XXV. FEJEZET.
Irodalom és művészet a köztársaság utolsó századában.

Bármennyire kifejlődött is a hódító nép műérzéke Hellas meghódítása után, az izgató reformkisérletek és véres polgárháborúk kora nem volt rá alkalmas, hogy a római költészetet fölvirágoztassa. A régi nagy görög költők szinte az ujdonság varázsával hatottak a művelt osztályokra, s velök szemben a kisérletek, melyek Ennius epikáját vagy a két századdal előbb viruló alexandrinus költőket utánozták, nagyon jelentéktelenek. Inter arma silent Musae. A Gracchusok korában csak egy kiváló szellem éreztette hatását, az sem idegen eredetű műfajban, eposzban vagy drámában, hanem olyan költeményekben, melyek iránt már azért is érdeklődött a római közönség, mert politikai küzdelmeire és érzelmeire vetett világot. A satura, melybe Ennius és követői a műfaj nevének megfelelőleg elegyes tartalmat öntöttek, csakhamar olyan gúnyos költeménynyé fejlődött, mely a mai szatirának vetette meg alapját. A szatirikus vena bizonyára a görögökben is megvolt, de önálló műfajjá a rómaiaknak a gúny iránt tanusított élénk érzéke fejlesztette. Ezért mondhatta Quintilianus: satira quidem tota nostra est (= a szatira teljesen római eredetű). Ilyen gúnyos tartalmú költeményekben először Gaius Lucilius (Kr. e. 148–103, u. c. 606–651) merte kiönteni epés lelke indulatait. A latin Suessa-Auruncában született előkelő lovag nem volt teljes római jogú polgár, a politikában tehát személyesen nem vehetett részt; de Róma legelőkelőbb társadalmi köre nagyrabecsülte szellemét, s Lucilius Scipio Aemilianusnak és Laeliusnak jól barátja volt. Bármennyire ismerte a görög irókat, nem volt nagy érzéke a műgond iránt; heves érzelmei, elégületlensége a közügyekkel Aristophaneshez és az ó-attikai vígjátékirók irányához vonták. Kiméletlen támadó modorát tőlük tanulta el, de gúnyos hangjával nem párosult mestereinek pajzán humora és élénk képzelete. Kortársai és a későbbi műbirálók nagyon kedvelték élczes ötleteit, de szatiráinak pongyola szerkezete és darabos verselése nem elégítették ki a művelt olvasókat. Horatius megrójja laza szófüzését, lázas gyorsasággal készített verseit, s hogy a köznapi tárgyat nem varázsolta költőivé az érzelem és képzelet fényével. De azért nagy kár, hogy harmincz könyv szatirájából csak kisebb-nagyobb töredékek sejtetik eredeti szellemét. Őszintén leirta bennök utazásait, tapasztalatait, s kiméletlenül pellengérre állította Róma politikai és irodalmi viszonyait.

A hanyatló köztársaság utolsó évtizedeiben néhány kiváló költő a görögök által tört ösvényen aratott babérokat. Közös törekvés nem kapcsolta őket együvé, nem fejlesztették szervesen nemzetük irodalmát; inkább magukban álló jelenségeknek tekinthetni őket. A legkiválóbb szellem közöttük Titus Lucretius Carus (Kr. e. 99–55, u. c. 655–699), egy hat könyvből álló philosophiai költeménynek (De rerum natura = a dolgok lényegéről) szerzője. Előkelő rangja nem csábította a közügyek hullámaiba; a pártoskodó szellemtől visszariadva, inkább elméletileg foglalkozott a lét problemáival és a társadalom bajaival, melyeknek forrását a rómaiak sötét babonáiban látta, meg hogy másutt keresik a boldogságot, mint a hol található. Epikuros lelkes tanítványaként mestere világnézetét tartja igaznak, mely Demokritos atom-elméletén alapul; minthogy szerinte a világ az atomok rendszertelen találkozásából eredt, balgaságnak tartja félni az istenektől, a kik nem törődnek az emberiséggel. Lucretius a boldogságot mestere nyomán a nyugalmas, erényes életben látja, mert ez közelíti meg leginkább a gondtalan, isteni létet; s ezen elvont tárgyat nagy lelkesedésénél és mély meggyőződésénél fogva oly igaz költői módon állítja elő, hogy műve a világirodalom legkiválóbb tankölteményei közé sorozható. Gondolatait nyomósan fejezi ki, előadása eleven; de ő is küzd a formával, s hexameterei még távol állanak Vergilius kerekded rhythmusától, bár mesterét, Enniust felülmulja. Azonban fogyatékos verselését ellensúlyozza tárgyának fensége, a nagy czél, hogy korát megszabadítsa a babona átkos hatása alól, s nagy tehetsége, mely a philosophikus tárgyat a költészet zománczával tudta bevonni. Állítólag öngyilkos lett s nem végezhette művén az utolsó simítást; talán mesterének ethikáját is belevonta volna művébe. Hagyomány szerint Cicero gondoskodott kiadásáról; de a mint a költemény ránk maradt, több tekintetben hiányosnak kell tekintenünk.

Lucretius ifjabb kortársai jobban visszatükröztetik a Rómában uralkodó szellemet, mely a két századdal előbb virágzott alexandriai költészetben lelte legnagyobb gyönyörűségét. Szerették az ügyes verselést, a gondos szerkezetet; művészileg fejlesztették a nyelvet s még a költészetben is a tudós szinezetet tartották lényegesnek. Ily irányzat a dilettantismusnak tág kaput nyit, s e kor művelt férfiai költői kisérletekre sok időt pazaroltak. A kortársak azonban nagyrabecsülték Hortensius, Caesar, Marcus és Quintus Cicero ebbeli munkásságát is; fennen magasztalták Gaius Licinius Calvus és Helvius Cinna verseit. Ez irodalmi körnek legkiválóbb alakja a veronai születésű Gaius Valerius Catulus (Kr. e. 84–53, u. c. 670–701). A korán elhúnyt költő művei két csoportra oszlanak. Az egyikben élénk benső, olykor szenvedélyes érzelmei nyilatkoznak meg, s e lyrikus apróságok a latin irodalom gyöngyeihez sorozhatók; egyéb versei tudós szinezetűek, tehát az alexandrinusok hatása alatt keletkeztek. Az utókort főleg az első csoport érdekli; bennök közvetlenül nyilatkoznak szerelmének örömei és keservei, vagy epés politikai támadással ront Caesarnak és környezetének. De műveinek másik csoportja is figyelemre méltó. Így egy 400 sorra terjedő kis eposzban (Peleus és Thetis lakodalma) gyönyörű részletek találhatók; Attys czímű költeménye szenvedélyes drámai erővel írja le Kybele hivének őrjöngését. Catullusnak és barátainak nagy érdeme, hogy az eddig durva és csiszolatlan latin nyelvet költői használatra alkalmassá tették; a kifejlett próza mellett megtisztították a verset, s megadták neki azon tulajonságokat, melyeknek eddig hijával volt. Tényleg Catulus fedte föl honfitársai előtt a latin verselés titkait.

A drámai műfajnak nem nagyon kedvezett e korszak. Nagy szinészek, mint Roscius és Aesopus, életre tudták ugyan kelteni a régibb komédiákat és tragédiákat, de a romlott izlésű és durva élczeket kedvelő római nép más fajta előadásokat kedvelt. Ezért jelen meg ekkor irodalmi formában a népies Atellana. Lucius Pomponius és Novius e műfajban sok közéleti alakot, orvost, parasztot, festőt, kallóst, szabót vittek színpadra, vagy gallusokat és egyéb provinciabelieket gúnyoltak ki. Ép ily köztetszésben részesült a csipős támadásokban és fajtalan helyzetekben bővelkedő mimus, a comoedia palliata, togata és az Atellana sajátos keverékfaja, melyben a párbeszédet furcsa és kicsapongó mozdulatok kísérték, ostorozva és gúnyolva a politikai élet legkiválóbb alakjait. E műfajnak Decimus Laberius adott irodalmi formát, kívüle még Publilius Syrus említhető, a ki mimusaival bejárta Itália nagyobb városait s elvétve szép gondolatokat szőtt előadásaiba.

Cicero ókori mellszobra.
(Madrid)

E korszak legnagyobb irodalmi érdeme a latin próza kifejlesztése volt. A forumi küzdelmeknek és szenvedélyes politikai vitáknak művészi szempontból ez a legbecsesebb vívmánya. Bizonyára fejlesztette a nyelvet, hogy Kr. e. a második század közepe táján görög rhetorok iskolákat nyitottak Rómában s a mondatszerkezetek gondos megfigyelésére, a bizonyítékok alapos mérlegelésére szoktatták tanítványaikat. Mindazáltal ebben a korban a római ifjak nagyobbrészt úgy szereztek mélyebb műveltséget, hogy nagytudományú idősebb kortársaik köré gyülekeztek, s a nagy szónokok, mint Gaius Gracchus, Lucius Licinius Crassus, Marcus Antonius, a triumvir nagyatyja, Quintus Hortensius, Publius Sulpicius Rufus, Gaius Aurelius Cotta, a közéletben és hazai hagyományokon fejlesztették erejüket. Lucius Aelius Stilo, az előkelő nagy tudós, már rhetorikai tanítást is szőtt beszélgetéseibe; de a később nyitott latin rhetorikai iskolákat nagy ellenzéssel fogadták, mint a melyek az ifjakat alapos ismeretek nélkül csak bőbeszédűségre szoktatják. Cicero korában már volt egy Herenniusnak ajánlott rhetorikai kézikönyv, melynek szerzője, valószínüleg Gaius Cornificius, józanul alkalmazta a latin nyelvre a görög rhetorika tanításait. De a legfőbb érdemet, hogy a rómaiak nyelve irodalmi czélra oly alkalmassá vált, hogy gazdagsága annyira kifejlődött, rhythmusban tökéletesedett, méltóságban és elegantiában gyarapodott és megelőzte a költői nyelvet, kétségkívül Cicero vivta ki az ő párját ritkító nyelvtehetségével. A római irodalom e korszakát ezért rendszerint róla nevezik el. Bármennyire hitte magáról, hogy államférfiúnak született, első sorban irodalmi ember, kit e tekintetben egy kortársa sem múlt fölül. A római irodalom egyik nagy dicsősége, hogy közvetítő volt Görögország és a modern népek között, hogy tehát az antik szellemet ő ismertette meg a culturnépekkel. Ezt az igazságot Cicero igazolja legszebben. Bizonyos mértékig az ókori humanismus összefoglalásának tekinthetjük műveit.

Irodalmi munkáit három csoportra oszthatjuk: politikai és törvényszéki beszédeinek, rhetorikai és philosophiai értekezéseinek, sőt leveleinek is közös jellemvonása a mély görög tanulmányok mellett megőrzött római charakter, mely egyaránt szerette hazáját és az irodalmat. Életének főfoglalkozása az ékesszólás, mely ebben a korban a politikával összeforrt, s ha szívesen szedte is a forumi babérokat, nemes lelkére vall, hogy magánperekben, Verres ügyét kivéve, csak mint védő ügyvéd szerepelt. Mindig lelkesedett az ügyért, a mely miatt szószékre lépett; az ékesszólást a szabad alkotmány legnemesebb eszközének tekintette, melyet fejleszteni felfogása szerint elsőrendű hazafias kötelesség. Ha kénytelen volt a politikától visszavonulni, rhetorikai vagy philosophiai tanulmányokkal nemcsak lelki szükségből foglalkozott, hanem azért is, hogy velök honfitársainak hasznos szolgálatot tegyen, s ekkor is irodalmi czél vezérelte. Rá nézve ilyenkor a philosophia lelki vigasz volt, s mint öreg korában írt művei bizonyítják, mindig ifjú hévvel lelkesedett érte. Nem az igazság önzetlen kutatása vonzotta hozzá; vigasztalójának tekintette bajaiban, barátjának rossz napjaiban, melytől tanácsot kért, de rögtön otthagyta, ha újra a politikai élet hullámaiba merülhetett. Főleg erkölcsi kérdésekkel szeretett foglalkozni, melyek tetteinket irányozzák. A világ eredete vagy a lélek természete oly kérdések voltak, melyek iránt kevésbbé érdeklődött, s nem is értette meg őket teljes mélységökben. Nem volt tehát önálló gondolkodó, de az akademikusok és a stoikusok tanait mesteri nyelven adja elő. Akár kutatja a legfőbb jót, vizsgálgatva az epikureusok és a stoikusok tanait, miközben az eklektikusokhoz hajol; akár a lélek halhatatlanságáról és a túlvilági életről értekezik stoikus szellemben, akár a polgár és ember kötelességeit adja elő az akademikus iskola nyomán: Cicero bámulatos író, ki művészileg tudja gondolatait kifejezni, azokat minden oldalról megvilágítani és olyan formába önteni, hogy az ellenkező meggyőződésüeket is megkapja.

Ha Cicero műveinek voltak és vannak is gáncsolói, legnagyobb bámulatot titkára, Tiro által kiadott nagy levélgyüjteménye keltett, bár ép leveleinek őszinte hangjából és tartalmából kovácsolhatták ingatag jelleme ellen a legélesebb fegyvereket. E gyűjtemény egyik legnagyobb érdeme, hogy a haldokló köztársaság leggazdagabb történeti kútforrása, s elvitathatatlan dicsősége, hogy a levél új irodalmi műfaját alkotta meg. Érdekes felvilágosítást kapunk belőlük a kor minden kiemelkedő alakjáról, s a mellett mindig szellemes, őszinte hangon közli Cicero gondolatait. A délvidéki, nyugtalan lelkületű embernek nagy phantasiája volt; benyomásainak, hangulatainak élénksége valóságos festővé avatja, midőn a bukó köztársaság társadalmáról szól. E levelekben természetesen mindig Cicero a főalak, naivul magát tolja előtérbe, s így jobban megismerjük őt, mint társait, mert legtitkosabb gondolatait, szeszélyeit, örömét, bánatát egyaránt közli. Sok levelét a nyilvánosságnak szánta, de a melyek nejéhez, leányához, Tiróhoz vagy Atticushoz szólnak, azokban teljesen közvetlen hangon beszél, mély gyöngédség ömlik el rajtuk, valamennyiben finomság uralkodik, s így ép oly bámulatos termékei a latin prózának, mint többi művei. Valamint az idősb Cato jelleme szolgáltatja a kulcsot az ő korának szelleméhez, ép oly becses felvilágosítást nyujtanak Cicero munkái a bukó köztársaság nagyságáról. Nem csoda, hogy oly nagy hatást tettek az utókorra. A keresztyén egyházatyák buzgón olvasták philosophiai műveit; a leveleiből kisugárzó egyéniség ellenállhatatlan varázszsal vonzotta magához a renaissance tudósait; végül a világ egyik legnagyobb szónokának pathosa tanítványaivá avatta a művelt nemzetek politikusait.

Az egyetlen ókori prózai műfaj, melyet Cicero nem művelt, a történetírás. De ezen a téren volt e korszaknak két kiváló embere, maga Julius Caesar és Gaius Sallustius Crispus. Egy harmadik író, Cornelius Nepos is népszerűségre vergődött, de történeti műveiből csak egy pár görög hadvezér életrajza maradt fönn, melyeknek könnyed ugyan a stilusuk, de sok bennök a tárgyi tévedés, és annyira felszines, sőt színtelen a feldolgozás, hogy sokan az eredeti mű kivonatának tartják. – A nagy dictator sokféle hódításai és politikai küzdelmei között sohasem hanyagolta el az irodalmat. Kortársai ékesszólásáért is dicsérik, a ki méltó versenytársa lehetett volna Cicerónak, ha teljesen a szónoklatnak szentelte volna tehetségét. Mindenféle tárgyú iratai közül csak commentariusai maradtak ránk, galliai hódításairól és a polgárháborúban vívott csatákról szóló emlékiratok. Czímük szerény; szerzőjük látszólag csak anyagot akart bennök nyujtani a jövendő történetíróknak. De tényleg Sulla példáját követte, ki emlékirataiban politikáját akarta igazolni. Caesar a gallus hadjáratok eseményeit czélzatosan úgy állítja össze, hogy élénk hatást tegyenek a rómaiakra. Nyiltan sohasem dicséri magát, de nagy gonddal kiemeli hadjáratainak nehézségét és fontosságát, igazolni iparkodik hosszúságukat és feltünteti veszedelmes jellegüket. Maga nem vonja le a következtetést, de ez az eseményekből magától alakul ki, s az olvasó a titkos czélt nem sejtve, oly itéletet alkot a gallus háborúról, a minőt Caesar óhajtott. Ugyanily ügyes összeállítás jellemzi a polgárháborúról szóló commentariusait, melyeket szemlátomást nem maga fejezett be; talán Aulus Hirtius és más hívei voltak az utolsó könyvek szerzői. Előadja bennök viszonyát Pompeiushoz és a senatushoz, így védvén magát a sorok között esetleges támadásoktól. Stilusa átható nagy eszének megfelelőleg egyszerű, világos, élénk; a nagy hadvezér erényei irataiban is visszatükröződnek.

Róma első igazi történetírója Gaius Sallustius Crispus (Kr. e. 86–35, u. c. 668–719), ki egészen új irányban műveli tárgyát, a mennyiben bölcselkedve, pragmatikusan igyekszik megmagyarázni az eseményeket. Legnagyobb műve, az öt könyvre terjedő Historiae, melyben Sulla halálától a Kr. e. 67. évig terjedő korszakot írta meg, elveszett. Csak két kisebbszerű monographiájában (a Jugurthával viselt háború és a Catilina-féle összeesküvés) tanulmányozhatjuk módszerét. Főleg a numidiai háború leírásából tünik ki történetírói felfogása. Politikai érzületét nem igyekszik benne elnyomni, mert Caesar híve ép azért választotta e tárgyat, mert bő alkalmat nyujtott az oligarchikus kormányzat bűneinek feltárására. Mindazáltal ezt csak másodrendű czélnak tartja; a történetírás az ő szemében művészet és a jövendő államférfiak tanítómestere. Előszavában ki is fejti erkölcstanító álláspontját. A görögök közül főleg Thukydidest utánozza, de nem tudja egészen feledtetni, hogy e tulajdonságok nála eltanultak, mesterénél pedig természetesek. Az is csökkenti műveinek hatását, hogy oly bűnökért rójja meg korát, melyektől maga sem volt ment. A censor kitörölte a senatorok sorából, Numidia átkozta kormányzati zsarolásaiért, s így nem volt joga oly szigorúan törni pálczát mások fölött. Tagadhatatlanul nagyon tehetséges író volt; stilusában az idősb Catót követve szereti ugyan a régies alakokat, de világosan, röviden, szinesen, erőteljesen ír. Előadása, leírásai, közbeszőtt beszédei nagy művészetre vallanak, s a szereplők képét igazsággal és plastikusan domborítja ki.

Nagy tudományáért és rengeteg irodalmi munkásságáért Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27, u. c. 638–727) is megérdemli, hogy e korszak írói között felemlítsük. Aelius Stilo tanítványaként korán philologiai és régiségi tanulmányokba merült, a nélkül azonban, hogy a közélettől visszavonult volna. Résztvett a kalózháborúban és sikertelenül harczolt Hispaniában Caesar ellen, de ez őt kegyelmébe fogadta és egy megalapítandó nagy könyvtár élére akarta állítani. Később Augustus ellenfele volt, de Antonius híveként ismét bocsánatot kapott. Késő haláláig folyton írt prózát, verset (főleg saturát) egyaránt, s hetven műve több mint 600 könyvre terjedt. Főműve a világi és vallási ügyeket tárgyaló Antiquitates volt, melyet sokszor idéznek az egyházatyák. Reánk csak három könyvre terjedő műve a földmivelésről maradt fönn teljesen és a latin nyelvre vonatkozó művéből hat könyv. Stilusában semmiféle művészi érzék nem nyilatkozik, s ép Varro nyelvezete árulja el, mennyit köszönhet a római irodalom Cicero nyelvfejlesztő erejének.

*

Róma népe kezdettől fogva erős küzdelmeket vívott léteért. Az egészségtelen talajon épült város kénytelen volt nemcsak szomszédaival, hanem a természet mostohasága ellen is harczolni. Századokon át alig volt pihenője, hogy finomabb szórakozásokra gondoljon, vagy hogy szelleme magasabb eszmékben találjon gyönyört. Ezért fejlődött ki a római népben a gyakorlati érzék. Kemény munkához szokva, háborúk és forradalmak árán vívja ki nagyságát; csak hódításai révén ismerkedik meg a képzőművészeti alkotásokkal, s a gazdag zsákmány fejleszti ki benne a mesterművek becsülését. Fejlődése tehát nem ápolta benne a művészeti hajlamot, s míg a művészet a görög nép lelki szüksége volt, a rómaiaknál ez mindvégig a hatalom és gazdagság szívesen látott szolgája maradt. Még Vergilius is ily szókkal jellemzi népét:

Mások szebb müveket remekelnek az ömleteg érczből, Elhiszem; életet ád vésőjük a pároszi kőnek; Jobban védnek ügyet, rajzokkal jegyzik az égkört, S pontra kiszámítják a kelő csillagzatok útját: Róma, te kormányozd hatalom-pálczáddal a földet; Ez lesz műelemed; fékezd fegyelemmel a békét, Sujtsd a kevély ellent, ám légy kegyes a letiporthoz. (Barna ford.)

Míg a rómaiak Hellas művészetével meg nem ismerkedtek, etruszk művészeket foglalkoztattak; de a Kr. e. második századtól kezdve a görög művészet hatása érvényesült, s nagyobbrészt görög emberek munkája alkotta meg a római művészet remekeit nemcsak a hatalmas köztársaság, hanem a császárság korában is.

Dongaboltozat.

Keresztboltozat.

A római Pantheon alaprajza.

A képzőművészetek közül a rómaiak praktikus érzéke főleg az építészetben teremtett nagy dolgokat. Az erő és nagyság fejezte ki leginkább sajátos jellemüket, s e vonások főleg az építészetben érvényesülhettek. Phantasiájuk korlátoltsága az oka, hogy új formákat nem tudtak teremteni; átvették az etruszk és görög műelemeket. De ezeket egyesítve mégis megteremtették a nagyságukat kifejező római stilust, mely nem vetekedhetik ugyan a görögök szabályos formáival és arányos szerkezetével, de az építészet történetében mint a téralkotás fejlesztője nagy vívmányokat ért el.

A római építészet lényege ugyanis az etruszkoktól átvett boltozat, összekötve a görög oszlopos építkezéssel. A boltozatra főleg azért volt szüksége, mert csak vele tudott nagy tért alkotni és befödni a nélkül, hogy a tetőzet szorosan egymás mellett álló támaszra nehezednék. A római pompaszeretet óriás méretű épületeket teremtett, s a boltozat nemcsak nagy belső területeket alkotott, hanem falfelületek élénkítésére is szolgált, midőn vele fülkéket és íveket alakítottak; azonkívül szilárd keretet adtak vele kapuknak és ablakoknak. Háromféle boltozat fejlődött ki a római építészetben. A legegyszerűbb dongaboltozat úgy alakult, hogy két párhuzamos falat felül ékalakban faragott kövek vagy ily alakú táglák segítségével félkörív alakjában fedtek be. Minthogy az ékalakban egymás mellé rakott kövek a támasztó pontokra szétfeszítő erővel hatnak, azért az ily dongaboltozatot tartó falakat nagyon vastagra kellett építeni. A szövevényesebb keresztboltozat két, egymást függőleges irányban metsző dongaboltozatból alakult. Az így beborított négyszögű térnek nem kellett falakra támaszkodni; elégségesek voltak a négy végponton erős pillérek, melyek így szabad közlekedést nyitottak minden irányban. Végül a kupolaboltozat, a rómaiaknál mindig kerek alépítményen, olyatén módon alakult, hogy az egymás fölé vizszintesen fektetett kövek érintkezési vonala a középpont felé irányult. Gyakran félkörű alépítményt födtek be félkupolával, s akkor keletkezett a fülke, mely a hosszú falakat kellemes változatossággal szakította meg. A kupolát belül rendszerint mélyedéses négyszögekkel (casetták) vagy festménynyel diszítették.

Kupolafödés.
(A Pantheon Rómában.)

Gyámmal diszített római párkány.
(Részlet Titus diadalkapujáról Rómában.)

Az oszlopnak a római építészetben nem csupán támasztó szerepe van, mint a görög stilusban; gyakran csak decorativ jelleget nyer s élénkíti a külső falat a nélkül, hogy a szerkezet lényeges elemét alkotná. Ezért jelen meg gyakran mint féloszlop; sőt főleg diadalíveket a gerendázatot vagy az attikát (a koszorúpárkány fölött kiemelkedő falat) tartó pillérek előtt önállóan is áll, hogy emelje a külső hatást. A három (dór, ion és korinthosi) görög oszlop egyaránt előfordul a római épületeken, csakhogy a dór oszlopnak gyakran lába is van, az oszlopderék barázdázata pedig elmarad. Többemeletes szinházak és amphitheatrumok külső falát úgy is élénkítették, hogy a földszinti részt dór, az első emeletet ión, a második és harmadik emeletet pedig korinthosi féloszlopok tagolták. Átvette a római stilus az etruszkok úgynevezett toscán oszlopát is, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a dór oszlop ügyetlen változata; de fényes épületeinek diszítésére legtöbbször a karcsú korinthosi oszlopot, a görög fényűző építészet e jellemző alkatrészét használta föl. Sőt még ezzel sem elégedett meg, hanem az oszlopfő akanthus-levelei fölé az ión oszlopfőt jellemző volutát is fölrakta, így alkotva meg a sajátos római összetett oszlopfőt. Az oszlopok fölött emelkedő párkányzaton szintén a gazdag korinthosi stilus érvényesül; a gerendázat fölött ugyanis megtalálható a gyám (consol), a díszes ión és korinthosi párkányzatok jellemző része.

Római összetett oszlopfő.

Féloszlopokkal tagozott fal.
(Részlet a római Marcellus-szinházról.)

Monumentális épületeket főleg a Kr. e. második századtól kezdve építettek a rómaiak; ekkor vették ugyanis a terméskő vagy tégla helyett építőanyagul a szép travertin-követ (lapis Tiburtinus), mely a napon aranyos fényt kap. Fejtése, metszése és Rómába szállítása természetesen nagyon sok pénzbe került; ezért csak a legkiválóbb épületek készültek travertin kőből. A többieknél egyszerübb módhoz folyamodtak. Vagy mészszel összeragasztva, hálószerű alakban emelték szabálytalan kövekből a falakat – opus reticulatum – vagy pedig kitünően égetett téglából építették és márványnyal burkolták be, opus lateritium. Így emeltek egyszerű munkásokkal és egyszerű anyagból merész boltozatokat, melyek századok pusztító erejével daczoltak. Az építkezés főleg a köztársaság vége felé öltött nagy arányokat, melyek a császárság korában még inkább fokozódtak. Mesés gyorsasággal emelkedtek nemcsak Rómában, hanem a birodalomban mindenfelé templomok és monumentális sírok, az egészség előmozdítására vízvezetékek, kutak és fürdők, a kereskedelem fejlesztésére basilikák, a nép mulattatására színházak, amphitheatrumok és circusok, a harczi dicsőség jutalmául diadalkapuk és emlékoszlopok.

A «négyszögű ház.» Gaius és Lucius (Augustus unokáinak) temploma Nimesben.

Ókori római szinház Orangeban.
(Képzeleti helyreállítás)

A veronai amphitheatrum.

A római templom sokáig megőrizte az etruszk beosztást (l. a 119. lapon), a majdnem négyszögű épületek négy oszlopon nyugvó mély előcsarnokát és a cella három hajóját. Később a hosszúkás görög templom alakjához közeledett, de mindvégig megtartotta a mély előcsarnokot. Így támadt a római prostylos (elől oszlopos) templom, melynek külső falait oldalt féloszlopok tagolták. Ilyen például a galliai Nemaususban (Nîmes) épített templom, a «négyszögű ház» (maison carré). A legrégibb római templomokat, főleg Vesta istennőét köralakban is építették. A fokozódó fényüzéssel a görög alakú templomokat olykor kettős oszlopsorral (dipteros) vették körül. A vallásos építkezés pompáját kiegészítették a nagyszabású sírok, melyeknek a köztársaság korából két érdekes emléke maradt fönn. Az egyik a via Ostiensis mellett a 37 méter magas pyramis, melyet Gaius Cestius praetor emeltetett sírja számára travertin-kőből és fehér márványnyal burkoltatott be; a másik a via Appia mentén Crassus triumvir menyének, Caecilia Metellának hatalmas köralakú síremléke, mely a középkorban várerődül szolgált.

A pompeiibeli fürdő egyik terme.

A vízvezetékeken szállított víztömeg nagy részét a Rómában mindinkább szaporodó nyilvános fürdők fogyasztották el. Ezeket rendkívüli kényelemmel, nagy fényüzéssel építették, s e szokást csakhamar a provinciai városok is utánozták. A fürdőépületben voltak úszómedenczék, izzasztó kamrák, oszlopcsarnokok, tornázó és labdázó helyiségek; a komolyabbak számára könyvtártermet is rendeztek be. Főleg ezeken az épületeken érvényesült a boltozatos építkezés.

A basilikának neve elárulja, hogy görög eredetű, s valószinüleg a keleti görög királyi udvarok (Ptolemaiosok, Attalosok stb.) körében épültek először ilyen tágas, hosszúkás, négyszögű épületek. Rómában a kereskedelem és a törvénykezés czéljából alakultak, s a belső részt két vagy négy oszlopsor három, illetőleg öt hajóra osztotta. A kereskedelmi érintkezésre szolgáló középhajó sokkal szélesebb, mint a többi, s a végén a fal félkörben kidomborodik. Ez volt az apsis, hol a praetor és a birák igazságot szolgáltattak. A középső hajó mennyezete sokkal magasabb volt, mint az oldalhajóké, melyek fölött a falakba épített ablakokon át világosság áradt a nagy terembe; az oldalhajók oszlopain pedig karzat volt a törvényszéki tárgyalást hallgató közönség számára.

C. Cestius pyramisa Rómában.

Caecilia Metella síremléke Rómában.

A római színház beosztása majdnem olyan, mint a görögé, csak a részletekben van eltérés. A színi előadásban ugyanis a római nép tisztán szórakozást látott, nem dionysosi szertartást, az orchestrában tehát nem állott oltár, hanem az aristokratikus társadalmi rendnek megfelelőleg több széksor senatorok és előkelő emberek számára. Az előadásokat megszakító durva látványosságok miatt, melyek Horatiusnak oly keserű fájdalmat okoztak, a színpad szélesebb és mélyebb volt. Minthogy végre a római építész nem hegyoldalba építette a színházat, boltozatos alépítményen emelkedett a színpaddal szemben a félköralakú nézőtér, s a padsorok még az orchestra bejárata fölé is nyultak. A színházat magas fal zárta körül, melyet ívek és oszlopok tagoltak. Eredetileg csak fából hevenyésztek ünnepek alkalmával ily színházakat, bár azért rendkívüli fényűzéssel diszítették. Marcus Aemilius Scaurus, a Kr. e. 58. év (u. c. 696) aedilise 80.000 ember számára emelt ily faszínházat, melyet 360 oszlop és 3000 bronzszobor tarkított három emeletén. Három év mulva Pompeius építette az első kőszínházat (l. a 304. lapot); Octavianus is alapított egyet s első vejéről, Marcellusról nevezte el. A kiásott vagy fönmaradt romok a bizonyságai, hogy minden provinciában kedvelte a nép a színházi élvezeteket. Aránylag legépebb állapotban az orangei színház maradt meg korunkig. Az amphitheatrum a gladiatori játékoknak színhelye volt, később vadállatokkal is viaskodtak benne; némelyiknek a szerkezete pedig naumachiák (vízi viadalok) tartására is módot nyujtott. Az első ily középületet Statilius Taurus építtette Kr. e. 30-ban (u. c. 724), később tizenkettőre szaporodott Rómában a számuk, s a játékok rendezéséről nagy népszerűségüknél fogva maga az állam gondoskodott. Az épület elliptikus alakú volt; a küzdőtér körül a padsorok körben lépcsőzetesen emelkedtek. Felül oszlopcsarnok tetőzte a nézőtért, s itt már csak fapadok voltak. Több concentrikus öv bizonyos távolságban szélesebb tért adott, hogy a közönség az ajtókon (vomitoria) át a külső folyosókra juthasson. Az üléseket boltozatok tartották, s a külső falat épúgy ívek és oszlopok tagolták, mint a színháznál. A népünnepélyek helye, a circus, sokáig (még Rómában is) egyszerűen volt berendezve; a nép a Palatinus és az Aventinus dombjáról nézte a látványosságokat, melyek közt legizgatóbb a kocsiverseny volt. Caesar korában már padsorokon 150.000 ember fért el a circus maximusban, később ezen a helyen is nagy fény áradt szét (l. a 176. lapot). Esetleges veszedelmek elkerülése végett már az első sor emeletes magasságban volt. A versenytér hosszúkás négyszöge egyik keskeny oldalán félkörbe kanyarodott, másik oldalán voltak az istállók (carceres); középen a tért alacsony fal (spina) metszette, s körülötte robogtak a kocsik.

Bestiariusok küzdelme vadállatokkal.
Ókori dombormű; a háttérben Marcellus szinháza.

Róma istennő ókori mellszobra.

A római nép déli vérmérsékletének megfelelőleg kitörő lelkesedéssel üdvözölte diadalmasan visszatérő hadvezéreit. Sokáig csak mulékony díszt öltött ilyenkor a város, de már Kr. e a második századtól kezdve tartós tropaeumok is hirdették a hősök érdemeit. Ez a szokás teremtette meg a diadalkapukat és emlékoszlopokat, melyekhez hasonló alkotásokat az ókorban másutt nem találhatni. Caesar korától fogva a birodalom sok helyén büszkélkedtek a római nagyság e jelképei. Rendszerint egynyilású hatalmas ívboltozat és pillérek elé helyezett oszlopok tartották a merészen kiszökellő párkányzatot, melyen a tagozott attika büszke felirata hirdette az illető hadvezér tetteit. Később háromnyilású diadalkapukat is építettek, s minden kor a maga ízlése szerint diszítette föl őket szobrászati művekkel. Hasonlókép diadalok jelképei voltak az emlékoszlopok; az elsőt Duilius tiszteletére állították föl (l. a 119. lapot); az actiumi csata dicsőségét is hirdette ily oszlop. Számuk a századok folyamán nagyon fölszaporodott; a legnagyobb szabású Traianus oszlopa volt, melyet Dacia meghódításának emlékére emelt.

A sok kép, de főleg a rengeteg sok szobor, melyeket a hódító vezérek Etruriából, Siciliából, Görögországból és Kis-Ázsiából Rómába szállíttattak, fejlesztette ugyan a rómaiak műérzékét, de a mesteri alkotásokat a világ fővárosa nem annyira a lángész művei gyanánt becsülte, mint inkább palotáinak és köztereinek alkalmas díszeiként. Még a legműveltebbek, így Cicero is, csak mellékesen foglalkoztak művészi dolgokkal; nem is szült Róma nagy szobrászokat, sem nagy festőket. De a görög művészek nem kereshettek többé kenyeret elszegényedett hazájukban, a gazdagság Rómába csalogatta őket, s Hellas művészetének ezentúl Róma adott otthont. A szobrászat meg is óvta egy ideig görög jellegét;²⁴ a római nagyurak elárasztották megrendeléseikkel a szobrászokat, a hires régi mesterműveket legalább másolatban akarták bírni, s ezek a másolatok adnak bővebb felvilágosítást sok kiváló görög mester elveszett remekéről. Polykleitos, Myron és Lysippos egyaránt realisztikus, de egymástól eltérő irányát például e másolatok nélkül nem ismernők. A fényüzés továbbá a pergamoni és a rhodosi iskola egynéhány eredeti művét is megmentette az utókor számára, így magát a fenséges Laokoon-csoportozatot és a Haldokló gallus-t.

A római jellem azonban a szobrászat fejlődésére is rá tudta sütni bélyegét. Sajátos irányzatot adott neki részben azzal, hogy sok elvont fogalomnak (Virtus, Fides, Pudicitia, Fortuna, Róma) formát adott, szintúgy testileg megérzékített allegoriai szobrokban országokat, városokat és folyókat. E tekintetben görögöktől tört ösvényen halad ugyan, de önállóbb már a valószerű ábrázolás terén, mert a görög szobrászatban a képmásra kevesebb gondot fordítottak, azt is csak Alexandros kora óta. A római szoborképek két csoportra oszthatók. Vagy egészen valószerűen ábrázolják az embert (simulacra iconica), akár békés togában, akár harczi vérttel; vagy pedig herosként majdnem meztelenül (statuae Achilleae) faragták ki. A szobrászat egyik kiváló remeke Augustus császár szobra, melyen mind a két irány érvényesült; mert a harczi vértben beszédet intéző császárt mezítlen lábbal ábrázolja s így jelzi apotheosisát. A művészek a római szellemnek megfelelően nem eszményítették az arczot, inkább hűségre törekedtek s az arczvonásokat erélyesen fejezték ki. Főleg a császárok szobrai válnak ki mint műalkotások, de még a középszerű képmásokat is gondos valószerűség jellemzi.

Dombormű a pompeiibeli u. n. Scaurus-sír falán.
E gladiatori csoportozat felső sorában baloldalt két eques küzd egymás ellen. A következő két gladiator közül az egyik sebet kapott a mellén, s pajzsát lebocsátva föltartott ujjal kegyelmet kér a közönségtől, míg társa a küzdelem folytatását várja. A harmadik pár küzdelme már eldőlt; az egyik mély sebében térdre rogy, s kegyelmet esdve emeli föl bal kezét; ellenfele pedig a kegyelemdöfésre készül. Sokkal elevenebb a következő csoport; a közönség nem szánta meg a legyőzöttet, a ki könyörögve fordul legyőzőjéhez; de ez jobb kezével leszorítja és kardjával átszúrja. E közben a küzdelmek felügyelője a legyőzött lábára hág, hogy talán meggátolja a védekezésben, s már most ragadja meg ruháját, hogy a porta libitinensis-en keresztül a halotti kamrába hurczolja. – Az utolsó sor «thrák» és «samnit» gladiatorok küzdelmét ábrázolja.

A hűségre való törekvés teremtette meg az egykorú eseményeket megörökítő történeti szobrászatot. Történeti tárgyú domborművek a görög művészetben csak gyér számban fordulnak elő, s e nemű plasztikai alkotások szűk korlátait kitágítva, a rómaiak a festészeti eljárásnak megfelelőleg a térnek a mélységbe való terjedését is utánozták. Tehát nemcsak egy sorban vésték ki az alakokat, hanem egymás mögött is; a háttérben pedig épületeket, hegyi tájakat és folyókat is feltüntettek. Már épitészetükben is versenyezve megörökítették azon győzelmek emlékét, melyek föntartották vagy terjesztették Róma uralmát; természetszerűleg illettek a diadalkapukhoz és emlékoszlopokhoz a szobrászati díszek, melyek a harczi diadalok egy-egy jelenetét, olykor egész történetét előadták. Koporsókon is faragtak ki ily jeleneteket a halott életéből, vagy a mythosi világból vették a tárgyat. A szobrok és domború művek rengeteg száma bizonyítja, hogy kevés nép használt el annyi márványt, mint a római. A műalkotások nagyobbrészt közepesek, a későbbi korban pedig rendkívül fogyatékosak; a hatalmas birodalom szaporította a szobrok számát, de a nagy arányú termékenység a minőség rovására ment.

Az ókori és a mai Róma összehasonlító térképe.

24. A római festészetre vonatkozólag l. a XXX. fejezetet.^[VISSZA]