IV. RÉSZ.
GERMÁNOK

VII. FEJEZET.
A germán hőskor.

Az új államalakulások történetében a legfőbb szerep a germán népeknek jutott. Megjelenésük és küzdelmök a régi classikus világgal vagyis a római birodalommal alapjában felforgatta Európa addigi képét s egészen más irányt jelölt a történelem nagy folyamának.

A germánok előcsapatai, a kimberek és teutonok, mint említettük, Jütland félszigetén foglaltak tanyát s itt éltek észrevétlenűl mintegy a Kr. e. II. század elejéig. (III. k. 218–224. l.) A kimber félsziget – mint a hogy a régi irók Jütlandot nevezték – mocsáros, nedves vidék, mely a hajdankorban nem igen volt arra való, hogy valamely népnek alkalmas hazát biztosítson. A tenger árjaival való örökös harczban telt el itt az emberek élete s nem csoda, ha a vad kimberek és teutonok is elvonultak innen s Kr. e. 114. körűl új hazát indultak keresni. Mint pusztitó áradat törtek le délnek s a mai Németország déli részét, Galliát és a pyrenaei félszigetet is kirabolván, tizenhárom évi barangolás után csak a Marius vitéz seregei tudták őket megsemmisíteni.

Ekkor kezdett Róma megismerkedni a germán névvel, melyet a kelták adtak az új jövevényeknek.

Nemsokára ezután gyakrabban találkoztak egymással a harczmezőn. A germánok egyik vitéz törzsének, a svébeknek királya, Ariovistus, nem csekélyebb dologra vállalkozott, mint hogy Gallia délkeleti részét birtokába vegye; de terve a Julius Caesar hadműveletein hajótörést, ő maga pedig a római hadaktól erős vereséget szenvedett. Caesar, hogy a germánokat megfélemlítse, kétszer kelt át a Rajnán, melyen Andernach és Koblenz közt ő épittetett először hidat. De ha rövid időre visszaszorította is őket, sűrű erdeikből megint előbújtak, sőt átkeltek a Rajnán is, mint a sugamberek az 53. év őszén, s kirabolták a római tartományt.

Caesar hídja a Rajnán.
Keresztmetszet, hídlás és hossznézet.

Caesar halála után mintegy negyven esztendeig békében maradtak a germánok. Augustus alatt, ki a birodalom határait tudvalevőleg mindenütt kijebb tolta, megmaradt határfolyamnak a Rajna, de egyuttal kezdetét vette a békés hódítás. E feladatot Augustus a vitéz Drususra bízta, ki, ha közbe nem jön a pannonok és illyrek lázadása s Quintilius Varus legátussá való kinevezése, szép szerével engedelmes alattvalókká tette volna a rakonczátlan germánokat.

Idősb Drusus ezüstpénze.
Rajta germán fegyverek: zászló, pajzsok, lándzsák és kürtök.

Drusus halála után testvére, Tiberius folytatta Germánia meghódításának munkáját. Azonban e hadjáratok némely távolabbi germán törzsekben megérlelték a szövetkezés eszméjét. A svébek, ez a nagy kiterjedésű germán törzs, melynek egyik legszélsőbb ága markomannak (határőr) nevezte magát, a semnonok és longobárdok törzsével egyesűlve, megszállották a bójok egykori hazáját, a mai Csehországot s itt csakhamar fenyegető állást foglaltak. Egy előkelő markomann férfiú állott az élükre, kit Marobodnak neveztek, s ki Rómában nyervén kiképeztetését, mint kész uralkodó vette kezébe a főhatalmat. Király akart lenni s e czélból kitünő hadsereget szervezett.

A markomannoktól üresen hagyott területen Domitius Ahenobarbus Kr. e. a 2. év körül a hazátlan hermundurokat telepítette le. Az új alakulások nagy forrongást idéztek elő a germánok közt. Szükségesnek látszott, hogy a vezérletet újra Tiberius vegye át. A Kr. u. 4. és 5. évben tehát ismét megjelent a germánok közt s megujította a cheruskokkal való szövetséget. A többi törzseket is sikerűlt lecsendesítenie s téli szállásul Alisot választotta. A következő év is fényes eredményekkel gazdagította Tiberius sikereit; bejárta az összes germánok lakta területeket, eljutott az Elbéig. Meghódoltak előtte a chattok; megtörte a longobárdok erejét s a római fegyverek előtt reszkettek a legvadabb törzsek.

Azonban Tiberius belátta, hogy mindaddig, míg a Marobod hatalma megtörve nem lesz, a rajnai germánokat nem tekintheti a birodalom biztos szövetségeseknek. Marobod ugyan, ki állítólag 70,000 gyalogból és 4000 lovasból álló hadsereg fölött rendelkezett, semlegesnek mutatta magát, nem segítette rajnavidéki rokonait, de másfelől a birodalommal szemben is megőrizte teljes függetlenségét. Tiberius elérkezettnek látta az időpontot, hogy vele leszámoljon. Hatalmas erővel készűlt ellene, 150,000 főből álló hadsereget gyűjtött össze s ő maga nyolcz legióval vonult Pozsony vidékéről Linz felé, a hova a hadsereget összevonta. A Tiberius és Marobod hadai nem voltak egymástól távolabb tíz mérföldnél, midőn egyszerre hire jött, hogy a helyőrség nélkűl maradt Pannoniában és Illyriában iszonyú forradalom tört ki. 800,000 ezer ember kelt fegyverre. Tiberius erre Maroboddal rögtön békét kötött s a forradalom leverésére sietett, mi véres harczok után sikerült is neki.

Tiberius mellszobra.
A Vaticanban.

Nyugaton Sentius Saturninus volt a római parancsnok. Eszélyes eljárásának üdvös következményei mutatkoztak; a rómaiak mindig több és több pontot kerítettek birtokukba, városokat építettek, az előkelőknek polgárjogot adományoztak s a germánok közűl többen és többen léptek római szolgálatba. Római szokásokat vettek föl s lassanként mintha egészen megváltoztak volna. De Saturninus utóda, Quintilius Varus alatt, ki a 8. évben vette át a vezérletet, a viszonyok egészen más alakot öltöttek. E pénzsovár ember gyenge hadvezér volt; előde okos politikáját félretéve, úgy hitte, hogy a germánokat egy csapással római alattvalókká változtathatja. A germánok pöreit római törvények szerint római jogtudósokkal igazíttatta el. Atonban a cherusk fejedelem, Segimer fia, a huszonhat éves Arminius (Hermann) szembe szállott vele. Már gyermekkorában római nevelésben részesült, római polgár és lovag lett s résztvett a pannoniai hadjáratban.

Népvándorláskori fegyverek.

1. Sacramasax.

2. Ugyanaz.

3. Ugyanaz, az oberolmi sírokból.

4. Ugyanaz, a hüvelyből fenmaradt bronzlemezekkel.
Az oberflachti sírokból.

5. Spatha, csontmarkolattal.

6. Sacramasax.

7. Vas lándzsa, 1 méter hosszú.
A selzeni sírokból.

8. Spatha, a stuttgarti múzeumból.

9. Sacramasax hüvelye; bőrrel bevont fából, bronz szélverettel.
A sprendlingeni sírokból.

10. Lándzsacsúcs.
Az oestrichi sírokból. (Rajna-mente).

11. Sacramasax-szerű kés.

12, 13. Lándzsacsúcsok.

14. Szekercze.

15. Sisak. Mainz vidékéről.

16. Sisak a sendlingi sírokból.

17. Sisak rajnai sírokból.

18. Kés.

19. Sisak Wiesbaden vidéki sírokból.

20. A 8. számú spatha markolatfeje (20a) és ellenzője (20b)

21. Frank sisak, heidesheimi sírokból.

22. Franciska.

23. Pajzs-rész.

24. Lándzsacsúcs.

25. Kés.

26. Sacramasax.

Alkalma volt kitapasztalni a római hadviselés gyengéit s égett a vágytól, hogy nemzetét újra szabaddá tegye. Mikor hazájába visszatért, rögtön észrevette, hogy mind a nép, mind az előkelő osztály mélyen el van keseredve. Azonban tudta, hogy erőszakkal czélt nem ér; cselhez folyamodott, hogy a gyűlölt igát lerázhassa s a római sereget megsemmisíthesse. Szövetkezett egyesekkel, kik e részben segítségére voltak. Körülvették Varust hizelgő beszédekkel s napról-napra gyöngítették haderejét; elhitették vele, hogy most ide kellenek hadcsapatok, majd amoda: egyszer rablók üldözésére, máskor meg élelmi szállítmányok fedezésére kértek tőle embereket. Rá bírták, hogy az Alisónál levő táborhelyét hagyja el s helyezze azt a Weser mellé. Idősb alvezérei intették Varust, hogy legyen óvatos; de ő vakon bízott barátaiban s nem engedte, hogy őket gyanusítsák. Előtte való nap egy Segest nevű cherusk törzsfőnök leleplezte előtte az összeesküvést; figyelmeztette, hogy még megmenekűlhet, ha őt magát, valamint Arminiust és a többi fejedelmet lánczra vereti, mert a nép fejedelmek nélkűl semmihez sem kezd. Hiába, Varus nem hallgatott reá.

Germanicus rézérme.
A cheruskok, chattok és angrivariak fölött Kr. u. 17-ben kivivott győzelem emlékére. Az érem felső lapja a vezért diadalkocsiban láttatja; visszája, a mint beszédet intéz a legiókhoz. A SIGNIS RECEPTis Varus visszaszerzett zászlóira vonatkozik.

Mikor az előkészületek már megvoltak, egyszerre híre jött, hogy valamelyik távoli törzs fellázadt. Varus személyesen indult ellene, még pedig a legrövidebb úton. Elérkezett arra a helyre, a hová csalni akarták. Ekkor a fejedelmek engedélyt kértek, hogy azokat a segédcsapatokat, melyek nem érkeztek meg, személyesen oda vezethessék. Természetesen ezek tüstént a fölkelőkhöz csatlakoztak. Ekkor azután egy szűk völgyben megrohanták a mitsem sejtő Varust. Három napig folyt a harcz; hiába kísérlették meg a rómaiak, hogy magukat keresztűl vágják a germánok sorain. Mindenütt erdő és hegy vette őket körűl, s mintha a természet is vesztökre dolgozott volna, szakadt az eső s erős vihar dühöngött, mely fákat sodort ki s elzárta velök az útakat. A vérengzés iszonyatos volt. Varus is, mikor látta, hogy nincs menekvés, kardjába dőlt. Csak nagyon kevesen tudtak elmenekűlni; a római katonák nagy részét lemészárolták vagy foglyúl ejtették. Mommsen szerint a csata színhelye a teutoburgi erdőben, Osnabrücktől északkeletre keresendő, jóval mélyebben Germániában, mint eddig rendesen vélték.

Mikor a legiók pusztulásának híre Rómába megérkezett, éles fájdalom nyilallott keresztűl az egész birodalmon. Augustus magán kívül volt, eltépte ruháit s fejét a falba verte, szüntelenűl ezt kiáltván: «Óh Varus, add vissza a legióimat!» Képzeletében már látta a germánokat átkelni a Rajnán, egész Galliát föllázadni s a barbárokat az Alpokon átözönleni. Tiberiust azonnal Germániába küldte. De a mitől félt, nem következett be. A germánok visszatértek szállásaikra s nyugton maradtak. Tiberius pedig minden gondját arra fordította, hogy a római hadseregben az önbizalmat újra helyreállítsa. Átvezette a Rajnán s hosszabb ideig táboroztatta az ellenséges területen, oly ügyességgel és körültekintéssel, hogy csak akkor ereszkedett ütközetbe, a mikor a győzelem felől bizonyos volt. (Tiberius hadjáratait ld. III. k.)

Tiberius politikája oda irányult, hogy a germánokat belső viszálkodások által gyengítse s ezeket részint fondorlatokkal, részint vesztegetésekkel mennél inkább szítsa. Arminiust is tulajdon atyafiai ölték meg. Számos germán lépett ekkor is római szolgálatba.

A nagy hódító politika megszünt. A császárok rossz kormánya s a belső zavarok nem engedték annak erélyes folytatását. A Galba, Vitellius s Vespasianus közti harczok a vitéz batávok egy kiváló vezérét, Julis Civilist, arra bátorították, hogy a lázongó gallokkal együtt lerázza római igát. De hiába, a gall már meg volt nyerve Rómának, a germán egyedül maradt és Vespasianus hires vezére, Petilius Cerealis gyorsan végzett a batávokkal.

A súlyos megrázkódtatást nyugalmasabb évek követték. A történelem adatai egyszerre mély hallgatásba merűlnek, bizonyára a miatt, mert nem történtek följegyzésre méltó események. Azonban Germánia belsejében nem szüneteltek a belzavarok és egyenetlenségek, melyeket a római pénz éleszteni igyekezett. Mindössze egy nevezetes esemény ment végbe Nerva császár alatt; a római hadak a markomannok ellen győzelmes hadjáratot folytattak s a brukterek súlyos vereséget szenvedtek, minek következtében régi szállásaikat el kellett hagyniok s az alsó Rajna mentén telepedtek le.

A békés időket felhasználta a maga előnyére a római genius. Fegyverrel nem birván megtörni Germánia erejét, a mívelődés világító fáklyáját vette kezébe s megkísérlette a vadságot a polgárosultság eszközeivel mérsékelni. Nem lesz érdektelen, sőt feladatunknak kiegészítő részét teszi, ha Tacitus rajza alapján megismerkedünk a germán népek s általában Germánia belső állapotával.