Az ifjú Octavianus mellszobra.
(Róma, Vatican)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXIV. FEJEZET.
A második triumviratus.
Az ifjú Octavius több hónapot töltött Apolloniában a legiók között, s éles eszével és ügyességével nagy népszerűséget szerzett. Katonai gyakorlatai között érte Caesar meggyilkolásának a híre, s anyjának Rómából hozzá intézett levele arra bírta, hogy visszatérjen a városba. Barátai igyekeztek lebeszélni tervéről, de a legiók megigérték támogatásukat, s ő elszántan Kr. e. 44 (u. c. 710) április havában kevés kísérettel kikötött Calabria partjain. Itt kapta meg Caesar végrendeletének és a senatus határozatainak másolatait, melyek alapján fölvette a Gaius Julius Caesar Octavianus nevet, s Brundisiumban a nagy imperator fogadott fiaként mutatta be magát a katonáknak.21 A dictator hívei lelkesedéssel fogadták, csakhamar nagy sereg gyűlt körülötte, s a coloniákban lakó veteranusok fölajánlották szolgálatukat Caesar megbosszúlására. De az ifjú óvatos volt, nem akart mindjárt katonai erőt alkalmazni. A senatushoz szelid és mérsékelt hangú levelet írt, melyben mint magán polgár kérte elhúnyt atyjának örökségét. Cumaeban értesült, hogy Cicero közeli villájában tartózkodik, s meglátogatván a csüggedt szónokot, meggyőzte alkotmányos és mérsékelt álláspontjáról. Midőn április végén Rómába ért, Antonius ép távol volt; bejárta az egész félszigetet, hogy régi szövetségeseihez újakat szerezzen.
A nagyratörő ifjú csak tizenkilenczedik évében volt (született Kr. e. 63, u. c. 691 szept. 22-én). Hiába óvta anyja, Atia, és mostoha atyja, Philippus, hogy ne érvényesítse az örökségre jogait, ő a praetor előtt a dictator fiának vallotta magát; a forumi szószéken beszédet intézett a néphez s megigérte, hogy szétosztja atyjától a lakosságnak hagyományozott kincseket. A consul május közepéig elhalasztotta visszatérését; de az események rohamosan fejlődtek, s mielőtt Octavianus a consullal találkozott, sokakat nyert meg barátaiul és sok ellenségét kiengesztelte. Antoniushoz is barátságosan közeledett; de azért szemére hányta, hogy a gyilkosokat szabadon bocsátotta, s a dictator kincseit követelte. Antonius azt felelte, hogy mindent elköltött, különben is a pénz nem Caesar, hanem az állam tulajdona volt, s az ő közbenjárása nélkül a senatus Caesar végrendeletét és intézkedéseit megsemmisítette volna. Octavianus nem esett kétségbe. Eddigi föllépésének sikereire támaszkodva, eladta Caesar ingóságait, szintúgy a magáéit; kölcsönt vett föl barátaitól; rokonai, Quintus Paedius és Pinarius, lemondtak javára az örökség rájuk eső részéről, s így elég pénzt gyűjtött, hogy elvállalt kötelezettségeinek megfeleljen. A népet az ajándékok megnyerték, még inkább az áldozat, melyet értük hozott. Antoniust megdöbbentette az ifjú határozottsága, s elrémítették sikerei. Érzte, hogy nem szabad kicsinyleni versenytársát, s ravaszsággal, sőt erőszakkal küzdött ellene. De már elkésett: Octavianus nagy bizalmat keltett maga iránt a népben, melynek kegyét a consul nem tudta megszerezni.
Az ifjú Octavianus mellszobra.
(Róma, Vatican)
A köztársasági párt e válságos pillanatban határozatlan volt. Hiába bátorította őket Cicero, s lelkesítette az erélyes Porcia és Sempronia, Brutus neje és anyja. Az egész pártban csak Decimus Brutus tanusított erélyt s a cisalpin Galliába sietett legióihoz. De akár azért, hogy ezeket foglalkoztassa, akár, hogy a diadalmenet dicsőségében részesüljön, betört az Alpesek völgyeibe; ezalatt ellenségei a szabad alkotmányt ásták alá. Antonius megszavaztatta magának Makedoniát és legióit, Dolabellának Syriát; Brutust és Cassiust pedig Krétával és Kyrenével elégítette ki. Mivel azonban Gallia Cisalpina kormányzója kezében tartotta a szomszéd Itália sorsát, a senatussal Decimus visszahívása végett alkudozott. Ebben Octavianus is támogatta, de a senatus visszautasította indítványukat; érezte, hogy a két versenytárs féltékenysége az ő hatalmát gyarapítja. A legiók tisztjei ki akarták békíteni a hatalomra vágyókat, s fölvezették őket a Capitoliumba, hogy állandó szövetséget kössenek; de a béke hamar megszakadt, s bár a veteranusok látszólag egy zászló alá gyültek, Antonius és Octavianus érdekeit nem lehetett összeegyeztetni. Ezalatt a köztársasági párt is mozgolódott, mert új reményt öntött belé Sextus Pompeius hatalmas hajóhada Gallia partjainál; a syriai legiók hivogatták Cassiust, hogy jöjjön táborukba. Cicero is nógatta a kedvező alkalom megragadására. «Légy te magad a magad senatusa», volt tanácsa, mert félt, hogy Cassiust megfosztják imperiumától. Brutus is beleegyezett távozásába, de ő maga lassan mozgolódott. Campania tengerpartján időzve küldötte Rómába praetori rendeleteit; maga nem mert megjelenni a városban. Hiába támadta meg Calpurnius Piso Antoniust a senatusban, ennek tagjai a katonai erő láttára nem merték nyiltan helyeselni szavait. Már Cicero is távozni akart Itáliából, de még néhány napig a part mentében maradt; midőn a vihar Rhegium mellett kikötni kényszerítette, nem szállott többé tengerre, hanem gyászos sejtelemmel visszatért Rómába. Brutus követte Cassius példáját, s görög és makedon területen gyűjtötte zászlaja alá a hazafiakat.
Antonius a senatust szeptember elejére hívta össze. Cicero egy nappal előbb érkezett vissza a városba, de nem jelent meg a gyűlésben, hol supplicatiókat akartak szavazni Caesarnak s nevét az istenek közé sorozni. Antonius durva szidalmakkal illette a távollevő szónokot, s palatinusi házának lerombolásával fenyegette. Beszéde után tiburi villájába utazott. A senatus másnap Concordia templomában gyűlt össze, mely a Catilina-féle per tárgyalásakor Cicero ékesszólásától hangzott vissza. Antonius sértései véréig hatottak Cicerónak, s igazolni kívánta viselkedését. Nem tett czélzást a zsarnokgyilkosságra, csak Antonius ezutáni intézkedéseit birálgatta. Nyomról nyomra föltárta visszaéléseit: mint kerítette kezébe Caesar iratait, mint szorította hátra a senatust, hogy javaslatait a tribusok gyűléseivel fogadtassa el; azt oldotta föl száműzetéséből, a kit akart; kénye kedve szerint hozott törvényeket; csak híveit juttatta hivatalokhoz, s önző politikájának igazolásaul a zsarnok végrendeletére hivatkozott. A senatus elragadtatással hallgatta Cicerót; tapsai feltüzelték a szónokot, a ki most megkettőzte erejét.
A következő hónapokban szerkesztett beszédei «Philippicae» néven ismeretesek; czímükkel Demosthenes beszédeire utalnak, melyeket Makedonia zsarnoka ellen tartott. Halhatatlan görög mintáik nyomán a fölháborodó tiltakozás emlékei a politikai szabadság vakmerő megtámadójával szemben. Az első beszédben Cicero a consul politikája ellen kel ki, s szokása ellenére nem érinti egyéni tulajdonságait. Egynéhány nap mulva Antonius visszatért Rómába s felelni készűlt Cicerónak. Heves beszédében szemére hányta a catilinariusok megölését, Clodius legyilkolását; őt okolta a Pompeius és Caesar közt kitört szakadásért, s a veteranusok előtt úgy tüntette föl, mintha ő volna bálványuk halálának értelmi szerzője. Cicero ismét távol volt; barátai a fegyveres csapatok láttára lebeszélték, hogy a senatusban megjelenjen. A két ellenfél többé nem találkozott a senatusban; tovább is folytatták ugyan a szóharczot, de elevenen nem látták többé egymást.
Marcus Antonius mellszobra.
(Róma, Vatican)
Cicero neapolisi villájában irta meg második támadó beszédét, mely hevesebb volt, mint az első, de alkalmas pillanatot várt közzétételére. Ezalatt Octavianus aláásta Antonius hatalmát. Bőkezüségével és igéreteivel magához csábította katonáit. Antonius október 9-én sietve útra kelt, hogy katonáit megtartsa imperiuma alatt. Octavianus is odahagyta a várost; fölkereste atyja coloniáit a cisalpin Galliában, Umbriában és Campaniában, s 10.000 katonát toborzott közöttük. Cicerót s általa a senatust is igyekezett megnyerni, hogy törvénynyel szentesített helyzetet biztosítson magának. A simulékony szónokot több izben fölkereste leveleivel; kérte, hogy térjen vissza Rómába s mentse meg ujra a hazát. Hívének és tanítványának igérkezett; elhalmozta hízelgő bókokkal és atyjának nevezte.
De Antonius is erélyesen intézkedett. Korholta katonáit, hogy egy gyerekhez hajlanak; de midőn várakozásuk ellen kisebb összeget igért nekik, kinevették takarékosságáért. Ő 400 sesteriust igért, versenytársa kétezret. De Antoniust nem könnyen lehetett sarokba szorítani. Cicero állítása szerint háromszáz centuriót hurczoltatott a lictorok bárdja alá, s a vérengzést erőszakos felesége, Fulvia is végignézte, a ki még tüzelte bosszúját. Ijesztő fegyelme, igéretei több legiót tartottak meg zászlaja alatt, s válogatott csapatokkal tért vissza Rómába. Itt vádat emelt a senatus előtt Octavianus ellen, hogy hivatalos hatalom nélkül gyűjtött katonákat, de ekkor lett hűtlen hozzá két legiója, s helyzete Rómában tarthatalanná vált. A népgyűlésen törvény ellenére fölcseréltette a neki juttatott Makedoniát a cisalpin Galliával, a honnan mindenkit, ki a főuralomra vágyott, könnyen elkergethetett. Felszólította Decimust, hogy adja át a provinciát. Sok senator gyülekezett köréje, mert szavai szerint a köztársaság védelmére húzta ki kardját. Maga Ariminumban négy legio fölött parancsolt; ugyanannyi engedelmeskedett Lepidusnak, a ki Hispaniából Itália felé közeledett. Asinius Polliónak Hispaniában három legiója volt, s a transalpin Galliában szintén ennyi szolgált Munatius Plancus alatt. E haderő élén kellett volna Antoniusnak a köztársaságiakkal megütközni. De a legiók távol estek egymástól, a katonák hűségében nem lehetett bízni, s a vezérek saját érdekeiket tartották szem előtt. Központi helyzetében Decimus könnyen intézkedhetett az egyes vezérek ellen, s megakadályozhatta egyesülésüket. Volt egy harmadik hadsereg is. Octavianusnak nem volt ugyan imperiuma, de sikerült öt legiót összegyűjtenie. Ügyes kiáltványt intézett a senatushoz s ügye képviselőjének tüntette föl magát. Táborát Arretiumban ütötte föl, hogy a háborút bevárva vagy szövetkezzék valamely hadiféllel, vagy a győzőre támadjon, ha a körülmények ezt teszik kívánatossá.
Cicero ezalatt minden pártot Antonius ellen igyekezett föltüzelni. Decimus Brutust buzdította, Octavianust dédelgette; főleg a jövő évre megválasztott consulok, Gaius Vibius Pansa és Aulus Hirtius működését kísérte aggódó figyelemmel, s leste a keleten katonákat toborzó Brutus, Crassius, Trebonius és Cimber sikereit. Novemberben hozta nyilvánosságra második Philippicáját. Égető satirája merészen sujtotta ellenfeleit. Julius Caesart árulónak és zsarnoknak, Antoniust szörnyetegnek bélyegezte, s szenvedélyesen szólította fegyverre a polgárokat. A beszéd egyrészről fölvillanyozta a népet, másrészről mindenkit borzalommal töltött el az Antoniusról adott jellemkép. A senatus erőt merített a szónoklatból, hogy daczoljon Antoniussal, s a megválasztott consulokat is a köztársasági eszmének nyerte meg Cicero sikere. Ő maga azt hitte, hogy most az összes pártok közt ő a közvetítő s így a köztársaságnak tényleges feje. Bizonyára tiszta diadalt aratott, mely méltó jutalma volt sok évi önfeláldozásának, s ha politikai pályáján foltot ejtenek is jellembeli gyöngeségei, most legalább e szép látvány nyújt kárpótlást azoknak, a kik őt irói érdemeiért megszerették.
Antonius gyorsan haladt táborával és Decimust Mutinában (Modena) ostrom alá fogta. A senatus Cicero sürgetésére Octavianust arra kérte, hogy támadja meg Antoniust; neki tiszteleteket, katonáinak pedig fényes jutalmakat igért. De Antonius barátai közbeléptek; Hirtius és Pansa is a béke érdekében jártak közben. Követek jártak-keltek alkudozó föltételekkel, de sikertelenűl; Cicero féktelen dühvel izgatott. Brutustól és Cassiustól biztató hírek érkeztek; Sextus Pompeius is igért támogatást. Mindazáltal nem sikerűlt Antoniust a haza ellenségének nyilvánítani, csak «tumultus»-a alapján indítottak ellene hadat. A 43. év (u. c. 711) elején Octavianus, kinek praetori imperiumot és consuli rangot szavaztak meg, Hirtiussal Decimus fölszabadítására vezette a legiókat, s mivel eleinte Antonius sikeresen küzdött ellenük, Pansa is segítségükre sietett. A consulok távollétében Cicero vezette az állami ügyeket, bár hivatala nem volt. Gyors egymásutánban dörgött beszédeiben Antonius ellen; a csüggeteg lelkekbe bizalmat öntött s megkettőztette a bátrak erejét. Harczi köpenyben bejárta az utczákat, a polgárokat a haza érdekében adakozásra szólította fel. Élénk levelezésben állt a provinciák kormányzóival; mindegyiket biztosította a többiek állhatatos kitartásáról; dicsőítette a vetaranusok lelkesedését, a nép önfeláldozását, a vezérek hűségét és a bőséges pénzkészletet.
Hirtius és Octavianus közeledésére Antonius odahagyta Mutina falait és ellenük vonult. De mialatt velök alkudozott, hirtelen rácsapott a közeledő Pansára, s őt április 15-én legyőzve, halálosan megsebesítette. Hirtius megmentette a szétszórt csapatokat a végleges vereségtől, s pár nap mulva Octavianussal együtt megtámadta a győztest. Most Antonius csapatai hátráltak meg, de a küzdelemben Hirtius elesett, s így a köztársaság mindkét consulját elvesztette. Később gyanusították Octavianust, hogy ő sebezte meg hátul Hirtiust, s az ő vesztegetésére a sebész Pansa sebébe mérget csöpögtetett. Mindazáltal a senatus a néppel együtt elfeledte győzelmi mámorában a nagy csapást; a polgárok örömrivalgás közt vitték Cicerót a Capitoliumra; ő sürgette a háborút, őt tekintették a mutinai csatatér igazi győztesének. Azt hitték, megszünt a polgárháború; úgy hallották, hogy Decimus az Alpesek felé üldözi Antoniust, s Munatius Plancus északról közeledik az alpesi átjáratok elzárására. Hír szerint Cassius is sikeresen működött Dolabella ellen Syriában, Brutus pedig Makedoniát keritette hatalmába. Sextus Pompeius is mind hatalmasabbá vált a tengeren. Mindez felbátorította a senatust, hogy Antoniust a haza ellenségének nyilvánítsa.
A hagyomány szerint Pansa halálos ágyán magához hivatta Octavianust; föltárta előtte a senatus ellenséges érzületét, az ellene szőtt ármányt, s azt tanácsolta, hogy gyorsan béküljön ki Antoniussal, mert csak ő nyujthat neki biztos védelmet. A nagyravágyó ifjú csakhamar értesítette Antoniust, hogy nem kívánja üldözni. Ezalatt Lepidus caesarianus legiói is megértették, hogy érdekeik nem azonosak a senatus czéljaival, mert a köztársaságiak győzelme az ő romlásukat okozná. A csapatok ezért május 29-én kényszerítették Lepidust, hogy Antonius táborához csatlakozzék. Munatius Plancus sokáig ingadozott, melyik fél erejét gyarapítsa, végre is az erősebbhez pártolt. Antoniusnak így huszonhárom legiója volt; Lepidus pedig társaival együtt nem igen törődött a senatus határozatával, mely őket is a haza ellenségeinek nyilvánította.
A borzasztó valóság csakhamar eloszlatta a senatus reményét, hogy könnyű győzelmet fog aratni. Türelmetlenül várta Brutus és Cassius győzelmes csapatait, s mialatt Octavianust kijátszani igyekezett, legióit is el akarta csábítani tőle. Midőn 400 veteranus testületileg jött Rómába, hogy számára a consuli méltóságot kérje, a senatus visszautasította kivánságukat. Octavianus erre nyolcz legio élén átkelt a Rubicón. A senatus meghagyta neki, hogy kilencz mérföld távolságban álljon meg katonáival, de ijedtében mégis megigérte kérelmének teljesítését, s legióit bő jutalommal bíztatta. De igéretei későn érkeztek; Octavianus megragadta a régóta várt alkalmat és Róma kapujáig hatolt. Történtek ugyan lassú és jelentéktelen védelmi intézkedések, de a senatorok és előkelők egymásután táborába osontak. Cicero az utolsók közt volt. Octavianus szemére hányta lassúságát, s az agg szónok a következő éjjel nyugtalanságában elhagyta a várost. A gyorsan összehívott népgyűlés augusztus 19-én az alig 20 éves ifjút rokonával, Quintus Pediussal együtt consullá választotta. Octavianus erre a lex Pedia alapján Caesar gyilkosait száműzetéssel sujtotta; az Antonius és Lepidus ellen hozott határozatokat megsemmisítette; Decimust pedig felszólította, hogy legióit adja át neki. Mint consul és nagyszámú katonaság ura, egyenrangú fél gyanánt bocsátkozhatott Antoniussal alkudozásokba, s két ily hatalommal szemben Decimus, a kihez Plancus is hűtlenné vált, menthetetlenül elveszett. Serege odahgyta, ő maga a rhaetiai Alpeseken át Makedoniába akart menekűlni, de a sequanus gallusok elfogták s Antonius kezébe adták, a ki fejét vétette.
Lepidus képmása.
Október vége felé Antonius, Lepidus és Octavianus Bononia (Bologna) közelében találkoztak, a Renus (Reno) folyó kis szigetén, hol a legyőzöttek sorsáról és a zsákmány felosztásáról tanácskoztak. Három napi tárgyalás után abban egyeztek meg, hogy Octavianus lemond consuli méltóságáról Antonius egyik legatusának, Publius Ventidiusnak javára, ők maguk a köztársaság helyreállítása végett megalkotandó triumviratus neve alatt fognak uralkodni a város, a consulok és a törvények fölött. Maguknak öt évre consuli hatalmat kötöttek ki azzal a joggal, hogy mindegyik nevezhet ki hívei közűl tisztviselőket; döntéseik a senatus vagy a nép megerősítése nélkül is törvényerejűek lesznek; végre felosztották egymás közt a provinciákat. A két Gallia Antoniusnak jutott, Gallia Narbonensis és Hispania Lepidusnak, Africa és a szigetek Octavianusnak. Magát Itáliát, a birodalom székhelyét, közös területnek tekintették; a keleti provinciákat, melyek most Brutus és Cassius kezében voltak, csak később akarták elosztani, mikor már ellenségeiket onnan kiüldözték. Az ellenük indítandó háborút húsz-húsz legio élén Antonius és Octavianus vállalta magára; Lepidusnak pedig közös érdekeik megóvása végett Rómát jelölték ki székhelyül. A katonáknak nagy ajándékokat igértek, a többi között Itália tizennyolcz városát. A csapatok meg is voltak elégedve, csak azt sürgették, hogy a szerződés biztosításául Octavianus vegye nőül Antonius mostoha leányát, Clodiát.
A triumvirek rendeleteket küldtek Pediushoz, hogy tizenhét legtekintélyesebb ellenfelük életének vessen véget. A derék Pediust sírba vitte a gyalázat, hogy a mészárlásban neki kell eszközűl szolgálnia. A triumvirek egymás után három napon egy-egy legio élén bevonultak a városba. November 27-én a népgyűlésen elfogadott lex Titia megerősítette a triumviratust, a melynek tagjai nem akartak Caesar gyilkosai ellen hadba szállani, míg ellenség van hátuk mögött Itáliában. Ismét proscriptiók és gyilkosságok következtek. Egy névsorból kijelölték az áldozatok neveit, a kiket mindegyik követelt; a triumvirek egymás rokonait csak úgy sújthatták, ha cserébe a magukéit áldozták föl. A jegyzék élén Lepidusnak egy testvére, Antoniusnak egy unokabátyja, Octavianusnak egy unokatestvére állott. Centuriókat és legionariusokat küldtek a legkiválóbb proscribáltak fölkutatására, de bérelt orgyilkosok és személyes ellenfelek is résztvettek az üldözésben. Rabszolgák megtámadták uraikat, adósok hitelezőiket; az áldozatok fejét a szószéken függesztették ki, de a triumvirek nem mindig törődtek az azonosság megállapításával.
Bármily borzasztók voltak e mészárlások, aránylag eltörpülnek Marius és Sulla vérengzései mellett. Nem is üldözték az összes proscribáltakat egyenlő buzgalommal. Cicero, ki a névsorban az elsők között állott, nem nagyon sietett egyik villájából a másikba, s csak deczember 7-én kerűlt kézre. Sokan a tengeren Makedoniába, mások Africába vagy Sextus Pompeiushoz szöktek, a ki Itália tengerpartja mentében czirkált. Némelyek pénzen vásárolták meg életüket, s egy pár esetben Octavianus engedékenyebb volt társainál. Cicero halálát azonban Antonius nem engedte el, s Octavianus minden korok borzalmára beleegyezett. Cicero és öcscse, Quintus, november végén a tusculumi villában tartózkodtak; a proscriptio hírére Asturiába siettek, hol a Tyrrheni-tenger partján, Antium közelében szintén volt villája a szónoknak, s innen akartak Makedoniába hajózni. Quintust az üldözők elfogták és megölték; bátyja tengerre kelt, majd partra szállt, ismét útnak indúlt, de Formiaeben újra kikötött. Beteg teste és nyugtalan lelke nem hagyták pihenni. Hiába figyelmeztette környezete, hogy Itáliában veszedelmes maradnia. «Hagyjatok meghalnom hazámban», – felelt – «a melyet annyiszor megmentettem.» Szolgái nem hallgattak rá; gyaloghintóra tették, és a part felé siettek vele. Alig hagyták el a házat, midőn Popilius Laenas legatus, ki a hagyomány szerint Cicerónak köszönhette életét, kopogtatott a kapun. Egy áruló megmutatta az utat, merre mentek a szolgák, s Cicero még nem érte el a tengert, midőn üldözői nyomába értek. Kísérete megvédhette volna, de ő minden ellenállást megtiltott. Letétette a gyaloghintót s mereven elenségeire nézve, odanyujtotta nyakát. Mindnyájan elfödték arczukat, mialatt Herennius centurio háromszor vágott hozzá kardjával, míg feje legördült. A véres trophaeumot Rómába vitték, s Antonius a szószéken helyezte el. Kielégített bosszúvágyában tombolva gyönyörködött a látványon, s gazdagon megjutalmazta a gyilkosokat. Neje, Fulvia, kinek Clodius volt első férje, a hagyomány szerint hajtűjével átszúrta a halottnak nyelvét, a melylyel mindkét férje ellen kiméletlenűl szórta a gúnyt.
Ilyen szomorú körülmények között léptek consuli hivatalukba Lucius Munatius Plancus és Marcus Aemilius Lepidus Kr. e. 42-ben (u. c. 712). Felszólították a népet, hogy uralmuk kezdetét ünnepélyekkel üdvözölje. Diadalmenetet is kértek galliai és hispaniai győzelmeikért, melyekről a történelem mit sem tud. Mind a két consul föláldozta egy-egy testvérét a proscriptióban, s midőn fölvonultak diadalszekerükön, a hagyomány szerint katonáik szokott tábori szabadsággal énekelték, hogy «a consulok triumphálnak, de nem a gallusok, hanem a germanusok fölött.» (Germanus u. i. a latinban = testvér). A gyilkolás megszünt ugyan, de nem a vagyonelkobzás. Minden római és itáliai lakos kénytelen volt egy évi jövedelmét beszolgáltatni s azonkívül vagyona tizedét az államnak kölcsön adni. A consulok megeskették a népet, hogy Caesar intézkedéseit tiszteletben fogja tartani, s számára istentiszteletet rendeztek be. A triumvirek több évre előre kijelölték a főbb tisztviselőket. Octavianus magára vállalta, hogy Sextus Pompeiust kiűzi Siciliából, a hol kalózokkal és kalandorokkal telt hajóhadának segítségével magát befészkelte; Antonius késedelem nélkűl átkelt Epirus partjaira.
Görögország érdeklődés nélkül nézte urainak küzdelmét. A városok a pharsalosi csata után megnyitották Caesar előtt kapuikat, s midőn ez Egyiptomba távozott, ép úgy fogadták a következő jogbitorlót is. Midőn Brutus a provinciába érkezett, a lakosság köztársasági érzelműnek mutatkozott; Athénben lelkesedéssel fogadták, s szobrot emeltek neki Harmodios és Aristogeiton mellett. A város ebben a korszakban a mai egyetemek hivatását töltötte be, s igen sok patricius ifjú hallgatta az athéni philosophusokat. Velök társulva vagy kíséretükben alacsonyabb származású itáliaiak is gyarapították Athénben ismereteiket, például az apuliai szabadosnak és egyszerű bizományosnak (ez valószinüleg a praeco értelme) a fia, Horatius is. Az ifjak közűl sokan sorakoztak a szabadság zászlaja alá, így Cicero fia, Marcus, és Horatius, a ki tribunusi rangot kapott, milyent egy legióban csak hat tiszt viselt. A pompeiusi legiók veteranusai is hozzája gyűltek. Egy kormányzósági tisztviselő megszerezte neki a makedoniai adójövedelmeket, egy ügyes legatus lovas csaptokat teremtett elő, s Demetrias arsenalja bőségesen ellátta fegyverekkel. Mint Makedonia kormányzójához a szomszéd királyok és uralkodók is hozzá pártoltak, s így gyorsan végzett a triumvirek híveivel, közöttük Antonius testvérével, Gaiussal is.
Cassius, mint már említettük, megjelent provinciájában, Syriában, a hol bátorságáért, melylyel Crassus halála után a parthusokat visszaszorította, tisztelettel fogadták. Legyőzte a caesarianusok, különösen Dolabella támadásait, a ki Laodikea város elvesztése után önkezével vetett véget életének (Kr. e. 43, u. c. 711). Cicero, a kinek sürgetésére a senatus Brutust és Cassiust imperium maius-szal ruházta föl, sürgősen hívta a most már tengeri haderővel is rendelkező kormányzókat a főváros védelmére. Késedelmük alig magyarázható máskép, mint hogy legióiknak nem voltak teljesen urai. A katonákat valószínüleg nem lelkesítette, hogy véres csatákat vívjanak más szegény legionariusokkal, midőn előttük voltak a kelet gazdag városai. Találtak ellenséget a közelben is, s megkívánták vezéreiktől, a kik 42-ben (u. c. 712) Smyrnában találkoztak, hogy gazdag zsákmányhoz juttassák őket. Brutus a lykiai Xanthos városát vette ostrom alá, melynek lakosai kétségbeesésükben saját házaik lángjába vetették magukat. Cassius Rhodost támadta meg, melytől 8500 talentumot csikart ki, s ötven előkelő emberének vágatta le fejét. III. Ariobarzanes királyt elkergette Kappadokiából, s egész Kis-Ázsiát zsarolta. Végre Brutus, a ki aligha volt ezen üzelmekben kisebb bűnös, közbenjárt, hogy e végzetes pénzszomj véget érjen. Sardesben közösen megállapították a küzdelmek terveit s egy hajóhadat az ión tengerre küldöttek.
Ázsia kincseivel megterhelten kelt át a sereg Makedoniába. A legenda szerint Brutus, a ki éjjeleit tanulmányok közt virrasztotta át sátrában, egyszerre sötét alakot látott maga előtt a félhomályban. «Ki vagy te?» kérdezte tőle, s úgy rémlett neki, mintha az így felelt volna: «Én a te gonosz szellemed vagyok, Brutus, s Philippinél találkozunk.» Virradatkor a stoikus elbeszélte látomását az epikureus Cassiusnak, a ki előadta mesterének elveit, melyek minden látomást jeletőség-nélkülinek hirdettek. Brutus külsőleg megnyugodott, de lelkében tovább tépelődött rossz sejtelmein. Cassiust nem bántották baljóslatú gondolatok; bízott katonaságukban. 80.000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló seregük útközben folyton nagyobbodott, mielőtt találkoztak Antonius hiányosan fölszerelt legióival, melyekhez Octavianus is csatlakozott, miután nem sikerűlt Sextus Pompeiust Siciliából kiszorítani. Brutus és Cassius Philippitől kelet felé, körülbelűl tizenkét római mérföldre ütöttek tábort, s bal belől biztosították a tengeri közlekedést, mert innen kapták az élelmet. Antonius Cassiussal szemben foglalt állást, balra Octavianus Brutus legióival állott szemközt. Cassius észrevette, mily rosszúl van ellátva az ellenség, s társát türelemre intette. De Brutus egy csapással akart véget vetni a polgárháborúnak. A két hadsereg mindkét szárnyon egyszerre csapott össze. Octavianust betegsége gátolta, hogy személyesen igazgassa katonáinak mozdulatait, a kik az ellenség támadásai elől gyors futásban vitték magukkal vezérüket. Brutus már azt hitte, megnyerte a csatát; de Antonius a jobb szárnyon kikergette Cassiust táborából, a ki majdnem egyedűl menekült. Egy közelgő lovas csapatot ellenségnek nézett, s halálfélelmében egy szabadosának kardjába dőlt. Pedig Brutus emberei akarták értesíteni vezérük győzelméről, csakhogy pár pillanattal elkéstek.
Ez az öngyilkosság végzetes volt a köztársasági táborra. Az erélyes Cassius tudta fékezni katonáit; Brutus sem visszatartani, sem irányítani nem tudta őket. Hiába voltak ajándékai, hiába dobta oda bosszújoknak hadi foglyait, napról-napra fogyott serege. De az ellenséget is aggasztotta az eleséghiány, s bizalma oszladozni kezdett. Ha Brutus várakozott volna, a győzelem ölébe hull. De türelmetlenségét növelte hű csapatainak hevessége, s húsz nap múlva Philippi mellett ugyanazon a helyen megtámadta az ellent. Mind a két fél kitartóan küzdött, de az est közeledtével a caesarianusok áttörtek a köztársaságiak sorain, s Octavianus elfoglalta táborukat. Brutus éjjel négy legiójával a közeli dombok közt foglalt állást, de másnap katonái megtagadták a szolgálatot, úgy hogy ő csak pár óráig rejtőzhetett; kísérői az utolsó borzasztó szolgálatot sem akarták teljesíteni, s önkezével volt kénytelen véget vetni életének. A triumvirek így döntő győzelmet arattak. Igen sok magán és politikai ellenségük jutott kezükre. Antonius megkegyelmezett egynéhánynak, s most Octavianus volt a kérlelhetetlen. Mindazáltal tudjuk, hogy megkimélte Brutus barátját, Valerius Messalát, a kit később kegyébe fogadott. A bukott ügy több híve vált meghitt emberévé, így Horatius, a csalódott enthusiasta, a ki később maga gúnyolódott futása fölött.
A hajóhad, mely a köztársasági seregre várt, csak romjait szállította el Makedoniából. Legtöbben Sextus Pompeiushoz és kalóz táborához csatlakoztak. A győztesek újra fölosztották a birodalmat; Octavianus kapta Hispaniát és Numidiát, Antonius a transalpin Galliát és Illyricumot. A cisalpin Galliát Itáliához csatolták, s ez a név jelölte most az egész félszigetet. Lepidusnak azon gyanú alapján, hogy titkon Sextus Pompeiussal alkudozott, nem juttattak részt a zsákmányból, csak később engedték át neki a kicsiny, de jelentékeny Africát. Octavianus üdülés ürügye alatt visszatért Itáliába, s azt a háládatlan feladatot vállalta magára, hogy a félsziget lakosságának birtokaira telepíti veteranusait. Antonius a keleten maradt, hogy a győzelem sikereit maradandóvá tegye, de minden korlát nélkül engedte át magát kicsapongó szenvedélyeinek. Megfeledkezvén pénzszomjas katonáiról, magára és hizelgő környezetére pazarolta kincseit, a mint városról városra utazott. Antonius durva, de könnyűvérű ember volt, a kire minden hizelgés hatott, ha szellem fűszerezte; de senki sem hódította meg könnyebben, senki sem vakította el annyira, mint a bűbájos egyiptomi királynő. A triumvir már Caesar kísérőjeként bámulta Kleopatrát; most parancsot intézett hozzá, hogy tisztázza magát előtte Kilikiában Cassiussal szőtt fondorlataiból. Kleopatra bízott bájaiban; szelleme és ügyessége azonban még nagyobb volt, mint testének szépsége. Tarsos felé vitorlázva, aranyos hajóban evezett föl a Kydnos folyón; hajójának biborszínű vitorlái és ezüsttel kirakott evezői voltak; ő maga Venusként aranytól csillogó sátor alatt hevert a fedélzeten Cupidók, Gratiák és Nereidák között. Antoniust elbájolta a ragyogó jelenet, s rögtön asztalához hívta a királynőt. A durva katonával szemben Kleopatra nem az a finom nő volt, a ki elbájolta a lángeszű Caesart, hanem résztvett részeg orgiáiban, kaczagott tábori tréfáin s elbűvölte ledér ötleteivel; még végre Antonius elfeledte Rómát, Fulviát, a parthusokat, kiket háborúval fenyegetett, visszavonult Alexandriába, s Kleopatra karjai közt eljátszotta a világuralmat.
Lucius Antonius képmása.
Ezalatt felesége és testvérei háborúra készültek Itáliában Octavianus ellen. A 41. év (u. c. 713) elején Lucius Antonius és Publius Servilius Isauricus léptek a consuli hivatalba. A merész és nagyravágyó Fulvia inkább befolyásolta őket, mint a közönyös Lepidus. Octavianus megérkezése azonban meglepte és megijesztette őket, még inkább bántotta Fulviát, hogy az ifjú triumvir haza küldte Clodiát, a kit katonái kivánságára vett vala nőül. Antonius hűtlensége is búsította, s zavargások keltésével akarta férjét haza csábítani Alexandriából. Izgatta a birtokosokat, a kik Itália tizennyolcz kerületében a veteranusoknak kijelölt földek miatt háborogtak. Némelyek fegyverrel védelmezték vagyonukat, mások maguk is raboltak; mindnyájan panaszkodtak és fenyegetőztek. Hiába fordult Octavianus a polgárokhoz és a katonákhoz, senkit sem tudott kielégíteni. Legiói már-már el akarták hagyni, végre híveinek kölcsönei s templomi kincsek megsarczolása kiengesztelte őket. Lucius nyiltan fegyvert fogott ellene, de Octavianus barátja és legvitézebb tisztje, Marcus Vipsanius Agrippa, Perusia (Perugia) falai közé szorította s éhséggel meghódolásra kényszerítette. Octavianus nemcsak megkegyelmezett a triumvir testvérének, hanem katonai megbízással Hispaniába küldötte. Haragos katonái bizonyára követelték néhány hadi fogolynak a vérét, de az «arae Perusinae», 300 senator és lovag föláldozása Julius Caesar árnyának, talán mégsem valóság.
Antoniust sem feleségének hívása, sem a perusiai harczizaj nem ébresztették föl; mintha Caesar eszménye, hogy egyedül uralkodjék a római világon, mindinkább elhalványult volna lelkében. De a parthusok betörése Syriába (Kr. e. 40, u. c. 714) és diadalmas előnyomulásuk újra eszébe juttatták egykori urának utolsó terveit. Midőn meghallotta, hogy Lucius meghódolt, hogy Plancus s több hatalmas szövetségese Octavianushoz pártolt, érezte, hogy személyesen kell tárgyalnia versenytársával, különben nem ismerik el Rómában a hatalomhoz való egyenlő jogát. Ügyes legatusát, Ventidiust, a parthusok ellen küldötte, maga pedig egynéhány legióval és hatalmas hajóhaddal Itáliába ment. Athénben találkozott Fulviával, a ki szemére hányta, hogy hűtlenné vált hozzá és barátaihoz; a férj szidalmai azonban megtörték lelkét, s nemsokára meghalt. Antonius az adriai tengerparton egyezséget kötött Sextussal, a kivel együtt pusztította Japygia tengermellékét. A rómaiak ezért betörőnek nézték, ki minden ok nélkül megtámadta Itáliát; Sextusban már régóta nem látták egykori hadvezérük fiát. Idegennek kezdték tekinteni, a ki, hír szerint, még a latin nyelvet is elfeledte. Midőn tehát Octavianus kardot rántott elűzésükre, a nép szíve a haza védője felé fordult. Így szerezte meg az ifjú Caesar azt a népszerűséget, mely a császárság épületének alapjául szolgált. E pillanatban a katonák mégis erősebbek voltak a népnél, s uraiknak az ő akaratjuk után kellett igazodni. Rávették Octavianust és Antoniust, hogy kössenek békét. Cocceius Nerva, mindkettőjük közös barátja, Maecenas és Asinius Pollio állapították meg az új szövetség pontjait. A birodalom keleti fele, az Adriától az Euphratesig, Antoniusnak jutott, s így a határokat kellett védnie; a nyugati rész Octavianus fenhatósága alá került a Sextus ellen megindítandó háború kötelezettségével. A kis Africát Lepidusnak hagyták. Octavianus huga, Octavia, a nemrég elhunyt Marcellus özvegye, meghozta a politikának áldozatát s nőül ment Antoniushoz. A kibékülés megünneplésére a versenytársak még a nyár végén Rómába siettek, s szövetségük megujulásának örömére játékokat és lakomákat rendeztek a népnek.
Marcus Antonius és Octavia képmása.
A brundisiumi béke a birodalom központját annak az államférfiúnak adta a kezébe, a ki tudta szenvedélyeit fékezni és méltóságát föntartani. Octavianus elnyomta katonáinak lázongó hajlamait, s egyszersmind Róma népét is kielégítette a rendszeres gabonakiosztással. E végből megindította Sextussal a béketárgyalásokat, a kivel különben rokonságba jutott Semproniával kötött második házassága révén. A triumvirek Misenumba hívták (Kr. e. 39, u. c. 715) az alkudozások végett; fölajánlották neki Siciliát és Sardiniát, consuli méltóságot, az achaiai provinciát; atyja vagyonáért kárpótlást is igértek, ha megtisztítja a tengert a kalózoktól és atyja példája nyomán biztosítja Róma élelmezését. A három vezér megvendégelte egymást, de nem szárazon, hol a triumvirek voltak az urak, nem is a tengeren, hol a hajós vezér tarthatta volna kezében vendégeinek életét, hanem a kikötőben, egy parthoz kötött hajó födélzetén. Maenas, Sextus legatusa, azt tanácsolta urának, vágassa el a köteleket és dobassa a tengerbe vendégeit. Sextus azonban eltiltott minden merényletet s azt súgta barátjának, hogy ilyenre nem kell engedelmet kérni, hanem a tettet végre kell hajtani. Ő tényleg nem mondott le az uralom reményéről, s pénzein pius-nak nevezi magát. Ő az egyetlen római, ki a legfőbb hatalmat tengeri erővel akarta megszerezni, ép azért eltért honfitársainak szokásaitól és egészen más eszmekörben élt. Tíz évi hányatása alatt bandita vezérré vált; előkelő rómait nem tűrt oldala mellett, barátai és tisztjei rabszolgák, szabadosok és idegen kalandorok voltak. A hagyomány szerint Neptunus fiaként viselkedett s egy félisten tiszteletére vágyott.
A szövetség ingóbb talajon épült, hogysem sokáig tarthatott volna. Sextus nem adott vissza egynéhány elfoglalt kikötőt, Antonius lefoglalt egynéhány achaiai várost, melyek állítása szerint adósok voltak neki; Octavianus azon a napon küldötte el Semproniának váló levelét, a mikor Julia nevű leányát szülte, s heves szerelemre gyulladva Livia iránt, rávette férjét, Tiberius Claudius Nerót, hogy váljon el a három hónap óta viselős asszonytól. Sextus nemsokára megtámadta a tengerparti városokat, mire Rómában fölszökött a gabona ára, s Octavianus segítségül hívta triumvir-társait. Lepidus igért ugyan segítséget, de nagyon lassan készülődött. Octavia sürgetésére Antonius Athénből Tarentumba jött, hogy társával értekezzék. Átadott neki 130 hadihajót, de viszont 20.000 katonát kért a megindítandó parthus háborúra. E csere után öt évre meghosszabbitották a triumviratust (Kr. e. 37, u. c. 717), s Antonius társánál hagyván Octaviát, Kleopatrához sietett. Octavianus háborút indított Sextus ellen, s Maenas árulása kezébe szolgáltatta Sardiniát és Corsicát. Ugyancsak Maenas segítségével Sextust is megtámadta, de a tengeren nem tudott boldogulni, míg a hős Agrippa nem állott a hajóhad élére.
Sextus Pompeius képmása.
A 37. év consulja, Marcus Vipsanius Agrippa, megelőzőleg sikeresen működött Gallia megfékezésén, s midőn most Sextustól a tengei hatalmat elragadni készült, hatalmas hajóhadat szervezett. E végből térséges és biztos hadi kikötőre volt szüksége, minőt a természet Dél-Itáliának nem adott. Összekötötte tehát Misenum és Puteoli között az Avernus és Lucrinus tavakat, belebocsátotta a Tyrrheni-tenger vizét s a kikötőt uráról «portus Julius»-nak nevezte el. Itt gyakorolta be a tengerészeket és a hajókban elhelyezendő legionariusokat. A következő tavaszszal (Kr. e. 36, u. c. 718) három szögletén megtámadta Siciliát. Lepidusnak volt kiosztva Lilybaeum, Statilius Taurusnak Pachinus, magának Octavianusnak Messana. Sextus elmulasztotta teljes hadi erejét kifejteni, s bár Octavianus több ízben visszavonulni kényszerült, Lepidus segítsége pedig keveset ért, azért Agrippa teljes diadalt aratott. Sextus Naulochos mellett legyőzetett, s szárazföldi katonáitól is cserben hagyatva, kincseivel keletre menekült, a hol jó szövetségest remélt Antoniusban. Lepidus versenyre szállt Octavianussal Siciliában, de vereséget szenvedett. Octavianus már elég erős volt, hogy megkegyelmezhessen neki; nem akarta a rómaiakat megfélemlíteni olyan férfiú megölésével, a ki pontifex maximus volt. Csak száműzte Circeiibe, s itt töltött el a híres gens Aemilia feje több mint húsz évet.
Lepidus legyőzése után Octavianus 35 legiónak, 25.000 lovasnak, 37.000 könnyű fegyverzetű katonának lett az ura, s 500 hadi gályája volt. De a katonák erejük tudatában ép úgy követeltek pénzt és földeket, mint a philippii győzelem után, s Octavianus kénytelen volt mindenütt, de különösen Siciliában megsarczolni a lakosságot. Midőn Rómába visszatért, a senatus a kapuig elébe ment, a nép virágokkal halmozta el és fölkisérte a Capitoliumba. De ő kiszámított mérséklettel visszautasította a kitüntetéseket, s csak a tribunusi sérthetetlenséget, egy ovatiót és egy szobrot fogadott el, melynek felirata dicsőítette Caesart, ki szárazon és vizen helyreállította a békét. A pontificatust is visszautasította, mert a törvény értelmében Lepidust nem lehetett életében e méltóságától megfosztani.
Az ifjabb Labienus képmása.
Caesar sorsa, a kinek hatalmát Octavianus már majdnem teljesen elérte, mély hatással volt a triumvir lelkére. Kétes barátok és jó arczot ügyetlenül tettető ellenségek körében kezdettől fogva saját életének biztonsága volt legelső gondja. Óvatossága akkor sem hagyta el, midőn dicsőségének legmagasabb csúcsára jutott. Nem mulasztotta el, hogy még a triumviratust is törvényileg szentesítse, s legmerészebb intézkedéseit is iparkodott alkotmányosan igazolni. Mielőtt visszatért a városba, egy beszédben számot adott a népnek; kényszerű szükségnek tüntette föl a proscriptiókat, s a jövőre békét és kegyelmet igért. Kijelentette, hogy mihelyt Antonius véget vet a parthus háborúnak, vele együtt leteszi méltóságát; visszaadta a polgároknak a hivatalokhoz való régi jogaikat, s az utolsó évek anarchiájára a feledés fátylát borította. Maecenas barátjának ügyes kormánya különben sok ellenségeskedésnek véget vetett. A városi őrség intézménye élet- és vagyonbiztonságot teremtett; az egész félsziget érezte erős rendező kezét: a banditák rablóvárait lerombolták, a Sextus által felszabadított és csapatokba sorozott rabszolgákat visszaadták uraiknak; ha gazdáikat nem találták, szökevények gyanánt halállal sujtották őket.
Antonius a 36. év (u. c. 718) nyarán 100.000 embert gyűjtött, hogy maga álljon a parthus háború élére. Volt legatusa, Ventidius, Pakorost, Orodes fiát, és a hozzá pártolt Labienust visszakergette Kis-Ázsiából (Kr. e. 39, u. c. 715) s az elfoglalt provinciákat visszahódította. Pakoros a következő évben megújította támadását, de a syriai Gindaros városa mellett újra vereséget szenvedett és maga is elesett. Gaius Sosius, Antonius másik legatusa, ekkor újra rendezte Syria ügyeit. Judaeában, a hol Pakoros a Hasmonaeus Antigonost tette királylyá, Jeruzsálemet az Idumaeus Antipater fiának, Herodesnek segítségével öt hónapi ostrom után elfoglalta. Antigonos fogságba került s megöletett, mire Herodest, kit a parthusok már 40-ben (u. c. 714) elűztek, a triumvirek és a senatus kinevezték királylyá, s ezzel a Hasmonaeusok uralma Jeruzsálemben véget ért. Antoniust Kleopatra is elkisérte Antiochiáig, hol Antonius az Octaviával kötött házassággal nem törődve, Egyiptom nagyravágyó királynőjével szertartásszerűleg is házasságot kötött, s neki ajándékozta Kyprost, továbbá Syria és más provinciák egyes részeit. Aztán sietve előre hatolt, számítva a békétlenségre, mely II. Phraates trónralépése után a parthusok között kitört. Alkudozásaival lépre akarta csalni a királyt, s ezért nem egyenesen az Euphrates területén át tört be parthus területre, hanem hosszú kerülővel átvonult Armenián és az atropatenei Medián is. Minthogy azonban hadi gépei útközben elmaradtak, siker nélkül ostromolt egy jelentékenyebb várost.22 Ezalatt a parthus lovasok elvágták az eleséget, az armeniai szövetségesek pedig hűtlenül odahagyták, úgy hogy kénytelen volt gyorsan visszavonni 24.000 katonával megfogyott seregeit. A hegyes vidékeken beállt hideg időszak miatt a huszonhét napi gyors menet iszonyúan elkínozta a legiókat, melyek az Araxes folyóig sokat szenvedtek az üldöző parthusoktól. Antonius tovább is rendkívül gyorsan hatolt előre, s útközben embereivel elfogván a Kis-Ázsiában lázadást szító és a parthusokkal is alkudozó Sextus Pompeiust, Miletosban megölette (Kr. e. 35, u. c. 719). Kleopatra Syriáig jött a triumvir elé, s együtt tértek vissza Alexandriába.
A visszavonulást Rómában a gyalázatos carrhaei vereséggel hasonlították össze, mindazáltal Antonius győzelmi jelentéseket küldött haza. Octavianus nem vitatta el állítólagos érdemeit s nem zavarta meg barátságos viszonyukat. Octavia testvére engedelmével föl akarta keresni férjét, hogy a végzetes bűbáj alól kiragadja. Antonius visszatért Syriába s új háborúra készült a parthusok ellen, midőn Octavia közeledéséről értesült. Rögtön követet küldött Athénbe s megtiltotta nejének, hogy táborában fölkeresse. Octavia kitalálta a követség czélzatát s csak arra kért engedelmet, hogy átadhassa az ajándékot, mely a katonák számára ruhákból, teherhordó állatokból, pénzből és a triumvir testőrsége gyanánt 2000 kitünően fölfegyverzett legionariusból állott. Kleopatra ügyesen tudta ellensúlyozni a szeretet e jelét s rávette Antoniust, hogy menjen vissza hozzá Alexandriába. Octavia nyugodt méltósággal visszatért Rómába s férjét megérdemelt sorsára bízta. Rövid mulatozás után Antonius 34-ben (u. c. 720) néhányszor betört Armeniába s az ország királyát, Artavasdest arany lánczokba verve vitte Egyiptomba. E sikeréért honfitársainak bosszúságára az idegen Alexandria utczáin diadalmenetet tartott. Egyiptom királynőjének volt rá gondja, hogy Antoniust a legizgatóbb orgiákkal körében tartsa. Lehetetlenné akarta tenni, hogy polgár gyanánt visszatérhessen Rómába. Kleopatra Róma uralmára is vágyott, hogy – mint a költők énekelték – a Capitoliumon Marius diadaljelei között osztogassa parancsait. Királyságát csak úgy biztosíthatta, hogy állandóan foglalkoztatta Antoniust és állandóan szórakoztatta is. Tehetsége e tekintetben rendkívül sokoldalú volt; bámulatos szellemével elvarázsolta környezetét; gyönyörűen zenélt és énekelt, s nemének egyéb izgató mesterkedéseiben is járatos vala. Festők és szobrászok ábrázolták a híres párt, s egyiptomi pénzeken együtt verték ki vonásaikat és nevüket. A római legionarius, pajzsán Kleopatra nevével, makedon testőrré alakult. Színjátékokat rendeztek az udvarban, hol az állhatatlan Munatius Plancus bohócz módjára Glaukos tengeri isten szerepét játszotta, míg a fejedelmi pár Isis és Osiris képében lépett föl. Antonius mindjárt a 34. évben tartott diadalmenet alkalmával Kleopatrát ünnepélyesen királyok királynőjévé (basiliV basilewn) nevezte ki. Birtokába átengedte Egyiptom és Kypros mellett Kyrenét, továbbá Kilikia és Kreta egy részét. Caesartól származó fiát, Caesariót, uralkodó társává nevezte ki. Kleopatrától született két fiáról és leányáról is gondoskodott. Egyik kapta Phoeniciát, Syriát és Kilikiát, a másik Armeniát, Mediát és Parthiát, leánya pedig Kyrenét. Csak Asia és Bithynia maradt a keleten római provincia. Antonius ezen intézkedései majdnem Alexandros birodalmát akarták felújítani, mert az egyiptomi udvar Indiával is összeköttetésben állott. Mindez a parthus háborúval s Antonius keleti terveivel volt kapcsolatban, melyeket azonban a római felfogással nem lehetett összeegyeztetni. A rómaiak a birodalom nagyságát féltették, s ép Antonius barátai nem tudták helyeselni politikáját. Ezek gyűlölték legjobban viszonyát a nagyravágyó Kleopatrával, s többen Octavianushoz pártoltak át.
Caesar örököse immár lassankint betölté atyja megüresedett helyét. Érintkezésében barátságos volt, fáradhatatlanul dolgozott a közjó érdekében, s méltatlan tiszttársa iránt színlelt jóindulata is növelte népszerűségét és becsületét. Sicilia meghódítása után azon fáradozott, hogy Rómában szelid, de azért erélyes közigazgatást létesítsen. A következő évben (Kr. e. 35, u. c. 719) megtámadta az Alpesek legvadabb hágóinál a salassusokat és a tauriscusokat, Agrippa társaságában személyesen vezetett hadat és északon megnagyobbodott Itália keleti szomszédai ellen (35-34, u. c. 719-720) s biztosította a határokat. A dalmata liburnusok és az iapodok legyőzése után a pannoniaiakat23 is meghódolásra bírta, a kiknek főhelyén, a Kulpa és Száva egyesülésénél fekvő Sisciában (Sziszek), nagy katonai coloniát létesített, honnan könnyen el lehetett érni a Dunát, melyet már Caesar jelölt ki a birodalom határául. A 33. évben (u. c. 721) Statilius Taurus elnyomta az illyr törzsek lázadását, s a vidék a birodalomba olvadt. Octavianust gyönge egészsége néha visszatartotta attól, hogy döntő pillanatokban tettleg résztvegyen a háborúkban, s ezért személyes bátorsága gyanú alá esett; de ebben a táborozásban maga is tisztes sebet kapott s hősiesen viselte magát. A senatus diadalmenetet ajánlott föl neki, de ő alkalmasabb időre halasztotta. Már a 33. év (u. c. 721) elején izgatott szemrehányással illették egymást a triumvirek. Antonius zokon vette, hogy Lepidus letétele után az igért provinciákból és csapatokból semmit sem kapott; Octavianus viszont sérelmesnek nyilvánította Sextus megölését, s hogy Artavasdest, a köztársaság szövetségesét, fogságba vetette. Nem hallgatta el megbotránkozását, hogy mily gyalázatos viszony fűzi Egyiptom királynőjéhez, a kinek gyermekét, Caesariót, a dictator fiának ismerte el. Antonius, a ki újabb parthus háborúra készült, erre rögtön versenytársa ellen gyűjtötte hadait. Összes legióit és szövetségeseit Ephesosba rendelte. Tisztjei friss csapatokat toboroztak Görögországban, Africában és Kis-Ázsiában; a segítségül hívott barbár népek pedig, melyek a Syrtis és a Kaspi tenger között laktak, tarka tömegben gyültek zászlaja alá. Kleopatra egy egyiptomi csapattal maga is megjelent a hadi szemlén, még hathatósabban támogatta Antoniust tengeri hadával. Hajói kiváltak térfogatukkal és hadi gépeikkel. A keleti partvidék egyéb hajóival együtt olyan tengeri tábor indult Octavianus ellen, a mekkora aligha gyült még egybe Róma ellen. A készülődések igazi czélja még titok volt; Antonius a telet Samosban zene és táncz között töltötte el. A fenyegető összecsapásra szükséges kincseit fényes dionysosi ünnepélyre pazarolta, s maga is föllépett Bacchus szerepében.
A következő év (Kr. e. 32, u. c. 722) consulai a triumvirek régibb megállapodása szerint Gnaeus Domitius Ahenobarbus és Gaius Sosius voltak, mindketten Antonius hívei. Ezt a kedvező körülményt csakhamar ellensúlyozta egynéhány előkelő pártember átpártolása Octavianushoz. Munatius Plancus visszatért Rómába s útálattal szólt Antonius gazságairól. Elárulta Octavianusnak versenytársa végrendeletét, melyet neki a Vesta papnők őrizetére kellett volna bíznia. Ebben a triumvir törvényesnek ismerte el Caesar viszonyát Kleopatrához s Caesariót nevezte ki a dictator örökösének. Ünnepélyesen megerősítette az adományokat, melyekkel a saját törvénytelen gyermekeit elhalmozta. Magáról úgy rendelkezett, hogy Kleopatrával együtt a Ptolemaiosok mausoleumában temessék el. Ezek hallatára senki sem kételkedett többé a szállongó hírben, hogy Antonius a kicsapongó orgiák között a birodalom nyugati felét is odaigérte Kleopatrának, hogy a birodalom székhelyét Alexandriába akarja áttenni, s a capitoliumi isteneket is megalázza a Nilus szörnyetegei előtt. Octavianus földre szegzett szemekkel hallgatta, mint üdvözlik őt a senatorok a nemzet igazi vezére, eszméinek képviselője és vallásának védője gyanánt. A consulok elhagyták a várost, hol Antonius híveiként nem érezték magukat biztonságban. Mindazáltal Octavianus nem nyilvánította Antoniust a haza ellenségének; beérte azzal, hogy Egyiptomnak hadat izent. A triumviratus határideje lejárt, a senatus megsemmisíthette a régi megállapodást, mely a 31. évre (u. c. 723) Antoniust jelölte ki consulnak; helyette most Octavianust és Marcus Valerius Messalát választotta meg. Ily válságos pillanatban törvényes hivatal hathatósabbnak és mindig népszerűbbnek bizonyult, mint rendkívüli megbízás.
A nemesek, kik Antonius táborába gyültek, maguk is kérték vezérüket, hogy szakítson Kleopatrával s a küzdelmet versenytársával tegye személyessé. De ő azzal felelt, hogy váló levelet küldött törvényes feleségének s elszakította az utolsó lánczot, mely hazájához fűzte. Az előkészületek mindkét oldalon serényen folytak. Antoniusnak 100.000 gyalogos és 12.000 lovas katonája volt. Mauretania, Kommagene, Kilikia, Kappadokia és Paphlagonia fejedelmei személyesen jelentek meg táborában; több más ország is küldött pénzt és katonákat. Tengeri hada 500 hajóból állott, s némelyiken a legények nyolcz sorban eveztek egymás fölött. Octavianusnak 80.000 gyalogosa, 12.000 lovasa és 250 kisebb, de könnyebben kormányozható hajója volt. Antonius a peloponnesosi Patrait (Patras) választotta téli táborul; hatalmas seregét az élelmezés megkönnyítése végett az Ión-tenger partján osztotta el. Katonái sokat szenvedtek a köztük kitört betegség miatt. Az Adriai-tenger útjáratai szabadon maradván, Agrippa sértetlenül szállította át Octavianus haderejét Epirusba. E pillanattól fogva a másik táborból folyton jöttek át szökevények. Domitius volt az első, s példáját utánozták az ázsiai fejedelmek. Antonius környezetének minden tagjában árulót látott, s bizalmatlanságában Kleopatrát is arra kényszerítette, hogy minden ételt ízleljen meg, a melyet ő eléje tettek.
Agrippa képmása.
A szökésekre kisebb vereségek következtek. Sosius siker nélkül támadta meg Agrippa hajóit; Antonius kudarczot vallott Octavianus szárazföldi legióival szemben. A két hatalmas tábor lassankint egymáshoz közeledett s az ambrakiai öböl mentén helyezkedett el, úgy hogy csak egy szűk tengerszoros választotta el őket, melyet Antonius hajói foglaltak el. Az ő helyzete azonban ép a szűk szoros miatt kedvezőtlen vol, s szivesen áttette volna a háború színhelyét Thessaliába, hol Pharsalos síkján olyan diadalt remélt, minőt Caesar vívott ki Pompeius fölött. De Kleopatra, a ki biztosítani kivánta a menekülés útját, lebeszélte tervéről. Antonius Octavianust személyes párbajra szólította föl, de ez megvetéssel utasította vissza kihívását. Mivel Antonius sem a tengeren, sem a szárazon nem bízott ügyében, a leukasi öböl nyilt vizére akart vonulni hajóhadával. Titkos czélja az volt, hogy az ellenség sorait áttörve, Egyiptomba menekül, szárazföldi hadát sorsára bízván, hogy meneküljön Ázsia felé. Octavianus hajóhada azonban nagyon figyelt mozdulataira s döntő ütközetre készült. Egynéhány napig a tengeri vihar késleltette a támadást; végre szeptember 2-án a szél elült. Antonius gályái délig nyugodtan állottak a szoros bejáratánál; az ekkor keletkezett kedvező szélben a hatalmas tengeri had a nyilt tenger felé indult, de a nehézkes hajók ügyetlenül mozogtak. Magas tornyaikból nagy köveket röpítettek az ellenségre, s hosszú vaseszközökkel igyekeztek a vigyázatlan hajókat magukhoz ragadni. De a caesari hajók ügyesen és fürgén támadtak; a jól begyakorlott evezősök fölváltva közeledtek és hátráltak, s nyilzápor védelme alatt elragadták az ellenség evezőit. A nagy hajók védői kénytelenek voltak megosztani figyelmüket a körülöttük elsikló kis hajók között, így ezek kölcsönösen védték egymást s nem engedték a födélzetekre Antonius katonáit. A heves csata sokáig eldöntetlen maradt. Octavianus liburnus hajói megsértették ugyan, de nem pusztíthatták el az erős phalanxot; de mialatt az ügyetlen nagy gályák sikertelenül küzdöttek a kisebb hajókkal, Kleopatrának hátul veszteglő hajója hirtelen fölvonta vitorláit, áttört a küzdő tömegen, s futásában hatvan más egyiptomi hajó is követte. Midőn Antonius maga is sietve a királynőhöz csatlakozott, híveit harag és szégyen fogta el. Sokan ledöntötték a tornyokat, hogy a hajókkal könnyebben menekülhessenek; de azért a küzdelem még tovább is ádázul folyt. A fáklyát és a gyulékony anyagok tüzétől végre több gálya vízbe merült, 300 pedig zsákmányul esett. A szárazföldi sereg még sértetlen maradt és sokáig nem hitte el vezérének futását; végül az élükön álló Canidius is átpártolt Octavianus táborába, s a tizenkilencz legio is meghódolt.
A helynek, a hol Antonius serege táborozott, a tengerbe nyúló kis földnyelvről (acth) Actium volt a neve, s Apollo temploma állott rajta. A nagy csata, mely a római világ sorsát eldöntötte, innen kapta nevét. Octavianus e győzelem emlékére alapította az actiumi játékokat, mely ünnepet négy évenként sokáig megtartottak. A hajóhad elpusztulása és a szárazföldi sereg meghódolása után nem kellett többé Kleopatra kedvesétől félni. Az actiumi győző első czélja a siker biztosítása volt; Róma hűségét és a provinciák hódolatát kellett megnyernie. A főváros kormányzását távolléte alatt Maecenasra bízta, Agrippát visszaküldte Itáliába, hogy a félsziget zavargó vidékeit megfékezze. Ő maga Görögországba ment, hol a nép, mely sokat szenvedett Antonius zsarolásaitól, lelkesen fogadta. Majd átkelt Kis-Ázsiába, melynek provinciái és szövetséges fejedelmei gyorsan meghódoltak. A telet Samosban akarta tölteni, hogy a kelet ügyeit rendezze, de a veteranusok háborgása miatt a 30. év (u. c. 724) elején visszatért Itáliába. Senatorok, lovagok és polgárok nagy tömege üdvözölte Brundisiumban, s ő kegyesen hallgatta meg a katonák panaszait. Eladta magánbirtokát, fölhasználta barátainak pénzét, hogy egyelőre eloszlassa haragjukat. Az ellenséges városok területén új gyarmatokat alapított s nagy jutalmat igért Egyiptom jövendőbeli zsákmányából. A tavasz beálltával már annyira rendezte ügyeit, hogy ellenségeinek megbüntetésére indulhatott.
Antonius és Kleopatra egy hajón keltek át a tengeren, de Antonius már Paraetoniumban (Kasr Medzsed) partra szállott, hogy az itt állomásozó őrség hűségét biztosítsa. A királynő tovább vitorlázott Alexandriába s a lakosság megnyugtatására babérral díszített hajón vonult a kikötőbe. Azonban Antoniust a legiók elkergették. Kétségbeesésében öngyilkos akart lenni, s kisérete csak nagy bajjal vihette Alexandriába, hol Kleopatra erélyesen védte érdekeit. Minden embert megöletett, a ki gyanúsnak látszott, katonáit pedig pénzzel halmozta el. De napról-napra új elpártolások híre jött. Ázsia összes fejedelmei elfordultak a bukottaktól; Herodes, a zsidók királya, fölajánlotta országát, hogy vonuljanak bele a győztes legiók. Csak egy kis gladiator csapat maradt hű urához, melyet Antonius Kyzikosban helyezett el; átvágta magát Kis-Ázsián és Syrián, s csak akkor hódolt meg Octavianusnak, midőn Antonius halálának hamis híre ért hozzá. Kleopatra azt ajánlotta kedvesének, hogy meneküljenek Arábiába, s hajóit a Nilustól a Vörös-tengerhez kezdte szállíttatni; egy részüket azonban a barbárok a parton tönkre tették. Aztán Hispaniában akartak menedéket keresni, hogy a zavargó provinciákat föllázítsák. Midőn ez a terv is kivihetetlennek bizonyult, Antonius a tengerparton egy toronyba zárkózott. Kleopatra még mindig ellenállásra gondolt; kis fiát férfiruhába öltöztetve mutatta be a népnek, hogy urának ne asszonyt, hanem férfiút higyjen. Ezalatt Antonius újra visszatért hozzá, s eszeveszett orgiákat ültek, míg a vég órája közeledett. Hagyomány szerint Kleopatra mindenféle mérget kipróbált rabszolgákon és bűnösökön, míg arra a tapasztalatra jutott, hogy a vipera harapása idézi elő a legkönnyebb halált.
Titokban mindketten kegyelmet kértek Octavianustól, de ő Antoniust feleletre sem méltatta, Kleopatrának pedig azt izente, hogy elfogadható föltételeket szab elé, ha kedvesét megöli vagy elkergeti. A győztesnek szándéka volt Egyiptomot elfoglalni, de Kleopatrát elevenen szerette volna Rómába vinni, hogy diadalmenetét díszítse; azonkívül kincseit is hatalmába akarta keríteni, melyeket a királynő elrejthetett vagy szétszórhatott. A közvetítők fölhívták Kleopatra figyelmét arra, hogy Octavianus fiatal s aligha lesz érzéketlen azon bájak iránt, melyek Caesart és Antoniust meghódították. Valóban úgy látszik, mintha a bűvös asszony újra ki akarta volna vetni hálóját, mialatt Antoniust a végső csatára buzdította, hogy titokban elárulhassa. Octavianus gyorsan közeledett Egyiptom felé s Pelusion városát elfoglalta; Alexandria előtt Antonius sikerrel küzdött ellene, s ép új támadásra készült, midőn észrevette, hogy Kleopatra mesterkedése következtében a hajók az ellenséghez pártoltak, s ugyanekkor utolsó katonái is cserben hagyják. A királynő Antonius bosszújától való félelmében mausoleumába zárkózott, s azt izente neki, hogy öngyilkos lesz. Antonius látván, hogy ügye elveszett, Eros nevű szabadosa segítségével halálos sebet ütött testén; midőn pedig megtudta, hogy a királynő még él, oda vitette magát hozzá s karjai között lehellte ki lelkét.
Octavianus augusztus 1-én bevonult Alexandriába s egy tisztjét megbízta, hogy Kleopatrát élve fogja el. Ennek sikerült is csellel a toronyba férkőzni, s midőn a királynő elé lépett, ez látszólag tőrt akart mellébe ütni. De a legatus visszatartotta kezét s biztosította Octavianus gyöngédségéről. Kleopatra visszatért palotájába, hol a győző bejelentette látogatását. A királynő kiszámított alázattal, szomorú környezetben fogadta vendégét; a termet a nagy Caesar szobrai díszitették, s ki voltak állítva szerelmének egyéb jelei is. Szavai és mozdulatai szánalmat akartak kelteni, mely esetleg gyöngébb érzelemnek egyengethette útját; de Octavianus erősen volt vértezve a csábítás ellen. Földre szegzett szemmel, hidegen és önérzetesen válaszolt. Követelte kincseit, de azután bátorította, hogy nem lesz bántódása, s eltávozott. Kleopatra kétségbeesett, de csak akkor szánta rá magát a halálra, midőn megtudta, hogy Rómába akarják vinni. Visszatért mausoleumába, Antonius sírját virágokkal borította el, s másnap két más asszonynyal együtt halva találták ágyában. Octavianus elvesztette triumphusának legszebb ékességét; helyette szobrát vitték a diadalmenet alkalmával egy ravatalon, s karján két kigyó vala látható. Ez erősítette meg a szállongó hírt (mely azonban nincsen bebizonyítva), hogy életét vipera harapása oltotta ki, melyet fügével telt kosárban csempészett be hozzá egy híve. Két idősebb fiát, Caesariót és az Antoniustól származó Antyllost, Octavianus megölette, a többieket megfosztotta ugyan királyi rangjuktól, de kegyelmébe fogadta. A Ptolemaiosok dynastiája megsemmisült, s Egyiptom Róma különleges provinciája lőn, a mennyiben a császárok mindig saját birtokuk, dominiumuk, s nem a birodalom kiegészítő része gyanánt rendelkeztek vele.
Antonius halálával a polgárháborúk kora véget ért. A küzdelmek Tiberius Gracchustól a második triumviratus bukásáig kimerítették a köztársaság erejét; az utolsó győztes diadalát senki sem vonta kétségbe. Ütött az óra, midőn a nemeseknek és a népnek meg kellett hajolniok a száz év óta fenyegető iga alatt, s az idő meghozta az uralomra hivatott férfiút is. Octavianus és kora egymás számára voltak teremtve; csak ekkor nyerhetett a monarchia biztos alapot, de még ebben a korban is csak ő volt hivatva a császárság megalapítására. Ha Actiumnál Antonius győz, a birodalom a kicsapongó férfiú halála után római jellegétől megfosztva, darabokra szakadt volna gyermekei és vezérei között. Octavianus nagy eszét ép az bizonyítja, hogy tartós épületet emelt. Alkotásai régi eszmékben és a nép szokásaiban gyökereztek; törvényei érett gondolkodás gyümölcsei voltak, s nem pusztultak el, mint Sulla és Caesar rendelkezései. Oly rendszert teremtett a császárság igazi megalapítója, mely fő vonásaiban két századon át maradt érvényben; azontúl is megszabta Róma s az újkor beálltáig Konstantinápoly kormányának elveit, talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy ma sem pusztult el végkép.