzáadva a nőket, gyermekeket és rabszolgákat, a hatalmas tömeg fölmehetett egy millióra. Csak az bántotta a gótokat, hogy fegyverüktől meg kellett válniok; minden vagyonukat, sőt nejeiket és leányaikat is felajánlották, csakhogy a római tisztviselők fegyvereiket el ne szedjék. Ezeket nem volt nagy dolog megvesztegetni s a gótok fegyveresen szállottak a dereglyékbe. Mint egy ellenséges tábor terült el a menekülők tömege Alsó-Moesia síkjain s magatartása inkább a fenyegető ellenség, mint a maga-megalázó szökevény látszatát mutatta.

Csakhamar feltünt a keleti gótok csapata is, a kiket Alatheus és Saphrax vezetett. Ezek is átbocsáttatásért rimánkodtak, de már őket Valens visszautasította,

A rengeteg embertömeg fegyelmezése és élelemmel ellátása kitűnőbb feljebbvalókat is próbára tett volna, mint Thracia praefectusait, Lupicinust és Maximust. Ezek csak a maguk hasznára néztek s a gótok szerencsétlenségét siettek kizsákmányolni. Csakhamar a legsilányabb élelmi czikk is hallatlan áron kelt el; a piaczokon már ebek és elhullott állatok húsát árulták. Egy font kenyeret egy rabszolgáért, egy darabka húst tíz font ezüstért adtak. Az elégületlenség már kitörőben volt, mikor Lupicinus észre tért. Megkísérlették a gótokat a tartomány belsejében szétosztani; de mivel nem bíztak meg bennök, minden felől összegyűjtötték a haderőt s többek közt a dunai vonalat is őrízetlenűl hagyták, sőt a hajóhad egy részét is elvonták. E kedvező alkalmat siettek megragadni Alatheus és Saphrax gótjai, minden ellenállás nélkül átszállították királyukat a Duna jobbpartjára s egyszerre csak ők is a birodalom területén termettek.

Fritigern a nyugati gótok felett átvevén a katonai parancsnokságot, titokban a keleti gótokkal szövetséget kötött. A Duna partjáról azután Alsó-Moesia fővárosa, Marcianopolis felé vezette népét, de a római tábornokok rendeleteinek mindenben engedelmeskedve.

Lupicinus meghítta Frigiternt és Alavivot barátságos lakomára, de fényes kiséretük nem bocsáttatván be a városba, a várfalakon kívűl maradt. A künn rekedtek, oldalukon fegyverrel, lármát csaptak s éhségtől elkényszeredve, összetűztek a polgársággal és az őrséggel. Valamelyikőjök kardot rántott, nem is sejtve, hogy az a vér, mely e döfésre kicsordult, óriási háború folyamává fog dagadni. Lupicinus a zene hangjainál, dúsan terített asztal mellett hallotta meg, hogy katonái közül többeket agyonütöttek s fegyvereiktől megfosztottak. Ittas fővel rendeletet adott ki, hogy a gót vezérek testőrségét mészárolják le. Fritigern, látva a veszedelmet, melybe sodortatott, nem vesztette el lélekjelenlétét; a nagy zavarban elkiáltotta, hogy a zavargást csak személyes megjelenéssel csillapíthatja le. Azután kardot ragadva, lóra pattant és szerencsésen övéihez érkezett. De a háború magva el volt vetve. A gótok most már minden kíméletet félretéve, dúlni, rabolni kezdettek. Lupicinus erre azonnal összeszedte hadait s a moesiai fővárostól kilencz mérföldnyire találta meg a gótokat. A rég elfojtott bosszú megkétszerezte a barbárok erejét; összetiporták a római sereget, elvették zászlóikat s leölték összes tisztjeit. Lupicinus a városba menekült. Most azután a gótokat semmi sem tartóztatta fel; a legyőzöttek fegyvereivel gyilkoltak mindenfelé s óriási pusztítást vittek véghez a szegény tartományban.

Drinápolyban régibb idő óta egy gót csapat állott római szolgálatban. A marcianopolisi vereség hírére a császár elrendelte, hogy e csapat azonnal keljen útra s a Hellespontuson túl részére kijelölt állomását foglalja el. Dolgaik intézésére két napi haladékot kértek s ezt meg is kapták. De ez idő alatt összetűztek a városi hatósággal, mely ellenséges fenyegetések közt követelte, hogy tüstént távozzanak. A lakosság szidalmakkal és gúnyos lármával bosszantotta őket, s a mikor hajigálni kezdett rájok, ezek a védtelen tömegre rohantak s szétverték. Ekkor azután a nem messze táborozó Fritigernhez csatlakoztak.

Fritigern egyenesen Drinápoly falai alá vonult. De nem lévén várostromhoz felkészülve s erős veszteséget is szenvedvén, e szavakkal: «Hagyjunk békét a falaknak!» tovább vonult, s azután borzasztó pusztításokat vitt véghez.

Valens császár ez eseményekről Antiochiában értesült. Tüstént előre küldte Profuturus és Trajanus nevű tábornokait Thraciába s maga is haladéktalanul előkészületeket tett, hogy egész hadseregével Konstantinápolyba induljon. Felszólította unokaöcscsét, Gratianust is, hogy siessen segedelmére. A római tábornokok csakhamar a Haemus hegyei közé szorították a gótokat, hol elzárták őket s megakadályozták az élelmi szerek bevitelét. Itt várták azokat a segédcsapatokat, melyeket a nyugati császár Frigerid vezérlete alatt küldendő vala. A nyugat-római testőrparancsnok, Richomer néhány thrák hadosztálylyal már közeledett Gallia felől. Megérkezve, átvette az összes hadsereg vezérletét s a Duna torkolata körül Salices város mellett, a gótok szekérvára közelében tábort ütött. Itt azt hitte, hogy a Fritigern gótjai kezdik majd a támadást; de ezek segítséget vártak s nem mozdultak ki kincsekkel gazdagon megrakott szekérvárukból. Végre mikor már elegendő számmal voltak, előkészületeket tettek a támadásra, mely mindkét részről átvirrasztott éjtszaka után be is következett.

A gótok mindenekelőtt a körülfekvő magaslatokat akarták birtokukba keríteni, de nem boldogultak. Ekkor rá vetették magukat a római balszárnyra s már-már szétrobbantották, mikor a tartalék hirtelen előtermett s visszaszorította őket. A véres ütközet egész napon át tartott s este mindkét fél visszavonult, a nélkül, hogy a győzelem valamelyiké lett volna. A rómaiak vesztesége, kisebb számukhoz viszonyítva, tetemesen nagyobb volt, mint a gótoké. Vissza kellett vonulniok a marcianopolisi védművek mögé; de a barbárok sem merték hét napig elhagyni szekérvárukat. A római tábornokok most azt a tervet eszelték ki, hogy a barbárok saját nagy tömegükkel sujtják agyon. Köröskörül bekerítik s élelmezésöket lehetetlenné téve, éhen hagyják veszni őket. Csakhogy a számító Fritigern eszén nem jártak túl. Mikor a rómaiak tervét észrevette, felszólította Alatheus és Saphrax gótjait, hogy jőjjenek segítségére. A keleti gótok áttörtek a Dunán s régi gyűlölségüket félretéve, elismerték a nyugati gót Fritigernt vezéröknek. Erre azután elözönlötték a tengerpart mentét s egész a Hellespontusig dúltak. Majd nagy zsákmány kecsegtetésével rábírtak egyes hunn és alán csapatokat, hogy jőjjenek át a Dunán, s ezek gyors lovassága hathatósan egészítette ki a gót gyalogságot.

A keleten végbement események nem maradtak hatás nélkül a nyugati germánokra. Az alamannok mintegy negyvenezren összeállottak s betörtek Galliába. Azonban borzasztó vereséget szenvedtek; elesett királyuk, Priarius, ki a háborút felidézte s a menekültek számát mindössze csak ötezer emberre becsülték. A császár az alatt a föltétel alatt, hogy összes ifjaikat besorozza, szabad elmenetelt ad nekik s megbüntetve az izgatókat, Laureacum (Lorch) felé nagybátyja segítségére siet.

Valens unokaöcscse nagy diadalától Drinápoly közelében, Martis castra (a bulgáriai Iskar) melletti táborában értesült s keserű irigység fogta el a hír hallatára. Vezéreinek eddigi sikerei azonban őt is minden jóval biztatták s csekélybe vette Fritigern igyekezetét, ki Drinápoly mellett gyűjtötte egybe népét. A gótok egyik segédcsapatát tették a Délmagyarország területén tanyázó taifálok, kik dúlva-rabolva közeledtek a Fritigern táborához. Ezeket Frigerid a Margus (Morava) folyó mellett megtámadta, Farnob nevű vezéröket megölte s az egész népet hatalmába kerítette. A meghódoltakat azután Modena, Reggio és Parma vidékén telepítették le. A gyalogság vezére, a Trajanus helyébe lépő Sebastianus, kit nyugatról Gratianus küldött a Valens szolgálatába, még nagyobb sikereket mutathatott fel. Kiválasztott egy 2000 főből álló csapatot s ezzel meglepvén a gótokat, elszedte minden zsákmányukat s Fritigernt biztosabb hadiállás keresésére kényszerítette. A császárt ezek az eredmények módfelett feltüzelték s most már égett a vágytól, hogy a győzelmet kierőszakolja. Éppen ekkor jött meg Richomer a Gratianus levelével, ki megérkezése felől tudósította nagybátyját s lelkére kötötte, hogy várja be őt. A haditanácsban Sebastianus a rögtöni támadás mellett, a keleti hadsereget jobban ismerő Victor tábornok ellenben a várakozás mellett emelt szót. A támadásra buzdította a császárt a hízelgők serege s kicsinyes féltékenysége unokaöcscsére. Míg így a birodalom sorsa koczkán forgott, Fritigern egy keresztyén püspököt küldött követségbe a császárhoz s örökös békét ajánlott, ha népe megfelelő szarvasmarhával és gabonával együtt lakhelyeket kap Thraciában. De egyúttal titkos iratot is átnyújtott a követ, melynek az volt a tartalma, hogy mivel az elkeseredett barbárokat Fritigern nem birja rá ily föltétel elfogadására, jó lenne, ha a császár egyúttal félelmes haderejével a gótok tábora felé közelednék. A kétszínű ajánlatot a császár elutasította s a támadás előkészületeire kiadta a rendeletet.

Felvirradt a 378. év augusztus 9-ik napja. A császár minden értékes holmit Drinápoly falai közé vitetett; ide vonultak a praefectus és főbb polgári tisztviselők. A podgyász és a hadi munitio is a falak közelében vert táborban biztosságba helyeztetett.

Diana bronz szobra.
Lyonban.

Azután megindultak a hadak s a nyolczadik mérföldkőnél eléjök tünt a szekérvár. A barbárok rémületes csatakiáltásai mellett állott fel csatarendbe a sereg. Tikkasztó hőség volt; a római katonákat a szomjúság és fáradság majdnem kimerítette. S Fritigern követségek küldözgetésével halogatta az időt; a haditanácsban Richomer vállalkozott, hogy tárgyalásba bocsátkozik a gót főnökökkel. Útnak is indúlt; de egyszerre az iber Bacurius és Cassio, ijászaikkal és vérteseikkel, oktalan támadást kezdenek a gótok ellen. Richomert tüstént visszarendelik. E perczben Alatheus és Saphrax könnyű lovasai mint villámcsapás törnek le a hegyekről s a csatasorok nem birják ki a szörnyű rohamot. Most a gótok az egész vonalon támadnak; a rómaiak hátrálnak, de azután összeverődnek s a balszárny már a szekérvárnak tart. Azonban a lovasság nem támogatja s a gyalogságot a gótok közreveszik. Úgy összeszorítják, hogy felbomlik minden rend; alig tudják kardjukat kirántani. E közben írtózatos porfelleg borúl a küzdőkre; a gótok repülő kopjái nem látszanak s nem lehet ellenök védekezni. Rémítő zavar és zsivaj mindenütt; a vér patakokban foly, úgy hogy a föld iszamós lesz s kicsúszik a küzdők lába alól. Menekülésről szó sem lehetett; most már csak arról volt szó, hogy az életet mennél drágábban adják oda. A mészárlás késő estig tart, a mikor a római lovasság megfutamodik s a gótok kezébe juttatja a győzelmet. A császár is menekül; Trajanus, a mint megpillantja őt, elkiáltja, hogy minden veszve van, ha az ő személyét meg nem mentik. Victor, ezt hallva, egy tartalék batáv csapattal előretör, de a császárt már seholsem találja. Erre visszavonul, s ő is, Richomer is csak épen hogy életüket megmenthetik. Valenst a sötétben, úgy hitték legalább eleinte, nyíllövés találta s ő holtan bukott le az elesettek közé. Más történetírók szerint a császárt szolgái egy közeli kunyhóba vitték, hogy sebeit bekötözzék; de az ellenség utána ment és rágyujtotta a menedékhelyet. Valens kiséretével együtt ott pusztult el s csak egy ifjú menekült ki a lángokból, ki azután e szomorú eseményt elbeszélte. A cannae-i ütközet óta Rómát nem érte hasonló vereség, – úgymond Ammianus. A legkitünőbb katonák vérzettek el itt; két főtábornok (Sebastianus és Trajanus), a főistállómester és a főudvarnagy, 35 főtiszt, s a hadseregnek több mint harmadrésze lett áldozata a drinápolyi csatának.

A gótok mint vérszemet kapott vadak törtek most Drinápolyra, hogy az ott felhalmozott kincseket kézbe kaparítsák. Már 10-én reggel megszállották a várost. De a város falai, úgyszintén a közeli tábor sánczai fel voltak szerelve számszeríjakkal, melyek roppant nagy súlyú köveket hajigáltak a gótokra. A katonák, a polgárok és a pórok egyformán résztvettek a város védelmében s délután három órakor, a mikor épen rettenetes zápor keletkezett, a gótok abbahagyták az ostromot s eredménytelenül elvonultak.

Másnap reggel a szintén kincsekkel megrakott Perinthust vette czélba Fritigern, de ennek bevételével sem boldogult. Kárpótlásul a környéket rabolta ki. Ellátogatott Konstantinápolyba is, megbámulta kivülről fényét és nagyságát, de emberei csak a külvárosokat özönlötték el. S míg a barbárok a főváros szépségeiben gyönyörködtek, az egyik kapun a Valenstől felfogadott saracenok kirohantak s a gótok soraiban nagy öldöklést vittek véghez. A gótok erre zsákmányukkal együtt kitakarodtak a fővárosból s a thraciai hegyek közé vonultak.

Mozaik Szent György thessalonikéi templomában.

Gratianus császár már csak negyvenhárom mérföldnyi távolságra volt Drinápolytól, mikor nagybátyjának szerencsétlen végét meghallotta. Sardicáig (a régi magyar Szeredőcz, ma Sophia) jutott s hadserege sokkal gyengébb volt, semhogy bosszúállásra gondolhatott volna. Sirmiumba vonult vissza s itt minden gondját a birodalom jövője foglalkoztatta. Az alig húszéves ifjú nem érzett magában elegendő erőt, hogy a hanyatló világot fentarthassa. Látván a keleti birodalomban dúló rettenetes zavarokat, eltökélte, hogy a császárságot, mint egykor atyja, kétfelé osztja. Uralkodó-társul Theodosiust szemelte ki, ki ekkor csendes visszavonultságban spanyolországi birtokain gazdálkodott. A császár 379. jan. 19-én bemutatta őt az összesereglett katonáknak, kik örömrivalgásokkal fogadták. A Keleten kivűl Thracia és Illyricum, úgyszintén Dacia és Macedonia is a keleti császárság kiegészítő része lőn.

Theodosius csak hosszú vonakodás után fogadta el a bibort. Nem lévén a keleti császárságnak hadserege – tönkrement Drinápolynál, – bölcs körültekintéssel az erős Thessalonikát választotta hadmiveleteinek kiindulási pontjául. A drinápolyi veszedelem megtorlására nem is gondolhatott s a bölcs császár, kit a történelem Nagy melléknévvel tisztelt meg, inkább arra törekedett, hogy a barbárok fenhéjázását saját fegyvereikkel tegye csúffá s alattvalóinak reményét és bátorságát helyes intézkedéseivel újra föllelkesítse.

N. Theodosius aranypénze.
Körirata: D. N. THEODOSIVS P F. AVG.

A hatalmas győzelem, melyet a gótok a kelet-római birodalom felett arattak, a helyett, hogy még nagyobb vállalatokra sarkalta volna őket, az egyenetlenség magvait hintette el köztük. Nemcsak a keleti gótok, hanem a nyugati gótok nagy része is, mely Fritigernt nem ismerte el törvényes fejedelmének, külön vezetők alatt külön vállalatokba kaptak. Egyes csapatokban kalandoztak és raboltak keresztűlkasul a Balkán-félszigeten, egész a Juli Alpokig. Theodosius rövid idő alatt szervezte a hadsereget, a megmaradt csapatokat kiegészítette s egyik parancsnoka, Modares, ki gót fejedelmi vérből származott s nem sokkal előbb pártolt át a császáriakhoz, fényes győzelmet vett a dőzsölő és mámorba merűlt gótokon. Elfoglalta egyik szekérvárukat s kegyetlen mészárlás után, tömérdek zsákmánynyal és négyezer kocsival tért vissza a császári táborba. Többi vezérei is egymásután diadalmaskodtak a gót csapatokon, melyeket alánok és hunnok segítettek s a 379. november 17-én megtartott győzelmi ünnep jelezte, hogy a Haemustól délre eső terület meg lett tisztítva a barbároktól.

A következő évben Theodosius súlyos betegségbe esett. Ezt az alkalmat felhasználták a barbárok. A nyugati gótok Fritigern, a keletiek Alatheus és Saphrax vezérlete alatt újra táborba szállottak, s míg amazok Thessaliát, Epirust és Acháját száguldozták be, emezek Pannoniában raboltak. A császár Gratianushoz fordult segítségért, ki két frank tábornokot, Baudót és Arbogastot küldötte ki s ezek segítségével Theodosius megtisztította a birodalmat a rablóktól.

Ezalatt történt, hogy a hunnok kizavarták Athanarichot kaukalandi rejtekéből. A kiűzött fejedelem népével együtt menekűlni volt kénytelen. Átkelt a Dunán s fölkereste Fritigern táborát. De a két fejedelem nem tudott egymás mellett megférni s viszálykodásuknak az lett a vége, hogy Athanarich Fritigernt eltétette láb alól. E közben Theodosius hadvezérei jelesen viselték magukat: a szerte barangoló gót csapatok egymásután meghódoltak s békéért esedeztek. Ez események nem voltak alkalmasak arra, hogy Athanarich merész terveket tápláljon. Ennélfogva találkozni óhajtott a császárral. Theodosius Konstantinápoly környékén eléje ment s barátságával tisztelte meg. Mikor a gót király meglátta a ragyogó főváros nagyszerű épűleteit és pompás kikötőjét, egész önkéntelenűl így kiáltott fel: «Valóban a római császár földi isten, a bűnt követne el saját vére ellen, a ki kezét ellene fölemelné». Azonban a megtisztelő fogadtatást nem sokkal élte túl Athanarich, s mint mondják, mértéktelenség következtében nemsokára meghalt. Theodosius királyt megillető pompával temettette el s gyalog járdalt koporsója előtt. Emlékére szobrot állíttatott s katonáit a római hadseregbe vétette föl.

E mély bölcsességet mutató bánásmód végképen lekenyerezte a gótokat. A nyugati gótok nagy része önként meghódolt a császárnak s példájukat csakhamar követték a többi főnökök. A császár politikája nagyszerű diadalát űlte. A nyugati gótok Thraciában kaptak lakhelyeket s ezenkívűl szükségleteik fedezésére ellátták őket gabonával és szarvasmarhával. Hogy pedig a római tisztviselők ne zaklathassák őket, több évi adómentességen kívűl, külön földterületet hasítottak ki részökre. Megengedték nekik, hogy megtarthassák nemzeti szokásaikat és nyelvöket. Beleegyezett a császár abba is, hogy felsőbbségének elismerése mellett, saját törvényeik szerint élhessenek, de a királyi czímet eltörölvén, fentartotta magának, hogy tábornokaikat ő nevezhesse ki. A birodalmi hadseregbe 40,000 újonczot kellett állítaniok s ezeket szövetségeseknek nevezték. Ekként jutott a birodalom a barbárok őrízetére s a törzsökös rómaiak keblében a katonai hév utolsó szikrája is végképen kialudt. A népnek sehogy sem tetszettek e veszélyes és szégyenletes engedmények s hangos panaszok hallatszottak miattuk. A császár külön védiratot volt kénytelen kibocsátani s ebben azzal igyekezett megnyugtatni a népet, hogy az idő, a nevelés s a keresztyénség meg fogja változtatni a barbárokat, s hogy utódaik észrevétlenűl fognak beolvadni a római nép testébe.

Egyébiránt maguk a gótok is két pártra oszlottak; az egyik párt fenn akarta tartani a barátságot a rómaiakkal s ennek élén Fravitta állott, ellenben a másik párt az ariánus Eriulf körűl csoportosult, ki a nemzeti hagyományok tisztelője volt s engesztelhetetlen gyűlöletet táplált a rómaiak ellen. A császár egy ízben mindkettőjüket meghívta asztalához, de a boros kupák mellett erősen összevesztek, s mikor elhagyták a palotát, Fravitta ingerült állapotában keresztül szúrta Eriulfot. Ennek emberei fegyvert ragadtak, s ha a császári testőrök közbe nem lépnek, Fravitta is életével fizette volna meg hirtelenkedését.

E közben nyugaton is nevezetes események történtek. Gratianus ellen fellázadt Maximus, ki hatalmát Theodosiusszal is elismertette. A keleti császár megelégedett azzal, hogy Itáliát megölt jótevője öcscsének, II. Valentinianusnak biztosította. De midőn Maximus ezt is megtámadta, Theodosius ellen fordult és Sziszeknél legyőzte.

Gratianus arany medaillona.
Szilágysomlyói lelet. 1797

Theodosius nemcsak visszahelyezte Valentinianust birodalmába, hanem bátyja, Gratianus részét is visszaadta neki. Azonban Itália kormányzását magának tartotta fenn s a fiatal császárt Arbogasttal együtt Galliába küldte, a hol ez időtájban megint garázdálkodni kezdettek a germánok. Ugyanis a ripuári frankok három fejedelme, Genobaud, Markomer és Sunno betörtek az Alsó-Rajna melléki tartományba s Köln városát szorongatni kezdték. Nannenus és Quintinus parancsnokok azonnal ellenök vonultak. De a frankok gazdag zsákmánynyal megrakottan visszatértek és seregök egy részét hátrahagyva, átmentek a Rajnán. Ezeket a római vezérek erősen megverték s e győzelem arra bátorította Quintinust, hogy a frankokat saját fészkeikben fölkeresse. De vesztére; mert a frankok cselt vetettek neki, becsalták a sűrű erdőkbe s mérgezett nyílaikkal csaknem az egész sereget megsemmisítették. Ezt a Varuséhoz hasonló vereséget Valentinianusnak nem volt bátorsága megbosszúlni; békét kötött a frankokkal s ezek kezeseket adtak neki.

Azonban Valentinianusnak rossz szelleme volt a frank Arbogast. Nagyravágyó ember volt s abban törte a fejét, hogy a nyugati birodalmat izgassa vagy megrontsa. A császárságra, talán mert barbár származása miatt nem valósíthatta meg terveit, nem mert áhítozni. Az összes hivatalokra saját teremtményeit alkalmazta s Valentinianus egyszerre csak azt látta, hogy csupa árulókkal van körülvéve. A tizennyolcz éves ifjú nem tudott magán segíteni, s Theodosiushoz folyamodott, hogy mentse ki őt kényelmetlen helyzetéből. Arbogast mindinkább tűrhetetlen lett reá nézve, s mikor már nem tudott tőle másként szabadulni, aláírta tisztségétől való fölmentetését s ezt egy kihallgatás alkalmával személyesen adta át neki. Arbogast átvette az iratot, de elolvasása után sértett büszkeségében összetépte s a császár lábai elé dobta. Ezzel a harcz kitört a császár és szolgája közt. Egy szép napon II. Valentinianust szobájában felakasztva találták. 392. május 15-én Arbogast megfojtatta, s hogy az öngyilkosság látszatát költhesse, holttestét felakasztatta.

Arbogast most bizalmas emberét, Eugeniust ruházta fel a biborral. Eugeniust mint kiváló szónokot s irodalmi férfiút régebben Richomer ajánlotta neki s Arbogast főudvarmestert csinált belőle. Az új császár azonnal követséget küldött Theodosiushoz, elismertetését követelve. Ez haragra lobbant s előkészületeket tett, hogy a bitorlót megfenyítse. De az előkészületek két évig tartottak s ezalatt Arbogast is minden lehetőt elkövetett. A harcztér Itália határszélén az a terület lőn, a hol a birodalom sorsa már több ízben eldőlt. A Frigidus (ma Wippach Görzben) folyó mellett ütköztek össze, s bár eleinte Eugenius volt előnyben, mindazáltal – mikor hadai átpártoltak Theodosiushoz – elvesztette a csatát és élete a győző kezébe került. Theodosius nem védhette meg őt katonái dühétől; ezek a császár szemeláttára fejezték le s lándzsára szúrt fejét a táborban körülhordozták. Arbogast a hegyek közé menekült, de mikor a katonák nyomába jutottak, kardjába dőlt.

Azonban a még csak ötvenéves Theodosiuson nemsokára a vízibetegség kezdett mutatkozni. Érezte, hogy közeledik életének vége s Honorius nevű tizéves fiát Konstantinápolyból Milanóba hivatta, hol a nyugati birodalmat reá ruházta. Meghalt 395. január 15-ikén. Halálát a lakosok mélyen gyászolták s a veszteséget, mely kidőltével a világot érte, még inkább éreztette az a körülmény, hogy erős kormányát gyenge fiainak, Arcadiusnak és Honoriusnak uralkodása követte.

Theodosius halála után Arcadiust és Honoriust úgy a Kelet, mint a Nyugat egyhangulag elismerte törvényes császárokul. Arcadius mintegy tizennyolcz éves volt, öcscse ellenben csak éretlen gyermek számba mehetett. A birodalom határvonala Illyricumon vonult át s ennek Noricumból, Pannoniából s Dalmatiából álló fele a Nyugathoz, kisebbik fele, t. i. Dacia és Macedonia pedig a Kelethez tartozott. Nem is lehetett másként, a serdületlen korú császárok alatt egyes miniszterek ragadták kezökbe a főhatalmat s a birodalom jövője iránt való aggodalom minden józan polgár szivét keserűséggel tölthette el, akár a trón tekintélyének rombadőltére, akár a miniszterek hallatlan visszaéléseire tekintett.

Honorius aranypénze.

Még Theodosius uralkodása alatt került Konstantinápolyba a galliai származású Rufinus, ki a császári udvarban fokonként a főudvarmesteri állásra emelkedett. Csakhamar befurakodott a császár kegyeibe s a törvényekben való ismeretei nagy hatáskört biztosítottak részére. Theodosius halála után, Arcadius nevében, mint praefectus praetorio kormányozta a keleti birodalmat. A nagyravágyás és kapzsiság uralkodott összes érzelmei fölött, minélfogva nem csoda, ha a keleti tartományokat minden képzelhető eszközzel zsarolta és fosztogatta. Titkos terve az volt, hogy egyetlen leányát elvéteti Arcadiusszal; de míg ő keleten zsarnokoskodott, egy Eutropius nevű herélt és főkamarás rábirta a császárt, hogy vegye feleségül Eudoxiát, Baudo frank tábornok leányát. Mikor Rufinus visszaérkezett, a házasság már el volt határozva s Eudoxia császárné lett. A mélyen sértett Rufinus tovább is megmaradt ugyan a hatalom élén, de az a gyanú erősödött meg ellene, hogy a császár személye ellen összesküvést forral s a hunnok és gótok segélyével a trónra vágyik. Mindenekelőtt a ravasz Eutropiust akarta megbuktatni, midőn egy sokkal hatalmasabb versenytárssal, Stilichóval gyűlt meg a baja.

Stilicho ereiben vandal vér csörgedezett, de atyja, ki lovassági tiszt volt Valens császár seregében, már egészen rómainak vallotta magát. Magas termete, kitünő esze és bátorsága egy hős tekintélyét biztosította számára. Theodosius követül küldötte őt a perzsa királyhoz, s midőn e kényes küldetésben híven eljárt, a császár azzal jutalmazta meg szolgálatait, hogy hozzáadta öcscsének, Honoriusnak leányát, a szép Serenát s kinevezte a nyugati hadseregben főtábornokká. Nagylelkű volt katonáival szemben s gazdagon jutalmazta őket. Theodosius halálos ágyán az ő gondjaira bízta gyermekeit és a birodalmat. De az alávaló Rufinus halálosan gyűlölte s meg nem bocsáthatta neki, hogy a császári házhoz vérségi kötelék fűzte. Mikor Theodosius behúnyta szemét, Rufinus követelte, hogy az elhalt császár hagyatéka s maga a hadsereg is osztassék két részre. Stilicho azt üzente neki, hogy a keleti csapatokat személyesen fogja visszavezetni, ürügyül a gótok zavargását hozván fel, hogy titkos tervét valahogy el ne árulja. Rufinus remegve hallotta közeledésének hírét s kieszközölt Arcadiustól egy rendeletet, mely Stilichót, ki már Thessalonika alá ért, utasította, hogy váljék el a hadseregtől, minthogy a hadak élén való megjelenését az udvar ellenséges föllépésnek fogja tekinteni. Stilicho készséggel engedelmeskedett s a keleti csapatokat Gaina gót tábornok parancsnokságára bízta. De a katonaság el volt határozva, hogy a gyűlölt Rufinus uralmának véget vet s ez elhatározásra az összes katonák titoktartást fogadtak, úgy hogy a konstantinápolyi kapukig e tervüket magukba rejtették. A császár és Rufinus a katonaság elé vonult, hogy üdvözöljék a hadsereget, mint a császári hatalom legfőbb védőjét. Alig ért azonban Rufinus a csapatok közelébe, a katonák körülfogták s Gaina intésére előugrott egy harczos, ki őt a császár szeme láttára keresztül döfte. A nép, mely még az imént reszketett szempillantásától, szétmarczangolta tetemét; levágták jobb kezét s lándzsára szúrva, úgy hordozták meg a főváros utczáin. Felesége és leánya csak úgy kerülhették el a nép dühét, hogy egy templomba zárkóztak be s később Jeruzsálembe száműzettek.

Stilicho ezután az afrikai forradalmat verte le s a zsarnok Gildo, ki az afrikai tartományokat tizenkét év óta szipolyozta, fogságba jutva, gazságaiért életével lakolt. A győzelem örömére 398-ban a tizennégy éves Honorius eljegyezte Stilicho leányát, Máriát s ekként a győztes hadvezér befolyása még inkább megnövekedett.

A catanai amphitheatrum romjai Siciliában.

Alig hogy a Theodosius dicső uralkodása véget ért s a nagy császár kezéből a sujtoló fegyvert a végzet kiragadta, már az összes gótok megint talpra állottak s 395 telén áthatoltak a Duna jegén. Elözönlötték az egész Balkán-félszigetet s rendetlen csapataik Dalmatia partvidékétől Konstantinápoly kapujáig száguldoztak. Ekkor vakmerő és vitéz vezérük támadt Alarich személyében, ki összegyűjtvén a szétszórt gótokat, elhatározta, hogy a birodalomnak azon részében gyűjt dicsőséget és zsákmányt, a hol ellenség fegyverei még nem pusztítottak.

Alarich a Duna torkolatai körül, Peuke szigetén született s kis kora óta övéivel együtt barangolt a római tartományokban. A baltok híres nemzetségéből való volt, s mikor megemberesedett, a nyugati gótok megválasztották királyuknak. Azonban legfőbb vágya az volt, hogy római tábornok lehessen s ez a vágya teljesült, mikor Rufinus halála után Eutropius kinevezte Epirus és környéke parancsnokának. Itt egész tervszerűen előkészületeket tett; a fegyverkovácsokat a maga czéljaira foglalkoztatta s kincseket gyűjtött, hogy majdan szembe szállhasson Rómával.

Élére állva a szétszórt gótoknak, Görögországba vezette őket. Minden ellenállás nélkül járta be Macedonia és Thessalia téreit s levonult a híres thermopylaei szoroson, hol megnyiltak előtte Phocis és Boeotia városai. A barbárok iszonyú pusztítást vittek véghez a tartományban; a férfiakat legyilkolták, a szép nőket kiválasztották s magukkal vitték, tömérdek zsákmányt és barmot kerítve hatalmukba. Alarich a megerősített Thebae mellőzésével egyenesen Athén alá vonult, mely kegyelemre megadta magát. De a gót király kincsszomja nem kímélte a nagymultú fővárost s kegyetlenül kifosztotta. Meghódoltak Korinthus, Argos és Spárta városok is s a lakosság mind rabszolgaságra jutott. A szobrokon és díszedényeken megosztoztak a vad barbárok, kik az egész félszigetet lángba, vérbe borították. Végre Stilicho sem nézhette már a borzasztó látványt; hajóhadával Korinthus romjai közelében kötött ki s hátba fogta Alarichot. Ez népével az Arkadia és Elis határszélén levő Pholae hegységbe huzódott, miután hadai egymásután vereséget szenvedtek. Itt Stilicho a gótokat azonnal bekerítette s a Peneus folyó vizét külön csatornán levezette, hogy a barbárok sem enni, sem inni valóhoz ne jussanak. Azután erős sánczokat hányatott köröskörül s egészen biztosra vette, hogy a gótok vagy megadják magukat, vagy ott vesznek. De míg Stilicho mulatságokban keresett szórakozást s katonái a tartományban elszéledtek, Alarich egérútra talált s elmenekült. Azután nagy hirtelen békét kötött a konstantinápolyi udvarral, Stilicho pedig kivonult a keleti császár birodalmából.

A császár még azt is megtette, hogy Alarichot kinevezte Illyricum főparancsnokává. A vakmerő gót király elbizakodottsága most már nem ismert határt. Kalandos lelkét Itália gazdagsága izgatta s elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg Rómát hatalmába nem keríti. A 401. évben összegyűjtvén népét, átkelt az Alpok szorosain, szétszórva a Timartus folyónál egy római sereget, mely őt fel akarta tartóztatni. A mint Milano felé közeledett, Honoriust nagy félelem szállotta meg s tanácsosai ajánlatára elhatározta, hogy Galliába menekül, Stilicho pedig minden késedelem nélkül rendeletet adott ki a nyugati birodalom összes hadainak, hogy gyorsan vonuljanak Itália földjére. De ezalatt Alarich már Milano külvárosai alatt állott s a gótok az Arles felé menekülő császárt épen útban lepték meg. Honoriusnak alig maradt annyi ideje, hogy a piemonti Asti városába, mely jól meg volt erősítve, vonja meg magát. A gót király azonnal bekerítette a várost s már a megadás föltételeit szabta meg, midőn Stilicho hadainak élén megérkezett. Átúsztatott az Adda folyón s a gót táboron keresztül törve, Asti falai közt termett. Közben a többi csapatok is megérkeztek s a gótokat minden oldalról bekerítették. Épen husvét ünnepe volt (403 márcz. 29-én), melyet a keresztyén gótok hitükhöz híven megünnepelni készültek. Stilicho ezt az időpontot választotta a támadásra s alig helyezkedett el táborával Alarich Pollentia mellett, a császári lovasság gyors rohama megkezdette az ütközetet. A gótok sorai megrendültek egy pillanatra, de csakhamar újra összeszedték magukat. A császáriak jobb szárnyán a legodaadóbb hűséggel harczolt lovassága élén az alánok fejedelme, de mindjárt az ütközet kezdetén elesett. Erre csapata meghátrál s a gótok vad ujjongásban törve ki, visszanyomják az egész lovasságot. Ez elhatározó pillanatban vezeti Stilicho harczba a legiókat s irtózatos tusában legyőzi a gótokat. Tömérdek zsákmányt találtak a katonák a gótok táborában s ezer meg ezer hadi foglyot szabadítottak meg a rabságból.

A büszke Alarichot megtörte a nagy veszteség és Stilichótól békét kért. Ezt meg is kapta az alatt a föltétel alatt, ha Itáliát mennél rövidebb idő alatt elhagyja s népével Pannoniába, innen meg Epirusba vonul. Alarich színleg megigérte e föltétel teljesítését, de csak azt várta, hogy serege új csapatokkal erősödjék. A mint elég erősnek érezte magát, újra fölkerekedett Pannoniából s Verona alatt termett, melyet meglepetéssel akart bevenni. De Stilicho mindenütt nyomában volt, s mikor nem is álmodta, egyszerre csak körülkerítve látta magát. Ez a nem messze Veronától eső hegyszorosok közt történt s a császári sereg időhaladék nélkül rávetette magát a gótokra, kik megint borzasztó vereséget szenvedtek s Alarich is csak lova gyorsaságának köszönhette, hogy életét megmentette. A gót király azután alig tudta összeszedni seregének romjait, melyekkel a hegyek közé vonult. Itt éhség, ragály s csapatainak elpártolása annyira megapasztotta embereinek számát, hogy a mindig nyomában levő Stilicho elől utóvégre is megszökni volt kénytelen.

Gladiator.
Rómában, a Capitoliumban.

Róma lakosait Alarich közeledésének híre olyan rémületbe ejtette, hogy nyakra-főre igyekeztek a főváros falait jó karba helyezni. De a mikor a gótok elvonultak, a tanács meghívta Honoriust, hogy ünnepelje meg a győzelmet és hatodik consulságának fordulóját. Honorius elfogadta a meghivást s a milviusi hídon tömérdek népsokaság jelenlétében vonult be a városba. A győzelemünnep emlékére diadalivet emeltetett, mely büszkén hirdette, hogy a császár a gótokat «örök időkre» leigázta. Hét hónapot töltött Rómában s részt vett a tiszteletére rendezett játékokban. Egyszersmind egyik törvényével eltiltotta, hogy az amphitheatrumokban gladiatorok szerepeljenek s vadak által való széttépetésükkel a népnek gyönyörűséget szerezzenek.

Honorius ezután, hogy Milanóban hasonló veszedelemnek többé ne legyen kitéve, mint az Alarich támadása alkalmával, áttette székhelyét Ravennába, melyet mérföldekre terjedő mocsarak vettek körül s tágas kikötő tartott állandó összeköttetésben a tengerrel. Ettől fogva a nyugati birodalomnak és Itáliának Ravenna lett a fővárosa.

Míg ekként a császár nyugalmas otthont biztosított magának Ravenna falai közt, mint sötét felhő tört be a birodalomba a germánoknak egy újabb áradata. Radagais, talán az Alarich vakmerőségén felbuzdulva, talán a hunnok előnyomulása következtében, összegyűjtvén a kóborló vandalok, svébek és burgundok ezreit, élökre állott és irtózatos robajjal közeledett Itália felé. Magához fogadta a lovas alánokat s előcsapatát 12,000 nemes származású gót kalandor alkotta. Az ezeket követő hatalmas tömeg az asszonyokkal, gyermekekkel és rabszolgákkal együtt négyszázezer főre rugott. Stilicho, minthogy a rettentő áramlatot a Dunánál fel nem lehetett volna tartóztatni, miután a határvárak romlásnak indultak, minden erejét Itáliára fordította. Összegyűjtötte a szerteszét levő csapatokat, ujonczozást rendelt el az egész birodalomban s a rabszolgákat is besoroztatta. E nagy erőmegfeszítéssel is mindössze csak 30–40,000 embert tudott kiállítani. Szerencsére seregét kiegészítették a hozzá hű alánok, hunnok és gótok csapatai, kiket érdek és gyűlölet tüzelt Radagais ellen. A germán áradat, melyet e kalandor főnök vezetett, ellenállás nélkül vonult át az Alpokon és az Apennineken, elhagyva bal felől az új császári székhelyet, jobb felől meg Stilicho táborát, mely Ticinum (Pavia) mellett gyülekezett. Stilicho halasztotta az ütközetet, míg minden erejét össze nem gyűjti. A barbárok Itália minden városát kirabolták és elpusztították. A később nagy jelentőségre emelkedett Florenczet is megszállották, úgy hogy Róma lakosságát már a kétségbeesés környékezte.

Már-már elesett Florencz s polgárainak a város megadásán járt az esze, midőn a fiesolei hegyeken megpillantották Stilicho csapatait. Radagais elvonult a falak alól s védelemre készült. Stilicho apróbb csaták után elhatározta, hogy a barbár tömeget azzal a hadi tervvel semmisíti meg, melyet már kétszer sikerrel alkalmazott a gótok ellen: bekerítteti és kiéhezteti. Ez sikerült is neki, s a bezárt tömeget lassanként az éhség kezdte tizedelni. Többször megkisérlette Radagais a kitörést, de a rómaiak mindannyiszor roppant vereséggel visszaszorították. Végre is kegyelemért kellett folyamodnia. Fogságba esett s később fiaival együtt megöletett. A kiéheztetett germánok egytől-egyig a rómaiak hatalmába kerültek s rabszolgákul adattak el. A 12,000 gót katonát Stilicho római zsoldba fogadta. Mintegy százezer svéb, vandal, alán és burgund visszamaradt az Apenninek és az Alpok valamint az Alpok és a Duna közt s ezek hajtották végre Gallia ellen azt a hadjáratot, melyet már Alarich tervezett.

Honorius császár.
Dombormű egy Anicius Probus consulnak ajándékozott elefántcsont diptychonon. Az aostai székesegyház kincstárában.

Stilicho most már másodszor érdemelte ki Italia megszabadítójának dicsőséges czímét.

A felszabadult vandalok és alánok a Rajna vidékére vetették magukat. De a birodalomhoz hű alamannok és frankok nem csatlakoztak hozzájok. Sőt a frankok oly erővel támadtak rájuk, hogy 20,000 vandal maradt a csatatéren Godegisil királyukkal együtt. S ha az alánok lovassága, élén Respendial királylyal, segítségükre nem siet, az egész nemzet ott veszett volna. A véres katastropha azonban oly borzalmas hatással volt e pusztai nép egy részére, hogy Goar főnök vezetése alatt átpártoltak a rómaiakhoz.

De ez csak előjátéka volt annak a rettentő pusztításnak, melyet a szövetséges germánok Galliában nemsokára véghezvittek. Midőn a Rajna befagyott, a vandalok, svébek, alánok és burgundok több ponton átkeltek a folyamon, azzal a határozott czéllal, hogy új hazát teremtenek itt maguknak. Galliát ettőlfogva a birodalom elveszettnek tekinthette. Nem lévén a tartományban elegendő helyőrség s a jó módhoz szokott lakosság sem értvén a fegyverforgatáshoz, a barbárokra nézve játék volt a hódítás.

Galliát még ennyire sohasem látogatta meg a pusztulás réme; vérözön borított mindent a Rajnától az óczeánig, az Alpoktól a Pyrenaeekig. És Stilicho Galliát sorsára hagyta, csakhogy Itáliát megmenthesse. A tűzbe-vérbe fojtott tartomány sehonnan sem számíthatott segítségre.

De mégis feltünt a szabadító. A ravennai udvar közönyössége, Gallia jajkiáltása és az elhagyatottság érzete a zendülő természetű brit hadsereget lázadásra sarkalta. Valami Marcus nevű katonát császárnak kiáltottak ki, de ezt csakhamar megölték s Gratianust tették helyébe, kivel négy hónap mulva szintén így bántak el. Ekkor megujult a katonák lelkében a Nagy Constantinus emlékezete. A közemberek közt találtak egy Constantinus nevűt s ezt, a nélkül, hogy meggyőződtek volna, vajon alkalmas-e az uralkodásra, feldíszítették a biborral. Mindazáltal Constantinus nem volt épen tehetségtelen ember s első pillanatra észrevette, hogy ha a hatalom birtokában meg akar maradni, katonáit foglalkoztatnia kell. Galliába vezette tehát a sereget s a lakosság nem mint lázadót, hanem mint szabadítót üdvözölte. Első dolga volt, hogy az erődített helyeken és castellumokban levő haderőt is maga köré gyüjtse s tábornokaiul kinevezte Justinianust és a frank Nebisgastot. Az ellenség főnökeivel szerződéseket iparkodott kötni, melyeket azok ép oly könnyen elfogadtak, mint megszegtek. Átengedett számukra bizonyos területeket, s mikor ezzel nem elégedtek meg, megfenyítette őket. De már ekkor Sarus, a gót származású tábornok rendeletet kapott, hogy a lázadót verje le s fejét hozza Honorius lába elé. Ez először Justinianusszal bánt el s egy ütközetben meg is ölte őt, majd Nebisgastot tette el láb alól s egyenesen az erős Valentia (Valence) ellen fordult, a hol Constantinus megvonta magát. De Constantinus nem ijedt meg; a frank Edobichra és a brit Gerontiusra bízván a vezérletet, ezek addig serénykedtek, míg Sarust kiszorították Galliából. Ekkor arra gondolt, hogy Spanyolországot is hatalmába keríti. Csakhogy a pyrenaei hegyek közt heves ellenállásra talált. Honorius négy unokaöcscse, névszerint Didymus, Verenianus, Theodosius és Logadius, kik még a nagy Theodosius kegyéből terjedelmes birtokokat és előkelő tisztségeket kaptak, összegyüjtötték alattvalóikat s rabszolgáikat és elállották a hegyszorosokat. Egy ideig sikerrel küzdöttek; de a mikor Constantinus a főparancsnokságot Constans fiára ruházta, ki előbb szerzetes volt, s a honoriánok ezredeit – így neveztek Honorius tiszteletére némely barbár csapatokat, melyek katonai fegyelem alatt voltak – rá bízta, ennek sikerült magát keresztülvágnia. Didymus és Verenianus hűségükért életükkel fizettek. A tartomány most a honoriánok őrizetére bízatott s ezek siettek rablásvágyukat kielégíteni. Nem törődtek a szorosok őrizetével, és a barbárok 409. őszén Spanyolországba törtek és a tartományt elárasztották.

A lángeszű Stilicho az ellenségben is tisztelni tudta a szellem kiválóságát. Alarichot a sors több ízben megtörte, de ő mindenkor felülemelkedett a szerencsétlenségen. Stilicho becsülése csakhamar barátsággá vált. Úgy látszik, az is megfordult elméjében, hogy ha egyetértésre juthat vele, hatalmas támasztékot biztosít benne a nyugati birodalomnak. De mint barátot jobban távol tarthatta Alarichot Itáliától is, mire Stilicho igen nagy súlyt helyezett, Épen ez a czél vezette, midőn Honoriust rávette, hogy adjon megbízást Alarichnak a keleti birodalom megtámadására, melynek miniszterei mindent elkövettek a nyugati császárság megrontására. Alarich megkapta a főparancsnoki czímet s 407-ben teljesen készen állott az indulásra. Azonban Honorius meggondolta a dolgot s elrendelte, hogy Alarich szerelje le a sereget. Erre Alarich kártérítést követelt s mikor látta, hogy a tárgyalások nem vezetnek eredményre, kardjára ütött s csakhamar Aemonában (Laibach), Itália szélén termett, a honnan fenyegetődző levelet és követeket küldött Stilichóhoz.

E közben Stilicho neje, az okos Serena, mikor Honorius első felesége, Mária – mint beszélték, szűzi tisztaságban – meghalt, ki tudta vinni, hogy az özvegygyé lett császár a második lányát, Thermantiát vegye feleségül. 408 május elején meghalt Arcadius s utódja nyolczéves fia, II. Theodosius lett.

Stilicho Alarich levelével azonnal Rómába utazott, összehítta a tanácsot s eléje terjesztette a gót király követelését. Theodosius fiai komoly pillanatokban jónak látták a tanács nevével takaródzni s Stilicho tulajdonkép Honorius nevében járt el. A császári palotában megjelent tanácsosok hevesen ellenezték a dicstelen békét s mintegy négyszázados álomból fölébredve, erélyesen hangoztatták, hogy a barbár szemtelen követelését karddal kell visszautasítani. Stilicho minden tekintélyét latba vetette, meggyőzendő őket, hogy az Alarich követelése jogos, miután a császár rendeletére állott el a háborútól. Fel is olvasta a császár rendeletét s az előbb nagy zajjal ellenkező tanácsot rábirta, hogy Alarich barátságának kiengesztelése végett segély czímén a birodalom utalványozzon ki négyezer font aranyat (mintegy négy millió koronát). A tanácsosok nagy része inkább félelemből, mint meggyőződésből szavazott Stilicho indítványára s az előkelő születésű Lampadius elkeseredetten kiáltotta: «Ez nem békekötés, hanem szolgai meghunyászkodás.» Ellene szavazott az indítványnak, de az összejövetel után, félvén a következményektől, a legközelebbi keresztyén templomba menekült.

Azonban Stilicho bukása küszöbön volt.

Mindenkit elkeserített a barbárok iránt tanúsított részrehajló vonzalma s a katonaság is, meg a nép is hangosan adott kifejezést bizalmatlanságának. A legnagyobb baj az volt, hogy a császár feletti befolyását is elvesztette s Honorius egészen a ravasz Olympius körmei közé került. Ez az ember, ki a pontusi görög városok valamelyikéből került a császári udvarba, a Stilicho kegyének köszönhette előmenetelét. Nem volt nehéz az ügyefogyott császárral megértetnie, hogy neki a kormányzatban semmi szerepe és tekintélye sincs, s hogy Stilicho csak azon mesterkedik, hogy fiának, Eucheriusnak biztosítsa a császári trónt. Azután rábeszélte a császárt, hogy önállóan lépjen föl s érvényesítse saját akaratát. Közbejött Arcadius halála. Honorius Bolognába utazott s ide rendelte Stilichót is. A katonák közt lázadás ütött ki s a császárt ez annyira felingerelte, hogy parancsot adott ki a bűnösök megtizedelésére. Stilicho azonban kegyelmet eszközölt ki számukra s Honorius tovább folytatta útját Ticinumba, hol az összegyűlt hadsereg örömrivalgásokkal fogadta. Erre az alkalomra halasztotta Olympius tervének kivitelét. A katonák közül sokat megvesztegetett s a negyedik nap reggelén, miután Honorius szemlét tartott, beszédet kezdett intézni hozzájuk. Ez volt a jeladás. Rettenetes lárma keletkezett; a fölbérelt katonák rárohantak a tisztekre és sorba lemészárolták a Stilicho barátait. Leszúrták a galliai és itáliai praefectus praetoriokat, két tábornokot, a tisztviselők főbbjeit, a quaestort s a testőrparancsnokot. Mondják, hogy maga Honorius is ledobván bíborköpenyét, a gyilkoló katonák közé elegyedett s alig birta dühöket megfékezni. Mikor azután vége lett a borzalmas cselekedetnek, Honorius elkárhoztatta a legyilkoltak emlékét s az orvokat kegyelmébe fogadta és ártatlanoknak nyilvánította. Stilicho a körülötte volt barbárokkal és szövetségesekkel Bolognába menekült s itt haditanácsot tartott. Hívei bosszút lihegtek s rögtöni támadást sürgettek. De az éjtszakát a gót Sarus, ki szintén az összeesküvők közé tartozott, nem akarta elszalasztani; embereivel titkon a Stilicho sátra elé húzódott, lekaszabolta a hunn testőröket, kik a sátor körül őrködtek s rátört a szerencsétlen öregre, ki halálos csapásai elől csak nagy nehezen menekülhetett. Ravennába sietett; de vesztére. Olympiusnak azonnal hírül vitték, hogy versenytársa a templomban rejtőzött el. Egyik emberét, Herculianust, egy csapat katonával a templom bejáratához küldte. Ez a püspöknek esküvel fogadta, hogy a császár csak a Stilicho személyét akarja biztosítani; erre Stilicho kifelé tartott a templomból. De a mint a küszöböt átlépte, Herculianus elővette a kivégeztetési parancsot s felmutatta neki. A jelenlevő germán katonák és szolgák meg akarták menteni; de Stilicho elszántan hajtotta nyakát a Herculianus pallosa alá. Ez volt a vége az utolsó nagy római vezérnek 408. augusztus 22-én.

Családját sem kímélte a gyilkos erőszak. Fia, Eucherius, Rómába menekült, de elfogták és fejét vették. Thermantiát, ki ép úgy, mint nénje Mária, szűzen maradt a császári ágyban, Honorius elűzte magától. Még a Stilicho barátainak sem hagyott nyugtot a gonosz Olympius; kegyetlenül üldöztette és halálra kínoztatta őket. A gyülölet az összes barbárságra rá irányozta fulánkját s a városokban élő idegen katonai családok tagjait irgalmatlanul rabolták és gyilkolták. Ennek az lett a vészes következése, hogy mintegy 30,000 ember bosszút lihegve Alarich táborába menekült.

Alarich Itália határán levő táborában figyelte az eseményeket. Az elégületlenek unszolásához hozzájárult az ő személyes sérelme is, minthogy a számára kilátásba helyezett 4000 font aranyat sürgetései ellenére sem tudta megkapni. Irt a császári udvarnak, hogy a mint ezt az összeget megkapja, azonnal visszavonul. De a ravennai udvar Alarich mérsékelt követelését gyengeségnek és félelemnek magyarázta s rá sem hederített sürgetéseire. Alarich tehát egész táborával fölkerekedett; átkelt az Alpokon és a Po vizén, s nem törődve az útjába esett városokkal, egyenesen Rómának tartott. Róma alá a 408. év vége felé érkezett s tüstént körülzárta a várost.

A birodalom fővárosa Hannibal ideje vagyis hatszáz esztendő óta színét sem látta ellenségnek. De mennyire más Róma volt ez a mostani, mint a Hannibal korabeli! A mikor százezer bátor római nézett farkasszemet az ellenséggel, miután már ötvenezer ott hevert a csatatéren. Most a polgárok el voltak puhulva s a katonai dicsőség egyáltalán nem dagasztotta keblüket. A köznép elszegényedett s az uzsora terhe alatt nyögött; földjeit észrevétlenül a nemesek vásárolták össze s azokon a rengeteg pénzösszegeken élősködött, melyeket neki az állami tisztségek, a katonai parancsnokságok és a tartományi kormányzóságok után kapkodó főurak tele marékkal szórtak szavazatának megnyeréseért. Az állami magtárak ellátták kenyérrel s Lucania makkos erdeiben hatalmas sertéscsordákat tartottak a császárok, hogy a szegénységet szalonnával elláthassák; III. Valentinianus negyedfél millió fontot osztatott ki a nép közt. Az örök város összes lakossága ez időtájt körülbelől másfél millió főre mehetett.

A római Sz. György-basilika.
Építtette II. Leo, helyreállittatta a IX. században Zachariás pápa.

Midőn a gótok tábora a falak alatt megjelent, úgy a nemességet, mint a népet mérhetetlen düh szállotta meg, hogy egy nyomorult barbár a világ fővárosa ellen vakmerő kezét fölemelni bátorkodik. Csakhamar az a felfogás vert gyökeret, hogy Alarich tulajdonkép a Stilicho halálát akarja megbosszulni s Stilicho özvegye, Serena, összejátszik vele. A római tanács határozatára a szegény ártatlan asszonyt kivégezték. De ezzel nem segítettek a város baján. Az eleséghiány napról-napra növekedett s végül borzasztó éhinség ütött ki. A napi szükségletet három font kenyérről előbb egy fél, majd egy harmad fontra szállították le s utoljára már semmit sem adtak. A legundokabb dolgokkal kezdtek az emberek táplálkozni s ekkor kiütött a döghalál. Nem maradt más hátra, mint Alarichot megkérlelni. Követeket küldtek tehát hozzá, hogy méltányos föltételek mellett hagyjon fel a megszállással; de kijelentették azt is, hogy ha az Alarich az ajánlatot visszautasítja, a jól fölfegyverzett és begyakorolt nép készen áll az élet-halál harczra. «Mennél sűrűbb a fű, annál jobban fogja a kasza», – szólt a gót király mosolyogva és föltételül szabta, hogy minden aranyat és ezüstöt, minden barbár származású rabszolgát és minden ingóságot adjanak ki neki. Ez több volt a soknál. Megkisérlette a tanács a pogány istenek pártfogásához folyamodni, de hiába. Ujra kérésre fogták a dolgot s Alarich most már engedékenyebb lett. Kinyilatkoztatta, hogy rögtön elvonul, ha 5000 font aranyat, 30,000 font ezüstöt, 3000 font borsot, 4000 darab selyemruhát és 3000 darab szattyánbőrt kap. A tanács beleegyezett s részint erőszakkal vette el a gazdagoktól, részint a templomok kincstáraiból szedte össze, számos szobrot is összeolvasztva, a tömérdek kincset. A mint Alarich vágyát kielégítették, seregét Toscanába vezette. Itt mintegy 40,000 megszökött barbár rabszolga sereglett zászlói alá.

Alarich most már a császárral is békét akart. Pénzen kívül nemes születésű kezeseket követelt, de ennek fejében szövetséget ajánlott Róma összes ellenségei ellen. Honorius szívesen belement a tárgyalásba, de a kezesekről hallani sem akart. Nem mentek semmire a római senatus követei sem, minthogy Olympius még mindig a Stilicho híveinek üldözésével volt elfoglalva. A császár Ravennából hatezer dalmatát küldött át Róma védelmére, de ezek a gótok kezébe kerültek s lekaszaboltattak. Valens nevű parancsnokukkal együtt csak mintegy százan menthették meg életüket. Alarich ekkor elrendelte, hogy Rómából senkinek távoznia nem szabad; mire a tanács, gót fedezet mellett, Innocentius püspököt küldötte a császárhoz a béke sürgetése végett.

Titus thermáinak romjai Rómában.

Ekközben történt, hogy a gót király feleségének testvére, Athaulf, segítséget hozott a Duna vidékéről s ekként Atarich tábora százezer főre emelkedett.

Ez események a ravennai udvart ujra lázba hozták. A herélteknek sikerül Olympiust megbuktatni s helyébe Joviust, a praefectus praetoriot emelni. Olympius Dalmatiába szökött, de később megint hatalomra jutott s újra megbukott; füleit lemetélték s őt magát agyonkorbácsolták. A Dunavonal védelmét az udvar a bátor és képzett germán Generidre bízta.

Alarich megerősödve, az ostiai kikötőt foglalta el, hol az Afrikából szállított gabonakészlet volt összehalmozva. Azután felszólította Rómát, hogy kegyelemre adja meg magát, mert ellenkező esetben leromboltatja a magtárakat. Egyúttal követelte, hogy a tanács tegye le Honoriust s válasszon helyébe új császárt. Alarich a város praefectusát, Attalust ajánlotta s a nép lármájától és az éhínség rémképétől megfélemlített tanács készséggel fejet hajtott. Attalus azonnal kinevezte a gót királyt a nyugati hadak főparancsnokának (magister militum), sógora, Athaulf pedig a lovas testőrség kapitánya lett. Attalus elfoglalván Augustus és Trajanus palotáját, Róma, sőt Itália legnagyobb része meghajolt előtte. Alarich egy hatalmas sereg élén Ravenna közelébe vitte az új császárt s itt fogadta Attalus a fényes küldöttséget, melyet Honorius küldött, s melynek tagjai voltak Jovius preafectus praetorio, Valens főtábornok, Potamius quaestor és Julianus császári cancellár. Ezek urok nevében törvényesnek ismerték el Attalus megválasztását s azt az ajánlatot tették neki, hogy Itália és a Nyugat osztassék kétfelé. De Attalus dölyfösen elutasította ezt az ajánlatot s nagy leereszkedéssel csak annyit volt hajlandó megigérni, hogy arra az esetre, ha Honorius lemond, megengedi neki, hogy életének hátralevő részét valamely távoli szigeten elvonultságban tölthesse. A megrémült Honorius helyzetét az is súlyosbította, hogy Jovius és Valens átpártoltak Attalushoz. Már azon a ponton állott, hogy hajóra száll és menekül. Ekkor érkezett a keletről Ravennába egész váratlanul négyezer veteranus, kik a város védelmét átvették s Honorius lelkébe új reménységet oltottak. Nemsokára annak is híre jött, hogy Heraclianus, a Stilicho gyilkosa, ki Afrika kormányzatát kapta jutalmul, leverte az Attalustól oda küldött sereget. A nagyhangú Attalus dicsősége foszladozóban volt. Jovius is feltüzelte ellene Alarichot s ezt látva, hogy benne sem vezető szellem, sem engedelmeskedő hajlandóság nincs, Rimini mellett megszámlálhatatlan sokaság jelenlétében leszaggatta róla a koronát és bíbort. Ezeket azután barátsága jeléül átküldötte Honoriusnak. Attalusnak és fiainak pedig megengedte, hogy táborában maradhassanak.

A béke befejezésének most már mi sem állott útjában. Alarich Ravennához közeledett; de a császári udvar a dolgok szerencsés fordulatára újra a halogatáshoz folyamodott. Növelte Alarich bosszúságát, hogy egyik halálos ellenségét, Sarust, Honorius palotai szolgálatra alkalmazta. Minden tekintetet félretéve, a sértett gót király megint Róma ellen fordult s csakhamar, immár harmadízben, a város alatt termett. Árulás következtében az egyik kapu éjfélkor megnyílt s 410 aug. 24-én a gótok kürt- és dobszó mellett benyomultak a városba. Alarich szabad rablást engedett katonáinak; de egyszersmind megparancsolta, hogy kiméljék az ellenszegülést nem tanúsító polgárok életét és ne nyuljanak hozzá az apostolok templomaihoz. A vérengzés határt nem ismert, az utczák tele voltak holttestekkel. A legszebb műtárgyak, szobrok megsemmisültek s a paloták is sokat szenvedtek. Sallustius remek palotájának romjai még egy század mulva is tanúi voltak a gótok rettenetes pusztításának. A polgárok közül számosan menekültek a szigetekre és Afrikába; a kik pedig élve a barbárok kezei közé jutottak, azokat eladták rabszolgáknak.

Hat napig tartott a dúlás és mészárlás, a mikor azután Alarich összeszedte seregét, s Campanián és Lucanián át megindult Reggióba, hogy onnan Sicilia és Afrika meghódítására előkészületeket tegyen. A messinai szorosban már hajókra szállottak katonái, midőn még a 410. évben Alarich hirtelen halállal, férfikora virágjában, kimult. A gótok nagy pompával temették el a calabriai Costenza mellett a kis Busentus folyó medrébe.

A gótok most Alarich sógorát, Athaulfot választották meg királyuknak. De Afrika meghódítására Athaulf nem érzett kedvet s népét előbb Felső-Itáliába, majd 412-ben Galliába vezette. Békét kötött a császári udvarral, sőt feleségül vette Honorius hugát, Placidiát, ki Róma első megszállása alkalmával gót fogságba került. Mint fogoly követte a gótok táborát, de Alarich gondoskodott róla, hogy hajaszála se görbüljön meg. A menyegzőt Narbonne-ban tartották meg s az énekkart az egykori császár, Attalus igazgatta. Athaulf Theodosius leányához méltó nászajándékokkal kedveskedett Placidiának; a száz meg száz arany ékszer közt kitünt egy ötszáz font tiszta aranyból készült missorium vagyis tál s egy igaz gyöngyökkel és 365 drágakővel kirakott aranylábú asztal, melynek értékét ötszázezer darab aranyra becsülték.

A mint a gótok kitakarodtak Itáliából, a ravennai udvar belátta, hogy a borzasztó sebek gyógyítására tennie kell valamit. Öt évi adómentességet kapott a legtöbbet szenvedett nyolcz tartomány: Apulia, Bruttium, Calabria, Campania, Lucania, Picenum, Samnium és Toscana. Nagy gondot fordítottak Róma újjáépítésére s nem telt bele hét év, a büszke főváros megint régi fényében ragyogott.

Azonban Rómát a 413. évben új veszedelem fenyegette. Heraclianus, Afrika praefectusa fellázadt s magát császárrá kiáltatta ki. Roppant nagyszámú hadihajót állított össze s egyenesen a Tiberis kikötőjébe hajózott. De midőn partra szállott s hadseregével Róma felé megindult, Constantius császári parancsnok bekerítette. Erre annyira megijedt, hogy elhagyva hadseregét, egyetlen hajón Carthagóba evezett. Itt azután a császáriak elfogták s lefejezték.

Római ezüst edény.
Lelőhelye Ingolstadt.

Nyugaton, mint már elbeszéltük, Constantinus bitorolta a hatalmat. A ravennai udvar kénytelen-kelletlen törvényesnek ismerte el uralkodását s Constantinus ez elismerés fejében fogadást tett, hogy a gótokat kiveri Itáliából. El is jutott a Po folyóig, de Gerontius lázadása visszaszólította arles-i palotájába. Gerontius Spanyolországot igazgatta s nem tudni, mi okból, pártot ütött Constantinus ellen. Magát nem akarván a bíborral felruházni, barátját, Maximust kiáltatta ki s egyenesen Galliának tartott, hogy Constantinust és a már szintén bíborral felruházott fiát, Constanst elfogja s kezükből a hatalom jelvényeit kicsavarja. Constanst Vienne-ben csakugyan elfogatta s mindjárt le is fejeztette; de apjával, ki Arles-ben vonta meg magát, ilyen könnyen nem tudott boldogulni. Annál is inkább, mert Constantius itáliai csapataival csakhamar megjelent, a várost az ostrom alól fölmentette s Gerontius hadait szétverte. Ez, ügyét veszni látván, a pyrenaei hegyek közé menekült; azonban katonái, kik a szerencsétlenségben cserbenhagyták, éjjel körülvették és ostrom alá fogták szállását. Gerontius kétségbeesetten védte magát, mígnem minden nyila és kopjája elfogyott. Mikor látta, hogy minden veszve van, előbb feleségét, azután magát is karddal keresztül szúrta. Maximus a barbárokhoz menekült s itt nyomorultan fejezte be életét.

Constantius egyike volt a hanyatló világ legkiválóbb tábornokainak. Római szüléktől származott s Illyricumban, Naissusban látta meg a napvilágot. Fokról-fokra emelkedett; a magánéletben nyájas volt, a harcztéren rettenthetetlen. Katonái már eleve császárt láttak benne s később csakugyan trónra is jutott. A ravennai udvartól azt a megbizást kapta, hogy a nyugatot tisztítsa meg a bitorlóktól. Miután Gerontiusszal és Maximusszal végzett, Constantinusra került a sor, kit Arles-ben fölmentett az ostrom alól. Constantinus jól tudta, hogy vele össze fogja mérni fegyverét. Ezért Edobich nevű frank tábornokát megbízta, hogy a Rajna mellől hozzon számára segítséget. Edobich nemsokára meg is érkezett, de Constantius teljesen szétszórta és lemészárolta embereit. Maga Edobich is csak bajjal menekült s Ecdicius barátjánál vonta meg magát. Ez azonban elég nemtelen volt arra, hogy barátját megölje, azt hive, hogy Constantiusnak kedves dolgot mivel., ha levágott fejét táborába viszi. De a római megvetéssel kergette ki táborából az aljas árulót.

A magára maradt Constantinus mintegy négy hónapig védte magát. Minthogy ekkor a Rajna mellett Jovinus vagy Jovianus személyében új bitorló támadt, Constantius tisztességes föltételek mellett megadásra szólította fel Constantinust s ez el is fogadta a békét. Letette a császári bíbort s pappá szenteltette föl magát. Constantius azután fiával együtt Ravennába küldte, de Honorius még útközben meggyilkoltatta őket s a bitorló fejét előbb Ravennában, majd Carthagóban közszemlére tette.

Az előkelő gall származású Jovinust Gunthari burgund király és Goar alán főnök Mainzban kiáltották ki császárnak. De viselt dolgairól nem sokat tudunk. Csak annyi bizonyos, hogy a Galliába vándorolt Athaulfot, az egykori császár, Attalus, ki mint karmester a gótoknál kegyelemkenyéren rágódott, arra ösztökélte, hogy csatlakozzék Jovinushoz. De Athaulf hallgatott felesége, Placidia tanácsára, ki bátyja Honorius ügyének volt szószólója, s Jovinus ellen határozta el magát. Épen jókor, mert halálos ellensége, Sarus, a Honorius szolgálatában nem látva magát eléggé megjutalmazottnak, dühében ott hagyta a ravennai udvart s útnak eredt a Jovinus táborába. Athaulf elállotta az útakat, s a huszadmagával haladó Sarust elfogatta s azonnal leölette. Jovinus öcscsét, Sebastianust társuralkodóvá fogadta; de Athaulf csakhamar mindkettőjöket leverte s fejöket Ravennába küldte. Nemsokára Attalus is befejezte dicstelen pályafutását. A gótokkal együtt ő is Spanyolországba vándorolt, de itt mindenki elfordult tőle s ekkor hajóra ült, hogy jobb hazát keressen. A tengeren Constantius katonái elfogták s Ravennába vitték. Honorius ugyanazt a büntetést szabta rá, a melylyel egykor őt fenyegette Attalus; levágatta az egyik kezét s valamelyik szigetre száműzte, hol illendő ellátásáról gondoskodott.

Azonban Athaulf valami ok miatt meghasonlott Honoriusszal s ennek hadvezére, Constantius rátört a gótokra s a 414. év végén átszorította őket a pyrenaei hegyeken. Így került Spanyolország a gótok birtokába s Athaulfot méltán tarthatjuk a nyugati gót birodalom megalapítójának. Ettőlfogva lett élesebbé a megkülönböztetés Gothia és Romania közt. A császár azután készséggel beleegyezett, hogy az elpusztult tartományban a gótok letelepedjenek; csak azt kötötte ki, hogy a helyőrségek háborítatlanul kivonulhassanak. Athaulf Barcelonában rendezte be székhelyét s nemsokára fia született, kit dicső nagyatyja emlékére Theodosiusnak kereszteltek meg. Minthogy Honoriusnak nem volt gyermeke, nagy reményeket fűztek a kis királyfihoz. De a gyermek nemsokára meghalt s ezüst koporsóban temették el. Néhány hónapra rá az apja is utána ment; orgyilkosságnak lett az áldozata. Athaulf Sarus társai közül – elég vigyázatlanul – egyet szolgái közé fogadott, a ki őt, a mint egyízben istállóiban a lovakat nézegette, hátulról leszúrta. Vitéz férfiú volt, de hiányzott benne Alarich vad elszántsága. Szelid lénye odavonta a rómaiakhoz; egyike volt az első barbároknak, kiknek lelkét átalakította a római műveltségnek, a roppant birodalomnak szemlélése. Kortársa, a sevillai Paulus Orosius, feljegyezte azt a mondását, hogy ő előbb Gothiává akarta tenni a világot, de azután jobb belátásra jutva, rómaivá akarta átalakitani Gothiát.

Domborművek Jovinus rheimsi sírkövén.

Athaulf utódja, Sigrich, a Sarus öcscse, erőszakkal ragadta magához a királyi hatalmat. Első dolga az volt, hogy az Athaulf első házasságából született gyermekeket, kiket gyámjuk, Sigisar püspök sem tudott megoltalmazni, leölette. Placidiát elfogatta s megkötözve több más fogolylyal együtt két mérföldnyi úton lova előtt hajtatta. De a királyi család hívei, e kegyetlenségeken elborzadva, már a hetedik napon meggyilkolták Sigrichet és utána Walja lett a gótok királya. Az új király oly ügyesen intézte a dolgát, hogy nemcsak a Honorius beleegyezését eszközölte ki, hanem az afrikai magtárakból 600,000 modius (mintegy 80,000 véka) gabonát is sikerült kiutalványoztatnia népe számára. Walja a gibraltári szorosig vezette le seregét s őt is kisértetbe hozta az Alarich terve, hogy t. i. meghódítja Afrikát. Azonban vállalatát a tengeri viharok meghiúsították.

A 417. év jan. 1-én Constantius eljegyezte az özvegy Placidiát s házasságuk nem maradt gyermektelen. Két gyermekük született, az Attila korában hiressé lett Honoria és a császárrá lett III. Valentinianus. Ez időtájban tartott Honorius Rómában nagy diadalmenetet annak emlékére, hogy az összes bitorlókat megalázta s a gótokkal békét kötött. A diadalkocsi előtt Attalus és Fridibald, a siling vandalok királya lépkedett, kit Walja csellel elfogatott s a császárnak kiszolgáltatott. Ezek a silingek Baetica tartományban laktak s az alánokkal együtt megtagadták az engedelmességet. Walja oly erővel támadt rájuk, hogy az alánok királya, Atax elesvén, úgy ezek, mint társaik teljesen elvesztették önállóságukat s a rokon asding vandalokhoz csatlakoztak.

Constantius hatalmas keze tekintélyt szerzett a birodalomnak az összes barbárok között. Meghunyászkodtak a burgundok, alamannok és frankok s állandó lakhelyet kaptak Gallia tartományaiban. Elismerték a fensőbbséget a spanyolországi gótok is és Constantius rá tudta őket szorítani, hogy 419-ben fölszedték sátorfáikat s a számukra új szállásul kijelölt Aquitániába költöztek.

Britannia is ez időtájt szakadt el végkép a birodalomtól. A rendes hadsereget a császárok lassanként egészen kivonták innen s délről a szász kalózok, északról a skótok és pictek betörései szakadatlanokká váltak. A britek nem támaszkodhatván többé a hanyatló birodalom erejére, saját magukra voltak utalva; össze-összegyülekeztek, visszaszorították a rablókat s lassanként önállókká lőnek. A Szajna és Loire torkolatai közt terült el Aremorica tartomány; ennek lakosai követték a britek példáját s magokat szabadoknak nyilatkoztatták ki. Honorius nem tehetett egyebet, mint hogy megerősítette Britannia és Aremorica függetlenségét.

E függetlenségi törekvések nem maradtak hatás nélkül Gallia többi tartományaira sem. Honorius császár 418-ban megengedte, hogy a két tartomány évenként gyűlést tarthasson, a melynek feladatává az igazságszolgáltatást, az adók egyenletes kivetését s más, a nemzetet érdeklő ügyek megvitatását tűzte ki. A gyűlés helyéül Arles városa volt kijelölve, ideje pedig augusztus 15-ikétől szeptember 13-ikáig megállapítva. Tagjai voltak: a praefectus praetorio, a hét tartományi kormányzó, a városok és nagyobb földbirtokosok képviselői. A meg nem jelenőkre háromtól öt arany fontig terjedő büntetés volt szabva. De ezt a szabadelvű intézkedést a császárság későn léptette életbe; a népek önálló kormányzata már nem volt elég erős arra, hogy a császári kormányt a végső vonaglás tünetei közül kiszabadítsa.

A 420. évben Honorius Constantiust nagy szolgálataiért a bíborral ajándékozta meg. De Constantius nem sokáig viselte a császári czímet; uralkodása mindössze hét hónapig tartott. Halála után Honorius meghasonlott nővérével s Placidia ennek következtében kénytelen volt gyermekeivel a konstantinápolyi udvarba, II. Theodosiushoz menekülni. A császár nem sokkal élte túl ez eseményeket; Ravennában 423 augusztus 26-án vizibetegség vetett véget életének.

Galla Placidia és fia, III. Valentinianus.
Dombormű egy monzai elefántcsont diptychonon.

A közvélemény a trónt már egészen örökösnek tekintette a Theodosius családjában. Mindenki a gyermek III. Valentinianust tartotta a trón örökösének; annál nagyobb feltünést keltett, hogy a ravennai udvar egyik főtisztviselője lépett föl bitorlónak. Neve János volt s az elhúnyt császár kanczelláriájában az udvari főjegyző (primicerius notariorum) tisztét töltötte be. Kiváló tehetségű embernek kellett lennie, mert a legkitünőbb férfiakat meg tudta nyerni ügyének. Mindenekelőtt segítség után nézett s a hunnokhoz követséget küldött. Azonban II. Theodosius keleti császár, kihez azonnal követséget küldött, hallani sem akart róla. Épen előtte való évben diadalmaskodott a persákon s elég erősnek hitte magát, hogy a trónkövetelővel elbánjon. Rögtön útnak indította győzelmes hadseregét s János fogságba esvén, a rövid dicsőséget életével fizette meg. Erre a hétéves III. Valentinianust a keleti császár Rómában a bíborral fölékesítette. Alig, hogy a hóhér pallosa alatt legurult a János feje, megjelent a barbár segítő sereg élén Atius. Ekkor lép föl először ez a nevezetes férfiú a történet színpadán. Alsó-Moesia Dorostulum városában (a mai Silistria) született. Atyja, Gaudentius, magister militum volt s egy galliai lázadás alkalmával katonái kardcsapása alatt vérzett el; anyja itáliai származás. Már gyermekkorában a praetori czímmel ruházták föl s Alarich kezesül kérte őt. E minőségben nem ugyan a gótok, hanem a hunnok táborába került s itt alkalma nyílt e népet kiismernie, de egyszersmind tiszteletét kiérdemelnie. Küldetése leteltével a császári testőrségbe lépett s Jánoshoz csatlakozott, ki őt a hunnok segítségül hívásával bízta meg. János halála után III. Valentinianusnak ajánlotta fel szolgálatait s az új császár képében Placidia szivesen biztosította őt kegyelméről. Nemsokára kipróbálhatta hűségét. I. Theodorich gót király a trónváltozást hódításokra használta föl s ostrom alá fogta Arles-t. Atius 425-ben hunnjaival a város alatt termett, visszaűzte a gótokat s egyszersmind békekötésre szorította őket.

A gyermekcsászár kiskorúsága idején anyja vitte a kormányt. Az okos és a hatalommal ügyesen bánni tudó Placidia huszonöt évig intézte a birodalom sorsát s bár fiát, mint általánosan hitték, szándékosan tartotta vissza minden férfias és tisztességes foglalkozástól, sőt kicsapongásokhoz szoktatta, meg tudta választani az embereket, kik a hanyatló birodalom bukását legalább ideig-óráig feltartóztatták. A hadsereg élén két kiváló férfiú szerepel, Atius és Bonifacius. Ha e két hadvezér közt a viszálkodás fel nem ütötte volna fejét, a birodalom még sokáig fennállhatott volna. Bonifacius a legrendíthetetlenebb hűséggel volt eltelve Placidia iránt s ezt Afrika felszabadításával is bebizonyította. Azonban Atius a császári udvarban tartózkodott, behízelegte magát a császárné kegyeibe. Azután a nélkül, hogy a császárné észrevette volna, ravasz fondorlattal vetélytársa bukását készítette elő. Rábírta Placidiát, hogy rendelje vissza Bonifaciust Afrikából, Bonifaciusnak pedig titkon azt tanácsot adta, hogy a rendeletnek ne engedelmeskedjék. Amannak azután az engedetlenséget lázadásra, emennek a visszahivást halálos itéletre magyarázta. A császárné ekkor Bonifacius megfenyítését határozza el s megindítja ellene a háborút. Bonifacius a Spanyolországban lakó vandalokat szólítja fel segítségre és ezek királya, Gaiserich kapva-kap a kinálkozó alkalmon.

Épen ez időtájt követte elődjét, Guntherichet a királyságban s félelmes erejét megmutatta a fellázadt svéb királyon, Hermigaron, kit a Guadiana folyóba fojtatott. A gótok elvonulása után a vandalok és svébek Gallicia tartományból kiterjesztették hatalmukat a spanyolországi római városokra s kalandos vállalkozásukra épen jókor jött a Bonifacius felhivása. A spanyol városok szivesen adtak nekik hajókat, csak közelségükből pusztuljanak. Gaiserichet 50,000 gót és alán harczos kisérte, úgy hogy a gyermekekkel, nőkkel és aggokkal együtt mintegy 80,000 embert szállított át Afrika partjaira. A félszigetnek az a vidéke, melyen egykor a vandalok laktak, mai napig is viseli a Vandalusia, Andalusia nevet.

Gaiserich középtermetű alakja borzalmat keltett; egyik lábára – valamikor lebukott lováról – sántított s arczán a vad harag kinyomata székelt. Hallgatag természete megvetette a kényelem eszközeit s legnagyobb kedve a rombolásban telt. Táborába siettek a vad mórok, kiket épen úgy mint a vandalokat, a rablás vágya ingerelt. De csakhamar kiderült, hogy Atius rászedte Bonifaciust s Placidia is mindent elkövetett, hogy a nagyfontosságú tartományt a birodalom el ne veszítse. Azonban sem a kérlelés, sem a pénz nem használt; a vandal király két csatában győzedelmeskedvén, visszautasított minden ajánlatot. Csak Carthago és Mauretania tartotta még magát; Afrika többi része mind a vandalok csapásai alatt pusztult el. 435-ben Aspar consul Hippóban békeszerződésre lépett Gaiserichhel, a mely szerint az elfoglalt területet kénytelen volt a vandalok birtokában meghagyni. De ezek ennek fejében adót ajánlottak s a legidősb királyfit, Hunerichet, kezesűl állították. Ettőlfogva Afrika elveszett tartomány volt a birodalomra nézve.

Atius a ripuári frankokat és burgundokat, kik 428-ban fellázadtak s többek közt Triert kirabolták, engedelmességre szorítván, egész Galliával újra elismertette a birodalom felsőségét s ennek fejében 429-ben elnyerte a magister militum czímét. E győzelmes hadjárata alatt lepleződött le kétszínű mesterkedése Bonifacius ellen, a minek Afrika elpusztulásával a birodalom itta meg a levét. Az anyacsászárné a győztes hadvezért, felségsértési pör helyett, a consulság jelvényeivel tüntette ki. Mint consul épen Rómában időzött 432-ben, a mikor Bonifacius nem épen jelentéktelen seregével, Afrikából menekülve, Itáliába érkezett s hadmíveleteiről beszámolt Placidiának. Placidia a nagy népszerűségre emelkedett Atius befolyásának ellensúlyozására Bonifaciust akarta felhasználni s tekinteten kívül hagyva árulását és veszteségeit, kinevezte őt magister militumnak, mely állás, Atius consullá levén, üresedésbe jutott. Azonban Atius vetélytársa emelkedésében a maga hatalmát látta veszélyeztetve; fegyvert ragadott s egy mérkőzésre hívta fel Bonifaciust. Ez elfogadta az eléje dobott keztyűt s egy heves csatában leverte az Atius hadseregét. Azonban halálos sebet kapott s ebbe néhány nap mulva belehalt. Minthogy pedig Bonifacius a császárné ügyét képviselte, Atiusnak a birodalomban nem lehetett maradása; régi barátjaihoz, a hunnokhoz menekült s itt várta be a visszatérésre alkalmas időpontot. S Placidia már a következő évben újra kegyeibe fogadta és a birodalomban a legfőbb méltóságot adományozta neki: patriciussá nevezte ki.

Hogy a császárné ilyen hamar rászorult szolgálataira, annak nagy oka volt. Galliában nagy lázongások ütöttek ki s ezeknek csak a hunnokkal szövetkezett Atius vethetett véget. Aremoricában Tibato vezetése alatt a bagaudok tűzték ki a forradalom zászlaját. Atius megölvén a lázadás szítóját, csakhamar elnyomta a fészkelődést. Most azután a burgundok kezdettek háborút; Gundikar királyuk vezetése alatt rárohantak Atius segítőire, a hunnokra, kiknek Uptar nevű királyuk épen ez időtájt elhalt s iszonyú mészárlást vittek véghez köztük. Azonban a többi hunnok rettenetes bosszút állottak rajtuk; a 436. évben 20,000 burgund veszett el csapásaik alatt s ezek a nép dísze-virága voltak. E nemzetirtó veszedelmet ajkára vette a monda s Attila nevével kapcsolta össze; így keletkezett azután a Nibelung-ének burgund csatája. A megmaradt burgundok 442-ben Savoyát kapták lakóhelyül, melynek birtokán a régi lakosokkal osztoztak.

A burgundokkal egyidőben kezdték meg a harczot a nyugati gótok is s megszállották Narbonne-t. Atius a hunn segédhadakkal elnyomta az ő lázadásukat is s a régi állapotokat fenntartó békét kötött velök. Szövetségeseik, az alánok, kiket Sambida király vezetett, 439-ben a Loire közelében nyertek szállásokat.

Spanyolországban, a vandalok kitakarodása után, a svébek maradtak az urak. Itt már csak a provincia Tarraconensis volt római, a többi tartományok: Asturia, Gallicia, Lusitania és Baetica Hermerich svéb királyt uralták. Ennek fia, Rekila, 441-ben elfoglalta Sevillát s büszkén daczolt Asturius és Vitus római tábornokokkal. Rekila pogány volt; de fia és utódja, Rekiar már fölvette a keresztséget s feleségül kérte és nyerte Theodorich gót király leányát. A római vezérek, Mansuetus és Fronto csak 454-ben tudtak békességet szerezni a sokat zaklatott országnak.

Placidia császárné sírkápolnája Ravennában.

Sok bajt és gondot okozott Atiusnak a nyugati gótok galliai királysága is, mely idővel hatalmassá fejlődött. Walja halála után a trónt Alarich fia, az erélyes I. Theodorich foglalta el. Ő, mint az imént említettük, békét kötött s barátságra lépett Atiussal. Hat fia volt, kiket gondos nevelésben részesített, s két leánya, kik közül az egyik a svébek királyához, a másik pedig Gauserich vandal király legidősebb fiához, Hunerichhez ment nőül. A kegyetlen Gaiserich, ki ellen a vandalok főbbjei összeesküvést forraltak, de a mely kudarczot vallott, gyanúba fogta menyét, hogy meg akarta őt mérgezni; vad dühében, pusztán a gyanú alapján, a szegény királyleánynak lemetéltette orrát és füleit s így küldötte haza apjához Toulouseba. Theodorich apai érzése és királyi méltósága fellázadt e borzalmas cselekedeten s elhatározta, hogy bosszút áll a vandal királyon. Azonban Gauserich gondoskodott róla, hogy a gót király ne árthasson neki; gazdag ajándékokkal rávette a hunnok királyát, Attilát, hogy támadja meg Theodorichot s rombolja szét országát.

Más oldalról is felhivást kapott a hunn király, hogy siessen át a Rajnán. A frankok, kiknek országa az Alsó-Rajna vidékén terült el, a merovingek családjából választottak maguknak királyt s egyesítvén erejöket, mind szélesebb területen terjesztették ki hatalmukat. Első királyuk Chlojo volt, ki elfoglalta Cambriát s elhatolt egészen a Somme vizéig. Artois síkjain ünnepelte fia lakodalmát, midőn Atius váratlanul meglepte, s mielőtt katonái fegyvert ragadhattak volna, széllyelverte őket. Chlojo később kiheverte e vereséget s újra megerősítette országát a Rajnától a Somme folyóig. Húsz évig tartó királysága után birodalmán két fiának kellett volna megosztoznia; de egyenetlenség tört ki közöttük, s míg az ifjabbik a ravennai udvar kegyét és segítségét kereste, az idősebb Attila fegyvereihez folyamodott. A hunn király felkarolta ügyét s ez is egyik ok volt arra, hogy a hunnok hadai ellenállás nélkül kelhettek át a Rajnán.

Attila galliai hadjáratát és a catalaunumi ütközetet a hunnok történetében fogjuk elbeszélni. Itt csak azt említjük meg, hogy a népgyilkoló ütközetben I. Theodorich gót király is halálát lelte s a gótok legidősb fiát, Thorismundot pajzsukra emelve, királylyá választották.

Atiust a birodalomban úgy ünnepelték, mint a barbárok rémét és a birodalom fenntartóját. De épen ez a körülmény ébresztette föl a kicsapongásokban kimerült Valentinianus lelkében, ki ekkor már 35 éves volt, az irigység és féltékenység érzelmeit. Placidia már nem volt életben († 450.) s a császár teljesen új kegyenczének, Heracliusnak körmei közé került. Ez mindent elkövetett, hogy Atius tekintélyét aláássa és meghiusítsa azt a házasságot, amely Atius fia, Gaudentius és a császár leánya, Eudoxia között létrejövendő vala. Atiust szerencséje és sikerei elbizakodottá tették, s midőn egy ízben, talán hevesebben, mint kellett volna, fia házasságát sürgette, minthogy a császárleány már régebben el lett vele jegyezve, Valentinianus kardot rántott s keresztüldöfte a szívét annak a nagy embernek, kinek a birodalom fenmaradását köszönhette. Az udvari szolgák és heréltek felbuzdultak uruk példáján s Atius száz sebből vérezve rogyott a császár lábai elé. A meggyilkolt barátait a palotába csalták s ezeket is sorra leöldösték.

De botrányos élete nemsokára csúfos véget juttatott Valentinianusnak. Meggyalázta a feleségét Petronius Maximus vagyonos senatornak, ki Atius hívei közül két testőrt rábírt, hogy bosszulják meg jótevőjük gyilkosát. Mikor azután a császár Rómában a Mars mezőn épen hadiszemlét tartott, a két testőr rá rohant s őt a czudar Heracliusszal együtt, nagyszámú kiséretének szeme láttára, leszúrták. Ez volt a vége 455. márczius 16-án a Nagy Theodosius utolsó maradékának.

Maximus elérte a császári méltóság után a birodalomban elérhető legmagasabb tisztségeket. Gazdagságra nézve felülmulta összes polgártársait; háromszor viselte egymásután Itália és Róma praefecturáját, kétszer volt consul s végül patricius lett. Már meghaladta hatvanadik évét, midőn polgári nyugalmát feláldozva, a császári trónra lépett. Uralkodásának ideje mindössze három hónapra terjedt. Az elhunyt császár leányát eljegyezte fiának, Palladiusnak s ezzel családjának akarta biztosítani a trónörökösödést. Felesége, ki Valentinianus erőszakos halálának s közvetve az ő trónrajutásának lett okozója, időközben meghalt s Maximusban az az őrült gondolat fészkelődött meg, hogy Valentinianus özvegyét erőszakkal feleségeül kényszeríti. Eudoxia undorral fordult el férje gyilkosától; de színleg beleegyezett a házasságba. Titokban pedig Afrika urát, Gaiserichet szólította fel, hogy mentse meg őt a gyalázattól és jöjjön segítségére. A vandal király nem nagyon kérette magát; hajóival már az egész Földközi-tengeren uralkodott s hadseregével csakhamar a Tiberis partjain kötött ki. Maximus hallatlan közömbösséggel nézte az ellenség közeledését, s mikor a veszedelem már nem volt kikerülhető, lóra ült, hogy meneküljön. Testőreinek gyalázó káromkodásai közt vonult ki a palotából s a tömeg kőzáporral fogadta. Véresen bukott le a kövezetre s testét a csőcselék pár pillanat alatt szétmarczangolta. Azután egyes testrészeit lándzsára tűzve, hordozták körül a városban.

Harmadnapra, 455. junius 15-én Gaiserich megjelent a védtelen Róma kapui előtt. A tanács Leo püspököt bizta meg, hogy kérjen kegyelmet a vad barbártól s Gaiserich megigérte, hogy a népet kimélni, a várost a fölégetéstől s a foglyokat a kínzástól óvni fogja. De azért Rómát és lakosait átengedte emberei féktelenségének. Tizennégy napig tartott a szabad rablás s Gaiserich óriási zsákmányt rakatott hajóira. Nem kimélte az istenek és hősök szobrait, melyeket a keresztyén lakosság is tiszteletben tartott, s leszedette a Capitolium aranyozott tetőzetét, melyre Domitianus ötven millió koronának megfelelő összeget költött. Egy sorsra jutottak a császári palota ékszerei és a keresztyén templomok szentelt edényei. Maga Eudoxia császárné is, ki e borzasztó rablásnak okozója volt, két leányával együtt a vandalok fogságába jutott s a megszámlálhatatlan foglyok sorában ott volt az Atius fia, Gaudentius is.

A történelem nem ismer ehhez hasonló pusztítást s a «vandalizmus» kifejezés örök emlékjele marad a népszellem elfajulásának. A mongol hordáknak csúfolt ázsiai népek kezéhez nem tapadnak ily szennyes emlékek; mennyivel magasabban áll Attila alakja, ki az örök város előtt lebocsátotta fölemelt kardját, mint a Balti-tenger partjairól származott rablóé, kinek szívében az emberi művelődés legféltettebb kincsei iránt nem akadt a könyörületnek egyetlen szikrája sem.

Mig Itáliában e nagy események lefolytak, Galliában sem maradtak a barbárok nyugton. A szászok, frankok és alamannok a sokat sanyargatott tartományt újra fosztogatni kezdték. Maximus az ünnepelt Avitust nevezte ki a magister peditum et equitum állásra és neki sikerült a tartomány békéjét biztosítani. Avitus Atius oldalán szerezte meg a hadbéli jártasságot, s midőn Rómát a vandalok kifosztották, épen a nyugati gót király, II. Theodorich toulouse-i udvarában időzött, hogy vele a szövetséget újra megerősítse. A gót király fenyegető magatartást tanúsított a birodalom ellen; s hogy Avitusnak sikerült a szövetséget megújítania, azt nemcsak előkelő származásának, hanem annak is köszönhette, hogy ő volt a fiatal gót király nevelője. Mikor pedig Theodorich Maximus halálának hirét vette, addig biztatta támogatásával Avitust, hogy ez, bár kedvetlenül, a császári trónra a jelöltséget elfogadta. A hadsereg, mely az új császár trónraléptekor busás ajándékokat kapott, örömmel csatlakozott a toulouse-i udvar óhajtásához s Avitust augusztus elején Arles-ben császárrá kiáltotta ki. Marcianus keleti császár a következő év elején elismerte őt törvényes uralkodónak; de Róma és Itália nem nagy kedvvel hódolt meg neki.

Részlet a római katakombákból.
A III. századi pápák sírkamaraja.

Avitus, kinek trónraléptét veje, a galliai Sidonius Apollinaris magasztaló beszéddel üdvözölte, Rómába tette át székhelyét s itt aljas élvezetekbe merült. Szerelmi kalandokra pazarolta idejét s az éhinség enyhítésére, mely ekkor Rómában pusztított, nem akart vagy nem tudott tenni semmit sem. A nép elfordult tőle s csak nagy nehezen várta a pillanatot, mely megszabadítsa a gyűlölt császártól. A szabadító Rikimer személyében jelentkezett.

Rikimer anyai ágon Walja nyugati gót király leányától született. Apja Rekita svéb király fia volt, ki őt már gyermekkorában katonának szánta. Előkelő származása fényes pályát helyezett neki kilátásba. Mint a barbár csapatok parancsnoka 456-ban Corsica partjain tönkretette a vandalok hatvan hajóból állott flottáját s dicsőségtől övezve tért Rómába. Látva a nép és a tanács ellenszenvét Avitus iránt, azt az ajánlatot tette neki, hogy tegye le a bíbort s a császárságot cserélje föl a placentiai püspökséggel. Azonban a tanács kimondotta rá a halálos itéletet s Avitusnak menekülnie kellett. Galliába akart jutni, de Majorianus hadai útközben meglepték s megölték.

Rikimer exagiuma.
A solidus nevű aranypénz súlyegysége: rézből, rajta ezüstszalagokkal, melyekre a feliratok vannak bevésve. Az efféle exagiumok egyik lapján rendszerint a császár neve, másik lapján a Praefectus urbi neve szokott lenni; itt a császár vagy császárok neve el van hagyva: SALVIS DD NN(dominis nostris) ET PATRICIO RICIMERE. A másik felirat olvasása: PLOTINVS EVSTATHIVS V(ir) C(larissimus) VRB(i) PR(aefectus) FECIT.

Utódja Majorianus lett, ki a hanyatló birodalom egyik legkitünőbb császára volt. A közel egykorú Prokopios azt mondja róla, hogy erényeire nézve az összes császárokat felülmulta, a kik előtte uralkodtak. Hasonló nevű nagyatyja Illyria parancsnoki tisztét viselte, atyja pedig jó barátja volt Atiusnak. A trónüresedés idején mint patricius kormányozta Itáliát s a hadvezérletet barátjára, Rikimerre bizta. Avitus halála után a rómaiak egyhangúlag őt jelölték a trónra s ő készséggel meghajolt a közvélemény parancsszava előtt. Ravennában vette föl a bíbort s a tanácshoz (458. január 13-án) intézett levelében megírta elveit, melyek szerint kormányzatát intézni óhajtja. «Legyetek meggyőződve – úgymond, – hogy uralmam alatt az igazság visszaszerzi majd régi erejét, s hogy az erény nemcsak megóva, hanem egyszersmind jutalmazva is leend. Senki ne tartson a feladástól, csupán maguk a feladók, kiket én mint alattvaló mindig gyűlöltem és mint uralkodó szigoruan meg fogok büntetni».

És Majorianus mindvégig hű maradt elveihez. Üdvös törvényeket hozott a birodalom pénzügyi bajainak rendezésére s különösen Róma város ujjáépítésére törekedett. Szigorúan megtiltotta a műemlékek rombolását, és hogy az alattvalók számát szaporítsa, szabályozta a házassági jogot.

Azonban főfeladatának mindenekelőtt azt tekintette, hogy a birodalom legveszedelmesebb ellenségét, Gaiserichet megtörje. Nem sokkal trónralépte után egy vandal sereg a Garigliano torkolatánál kötött ki; a császári katonák meglepték a rablásba merült vandalokat, heves csata után hajóikra szorították őket s az ütközetben Gaiserich sógora is elesett. De ezzel a barbárok ereje nem volt megtörve. Majorianus, mielőtt Afrikába megindult volna, a nyugati gótok semlegességét akarta biztosítani. Nagyszámú sereget gyűjtött s zsoldjába szegődtek Attila egykori alattvalói: hunnok, gepidák, keleti gótok, rúgiak stb. Ezekkel átkelt az Alpokon, legyőzte Theodorichot s barátságot és szövetséget kötött vele. Közben megtette az intézkedéseket, hogy a császári hajóhad, mely III. Valentinianus ideje óta züllésnek indult, kiegészíttessék és jókarba helyeztessék. A spanyolországi Carthagenában gyűlt össze a háromszáz nagy gálya s a többi apróbb hajó, hogy Majorianus parancsára Afrikába vitorlázzon. De az utolsó perczben a császár tisztjei között árulók akadtak, kiknek segítségével Gaiserich az őrizetlen hajóhadat a carthagenai öbölben meglepte, a hajók egy részét elsülyesztette, más részét meg elégette. Gaiserich erre békeajánlatokkal járult a császár elé s Majorianus az alatt a föltétel alatt, hogy a vandal király többé nem lép Itália földjére, el is fogadta ajánlatait.

Majorianus azzal a reménynyel tért vissza Itáliába, hogy kedvező alkalommal új háborút indít a vandalok ellen. Azonban ezt a reményét nem valósíthatta meg; Rikimer patricius összeesküvést szőtt ellene s megfosztotta őt a tróntól. A mint Majorianus a piemonti Tortonába érkezett, kitört a lázadás; a császár lemondott a trónról s nemes életét 461. augusztus 7-én orgyilkos tőre oltotta ki.

Most Rikimer egy árnyékcsászárt óhajtott s az engedelmes tanács Severust ruházta fel a császári czímmel. Négy évi uralkodásáról alig jegyzett föl valami érdemes dolgot a történelem; születését és halálát egyformán homály födi. A mint Rikimerre alkalmatlan lett, egyszerűen eltette láb alól. Rikimer Itália korlátlan ura volt s a nyugati birodalom sorsát is ő tartotta kezében.

De a bitorlót két kiváló tábornok, kiknek kebelében még római szív dobogott, nem ismerte el. Nyugati Gallia parancsnoka, Aegidius jó barátja volt Majorianusnak s ez kinevezte őt magister militummá. Mikor ura haláláról értesült, fogadást tett, hogy bosszút áll érette. Vitézül verekedett a nyugati gótokkal s már-már ki akarta vinni tervét, midőn hirtelen halállal kimult. A gallok biztosra vették, hogy Rikimer mérgeztette meg. Rikimer másik ellenfele Marcellinus volt, ki szintén dicsekedhetett Majorianus barátságával. Noha megmaradt a pogány hitben, kiváló tehetségei következtében nagy tiszteletben részesült. Kormányzatára Dalmatia volt bízva s egy hű csapat élén lehajózott Siciliába, honnan felváltva nyugtalanította Itália és Afrika partjait.

A nyugati császárság elvesztvén lassanként jelentőségét, mindinkább előtérbe lépett az itáliai királyság nevezet. Kormányát Rikimer tartotta kezében s az ő feladata lett volna, hogy a vandal tengeri rablók ellen megvédelmezze. Az agg Gaiserich minden esztendőben fölszerelte hadihajóit s felváltva hol Spanyolországot, hol Itáliát, hol pedig Görögországot pusztította. A Hercules oszlopaitól egész a Nilus torkolatáig kalandoztak seregei s egy ízben 500 zantei polgárt kaszaboltak le, kiknek megcsonkított tetemeit a Jóniai-tengerbe hányták.

Lybius Severus rézpénze.
A fej körül látható betűk értelme: Dominus Noster Lybius SEVERVS Pius Augustus. Az érem másik oldalán a Rikimer monogrammja látható.

A 465. év őszén Rikimer akaratából véget ért a Severus árnyékuralma s a nyugati birodalom, törvény szerint, Leo keleti császárra szállott. Hajóhada már csak a keleti császárnak volt s Rikimer belátta, hogy az ő támogatása nélkül itáliai királyságát a vandalok ellen fenn nem tarthatja. Leo egy Anthemius nevű előkelő konstantinápolyi férfiut ruházott fel a nyugati császár czímével s szövetséget kötvén vele a vandalok hatalmának megsemmisítésére, Rómába küldte. Anthemius rokonságban állott a keleti császári udvarral s örömmel üdvözölték őt a római tanács, a nép és a szövetséges barbárok. A 467. év vége felé Euphemia leányát feleségül vette Rikimer s ez eseményt a polgárok olybá vették, mint az állam egységének és jövendő boldogságának biztos zálogát.

Leo császár ura maradt szavának. Roppant előkészületeket tett, hogy mennél hatalmasabb hajóhaddal támadja meg a vandal királyt és afrikai birodalmát. A hajóhad, mely Konstantinápolyból megindult, 1113 hajóból és százezer emberből állott. A császár saját személyét nem akarta kitenni a háború veszedelmének; ezért a vezérletet a császárné testvérére, Basiliscusra bízta s Heraclius parancsot kapott, hogy az egyiptomi, thebai és lybiai csapatokkal Carthago falai alatt várja be a hajóhadat. Azonban Basiliscus nagyon középszerű embernek bizonyult s épen nem volt arra való, hogy ezt a nagy vállalatot sikeresen megoldja. Hajóhada Carthagótól mintegy negyven mérföldre, Bona foknál kötött ki s a nyugati birodalom részéről Marcellinus támogatta műveleteit. Gaiserich kezdetben megijedt az őt fenyegető veszedelem láttára; de ravasz eszével cselt vetett a hajóhadnak. Alázatos hódolatát jelentette s késznek nyilatkozott arra, hogy életét és birodalmát a császár akaratának aláveti, csak öt napi fegyverszünetet adjanak neki. Basiliscus mi rosszat sem sejtve, teljesítette a kérelmet. Ez alatt Gaiserich legbátrabb embereivel megrakta néhány nagy hajóját, melyekhez égő anyaggal megtöltött nagy bárkákat köttetett és ezeket, a mint a szél kedvezőre fordult, az éj sötétjében bevontatta a római hajók közé. Épen nagy szélvihar kerekedett s a császári hajók legnagyobb része lángba borult. Basiliscus alig tudta megmenteni a hajóhad felét, melylyel visszaevezett Konstantinápolyba. Heraclius a sivatagon keresztül vonult vissza s Marcellinus Siciliába hajózott, a hol azután Rikimer orozva megölette. E borzasztó kudarcz után Gaiserich tovább is ura maradt a Földközi-tengernek s portyázó hadai ismét előlről kezdték pusztító hadjárataikat.

Azonban az Anthemius és Rikimer közti béke nem sokáig tartott. Anthemius a maga elé tűzött czélokat tartotta szem előtt s nem tűrte a Rikimer túlkapásait és cselszövényeit. Ez azután a burgundokat és a svébeket nyerte meg szövetségesekül s egyenesen Rómának tartott. A 472. év elején elfoglalta a Tiberis jobbpartját a Janiculus és a Vatican városnegyedekkel együtt; majd három havi ellenállás után bevette magát a várost is. Anthemius foglyúl esett s kegyetlen veje könyörtelenül megölette. De győzelmének nem sokáig örvendhetett; 39 nap múlva ő maga is meghalt (472. aug. 20.). Halálos ágyán hadserege vezérletét unokaöcscsére, Gundobadra hagyta.

A Rikimer pártja most Olybrius körül csoportosult, kinek felesége Valentinianus ifjabbik leánya, Placidia volt, s ki Gundobadot patriciussá nevezte ki. De Olybrius két hónapi uralkodás után természetes halállal kimúlt s a birodalom jogszerű örököse újra Leo császár lett.

A konstantinápolyi udvar a trónra Marcellinus unokaöcscsét, Julius Nepost szemelte ki, a ki a keleti császárné egyik unokahugát vette nőül. De a míg a császári tanács hosszas töprengés után megállapodásra jutott, Gundobad 473. márcz. 5-én egy Glycerius nevű katonáját ruházta fel a bíborral. Glycerius dicsősége rövid ideig tartott. Gundobad, minthogy atyja, a burgund király meghalt, örökségének átvételére hazájába sietett s Glyceriust faképnél hagyta. Ezt a jó alkalmat felhasználta Nepos s megjelent hajóhadával Ostia kikötőjében. Glycerius lemondott a trónról s a bíbort a salonai püspökséggel cserélte föl.

A birodalmat ez időben a nyugati gót király, Eurich fenyegette, ki a magát még valahogy védeni tudó Auvergne tartományt és fővárosát, Clermontot szerette volna birtokába venni. Nepos, hogy Galliának legalább a Rhonétól keletre eső részét megmentse, Epiphanius páviai püspök útján békére lépett Eurichhal; Gallia parancsnokát, Avitus császár fiát, a hű és vitéz Ecdiciust visszahítta s helyére mint magister militumot Orestest nevezte ki. Orestes előkelő pannoniai származású ember volt s a hadi és diplomatiai mesterséget Attila táborában tanulta. A hunn birodalom feloszlása után szolgálatait a nyugati császároknak ajánlotta fel s Nepos, hogy a barbárokat is lekötelezze, minthogy Orestes kedvelt emberök vala, megtette őt patriciusnak. Azonban Orestes nem szolgálni, hanem uralkodni vágyott; a helyett hogy Galliába megindult volna, hadaival Ravennának vette útját. Erre Nepos megrémülve Dalmatiába szökött, hol szégyenletes lemondása után még öt évet töltött. Hálátlan vetélytársa, Glycerius gyilkolta meg, ki azután, talán bűne jutalmául, a milanói érsekséget kapta.

Orestes, Nepos lemondása után, zsenge korú fiát, Romulus Augustust nevezte ki császárnak. Ő volt az utolsó nyugat-római császár s nevében sajátságos véletlenből a két nagy alapítónak – Róma város és a császárság megalapítójának – neve egyesült. Az Augustus név, melyet éretlen kora miatt kicsinyítő alakban Augustulusra változtatott át környezete, elfogadott név volt Aquilejában, a hol született; a Romulus nevet anyai nagyapjától örökölte, ki Pannoniában petoviói gazdag birtokos volt.

Romulus Augustulus aranypénze.
Körirata: D. N. ROMVLVS AVGVSTVS P. F. AVG.

Azonban a hazátlan barbárok, kiket Orestes a maga hadseregében összehozott, vesztére voltak. E zsoldban harczoló katonák előtt felmerült társaiknak, a vandaloknak, nyugati gótoknak és burgundoknak példája, kik győztes fegyvereikkel állandó és független örökséget szereztek maguknak. A mellett teljes épségben megőrizték nemzetiségöket, holott az italaiai zsoldosok, kik közt a germánok minden fajtája, ú. m. nyugati és keleti gótok, vandalok, svébek, burgundok, gepidák, taifálok, skirrek, herulok, rugiak, de sőt hunnok, alánok és szarmaták is voltak, szokásokban és viseletben jóformán egészen elrómaiasodtak. Lassanként megérlelődött és hangossá lett köztük az a követelés, hogy Itália harmadrésze azonnal osztassék föl közöttük. Orestes, kiben még római szív dobogott, kereken visszautasította e követelést s épen ez okozta bukását. A zsoldostömeg más főnök után nézett s ezt megtalálta Odovakar személyében, ki a barbároknak készséggel megigérte, hogy kívánságaikat teljesíteni fogja. Csakhamar az egész hadsereg hozzá csatlakozott s Orestes Páviába menekült, hol Odovakar ostrom alá fogta. Bevette a várost s a kézre került Orestest 476. augusztus havában Piacenzában kivégeztette. Hasonló sors érte Orestes öcscsét, Paulust is Ravennában.

Odovakar ezüstpénze.
Körirata: FLavius ODOVACar; a visszáján monogrammban ODOVA betűk, lent RV az éremverő hely: Ravenna.

Odovakar a germán skirrek törzséből származott és fia volt Edekónak, ki mint Attila követe hivataltársa volt Orestesnek. Edeko két fiút hagyott maga után: Osroulfot és Odovakart. Az előbbi a keleti birodalomban kisérlette meg szerencséjét, hol Armatus keletrómai tábornok fogadta magához; de Zeno császár parancsára jótevőjét meggyilkolta s ekként beszennyezte a hírnevet, melyet magának fegyverével szerzett. Öcscse Noricum barbárai közé vetődött s valóságos kalandor-életet folytatott. Végre elhatározta, hogy többedmagával Itáliába megy s ott próbál szerencsét. Mielőtt azonban útnak indult volna, fölkereste szent Severinust, hogy áldását kikérje. Az alacsony ajtón a magas termetű Odovakar alig fért be s rongyos ruházata feltünt még a szent férfiú környezetének is. Severinus fölismerte benne a jövendő emberét s prófétai lélekkel búcsúzott el tőle, e szavakat mondván: «Kövesd csak útadat, menj Itáliába; rossz bőröltözékedet nem sokára el fogod vetni és sokakat fogsz gazdag ajándékkal megemberelni». Csakhamar belépett a nyugati birodalom szolgálatába s a testőrségnél fokról-fokra emelkedett. Már nagyon népszerű embernek kellett lennie, mikor a szövetséges barbárok vezérükül megválasztották. Orestes halála után a királyi címet vette föl, de egész uralkodása alatt sohasem használta a bíbort és a többi jelvényeket.

A római Sz. Kelemen-basilika belseje.
Építési ideje az V. század eleje.

Atyja halála után Augustulus is lemondott. Odovakar tekintetbe vette fiatalságát és megkegyelmezett életének. Lakóhelyéül Campaniát jelölte ki s átengedte számára Lucullus kastélyát Nápoly közelében, fentartására évi 6000 darab solidust rendelvén (mintegy 90,000 korona).

A mint így Odovakar a császártól megszabadult, elhatározta, hogy e fölösleges méltóságot végkép eltörli s többé nem állít császárt a birodalom élére. Maga a római tanács egyhangú elhatározás alapján fölkérte Zeno császárt, hogy egyezzék bele a császári méltóság megszüntetésébe s ruházza fel Odovakart patriciusi czímmel, megbízván őt Itália tartomány kormányzatával. Zeno császár eleinte keserű szemrehányásokkal illette a tanács követeit, hogy Anthemiusszal és Neposszal oly rosszúl bántak; de hiúságának hizelgett az egymagában való császárság czíme s Odovakar patriciussal barátságot tartott fenn, ki a császári jelvényeket a nép szeme elől elvonva, a keleti császár rendelkezésére bocsátotta.

Így mult ki a 476. évben a nyugat-római birodalom, mely alapításától 1229 évig állott fenn.

Odovakar barbár létére tisztelte alattvalóinak intézményeit s hétévi szünetelés után visszaállította a consulságot. A törvényeket szigorúan megtartatta s az adószedést is rendezte. Megvédte Itáliát; sőt átment az Adriai-tengeren, hogy visszaszerezze Dalmatiát. Elvette a rugiak királyától Noricumot s magát a legyőzött királyt hadi fogolykép magával vitte. A foglyokat Itáliába telepítette s mindenképen méltónak mutatta magát arra az állásra, melyre bátorsága és szerencséje fölemelte. Azonban tizennégy évi királysága után Odovakar hatalmát megdöntötte a keleti gótok királya, a hős Theodorich, ki alatt a nyomor és pusztulás szelleme, mely Italiát lenyügözve tartotta, eltünt és helyet adott egy jobb korszaknak, mely a béke és jólét áldásait árasztotta a sokat szenvedett országra.