XIX. FEJEZET.
A provinciák állapota. Pompeius Magnus.

A polgári jogokkal felruházott itáliaiak a provinciák kizsákmányolása reményében gyűltek a római hadvezérek zászlói alá. De a régi aristokrata családok Sulla intézkedései következtében azt remélték, hogy ezentúl csak ők lesznek a nagy haszonnal járó hivatalok viselői. Nemcsak ők, hanem alárendelt pártfeleik is lenézték az «új embereket» (homines novi, magyarosan: jöttmentek), a mívelt, tehetséges, de alacsony származású és szegény férfiakat, kik a politikai pályán hatalomra akartak vergődni. A senatorok uralmának legfőbb eszköze a törvényszék volt; a jogszolgáltatás birtokában minden kisérletet elfojthattak, mely a provinciák igazgatásának szörnyűségeit per útján kivánta köztudomásra hozni. A kor legégetőbb baja a provinciák kifosztása és nyomora volt. Itália lakosai nagyrészt ki voltak elégítve, de a félszigeten túl több vidéken ujra fenyegetett a belháború. Róma polgárháborúinak második korszaka nyugaton a hispaniaiak lázadásával, keleten a nyomorban tengődő lakosok kalóz-szövetségével kezdődött.

A provinciák közigazgatásának eredendő bűne azon felfogás volt, hogy a benszülött népek Rómának meghódított alattvalói. A polgári és katonai hatóságok szükségleteit a lakosoknak kellett ellátni. A proconsul vasariumát, berendezését, talán a kincstár fedezte; de salariuma, magának és kiséretének eltartása, a helyi jövedelmekből került ki. A törvény értelmében ugyan a proconsul nem kapott állami fizetést, tényleg azonban belátására volt bízva, hogy honnan csikarjon ki javadalmakat. Mint a legfőbb katonai és birói méltóság képviselője, rendeleteket adott ki, melyeket ő értelmezett, s melyek ellen így fölebbezésnek nem volt helye. A provinciákba vezetett legióknak szabad lakásuk volt, s napi zsoldjukat a lakosok fedezték. A földbirtokosok termékeik kisebb-nagyobb hányadát szolgáltatták be; a proconsulok utasítást kaptak, hogy a legszigorúbban védjék a köztársaság érdekeit. Egyéb adókat rendszerint római lovagok béreltek ki, a kik e vállalatokból rengeteg hasznot húztak. A római felfogás szerint minden talentum, melyet a provincia juttat urainak, a haza hadiköltségeire szolgál fedezetűl ellenségeitől. De a világ urai nem csak pénzt zsaroltak. A durva hódítókat e korban már műízlés szállotta meg, s minden proconsul, quaestor, hadi tribunus vágyott birtokába keríteni a görög és ázsiai cultura remekműveit. A római nép kegyével halmozta el, a ki szép szobrokat és képeket hozott a városba, vagy márványoszlopokat szállított a középületek diszítésére. E szomjúság szörnyű kegyetlenségek szülője volt. E tekintetben a proconsult és tisztviselőt egyaránt terhelte a bűn, s az alantasokat büntetlenségük még nagyobb buzgalomra serkentette. A kik nem szennyezték be kezüket templomok és paloták kifosztásával, azok uzsora utján növelték vagyonukat. A kormány kiméletlenül hajtotta be követeléseit, s a községek gyakran kényszerültek jövedelmeiket zálogba adni a tőkepénzeseknek. A törvény a legszigorúbb eszközöket adta a hitelező kezébe. Megtörtént, hogy egy Rómában általában becsült férfiú megbizottja bezáratta egy provinciai város tanácsát a curiába, s öten pusztultak el éhen, míg urának követelését megtérítette a város.

Néha a provincia véres bosszút állott zsarolóin, de nem biztatta a remény, hogy megszabadul a jogtalanságoktól. Pártkormány erőszakossága gyakran fölkelti az ellenfél fölháborodását, s mivel a római osztályok mindegyike vágyott élvezni a hódítás hasznát, mindegyik gyanúsította a másikat, hogy visszaél hatalmával. A senatoroknak Sulla idején megszilárdult uralma fölkeltette a kormányzásból kizárt lovagok és nép haragját. A nemesek részrehajló itéletei s az optimata proconsulok bűnei ellen a legmérgesebb nyilakat röpítették a demokrata szónokok. A megmaradt beszédek bizonyára túlozzák a gazságokat, de a belőlük megalkotható kép mégis igaz lehet. A provinciabeli kormányzat szellemét élesen megvilágítja Gaius Verres példája.

Sulla lemondása idejében ez az ifjú nemes kísérőül csatlakozott Gnaeus Cornelius Dolabella praetorhoz, a ki tartományába, Kilikiába utazott. Midőn Sikyonba értek, Verres a város első tisztviselőjétől nagy pénzösszeget követelt, s mivel ez megtagadta, kínzások közt csikarta ki tőle. Ugyaninnen több kiváló szobrot és képet vitt magával. Athénben Dolabellával együtt kirabolta Athena templomát; később Apollonét Delosban. Útja Chiost, Erythrait, Halikarnassost érintette, s mindenütt rablásai tették hirhedtté nevét. Samosnak messze vidéken híres temploma volt; Verres nemcsak a templomot, hanem a várost is megfosztotta műkincseitől. Midőn a samosiak bepanaszolták Kis-Ázsia kormányzójánál, ez Rómába utasította őket perükkel. A pamphiliai Perge városa híres volt Artemis szobráról, melynek aranyból volt a ruhája. Verres a szobrot megfosztotta aranyától. Miletos egyik legszebb hajóját ajánlotta föl számára kiséretül; ő lefoglalta és eladta. Lampsakosban egy előkelő ember leányát meg akarta becsteleníteni; az apa és testvére elég vakmerő volt a hajadont megvédelmezni s Verres egyik kisérőjét megölni. Ez jó ürügyül szolgált, hogy mindkettőt saját élete ellen intézett merénylet miatt a provincia kormányzója elé hurczolja, a ki szivességből fejüket vétette. Ilyen gazságokat mivelt a propreator egyszerű kisérőjeként. Később Dolabella quaestora lett, s főnöke vallomása szerint rövid idő alatt két vagy három millió sestertiust harácsolt össze. Így azután könnyen fedezhette a praetor-választásra szükséges kiadásokat. Egy éven át itélkezett praetori székén a gazdag perlők javára, s hivatali évének végén Siciliába vitorlázott a provincia kormányzására. Három évi kormánya alatt a sziget hatvanöt városában egyetlen senator sem választatott meg, a ki nem adott ajándékot a propraetornak. A rendes tizeden kívül több százezer mérő gabonát csikart ki a különben is túladóztatott birtokosoktól. A városokat kiosztotta hívei között; Liparát egy kedves asztaltársának, Segestát egy szinésznőnek, Herbitát egy hetaerának ajándékozta. Zsarnoksága a lakosság kipusztulásával fenyegette a szigetet; megérkezésekor Leontinoi határában nyolczvanhárom birtokos művelte a földet, s három évi kormánya után csak harminczkét gazdaságban dolgoztak. Motyében a bérlők száma 188-ról 101-re apadt, Herbitában 257-ről 120-ra, Argyronában 250-ről 80-ra. A fölszántott területnek több mint a fele parlagon hevert, mintha háború vagy pestis pusztította volna ki a sziget lakosságát.

Ha Verres beutazta a szigetet, minden városban zsarolt gemmákat, vázákat és ékszereket vendéggazdáitól vagy bárkitől, a kinek kincseiről tudomást szerzett. Senki sem mert ellene panaszt tenni; még a köztársasággal szövetséges fejedelmek sem nyerhettek Rómában igazságot. Antiochostól, Syria királyától, elvett egy drágakövekkel kirakott candelabrumot, mely eredetileg Rómának volt szánva ajándékul. Mind e műtárgyak Itáliába kerültek a propraetor villájának díszítésére, ép úgy a sok arany és ezüst dísztárgy is. Még Ceres és Diana szobrát is siciliai kertjébe vitette a templomokból, s a lakosság Verres palotájába hordta az isteneknek szánt áldozatokat. A mellett a római kincstárból gabonavásárlásra átvett pénz jó részét elsikkasztotta, nem szerelte föl kellően a hajókat, melyek a kalózok ellen indultak, s a pénzt megtartotta magának. A hajóhad vereséget szenvedett, mire Verres a hajósvezéreket gyávaság vádja alapján kivégeztette. Szörnytetteit azzal koronázta, hogy egy nemes származású római polgárt, a nagykereskedő Gaviust halálra itélte. Ez a börtönből megszökött, de elfogatván, az Itáliára néző tengerparton keresztre feszíttetett, hogy onnan hangoztassa honi partjai felé büszke, de hiábavaló szózatát: «Civis Romanus sum».

Qu. Hortensius Hortalus ókori szobra.

E vádak alapján támadhatta meg a siciliaiak kérésére Cicero, s bár a biróság tagjai senatorok voltak, a védő pedig az előkelő Quintus Hortensius Hortalus, a vádlott még sem merte bevárni a végtárgyalást és önkéntes számkivetésbe ment. Pedig a zsarnok garázdálkodással vádolt kormányzók rendszerint megvesztegették biráikat. De ily vádlottak üldözésével könnyen szereztek hirnevet a szónokok. A bűnösök majdnem mindig fölmentettek, s a provinciák még akkor sem kaptak elégtételt, ha a vádlottakat elitélték. A provinciák tisztviselői csak annál inkább zsaroltak, hogy a fölmentésre szükséges összeget megszerezzék. Szálló igévé vált, hogy három évi hivataloskodás kell a boldogulásra: az első arra való, hogy vagyont szerezzenek, a második, hogy megjutalmazzák híveiket, a harmadik, hogy megvásárolhassák a birákat.

E borzasztó igazságtalanságok, melyek miatt Róma békés uralma ép oly félelmes volt, mint hadserege a háborúban, a romlottsággal és a fényűzéssel együtt szaporodtak. A kormányzók mindig durván és gőgösen viselkedtek a tartományokban, de a régi egyszerűbb viszonyok között legalább a zsarolástól tartózkodtak. A provinciai kormányzás bűnei a római erkölcs folytonos sülyedését jelezték; egyrészről a hódítások föltárták a gazdaság forrásait, s ez lángra lobbantotta a kapzsiságot; másrészről a félszázados belső forrongások meglazitották a társadalmi kapcsokat, sárba tiporták a törvény tiszteletét és a vallási hagyományokat. Csakhogy a bűnök elharapózásával a nyilvánosság is terjedt; a pártok fokozódó gyűlölettel tárták föl az ellenfél hibáit. Sulla alkotmánya nem csatatéren, hanem a törvényszék előtt dőlt meg.

Sulla lemondása és halála után az állam vezetése új nemzedékre szállott. A polgárháborúk és a proscriptiók nagyon megritkították a politikusok sorait. A Marius-párti kiválóbb katonák közül Sertorius és Perpenna Hispaniába menekültek, s itt nyiltan kitűzték a lázadás jelét. A senatusban voltak nagynevű férfiak, mint Quintus Caecilius Metellus Pius, Quintus Lutatius Catulus, Marcus Aemilius Lepidus, de nem tudtak befolyást gyakorolni a politikai életben. Metellus Marius ellen küzdve sok érdemet szerzett a polgárháborúban, s Sulla őt bízta meg, hogy a köztársaságot és a senatori kormányt Sertorius ellen megvédje. Catulus fia volt Marius consultársának, ki a cimberek ellen harczolt, s polgári erényeiért általános becsülésben részesült. Consultársa (Kr. e. 78, u. c. 676), Lepidus, házassága révén a demokratákkal állott kapcsolatban, s ezért mindig gyanakodtak rá, hogy cserben hagyja a nemesek pártját. E három férfiú már élemedett korban volt; a fiatalabbak közül Lucius Licinius Lucullus és Marcus Licinius Crassus szereztek nevet otthon és a táborban; Hortensius törvényszéki perekben kortársait messze fölülmulta szónoklataival. De valamennyinél fényesebb pályát futott meg a még csak huszonnyolcz éves Gnaeus Pompeius, Strabo fia. Kora ifjuságától katonai népszerűségre vágyott. Hadseregét egy válságos pillanatban Sulla rendelkezésére bocsátotta, de ő maradt vezére s katonái hűségét saját szerencséjének biztosítására használta föl. A dictator parancsára Gallia Cisalpinában, Siciliában és Africában győzelmesen harczolt a Marius-pártiak ellen. A legyőzöttek iránt ép oly kegyetlen volt, mint Sulla. Papirius Carbót leölette Siciliában, Domitius Ahenobarbust Africában. Kedvelte az irodalmat s az ékesszólásban is gyakorolta magát. Forrásaink kiemelik, hogy sem kapzsi, sem bujálkodó nem volt, néha jóságos és leereszkedő, máskor gőgös és komor. Kétségkívűl kitünően tudta titkolni érzelmeit, de nem volt meg benne az a melegség, mely jó barátokat szerez. Mindazáltal Sulla féltékeny volt népszerűségére. Midőn Pompeius Afrikában legyőzte a numidiai Hiarbast, Sulla azt kívánta tőle, hogy katonáit bocsássa szét. Az ifjú vezér e helyett Rómába vezette legióit. Az egész lakosság eléje vonult, s Sulla kénytelen volt a menet élére állni és őt «Magnus» névvel üdvözölni. Midőn Pompeius diadalmenetet kért, a dictator habozott, de a nép Pompeiussal tartott, s az ifjú, ki még senator sem volt, triumphusban vonult be a városba. A nemesek azonban nagyrészt osztozkodtak Sulla aggodalmaiban.

Cn. Pompeius Magnus ókori szobra.
(Róma, Palazzo Spada)

Pompeius polgári hivatalt nem viselt eddigelé, s minthogy koránál fogva még nem pályázhatott a consulatusért, befolyását arra használta, hogy Lepidus jusson az első méltóságra, ki Sullának ellenfele volt. Az új consul meg akarta akadályozni a dictator ünnepélyes temetését, s már arról beszélt, hogy megsemmisíti törvényeit. Pompeius most Catulust támogatta. Lepidus a tribunatust vissza akarta állítani. Bármennyire fölháborodott is ezen a senatus, nem nyult erőszakhoz; megparancsolta a két consulnak, hogy békén viseljék hivatalukat. Az év vége felé közeledett, s biztatott a remény, hogy Lepidus mint Gallia Narbonensis kormányzója nem fogja háborítani a város nyugalmát. De a lázadó consul a provinciában nyiltan szövetkezett a száműzött Marius-pártiakkal, s Marcus Junius Brutustól, Gallia Cisalpina kormányzójától támogatva, egy második consulság kierőszakolása végett Róma ellen vonult. Észak-itáliai csapatait Pompeius szétverte, Brutust Mutinában elfogta és kivégeztette. Lepidus maga Rómától pár kilometerre átkelt a pons Milviuson, de Catulus a campus Martiuson visszaszorította, s midőn visszavonulva Etruriában is vereséget szenvedett, áthajózott Sardiniába, hol lázas betegség fosztotta meg életétől. Hű csapatait Marcus Perpenna Hispaniába vezette, hol Sertorius még erős kézzel igazgatta a Marius-párt ügyét.

Sertorius sabin eredetű volt; nagyon kitüntette magát a cimber háborúban, s Hispaniában is, hol nagy népszerűség övezte. A polgárháborúban Marius pártjához csatlakozott s rész vett a kormányzásban. Sulla uralma alatt Hispaniába vonult vissza, s itt iparkodott a megritkult párt számára biztos menhelyet alapítani. A tartomány lakosai a proconsuli kományzói szellem megölőjét látták benne s tárt karokkal fogadták; de a dictator hadat küldött ellene, s ő kénytelen volt Mauretaniába menekülni (Kr. e. 81, u. c. 673). Tetteit a hagyomány regényes vonásokkal színezi ki; föl akarta volna keresni nyugaton a mesés szigetet, hogy a görög legenda paradicsomában új országot alapítson. Mi csak annyit tudunk, hogy az afrikaiak támogatásával sikeresen harczolt Sulla legatusai ellen. Afrikából a lusitaniaiak visszahívták Hispaniába, s itt a szervezett lázadás élére állott (Kr. e. 80, u. c. 684). A senatustól ellene küldött Metellus Pius több ízben vereséget szenvedett, s Sertorius a félszigetet önálló állammá készűlt berendezni. A hispaniai nemes ifjúságot Oscában (Huesca) kezesekül tartván, latin és görög műveltségben neveltette, s a polgári közigazgatás eszméjét igyekezett meghonosítani. Erejét Perpenna is növelte veteranus csapataival; ezért a senatus kénytelen volt Metellus proconsul seregét újabb legiókkal növelni s legjobb hadvezérét küldeni támogatására. Pompeius atyja táborában szerzett tapasztalataihoz híven a kormány parancsára sem oszlatta föl seregét, de a legnagyobb készséggel ajánlotta föl szolgálatait. A senatus félig kényszerből fölhatalmazta, hogy katonáival az Alpeseken át Hispaniába vonulva, proconsuli hatalommal gyűjtsön segédhadakat Galliában és Hispaniában. Pompeius a cotti Alpeseken át csak nehezen törhetett utat, s Kr. e. 77 végén vagy 76 elején (u. c. 677-678) 40,000 emberrel küldetése helyére ért, a hol mindjárt hozzá csatlakozott néhány iberiai törzs. Sertoriust, ki a félsziget lakosságának bálványa volt, még sem tudták egyhamar legyőzni a senatus legiói. Metellus 75-ben (u. c. 679) megverte ugyan Italica mellett Sertorius quaestorát, Hirtuleiust, s Pompeius is megszalasztotta Perpennát Valentia mellett, de Pompeius is vereséget szenvedett Sucro mellett Sertoriustól. Döntő csatára nem került hamar a dolog, s Sertorius oly ügyesen védte magát a hegyi harczokban, hogy Pompeius segítségért küldött Rómába. Sertorius neve bejárta az egész világot, Róma ellenségei Hispania urának tekintették. A kalózok szövetségre léptek vele, Mithridates is kereste barátságát. Kényúri hatalommal uralkodott, miért is római társai izgatni kezdtek ellene. Midőn Sertorius a hispaniaiak ingadozását észrevette, meggondolatlan haragból a rá bizott nemes ifjakat Oscában leölette, s így pártja darabokra szakadt. Perpenna összeesküvést szőtt ellene, s Sertorius Kr. e. 72-ben (u. c. 682) egy lakoma alatt elvesztette életét. Perpenna ekkor maga állott a Marius-pártiak élére, de a senatus új csapatai megérkeztek, s Pompeius győzelme kétségtelen volt. Perpenna mindjárt az első csatában meghódolt, s életét azzal akarta megváltani, hogy fölajánlotta híveinek névsorát. Pompeius bele sem tekintett a lajstromba; Perpennát kivégeztette s Hispaniában 71-ben (u. c. 683) helyreállította a nyugalmat. Csak az Ebro tájékán daczolt egynéhány város, főleg Calagurris (Calahorra) egy ideig a senatus katonáival, kiket Pompeius őrségül hagyott Hispaniában. Ő maga azzal a tudattal tért haza, hogy Hispaniában és Galliában erős személyes pártot szerzett magának.

A hispaniai küzdelmek nyolcz évig adtak munkát a legióknak. Ezalatt otthon a demokrata pártban ujra föléledt a remény; Lepidus kisérlete bebizonyította, hogy még mindig nagy erő lakik bennük. Gaius Licinius Macer néptribunus Kr. e. 76-ban (u. c. 678) a népet arra buzdította, hogy vívja vissza tribunusainak régi jogait. A rossz termés miatt felszökött a gabona ára, a Földkozi-tengeren garázdálkodó kalózok elfogták a külföldi búza-szállítmányokat, s az éhes lakosság szivesen hallgatott a politikai izgatók szavára. Gaius Aurelius Cotta, a 75. év (u. c. 679) egyik consula, törvényt vitt keresztűl, melynek értelmében a tribunusok ismét meg voltak választhatók a többi hivatalokra s népgyűlést hívhattak egybe. Oppius tribunus már ebben az évben veto-jogát is alkalmazta, a provinciák hirhedt kormányzása is fegyvert adott a nép kezébe; a senatori párt legtisztesebb tagjai kikeltek a kormányzók ellen. A nép a törvényszékek átalakítását követelte, mert csak így lehetett volna fékezni a birák önkénykedéseit s biztosítani a bűnök büntetését. Lucullus consulnak a demokrata vezérek ellenében nehéz helyzete volt. Sertorius ellen ujabb hadat kellett küldeni Pompeiusnak; a kalózok már Itália partjait támadták, kirabolták a városokat s a templomokat megfosztották kincseiktől; Mithridates uj betöréssel fenyegette az ázsiai tartományokat. Ily körülmények között nemcsak pénzre, hanem emberekre is szüksége volt az államnak. A consulok felnyitották a gabonatárakat. De Licinius izgató beszédeket tartott; elmondta, mint tiltották el ilyenkor a régi tribunusok, hogy a szegények katonáknak jelentkezzenek, s ezzel mindig engedményekre bírták a senatust. A nemesek megigérték, hogy Pompeius visszatérése után nyomban egyességre lépnek, s Pompeius is biztatta a demokratákat pártfogásával. Erre a tribunusok visszavonták követeléseiket, s a nép katonának állott. Perpenna árulása azonban kisegítette Pompeiust zavarából, s ő megfeledkezett igéretének beváltásáról.

E válságos időben a gladiatorok váratlan forrongása Campaniában veszedelmes lázadássá fajult. Az amphitheatralis játékok régóta nagy népszerűségre jutottak Rómában, hol rendszerint rabszolgák, foglyok és halálra itélt bűnösök voltak e vadállatias mulatságok áldozatai, de szabad emberek, sőt néha polgárok is küzdöttek pénzért a nyilvánosság előtt. Capuában egy bizonyos Batiatus nagy csapat athletát gyakoroltatott be, hogy a nyilvános mulatságok idején a praetoroknak és aediliseknek odakölcsönözze őket. De ezek nem voltak hivatásos gladiatorok; tervet szőttek megszabadulásukra, s hetvennyolcznak sikerült is megszökni. Fegyvereket keritve, először a Vesuviuson találtak menedéket, s innen a szomszéd helységeket rabolgatták (Kr. e. 73, u. c. 681). Vezéreik a gallus Crixus és a thrák Spartacus voltak, az utóbbi rendkívül erős és bátor bajvivó, kit veleszületett tehetsége ügyes vezérré avatott. A Capuából ellenük küldött csapatok a harczmezőn maradtak, s így a szaporodó gladiatorok jobb fegyverekhez jutván, az ellenük vonuló Gaius Claudius Pulcher praetort is megverték. Erre Dél-Itália pásztorai és rabszolgái tömegestül tódultak táborukba, sőt Sulla nyugtalan veteranusai közül is sokan vettek részt a városok fosztogatásában. Három éven át daczolt így Spartacus hada az uralommal, s fokozatosan negyven, hetven, sőt százezerre növekedett. A 72. évben (u. c. 682) Lucius Gellius Poplicola és Gnaeus Cornelius Lentulus consulok maguk vonultak ellenük; az előbbi meg is verte Crixust a Garganus hegye mellett, mire Spartacus északnak tartott, hogy hazájába meneküljön. A két consul nyomon követte; Spartacus mind a kettőt egymásután megverte s győzelmét ki akarván használni, megfordult és Róma ellen vonult. A consulok Picenum mellett ujra vereséget szenvedtek, de Spartacus nem vihette keresztűl szándékát és Dél-Itáliában, Thurii mellett ütött tábort. A következő évben a senatus nem a consulokat, hanem Sulla legatusai közül Pompeius után a legtehetségesebbet, Marcus Licinius Crassus praetort bízta meg a sereg vezérletével. Ez előbb helyreállította katonái között a fegyelmet, azután a legszélsőbb déli vidékre szorította le Spartacust, a ki innen Siciliába akart átszökni csapataival, hogy uj lázadást szítson. Szerződést is kötött a Rhegium mellett horgonyzó kilikiai kalózokkal, de ezek rútul megcsalták s az előlegezett pénzzel gyorsan elvitorláztak. Spartacusnak sikerült egy csapatával átvágni Crassus sorain, de azután hívei több részre oszoltak, s az egyik Lucaniában a római katonák martaléka lett. Nemsokára Spartacus is elesett Apuliában. Hívei északra menekültek s Rómát is fenyegették. Erre Crassus sürgősen kérte a senatust, hogy hívja vissza Lucullust Ázsiából (l. a 269-271. lapot) és Pompeiust Hispaniából; de csakhamar megbánta, hogy versenytársakat hívott, kik győzelmi sikereiben osztozkodnának. Erejét megfeszítve hat hónap alatt véget vetett a lázadásnak; csak 5000 ember menekült Felső-Itáliába, kik az ép hazatérő Pompeius kezébe estek. Crassus a tél elején Róma alatt találkozott versenytársával, s így a saját pártja mindkettőt győzelmi kitüntetésekkel fogadta.

A hispaniai háború után Pompeius büszkén jelentette, hogy 876 várost vett be az Alpesek és Hercules oszlopai között. E jelentésben több rejlett, mint a mennyit a szem látott. Nemsak azt fejezte ki, hogy ennyi ellenséges várnak törte fel kapuját. Minden községben ujjászervezte a kormányt; párthíveivé alakította át az elégedetleneket; hűséges szövetségeseinek, mint például a massiliaiaknak, nagy földterületeket juttatott; katonai coloniákat alapitott Narbóban, Pompaelóban (Pamplona) és másutt; az egész vidéken híveit és clienseit telepítette le. Törekvése az volt, hogy a két Gallia és Hispania saját pártjabeli tisztviselők kezébe kerüljön, s a római birodalom nyugati fele saját provinciájává alakuljon át. Nagyravágyó terve, mely államot akart szervezni az államban, új jelenség volt Róma történetében. Midőn Pompeius mint a köztársaság legnagyobb fia tért vissza Rómába, az volt a kérdés, vajjon triumphust kér-e polgártársaitól, vagy fegyveresen foglalja el a várost. De ő inkább a nép vállain kivánt a hatalom székébe jutni, mint legionariusainak élén. Nem töltött be alsóbb polgári hivatalt; hiányzott is még egy pár év ahhoz, hogy törvényesen választhassák consullá. De a rómaiak gyakran mellőztek ily kicsinységeket, s a nép lelkesedéssel választotta a 70. évre (u. c. 684) consullá. Hivataltársává nagy küzdelemmel Crassus választatott. Bármily hasznos szolgálatot tett is a Spartacus ellen vivott csatákban; bármily gazdagon vendégelte is meg a lakosságot a választás előtt 10,000 asztalon: a nép nem szerette, s Pompeius befolyása nélkül nem jutott volna az első méltóságra.

Marcus Licinius Crassus korának egyik leghatalmasabb embere volt. A Crassusok azon ága, a melyhez ő is tartozott, a Dives nevet is viselte; egyik ősük nagy vagyona juttatta a családot e jelzőhöz, s Marcus Crassus első sorban szintén vagyongyűjtésre fordította összes tehetségét. Mert a család vagyonát a Marius-pártiak elkobozták, s midőn ő Sulla híveként a politikai pályára lépett, magának kellett vagyont szereznie. Mint merész vállalkozó és uzsorás rengeteg pénzt szerzett; mint szónok csak gazdag cliensek ügyét védelmezte a törvényszék előtt. Kiműveltetett rabszolgákat, hogy eladásuk révén nagy haszonhoz jusson. Növekvő vagyonát mérséklettel használta, s csakhamar nagy pártja alakult lekötelezetteiből és adósaiból. Ápolta Róma pénzügyi érdekeit; pártfogója lett a lovagosztálynak, mely csendben gyűjtött vagyont a tartományok zsákmányaiból, míg a nagyravágyó tisztviselők elpazarolták birtokaikat. A lovagok Crassusban elszánt patronusra találtak, a ki remélhette, hogy a küzdő pártok között föntartja az egyensúlyt.

Julius Caesar.
(Antik márványszobor a londoni British Museumban.)

Ugyanekkor lépett közpályára Gaius Julius Caesar, a római történet legkiválóbb alakja. Ősrégi patricius családból származott, mely Aeneastól s ennek fiától, Julustól vezette le eredetét, illetőleg nevét. A Juliusok a nemesek pártjához tartoztak, de már Marius egy Juliát vett nőül, s unokaöcscse, az ifjú Gaius, hévvel csatlakozot hírneves rokona híveihez. Cinna leányát véve feleségül, a demokrata pártvezérség jogos örökösének tekintette magát. Marius hét és Cinna négy consulságában a jövendő monarchia előjelét látta. Átértette, mily ingatag alapon nyugszik a köztársaság, s mindenkinél kiméletlenebbül hangoztatta e meggyőződését. A támadások egész árja zúdult ellene, de bármennyire gyanakodtak reá és féltek hatalmától, nem volt Rómában államférfia, kit jobban szerettek volna, mint Caesart. Mindenki meghódolt nemes lelkének és lángeszének varázsa előtt.

E korban még senki sem látta benne a jövő emberét. Cicero magasztalta fényes tehetségeit, nemes alakját és vonásait, de látva, mily kaczéran rendezgeti fürtjeit s togája ránczait, kijelentette, hogy ily hiú ember nem rendítheti meg a haza intézményeit. Caesar ebben az időben tényleg divathős volt, ki buzgón vett részt a nemes ifjak féktelen mulatozásaiban. Nemes önbizalom sugárzott ugyan arczán ifjúkori hőstettei miatt, de ezekben még nem nyilatkozott elszánt határozottsága és eszméinek mélysége, hogy belőlük élete czélját meg lehetett volna jósolni. Daczolt Sulla akaratával s ügyesen bujdosott el üldözői elől. Vitézül harczolt Mytilene ostrománál s polgári koszorut nyert bajtársainak megmentéséért. Midőn szónoki tanulmányok végett Rhodosba hajózva, a kalózok elfogták és husz talentum váltságdíjat követeltek érte: gőgösen ötvenet igért, de megfenyegette elfogóit, hogy meg fogja őket büntetni. Őreinek elszavalta verseit; de később beváltotta szavát s foglyokul hurczolta őket vezére elé. Midőn Kr. e. 68-ban (u. c. 686) Antistius praetor kiséretében quaestornak ment Hispaniába, Nagy Alexandros szobrának láttán sírva fakadt, mert az ifjan meghódította a keleti világot, ő pedig 32 éves korában politikai pályájának csak a kezdetén állott.

A Sulla halála óta elmult pár év nagy változást idézett elő Róma pártviszonyaiban. Eddig az államférfiak politikai szempontjai születésük és rokonaik hatása alatt állottak; csak ritkán fordulnak elő kivételek, mint a nemes Gracchusok. Ezentúl is küzdenek ugyan senatori és demokrata pártok egymással, de tagjaikat, főleg a kiválóbbakat, nem az eredet és a családi hagyományok állítják egymással szembe. A pártérdekek megszünnek osztályérdekek lenni; egyének küzdelme váltja föl az osztályokét. A kik ezentúl a legfőbb hatalomra jutnak, kivétel nélkül a nemesek osztályából valók, de egyik sem válik a senatus ügyének hősévé, hacsak nem pillanatnyi haszon miatt. Mindnyájan a nép javát hangoztatják, s főczéljuk az egyéni hatalom, melynek elérésében a nép és a provinciák kegye mind lényegesebb föltételnek bizonyul.

Midőn Pompeius és Crassus Kr. e. 70-ben (u. c. 684) consuli hivatalukba léptek, a nemesek küzdelem nélkül hódoltak meg előttük. De féltek, hogy demokrata reformokra gondolnak, s a consulok csakhamar igazolták aggodalmaikat. Első czéljuk az volt, hogy a tribunusok barátsága révén népszerűkké váljanak; a tribunusokat pedig könnyen meg lehetett nyerni régi kiváltságaik visszaadásával. Catulus és Lucullus, a senatori párt fejei, gyönge ellenállást fejthettek ki a consulok hatalma ellen, kiket a népgyűlés meg Caesar támogattak. A provinciák panaszai is éber fülekre találtak, s a népvezérek elhatározták, hogy a birák eljárását szigorúan ellenőrzik.

Különösen Caesar buzgólkodott azon, hogy az előkelő senatorokat külföldi zsarnokságaikért vád alá helyezze. Számadásra vonta Dolabellát kilikiai és Gaius Antonius Hybridát achaiai zsarolásaiért és rablásaiért, de a biróság a bűnösöket ezuttal is fölmentette. Pompeius maga bátorította Marcus Tullius Cicerót, a tekintélyben növekvő szónokot, hogy rántsa le a leplet Verres bűneiről, melyekre röviden újból vissza kell térnünk. Sicilia volt kormányzóját hatalmas emberek támogatták, s védelmét a törvényszékek «királya», Hortensius vállalta el. Azt remélték, hogy a jövő évben pártjukbeli praetor kerül a törvényszék élére, a ki rokonérzelmű birákat fog választani. Ezért a bűnper elhalasztásán dolgoztak. A vádló fiatal és tapasztalatlan volt; lovagrendű, eddigelé jelentéktelen családja Arpinumból költözött Rómába. Kiváló védőügyvéd volt; egyszer erélyesen föllépett még Sulla életében a dictator törvényeinek önkényes alkalmazása ellen. Mint quaestor jó nevet hagyott Siciliában; ezért is tisztelték meg bizalmukkal a siciliaiak Verres perében. Most volt először vádló s az elhalasztás ellen nyilatkozott. Bizonyítékait felényi idő alatt szerezte be, mint a mennyit kért, s vádbeszéd helyett az okmányokat szólaltatta meg. Hortensius tanácsára Verres nem védte magát, hanem önkéntes számkivetésbe ment. Cicero később dolgozta ki beszédeit, hogy velük a kormányzati rendszert pellengérre állítsa. Erre a consulok a lovagoknak is részt juttattak a biráskodásban (lex Aurelia) s ezzel megingatták az aristokratikus kiváltságok bástyáit. Pompeius még tovább ment. Sulla megszüntette a censorok hivatalát, Pompeius pedig újra választatott censorokat, a kik mindjárt hatvannégy senatort törültek részben csekély vagyoni censusuk, részben jellemük miatt. Sulla összes vérengzései és proscriptiói csak nyolcz évig tartották fönn politikai művét.

Pompeius a lovagrendhez tartozott. Életrajzirója élénken rajzolja azt a jelenetet, midőn a censorok kérdezték tőle, teljesítette-e a törvényszabta katonai szolgálatokat, s ő hangos szóval így felelt: «Valamennyit teljesítettem, még pedig saját imperiumom alatt». A nép üdvrivalgásba tört ki s ezzel a fiatal hőst vezérének ismerte el. Ettől fogva megszédítette büszke önérzete. Társától engedelmességet követelt; a néptől büszkén visszavonult; senkit sem részesített törvényszéki védelemben, mely hivatást a köztársaság legnagyobb emberei sem vetették meg. Fokonként elidegenedett a forumtól s csak nagy kisérettel jelent meg a nyilvánosság előtt. E királyi szokásokat nem czél nélkül vette föl; de miattok a nép kezdett tőle elidegenedni. Pompeius végre két évi visszavonultság után észrevette, hogy elveszti népszerűségét, ha újabb hőstettekkel nem kelt maga iránt újabb lelkesedést. Csakhamar katonai tehetségéhez méltó alkalom kinálkozott.

A Földközi-tenger, az ókori kereskedelem e nagy országútja, hemzsegett a kalóz hajóhadaktól. Sertorius kaczérkodott velük Hispania partjain, Spartacus is alkudozott velök a siciliai tengerszorosban. Görögország meghódítása óta Rómának minden győzelme rémítő módon szaporította számukat. Kilikia partvidéke, a görög és keleti kereskedelmi járatok között, régóta nyüzsgött a rabló hajócsapatoktól. Midőn Mithridates Sulla parancsára fölosztotta hajóhadát, az evezősök a kalózok megerősített kikötőibe futottak bárkáikkal. Innen rohanták meg a különböző partokat, támadtak a városokra, melyeknek polgárait rabszolgavásárokon adogatták el. Hajóik számát ezerre becsülték s állítólag négyszáz várost raboltak ki. A görög istenek legtiszteltebb templomait és kincsesházait kifosztották, s életmódjukról a keleti tengerpartoktól a nyugatig regényes hagyományok szóltak. Árboczaik aranynyal, evezőik ezüsttel voltak kirakva, vitorláikat tyrusi biborral festették vörösre; a partokon nagyúri lakomákat ültek fuvola és húros hangszerek zengése közben.

E rablók Itália partvidékén is több várost megtámadtak. Misenum, Caieta, sőt a Tiberis torkolatánál fekvő Ostia is szenvedett pusztításaiktól. Két praetort lictoraikkal és fasceseikkel együtt elhurczoltak, sőt az Appius-úton is kirabolták az utasokat. De midőn a gabonaszállító hajókat is elfogták, s Rómát éhinség fenyegette, garázdálkodásukat nem lehetett tovább türni. Publius Servilius proconsul Kr. e. 78-ban (u. c. 676) Kis-Ázsiába ment, hogy megerősített városaikat földulja. Három küzdelmes évet töltött Kilikia hegyei között, míg diadalmasan térhetett vissza s Isauria meghódítása miatt Isauricus nevet kapott. Elfoglalt városokat, elpusztított sok hajót; több vezér fogságába került s magának Kilikiának provinciai szervezetet adott, de munkájának nem volt maradandó nyoma; a kalózok félelmesebbek lettek, mint valaha. Quintus Caecilius Metellus Kr. e. 68-ban (u. c. 686) ujra megtámadta őket a tengeren, a kalózokkal szövetséges Kretát római provinciává tette s a Creticus nevet érdemelte ki. De a kalózok egy helyről elűzve, másutt tüntek elő s a tengeren rendszerint megmenekültek a római hajók üldözései elől.

Így történt, hogy Sicilia és Africa gabonaszállító hajói újra nem juthattak Rómába, s a nép között nem lehetett olcsó buzát kiosztani. A legnagyobb veszedelem elhárítása végett Aulus Gabinius tribunus 67-ben (u. c. 687) azt indítványozta, hogy egy consuli méltóságot viselt férfiu – természetesen Pompeiusra czélzott – három évre a legnagyobb hatalommal ruháztassék föl a Földközi-tengeren és a környező partvidéken negyven római mérföld (hetvenöt kilometer) kerületen belül. A megválasztott hadvezér e javaslat értelmében szokatlan nagy hatalmat kapott kezébe. Hasztalan tiltakoztak a senatorok, a nép az indítványt elfogadta és egyhangúlag Pompeiust bizván meg a kalózháború vezetésével, 120.000 gyalogost, 5000 lovast és 500 hajót bocsátott rendelkezésére.

Midőn a gabona ára nyomban a javaslat elfogadása után leszállott, a nép ujjongva hirdette, hogy már vezérének neve véget vetett a veszedelemnek. Pompeius huszonnégy senatort választott ki legatusának; a Földközi-tengert tizenhárom részre osztotta s mindegyiknek kijelölte vezérét és hajóhadát. Erejének ügyes elosztása következtében a kalózokat mintegy hálóba szorította, s azok kénytelenek voltak a szárazföldre menekülni. Pompeius a nyugati partvidéket negyven nap alatt megtisztította a kalózhajóktól. A megmenekültek kilikiai partjaikon összegyűlve, Pompeius ellen tengeri csatára készültek; de kemény vereség után visszavonultak Coracesiumba. Pompeius ekkor szokatlanul szelid bánásmódjával meghódolásra birta őket s a 20.000 foglyot kis csapatokban letelepítette a szomszéd városokban. A kilikiai Soloi, újabb nevén Pompeiupolis, az achaiai Dyme és Calabriában egyéb gyarmattelepek új lakosságot kaptak. Politikája okosnak bizonyult, egyidőre nem zavarták a világ kereskedelmét a kalózok. E háború Pompeiusnak különösen becsületére válik, mert a szokatlan gyors siker Róma hadtörténetében rendkívül nevezetessé tette e «piratikus diadalt.» Pompeiust a három hónap alatt kivívott győzelem a nép bálványává avatta. Ettől fogva Caesar is híveihez tartozott, s ő támogatását méltóságos leereszkedéssel fogadta. Caesar már jövője terveit kovácsolta s főtörekvése az volt, hogy Pompeiust a senatustól elidegenítse, mert gyanakodott, hogy Cicero támogatásával a versengő pártokat erélyes dictatura alatt iparkodik egyesíteni. Róma jövendő ura csak egy hatalmas párt élén fékezhette meg a többit, de a ki most megkisérlette volna a kiegyenlíthetetlen érdekeket összeegyeztetni, okvetlenül megharagítja mind a két pártot, melyek közül egyik sem akart bármiben engedni a másiknak. Caesart Hispaniából visszatérve szorosabb viszony fűzte Pompeiushoz, a kinek egy rokonát vette nőül. A nép bálványát közelebbről megismerve, jellemének gyönge oldalait is észrevette. Pompeius csak azért ragaszkodott az alkotmány régi formáihoz, mert simultak érdekeihez, s azért nem ragadta magához a legfőbb hatalmat, mert azt várta, hogy veszedelem idején rá fogják bizni. Szerette a rendkívüli megbizatásokat, mint a kalózháborúban, s Caesar is pártolta e módot, mely a tényleges monarchiának utját egyengette. Máskép is érdeke volt, hogy Pompeius ily tiszteletekben részesűljön: el akarta távolítani a városból, hogy ellenőrzése nélkül érintkezhessék a néppel. Pompeius a kalózháborúnak három hónap alatt véget vetett, s ujra kinálkozott ok, hogy a győzelmes hadvezér ép oly nagyszabású, tartósabb imperiumot kapjon.

Sulla békéje Mithridatessel tulajdonkép csak fegyverszünet volt, s jellemző, hogy a pontusi király többszörös sürgetésére sem adta ki Róma írásban a dardanosi béke pontjait. A háború okai most is ugyanazok voltak: Mithridates nagyravágyása, a provinciák lakóinak elégedetlensége és kormányzóik zsarnoksága. Mithridates újra lángra lobbantotta a keletet, s a köztársaság hadvezérei harmadszor sem tudták a terjedő veszedelmet elfojtani. Lucius Licinius Lucullus és Marcus Aurelius Cotta voltak a 74. év (u. c. 680) consulai, midőn Mithridates bastarna és skytha katonaságával és egy hajóhad kiséretében ujra betört Bithyniába. A provinciák a következő évre már ki voltak jelölve, s Lucullusnak Gallia jutott. De ő a keleti háború vezérségére vágyott, mi nagy dicsőséggel biztatta. Róma csakugyan Lucullust bizta meg a fővezérlettel s provinciájául Ázsiát és Kilikiát jelölte ki, mely Kappadokiával volt határos; Cottát pedig egy hajóhaddal Bithynia és a Hellespontos védelmére küldte.

Lucullus egy legióval kelt át Kis-Ázsiába, hogy a sereg élére álljon, mely az Aegaei-tenger keleti partján táborozott. Nyomban a sereg megfékezéséhez fogott, de Mithridates már közeledett 150.000 katonája élén, a kik most római fegyverekkel küzdöttek, s nem gátolták mozdulataikat a keleti táborok végzetes akadályai: himzett sátrak, drága butorok és ágyasok. Bithyniában a városok újra bosszulójuk gyanánt üdvözölték a pontusi királyt. Cotta hasztalanul iparkodott az ellenséget Chalkedon előtt föltartóztatni, Mithridates az egész Hellespontost elfoglalta, csak Kyzikos állott ellen. Lucullus fel is szabadította az ostrom alól, de nem tudta megakadályozni, hogy Mithridates ne küldjön hajókat a krétaiak és Sertorius támogatására. A 74. évet követő télen a pontusi seregben nagy éhinség állott be, mely a királyt visszavonulásra kényszerítette, s a nyomában járó Lucullus is nagy kárt tett katonái között. Bithynia egy része ismét a rómaiak kezére került, Lucullus hajóhadat is szervezett, mely Troasnál és Lemnos mellett megverte a pontusi flottát (Kr. e. 73, u. c. 681). Mithridates Nikomediába vonult vissza; útközben hatalmába kerítette Herakleiát, melyet most Cotta vett ostrom alá; Lucullus pedig a pontusi partvidéket szállotta meg s itt is töltötte a telet Sinope és Amisos ostromával. A következő évben a pontusi lovasság nagy vereséget szenvedett, úgy hogy Mithridates Armeniába volt kénytelen menekülni, s Lucullus 70-ben (u. c. 684) egész Pontust hatalmába kerítette. Armenia királya, Tigranes, vonakodott kiadni Mithridatest, sőt fenyegető választ adott. Uralma alatt népe a hatalom legnagyobb fokát érte el. Az ország eredetileg csak azokat a hegyeket ölelte át, a honnan a Tigris és az Euphrates ered; most a Kaspi-tengertől a Fekete-tengerig nyult s feltartóztatta a skythákat, hogy Ázsia déli vidékére be ne törjenek. Keleten a parthusok nyugtalanították a határokat; annál diadalmasabban terjesztette ki Tigranes nyugatra, Kilikia és Kappadokia felé hatalmát, s Syria nagy részét is elfoglalta a Seleukidák utolsó ivadékától, Antiochus Asiaticustól, a ki most Antiochiában lakott. Az armeniaiak még nem harczoltak római legiók ellen, s Tigranes ép úgy bizott pánczélos lovasságának erejében, mint hegyes-völgyes országának talajviszonyaiban. De a nagy csata Tigranokerta mellett (Kr. e. 69, u. c. 685. okt. 6-án) minden számítását halomra döntötte. A rómaiak sokkal kevesebben voltak ugyan, de az ellenség erejét megtörték, s a pánczélos lovasság sem harczolni, sem menekülni nem tudott. Lucullus tovább nyomult, s csak az tartotta vissza Artaxata főváros elfoglalásától, hogy a rablástól eltiltott katonák zajongva követelték a visszavonulást. Visszatérő utjában elfoglalta a Tigris mellett Nisibist (Kr. e. 68, u. c. 676). Rómába nemcsak a legionariusok panaszai hatottak el, kik a hosszú harczba belefáradtak, hanem a provinciák tisztviselőié is, a kiknek gazdálkodását Lucullus szigorúan ellenőrizte. A demokraták azzal vádolták a proconsult, hogy hatalmi vágya és kapzsisága miatt nyujtja el a háborút. Felsorolták, hogy már Kilikia, Asia, Bithynia, Paphlagonia, Galatia, Pontus és Armenia tartozik imperiuma alá; szemére hányták, hogy paloták kirablásával tölti az időt, mintha királyok kifosztására, s nem országok meghódítására kapta volna hatalmát. Ily ürügyek alatt igyekeztek a népet a hős hadvezér visszahívására birni. Megparancsolták neki, hogy bocsássa el katonáinak egy részét, ép mikor egész erejével Mithridates ellen akart vonulni, a ki ismét visszafoglalta királyságának egy részét. Sikereiben egyszerre megállították, s a provinciák újabb betörések áldozataivá lettek.

A kormány határozatlanságát a tribunusok Pompeius érdekében használták ki. Mithridates betörésének hirére lármásan hangoztatták, hogy a haza veszélyben van, hogy Lucullus vereséget szenvedett, s hogy csak a nagy hadvezér állíthatja helyre Róma tekintélyét. Pedig a pontusi királynak nem volt többé ereje, s ha Lucullust nem akadályozzák meg működésében, végleg megsemmisítette volna. Gaius Manilius tribunus Kr. e. 66-ban (u. c. 688) javaslatot terjesztett elő, hogy Pompeiust rendkívüli hatalommal ruházzák föl a pontusi háború befejezésére. A kalózok garázdálkodásának tényleg csak nagy erő vethetett véget, s Gabinius törvényét igazolta a szükség, de a lex Maniliát törvénytelen nagyravágyás eszelte ki. A lex Gabinia elfogadása rendkívűli hatással volt a piaczi árakra; a gabona egyszerre olcsóvá lett, s ez mindennél jobban bizonyítja, mily varázsa volt Pompeius nevének, s mennyire bíztak sikerében. Nagy társadalmi érdek is füződött Manilius törvényjavaslatához. Főleg a lovagrend ázsiai adóbérletei és egyéb vállalatai forogtak koczkán, s midőn Cicero felszólalt, bizonyára némi indítékul szolgált, hogy azon osztály érdekeit védelmezze, melyhez ő is tartozott. A törvényjavaslatot a nép lelkesedéssel fogadta; Cicero, a kinek befolyása mindinkább növekedett, fényes beszéddel ajánlotta; Caesar és Crassus kedvezően nyilatkoztak róla, s az általános lelkesedésben elvesztek Catulus és Hortensius intelmei.

A nemesek közül is többen jónak látták Pompeiust a városból eltávolítani. Pompeius még távol volt, midőn ujabb imperiumáról értesült, s a fanyarságot tettető arcz, melylyel a hírt fogadta, bámulóira is rossz hatást tett. Jól tudták, mennyire irigyli Lucullus szerencséjét, hogy hét év óta szakadatlanul hadserege élén áll. Aggódott, hogy versenytársa elhomályosítja hirnevét, s túl akarta szárnyalni diadalait. Pompeius Galatiában vette át Lucullustól a sereget, s a két vezér nem igen kimélte egymást. Az egyik gyalázta elődjének minden intézkedését s szándékkal kisebbítette érdemeit. A másik azzal vághatott vissza, hogy Pompeius már megvert ellenségeken aratta diadalait: Lepidust, Spartacust, sőt Sertoriust is megtörték már Catulus, Crassus és Metellus győzelmei; most is csak árnyéka maradt meg a nagy Mithridatesnek, s így ép jókor jött, hogy Lucullus kezéből kikapja a babért.

A Rómába visszatérő Lucullusnak a nemesek elégtételt akartak adni, de a nép tartózkodó volt irányában, s a tribunusok három évig visszatartották diadalmenetétől. Lucullus egyik párttal sem törődött sokat. Keleti imperiuma alatt roppant vagyont gyűjtött, finom műizlést sajátított el s költséges kedvteléseinek kielégítésére fordította éveit. Villái és kertjei a leggyönyörűbbek voltak Rómában; szobor- és kép-gyüjteménye a római művészet fejlődésére nagy hatással voltak; könyvtárát a közönség rendelkezésére bocsátotta, bár azt inkább látogatták a görögök, mint a rómaiak. Óriási pénzösszeget költött a haltenyésztés divatos hóbortjára s tavaiba magas dombon át vezetett csatornákon keresztül szállította a vízet a tengerből. Pompeius nem minden keserűség nélkül gúnyolta később Lucullust «togában járó Xerxesnek.»

Gnaeus Pompeius ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium)

Mi sem bizonyítja jobban, hogy csekély erőre támaszkodott Mithridates, midőn a tribusok imperiummal ruházták föl Pompeiust, mint az, hogy rögtön békéért könyörgött. De Pompeius föltétlen meghódolást követelt. A király újra fegyvereitől remélt szabadulást; de megfogyott serege kétszer oly nagy táborral állott szemben. A Lykos folyó mellett, Kis-Armenia határán várta be ellenségét, de a támadás elől visszavonult; már majdnem sikerült megszabadulnia, midőn Pompeius az Euphrates mellett, a későbbi Nikopolis helyén, utolérte s éjjeli rohammal szétverte hadait. Mithridates Tigraneshez menekült, de szövetségese most megrettenve, díjat tűzött ki fejére; így ő kénytelen volt a Kaukasus szorosain át Kolchisba, majd a tél elmultával 65-ben a Bosporushoz vonulni. Innen szőtte fondorlatait áruló barátja ellen, s Tigranes trónja a belső zavarok következtében csakhamar megingott. A zsarnok két fiát halállal büntette, a harmadik erre a parthusokhoz futott s arra birta királyukat, Phraatest, hogy vezesse vissza hadai élén Armeniába. Másodszor is megfutva, a rómaiak segítségéhez fordult, a kik már Artaxatáig hatoltak, midőn Tigranes kardcsapás nélkül meghódolt Pompeiusnak. Ez Armeniát ketté osztva, a királyságot apa és fiú között megosztotta; de csakhamar ürügyet talált az ifjúnak elüzésére, ki most ismét Phraatesnél keresett segítséget. A rómaiak és a parthusok farkasszemet néztek egymással az Euphrates partján, de még egyik sem merte a másikat megtámadni.

Római pénz Pompeius képével.

Pompeius a Lykos mellett rendezte be téli táborát; a következő 65. évben (u. c. 689) elfoglalta Kolchist, legyőzte a Kaspi-tenger mellett az ibereket és az albaniaiakat, s egészen a Phasis folyóig hatolt. A rómaiak még sohasem látott vidéken használták fegyvereiket, de előhaladásukban folyton támadások akadályozták. Pompeius ezért visszavonult Pontusba és Amisosban telelve, katonáit szabad zsákmányra bocsátotta, a mitől Lucullus visszatartotta seregét. A menekülő Mithridatessel sem törődött többet, egészen más, nagyobbszabású hódításokat tervezett. A Fekete- és a Kaspi-tenger vidéke már sem hirnevet, sem zsákmányt nem adhattak; annál inkább vonzotta a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl, melyek Dareios gazdagságával és Alexandros dicsőségével biztatták a hős vezért. A 64. év (u. c. 690) tavaszán átkelt a Tauroson és egyenesen Syriába vonult. A nyomorult lakosok, kiket gyönge uralkodójuk a vándorló arab törzsek ellen nem tudott megvédelmezni, örülhettek a hírnek, hogy a proconsul a Seleukidákat megfosztotta trónjuktól. Syria és Phoenicia nyomban római provinciák lettek, Antiochos beérte egy kis tartománynyal Kommagene vidékén. Osroëne Mesopotamiában egy alárendelt fejedelem birtoka lőn, s az Euphrates lett a birodalom határa. Coelesyriában Aretas hatalmas fejedelem volt, de Palaestina belső viszályoktól szenvedett. Régebben a Makkabaeusok hősi családja kivívta számára a függetlenséget, s azóta a család tagjai uralkodtak a népen. De 67-ben Alexander Jannaeus fiai, Hyrkanos és Aristobulos, viszálykodtak a főpapi méltóság miatt, melylyel a világi hatalom is egybe volt fűzve. Aretas támogatásával egy ideig az idősebb Hyrkanos uralkodott, de Marcus Aemilius Scaurus, Pompeius legatusa, Palaestinába nyomulva, Aristobulosnak szerezte meg a trónt. A papok és a nemesek Hyrkanos pártjára állottak, a nép az ifjabb testvért támogatta. Hyrkanos Pompeiust hivta föl biróul, a ki 63-ban (u. c. 691) délre nyomulva, Damaskosban a pert Hyrkanos javára döntötte el. A nép azonban fegyvert fogott Aristobulos mellett, mire Pompeius Jeruzsálem ellen vonult. A város hamar meghódolt, de a várhegyen álló templom, a hová Aristobulos hívei menekültek, három hónapig ellen tudott állni. Pompeius egy szombati napon, mikor a zsidók a templom bástyáit odahagyták, megmászta a magaslatot s a papok tiltakozása ellenére a szentek szentjébe hatolt. Kincseit nem érintette s beérte azzal, hogy Judaeát Hyrkanos kormánya alatt függő tetrarchiaként Syriába olvasztotta. Ezután a Déli-Oczeánig vezette volna győzelmes hadait; de Mithridates hirtelen halála visszaszólította, hogy a megüresedett trón betöltéséről intézkedjék és Kis-Ázsiában végleg helyreállítsa a rendet.

A pontusi király a Bosporus mellett 65-ben (u. c. 689) ismét visszanyerte birtoka egy részét, s a rómaiak közvetlen szorongatásaitól menekülve, kalandos támadó terveket kovácsolt. Most már nem a tengeren, hanem Skythia vad törzseinek segítségével északról akart betörni Itáliába. Összeköttetésbe lépett a Tanais és a Duna között lakó népekkel; tudta, hogy a Thrakiában lakó törzsek mindig nyugtalankodnak s nem hódoltak meg végkép ellenségeinek. E barbár népek élén akart átkelni az Alpesek keleti magaslatain, a honnan legkevésbbé várt ellenséget a köztársaság. Terveit azonban családi viszályok és fondorlatok akadályozták meg. Az öreg király a kimmeriai Chersonesos megvédett vidékén tartózkodott, de háborús tervei miatt több tartomány hűtlen lett hozzá. Keleti fejedelmek szokása szerint több gyermekét leölette; legkedvesebb fia, Pharnakes is föllázadt ellene. A királyi csapatok hozzá pártoltak. Mithridates végső veszedelmében mérget ivott, s mert ez nem oltotta ki életét, rabszolgája kardjába dőlt. Pompeius még 63-ban ért vissza Kis-Ázsiába; a tél folyamán rendezte a viszonyokat. Pharnakes megtartotta a bosporusi királyság egy részét; Bithynia, Pontus (a keleti rész kivételével) római provinciává lett. Kappadokia, Paphlagonia és Galatia megnagyobbodva, alárendelt királyságok maradtak. Tigranes visszakapta Armeniát, de némely részét kisebb fejedelmeknek engedte át, Kis-Armeniát és Galatiát Pompeius hive, Deiotarus nyerte el, Kappadokiát Ariobarzanes. Pompeius harminczkilencz várost alapított vagy telepített be ujra. Seleukia, Antiochia és a chersonesosi Phanagoria a köztársaság védelme alatt szabad városok maradtak. A Lykostól a Jordánig terülő földek római kormányzók vagy benszülött fejedelmek uralma alá kerültek, de Pontus, Kilikia, Syria és Phoenicia végleg provinciákká váltak. Az Euphratesen túl Armenia független maradt, de nem tudott többé önerejére támaszkodni s ezentúl fölváltva Róma és a parthusok szövetsége között ingadozott. Pompeius korlátlan hatalommal tette meg intézkedéseit, s a rend helyreállítása után zsákmánytól megrakottan kezdte meg Kr. e. 62-ben (u. c. 692) hazatérő útját.