VIII. FEJEZET.
A Tacitus korabeli Germánia.

A Kr. u. első század végén a rómaiak Germániának csak keleti és déli határát ismerték. Északi határáról csak annyit tudtak, hogy ott a tenger esik, keleti határát meg a szarmaták, szlávok és finnek felé képzelték. Tacitus is úgy tudja, hogy Germániát Gallia, Rhaetia és Pannonia lakosaitól a Rajna és Duna választják el. Egyebütt tenger veszi körűl, tágas öblökkel s messze terjedő szigetekkel. A Rajna szerinte a rhaetiai havasok meg nem mászott, meredek csúcsairól ered, s kissé nyugat felé kanyarodva, az Északi-tengerbe ömlik; a Duna meg Abnoba hegyének szelíd lejtőjű csúcsán fakad, számos népek országán folyik át s a Fekete-tengerbe hat ágon szakad be, a hetedik ága meg posványokban vész el.

A római nagy súlyt helyezett a természetes határokra. Ha ilyeneket nem talált, óriási erőfeszítéssel maga alkotott mesterséges határvonalakat. A Rajna és Duna közötti területen nem zárták el Germániát sem hegyek, sem folyóvizek. Hogy a birodalomnak ez oldalról is meglegyen a határa, már Domitianus kezdte azt a roppant töltést készíttetni, mely a Taunus hegységen át a Rajnától a Majna folyóig ért. Innen kezdve azután a dunamelléki Lorchig terjedő szakaszt Trajanus építtette ki. Ez volt az a híres limes, melynek előbbeni szakaszát rajnai limesnek (Limes Transrhenanus), második szakaszát pedig dunai vagy rhaetiai limesnek (Limes Rhaeticus) nevezték. A hatalmas sáncz félig kőből, félig egymásba rótt nagy faczölöpökből mintegy hat méter magas volt, s alatta párhuzamosan a germániai oldal felől 3-4 méter mély árok futott. A limest mindenütt szabályszerű távolságban épített tornyok és castellumok védték. Egyik mellékága a Majna melletti Wörthből indúlt ki s a Neckar mentén haladt; de itt csak castellumok voltak sáncz nélkül. Ez a Hadrianustól Antoninus Piusig terjedő idő alatt épült. A castellumok egymástól legfeljebb fél napi járó távolságra állottak, mindig a római oldalon s különböző távolságra a sáncztól. Ezekben állandóan katonák őrködtek s az átmenetel csak bizonyos föltételek mellett volt megengedve. Fegyveres csapatokat egyáltalában nem bocsátották át, s ha nagyobb számú ellenség közeledett, meghatározott jelekkel adott hírt a veszedelemről egyik őrség a másiknak. Ilyen limeseket nemcsak Germániában rendeztek be a rómaiak. Britanniában a skótok ellen szintén így védekeztek, Erdélyben pedig Dacia nyugati határán is hatalmas limesek vonultak. De a Dobrudzsában is megvannak még a limesek és a mellettök sorban emelkedett castellumok nyomai. A külső és belső limes közt letelepedők tizedet fizettek a római államnak (agri decumates, tized földiek). A limesek mentén azután csakhamar megkezdte a római civilisatio a maga hódítását; virágzó városok keletkeztek s az itt élő germánok lassanként rómaiasodtak.

A határokon berendezett közigazgatásnak a limesek védelmén kívül más fontos szerepe is volt; egyfelől az, hogy békés úton haladjon a határvonalon túl lakó független törzsek közé, másfelől pedig, hogy terjeszsze a jog eszméjét azok közt az emberek közt, kik eddig csak az erőszakosságot ismerték. Ennélfogva a római tisztviselők gyakran mint békéltetők vagy birák beavatkoztak a szövetséges népek viszálkodásaiba; máskor meg maguk a barbárok is eléjök vitték pöreiket s tőlük kértek ítéletet, melyről okosabbjaik tudták, hogy igazságos leend.

A germán név kétségkivűl kelta szó s tőlük vették át a rómaiak. Valószinüleg az az értelme: lármázók. A deutsch nevezet ellenben jóval későbbi név, csak a kilenczedik században merűl fel s lesz közkeletűvé; az ónémet thiod szónak nép a jelentése. Valószinüleg ebből lett a magyar tót szó is, melylyel honfoglaláskori őseink eleinte minden idegent illettek. A német népnevezet szláv eredetű és tulajdonkép némát jelentett.

Tacitus úgy hallotta, hogy a germánok ősi énekeikben népök elődeiűl s alapítóiúl Tuiscot és fiát, Mannust dicsőítik. Mannusnak három fiat tulajdonítanak, kiknek nevéről a tengerhez legközelebb esők Ingaevo, a belső vidékiek Hermio s a többiek Istaevo nevezetet kaptak. Az északnyugaton lakó ingaevonok alkották a friz-szász csoportot (ide tartoztak a kimberek, teutonok, chaukok, jütek, frizek és talán a cheruskok és angolok is); a nyugaton lakó istaevonok tették a frank csoportot (ú. m. sugamberek, chamavok, úbiak, brukterek stb.) s végül a hermionok közé tartoznak a hermundurok, svébek, chattok, longobárdok, markomannok és quádok. Ezek közűl némelyek délre vonúltak s új nevek alatt új közösségeket alkottak, mint a thüringek, hessek, alamannok és bajorok. De ezeken kívül még három nagy csoportot kell ide számítanunk, t. i. az északkeletit, hová a vandalok, burgundok és gótok, a délkeletit, a hová a bastarnák s végre az északit, a hová a norvégek, svédek és dánok sorolandók.

Örökös harczokban telvén a germánok élete, már kezdetben bizonyos katonai rend fejlett ki köztük. Minden néptörzs századokra vagy gau-okra (pagus) volt felosztva. A századok élén választott előljáró állott, ki az ügyeket intézte, s kinek kezében a birói hatalom összpontosult. Majd egyes néptörzsek felibe fejedelmek (principes civitatis) kerekedtek, kik azután a biráskodást magukhoz ragadták, ellenben a hadvezérlet a herczeget (dux) illette. Később a védelmi harczok sokszor szólították a fejedelmet is a hadsereg élére. A polgári és katonai hatalom együttesen a király személyében egyesült, kit választás juttatott népe élére. A fejedelmeket kiváló férfiakból álló kiséret (Gefolge, comitatus) környezte, kik harczban és békében egyaránt szolgálatokat tartoztak teljesíteni.

Általában a germánok valamennyien zord tekintetüek, kék szeműek és szőke hajúak voltak. Szálas termetük kimagaslott, de a munkát és fáradságot nem egyformán tűrték. Éghajlatuk és földjük kora gyermekségüktől hozzá szoktatta őket a hideghez és éhezéshez, ellenben a szomjúhozást és hőséget hamar megsínylették.

Lakóhelyük erdős rengetegekkel és egészségtelen mocsarakkal volt borítva. Gyümölcs nem igen termett rajta, de általán gabonatermőnek lehetett mondani. A gazdálkodás könnyebb neme, a baromtenyésztés virágzott náluk, bár barmaik jobbára soványak voltak s nem a legjobb fajtából valók.

Vassal sem rendelkeztek valami nagy bőségben, mint azt fegyvereik kis száma is mutatja. Kardot vagy nagyobb lándzsát kevesen használtak; rendszerint keskeny és rövid vasú dárdákat (framea) viseltek, de ezek oly élesek és alkalmasak voltak, hogy a mint a körűlmények magukkal hozták, majd közelről, majd távolról tudtak vele vívni. A lovasok fegyverzete pajzs és dárda volt, a gyalogok rendszerint födetlen felsőtesttel vagy legfeljebb lengő köpenyben harczoltak s kopjáikat messzire hajították. Fegyvereikben nem fejtettek ki semmi fényűzést, csak pajzsaikat festették be czifra színekkel. Pánczélt kevesen használtak s még ritkább volt náluk a bőr- vagy réz-sisak. Nem igen törődtek lovaikkal, melyek nem voltak sem szépek, sem gyorsak; de azért ha egy tömegben állottak, oly mesteri kanyarodással nyomultak jobbra vagy balra, hogy egyikök sem maradt hátrább. Minthogy gyalogságukban több volt az erő, vegyesen csatáztak lovasok és gyalogok, s ez utóbbiakat az ifjúságból kiválasztva, a csatarend elé állították. A csatarend ékben végződött s a hátrálást, ha újabb előnyomulás követte, inkább hadi cselnek, mint gyávaságnak tartották. Az elesettek holttestét a kétes harczokban is fölszedték s elvitték. Legnagyobb szégyennek tartották, ha valamelyikük pajzsát elhagyta; az ilyennek sem a gyűlésekben résztvenni, sem az áldozatokon megjelenni nem volt szabad. Sokan megtették azt is, hogy ha a háborúból ép bőrrel menekültek, szégyenökben felakasztották magokat.

Nyíllal és lándzsával harczoló germánok.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.

Királyaikat a nemesek, hadvezéreiket pedig a hősök sorából választották. Hatalmuk azonban nem volt korlátlan; a vezérek inkább példával iparkodtak hatni, mint parancsszóval. A fenyítéket, bilincset és verést csak a papok alkalmazhatták, ezek sem büntetéskép vagy a vezér rendeletéből, hanem mintegy az isten parancsára, kiről azt hitték, hogy mindig a harczolók mellett áll. Háborúikban velök voltak a nők és gyermekek; az anyák és nők kötözték be sebeiket, látták el őket eleséggel s biztatták őket további küzdelemre. Néha már a hanyatló és hátráló csatarendeket az asszonyok tartóztatták vissza, folytonos kérelemmel s oda tartott melleikkel, a közel fogságra mutatva, mitől asszonyaikat rendkivűl féltik, úgyannyira, hogy sokkal inkább le vannak kötelezve olyan törzsek, melyek kezesekül nemes leányokat is tartoznak adni.

Kisebb ügyekben a főnökök tanácskoznak, nagyobbakban mindnyájan; de úgy, hogy azokat is a főnökök tárgyalják, a mikről tanácskozni a nép kötelessége. Hacsak valami véletlen és hirtelen körülmény nem akadályozza őket, összegyűlnek bizonyos napokon, új vagy teliholdkor, mert szerintök ekkor legtanácsosabb az ügyek tárgyalásába fogni.

A gyűlésen szabad vádat is emelni s halálbüntetést követelni. A büntetéseket a bűn neme szabja meg; az árulókat és szökevényeket felakasztják, a gyávákat, harczolni nem akarókat és undok testüeket mocsárba fojtják. A kisebb bűnöket birsággal büntetik; az elmarasztalt bizonyos számú lovat vagy barmot ad, melyeknek egy része a királyt vagy a törzset, másik része a fölperest vagy rokonait illeti. Ugyane gyűléseken választják főnökeiket, kik a nép felett törvényt látnak; melléjök a népből tanács és tekintély végett száz kisérőt adnak.

Csak fegyveresen tárgyalnak minden köz- és magánügyet. De senkinek sem szabad addig fegyvert fognia, míg arra a törzs képesnek nem nyilvánítja. A fejedelmet védeni, megóvni, saját vitézi tetteit is az ő dicsőségéhez fűzni, a legszentebb hűségi tartozás. A fejedelmek a diadalért vívnak, a kísérők a fejedelemért. Ha az a néptörzs, melyhez tartoznak, hosszú békében és nyugalomban tesped, a nemes ifjak nagyobb része olyan népekhez megy, melyek épen háborút viselnek, minthogy a nyugalmat nem szeretik s veszélyek közt nagyobb hírnevet szerezhetnek. Könnyebben rábírhatók arra, hogy az ellenséget felizgassák és sebeket kapjanak, mint hogy földet szántsanak s bevárják az új termést. Restségnek és tehetetlenségnek tartják izzadva keresni, a mit vérrel meg lehet szerezni.

Ércz babérkoszoru.
Találták a Lech melletti Lichtenbergben 1597 körül.

A mikor nem háborúskodnak, a vadászatot leszámítva, henyélve töltik idejöket; álomnak és evésnek adják át magukat. Kerített városaik nincsenek; nem tűrik az egymás mellé épített házakat. Elszórtan s elkülönítve laknak, a mint valamely forrás, mező vagy erdő megtetszett nekik. Házukat bekerítik ugyan, de a kőragasztó és tégla nincs divatban náluk; mindenhez nyers anyagot használnak, külső csín és minden ízlés nélkül. Egyes helyeket gondosan bemázolnak oly fehér és csillogó földdel, mely szinte a festés és a színek árnyalatait utánozza. Szoktak ásni földalatti viskókat is s gizgazzal vastagon befödik, téli menedékül és gabonaraktárul, mert a hideg zordságát az ily helyek enyhítik, s ha tán ellenség jönne, az elrejtett vagyonra nehezebben talál rá.

Mindnyájuk öltözéke csattal vagy ennek híján tüskével kapcsolt köpeny. Nagyobbrészt födetlen testtel egész napokat a tűzhely mellett töltenek. Előkelőiket nem bő, hanem szoros s izmaikat előtűntető ruha jellemzi. Ruházkodnak a vadak bőrével is, a Rajna és Duna partjához közelebb lakók pongyolán, ellenben a bentebb lakók csinosabban. Kiválasztják a vadakat s lenyúzott bőreiket pettyekkel s kisebb vadak szőrméjével tarkázzák. A nők viselete sem más, mint a férfiaké, csakhogy a nőket gyakran lenöltözet fedi, melyet bársonynyal hímeznek s öltözékük felső részét újjatlanúl szabják, úgy hogy alsó és felső karjuk mezítelen, sőt mellük egy része is kilátszik.

Buzogányos germán katona.
Domborművű alak Trajanus diadaloszlopán.

Mindamellett házaséletük szigorú; rendszerint beérik egy feleséggel s csak a nemeseknek van néha több nejük, ha a lányok szülei megkinálják őket. Nászajándékot nem a nő ad férjének, hanem megfordítva, és pedig nem afféle női cziczomákat, hanem ökröket, kantározott lovat, pajzst dárdával és karddal. Viszont a nő is valami fegyvert ad a férfinak. Ugy tartják, hogy ez a legszentebb kötelék. Netalán az asszony azt vélje, hogy nem kell sem vitézségre gondolnia, sem a háború esélyeitől tartania, mindjárt a házasság kötésekor intőjelűl szolgál neki, hogy munka- és bajtársul jött, együtt kell békében és háborúban szenvednie; hogy olyan dolgokat kapott, melyeket gyermekeinek sértetlenül kell tovább adnia. Általában, úgymond Tacitus, többet ér náluk a jó erkölcs, mint másutt a jó törvény.

Germán nők.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius Diadaloszlopán.

E szerint szemérmöket féltve töltik el életöket s nincsenek megrontva holmi látványosságok csábításai vagy lakomák ingerei által. Titkos szerelmi leveleknek köztük híre sincs. A házasságtörések ritkák s a házasságtörő nőt rögtön büntetni szabad a férjnek. Levágja haját s meztelenül űzi ki a házból a rokonok szemeláttára. A szemérmetlenséget nagy bűnnek tartják; sem szépség, sem kor, sem vagyon nem biztosít az oly nő számára férjet, kit ez a bűn terhel. A gyermeket anyja saját emlőivel táplálja s nem bízzák száraz vagy szoptató dajkára. Urat szolgájától semmiféle nevelési kényeztetés sem különböztet meg; együtt tanyáznak ugyanazon a földön s ugyanazon barmok közt, míg a kor és vitézség szét nem választja őket. Az ifjak későn ismerkednek meg a szerelemmel s a leányokat sem siettetik. Egyformán virúlók és fejlettek, s a szülők izmosságának megfelelnek a magzatok. Örökösei s utódai kinek-kinek saját gyermekei, minden végrendelet nélkül. Ha gyermek nincs, az öröklésben legközelebbiek a testvérek, nagybátyák.

Úgy az apának, mint a rokonnak mind ellenségeit, mind barátait kiki magáéi gyanánt tartozik tekinteni, de bosszúvágyuk nem kérlelhetetlen, mert az emberölést is meg lehet váltani megfelelő számú barommal és igásmarhával. Lakomákban és vendégszeretetben nincs náluk pazarabb nemzet; idegentől szállást megtagadni tiltva van. A vendéget mindenki tehetsége szerint készített ételekkel fogadja; ha ezek elfogytak, a ki előbb vendéglátó gazda volt, új szállásmutató és utitárs lesz: a legközelebbi házhoz hívás nélkül bemennek. Fölösleges is a meghívás, szívesen fogadják őket. Ismerős-e, idegen-e a vendég, senki sem keresi. Az elmenőnek, ha kér valamit, szívesen adnak, viszont kérni is hamarosan készek. Szeretik az ajándékot, de nem tartják számon s nem is érzik magokat érte lekötelezve.

Alvás után, mely jól belemegy a nappalba, megmosdanak, leginkább meleg vízzel, mert a tél nálok soká tart. Pompásan étkeznek, mindenkinek külön széke és külön asztala van. Azután fegyvert öltve mennek dolgaikra, nem ritkán a lakomákra is. Éjjel-nappal szakadatlanul inni, épen nem szégyen. Nem csoda, ha mint afféle részegek közt gyakoriak az összekoczczanások, melyek néha szitkokkal, de legtöbbször verekedéssel végződnek; az ellenségeskedések megszüntetése, rokoni kötelékek szövése, főnökök választása, valamint háború és béke fölött is többnyire a lakomákon tanácskoznak. Italuk árpából és búzából erjesztés útján készült lé; a rajnamellékiek bort is vásárolnak. Ételeik egyszerűek: vadon nőtt gyümölcs, friss vadhús vagy aludt tej. Minden előkészület, ínyeskedés nélkül elégítik ki étvágyukat, de szomjuk csillapításában nem oly mértékletesek. Ha annyit ihatnak, a mennyit kivánnak, az ivásban csak oly nehezen lehet kifogni rajtok, mint fegyverrel.

A rómaiak és germánok Traianus idejében.

Van egy nemzeti játékuk, mely mindenütt egyformán divatos. Az ifjak, kik ezt játsszák, rájuk szegezett kardok és dárdák közt szökdelnek meztelenül. Csodálatos, hogy a szerencsejátékot nagyon komolyan veszik s mindent elvesztenek, utolsó vetésre még saját szabadságukat és testöket is felteszik. A vesztes önként szolgává lesz s jóllehet fiatalabb és erősebb, engedi magát megkötöztetni és eladatni. Különben a szolgaság sem olyan terhes náluk, mint másutt; az úr a szolgának mint jobbágynak kiszabja az adandó gabona, barom vagy ruha mennyiséget s ha ezt megkapta, többet nem kiván tőle. A házi dolgokat az asszony és a gyerekek végzik. A szolgát verni vagy bilincscsel s erős munkával fenyíteni ritkaság számba megyen; ölni megölik, de nem fegyelemből vagy szigorúságból, hanem hirtelenkedve és haragból mint ellenséget, csakhogy ezért nem büntetik őket.

Ősgermán agyagedények.
Az első szász, a második frank, a harmadik rajnamelléki sírból kerűlt elő.

Uzsorával nem foglalkoznak s azért jobban is kerülik, mintha tiltva volna. Szántóföldeket a mívelők számához képest egész századok együttesen foglalnak le, melyeket azután méltányos arány szerint felosztanak. A vetőföldeket évenként változtatják s az előbbi ugarnak marad, mert nincsenek rajta, hogy a földet nagyságához termékenyítsék is, hogy gyümölcsösöket is ültessenek, réteket különítsenek el, s kerteket öntözzenek; a földbe csupán gabonát vetnek. Az évet sem osztják négy részre; a télnek, tavasznak és nyárnak van náluk értelme és nevezete, de az ősz neve és adományai ismeretlenek előttük.

A temetés egyszerűen megy végbe. Csak arra ügyelnek, hogy a kiválóbb férfiak tetemei bizonyos fajta fákkal égettessenek el. A máglyákra sem ruhákat, sem illatszereket nem raknak; mindenkinek a maga fegyverét, némelyiknek a lovát is elégetik. Sírhalmukat gyephalom fedi, a megtiszteltetést fáradalmas és nagy munkába kerülő emlékművekkel, mint a melyeket a halottakra nézve terheseknek tartanak, nem kedvelik. A jajgatással és sírással hamar, a fájdalommal és szomorúsággal későn hagynak föl. A nőnek gyászolni, a férfinak emlékezni illő.

A germánok isteneiket akár falak közé szorítani, akár valamely emberi alakba öltöztetni a mennybeliek nagyságához illőnek nem tartották. Ligeteket és berkeket szenteltek föl s az istenek neveiről hívták azt a rejtelmet, melyet csupa tiszteletből sejtettek. Főisteneik voltak Wodan és Donar; amaz volt a mindenható, mindentudó és alkotó erő, kitől származott a nép legfőbb java, a győzelem. Fia volt Donar, a felhők és esők istene, ki mennydörgés és villámlás közepett hajítja a földre nyilait. Nevét a Donnerstag (csütörtök) szó tartja fenn, míg az angol Wednesday (szerda) kifejezés Wodanra emlékeztet. A háború tulajdonképeni istene Ziu (Tyr) volt. A semnonok országában volt a szent berek, hol meghatározott napon az egy vérből eredt néptörzsek követeik által megjelentek s emberáldozattal egybekötött nagy nemzeti ünnepet tartottak. A jóslatokra és sorsvetésekre nagyon sokat adtak.

Ime, ilyennek festi Tacitus az ős germánt. Bizonyára nem álmodta sem ő, sem kortársai közűl senki, hogy e félmeztelen, barmaik és lovaik közt élő alakok fogják egykor a római birodalmat szétrobbantani s az emberiség történetét új korszakokkal gazdagítani.