III. FEJEZET.
A kelták társadalma.

A kelták jelleme sok olyan vonást mutat, mely e népfajt méltán tette az emberi művelődés első bajnokává. Általában a keltát bizonyos könnyelműség és állhatatlanság különböztette meg, minélfogva lelkülete könnyen hajlott a vándorlásra. Szerette a társaséletet és a vidámságot. Épen ezért nem vetette meg a boritalt, s hogy e szenvedélyét kielégíthesse, messze vidékekről szerezte be szükségletét. A massalioták gondoskodtak róla, hogy ebben hiányt ne szenvedjen; hatalmas szállítmányokban hordták ezek a bort egész Belgiumig, hol azután megfelelő értékeket kaptak érte.

Mindazáltal, a hol a kelták letelepedtek, túl voltak a nomád élet kezdetleges viszonyain. Voltak megerősített helységeik, sőt voltak szép városaik is, mint pl. Avaricum Galliában, melyről Caesar magasztalólag nyilatkozik. Falvaik egyes elszórt épületekből állottak, de népesek voltak. A földbirtok állandóságára mutat az, hogy volt külön adózási rendszerök s határkérdéseikben törvényszékek itéltek. Nem áll az, a mit némely történetíró rájuk fog, hogy nem voltak barátjai a földmívelésnek; hiszen nekik köszönhette az emberiség, hogy a korábban kerék nélküli eke alá két kereket alkalmaztak. Ők voltak a trágyázás feltalálói is. A bányászatban is nagy jártasságot sajátítottak el, annyira, hogy ezt az ügyességüket várostromoknál felhasználták aknák készítésére. Bámulatos technikai ügyességet fejtettek ki az érczek feldolgozásában is. A noricumi kardot a rómaiak a legkitünőbb fegyverek közé sorozták s a bójoktól készített bronz és ezüst edények nagyon kapósak voltak Rómában. Ruházatuk jellemző darabja volt a nadrág, melyet ők viseltek először. Érzéküket a tisztaság iránt bizonyítja a szappan feltalálása is, melynek nevét is nekik köszöni az emberiség.

A földmívelés meghonosította náluk az állattenyésztést is. A rengeteg makkos erdőkben magasfokú sertéstenyésztés honosult meg nálok s ők látták el többek közt Rómát is füstölt hússal, mely ott igen kedvelt eledel volt. Igen jó sajtot készítettek, mi azt mutatja, hogy juhtenyésztésök is jelentékeny haladást tett. A kelta gyapjúról a régi irók mind elismerik, hogy ebben a világnak egy nemzete sem múlta őket felül. De különösen híresek voltak a kelták lovai. Büszkeségüket helyezték a szép lovakba s nagy árt adtak értök. Caesar kiemeli, hogy nemcsak Galliában voltak a kelták ilyen nagy lókedvelők, hanem a Duna mentén is.

Életeleme volt e népnek a háború. Szégyen és gyalázat érte azt, a ki ez elől menekülni akart; az ilyennek, ha kézre került, kiszúrták egyik szemét vagy levágták orrát. Vezért az előkelők sorából választottak s ez olyan nagy kitüntetés számba ment, hogy nem volt szabad visszautasítani, ha az, a kire esett, olyan agg volt is, hogy szinte leesett a nyeregből. Sűrű tömegben harczoltak s rendszerint az első rohammal döntötték el a csata sorsát; ha erős ellenállásra találtak, kedvök megcsappant s ilyenkor könnyen elbántak velök. Az ütközetet félelmes lármával kezdték, melybe a kürtök harsogása vegyült. Táboruk rendszerint szekérvárakból állott, hova asszonyaikkal s gyermekeikkel együtt elzárkóztak. Itt lelkesítették őket a bárdok, ha a harczi tűz lankadni kezdett s zengték dicsőségüket, ha fegyvereik győzelmet arattak.

Bronz sisak.
Találták a Szajna egyik mellékfolyójában.

A kelta seregek főfegyverneme a lovasság volt. Mint lovasok nagy hírre tettek szert, úgy hogy a rómaiak is szivesen helyet adtak nekik a maguk seregében. Annál rosszabb híre volt gyalogságuknak, mely hosszabb hadmenetre nem mutatkozott alkalmasnak s az első balsiker könnyen végzetessé vált reá nézve. Főfegyverzetök a kardon kívül a szúró lándzsa volt, de használták a kopját is, melyet ügyesen tudtak dobni. Nyilaikat, hogy halálos sebeket ejtsenek, méregbe mártották. Védő fegyverzetük is nagyon változatos volt. Némely törzseik meztelenül indúltak a csatába, s szemérmöket csak övvel fedték el. Mások gazdagon aranyozott pánczélt viseltek. Fejükön sisakot hordtak, melyeket helylyel-közzel mindenféle jelvények, szarvak, agancsok, állatfejek diszítettek.

Nagy fokra vitte a kelta a bognár mesterséget. Nemcsak az ekét tökéletesítette, hanem küllős kerekeket is tudott készíteni. Kelta pénzeken sűrűn előfordúl a négy küllővel ellátott kerék. De a gyakorlati életben is nagy hasznát vette. Sokféle kocsit szerkesztett, a kétkerekű talyigától kezdve a négykerekű fonott vesszőkassal ellátott nagy igásszekérig, mindenféle fajtát. Volt olyan kocsija is, mely több ember számára padokkal volt ellátva. Általában a közlekedési eszközökre nagy súlyt fektetett. Hajói ott ringatóztak minden valamirevaló folyó habjain s szárazföldi útak készítésében mestere lett a rómaiaknak.

Négyfogatú kelta kocsi.
Dombormű Langresből.

A gallok nyelve az árja nyelvcsaládhoz tartozott s jelentékenyen különbözött a germánok nyelvétől. S bár némi rokonságot és hasonlóságot már a régiek is észrevettek a kettő közt, mégis emennél tompábban és durvábban hangzott. A mint a rómaiak Galliát birtokukba kerítették, első főtörekvésük oda irányult, hogy a nemzeti nyelvet kiszorítsák s a latint meghonosítsák. Az előkelő osztálylyal csakhamar el is érték czéljukat, annál is inkább, mert a rómaiak kész irodalommal szolgáltak nekik, a minek náluk nyoma sem volt. Nem telt bele négy század és a gall nyelv nagyobbára kihalt, legfeljebb némi bélyeget hagyva az elfogadott új nyelven. Csak az erdők és hegységek rejtekeiben tartotta magát a régi nyelv hosszabb ideig s daczolt a betolakodó idegennel. Innen van, hogy az ó-kelta nyelvből semmi irott emlékünk sem maradt. E nyelv emlékei után Bretagne-ban, Irlandban, Walesben és Skótországban kell kereskednünk, hol természetesen keveredve és elváltozva mai napig él. Külön betűik a keltáknak nem voltak; rendesen a görög abéczét használták, melyet a massaliaiaktól tanúltak el. De ebben sem tehettek valami nagy előmenetelt, mert Caesar a maga hadi tudósításait, hogy mások el ne leshessék, görög nyelven küldözgette Rómába.

Araviskus kocsi.
Síremléken levő dombormű. Lelőhelye Tök (Pestmegye).

Külön figyelmet érdemel a kelták vallásos élete. Ennek élén egy külön papi osztály állott, a druidák. Ezek mentve voltak minden adózástól és hadikötelezettségtől s egyedűl hivatásuknak szentelték életüket. Nagy tiszteletben részesülvén, a legelőkelőbb ifjak törték magukat, hogy közéjök fölvétessenek. Az erdők homályos berkeiben s elhagyatott barlangokban készülgettek a szent hivatalra s csepegtették a hivatottak lelkébe a titkok rejtelmeit. A ki fölvételre jelentkezett, erős fogadalmat kellett tennie, hogy a titkos tudományból a nép előtt semmit el nem árul. A tanulás hosszú ideig tartott; sokszor húsz év is bele telt, míg a jelölt kész pappá vált. Oktatás tárgya volt a tudás minden ága: orvoslás, hittan, bölcselet, államtudomány, csillagvizsgálás stb. Az anyagot versekbe foglalták s így kellett azt emlékezetbe vésni. Leírni nem volt szabad semmit sem, hogy így is jobban elzárják a titkokat az avatatlanok előtt. Az osztály élén állott a főpap, kit élethossziglan választottak s nagy tisztelettel környeztek. Halála után a legtekintélyesebb következett, s ha többek közül kellett választani, szavazattöbbség vagy istenitélet döntött. Házasodniok szabad volt ugyan, de életök azután is zárkózott maradt.

A csillagok járásából következtettek jóra-rosszra s főszerepet vitt náluk a babona. Az egész rend három osztályra oszlott; voltak közöttük bárdok, jósok és tulajdonképpeni druidák. A bárdok dalnokok voltak, kik a zene hangjai mellett hőskölteményeket adtak elő s a multak dicsőségét énekelték meg. Kezdetben ők is csak az istenek szolgálatában állottak, de idővel elvilágiasodtak s egyes főurak udvarában gazdájuk dicséretét zengették. Így azután valósággal élősdiek lettek s tekintélyöket elvesztették. De a brit szigeteken ennyire nem fajult el mesterségük; itt a királyok előtt is nagy tiszteletben állottak, sőt volt rá eset, hogy rendjökbe trónvesztett királyok is beléptek, mint pl. Llywarch Hen. A jósok feladata volt a jövendőmondás. Erre csak azok voltak alkalmasak, a kik az istenekkel érintkezni tudtak. S a kelták nagyon sokat adtak a jövendőmondók beszédére; nem kezdtek addig semmi vállalatba, míg a jósokat meg nem kérdezték. Állatok beleiből, a haldoklók rángatódzásaiból, a csillagok állásából, álmok magyarázatából stb. merítették a tudományukat.

Legnagyobb hatásuk volt a tulajdonképpeni druidáknak. Plinius is elismeri, hogy a legtitkosb és legmagasb igazságok kutatásával nemesítették a lelket; lenézték a földi dolgokat és hirdették a lélek halhatatlanságát. Ők voltak az ifjúság tanító mesterei. Hirdették az anyag örökkévalóságát, de megengedték, hogy alakját valamikor a tűz és víz meg fogja változtatni. Hogyan gondolták a lélek fenmaradását, nem tudhatni. Talán azt képzelték, hogy a meghalt ember lelke az újszülött testét ölti fel, legalább így írja Caesar; talán, s ezt Lucanus mondja, úgy fogták fel a halhatatlanságot, hogy a lélek megválva a testtől, változatlan állapotban folytatja örök életét. És nemcsak szellemi értelemben vették a halál utáni életet; erre mutat az is, hogy a halott minden kedves dolgát a sírba tették vagy a máglyán elégették. Leveleket hánytak a máglya tüzébe, hogy a halott vigye magával rég elköltözött kedveseiknek, sőt kölcsönügyleteket kötöttek, melyeknek a túlvilágon leendő lebonyolítására kötelezték magukat. Sejtelmük volt a gondviselésről is s hitték azt, hogy egyesek és nemzetek sorsát felsőbb hatalom intézi.

Kelta aranygyűrű és karperecz.
Lelőhelye Rodenbach, a Rajna mellékén. Jobbról külön a karperecz közepén látható groteszk emberi fej, balról a palmett-alakban végződő diszítés van feltüntetve.

Egyébiránt erkölcsi világnézetük ebben a három tételben összpontosúlt: «tiszteld az isteneket, kerüld a rosszat, és légy bátor.»

Voltak druidanőik is. Ezek részint házasok, részint bizonyos időre szüzességben élők, részint egész életökre szűzek voltak. Ez utóbbiak a Bretagne legnyugatibb hegyfokával szemközt fekvő Sena nevű szigeten éltek s csendes éjtszakákon ünnepies éneklésükkel borzalmat keltettek a hajósokban. Jaj volt azoknak, a kik találkoztak velök. Egyébiránt a druidanők jövendőmondással és ráolvasással is foglalkoztak. De nagyobb jelentőségre nem jutottak.

Isteneiket áldozatokkal s nem ritkán emberáldozatokkal is tisztelték. Az lévén a czél, hogy legbecsesebb dolgaikat adják oda áldozatul, nem sajnálták életüket. Hadifoglyaik, úgyszintén a gyilkosok a druidák tőre alatt vérzettek el. Mivel úgy hitték, hogy emberéletért élet, az előkelőbbek, ha súlyos betegség érte őket vagy csatába indultak, emberáldozattal vélték magukat megválthatni. Az áldozatot a druida végezte. Tiszta fehér ruhában, fején tölgykoszorúval közeledett áldozatához s tőrét bizonyos szertartások kiséretében az áldozat hátába döfte. Hogy az ég áldását áraszsza cselekedetükre, a druidák körmeneteket tartottak s ruhába göngyölt bálványokat hordtak körül. E bálványokat azután ide-oda hajtogatták, mintha ekként az istenség akaratának adtak volna kifejezést.

Természetes, hogy a druidák roppant befolyással voltak a politikai állapotokra is. Az ő szavuk döntött az állam és az egyes ember között felmerült kérdésekben, ők itéltek a bűnösök felett, intézték el az örökségi és határpereket. Ha a bűnös nem vetette alá magát a kiszabott büntetésnek, számkivetették az állami közösségből; az ilyet kerülte mindenki, nem vehetett részt az áldozatokban s nem védte őt a törvény sem. A druidák évenként meghatározott időben nagy törvényszéket ültek s ez volt a legfőbb fellebbezési hatóság.

Legjobban virágzott a papi intézmény Britanniában. Innen származott át Galliába is s még Caesar idejében is a gall ifjúság magát képzendő, a szigetre vette magát. De hiába való volt buzgalma; az idők folyását nem birta feltartóztatni. A rómaiság, mint minden téren, a hitélet dolgában is nagy változásokat eszközölt s lassanként egészen kiforgatta lényegéből, majd utóvégre meg is semmisítette a druidismust.

A kelták államszerkezete meglehetősen laza volt. Az örökös királyság nem birt nálok gyökeret verni s helyette a klan-rendszer fejlett ki, mely a helyett, hogy az államalkotó erőket egyesítette volna, inkább szétszórta és apró államokká változtatta. Ezekben az aristokratia ragadta kezébe a hatalmat s a szabademberek romlására tört. Ezek védelmet keresve, lemondtak inkább szabadságukról s egyes hatalmasok alá adták magukat. Szolgák lettek, míg uraik az ököljog álláspontjára helyezkedve, azt az elvet vallották, hogy a ki bírja, marja. A külső veszedelem néha egyes klanokat egyesített ugyan, de a mint a vész elmult, a szövetség is megszünt. A klanok élén állott a főnök (princeps), kinek feljebbvalója volt a törzsfő (princeps civitatis) s ezekkel a szövetségfő (princeps factionum) rendelkezett. A gallok földjén a törzsfőkből alakult a concilium totius Galliae vagyis a szövetségtanács, mely nagy hatalommal volt felruházva. Tagjai az előkelőkből teltek ki, de hatásköre ismeretlen.