NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXII. FEJEZET.
Pompeius állásfoglalása Caesar ellen.
Crassusnak és legióinak elpusztulása nem tett nagy hatást a rómaiakra, pedig a cimberek győzelme óta ez volt a legnagyobb csapás, mely a római fegyvereket érte; annál lényegesebb befolyással volt azonban az életben maradt két triumvir viszonyára, mely Julia halála után elhidegült. Crassus eltávozása óta a forumi élet egyre durvult. A jobb érzelműek kétségbeestek a köztársaság alkotmánya fölött, s a rend helyreállítása végett mindinkább szükségesnek látták a dictaturát. Az optimaták nem engedtek Clodius izgatásainak, a ki ismét Pompeius szolgálatában állott, s maguk is szerveztek egy bandita csapatot Milo vezetése alatt. A consuljelöltek szemérmetlen vesztegetése arra bírta továbbá a senatust és a tisztesebb tribunusokat, hogy az 54. évben (u. c. 700) nem engedtek választógyülést egybehívni. Az 53. évben több mint hat hónapig consulok nélkül volt a város, csak a tribunusok végezték tisztüket. A válságos viszonyok Catót is arra bírták, hogy Pompeiushoz forduljon egy tisztes választás előmozdítására. Ez megszabadulván a Caesar sógorságától s értesülvén Crassus haláláról, szívesen közeledett ahhoz a párthoz, melytől mások idegenítették el. Midőn tehát ő is támogatta Gnaeus Domitius Calvinus és Marcus Valerius Messala megválasztását, az optimaták újra érdekeik védőjeként üdvözölték.
De a nyugalom nem sokáig tartott. A következő évre megint lehetetlen volt választó gyülést tartani, s ezúttal Pompeiust gyanusították az államgépezet kerekeinek megakasztásával. Az 52. év (u. c. 702) interregnummal kezdődött. A consuljelöltek, Publius Plautius Hypsaeus, Quintus Caecilius Metellus Scipio és Titus Annius Milo, fegyveres csapatokkal várták a választást. Mindennap zavargás és verekedés történt, melynek több véres áldozata volt. De a vad erőszak e korszakában egy gaztett mégis nagyobb felháborodást keltett, s érte a nép szigorúbb megtorlást követelt. Januárius 13-án Milo az Appius-úton kocsizott nejével és bandita csapatával. Bovillae közelében, Rómától alig húsz kilométerre, találkozott a néhány kisérője élén lovagoló Clodiussal. Veszekedés támadt köztük, s a megsebesült Clodius egy útszéli korcsmában keresett menedéket. Milo dühében megostromolta a házat, s hívei Clodiust agyonütötték. A holttest ott hevert az úton, míg Clodius arra járó barátai fölvették és Rómába vivén, közszemlére állították. A népet fölháborította a gonosztett; csődület támadt, a tömeg padokat, könyveket és egyéb gyúlékony anyagot hozott ki a tanácsházból, a holttestet máglyára tette, melynek tüzétől nemcsak a curia, hanem a forumot környező házak egy része is leégett. A zavargók ezután megtámadták több nemesnek a házát, különösen a Milóét; de ő el volt készülve s a tömeget nagy vérontással elkergette. A senatorok és lovagok is fegyvert ragadtak, s néhány napi véres verekedés után a nyugalom helyreállott.
Milo számkivetésbe menekűlt a büntetés elől. Békeszerető emberek, mint Cicero, elhagyták a várost, a hol már nem volt sem populus, sem senatus, s a hol a törvény szavára senki sem hallgatott. Régebben a pártok különböző osztályok érdekeinek voltak képviselői, most hatalomra vagy zsákmányra vágyó személyek köré csoportosultak. Csak kevés tisztes ember látogatta a forumot; a senatusban is megunták a hazafiak a fondorlatokat, s maga Cato is kétségbeesett a köztársaság alapelvei fölött. Érezte, hogy a szabadságot két veszedelem – belül anarchia, kivül erőszak – fenyegeti; védőt sem látott sehol, mert még azok között is, a kiket Cicero a «jó emberek» (boni homines = hazafiak) pártjának nevezett, oly sok volt a gyáva és önző, hogy végre egy férfiút akart fölkérni a törvények védelmére, a mit az államtól már nem várhatott. «Jobb lesz – mondá, – ha mi választunk urat, mint ha megvárjuk a zsarnokot, kit az anarchia ültet nyakunkra.» Róma pedig csak egy embernek borulhatott a lábaihoz. Calpurnius Bibulus indítványozta, hogy nevezzék ki Pompeiust egyedüli consulnak, s Cato támogatta javaslatát. A consul neve nem hangzott oly félelmesen, mint a dictatoré, s remélték, hogy Pompeius mérsékelten fogja használni hatalmát, helyreállítja a városban a rendet, s talál rá módot, hogy Caesar visszatérjen Galliából és szétoszlassa legióit.
Az egyedüli consul a februárius és márczius közé betoldott intercalaris hónap vége felé (ante diem V. Kal. Martias) lépett hivatalába. A Caesarral való szövetségnek látszatát is kerülte, s teljesen az optimaták pártjához csatlakozott; érezte, hogy csak oligarchia élén maradhat az állam első embere. De nem érte be a consuli állással, mely az év végével lejárt; proconsuli állását öt évre szavaztatta meg, s igérte, hogy Caesart megfosztja kormányzóságától. Szigoru törvényeket hozott az erőszakoskodás, a választási visszaélések és a vesztegetés ellen; a biróságot megtisztította hitvány tagjaitól s fegyveres védelme alatt megindította Milo ellen a bűnvádi eljárást. A bűnöst nyolczvanegy esküdt előtt Cicero védelmezte; beszédében üdvözölni akarta a népet, hogy önvédelmére fegyvert ragadott s ellenállott a gazembernek, a ki minden isteni és emberi törvényt lábbal taposott. De midőn fölállt, a nép dühös kifakadásokkal rátámadt, s a szónokot megfélemlitette a fegyveres tömeg, melyet a consul felállított a forumon. Zavarában csak röviden adhatta elő védelmét; a biróság Milót elmarasztalta, de megengedte, hogy számkivetésbe vonuljon, s ő Massiliát választotta tartózkodási helyéül. Cicerót bántotta, hogy védői tisztét csak félig láthatta el, s elküldte neki kidolgozott beszédét. Milo elolvasta s sarkastikusan megjegyezte, hogy kár lett volna e meggyőző beszédet elmondani, mert különben nem ehetnék oly jóízű tengeri halakat.
Clodius halála és Milo eltávolítása után nem zavarták többé fölbérelt banditák a várost. Sulla tanítványától, a Marius-pártiak legyőzőjétől féltek a közbéke ellenségei. De Pompeiusnak nem voltak magasabb elvei, melyek tudatosan irányították volna lépteit. Hiába hozott a romlottság ellen törvényeket, a maga személyére nem tartotta azokat kötelezőknek. Megtiltotta, hogy a vádlottat hatalmas barátai dicsérő beszéddel támogassák a törvényszék előtt, de midőn Quintus Caecilius Metellus Scipio, a kinek leányát nemrég nőül vette, került vád alá, maga lépett föl védőül s kierőszakolta fölmentését. Kieszközölte, hogy a consul ezentúl csak hivataloskodása után öt év múlva kaphat provinciát, de ő még consulsága alatt megszavaztatta magának további öt évre Hispániát. Szintúgy törvény mondotta ki, hogy senki sem pályázhat a consulságra, ha nincsen személyesen a városban, s Caesarra vonatkozólag kivételt tett, mert érdekében állott, hogy elvonja tőle galliai legióit. Pedig tudnia kellett, hogy Caesart a consuli méltóság ismét hatalomhoz fogja juttatni, s így el fogja ismertetni galliai intézkedéseit.
Mi bírhatta rá mégis, hogy a proconsul második consulságához egyengesse az utat? Hiszen láthatta, hogy Gallia meghódítójának fényes sikerei mély hatást tettek a polgárokra, a kik az északi barbárok nevét még mindig hagyományos félelemmel emlegették. Caesar győzelmeinek különben látható eredményei is voltak a városban. A legutolsó forrongásban a curia Hostilia leégett, s helyére most nagyobb és fényesebb palotát építettek. A basilica Aemilia és átellenében a basilica Julia emelkedtek ki most a római forumon, s jelölték északon és délen eredeti határait. Keletkezőben volt egy másik nyilvános tér, a forum Julium. A senatus vezéreit mélyen bántotta, hogy Caesar a távolból is befolyt a választásokra, s kevés jelölt érhette el czélját támogatása nélkül. Midőn most híveivel bejelenttette óhaját, hogy a 48. évre (u. c. 706) consul akar lenni, bátran követelte, hogy a törvény betűjét ne olvassák reá. Határozott föllépése csikarta ki Pompeiustól az engedményt, s ennek előzékenysége csak kényszerűség parancsolta udvariasság volt.
Caesar nem csupán nagyravágyásból kivánta a legfőbb polgári méltóságot. Rá nézve életkérdés volt, hogy sérthetetlen személyiség gyanánt térjen vissza Rómába. A consuli hatalom nélkül ki volt szolgáltatva ellenségeinek, a kik állítólagos visszaélései miatt törvény elé akarták állítani. Ha rossz hír jött róla a városba, hogy a provincia lakosai föllázadtak ellene, hogy legióit körülfogták, hogy kifogyott a pénzből vagy katonái háborognak: viselkedésük elárulta, mennyire óhajtják e rossz hirek valóságát, s mennyire örülnének, ha Gallia meghódítója Crassus sorsára jutna. Caesar nem térhetett vissza mint magánember Rómába. Olyan állást vivott ki magának, a honnan nem lehetett leszállania. Szüksége volt a consulságra, hogy ismét proconsul lehessen, s mint katonai autokrata, legiói élén osztogathasson parancsokat. Vajjon tudatosan teremtett ily helyzetet, vagy ellenségei kergették bele: e kérdésre alig felelhetni határozottan, mert ok és okozat kibonyolíthatatlanul összekeveredett. De rá kellett mutatni a proconsul körülményeire, mert ez volt a válságos helyzet, mely a császárság megalapitására vezetett.
Pompeius csak félévig maradt egyedül consul, azután apósát, Metellus Scipiót vette társul maga mellé. Mielőtt hivatalát átadta, gondja volt rá, hogy ne Catót válaszszák consullá; inkább Servius Sulpicius Rufus és Marcus Claudius Marcellus jelöltségét támogatta. Caesar ép akkor tette tönkre Vercingetorix erejét, s a nép a senatustól kierőszakolta, hogy győzelméért huszonnégy napi supplicatiót rendeljen el. Marcellus visszahivatását követelte s az igazságot is lábbal tiporta pártdühében. Caesar patronusa volt a transpadán gallusoknak s Novum Comumban (Como) coloniát alapított. A transpadánoknak már Pompeius Strabo kieszközölte a latin jogot, mely ebben az időben már majdnem olyan kiváltságokkal járt, mint a római polgárság. A consul most Caesar bosszantására egy comumi polgárt megvesszőztetett. Az illető nem volt római, hivatalt sem viselt otthon, minek alapján elérhette volna a római polgár sérthetetlenségét, s így Marcellus nem sértette a törvény betűjét. De még latin polgárt is méltatlanság volt megszégyeníteni. Caesar fölháborodott e vakmerőségen, mely tulajdonkép csak őt akarta bosszantani.
Úgy látszik, Pompeius is belátta, hogy olyan erőszakos szellemet engedett lábra kapni, melynek maga sem ura. Elhalasztotta utazását provinciájába; mint minden válságos pillanatban, most is tétovázott és ingadozott. Meglátogatta villáit, elzárkózott pártja főembereitől. Cato fölhasználta távollétét, hogy Gallia proconsula ellen mennydörögjön, az oligarchák pedig legjózanabb barátjukat, Cicerót proconsulnak küldték Kilikiába. Kedve ellen hagyta el a forumot, bár nem szünt meg remélni, hogy végre az összes pártok őt fogják fölkérni közvetítőül. Az 51. év (u. c. 703) tavaszán Kilikiába érve, előkészületeket tett a parthusok ellen, a kik a provincia határait fenyegették. De már Syriában föltartóztatta őket az ügyes Cassius, s az új proconsulnak nem volt más dolga, mint a kilikiai hegyi lakók garázdálkodásait megbüntetni. E kisszerű sikereiért imperator nevet kapott, mely őt a triumphus reményével biztatta. Polgári igazgatását ritka igazságossága és mérséklete élesen megkülönböztette más kormányzók zsarnokságával szemben.
A következő évre szóló választások még több reménynyel biztatták a senatori pártot, a mely nagyon megunta Pompeius tétovázását. Consulokká Gaius Claudius Marcellust, Marcus testvérét, és Lucius Aemilius Paullust választották. Amaz elszánt pártember volt, emettől is hű támogatást reméltek a nemesek, mert most még nem gyanították, hogy a nevét viselő fényes basilikát Caesar pénzén építtette. Azt sem tudták még, hogy az egyik tribunus gallus aranynyal fizette ki adósságait. Gaius Scribonius Curio előkelő senatornak volt a fia. Kicsapongásai ugyan rossz hírbe hozták, de tehetsége és szeretetreméltósága népszerűvé tette. Szivesen látta körében Cicero is, a ki kortársain kétségbeesve, az ifjabb nemzedékbe vetette reményét. Caesar hívei azonban megmentették Curiót hitelezőitől, a proconsul fényes pályával biztatta s így könnyen csábította magához.
A senatus határozott lépésre igyekezett birni Pompeiust. Minthogy két legiót kellett küldeni a syrus határra, s a nemzeti hadsereg Pompeius és Caesar alatt szolgált, mindegyiktől visszakértek egyet. Pompeius azt válaszolta, hogy ő egy legiót kölcsön adott Caesarnak, ezt tehát visszaköveteli. Caesar rögtön teljesítette kérését, s a saját provinciájában hozta helyre a hiányt; a senatusnak is visszaadott egy legiót, s egy gallus legiót toborzott helyébe. A senatus a két legiót Róma esetleges védelmére Capuában tartotta. Midőn erre a consulok ismét indítványozták Caesar visszahivását, Pompeius újra habozott; odahagyta Rómát s egészsége helyreállítása végett Dél-Itáliába ment. Búcsújakor nyomatékosan megjegyezte, hogy mindenki engedelmeskedni tartozik a senatusnak. Az uralkodó párt ezután saját czéljai szerint járt el. A senatust többször összehívták, s többször megvitatták Caesar visszahivását. De sokan távollétükkel tüntettek, mások halasztást indítványoztak vagy ingadoztak. Végre szeptember 30-án a kérdés megvitatását a következő év márczius elsejére tűzték ki.
Caesar ezt az időt műve megkoronázására, Gallia szervezésére használta föl, a honnan hű támogatásra számított. De a senatus is nagy haderő fölött rendelkezett. Pompeiusnak hét legiója volt Hispaniában, melyeket hajókon is át lehetett hozni, ha Galliát elzárták volna előlük. A consulok Capuában két legiót tartottak készen. Számítottak arra, hogy Caesar veteranusai el vannak keseredve s ő kifogyott a pénzből. Ateius most hajtotta be rajta ötven talentumnyi adósságát, de Pompeius hiába követelte a meghalt Juliával igért hozományt. De azért most sem nyilatkozott határozottan Caesar ellen. Az 50. év elején (u. c. 704) a senatori párt Gaius Marcellus consul vezetése alatt kíméletlenül izgatott ellene. Proconsulatusa a 49. év végén járt le, Marcellus azonban már a legközelebbi novemberre követelte visszahívását. A demokrata párt ügyét nagyon jól védelmezte Curio; azt indítványozta, hogy ne csak Caesart hívják vissza, hanem Pompeiustól is vegyék el Hispaniát. A senatus többsége pártolta is ez eszmét, mert békét óhajtott és nem rajongott Pompeiusért. Természetesen így nem hozhattak határozatot, s Curiót a nemesek mindenféle fenyegetésekkel ijesztgették. E közben Pompeius Nápolyban aggasztólag megbetegedett, s ápolói már majdnem föladták a gyógyulás reményét. A veszedelem híre egész Itáliát fölizgatta. A templomokban fogadalmakat tettek, áldozatokat mutattak be, s mindenki sietett üdvözlésére, midőn fölgyógyultan Rómába utazott. De Pompeius ép oly rövidlátó volt, mint bámulói. Most már nem kételkedett hatalmában és nevének varázsában. Senki sem volt, a ki besúgta volna neki, hogy e tüntetések üresek, senki, a ki figyelmeztette volna, hogy Itália ép oly rivalgással üdvözölné Gallia meghódítóját. Csak Cicero kételkedett annak a pártnak jövőjében, a melynek vezére évenkint legalább egyszer komolyan megbetegszik.
A mily ingatagnak mutatkozott Pompeius eddig, annyira bizott most ügyében. Midőn Marcellus sürgette, hogy hozza át hispaniai legióit, dicsekedve felelé: «Csak lábammal kell dobbantanom, és legiók teremnek Itáliában!» A senatus e szavakra nagy többséggel elhatározta, hogy Caesart vissza kell hívni, de azért Pompeius tartsa meg provinciáját. Curio hevesen tiltakozott, a nép háborogni kezdett, s az ingadozó gyülekezet ép oly tekintélyes többséggel mondotta ki, hogy a két proconsulnak egyszerre kell lemondania méltóságáról. Caesar összevonta legióit és lassankint az Alpesekhez szállította, maga pedig Gallia Cisalpina déli szélén, Ravennában foglalt állást. Marcellus megsejtette a háborút, s fölkeresvén Pompeiust albai villájában, kardot adott kezébe és felszólította, hogy álljon az összes itáliai csapatok élére. Caesar még nem szegte meg a törvényt, de Pompeiust a consul és hívei törvénytelen lépésre szorították. Curio megsejtette, hogy tribunusi hivatala sem védi meg többé életét; tiltakozott a hadi készülődés ellen, s kijelentvén, hogy a törvény uralma megszünt, hirtelen elhagyta a várost és Caesar táborába sietett.
A szorongatott proconsulnak elég mentsége volt, legalább a nép szemében, a polgárháború zászlajának kitűzésére, s Curio gyors támadásra biztatta. De ő még egyszer föl akarta tárni a nép előtt ellenfeleinek erőszakosságát, mi csak az ő ügyének vált javára. Bevárta a 49. év (u. c. 705) elejét, a mikor két föltétlen híve, Quintus Cassius és Marcus Antonius, lépett tribunusi hivatalába, s követeket küldött a városba jogos kérelmének tolmácsolására. Fölhatalmazta Curiót, hogy ajánlja föl a transalpin vidéket az ott állomásozó legiókkal együtt; ő beéri Gallia Cisalpinával és Illyricummal, s csak két legiót tart meg magának. Ha ezt az ajánlatot, mint előre sejtette, visszautasítják, késznek nyilatkozik összes hatalmáról lemondani, ha Pompeius is hasonlóképen cselekszik; de ha ezt a föltételt sem fogadják el, akkor levonul Rómába s bosszút áll a maga és hazája sérelmeiért. Curiót azonban az új consulok, Gaius Marcellus, az előbbinek unokatestvére, és Lucius Cornelius Lentulus, szóhoz sem engedték; kijelentésükre, hogy a haza veszedelemben van, a senatus elhatározta, hogy Caesar tegye le fegyvereit, különben ellenségnek fogja nyilvánítani. Antonius és Cassius élénken tiltakoztak; hangsúlyozták, hogy a nép állapította meg Caesar kormányzóságának az idejét, a senatusnak nincs joga a határidőt megrövidíteni. De a senatus túltette magát a törvényen; ujra kijelentette, hogy veszélyben a haza, s fölszólította a népet, hogy öltsön gyászruhát. Pompeius néhány csapatot küldött a városba, ő maga a kapuk előtt táborozott; a consulok tehát önkényesen járhattak el. Összehívták a senatust, hogy itélje el a makacskodó tribunusokat. Midőn ezek megtudták, hogy számüzetés vár reájuk, úgy tüntették föl helyzetüket a nép előtt, mintha félteniök kellene életüket, s Curióval együtt odahagyván a várost, lemondtak megútált hivatalukról; mint tribunusoknak ugyanis nem lett volna szabad hivatalos évük alatt elhagyni Rómát. Tudták, hogy mint megsértett tisztviselőket szivesen fogadják a proconsul táborában, s úgy szerepeltek a legionariusok előtt, mint a jogos polgárháborút felidéző sérelem eleven áldozatai.
Caesar igazolni akarta a forradalmat, melyet Róma ellen szervezett, s a merev jogi fölfogás mellette szólt. A törvénysértés bélyegét ellenfeleire iparkodott rásütni; csakhogy e viszonyok közt a törvényes kormány nem tarthatta meg a törvényt, s e viszonyokat Caesar hatalmi vágya idézte elő. De a nagy polgárháború indítékait mélyebben kell keresni, mint egyesek személyes cselekedeteiben. Nyilvánvaló tény, hogy Rómában régtől fogva minden a monarchia szellemében fejlődött, s hogy az utolsó nyolczvan évben a régi eszmék hanyatlása s az állami rend feloszlása kikerülhetetlenné tette az átalakulást. Az ifjabb Gracchus tribunatusa, Marius és Cinna consulatusa, Pompeius és Caesar hosszú imperatori hatalma tényleg nem volt más, mint ideiglenes autokratia. A nemesek nem bánták, ha pártvezéreik rendkívüli megbizás alapján tartják fönn az állami rendet; a köznép sem bánta, ha a magistratusok jogait olyan kiváló ember ragadja magához, a ki az ő érdekeit védi. A gondolkodó emberek, a kik nem kis számban voltak Rómában, mindinkább visszavonultak a politikától. Cicero barátja, Titus Pomponius Atticus, a híres könyvkedvelő, a ki büszkén fitogtatta éles eszét, nyiltan semlegesnek vallotta magát a politikában, s három nemzedék minden árnyalatú politikusával jó barátságban élt. Cato és követője, Marcus Junius Brutus, a kiket magas philosophiai elvek irányítottak politikai pályájukon, bizonyságai annak, hogy a római köztársaság légkörében becsülettel és erénynyel nem lehetett boldogulni. Az a respublica, melyért Cicero rajongott, a régi kor alkotmánya volt, vagy talán inkább a Scipiók politikai eszménye, a mely sohasem létezett; néha ő maga is megengedi, hogy a szabadság akkor is virulhat, ha egy felvilágosult uralkodónak hódol az állam. Csakhogy kevesen voltak oly óvatosak, mint Cicero. A merész és őszinte férfiak nyíltan hirdették Curióval, hogy a köztársaság üres chimaera; vagy Caesarral együtt olyan kormányformának nevezték, a mely minden realis alap nélkül szűkölködik.
A középosztály, a kereskedők és az iparosok, végtelenül megunhatták az uralkodó oligarchák önzését és romlottságát, s kétségtelenül biztatták Caesart, hogy vessen véget a rendetlenségnek. A nemesek vér és forradalom útján szerezték hatalmukat, s előre lehetett látni, hogy ugyanily eszközökkel fogják fönn is tartani. Caesar jövendőbeli uralmáról mint a béke és biztonság korszakáról beszéltek, míg az oligarchák kormányától nem vártak egyebet, mint mészárlást és proscriptiókat. Most is híre kelt, hogy a kormány negyven senator és több alsóbbrendű ember névsorát állította össze, a kiket halálra szánt. Szintúgy nagy erőt kölcsönzött Caesar ügyének Róma külföldi alattvalóinak bizalma, a kik tőle várták a polgári jogok kiterjesztését. Sejtették, hogy a beálló forradalom a monarchiát fogja megalapítani, s ők szivesen járultak hozzá. Nekik a monarchia tetszetősebb kormányforma volt, mint a köztársaság, melyet aligha értettek meg, s gyakorlatilag kiismerni sem volt joguk. Caesart azok a népek is szerették, a melyek soha sem látták. Marius unokaöcscse tovább terjesztette pártja hagyományait, mint bármelyik elődje. Ő nem érte be az itáliaiak befogadásával, a cispadanokat is polgárokká tette, s így föltolta Itália határait a Pó folyóig. A gallusok a Pótól, sőt az Alpesektől északra ép oly kedvezményekre számítottak. Görögországban is több városnak adott Caesar önálló szervezetet, lekötelezett továbbá egynéhány kis-ázsiai fejedelmet; keleten és nyugaton egyaránt óriási összegeket költött provinciai városok díszitésére. Idegen népek bízvást képzelhették, hogy Caesar az egész világot egyenlő törvények alapján kormányzott hatalmas monarchiává akarja alakítani. Sok királynak és hódítónak volt Alexandros az eszménye; azt hitték, Caesarban újra megtestesül a nagy király alakja.
Antonius és Cassius januárius 6-ának éjjelén hagyták oda a várost. Erre a consulok is Pompeius táborába siettek, miáltal tényleg kezébe szolgáltatták a hatalmat (Kr. e. 49, u. c. 705). Rögtön új katonaszedést tartottak, hogy a hispaniai legiók hátul szorongassák majd Caesart. A nemesi párt fejei közt kiosztották a legfőbb hivatalokat, a nélkül, hogy a törvényes formákat tekintetbe vették volna. Erőszakosan gyüjtöttek pénzt és katonákat, s az itáliai városok templomait megfosztották kincseiktől. Caesar már 7-én este értesült forradalmi műveleteikről, s ezért gyors tettre szánta el magát. Alea iacta est. Egy legiója vele táborozott Ravennában. Föltárta előtte aggodalmait s értésére adta, hogy föl fogja használni erejét. Januárius 15-én már átküldte csapatait a provinciát Itáliától elválasztó kis Rubico folyón,19 s este követte őket kiséretével. Ariminumból rendeletet küldött, hogy seregei jöjjenek utána; egy legiója két hét mulva, egy másik egy hónap mulva érte utol. Három legiót Narbóba rendelt a hispaniai hadsereg ellenőrzésére, egyéb csapatait pedig Gallia déli részén vonta össze, hogy a szükséghez képest akár jobbra, akár balra irányíthassa őket. Kezdetben alig volt 6000-nél több katonája, ellenfelei háromszor akkora sereget tartottak a város alatt; erélyes támadás tehát az ő kezükbe szolgáltatta volna a diadalt. De mihelyt Rómába ért a hír, hogy Caesar átkelt a Rubico folyón, Pompeius és hívei annyira elvesztették fejüket, hogy még az állami kincstárt is Rómában hagyván, januárius 17-én a déli kapun kivonultak s minden jó polgárt követésre szólítottak föl. Néhány óra mulva tarka tömeg tolongott a via Appián, s talán nem annyira Caesarra haragudtak, a ki elől menekültek, mint inkább azokra, a kik nem gondoskodtak védelmükről, s Rómát képzeletükben a barbár gallusok garázdálkodásainak szolgáltatták ki.
Caesar még mindig nem szünt meg ellenfeleivel alkudozni; de Pompeiust elkapatta Caesar legjobb legatusának, Labienusnak hirtelen árulása, s föltétlenül fegyverletételt követelt; mire Caesar ép oly határozottan kijelentette, hogy csak akkor mond le az imperiumról, ha versenytársa példát ad reá. Előnyomulásában Arretium, Iguvium (Gubbio) és Auximum (Osimo) kitárták kapuikat, s az út Rómáig nyitva állt előtte. De midőn meghallotta, hogy ellenfelei Capuától a keleti partvidékre vonúlnak, balra fordúlt, s Picenumon áthaladva, elfoglalta Cingulumot (Cingoli) és Asculumot, majd rávetette magát Corfiniumra, hol Pompeius egy sereget hagyott hátra. Lucius Domitius Ahenobarbus ugyanis, a nemesi párt egyik legbátrabb tagja, követelte, hogy legalább ezt a helyet ne hagyja védtelenül, s nyomban követet küldött a menekülő Pompeius után, hogy jöjjön egész erejével segítségére, de a fővezér visszautasító választ adott. Hiába szánta rá magát Domitius az ellenállásra, Caesar megérkeztekor a senatus katonái a várossal együtt vezérüket is kezébe szolgáltatták. Caesar jól sejtette a politikai hasznot, melyet kegyelmezéséből húzhat. Domitiust szabadon bocsátotta, – s ez talán a római polgárháborúk történetében a nagylelkűség első példája. Caesar a gallusokkal és Róma egyéb külellenségeivel szemben ép oly vérengző volt, mint bármely honfitársa; de polgártársai iránt mindig mérsékletet tanusított.
A Corfiniumban elfogott tisztek vonakodtak ugyan Caesar zászlója alá állani, de a 30,000 közlegény hozzá pártolt, s gyönge hadereje rohamosan félelmes sereggé növekedett. Kitünt, mennyire vele érez az ország; Pompeius kiáltványa pedig, hogy még a semlegeseket is ellenségeinek fogja tekinteni, csak félelmet és visszatetszést keltett. Cicerót mélyen bántotta, hogy a nemesség oly könnyelműen odahagyta Rómát, s méltatlankodással fakadt ki a tapintatlan fenyegetések ellen. Pompeius meghagyta neki, hogy a Capuában rábízott csapattal jöjjön hozzá Apuliába, de az út már el volt zárva. Pompeius bevárta a corfiniumi ostrom eredményét, s Luceriából a consulokkal és a tisztviselőkkel a brundisiumi kikötőbe sietett. Már készen várták a hajók, s ő a sereg egy részét nyomban átszállittatta Epirusba; csak annyiban teljesítette hadvezéri tisztét, hogy bevárta, míg utolsó katonáját is hajóra lépteti. Caesar sietve jött ide Corfiniumból, de hajói nem voltak, s így Pompeius akadály nélkül rakta meg a visszatérő hajókat katonáival. Elzárta sánczokkal a kikötőt, s Caesar nem akadályozhatta meg, hogy a második szállitmánynyal Dyrrhachionba ne vitorlázzék márczius 17-én.
Caesar minden lépése meglepte ellenfeleit, s mégis biztosra jövendölték közeli kudarczát. Pompeius megkövetelte híveitől, hogy gyorsan kövessék visszavonulásában, s nem hallgatott azokra, a kik rögtön ellenfelük ellen akartak vonulni. Nem lehetett lebeszélni tervéről, melyet nem volt hajlandó velük közölni. Ez volt az oka, hogy midőn Brundisiumban hajóra szállott, sokan visszatértek Rómába. Gyűlölték gőgösségeért, s hogy többször csak a vállát rázva e szavakkal felelt: «Sulla tehetett így, miért ne tehetnék én is?» Otthagyták tehát az eladósodott pazarlókkal és a vakmerő kalandorokkal, a kik Pompejustól várták az adósságok eltörlését, s hogy majd diadalmas visszatérésük alkalmával az elkobzott jószágokba urak gyanánt ülnek bele. Tényleg nem annyira Caesartól féltek most az itáliai birtokosok, mint inkább ellenfelétől.
Pompeius bizonyára nem csak félelemből hagyta oda a félszigetet. Nem akarta az oligarchák vezéreivel megosztani a győzelem dicsőségét, s ép oly jelentős volt titkolózása, mint terve, hogy a régi szabadság nyomait végleg kipusztítja. Fölszólíthatta a kelet meghódított népeit, hogy verjék le uraikat, a kik szabad polgárok. Egynéhány nemes, így Cato, azért maradt Pompeius táborában, hogy fékezzék terveit; de társaik már megbarátkoztak a forradalom gondolatával. «Háborút Itália ellen», «háborút Róma ellen!» hangzott a vakmerők szájából. Pompeius pedig így nyilatkozott: «Meg fogjuk alázni a várost, s az egész országban egy cserepet sem hagyunk a tetőkön.» Ilyen beszédek hangzottak a senatori táborban, midő Epirusban kikötöttek, s a szembenlevő partot ellenséges vidéknek tekintették. A consulok némán hallgatták e nyilatkozatokat, melyeket a vezér mondott vagy eltűrt. «Elhagyta a várost», mondja Cicero, «pedig megvédhette volna, el Itáliát, pedig nem kergették ki. De neki már kezdettől fogva az volt a terve, hogy mozgásba hoz minden földet és tengert, fegyverre szólítja a barbár királyokat, s a vad népeket nem foglyok, hanem hódítók gyanánt vezeti Itáliába. El van szánva, hogy úgy uralkodjék, mint Sulla, mint alattvalói fölött a király. És sokan vannak, a kik e borzasztó tervét megtapsolják.» Itália és Róma birtokában Caesar most nyugodtan dönthetett, hogy mely oldalon gyűjtse össze haderejét. Minden szükséges anyagi és erkölcsi erő rendelkezésére állott. Ciceróval Campaniában találkozott, de nem tudta maga részére nyerni, s aggodalmai iránt tisztelettel viseltetett. Róma polgárait előre biztosította, hogy bár a consulok odahagyták a várost, nem kell félniök gyilkolástól és fosztogatástól. Majd váratlanul megjelenvén, megigérte, hogy minden katonája 2000, minden polgár 300 sestertiust fog kapni, s ennek fejében nem követel tőlük semmit, csak hogy a Saturnus templomában őrzött kincset engedjék át. A néphit az itt fölhalmozott aranyat annak a váltságdíjnak tartotta, melyet Brennusnak fizettek, de melyet Camillus visszahozott. Átok is volt mondva a szentségtörő kézre, mely azt más czélra használná, mint gallus betörés visszanyomására. Metellus tribunus tiltakozott is, hogy hozzányuljanak a kincshez, de Caesar félrelökte, kiáltva: «A gallus betörés félelmének egyszer s mindenkorra vége; én legyőztem a gallusokat!» A hagyomány szerint 15.000 aranyrúd került így kezébe.
A iustitium, mely a tisztviselők futásával beállott, csakhamar megszünt, s egynéhány tisztviselő megkezdte működését. Caesarnak legfőbb gondja most az volt, hogy a nép gabonához jusson; mert egy heti szükség is nagy zavart idézett volna elő. Ámde a város magtárai, Sardinia, Sicilia és Africa, Pompeius legatusainak hódoltak. Először tehát ezeket kellett elfoglalni. A Sardiniába küldött legiót a lakosok tárt karokkal fogadták. Cato minden ellenállás nélkül átengedte Siciliát Asinius Polliónak, de Africában nehéz küzdelem várt Curióra. Pompeius csapatai ugyanis egyesültek Mauretania királyának, Jubának hadaival; Curio sikertelenül ostromolta Uticát, s midőn visszavonult, az ellenség megölte. Csapatai sietve visszatértek Itáliába, s Africa Pompeius-párti maradt.
Caesar csak pár napot töltött Rómában; a közigazgatást Marcus Aemilius Lepidus praetorra, a későbbi triumvirre, az itáliai hadvezérletet Antoniusra bízta; maga pedig elment Hispaniába. «Elmegyek» mondá, «hogy megverjek egy sereget, melynek nincs vezére; s visszatérve meg fogok támadni egy vezért, a kinek nincs hadserege.» A hispaniai legiók élén Lucius Afranius, Marcus Terentius Varro és Marcus Petreius állottak. Az első gyönge és hitvány katona volt, a második inkább tudományokkal szeretett foglalkozni, csak a harmadik volt bátor veteranus, de hadvezéri képességek nélkül. Nem is tudtak egyöntetűen eljárni. De Caesarnak meggyűlt utjában a baja Massiliával, mely a nemes származásu proconsulok hosszú kormányzásának hatása alatt Pompeiushoz szított, s most az ide menekült Domitius izgatása és védelme alatt megtagadta támogatását. Caesar három legiót megbízott a város ostromával, maga pedig három legióval Hispaniába tört. Afranius és Petreius Ilerdánál (Lerida), a Sicoris (Segre) folyó mellett öt legiót állítottak szembe vele. Caesar nem tudta seregét élelemmel ellátni, s a folyó is kiáradt. Afranius már azt hitte, hogy diadalt arat; de Caesar gyorsan átszállította seregét a folyón s szorítani kezdte az ellent. A legatusok erre át akartak kelni az Ebrón. Caesar elébük került, s Pompeius katonái rövid alkudozás után augusztus 2-án átpártoltak táborába. Ily varázsa volt nevének a legionariusok között.
Hispania negyven nap alatt Caesar hatalmába került. Ezután gyorsan visszasietett Massiliába, melynek lakossága két tengeri vereség után a falak közé zárva a legnagyobb szükségben szenvedett. A város csakhamar meghódolt; átadta fegyvereit, hajóit, kincseit, hogy Caesar ne vonja meg tőle kegyelmét. Domitius újra visszanyerve szabadságát, epirusi társaihoz csatlakozott. Massilia is megtartotta szabadságát, de nem maradt többé a nyugati kereskedelem góczpontja, s római őrség vonult falai közé.
Caesar még Massiliában értesült arról, hagy a római nép dictatorrá nevezte ki. A kijelölés törvényellenes volt, de nem sokat törődtek vele, hogy nem consul, hanem praetor ajánlotta Caesart dictatornak, s hogy nem a senatus, hanem a nép erősítette meg. A nép szerette új urát, de feledte, hogy Caesart nem ő, hanem hadserege tette hatalmassá. Caesar maga nem feledte ezt el, katonái sem. A kilenczedik legió Placentiában föllázadt, s követelte a Brundisiumnál tett igéretek beváltását. Caesar a forrongást erélyes szigorúsággal megfékezte és hatalma csorbítatlan maradt.
A városi lakosság főleg a vagyoni viszonyok rendezése miatt kivánta a dictaturát. Midőn a város alapításától számítva a hetedik század közepén az uzsoratörvényeket elhanyagolták, egy consul az összes adósságokat egy negyedre szállította le. A bankárok, kik néha negyven százalékra adtak kölcsönt, tiltakoztak e jogfosztás ellen; de ily rengeteg kamatok mellett lehetetlen volt föntartani az állami rendet, ha olykor nem alkalmaztak önkényes intézkedéseket. A tőkepénzesek ezután is nagy kamatra kölcsönöztek, s üzletük a fényűzés meg a város fejlődésével járó vállalkozási kedv következtében nagyon felvirágzott. Egész társadalmi osztályok tönkre jutottak kötelezettségeik nagy terhe alatt; a Catilina-féle összeesküvést nagyrészt az elszegényedett adósok támogatták. Az elszegényedett birtokosság Pompeiustól várta sorsa javulását, Caesar nagyszabású terveihez pedig egy osztály sem fűzte annyira érdekeit, mint a tönkrejutott vagy pénzüket féltő lovagok és polgárok. Régi összeköttetései a demokrata párttal, állitólagos barátsága Catilinával, saját pénzzavarai és laza erkölcsi elvei úgy tüntették föl, mint egy nagy birtokkobzás jövendő végrehajtóját. De a dictator visszautasította a tolakodók kivánságait. Becslőket küldött ki az adósok vagyonának megállapítására s birtokaik eladását követelte; a hitelezőktől pedig csak azt kivánta, hogy ezúttal mondjanak le a kamatokról. Lehetséges, hogy a tönkrejutottakat a tribunusok régi eljárása szerint állami földek szétosztásával mentette meg a végszükségtől, s így megszabadította az államot egy elszegényedett aristokratia veszedelmeitől.
A köznépet bőséges gabonakiosztással elégítette ki; a transpadán gallusokat, a kik legvitézebb katonáinak bizonyultak, polgárjoggal ruházta föl, szintúgy Gades (Cadiz) lakosait is. Mindenki hozzá fordúlt, a ki az utolsó kormánytól méltánytalanul szenvedett; a Pompeiustól száműzöttek felajánlották szolgálataikat és visszatérésért könyörögtek. Ezek közül csak Milo és Cicero egykori consultársa, Antonius, nem kapott kegyelmet. Mindezt Caesar tizenegy napig tartó dictaturája alatt intézte el, mialatt lovasvezért sem nevezett ki maga mellé. Ezután népgyűlést tartott, s Publius Seuvilius Isauricussal együtt consullá választatta magát a 48. évre (u. c. 706). A többi hivatalokat is a törvényes formák között híveivel töltötte be, s mielőtt Brundisiumba távozott legióihoz, a latin «feriae» ünnepén az albai hegyen háborút üzent a haza ellenségeinek, a kik idegen hatalmakkal szövetkeztek Róma ellen. Rendes kormányzatához most már mi sem hiányzott, sem senatusi határozatok, – a mennyiben a testület nagyobb felét összegyűjtötte Rómában, – sem a népgyűlések, sem az auspiciumok, melyeket a vallásos szokások szerint helyben figyelt meg. Midőn mint proconsul odahagyta provinciáját, lázadó volt; de mihelyt törvényesen consullá lőn, a jog a nép szemében az ő részén állott, ellenségei pedig hazaárulóknak látszottak. S az epirusi tábor ezt bizonyos tekintetben érezte is. Mert bár kétszáznál több senator volt együtt, nem mertek törvényt hozni, választást tartani vagy imperiumot osztogatni. A demokraták lettek a szokások és a közrend gondozói; az oligarchák a tábor zajongó elemeitől nyerték önkényes hatalmukat.