II. 2. FEJEZET.
Középeurópai kelták.

Az alpesi és dunai kelták. Ezek a következő népeket foglalták magukba: 1. helveták, 2. bójok, 3. ószok és gothinok, 4. karnok és japodok, 5. rhaetek és vindelicusok, 6. tauriskok vagy nóriak, 7. pannonok és scordiskok.

A helveták őstörténete homályba van burkolva. Caesar idejében földjeik a Rajna, mely a germánoktól, a Jura-hegység, mely a sequanoktól, a Lemannus tó és a Rhodanus közt terültek el, mely utóbbi a római tartománytól választotta el őket. Északfelől a Boden-tó, délkelet felől a Sz. Gotthárd-hegy volt a határ. Területök négy klanra volt felosztva. Hazájukat idővel a germánok foglalták el s szállásaikba, a rómaiakkal folyt véres tusák után, az alamannok fészkelték be magukat.

A bójok voltak a kelta népek közt a legkalandosabb természetűek, de egyszersmind a legszerencsétlenebbek. Bennök is, mint általában törzsrokonaikban, ki volt fejlődve a vándorlás ösztöne, s legfőbb örömük a harczban telt. Őshazájuk, úgy látszik, Gallia volt, bár ittlakásuknak nem maradt semmi nyoma. Annyi bizonyos, hogy mint hatalmas gall törzs törnek be egyidejűleg Itáliába több más kelta törzsekkel s maradványaik a bibractei ütközet után rokonaik, a haeduok körében telepednek le.

Bronzkori és hallstatti edények, eszközök.

1. Zárt agyagedény, északnémetországi urnasírból.

2. Kancsó trébelt bronz-bádogból.
Lelőhelye Grevenkrug, Holsteinban.

3. Bronz kanna.

4. Agyagedény, czikk-czakk vonalakkal.

5. Agyagedény.
Lelőhelye Locras.

6. Füles agyagedény.

7. Bronz üst.

8. Svédországi trébelt csésze, fülek nélkül.

9. Bronz üst.

10. Trébelt bronz tál, Lüneburgból.

11. Bogrács, Brandenburg vidékéről.

12. Csésze, trébelt bronzból.
Lelőhelye Ögemose.

13. Bronz veder.

14, 15. Bronz cista.
Lelőhelye Lübeck vidéke.

16. Bronz fésü.
Lelőhelye Meldorf.

Míg a kelta áradat egyik özöne Itáliát önti el, másik része Germániára zúdul. Egymásután szorítják ki a népeket szállásaikról s előnyomulásuknak csak a hercyniai erdő vet gátat, melyet birtokukba kerítenek s megszállanak. A bójokról elnevezték el ezt a vidéket Boiohemumnak s a mostani Csehországnak ez a neve máig fenmaradt a németeknél (Böhmen). Itt éltek azután jó ideig, s mikor a kimberek áradata déli Európa felé hömpölygött, a vitéz nép ellenállt s nem engedte, hogy hazáját e néphullámzás elsöpörje. Nem is tudunk ennél többet csehországi viszontagságaikról. Tény gyanánt kell elfogadnunk, hogy mikor Drusus Marobodot és a markomannokat az alsó Rajnánál leverte, ezek a hercyniai erdő vidékeire vetették magukat, rátörtek a bójokra s kiűzték őket hazájukból.

Egy részük Galliába tört s ott telepedett meg, a másokat, mely északi Itáliában táborozott, már régebben legyőzte P. Cornelius Scipio consul, Kr. e. 191-ben. A még megmaradt bójoknak csak a kivándorlás és meghódolás közt lehetett választaniok. Szabadságérzetük az előbbit javallotta; töredékeik fölszedték sátoraikat, elhagyták hazájokat s fölkeresték Alpesen túli atyafiaikat, a tauriskokat, kiktől keletre, a Pelso-tó (vagyis a Balaton) mellékein telepedtek le. Itt lassanként újból erőre kaptak s thrák szomszédjaikkal, a gétákkal kezdtek ki.

A gétákat, kik valamikor a Haemus hegység és a Duna közt laktak, a bastarnák kiűzték hazájukból s erre ezek rokonaikhoz, a Dunától északra lakó dánokhoz menekültek. Ezekkel egyesűlve megnőtt hatalmuk s kiváló fejedelmük támadt Burvista személyében, ki a Haemus és Kárpátok közt lakó népeket kormányzata alá hajtotta. Erős háborúba keveredett a bójokkal is, kiket a tauriskok királya, Kritasiros is segített. De hiába volt minden. A Patissos (Tisza) mellett folyt le a véres ütközet, s noha a bójok elszántan harczoltak, Burvista lett a győztes. A bójok hatalma végkép megtört s ettőlfogva megszüntek félelmes nép lenni. Országukat a Balaton vidékén a dákok úgy elpusztították, hogy száz esztendeig csak úgy emlegették azt, mint a «bójok pusztaságát» (desertum Boiorum).

Mindazáltal a bójok nem pusztultak el egészen. Egy csekély töredékük meghúzódott a dunántúli régi hazában; Ptolemaeus ugyanis Felső-Pannonia nyugati határán ismer még bójokat s velök együtt említi az azalokat, kik még római feliratokon is szerepelnek. De mikor a római sasok megjelennek Pannoniában, már a bójoknak semmi nyomuk sincs. Az Augustus emlékére állított táblán 43 alpesi nép, köztük számos jelentéktelen néptöredék van felsorolva, melyeket a rómaiak meghódítottak; de a bójok, kiket Róma hajdan jól ismert s rettegett, itt már nem fordulnak elő, bizonyságáúl annak, hogy ekkor már a többi nemzetek közt elenyésztek.

A gothinokat Tacitus említi először s keltáknak mondja őket. A quadok és markomannok közt, a hercyniai erdőség legszélsőbb ágaiban tanyáztak, vagyis a mai Magyarország északnyugati határán terült el hazájuk. Erre mutat az is, hogy úgy a szarmaták, mint a quádok egyformán adóztatták őket. Lehet, hogy ezek a Caesartól említett tektosagok elcsenevészett utódai voltak, mely föltevést támogatni látszik az a körülmény is, hogy szomszédaik adófizetőkké tették őket. Tacitus azt is tudja róluk, hogy vasbányászatot űznek, s e szerint Felső-Magyarország érczben gazdag hegyeinek ők voltak az első bányászai.

Az ósz nép ezektől nyugatra tanyázott. Tacitus megkülönbözteti őket a germánoktól, midőn nyelvökre nézve a pannoniai népekhez hasonlítja őket.

A karnok kezdetben hihetőleg egész az Adriai-tenger partjáig lenyúltak, minthogy hajdan Tergestét és Aquileját is megszállották, de a melyeket tőlük azután a venetek elfoglaltak. Később visszaszorultak arra a területre, melyet róluk Krajnának neveztek el s neveznek ma is. Nemcsak a nevük mutat kelta eredetre, hanem a római feliratok is galloknak mondják őket. Carnia alatt hajdan azt a területet értették, melyet délen Venetia és Istria, északon Noricum, keleten Pannonia s nyugaton Rhaetia határolt. Vándorlásukat homály fedi; de az, hogy ilyen messze elvetődtek, mutatja, hogy a keltaság egyik legrégibb ága lehettek.

Közvetetlen szomszédságukban laktak a japodok, kiket Kr. e. 35-ben Octavianus tett római alattvalókká. Mikor a történetirás észreveszi őket, már nagyon erősen vegyűlve vannak az illyrekkel. Nevök is egészen illyr; illyr módon festették testöket, de fegyverzetük még egészen kelta volt. A régi írók is határozottan keltáknak mondják őket. Japod tengerpartnak nevezték róluk az Adriai-tengernek azt a részét, a hol szállásaik elterültek, melyek a mai Horvátországba benyúltak. Fővárosuk Metulon volt (Möttliig, Károlyváros közelében). Idővel felszivódtak a nóriakba.

A rhaetek és vindelicusok. A középső Alpok vidékén, nyugat felől a helveták s kelet felől a nóriak közt tanyáztak a rhaetek és vindelicusok, kik szintén a keltasághoz tartoztak s jelentékeny szerepet játszottak. Jóllehet Strabo illyreknek mondja őket, kelta eredetük mellett világosan bizonyítanak hely- és folyóneveik. Már maga a Vindelici név ugyanabból a kelta tőből ered, mint Vindobona, Vindomagus, Vindomara stb. Mindkét nép apróbb törzsekre volt oszolva. Leghíresebb városuk volt Augusta Vindelicorum (a mai Augsburg). Korán római uralom alá kerültek (Kr. u. 15-ben) s már Augustus síremléke hirdette, hogy a «vindelicusok négy nemzetét» (Vindelicorum gentes quatuor) ő hódította meg. A pagus Rhaetia és comitatus Rhaetia nevek ellenben még a IX. és X. században is használatosak voltak.

A nóriak vagy tauriskok. Plinius a karnok- és japodoktól északra tudja őket, a rhaetek szomszédságában. Egyébiránt a keleti Alpok összes lakosait e névvel illették s a Norici nevezet a Taurisci névvel váltakozott. Eleinte a bójokkal szövetkezve harczoltak a rómaiak ellen, s mikor a bójokat Itáliából kiverték, ezek, mint láttuk, hozzájuk fordultak. Noricum határai voltak: nyugaton Rhaetia és Vindelicia, északon a Duna, mely választóvonalat alkotott Germánia felől, keleten Pannonia, mely irányban Celeja és Petovio városok voltak a végpontok; végül délen is Pannonia és Itália, melyektől a Száva, a karni Alpok és az Okra hegység választotta el.

A pannonok, kiket Tacitus világosan megkülönböztet a keltáktól, az illyr hegység és a Duna között laktak, vagyis a mai Magyarország dunántúli részén, a Dráva és Száva közt s a Szávától délre egészen Dalmátiáig. A Tacitus aligha egészen pontos értesülésével szemben hazai iróink, mint Salamon Ferencz, Hampel József stb. a pannonokat kelta népnek tartják s véleményüket elfogadjuk mi is. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a római civilisatio hazánk dunántúli vidékein közvetetlenül kelta elemekre tapadt, úgy hogy a kelta és római kor közt más műveltségi állapot nem mutatható ki. Így mindenek felett a város-rendszer, melyet a római szellem itt talált és később magas fokra fejlesztett, egészen kelta jelleget visel magán. A Dunán túl egykor virágzott nagy városok, mint Aquincum (Ó-Buda), Brigetio (Szőny), Savaria (Szombathely), Mursa (Eszék), Sirmium (Száva-Szent-Demeter, ma Mitrovicz) és Siscia (Sziszek), nemcsak nevökre nézve kelta eredetűek, hanem a leletek egybehangzó világánál is a rómait megelőző kelta műveltségre utalnak. A régi irók szerint a pannonok is számos törzsre oszlottak; ezek közt legtovább megtartották népi sajátságukat az araviskok vagy eraviskok, kik nevöket valószinűleg a Rába folyó eredeti alakjától (Arabo) vették s e szerint kezdetben e folyó mellékeinek voltak a lakói. Későbbi szállásaik a mai Pest, Esztergom, Komárom, Fejér és Tolna vármegyékben nyomozhatók. Személyneveik, melyek a II. és III. századi római feliratokon fordulnak elő, mint Annamatra, Battevilla, Cobromara, Maravisca, Vadilacus stb. határozottan keltáknak mutatják őket. Római mintára pénzeket is vertek; efféle pénzek a biai és zsolnai leletekben kerültek elő. Halottaikat elégették s a hamvakat urnákban temették el; de a hamvak melléklete rendszerint nagyon szegényes s gombostűkből vagy más vastöredékekből áll. A gazdagabbak magukkal temettették kocsijukat, sőt lovaikat is. A nevezetesebb araviskus sírok Kelenföldön, Battán, Érden, Pátkán, Alsó-Szent-Ivánon kerültek felszinre. Kocsirészeket tartalmazó sírlelet négy fordult elő: Somorodon, Tétényen, Sár-Szent-Miklóson és Nagy-Lookon. Mikor azután a rómaiaktól eltanulták a sírkőkészítést, síremlékeikre kocsikat vésettek. Ez emlékeken néha araviskus férfi- és nőalakok is láthatók, melyeknek (különösen a nőknek) öltözete a rómaiakétól teljesen elütő formájú.

A pannon törzseket hosszú és véres harczok után Octavianus és Tiberius igázták le Kr. e. 35. és Kr. u. 12. évek közt s Pannoniát római provinciává tévén, császári helytartót állítottak élére. Századok folytán a pannoniai keltaság kivetkőzött faji jellegéből s egészen rómaivá vált.

Az illyr kelták vagy scordiskok, e hatalmas kelta nép, valamikor Illyriát és Pannonia déli részét tartották megszállva, sőt egyes részeik lenyúltak egész Thraciába. Nevök arra utal, hogy a Scordus-hegység (Sardagh) mellékén laktak; de kétségtelen, hogy ide bevándoroltak. Úgy látszik, ez esemény a Kr. e. IV. század közepén történt, a mikor is a triballokat kiűzték szállásaikról s ezek Thraciát özönlötték el és pusztították el. Már Nagy Sándor idejében a scordiskok azt az egész területet birták, mely a Scordus-hegység, a Duna, a Száva és az Adriai-tenger északi csúcsa közé esett. Midőn Nagy Sándor Illyria népei ellen hadjáratot indított s a Dunán hajózott fel ellenük, táborába kelta követek érkeztek. A király szivesen fogadta s asztalához hívta meg őket. Szövetséget kötött velök s a búcsúzás alkalmával, abban a hiszemben, hogy az őt környező fény és pompa elkábította a követeket, azt a kérdést intézte hozzájok, hogy kitől félnek legjobban. Nyugodt lélekkel azt felelték: «Mi csak az egek összeomlásától félünk, de az olyan ember barátságát, mint te vagy, mindenek fölé helyezzük!» A római fegyverek e népnek a Balkán-félsziget közepén lakó részét megtörték, de a Száva környékén lakott scordiskok még tartották magukat valameddig. Már Augustus le akarta őket igázni, de más vállalatai megakadályozták terve kivitelében. Tiberius azután meghódítván a pannoniai népeket, a scordiskok is római uralom alá kerültek. Szabadságuk elvesztése után egészen elkorcsosodtak, de még századokig fenmaradtak a Száva torkolatai körül. Szerbiában az egykori Scordus-hegységnek azt a vidékét, mely az Ibar és Drina közt elterül, ma is Stari Wlah (Ó-Gallia) néven nevezik, talán jeléül annak, hogy a scordiskok maradványai itt megérték a szerbek Kr. u. 638. évben történt beköltözését.

Római legiók átkelése a Dunán.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopáról. A császár, mielőtt a folyamon átkelne, bikát és kost áldoztat fel az isteneknek; a triposon már ég az áldozati tűz, mely mellett a császár alakja látható. Lentebb a hajóhidon a hadak már megkezdték az átkelést. Az ellenséges területen követek jelennek meg a császár előtt s vezetőjök élénk taglejtéssel terjeszti elő megbizatását.

Mint az előadottakból kitünik, alig van Európának zuga, a hol a kelták meg nem fordultak volna. Birtokukba vették nyugaton Franczia- és Spanyolországot; országokat alapítottak északon az angol szigeteken; övék volt sokáig Közép-Európában a Rajnától a középső Dunáig terjedő hatalmas terület s végre keleten a Balkán-félszigeten is megvetették lábukat. Sőt egy jókora részük átvándorolt Kis-Ázsiába s külön országot alapított itt Galatia néven, mely sokáig daczolt a sors viszontagságaival, mígnem a rómaiak csapásai alatt ez is összeomlott.