Sírokban talált gallus sisakok.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXI. FEJEZET.
Az első triumviratus, Gallia meghódítása. Crassus halála.
Az oligarchákat Catilina elpusztulása, Pompeius megalázása és Caesar távolléte vak önbizalommal töltötte el, s hajlandók voltak a végletekig követni Catónak megalkuvást nem ismerő politikáját. Cicerót sértette, hogy többre becsülik a szűkkörű erényhőst, mint őt, a ki magát mélyen gondolkodó államférfiúnak hitte. A megbántott hiúság szólt belőle, de igaza volt, midőn azt mondta, hogy Cato legjobb szándéka mellett is tönkreteszi a pártot, mert úgy beszél, mintha Platon köztársaságában és nem Romulus söpredéke közt élne. Ezért Pompeiushoz közeledett, a ki nemrég nagyon kiemelte a senatusban consulatusának érdemeit. Szavai szerint hiába vitte volna véghez hőstetteit, ha Cicero nem menti meg a várost. Cicero érezte, hogy nem következetes, midőn Servilius Rullus javaslatainak ellenzése után Flavius hasonló indítványait támogatta; de eljárását a nemesek oktalanságával igazolta, a kiknek vezérük nem lehetett, eszközük meg nem akart lenni. Megjósolta nekik, hogy nem sokáig lesznek palotáik lakói és halas tavaik gondozói.
Nemcsak az uralkodó párt volt gyönge; Caesar távollétében a lovagok és demokraták sem tudtak összeférni. Caesarnak Hispaniában mindjárt megérkezése után alkalma nyílt tisztjeinek és katonáinak szeretetét megnyerni, s hadvezéri tehetségének is tudatára ébredt. Győzelmesen harczolt a lusitanusok ellen, s a zsákmány nemcsak őt magát segítette ki pénzzavarából, hanem katonáinak kincsvágyát is kielégítette (Kr. e. 60, u. c. 694). Mivel azonban a consuli méltóságra vágyott, junius havában visszatért Rómába és diadalmenetet kért, egyúttal jelöltségét is bejelentette. A senatus azonban már azért is halogatta triumphusát, hogy mint imperator ne léphesse át a város kapuit; már pedig a consuljelöltnek háromszor kellett a törvény értelmében jelentkezni a forumon. Caesar tehát az ünnepélyes bevonulásról lemondott, nehogy a választástól elessék; egyúttal közelebb hozta Pompeiust Crassushoz, s mindkettőjükkel szövetséget kötött, hogy szavukkal és tettükkel csak oly czélokért küzdenek, melyek mindhármuk érdekeinek megfelelnek. Pompeius dicsősége, Crassus gazdagsága és Caesar népszerűsége oly erős szövetséget alkotott, melynek a közügyekre döntő hatása volt. Ez a triumviratus (vagyis: három embernek az állam kormányzására vállalkozó szövetkezete) teljesen magánjellegű volt, de a szerződő felek nem voltak őszinte szövetségesek. Mindegyik az első helyet akarta elfoglalni a köztársaságban. Pompeius érdemeinek méltó jutalma gyanánt várta a legfőbb hatalmat; Crassus olyan méltóságnak hitte, melyet alkalmas pillanatban meg lehet vásárolni; Caesar azt a helyet kereste, hol lángeszének állandó alkalma volna nagyokat alkotni. A szövetségből legelőször Caesar húzott hasznot, mert társai összes erejükből támogatták jelöltségét.
Caesart a másik consuljelölt, Lucius Lucceius gazdagsága is támogatta, ki nagyobbrészt fedezte a választás költségeit. A nemesek erőfeszítése csak annyit vihetett ki, hogy Caesar consultársa a senatus jelöltje, Marcus Calpurnius Bibulus lett. Maga Cato is beleegyezett, hogy az ellenzék vesztegetésével szemben hasonló eszközt alkalmazzanak; érezte, hogy a triumviratus az első rázkódás, mely a szabad köztársaság bukását jelzi. Mert a consuli székből a római világ igazgatására vezetett a lépcső, s Caesar mindenkép kedvezett a népnek, hogy hosszú proconsuli imperiumot kapjon tőle jutalmul. Hivatali évét agrarius javaslata teszi nevezetessé, a mely földbirtokot jelölt ki Pompeius veteranusainak, s a szegény polgárok számára is kívánt földet vásárolni Campaniában az ázsiai zsákmányból. A nemesek ép úgy ellenezték az indítványt, mint ezelőtt; Cicero egy párthoz sem akart szegődni s mezei lakába vonult, Cato pedig esztelen makacssággal látta el pártvezéri tisztét. Midőn szavazásra kerűlt a dolog, Pompeius fegyveres hívei nagy számmal tolultak a forumra; de a nemesek sem vesztették el bátorságukat. Calpurnius Bibulus föl akarta oszlatni a gyűlést, mert szavai szerint rossz égi jeleket látott. A nép dühösen rárohant, ledobta Castor templomának lépcsőjéről; két tribunus megsebesűlt, s Lucullus alig menthette meg életét. Catót kétszer is lerántották a szószékről, s az ellenzék elkergetése után a javaslat törvénynyé vált. (Kr. e. 59, u. c. 695.) Ezzel a demokrata párt ragadta magához a hatalmat. A nemesek a szenvedett gyalázattól megriadva, minden politikai küzdelemtől visszavonultak. Bibulus consuli évének hátralevő nyolcz hónapja alatt nem hagyta el házát, s tehetetlenségében iustitiumot (közügyekben szünetet) hirdetett ki. Annál erélyesebb munkát végzett Caesar. A senatus és a nép gyűléseiről jegyzőkönyveket (acta senatus et populi Romani) vétetett föl, melyek közzététetvén, a mai hírlapoknak feleltek meg. Megerősítette Pompeius ázsiai intézkedéseit; szabályozta az igazságszolgáltatást, korlátozta a provinciai kormányzók hatalmát (lex Julia de repetundis), s egyengette az utat, hogy a provinciák lakosai is részesüljenek a római polgárok jogaiban. Cicerót fölháborította Caesar politikája, melynek nagyszabású elveit nem tudta megérteni. A forumi élettől visszavonulva, tusculumi és formiaei villáiban rhetorikai és philosophiai tanulmányokkal foglalkozott, de azért éber figyelemmel kísérte a politikai élet küzdelmeit. Nagy lett volna öröme, ha a triumvirek közelednek hozzá; s mivel ez elmaradt, folyton hangoztatta aggodalmát, hogy szövetségükbe akarják csábítani. De igazi gondot okozott neki Clodius, a ki Caesar közvetítésével egy plebeiussal adoptáltatta magát, hogy a nép tribunussá választhassa. Jól sejtette, hogy a kalandor bosszút akar rajta állani, s maga nem igen bízhatott többé népszerűségében. A vezérférfiak viszálykodását legjobban föltünteti egy nem sikerűlt merénylet titokzatos története. Egy Vettius nevű embert elfogtak tőrrel a kezében; azt vallotta, hogy Cato és más aristokraták bérelték föl Caesar és Pompeius meggyilkolására. A nemesek viszont azt híresztelték, hogy a merényletet Caesar eszelte ki Pompeius ellen. A bűnös börtönbe került, de pár nap mulva halva találták ágyában. Nem volt politikus, a kit ne gyanusítottak volna e dologban; de a vizsgálat eredménytelen maradt, s csak gyanakodás és aggodalom járt a nyomában.
Caesar tekintélye consuli évének lejártával minden versenytársáénál nagyobb volt. De őt a hatalom nem vezette félre. A senatus ügyefogyottsága és a nép romlottsága elárulták neki, hogy a szabad köztársaság napjai meg vannak számlálva. Pompeius példája megtanította, hogy a birodalom kormányára nem szabad várni, hanem meg kell ragadni. Elhatározta, hogy elhagyja Rómát, a provinciák csatamezőin gyűjt erőt és pártot, hogy alkalmas időben legiói élén követelje jutalmát. Alapjában nemes jellemű volt, ki azzal a meggyőződéssel szánta el magát a vakmerő lépésre, hogy Rómára s az egész birodalomra nagy áldás lesz egy széles látókörű uralkodó kormánya. Alexandros példája lebegett előtte; mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy Alexandros az egész világon elterjesztette a boldogságot, melyet előtte csak Görögország élvezett. A sok látványosság és bőkezűség révén lekötelezett nép mellőzte a senatus határozatát, mely a két lelépő consulra az itáliai erdők és utak gondozását bízta, s elfogadta Vatinius tribunus indítványát, mely Caesarnak provinciául öt évre Gallia Cisalpinát és Illyricumot jelölte ki, s három legiót rendelt alája. A senatus megerősítette a népgyűlés akaratát, sőt Pompeius indítványára egy negyedik legióval együtt Gallia Transalpinát is Caesarnak juttatta, mert a nép magától is megszavazta volna neki e provinciát. Az Alpeseken túlról ugyanis forrongások híre jött. Az allobrogok lázadását ugyan leverte Pomptinus, a proconsul; de a helvetiusokat germán törzsek kiszorították lakhelyeikből, s bevándorlásuk a provinciát nagy veszélylyel fenyegette. Ezért erős kezekre kellett bízni a vidéket. A senatus Cato intelmei ellenére belenyugodott, hogy a veszedelem elhárítását Caesarra bízzák, a ki Julia nevű leányát Pompeiushoz adta nőül. A galliai proconsulatus jelentősége fölért azon rendkívüli megbízással, a melylyel Pompeiust a kelet meghódítása végett felruházták.
Caesar nem ment mindjárt az 58. év (u. c. 696) elején Galliába. Néhány hétig katonaszedés ürügye alatt Róma közelében tartózkodott, hogy a forumi mozgalmakat figyelemmel kísérhesse. A consulok közül Aulus Gabinius Pompeius híve volt, viszont Lucius Calpurnius Piso Caesar pártjához tartozott. Ugyancsak Caesarnak köszönhette Publius Clodius tribunusi méltóságát. Pompeius is támogatta őt, mint a senatus megalázására alkalmas eszközt. A consulok eladósodott és kapzsi emberek voltak, kiket a fiatal tribunus a maga részére nyert azzal az igéretével, hogy jövedelmező provinciákat szavaztat meg nekik. Befolyását népszerű javaslatai még öregbítették. Kieszközölte, hogy a szegény nép ezentúl ingyen jusson gabonához; indítványára eltöröltetett a lex Aelia Fufia, mely szerint a consul kedvezőtlen égi jelek ürügye alatt bármely gyűlést feloszlathatott; megszüntette a Kr. e. 68. évben (u. c. 686) hozott senatusi határozatot, mely a kereskedői czéheket megszüntette, s így újra alakulhattak szövetkezetek pártpolitikai czélokra; végre megvonta a censoroktól a jogot, hogy saját belátásuk és önkényük szerint foszthassák meg a lovagokat és a senatorokat rangjuktól. Törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy számkivetéssel lakoljon, a ki fölebbezés nélkűl végeztet ki római polgárt. A bűnöst nem említette, de mindenki tudta, hogy Ciceróra czéloz. Caesar szivesen megmentette volna a szónokot a veszedelemtől, s hivatalt kínált neki provinciájában, de az mogorván utasította vissza ajánlatát, s gyászruhában jelent meg a forumon, hogy részvétre indítsa a népet. Sok lovag csatlakozott hozzá gyászruhában, midőn bejárta a polgárok házait. A senatorok is támogatni akarták, de a consulok eltiltották a tüntetést; a tribunus összecsődítette az utczát s Cicerót gyászos kíséretével együtt megkergette. Az üldözött végre Pompeiushoz folyamodott pártfogásért, de a triumvir elutasította. Erre abban a reményben, hogy önkéntes számkivetésbe vonulva kikerüli a nyilvános megbélyegzést, elhagyta a várost. De Clodius összehívta a tribusokat, melyek Cicerót névszerint elitélték és 400 mérföldre kiutasították Rómából; sőt bűnösnek nyilvánították azt is, a ki visszahívására indítványt tenne. A kegyetlen határozat következtében Cicerót bárki büntetlenűl megölhette volna, de Brundisiumig kiméletes bánásban részesűlt. Innen átkelt Thessalonikébe (Saloniki). Clodius elkobozta vagyonát, a consulok kincsvágyának odadobta tusculumi villáját, földig lerombolta házát a Palatinuson, s hogy sohase építhessék föl ujra, szomszédságában Libertas istennőnek szentelte a helyet.
A triumvirek titokban helyeselték a határozatot, mely Ciceróban a senatust alázta meg. A nemeseket még nagyobb csapás érte, midőn Catónak is el kellett távozni a városból. Ellenfelei gondoskodtak róla, hogy oly megbízással hagyja el Rómát, melynek hitványsága árnyékot vessen az egész senatori pártra. Clodius rábirta a népet, hogy a legtisztább lelkű rómaira bízza Ptolemaios kyprosi király elűzését a trónról. E szerencsétlen fejedelem testvére volt az egyiptomi királynak, s a római nép minden alapos ok nélkül megfosztotta trónjától; a szigetet Kilikiához csatolta s kincseire rátette kezét. Cato vakon engedelmeskedett a nép határozatának, s talán észre sem vette, hogy nagy igazságtalanságot teszen. De ha Clodius azt remélte, hogy Catót a nagy kincsek kezelése eltántorítja a becsület útjáról, nagyon csalódott; midőn Cato két év mulva visszatért Rómába, a demagóg már elvesztette népszerűségét. Clodius, miután a consuloknak gazdag provinciákat szavaztatott meg, Caesar és Pompeius ellen fondorkodott. Az előbbinek néhány törvényét meg akarta dönteni, Pompeius ázsiai rendelkezéseit megtámadta, híveit megrohanta az utczán s a közbelépő triumvirt megvető sarcasmussal illette. Pompeius már attól tartott, hogy gyilkosságot tervez ellene, s nem hagyta el házát. Csak az 57. évre (u. c. 697) szóló consulválasztások nyugtatták meg, melyek különben Cicero jóakaróit, Publius Cornelius Lentulust és Quintus Caecilius Metellus Nepost juttatták a köztársaság élére.
Az új consulok mindjárt az év elején indítványozták a szónok visszahívását. Kijelentették, hogy Clodius törvénytelenűl lépett át a plebeius rendbe s így minden intézkedése jogtalan volt. Clodius e támadásokkal szemben erőszakhoz fordúlt. De a nemesek is szerveztek egy bandita csapatot Titus Annius Milo vezérlete alatt s Pompeiushoz közeledtek. A forum csaknem naponként véres verekedések szinhelye volt, s a forrongás hét hónapig tartott, mert Pompeius nem tudta magát elszánni, hogy közbelépésével véget vessen a zavaroknak. Minthogy azonban rendkívüli megbízásra vágyott s Ciceróra szüksége volt, végre maga is támogatta a nemeseket. Augusztusban Milo csapatai győztek a forumi küzdelmekben, a tribusokat össze lehetett hívni, s egyhangú határozattal véget vetettek Cicero száműzetésének. Visszatérése diadalmenethez hasonlított. Brundisiumtól Rómáig, saját szavai szerint, egész Itália sietett, hogy kezet szoríthasson vele. De tizenhét hónapos száműzetése alatt sem látta be, hogy a nemesek és Pompeius önző czéljaikra akarják fölhasználni, hogy a különböző osztályok egyesítése hiú álom, s hogy a köztársasági alkotmány teljesen megérett a bukásra.
Mióta a köztársaság Gallia Narbonensis birtokába jutott, azóta a rómaiak a szabad gallus törzsekre is befolyással voltak; több néppel, így a belgákkal is szerződésre léptek. Róma legrégibb barátai (a mint őket nevezték: testvérei), az aeduusok, ellenségeskedésben éltek a hatalmas sequanusokkal. Egész Gallia két pártra oszlott a szerint, a mint az aeduusokhoz vagy a sequanusokhoz szított. E pártoskodás az egyes törzsek kebelében is dúlt a hatalom birtokáért. Ebben a korban a germán suebusok kiszorították hazájukból a helvetiusokat, a kik a Rajna és Jura hegység között telepedtek le; a sequanusok erre a suebusokat segítségűl hívták az aeduusok ellen, s a germánok Ariovistus vezérlete alatt a Rajnán átkelvén, az aeduusokat hosszú küzdelem után legyőzték (talán Kr. e. 60-ban, u. c. 694). Ariovistus maga a sequanusok területének egy részén, a mai Elsaszban telepedett le; a rómaiak cserben hagyták az aeduusokat és 59-ben (u. c. 695) Ariovistus a köztársaság szövetségese (socius et amicus) lett. Magában a provinciában nemcsak az allobrogok lázadtak föl, hanem a helvetiusok is át akartak költözni Gallia nyugotibb részeire, különösen midőn a getáktól elkergetett boiusok hozzájuk csatlakoztak.
Sírokban talált gallus sisakok.
Caesarnak tehát tág tere nyílt hadvezéri tehetségét a provincia határain túl is kifejteni, s öt év alatt a gallus törzseket a Rhônetól a Szajnáig, valamint a Rajnától az Atlanti-óczeánig meghódította. Megtiltotta a nyugtalan helvetiusoknak, hogy a római provinciába bevándoroljanak. Ezek azonban nem akarták határvonalul elfogadni a Rhône folyót, s más irányban az aeduusok és a sequanusok felé költözködtek. Caesar nyomon követte őket; az aeduusok között a római pártot segítette uralomra és segítő csapataikkal utolérte a helvetiusokat. Egyik törzsüket, a tigurinusokat, Caesar legatusa, Titus Labienus, az Arar folyó (Saône) gázlójánál szétverte; a többiek Bibractéig (Mont Beuvray) hatolva megtámadták Caesar táborát, de kemény vereség után visszavonultak hazájukba, a boiusok pedig az aeduusok között telepedtek le. A gallus törzsek óhajára Caesar ezután Ariovistus ellen fordult, s a sequanusok is hozzá csatlakoztak. Tisztjeit és katonáit azonban félelem fogta el az edzett germánok ellenében, s csak midőn kijelentette, hogy szükség esetén hű tizedik legiójával is ellenük vonul, szállotta meg a többi legiókat is a bátorság. Minthogy a germán fejedelem nem akarta föltételeit elfogadni, a mai Mühlhausen közelében megverte és átkergette a Rajnán. A gallus népeket így megszabadítván a betörőktől, némelyikkel szövetséget kötött, mások között viszályt szított, hogy valamennyinek meghódítására egyengesse az útat. Az aeduusok és sequanusok Gallia közepén, a remusok (Rheims körűl) északkeleten szűkkörű önzésükkel megkönnyítették a római vezér munkáját, ki a germánokkal szemben a protector szerepét játszotta. A következő 57. év tavaszán (u. c. 697) Caesar két új legiót toborzott Felső-Itáliában, s a remusok védelmére az Axonáig (Aisne) vonult, a hol a belga népek egyesűlt seregét szétverte, s a suessionokat, ambianusokat és nerviusokat egymásután meghódította. Ugyanekkor legatusai is sikerrel hódítottak Galliában. Publius Crassus, a triumvir fia, Aquitaniát (Guyenne) hajtotta római uralom alá, s a gallus tengerpart is meghódolt. De a venetusok és az aremoricusok az északnyugati határon 56-ban (u. c. 698) a britannusokkal szövetkezve, nagy hajóhadat gyűjtöttek össze, s csak akkor hódoltak meg, midőn Caesar maga is hajóhadat szervezve, a Loire torkolata táján diadalt aratott fölöttük. Gallia most nagyjából meg volt hódítva, de a legiókat folytonosan foglalkoztatni kellett, hogy sohase fogyjanak ki a zsákmányból. Caesar 55-ben (u. c. 699) óriási provinciáján átvonulva, hidat ütött a Rajnán s rövid ideig a germán erdőségekben kalandozott. Ugyanez év őszén egy gyorsan toborzott sereggel átkelt Britanniába, s tizennégy nap alatt könnyű győzelmet aratott a sziget déli részén, de a viharok sok kárt tettek hajóiban, s téli tartózkodásra visszatért Galliába. A következő nyáron újra megtámadta a szigetet, London fölött átkelt a Themzén, s a legvitézebb déli törzset, a trinobantokat legyőzte. Sikerei mégsem bátorították föl, hogy őrséget hagyjon hátra a szigeten vagy állandó coloniákat alapítson. Megelégedett csekély adó kikötésével, melyet talán sohasem fizettek meg. Czélját így is elérte: foglalkoztatta katonáit, sok kincset küldött Rómába, hol a nép gyönyörködve hallgatta mesés győzelmének hírét. Hívei azalatt otthon gondoskodtak róla, hogy a köztársaságot fenyegető válság mielőbb megérjen.
Ezüst denarius hátsó lapjának képe.
(Gallus fegyverekből összeállított tropaeum; alul Caesar nevének nyoma. Eredetije Berlinben.)
Táborozásai alatt ugyanis mindig figyelemmel kísérte a római eseményeket. Tél idején, midőn a háború munkája szünetelt, rendesen megjelent Lucca fürdőben, Gallia Cisalpina déli részén; mert a törvények nem engedték, hogy a proconsul Itália talajára tegye lábát, míg imperiumát le nem teszi. Itt vitatta meg hozzásiető barátaival a javaslatokat, melyeket a maga és az ő érdekeik javára kieszelt. A triumvirek viszonya távolléte alatt meglazult. Pompeius és Crassus sajátlagos eszközökkel iparkodtak az állam élére jutni; Cicero Pompeiushoz csatlakozott, s a beállott gabonaszükség miatt közreműködött, hogy Pompeiust az eleség előteremtése végett öt évre rendkívüli hatalommal ruházzák föl. A consulok beleegyeztek, s Pompeius harmad ízben került a törvények fölé (Kr. e. 57, u. c. 697). De az egész eljárás puszta ürügy volt, hogy a kelet meghódítója az állam élére kerüljön, miután pár évvel előbb elmulasztotta megragadni a kedvező alkalmat.
Pompeius most sem tudta kiaknázni helyzetét. A nemesek bátran fondorkodtak, s a tömeg is erőszakoskodott ellene. Különösen kitünt ez az egyiptomi kérdésnél, melyet a triumvirek a maguk érdekében akartak rendezni. A római senatus Pompeius és Caesar befolyása alatt Kr. e. 59-ben Ptolemaios Auletest ismerte el Egyiptom királyának. De az alexandriaiak elkergették, s leányát, Berenikét, ültették a trónra. A király Pompeius támogatásával remélte visszaszerezni az országot, az alexandriaiak azonban ennek megakadályozására követeket küldöttek Rómába, s Ptolemaios csak nagy vesztegetések útján és Pompeius pártfogásával tudott kedvező határozatot kicsikarni. Pompeius így sem ültethette vissza trónjára, mert a Sibylla-könyvek egy jóslatát a tömeg kiaknázta és nem akart hadsereget megszavazni. Hiába pártolták az ügyet a tribunusok, a demagógok izgatásai miatt nem lehetett határozatot hozni. A nemesek is megragadták az alkalmat, s Milo banditái ismét megjelentek a forumon. Juppiter szobrába az albai hegyen beleütött a villám, s már forradalomról beszéltek. Az egyiptomi kérdés ezért a napirendről lekerűlt ugyan Rómában, de Ptolemaios Auletes kérelmére Pompeius megbízta Syria helytartóját, Aulus Gabiniust, hogy alkalmas ürügygyel törjön be Egyiptomba. A proconsul az ifjú Marcus Antonius társaságában, a ki ekkor alapította meg katonai hírnevét, 55-ben (u. c. 669) berontott a Nilus völgyébe, az egyiptomiakat több csatában megverte. Berenike férje, Archelaos is elesett. Ptolemaios véres bosszút állott alattvalóin, leányát kivégeztette és siettette nyomorult uralmával a Lagidák csúfos bukását. – Otthon a győztes optimaták fölháborodva, Caesar ellen izgattak, a kinek befolyása Galliából mindinkább érezhetővé vált. Visszahívásával fenyegetőztek, hogy mint magán embert bevádolhassák consuli erőszakoskodásaiért és számkivetéssel vagy halállal sujtsák.
Az 56. év (u. c. 698) telének közeledtével Caesar Ravennában találkozott Crassussal, Luccában híveivel, s a következő évre Pompeius és Crassus consulságában állapodott meg velük. Pompeius is ott volt a tanácskozáson, s vele együtt sok consularis és minden rangú hivatalt viselő ember gyűlt oda Rómából. Néha 120 lictor állott Caesar lakása előtt, s közel 200 senator tisztelgett fogadásán. A senatorok és lovagok a proconsul szeretetreméltóságától és bőkezűségétől elbájolva tértek vissza Rómába. Érezték, hogy a köztársasági alkotmány haldoklik, s a végzetes válság majdnem most fenyegette a szabadságot. Consulok és tribunusok, senatus és népgyűlés kölcsönösen akadályozták egymást működésükben s lehetetlenné tették a kormányzást. A következő évi consulok megválasztása nem mehetett végbe; a consulok kedvezőtlen égi jelek ürügye alatt betiltották a népgyűlést. Ők maguk nem végezték hivatalos teendőiket, hanem gyászruhába öltöztek; tartózkodtak minden nyilvános ünneptől, mint olyan férfiak, kiket a lakosság megakadályozott hivatalos hatalmuk gyakorlásában. Midőn consuli évük lejárt, a türelmetlen jelöltek nem akarták interregnummal halogatni a választást; törvény ellenére követelték a tribunusoktól, hogy hívják össze a népet. Mialatt a nemesek jelöltjük, Lucius Domitius Ahenobarbus érdekében vesztegettek, az ifjú Crassus is megérkezett Caesar veteranusainak egy csapatával és minden ellenállást letiport. Az erőszak útján megválasztott Pompeius és Crassus gondoskodtak, hogy a többi hivatalokba is híveik kerüljenek. Catót nemcsak az a gyalázat érte, hogy mint praetorjelölt megbukott, hanem az is, hogy a triumvirektől támogatott hitvány Vatinius neve kerűlt ki győztesen az urnából.
Caesar csak látszólag békült ki triumvir-társaival Luccában; mindazáltal megbízta Trebonius néptribunust, hogy a consulok közül Pompeiusnak a két Hispaniát, Crassusnak Syriát szavaztassa meg provinciául, még pedig rendkívüli imperiummal öt évre. Viszont a consulok kieszközölték, hogy Caesar ujabb öt évre kapta meg Gallia kormányzását. Javaslatukat azzal indokolták, hogy a provincia csak félig van meghódítva. Caesar tovább is arra törekedett, hogy legióit magához lánczolja; előre látta, hogy újabb megbízásának leteltéig versenytársainak tekintélye mindinkább sülyedni fog, s számította az időt, hogy mikor teheti rá kezét a birodalomra. Az optimaták inkább daczosan, mint elszántan ellenezték proconsulatusának meghosszabbítását. Heves és hosszú beszédekkel támadták az indítványt, de erőfeszítésük csak egy napig késleltette a határozatot. A tribunusok utczai verekedések között elzárták a gyüléshez vezető utczákat és becsukták az állami épületeket; Cato embereinek vállain szónokolva akart a gyűlés helyére jutni, s azzal akarta megakadályozni a tanácskozást, hogy az auspiciumok kedvezőtlenek voltak. A nép botok suhogtatásával és kőzáporral felelt; a küzdelemben tőrök és kardok villantak föl, s az optimaták hívei sebektől borítva menekűltek a forumról. Egy ily küzdelemben Pompeius togájára is hullott pár csöpp vér, s midőn neje, Julia, észrevette, annyira megrémült, hogy idő előtt nyílt meg a méhe, s pár nap mulva meghalt.
Caesar képmása.
(Imhoof-Blumer szerint.)
Caesar mint proconsul az első évben megszabadította Galliát a helvetiusok és a suebusok betöréseitől, s az ország közepén lakó népeket Róma alattvalóivá tette. A második évben meghódította a legvadabb északi törzseket; a harmadikban leigázta a nyugatot és a délvidéket. A negyedik és ötödik évben saját földjükön megfélemlítette a germánokat és a britannusokat, s így a provincia határait biztosította külső támadások ellen. Galli most belsejében meghódolt, határai is meg voltak védve. A proconsul azt hitte, hogy újabb megbízatásának ideje alatt jövendő czéljaira gyűjtheti a szükséges eszközöket. Nevét otthon mindennap magasztalta a nép; Cicero lelkesedésében hexameterekben akarta megénekelni a britanniai háborút. Caesar, otthon a demokraták vezére, Galliában a nemeseket támogatta, hasznot húzva a közéjük széthintett viszályokból. Ha némely helyütt népies kormányforma élt, ott római pártot alakított, mely megbuktatta a kormányt. Róma érdekében üléseket tartott a törzsek megbízottjaival; az egyiktől beszedett adóval megvásárolta a másiknak hűségét; valamennyit egyformán részesítette a római civilisatio áldásaiban, s megnyitotta előttük az utat, hogy a római polgárjogokhoz jussanak. Nem is tudott Gallia egyetemes lázadást szervezni Róma ellen. Eddig az egyes törzsek külön harczoltak, s egyik a másik után hódolt meg. Az első forradalom a római uralom ellen a belga törzsek között tört ki, a kik a trevirek közé csoportosultak. Ezek között voltak a nerviusok, az eburonok és délkeletre a lingonok; a remusok azonban hívek maradtak Rómához, s a Szajna-menti senonok meggátolták, hogy a lázadás áthatoljon a folyón. A Szajna és Saône között az aeduusok is támogatták Caesart, hogy föntartsa a közlekedést Itáliával. Az 54. évben (u. c. 700) a nerviusok közrefogták Quintus Cicerónak, a szónok öcscsének táborát, s bizonyára elvész, ha a Cisalpinában vonuló Caesar hirtelen vissza nem tér, s kemény küzdelem után meg nem szabadítja legatusát. A következő 53. évben (u. c. 701) sikerűlt elfojtania az északi lázadást, s a hűséges gallusokkal együtt állott bosszút hűtlen honfitársaikon, kiket a haza ellenségeinek nyilvánított. Erre a gallusok valamennyien megtértek, csak az eburonokat konczolták föl.
Epadnactus, arvernus vezér ezüst-pénze meghódolása előtt.
Ugyanezen vezér ezüst-pénze meghódolása után.
Gallus rézpénz.
(Egyik lapon ló, a másikon vadkan, gallus pénzek gyakori jelképe.)
Vercingetorix arany-pénze.
Másodszor volt béke egész Galliában, s a proconsul ismét átmehetett az Alpeseken, hogy figyelemmel kísérje a fővárosi fondorlatokat. De ezalatt ujabb összeesküvés szövődött, s ezuttal a Szajna és Garonne között lakó törzsek közt tört ki a forrongás, mely csakhamar mindenfelé elterjedt. A lázadás fáklyáját a druida papok gyújtották meg, a kik a carnutok törzsében nagyon hatalmasak voltak, s kiket szoros kapocs fűzött a nemzeti aristokratiához. A Loire-menti Cenabumban (Orléans) már igen sok római kereskedő telepedett le; a nép ezeket megtámadta és fölkonczolta. A messzeterjedő forradalom élére az arvernusok egyik főnöke, Vercingetorix állott, az egyedüli gallus, a ki e háborúban nevet szerzett magának. Rendkívüli tulajdonságai lehettek, mert Caesar is meghódol nemes emléke előtt commentariusaiban. Vezérlete alatt a gallusok érzékeny vereséget okoztak Caesarnak, midőn Gergovia városát megtámadta; kardját is kiütötték kezéből és elvágták előle az Itáliába vezető utat. A gallusok elől meghátrálva, Caesar otthoni ellenségeinek dobta volna magát kezébe, s így csak a győzelem vagy a halál között választhatott. Még tekintélyes serege volt a Szajnától északra, hol Labienus legatusa föltartotta és leverte a lázongó népeket, úgy hogy a proconsul ujra egyesíthette legióit, germán lovasokat fogadott zsoldjába és merészen vonult a háta mögött föllázadó törzsek ellen. A második összecsapásnál már Caesar diadalmaskodott, s Vercingetorix a mai Dijon közelében, az eleséggel bőven ellátott Alesiába (Alise Ste. Reine) vonult 80.000 katonájával, a kik sánczot emeltek a helység körűl (Kr. e. 52, u. c. 702). Caesar nyomon követte s a rómaiak szokott ügyességével maga is olyan ostromsánczokkal vette körűl a várost, melyek külső és belső támadásnak egyaránt ellenálltak. Még ennek befejezése előtt Vercingetorix követeinek felhivására a gallus törzsek majdnem valamennyien egyesítették hadaikat, s állítólag 250.000 gyalogosból és 8.000 lovasból álló hadseregük biztos győzelemmel kecsegtette őket. A római tábor is érezte a küzdelem fontosságát. Caesar sánczai mögött Labienus csapatai megakadályozták Vercingetorix hadseregének és a segítségül siető gallusoknak egyesülését, bár ezek egyszerre támadtak. Egy ízben a rómaiak legszélsőbb vonalát nagy zavarba hozta Vercassivelaunus, az egyesült gallusok vezére. A sánczokat védő római csapatokat elkergette, s Labienus nagy veszedelemben forgott, mert vereség esetén Vercingetorix is rárohant volna a rómaiakra. Ekkor Caesar lovasságát a külső ellenség háta mögé küldte, pihent gyalogságával pedig a legveszedelmesebb ponton személyesen állította helyre a csatarendet. Erre a gallusok a sánczoktól visszavonultak, s Vercingetorix is visszavezette csapatait Alesiába. Caesar a külső sereget megverte, mire a hosszú ostrom következtében Vercingetorixot az éhség megadásra kényszerítette. A hős vezér felajánlotta katonáiért életét; Caesar meg is kegyelmezett nekik, de a vezért fogolyként hurczolta magával, hogy majdan lánczok közt kövesse diadalszekerét s oly kegyetlen halált szenvedjen, mint egykor Pontius és Persus. A nagy földterület az Alpesek, Pyrenaeusok, a Rajna és az óczeán között véglegesen Róma birtoka lett Caesar proconsulatusának nyolczadik évében (Kr. e. 51, u. c. 703). Plutarchos szerint nyolcz hadjárata alatt bevett több mint 800 várost, legyőzött 300 népet, a kik összesen három millió katonát állítottak vele szembe; ezek közűl egy millió elesett, egy millió fogságba kerűlt.
Caesar politikája nagyon különbözött a többi római kormányzók eljárásától. Eddig az Alpesek mindkét oldalán katonai őrségeket és coloniákat telepítettek le; sok földet osztottak szét a polgárok között, kik hajlandók voltak életük koczkáztatásával ily birtokot elfogadni. Caesar nem akarta a provinciákba telepíteni Rómát; inkább a gallusokat volt czélja Rómába vezetni. Polgári jogaik elérésére azzal egyengette az utat, hogy nem alapított közöttük katonai coloniákat, melyek a római hódoltság bélyege gyanánt szerepeltek. Meghagyta földbirtokaikat, törvényeiket és vallásukat; megtartották tisztviselőiket és tanácsukat is, melynek talán egy római megbízott állott az élén. Fizettek ugyan adót, de katonai járulék czímén. A fejedelmeket és városokat elhalmozta tiszteletekkel és kiváltságokkal. Főleg Caesar nagylelkűsége hódította meg a szíveket. Midőn az arvernusok közt járva, egy templomban megpillantotta elvesztett kardját, nem követelte vissza, hanem kegyes mosolylyal megjegyezte, hogy a fogadalmi ajándékok szentek.
Széles provinciájának határai között azonban nehezen tudott megbírkózni a római senatus befolyásával, melylyel mind nagyobb ellentétbe jutott. A mióta Pompeius ezen a vidéken átvezette legióit Sertorius ellen, s maga előtt kergette a Marius-pártiak maradványait, azóta Gallia déli része a senatori párt híveivel telt meg, s ezek gazdagsága öregbítette érzésüket. Pompeius olyan proconsulok által kormányoztatta Caesar idejöveteléig a vidéket, a kik a senatus érdekeit tartották szem előtt. Az új kormányzó más utat követett. A massiliaiakat több jótéteménynyel halmozta el, mint Pompeius. Birtokaik határait kiterjesztette, s megalapította Forum Juliit (Frejus), melynek talán még ő csináltatta kikötőjét. Római és gallus hívei közt hivatalokat, földet és ajándékokat osztogatott. Legiói szivesen maradtak szolgálatában; a vitéz gallus ifjúság túdult seregébe, s Galliát Caesar tényleg leginkább gallus harczosokkal hódította meg. A köztársaság nem küldött neki legiókat, s a Pompeiustól kölcsönzött sereget visszaküldte, midőn féltékeny vetélytársa visszakérte. Caesar a cisalpin területen találta a hetedik, nyolczadik és kilenczedik számú legiót, melyet valószínüleg még Metellus toborzott, hogy Catilina elől elvágja az Alpesekhez vezető utat. A tizediket transalpin területen Pomptinus szervezte az allobrogok lázadásának elfojtására. A tizenegyedik és a tizenkettedik legiót maga Caesar első táborozásakor sietve gyűjtötte össze provinciájában. A tizenharmadik és a tizennegyedik szintén Galliában alakult a belga törzsek ellen; az utóbbi az eburonok kardcsapásai alatt pusztult el, s helyébe a tizenötödik és tizenhatodik legiót később ismét gallusok között írták össze. E katonáknak tehát csak nagyon kis részében folyt római vagy itáliai vér; kétségkívül azon községek fiai voltak, a melyeket Caesar latin joggal ruházott föl. A legiókat határozatlan számú vitéz segédcsapatok kísérték. Caesar attól sem riadt vissza, hogy egy legiót teljesen gallusokból állítson ki. E katonák sisakjait pacsirta-tollak különböztették meg, s ezért kapta e legió az alauda nevet. A gallusok nagyon kedvelték ezt az élénk dalos madarat, s örömmel harczoltak ily omen alatt. Egy vezér sem tudta úgy megnyerni katonáinak szivét, s mégis félelmes tisztelettel tekintettek reá. Kortársai bámulattal jegyezték meg, hogy egész galliai hadjárata alatt nem lázadtak föl katonái, míg Pompeius és Lucullus ellen mindig akadtak lázadók a hadsorokban. Galliát Caesar vezérlete alatt gallusok hódították meg, s most gallusok készültek számára megszerezni Róma uralmát.
Régi gallus pénz.
(Hátsó lapján ló és madár van kiverve.)
A rómaiak nagy érdeklődéssel kisérték a proconsul pályáját. Égő kiváncsisággal hallgatták sikereit, melyeket a senatus ünnepélyes határozatokban tétetett közzé. A nép megbámulta diadaljelvényeivel borított épületeit, melyeket a város díszitésére emelt, s gyönyörködött lánglelkű szónokának dicséretein, melyekkel Caesart az összes régi hadvezérek fölé emelte. «Marius – kiáltott föl Cicero – megállította a gallusok beözönlését Itáliába, de sohasem hatolt be házaikba s nem foglalta el városaikat. Caesar nemcsak visszakergette a gallusokat, hanem meg is hódította őket. Az Alpesek hajdan bástyául szolgáltak Itália és a barbárok között; az istenek azért helyezték azokat oda, hogy megvédjék Rómát gyönge ifjúságában. De most akár elsülyedhetnek; az Alpesek és az óczeán között nincs mit félni ellenségtől!» Ellenségei abban bíztak, hogy gyönge teste összeroskad egy hosszú háború fáradalmai alatt. S ime, egyik hadmenet a másikat éri, s honfitársai ámulattal hallják, hogy az egykori divathős gyalog megmászsza a hegyeket, tömlőkön átúszsza a folyókat, nyereg nélkül üli meg lovát, s a zord észak erdős és mocsaras tájain piheni ki éjjel fáradalmait. Ha gyaloghintón vitette magát, csak azért történt, hogy valamely eszme fölött gondolkozzék. Sokféle magas problemákról olvasott és írt; hivatalos jelentésein kívül óriás levelezési köre volt, s egyszerre több titkárnak mondott tollba.
Imperiumának ujabb öt évre való meghosszabbítása az állami élet fordulatát jelezte. A nép zálogát látta benne annak, hogy vezére majdan a legfőbb hatalom birtokába jut; a senatus keserű haraggal tűrte, s csak abban bizott, hogy a táborozás közben végre mégis elpusztul. Cato kész volt őt kiszolgáltatni az ellenségnek, mert egyszer állítólag megsértette a nemzeti becsületet. Pompeius és Crassus azonban készséggel támogatták törekvéseiben, mert mindketten hasznot akartak húzni e példából. Pompeius mint Hispania proconsula (Kr. e. 54, u. c. 700) ismét legiók élén állott, de megengedték neki, hogy legatusai kormányozzanak a nevében, s ő maga Itáliában maradt. De ezzel a régi szokást erőszakosan megsértette. Közeledés volt ez a monarchiához, átlátta mindenki, s e pillanatban Pompeius magasabban állott triumvir-társainál. Consuli évének utolsó hónapjaiban törvényeket hozott a fényűzés ellen, hogy Catónak és a senatus stoikusainak kifakadásait csillapítsa. A népet is meg akarta nyerni, de nem tudta. Hiába építette a campus Martiuson az első kőszinházat, mely aranytól, márványtól és drágakövektől csillogott, s melyben 40,000 ember férhetett el. Hogy ily túlságos pompa ne csupán fényűzésre pazaroltnak lássék, Venus Victrix templomát úgy építtette hozzá, hogy a szinház padsorai lépcsőül szolgáltak a templom ajtajához. A fölavatás ünnepét látványosságok és gladiatori játékok kísérték. Ötszáz oroszlánt öltek le az arenán s tizennyolcz elefántot kínoztak halálra begyakorlott gladiatorok.
Vadállatok fogdosása a venatio számára.
(Ókori falfestmény.)
Crassus nem várva be consuli évének végét, provinciájába sietett. Tizenhat év óta nem állott hadsereg élén, s ez idő alatt versenytársai nagy diadalokat vívtak ki. De ő most még nagyobb vállalatba fogott. Gallia kormányzója átkelt a Rajnán és a britt csatornán, de még egy római sem hatolt az Indusig és a Perzsa-öbölig. Caesar biztatta, Pompeius sem beszélte le; de a féltékeny nemesek vissza akarták tartani, s a tribunusokat rávették, hogy tiltakozzanak a parthusok megtámadása ellen, a kik mit sem vétettek a rómaiaknak. Midőn Crassus elhagyta Rómát, Ateius tribunus borzasztó átkot mondott reá, mely polgárokra és katonákra egyaránt mély hatást tett. De a proconsul e rossz előjelet ellensúlyozta gazdagságával, s két legio élén merész vállalatára indult.
A parthus a leghatalmasabb népe volt a keletnek; Kyros és Dareios egykori birtokán, a Kaspi-tengertől a Perzsa-öbölig lakott, s azon skytha vagy tatár törzsektől származott, melyek az Ochus folyó partjain tanyáztak. Kétszáz évvel Alexandros halála után véget vetettek Seleukiában a makedon uralomnak, s Syria is csak úgy menekűlt meg tőlük, hogy elfogadta a római fönhatóságot. Midőn a rómaiak és a parthusok utoljára találkoztak az Euphrates partjainál, a keleti hódítás terjesztésének reménye teljesen kialudt. A római birodalom hivatása több századon át az volt, hogy határai védő bástyáúl szolgáljanak a műveltségnek, melyet a görögök oly messze elterjesztettek, de megvédeni nem volt erejük. Ebben az időben már a parthusok is eltanulták a hellén városok gyönyöreit. A hősies szellem, mely nagy fejedelmüket, Arsakest kitüntette, megszünt, bár hanyatlásukat inkább fejedelmeik visszavonása idézte elő, mint a nemzet romlottsága. Mert még mindig híresek voltak harczi bátorságukról, ijászaik ügyességéről, a kik pánczélingben, fürge kis lovaikon ép oly félelmesek voltak, ha támadtak, mint mikor cselből visszavonultak.18
Midőn az új proconsul tartományába érkezett, csakhamar az Euphrateshez vezette seregét. Orodes, a parthusok királya, nem gátolta meg az átkelésben, s Crassus Osroëne területébe hatolt. Több várost elfoglalva, katonai őrségeket helyezett el bennük, s csekély jeletőségű siker után téli szállásra visszament Syriába, hogy nagyobb hódításra tegyen előkészületeket. A nagy és hosszú hadmenet költségeit úgy szerezte be, hogy adót követelt Róma alattvalóitól és szövetségeseitől, s a templomok kincseit, így Jeruzsálemét is lefoglalta. A parthusok megkérdezték, vajjon a köztársaság nevében szervezi-e támadásait, mely esetben ezt hadüzenetnek vennék, vagy a maga felelősségére intézkedik-e; s midőn Crassus büszkén odaszólt, hogy majd fővárosukban ad feleletet, Vagises, a követ, elmosolyodott, s tenyerét odanyujtva kijelentette, hogy hamarabb nő rajta haj, mint a rómaiak Seleukiát megpillantják. Önbizalma nagy hatást tett a római katonákra, a kik aggodalommal hallották, hogy nem Armenia és Kappadokia népeivel van dolguk, melyeket Lucullus megkergetett, hanem szívósabb fajjal, a melylyel még sohasem mérkőztek össze. Aggodalmukat növelték a gonosz omenek is, melyekre Crassus mit sem adott. Segítő társul megnyerte Artavasdest, Armenia királyát, a ki Tigranes fia volt. Tanácsát azonban, hogy az ő termékeny tartományán át hatoljon a Tigris folyóhoz, nem fogadta el, s a syriai sivatagon át egyenesen Seleukia és Ktesiphon ellen vonult (Kr. e. 53, u. c. 701). Azt hitte, egyesülhet előre küldött csapatával, s szemet húnyt a fenyegető veszedelem elől. Midőn egy vihar Zeugma városa mellett leszakította az Euphrates hídját, a melyen seregével átkelt, mosolyogva jegyezte meg, hogy nincs rá többé szüksége. Az események igazolták szavait. Egy hűtlen vezető, az arab Abgaros, elcsalta keletre, az Edessa felé terülő kopár pusztaságba. Az út eleinte könnyű volt, de aztán mély homokon, fa és víz nélkül szűkölködő sivatagon kellett haladniok. A katonákat a fáradtság és a szomj elcsigázta, s a kietlen vidék láttára elvesztették bátorságukat. Midőn végre a római tisztek, a kalauz árulását gyanítva, szemrehányást tettek neki az út fáradalmaiért, nyugodtan azt kérdezte tőlük, hogy talán olyan szép vidékre számítottak, a minő Campania, forrásokkal és erdőkkel, fürdőkkel és vendéglőkkel? Csakhamar azonban ürügyet talált, hogy cserbenhagyja őket, s a parthusokhoz csatlakozott.
Néhány napig keleti irányban haladva, Crassus végre a Balissos (Belik) folyóhoz ért, hol ellenséges sereggel találkozott. Orodes ugyanis Surenas vezérét előre küldte, hogy a proconsult megállítsa útjában. A római katonák, a kiket azzal hitegettek, hogy az ellenség menekül előlük, a haderő láttára zavarba jöttek. Gaius Cassius, Crassus quaestora, azt tanácsolta, hogy a hadsort szélesítsék ki, mert különben a parthus lovasság közrefogja őket. De Crassus makacsul ragaszkodott a tömör négyszöghöz. A szoros római csatarend nem vált be a parthusok könnyű lovasságával szemben, a mely folytonosan röpítette nyilait. Crassus megparancsolta fiának, a ki nemrég Caesar alatt harczolt s ezer gallus lovassal növelte atyja táborát, hogy támadja meg és kergesse szét a parthusokat. Az ifjú hévvel látott feladatához, de csakhamar az ellenség kezébe került. A győzők lándzsára szúrták a fejét és a rómaiak hadsorainak mutogatták. Crassus egy ideig azt hitte, hogy az ő katonái győztek, s csalódása után csak gyönge kísérletet tett a legiók megritkult sorainak fölbátorítására. Midőn napnyugtával az ellenség visszavonult, a rómaiak ki voltak merülve, s Crassust kétségbeesése tanácstalanná tette. Cassius és a legatusok jelt adtak a visszavonulásra, s a megfogyott tábor a sötétben Carrhae felé tartott; itt volt utolsó őrállomásuk. A parthus lovasság nyomon követte őket, de Crassus a carrhaei csapatok segítségével a városba menekülhetett. Minthogy a helyet nem lehetett megvédeni, a római csapatok különböző irányban iparkodtak elmenekülni. Cassius, Coponius s más tisztek vissza is tértek Syriába, de az északi irányban menekülő Crassust a parthusok hátul és oldalt erősen szorították. Pár óra alatt már elérte volna a dombokat, de Surenas megállította útjában. A parthus vezér ugyanis több római foglyot szabadon bocsátott, s elhitette velük, hogy Orodes királynak végtelenül jó és kegyelmes a szíve. Ugyanekkor fölszólította Crassust, hogy hódoljon meg és értekezzék vele. A megszabadult foglyok visszatértek a római táborba s magasztalva szóltak az ellenség mérsékletéről. Crassus nem adott nekik hitelt, de a sereg háborogni kezdett, s ő engedni kényszerült. A parthusok mindent megigérve, értekezletre hívták, mint tisztes, habár legyőzött ellenfélt. Az imperator tisztjei kíséretében gyalog és könnyű fegyverzetben jelent meg. Surenas tisztelettel fogadta s fényes kantárzatú lovat bocsátott rendelkezésére. A gyönge öreget nyeregbe ültették, s a parthus szolgák a lovat az ő táborhelyük felé kezdték hajtani. A rómaiak beavatkozása folytán veszekedés támadt, többen sebet kaptak, s már mindkét részről voltak áldozatok, midőn Crassus is halálos sebet kapott, tisztjeit pedig fölkonczolták. A seregnek csak kis része menekült a dombok közé. E szerencsétlen vállalatban 20,000 római esett el, 10,000 fogságba került. De ezekkel legalább jól bántak; úgy látszik, letelepedtek a vidéken és elfeledték őseik hazáját.
A győztesek Crassus fejét és kezét Orodesnek küldték, a ki katonáit azzal mulattatta, hogy torzított római triumphust rendezett. A proconsult egy női ruhába öltöztetett fogoly ábrázolta, a kit gúnyból imperatorként üdvözöltek. Orodes ekkor szövetséget kötött az armeniai Artavasdessel, s ennek húgával fiát, Pakorost összeházasította. A lakodalmat görög fejedelmek módjára nagy fénynyel ünnepelték meg. Orodes jártas volt a görög nyelvben és irodalomban, Artavasdes pedig az attikai mesterek stilusában még tragédiákat és történelmi tanulmányokat is írt. Midőn Crassus fejét a palota csarnokába hozták, egy trallesi görög színész a helyzethez illő verseket szavalt Euripides Bacchansnőiből, s a véres főt kezébe fogva adta elő Agaue őrjöngését és Pentheus szétmarczangolását. A hagyomány szerint olvasztott aranyat is öntöttek a kapzsi római torkába, a mi illett ugyan e jelenethez, de a hagyományban oly gyakran ismétlődik, hogy aligha van történeti alapja.
Mesopotámiát a parthusok visszafoglalták, de az Euphratesen át már nem mehettek, mert a határokat Cassius megvédte és Syriában is helyreállította a nyugalmat. Azonban a keleti népek szüntelen forrongtak, s remélték, hogy a római szolgaságtól a parthusok révén meg fognak szabadulni. De Orodes csapatai csak 51-ben (u. c. 703) keltek át az Euphratesen, s bár Cassius őket Antiochia mellett megverte, mégis Syriában maradtak. Rómában már arról volt szó, hogy Pompeiust vagy Caesart küldik ellenük, de ez a belviszály kitörése miatt elmaradt. Különben is magától elmúlt a veszedelem, mert a parthusokat 50-ben (u. c. 704) a belső villongások – a trónörökös viszálya apjával – visszaszólították hazájukba.