XVIII. FEJEZET.
Háború Mithridatessel és Sulla dictaturája.

Róma története ezentúl jó ideig főleg hadvezérek és államférfiak személyes versengésének krónikája. Midőn Kr. e. 88-ban (u. c. 666) a szövetségesek már csak a Campaniában elfoglalt Nola városában és Samnium hegyei közt tudtak sikeresen ellenállni Róma seregeinek, Marius hatvannyolcz, Sulla pedig negyvenkilencz éves volt. Sulla mindig a Marius által tört ösvényen haladt előre és sohasem mulasztotta el felhasználni az eszközöket, melyeket a veterán hadvezér gondatlanul rendelkezésére bocsátott, bár nagy bosszuságot érzett azon, hogy Sullát oly hathatósan támogatja előkelő származása. Mert ha eredetileg szegény volt is a Corneliusok hírneves családjának ivadéka, nagyon jól tudta értékesíteni rokonai befolyását. Azonkívül alapos görög nevelésben részesült, melyet Marius hiába hirdetett haszontalannak. Folyékonyan beszélt és írt görögül; hátrahagyott önéletrajza (upomnhmata) becses kútforrásul szolgált ókori történetíróknak. Mindazáltal durva jellemű volt. Bármennyire fitogtatta is műveltségét, aljas társaságban vad dorbézolásoknak hódolt. Átható kék szemei kellemetlen hatásúak voltak; durva testalkatát még inkább eléktelenítették arczán a pattanások és kiütések, úgy hogy a görögök gúnyból liszttel behintett eperhez hasonlították. Gőgös és mogorva magaviselete éles ellentétben állott lelkének bizonyos érzékenységével, mely szomorú történetek elbeszélésekor könnyekre fakasztotta. Senki sem említi, hogy barátságos vagy nemeslelkű lett volna. A nemesek nem is személyes vonzalomból, hanem erélye miatt fogadták pártvezérükké; hatalmuk növekedtével pedig valóságos fanatismus fogta el őket irányában. Mariusnak elszigetelten emelkedő pályáját lenézte s hatalmas oligarchia élén akart uralkodni Rómában.

Marius a szövetséges háború legválságosabb pillanatában visszavonult, s Sulla mint consul 88-ban véget vetett a fenyegető veszedelemnek. Annál inkább kellett sietnie, mert Pontus királya, Mithridates, keleten ki akarta Rómát szorítani birtokaiból, s már a szövetséges itáliaiakkal tárgyalásokba is bocsátkozott. Még nem járt le Sulla consuli éve, midőn a keleti érdekek megóvása végett imperatort kellett választani, s az Ázsiába induló legiókat Sulla akarta hadba vezetni. De Marius Rómába sietett s mindenkép bizonyítgatta, hogy ő még alkalmas a háború vezetésére. Résztvett a campus Martiuson a fiatal katonák gyakorlataiban; versenyt futott, birkózott és úszott velök. A nemesek azonban már nem törődtek vele; saját pártjukban is volt emberük, a kire bátran bízhatták Róma becsületét. Gúnyolták nehézkes bravur-mutatványait, s rábírták a népet, hogy ne adja rá szavazatát, hanem küldje vissza campaniai nyugodalmába. Az ügy a kiváló képességen kívűl valóban teljes férfierőt kivánt. Mert Pontus, a Fekete-tenger délkeleti partja mellett elterülő ország, Mithridates birodalmának csak egy kis részét alkotta. Ősi királyságát mint a perzsa Achaemenida család sarja örökölte atyjától, s a hatodik volt (jelzője: Eupator), ki e néven uralkodott. Északra a kimmerius Bosporusig és a Borysthenesig (Dnieper) terjesztette ki hatalmát, míg délen atyjától örökölte Phrygiát, melyet V. Mithridates Róma nagyuraitól nagy pénzen vásárolt meg, s a szomszéd tartományokat is birtokába akarta keríteni. Mithridates a Kaukazus és a Taurus edzett hegyi népéből toborozta katonáit, tisztjei görögök voltak, a kik harczi ügyességben nem álltak a rómaiak mögött; az Ázsiában élő rómaiak közül is zászlója alá csábította az ügyesebbeket. Mithridates békében és háborúban egyaránt lángeszű férfiú volt. Erős testalkata kemény harczi vállalatokra képesítette. A hagyomány, hogy a mérgezés ellenszeréül rendszeresen ellenmérget szedett, valószínüleg mese; az sem hihető, hogy alattvalóinak mindegyikével a maga anyanyelvén társalgott, s így huszonöt nyelven tudott volna beszélni.

Sulla képe egy római pénzen.

Pontus királya már régebben ellentétbe jutott Rómával. Kr. e. 102-ben Paphlagoniát s Galatiát akarta elfoglalni, s különösen Kappadokia birtokára vágyott, melynek királyát, VIII. Ariarathest, trónjáról elkergette. De a rómaiak ellenálltak törekvéseinek, s a senatus rendeletére a tartomány Ariobarzanest választotta királylyá. Mithridates biztatására Armenia királya, Tigranes, az új uralkodót elkergette és szövetségesének egy hivét ültette helyébe. Lucius Cornelius Sulla mint Pamphilia praetora 92-ben (u. c. 662) Ariobarzanesnek visszaszerezte királyságát. A nyugtalan lelkű pontusi fejedelem ezután Bithynia királyát, III. Nikomedest, kergette ki országából, s egyik hivére, Sokrates Chrestosra bízta a kormányt; egyúttal Ariobarzanest Tigranes által ujra kiűzette. A rómaiak ismét védelmükbe fogadták az üldözötteket, s Mithridates ujra kénytelen volt engedni (Kr. e. 90/89, u. c. 664/5). De midőn a római követek meggondolatlan biztatására Nikomedes Pontusba tört, s Mithridates nem kapott elégtételt, nyilt háborúra szánta el magát, s mint említettük, a föllázadt itáliaiakkal is szövetkezett. Kappadokiát csakhamar elfoglalta s Nikomedest a segítségére küldött római sereggel együtt megverte. Ezután a benszülött lakosságot föllázítván, megszállotta Bithyniát és az ázsiai provinciát, hol őt a római tisztviselők garázdálkodása miatt a nép örömmel fogadta és buzgón közreműködött a római jövevények lemészárlásában. 80,000, vagy némely adat szerint 150,000 római polgár vesztette ekkor életét, s még a kisebb szám is bizonyítja, hogy sok római kereskedő és állami adószedő telepedett le e vidéken, követvén a görögök példáját, kik nagy Alexandros serege nyomában tódultak be.

A senatus most Sullára bízta az imperiumot. A nemesek győzelmes legiói Nola mellett Ázsia kényura ellen gyülekeztek, de időközben Marius a hadvezérletet magához akarta ragadni. Az itáliai új polgárok méltatlankodtak, hogy az ujonnan alkotott tribusokba osztva, szavazataiknak nincsen semmi súlyuk. A nemesek közülök panaszkodtak, hogy nincsen befolyásuk, a szegényebbek pedig kevésnek tartották a szavazataikért odadobott filléreket. Marius tőkét akart kovácsolni elégedetlenségükből; különben is régi jó viszony fűzte a vidékiekhez, s módot ajánlott nekik, hogy a tribusokban döntő befolyást szerezzenek. Szövetkezett egy lovagpárti buzgó demagóggal, Publius Sulpicius Rufus néptribunussal, a ki azt indítványozta, hogy az új polgárok a felszabadult rabszolgákkal együtt arányosan osztassanak be az összes tribusokba. Ekkor Marius a hálás jövevények élén nagy forrongást keltett a városban, a nemesek közül egynéhányat megöltek, maga Sulla nagynehezen menekülhetett seregéhez. Az összehivott gyűlés törvénynyé emelte Sulpicius javaslatát, egyszersmind Mariust bízta meg a keleti háború fővezérletével. De Sulla még nem távozott Itáliából; serege támogatását maga számára biztosítva, hat legio élén Róma ellen indult. A Marius-pártiak nem is álmodták, hogy Róma katonái a főváros ellen emelhetnének fegyvert. Maga Marius is azt hitte egy pillanatra, hogy meg fognak hajolni a törvény előtt, s két fegyvertelen praetort küldött feltartóztatásukra. De a polgárháború már kitört. A város küldötteit a katonák felkonczolták; mire a nép megrémülve követelte, hogy a közeledő sereg előtt nyissák meg a kapukat. S Mariusnak csak annyi ideje maradt, hogy menekülhetett, mielőtt Sulla bevonult Rómába.

Másnap Sulla a forumon népgyülést tartott. Előadta, hogy csak a pártoskodás kényszerítette erőszakra, de ha már kezében a fegyver, addig le nem teszi, míg a tribunusok önkénykedésével szemben nem biztosítja a nemesek hatalmát. Sulpicius törvényeit megsemmisítette, kijelentve, hogy a plebiscitumoknak a senatus beleegyezése nélkül ezentúl nem lesz érvényük, s csak a centuriai gyűlések hozhatnak törvényt. Marius erőszakos eljárása igy ellenforradalomba hajtotta versenytársát. Ezalatt Mariusnak sikerült fiával együtt megmenekülni, de a fejére kitűzött díj miatt folyton rejtőznie kellett. Mesés kalandjait bujdosása közben nagy elevenséggel adják elő az ókori történetírók. Részletesen elmondják, hogy először Solonium mellett fekvő etruriai birtokára ment, majd Ostiába menekült, hogy egy rá váró hajóra szökjék; mint volt kénytelen Circeiinél tengeri betegség miatt partra szállani; a tengerpart mentén a sűrű erdőkben bujdosva, hogyan ápolta kisérőiben a hitet, hogy még nem teljesültek be mind a jóslatok, melyek nagyságát megjövendölték; miként bujdokolt az üldözések miatt végső szükségből a Liris torkolatának mocsaras vidékén. Végre mégis megtalálták s Minturnaeben börtönbe vetették; meg is akarták ölni, hogy a rá kitűzött díjat megkapják. A polgárok maguk átallották sajátkezüleg mérni a halálos csapást a hős katonára, s a hagyomány szerint egy elfogott cimber rabszolgát küldtek be hozzá, hogy vessen véget életének. De Mariusnak a sötétben villogó szeme s dörgő kiáltása: «Ember! te meg mernéd ölni Gaius Mariust?» annyira megrendítették a cimbert, ki a csatatéren látta egyszer a győztes hadvezért, hogy kardját elejtve kiszaladt a börtönből. Minturnae lakosait ez omen elriasztotta a gyilkolástól, s Mariust szabadon bocsátották. Így jutott bujdosva Africa partjaira, a míg gondolatokba mélyedve üldögélt Carthago romjain, – maga is a romoknak ép oly szomorú, bár eleven képe, – a provincia kormányzója távozásra szólította föl. A numidiaiak nem mertek neki menedéket nyujtani, s így kénytelen volt a parthoz közel eső Kerkina szigetére vonulni, hol egy ideig háborítatlanul pihenhetett.

Mialatt a cimberek legyőzője saját honfitársai elől menekült, s diadalmas versenytársa Mithridates ellen Görögországba vonult, hol a pontusi király fondorlatai következtében már kész volt Róma ellen a lázadás: magában Itáliában új és váratlan válság fenyegette a köztársaságot. A félsziget összes népei lerakták Róma előtt a fegyvert, csak a samnitokat nem lehetett megfékezni. Ismét akadt egy Pontius Telesinus nevű vezérük, ki saját népét kitartásra ösztönözve, a félsziget déli részében a rabszolgák és banditák között új lázongást keltett. Róma Quintus Caecilius Metellus Piusra bízta a szövetséges háború ujabb kitörésének meggátlását, de ő nem tudta ellenfelét döntő csatára bírni. Volt egy másik sereg is Picenumban Gnaeus Pompeius Strabo vezérlete alatt, a ki e tartomány pacificatiója után vonakodott katonai méltóságáról leköszönni. A senatus most a 88. év (u. c. 666) egyik consulját, Quintus Pompeius Rufust hatalmazta föl a sereg átvételére. De Rufusnak nem volt módjában a zsoldot kifizetni, mire lázongás tört ki, melyet Strabo idézett elő, s Rufust áldozás közben megölték. (Kr. e. 87, u. c. 667). Erre Strabo megjelent a táborban s helyreállította a rendet, de a bűnösök nem lakoltak tettükért. Róma legiói ezentúl nem a kormány szavára hallgattak, hanem vezéreik személyes becsvágyának váltak eszközeivé.

Otthon sem volt hatalmasabb a kormány. Mihelyt Sulla az ázsiai háborúba bonyolódott, a Marius-párti consul, Lucius Cornelius Cinna, a régi állapotokat akarta helyreállítani. Pártjával, mely inkább az új polgárokból, mint Róma köznépéből állott, követelte Marius és a száműzöttek visszahívását, Sulpicius törvényeinek visszaállítását s az itáliai népek teljes és végleges egyenjogusítását. Róma mostani helyzetében ily követelésekre a közszellem csak lázadással felelhetett. Az új polgárok, a kikre Cinna támaszkodott, kisebbségben voltak a népgyűlésen; a senatus hivei, Cinna consultársa, az aristokrata Gnaeus Octavius, néhány tribunus és a forumi nép túlnyomó része egyesűlt erővel kiűzte Cinna pártját a városból. Cinna, úgy látszik, Pompeius Strabo támogatására számított, de Strabo megvárta az esemény végét s nem bánta, hogy a város két pártja kimeríti egymás erejét.

A győzelmes fél megfosztotta Cinnát consuli méltóságától, s helyébe Juppiter papját, az előkelő születésű és nemes jellemű Lucius Merulát választotta meg. A száműzött és meggyalázott Cinna Campaniába menekült; felizgatta e vidék új polgárait, hogy védjék meg és támogassák pártfogójukat, a ki állítása szerint értük szenvedett. Sok Marius-párti száműzött gyűlt melléje, a többi között egy kiváló katona, Quintus Sertorius. Nem vetette meg a köztársaság esküdt ellenségeinek, Samnium és Lucania népeinek támogatását sem. Marius is érintkezésbe lépett régi híveivel, s midőn Etruria partjain kikötött, egy részük 500 szökevény rabszolga kiséretében hozzá csatlakozott. Már említettük, hogy Etruria vidékén a lakosság főleg rabszolgákból állott. Ezek nem politikai jogokért akartak küzdeni; bosszúra és zsákmányra szomjaztak. A bosszúra lihegő Marius ezt az eszközt sem vetette meg, s ő északról, Cinna délről közeledett a város ellen. Ugyanekkor Sertorius és Gnaeus Papirius Carbo más oldalról támadták meg Rómát. E válságos helyzetben a senatus meghagyta Metellus Piusnak, hogy minden áron kössön békét a samnitokkal. De midőn ajánlataira ezek tűrhetetlen föltételekkel feleltek, a senatus parancsa ellenére megszakította az alkudozást, s az ellenség mozdulatainak megfigyelésére egy kis csapatot hagyva hátra, a város védelmére sietett. Legatusát a samnitok könnyű szerrel megverték s vadul törtek Róma felé a város lerombolására. «Nem lesz Itáliában béke», – kiáltoztak – «míg ki nem irtjuk az erdőt, melyben a római farkasok menhelyre találtak!» A senatus végső eszközhöz folyamodott: Pompeius Strabohoz könyörgött segítségért; de ez habozott s valószínüleg egyezséget kötött Mariussal. A városban árulók akadtak, s a Janiculumot egy pillanatra kinyitották, majd ismét elzárták Marius előtt, midőn lázongás ütött ki Strabo seregében, melyet a város falai alá vezetett, hogy a két párt sorsát kezében tartsa. Őt magát is lekonczolták volna, ha nem terem mellette fia, az ifjú Gnaeus Pompeius, már most is a katonák bálványa. E közben pestis ütött ki a városban s rettenetesen ritkitotta a polgárok sorait, de az ellenség erejét is bénította. Strabo maga is a járvány áldozata lett, hacsak el nem hiszszük a másik hagyományt, hogy villám sujtotta agyon, vagy hogy gyilkos kéz ölte meg. Végre a senatus kétségbeesésében Cinnával próbált alkudozni, s midőn ajánlatait visszautasították, bűnbocsánatért esdekelt. Cinna lictoroktól környezve, curulis székében fogadta a senatorokat. Mögötte állott Marius fekete rongyokban, mint száműzött és vagyonától megfosztott, piszkosan, nyiratlanul. A győztesek beleegyeztek, hogy legnagyobb ellenségüknek, Octavius consulnak megkimélik életét, s ez a városban maradt. De consuli togájában csakhamar megragadták, fejét levágták és Cinna parancsára a szószékre függesztették. Ő volt a hagyomány szerint az első consul, kinek feje győzelmi jelül szolgált a városban; a polgárháború folyamán Róma gyakran látta e példa utánzatát. Iszonyú vérengzés állott be; lovagokat és alsóbb rendű polgárokat halomra öldöstek; a senatorok szétzúzott fejeit tüntetőleg mutogatták a forumon. A legyilkoltak sorában Róma legnemesebb férfiainak nevét olvashatjuk. Publius Crassus, volt consul és censor, vagy öngyilkosságot követett el, vagy erőszakos halállal mult ki. Marcus Antoniust, korának ünnepelt szónokát, a várost bejáró egyik katonacsapat tisztje szúrta le. Két Julius ekkor vesztette életét. Marius maga nem nyitotta szóra ajkait, de katonái utasítást kaptak, hogy ne bántsák azokat, a kiknek csókra nyujtja kezét. A fölbérelt csapatok főleg Sulla embereit és az aristokrata pártot öldösték, de a rabszolgák és az itáliaiak féktelen őrjöngésükben és kegyetlenségükben válogatás nélkül pusztították Róma lakóit.

Marius és Cinna végre beszüntették az öldöklést és a rablást; Sertoriust megbízták, hogy csapataival állítsa helyre a rendet. De most meg törvényszék elé hurczolták áldozataikat. Cinna nem tudta megbocsátani Merulának, hogy consuli méltóságától névleg ő fosztotta meg, Quintus Lutatius Catulus, Marius nemes consultársa a cimber betörés idején, hasztalan esdekelt kegyelemért. «Meg kell halnia», volt a válasz, s faszén füstjében kellett magát megfullasztania. Végre Marius és Cinna is beteltek bosszujokkal s a kormány ujjászervezéséhez fogtak. Önhatalmúlag nevezték ki magukat consulokká a Kr. e. 86. évre (u. c. 668). Marius hetedszer lett Róma főtisztviselője; hetven éves korában, erejében megtörve érte el legfőbb vágyát, s megérte a jóslat beteljesedését, mely legsúlyosabb napjaiban is reménynyel bíztatta. Hivataltársát Rómában akarta hagyni, hogy maga Sullát megfosztva a keleti háború vezetésétől, a legiók élére álljon. De vágyához már nem volt elég ereje. A legszebb győzelmek mámorai és a legnagyobb sorscsapások után aligha lehetett kedve tovább vonszolni az életet és szaporítani tapasztalatait. Egy estebéd után barátaival sétálva, szóba került pályája. Felsorolta győzelmeit, szenvedéseit, s arra a következtetésre jutott, hogy okos embernek nem lehet bizalma az ingatag sorsban. Társaitól elbúcsuzva, hét napig őrizte ágyát, hol végre holtan találták meg. Forrásaink azt sejtetik, hogy önmaga vetett véget életének. Temetésén egy híve, Gaius Fimbria, az öldöklésekben egyik legbuzgóbb tisztje, a régi szertartást vadságában akarta felujítani, midőn Quintus Mucius Scaevola pontifexet, a kiváló jogtudóst és a 95. év consulát, kit még Marius is megkímélt, temetési áldozat gyanánt megsebesítette, s midőn ez sebéből felgyógyult, még be is pörölte, hogy (tréfás szavai szerint) nem engedte magát megöletni.

Marius consulságának első havában (januárius 13-án vagy 17-én) halt meg, s Cinna Lucius Valerius Flaccust tette meg társává, ugyanazt, a ki mint consul tizennégy évvel azelőtt Mariust Saturninus lázadásának elfojtásában támogatta. A consulok nyomban a szövetségeseknek tett igéretek beváltásához fogtak. A censorok, Lucius Marcius Philippus és Marcus Perpenna, Itália végleges fölszabadítása végett a tíz új tribust föloszlatták és a lex Plautia alapján fölvett polgárokat a régi harminczöt tribusba sorozták. Így megszünt minden különség a rómaiak és azon itáliaiak között, kik a fölajánlott kiváltságokat el akarták fogadni. De a samnitok, a lucaniaiak és mások még mindig vonakodtak jelentkezni. Cinna egy más, még válságosabb intézkedéshez fordult, midőn az adósságokat úgy akarta rendezni, hogy a hitelezők csak negyedét kapják meg pénzüknek, vagyis a rómaiak kifejezése szerint: az ezüstöt rézre váltotta föl. Mert a rézpénz, a római as, e czélból egyértékűvé lett az ezüst sestertiussal, mely tulajdonkép négyszer annyit ért. A háborúk és forradalmak hosszú sora után ez intézkedés nagyon szükséges volt, bár következményében veszedelmesnek bizonyult. A dorbézoló és elégedetlen elemekben két nemzedéken át élesztette a bűnös reményt, hogy adósságaikat elengedik. Ezek után Valerius Flaccus a pontusi háborúra toborzott legiók élére állott, hogy megfigyelje vagy megelőzze Sulla mozdulatait.

Mialatt Róma a polgárháború izgalmai között csak lassan készülődött keleti tartományainak védelmére, Mithridates nagy sikerrel hatolt előre hódításaiban. Bithynia és Kappadokia hatalmába kerültek; ép úgy meghódította a rómaiak kisázsiai provinciáját, gazdag fővárosával, Ephesossal együtt. A köztársaság alattvalói abban a reményben, hogy megszabadulnak a római adószedők zsarolásaitól, örömmel üdvözölték új urukat. Mithridates ezután átkelt az Aegaei-tengeren, melynek szigetei Rhodos kivételével szintén meghódoltak; hajósvezére, Archelaos, Athént is elfoglalta a Peiraieus kikötővel és összes hajóival együtt. A legtöbb görög város szabadítóként fogadta Mithridatest. Lehetetlen volt előre látni, mily messze terjedt a római uralommal való elégületlenség, s midőn Sulla az Adriai-tenger keleti partján kikötött, nem kisebb feladat várt rá, mint a római birodalom keleti részének visszafoglalása.

Sulla 87-ben hagyta el Itáliát, a mikor Marius még száműzött szökevény volt. Aligha törődött azzal, vajjon a Rómában hátrahagyott kormánynak lesz-e elég ereje a rend helyreállítására; de átlátta, hogy jövendő sorsa inkább legióinak ragaszkodásától, mint a polgári intézményekbe vetett bizalomtól függ. Ilyen szempontoktól vezérelve sorsára hagyta Rómát. Öt legióval vonult be Görögországba. Nem fékezte katonáinak rabló vágyát, sőt nagyobb szabadságot adott nekik, mint valaha. Epirusi sikerei után a görög városok csakhamar hozzá pártoltak, s Archelaos kénytelen volt a Peiraieusba és Athénbe visszavonulni. Sulla hadi útját a legnagyobb pusztítás és szentségtörés jelezte. Epidauros és Olympia fogadalmi kincsei martalékul estek a katonáknak, s felcsigázott zsákmányszomjjal vonultak Athén ellen, melyet hosszú ostrom után 86 (u. c. 668) márczius 1-én elfoglaltak. Themistokles hosszú falait lerontották, az Akropolist megfosztották kincseitől, s a várost borzasztóan megbüntették hűtlenségéért. Ezalatt Mithridates elfoglalta Makedoniát, s a Thermopylai szoroson Görögországba nyomulva, Archelaossal egyesült, ki még mindig a tenger ura volt. Sulla Boiotiában találkozott Mithridates sokkal nagyobb seregével, de a chaironeiai nagy csatában (Kr. e. 86, u. c. 668 márczius havában) hadi tudománya fényes diadalt aratott. Ekkor már Valerius Flaccus Illyrián keresztül Thessaliához közeledett s Sullát a római sereg átadására szólította fel. Sulla már indulóban volt ellene, midőn jelentették, hogy Mithridatesnek új serege közeledik Dorylaos vezérlete alatt. Egy második győzelme Orchomenos mellett (Kr. e. 85, u. c. 669) megtörte a pontusi király európai seregét, s Mithridates kénytelen volt az Aegaei-tenger vidékéről visszavonulni, Görögországot a két versengő római sereg harcztereként hagyva hátra. Flaccus, miután előörseinek egy része Sullához szökött, nem merte ettől a hadvezérletet elvenni, hanem visszafoglalta Makedoniát; de Byzantion és Chalkedon ostroma alatt legtehetségesebb legatusa, Gaius Fimbria, fellázította ellene katonáit, kik a consul meg is ölték. A sereg most Fimbriát fogadta vezéréül, de a helyett, hogy Sullával egyesült volna, azt követelte, hogy vezessék Ázsiába s engedjék zsákmányolni a provinciában. Itt Mithridates több csapatával szembeszálltak s meg is kergették a királyt, ki egy ízben majdnem kézre került, s csak Sulla quaestorának, Lucius Licinius Lucullusnak közbenjárására menekülhetett meg tengeri úton. Ez annyiban vált hasznára Sullának, hogy Mithridates nem Fimbriával, hanem vele lépett békealkudozásokra. Sulla követelményei a következők voltak: Mithridates adja vissza Bithyniát, Kappadokiát, Galatiát, Paphlagoniát és Asiát; fizessen 2000 talentum hadi sarczot s bocsásson hajókat rendelkezésére, hogy rajtuk seregét hazaszállíthassa. Az alkudozások alatt Sulla a Makedoniát északról háborgató népeket megfékezte, s mivel Mithridates a föltételeket nem akarta elfogadni, már azzal fenyegetőzött, hogy maga is megtámadja Ázsiában. Erre a király Sullával Dardanos mellett személyesen találkozott s 85-ben (u. c. 669) végleg békét kötött. Így Kis-Ázsiában helyreállott a régi rend. Sulla most Fimbria ellen fordult. A két római sereg Thyatira mellett találkozott, de Fimbria katonáit könnyen meg lehetett vesztegetni. Vezérüket elhagyták s a legnagyobb veszedelembe sodorták; erre ő Pergamonban önkezével vetett véget életének (Kr. e. 84, u. c. 670). Sulla katonái ezután borzasztó bosszút álltak a provincia elpártolt lakosain.

Mithridates Eupator képe saját pénzén.

Fimbria halálának hirét nyomon követte Rómában Sulla közeledésének híre. Nem Mithridates meghódolásáról beszéltek most a városban, hanem Sulla kiáltványáról, mely az ő személyes ellenségeit és a köztársaság ellenségeit egyaránt példás büntetéssel fenyegette. A senatust ép oly félelem fogta el, mint a köznépet; padjain ép annyi Marius-párti ült már, mint aristokrata, s a régi pártkülönbségek nagyrészt eltüntek. Sulla és Cinna hatalma inkább személyes összeköttetésekre, mint politikai elvekre támaszkodott. A senatorok, mint az állam egy rendje, csak közvetítő szerepet játszhattak a két vezér között. Követeket küldöttek a győztes haragjának enyhítésére, a consuloknak pedig megtiltották, hogy sereget gyűjtsenek. Cinna és Gnaeus Papirius Carbo, Flaccus utóda, nem vették figyelembe a közvetítést, egész Itáliában katonákat toboroztak, s a samnitokat a lucaniaiakkal együtt csatlakozásra szólították föl. Az itáliaiak igértek ugyan segítséget, de midőn Cinna seregét hajón Illyriába akarta szállítani, a föllázadt katonák megölték. Carbo a 84. évre nem tűrt maga mellett más consultársat, s a hátralevő hónapokban egyedül vezette az ügyeket. Pártjának növelése végett sok fölszabadult rabszolgát sorozott a római tribusokba; rövid kényuralma különben erőszakos és kegyetlen volt. Ellenfeleit letaszíttatta a tarpeius szikláról s a tribunusokat kikergette a városból. Sulla a 83. év (u. c. 671) tavaszán 40,000 veteranussal és 1600 hajóval kötött ki Brundisiumban; ereje tudatában megvetette a Carbo, Marius fia vagy Sertorius vezérlete alatt álló csapatokat. Tudta, hogy ellenfeleinek erejét kölcsönös féltékenység zsibbasztja, s ha az itáliai népek nagyrészt Marius pártjához szítanak is, nincs köztük összetartás. Különben is nagyrészt kiengesztelte őket, hogy a 87. évben megállapított tribus-felosztást jóváhagyta; azonkívül a Mariustól száműzött családok is gyűjtöttek számára csapatokat. Quintus Caecilius Metellus Pius Liguriában toborzott számára, s Gnaeus Pompeius a Picenumban gyűjtött két legióval hozzá csatlakozott.

E válságos esztendőben más is megremegtette a várost; július 6-án a Capitolium lángok martaléka lett, s a tűz eredetét nem lehetett kifürkészni. Nemcsak Juppiter temploma pusztult el, hanem a Sibylla-könyvek is, melyeket egy földalatti helyiségben őriztek. A nemzeti szentély és a tanácsadó jóslatok elpusztulásában a nép Róma történetének nagy fordulatát látta. S tényleg nem kevesebb forgott koczkán, mint a köztársaság, melynek helyébe a katonai autokratia akart lépni.

Sulla diadalmasan vonult át Apulián és Campanián. Az egyik consulnak, Gaius Norbanus Bulbusnak seregét megverte, a másikét megvesztegette. A 82. évben (u. c. 672) Carbo és az ifjabb Marius ragadták magukhoz a hatalmat, s míg Carbo Itália északi részében Metellus és Pompeius ellen harczolt, Marius a Latium ellen vonuló Sullát akarta föltartani. Carbo némi sikerrel küzdött Sulla legatusai ellen, de Marius Sacriportusnál vereséget szenvedett s kénytelen volt Praenestébe menekülni, hol körülzárták; így Sulla szabadon vonulhatott Róma ellen. Egyelőre beérte Praeneste és Róma megszállásával, maga pedig Etruriába sietett Carbo megtámadására, kit most három sereg fogott közre. Carbo Clusiumnál, a Clanis (Chiana) folyó mellett foglalt állást, hol az etruszkok és egyéb szövetségesek segítségével védte magát. Több csatában sikert aratott ellenfelein s egyesülni iparkodott a samnitokkal, a kik fölszabadítására Etruriába siettek. De végre Ravenna mellett, Faventiában nagy vereséggel fizette meg, hogy Metellus seregét megtámadta. Ügye végkép elveszettnek látszott, de az Apenninek rejtekhelyeiben ügyesen védte magát, s végre sikerült Africába menekülnie. Sertorius már akkor Hispaniába vonult vissza, s a Marius-párti vezérek Itáliát átengedték Sullának, hogy a provinciákat lázítsák föl ellene.

Az ifjú Marius még nem hódolt meg Praenestében, de körül volt véve. A samnitok a szivós Pontius vezérlete alatt szintén nem rakták le még a fegyvert. De Sulla két ellenfelének küzdelmét nem irányította közös megállapodás. Pontius megkisérlette ugyan Carbo seregének maradványával Praenestét fölszabadítani, de midőn ez nem sikerült, egyenesen Róma ellen vezette hadait. A várost Brennus óta nem fenyegette ilyen veszedelem, bár maradandó hódítástól nem kellett tartani. Sulla helyt állt a válságban. November 1-én még a kellő pillanatban érte utól Pontiust a porta Collina mellett, hol véres küzdelem fejlődött ki. A balszárny Sulla vezérlete alatt vereséggel vonult vissza, de a jobbszárnyon Marcus Licinius Crassus megtörte az ellenség erejét és egészen Antemnaeig megkergette. 4000 itáliai került fogságba, s a soraikban küzdő rómaiakat kardélre hányták. Pontius Telesinus a csatatéren halt meg 50,000 bajtársa közt, a kiknek fele római volt.

Praeneste lakói abban a reményben, hogy Sulla vereséget szenvedett, egy ideig kitartottak; de midőn a samnitok és a Marius-pártiak fejeit póznára függesztve mutogatták ostromlóik, megnyitották kapuikat. Az ifjú Marius és Pontius Telesinus testvére egy rejtett aknába menekültek, s mivel nem akartak az ellenség kezére kerülni, párbajra keltek. Mikor Pontius a küzdelemben elesett, Marius egy rabszolga kardjába dőlt. Praeneste után kevés város állott ellen. A latin Norbát lakosai inkább a tűzvésznek dobták martalékul, semhogy meghódoljanak. Nola hosszú ostrom után feltárta kapuit. A leghosszabb ostromot Volaterrae állotta ki; ide csak Kr. e. 79-ben (u. c. 675) vonultak be Sulla katonái. Itália lecsöndesedett. Hispania és Arfica még küzdött ugyan a római kormány ellen, de nem támogathatta tovább Itáliában a polgárháborút.

Sulla politikáját az események és a viszonyok érlelték meg. Ifjabb éveiben harczi sikerei és táborbeli népszerűsége meglepő hatást tettek polgártársaira; Marius gőgös féltékenysége hajtotta a nemesek pártjának soraiba. A két nagy hadvezér versengését fokozta szokásaik, eredetük és összeköttetéseik ellentétessége. Marius és Cinna vérszomjas erőszakossága felbőszítette Sullát, az üldözött osztály vezérét. Véres bosszút esküdött a proscriptiók szerzői ellen. De az itáliaiaknál tapasztalt ellenállás a közönséges pártharczok szűk korlátai fölé emelték küzdelmét; az etruriaiak és a samnitok lázadása a pártvezért a római nemzet hősévé avatta. Keleti háborújában a provincia lakosainak legjogosabb kérelmeit visszautasította; a görögökre és ázsiaiakra újra felrakta a lánczokat, melyektől Mithridates segítségével reméltek szabadulást. A férfiú, ki visszahódította Görögországot, most visszahódította Itáliát, melyet ép oly elbánásban akart részesíteni, mint a lázongó tartományokat.

A porta Collina mellett vívott csata után másnap Sulla Bellona templomába hívta össze a senatust, mert a törvény nem engedte meg, hogy mint hadak élén álló imperator a város falain belül megjelenjen. A senatus a campus Martius említett szentélyében várta parancsait. A távolból borzasztó jajkiáltások hallatszottak. «Ne törődjetek vele,» – nyugtatta meg őket Sulla, – «csak néhány gazember megbüntetését rendeltem el». Azon 4000 samnit fogolynak halálkiáltása volt az, kiket a campuson felkonczoltatott. Sujtó keze nemsokára a rómaiakra csapott le. Midőn Praenestéből visszatért, beszédet intézett a néphez. Magasztalta saját dicső tetteit és ellenállhatatlan erejét; biztosította a népet kegyelméről, ha engedelmesen fogadja parancsait, de kijelentette, hogy ellenségeit nem tűri meg a városban, legyenek bár gazdagok, szegények, praetorok, quaestorok, tribunusok.

Szavai jeladásul szolgáltak híveinek. Első sorban Marius rokonait támadták meg; Marius Gratidianust Catilina vette üldözőbe s kegyetlen kinzások közt ölette meg. Magának a hős Mariusnak holttestét, melyet az Anio partján temettek el, kiásták a sírból és a folyóba vetették. Halottak ily megszentségtelenítése eddig nem fordult elő a rómaiak polgárháborújában, s a megsértett nép nem tudta feledni a gyalázatot. A költő Lucanus szavai szerint a megzavart halott szelleme meg-megjelent a vidéken, s ijesztgette a földmíveseket forradalmak idején.

Már sok áldozat pusztult el, midőn Quintus Lutatius Catulus a senatusban meg merte kérdezni Sullától, hogy meddig szenved még a város. Másnap a proscribáltak névsora nyolczvan embert jelölt ki. Két nap mulva 230, később még több nevet toldottak hozzá. De még most sem jelentette ki a zsarnok, hogy megelégelte a bosszút, «lassanként majd eszébe jut a többi is.» A proscribáltak gyilkosainak jutalmakat igértek; főbenjáró bűn volt hajlékot adni nekik. Javaikat elkobozták vagy a gyilkosoknak vetették oda. Utódaikat kizárták a hivatalokból. S nemcsak római lakosoknak kellett menekülniök; Itália minden városában üldözték Sulla ellenségeit. A 82. év (u. c. 672) deczemberétől a következő év júniusáig tartott a gyilkolás. Catilina, ki régebben megölte volt testvérét, most a proscribáltak közé irta áldozatának nevét, hogy maga számára biztosítsa birtokát. Sulla kegyenczei, rabszolgák és szabadosok, pénzért árulták a jogot, hogy a proscribáltak közé írják annak a nevét, a kit valaki el akart pusztítani.

Sullának jól esett, hogy oly sok bűntársa akadt. Soknak nagy jövőt jósolt. Catilinát például, legvakmerőbb és leglelkiismeretlenebb katonáját, kit forrásaink gyalázatos jelleműnek rajzolnak, a legnagyobb kegyekben részesítette. Az ifjú Crassus ekkor gyüjtötte össze vagyonának alapját s nemsokára «a leggazdagabb római» lett. Gnaeus Pompeius lelkifurdalás nélkül hajtotta végre a foglyokon urának bosszúját; kivánságára még abba is beleegyezett, hogy elválaszszák feleségétől, Antistiától, csakhogy Sulla mostoha leányának, Metellának lehessen férje. Így legalább megszabadult a proscriptiótól, nem úgy, mint az akkor még tizennyolcz éves Gaius Julius Caesar, kit Marius nejéhez vérrokonság és Cinnához sógorság fűzött. Sulla őt is el akarta választani nejétől, de Caesar ellenállott s a sabin hegyekbe menekült. A gyilkosok már nyomában voltak, midőn barátai közbevetették magukat érdekében, sőt a Vesta-papnők is kegyelemért könyörögtek. Sulla néhány híve is védte az ifjút; ártatlansága és jelentéktelensége bizonyságául felhozták ifjuságát, gondatlan és kicsapongó természetét. «Megbocsátok neki», – felelé Sulla – «de vigyázzatok! Ebben a haszontalanban egy Mariusnál is több lakozik.» Caesar megmenekült s visszavonult a veszedelem színhelyétől; csakhamar részt vett Mytilene ostrománál, mely még mindig hű maradt Mithridateshez.

Sulla bosszújának minden osztályból voltak áldozatai. A senatorok közül talán kétszáz pusztult el, a lovagok közül két vagy háromezer, az alsóbb néposztályból még többen. Az itáliaiakra vonatkozólag forrásaink még határozottabbak. Kirabolták és földig romboltak városokat; földjeiket szétosztották Sulla veteranusai között, kik közül majdnem 150,000 költözött a félsziget coloniáiba. A samnitok a hagyomány szerint teljesen kipusztultak; városaik közül csak Beneventumot kimélték meg. Az átalakulásnak legjellemzőbb példája Pompeii, melynek oscus lakossága elpusztult vagy ellatinosodott. Ekkor pusztultak el Praeneste s Etruria városai; Spoletium (Spoleto), Volaterrae, Interamna (Terni) és Faesulae (Fiesole) veteranusok birtokai lettek; Faesulaet lerombolták, s köveiből emelkedett Florentia (Firenze). A régi uralkodó faj mindenütt eltünt, velök szokásaik, intézményeik, sőt nyelvük is. Etruria civilisatiója is ekkor veszett el, hogy húsz század mulva újra fölássák az elveszett Lucumók elásott sírjai közül.

Ugyanez a pusztító politika súlyosodott a provinciákra is. Görögországot és Ázsiát maga Sulla kegyetlenül megbüntette. Legatusaira bízta, hogy kikergessék menedékeikből ellenségeit, a kik Galliába, Hispaniába, Siciliába és Africába menekültek. Metellus betört Gallia Cisalpinába, Lucius Valerius Flaccus Gallia Narbonensisbe. Pompeius a déli provinciák megfenyítését kapta feladatul, Gaius Annius pedig Sertorius üldözésére Hispaniába vezette legióit. Ugyanekkor külső háború is fenyegette a köztársaságot. A fékezhetetlen thrákok Makedonia határát nyugtalanították; Mithridates ismét izgatni kezdett Ázsiában; a megkínzott keleti népek kalóz-hajóikon raboltak Görögország, sőt Itália öbleiben is. Etruria, Sabellia, Samnium és Lucania erdős bérczei nyüzsögtek a menekülők sokaságától. Veszedelmesekké váltak az országutak, megingott a vagyon- és életbiztonság. Vagyonos földbirtokosok banditákkal szövetkeztek s megbizták őket szabad polgárok elrablásával.

Sulla kincsekkel megrakottan tért vissza Rómába. Csapatait elhalmozta zsákmánynyal, proscriptióit tehát nem igazolhatta kielégítetlen katonák követeléseivel. De a birodalom növekvő zavarai, a katonai készülődéseknek minden vidéken nagyobbodó szükségletei új jövedelmi forrásokat követeltek. A provinciákra új adókat vetettek ki. Mindenki köteles volt adót fizetni, azok is, a kik szolgálataikért függetlenséget és szabadságot vívtak ki maguknak. A kivetett adó fedezete végett sok város kénytelen volt zálogba vetni közföldjeit, templomait és kikötőit. IX. Ptolemaios Auletes megvásárolta Sullától Egyiptom függetlenségét, azzal a föltétellel, hogy országát halála után Rómára hagyja. Idegen királyoktól és fejedelmektől nagy ajándékokat követeltek. A főváros forradalma a birodalom legvégső határait is megrázta.

Az erőszak uralma a porta Collina mellett vívott csata napjától (Kr. e. 82, u. c. 672 november 1) kezdődik. Míg névleg az ifjú Marius és hivataltársa voltak a consulok, Sullának nem lehetett törvényes tekintélye a városban. Mint proconsul és imperator mindenható volt a táborban, de nem volt joga bevonulni a falak közé. Fővezéri sátorát a campuson ütötte föl s betű szerint tiszteletben tartotta a törvényt, bár szellemét lábbal tiporta. Néhány nap mulva Marius halála következtében az egyik consuli állás megüresedett; Carbo, a másik consul, nem sokáig élte túl, mert Pompeius Siciliában elfogta s kivégeztette. A köztársaságnak e szerint még az év vége előtt nem voltak főtisztviselői, s a senatus az év végéig Sulla legatusát, Lucius Valerius Flaccust nevezte ki interrexnek. Flaccus, Sullától sarkalva, azzal az indítványnyal lépett föl, hogy dictator választassék. A senatus engedelmeskedett, a nép belenyugodott, s a második pún háború dictatorai után százhúsz év mulva a polgárok ismét látták a huszonnégy lictort, a polgári és katonai hatalom egyesítésének külső jelképét. A dictatura felujítása, midőn ellenség nem fenyegette a várost, csak arra szolgált, hogy a köznépet új oligarchikus párturalommal fenyegesse, s alapjában megrázza a kétszázados küzdelemmel kivívott jogokat, melyeknek Róma nagyságát köszönhette. De mindez aggodalmak elnémultak. Sulla megfélemlítette a népet, még a hat hónapi határidőt sem tartották meg, mely a rendkívüli korlátlan uralomra ki volt szabva, s mivel Sullától azt kivánták, hogy állítsa helyre a köztársaságot, belátására bízták, hogy meddig tartsa meg hatalmát, s hogy minő elveket és eszközöket alkalmazzon. Ellenőrzés nélkül uralkodott polgárok és alattvalók fölött. Dictaturája arról is nevezetes, hogy tartama alatt consulokat is választottak, a kik legatusai gyanánt működtek. Megengedte, hogy a 81. évre (u. c. 673) a népgyülés Marcus Tullius Deculát és Gnaeus Cornelius Dolabellát válaszsza consulokká. A következő évben ő maga és Quintus Caecilius Metellus Pius voltak a consulok, bár a dictaturát a 79. évig megtartotta, a mikor azután hivatalos hatalmát letette (u. c. 675).

A proscriptiók és mészárlások előkészítették a talajt Sulla reformjaira. A köztársasági alkotmány hagyományos formái iránt érzett vak szeretetében elhatározta, hogy a mennyire lehetséges, a régi családok tagjait nevezi ki a senatusba. Az ősi alkotmányt betű szerint helyreállítani lehetetlen volt, de legalább szellemét kivánta felujítani. Heves vérmérséklete azonban nem volt alkalmas a legtapintatosabb elbánást követelő vállalatra; reformjai különben is nagyon merészek voltak, nem a társadalmi szükségletekből indultak ki, tehát nem gyökereztek a nép lelkében. Sulla, mint említettük, kétszáz senatort kergetett számkivetésbe és halálba; valószinűleg ugyanannyit gyilkoltatott meg Marius; a többiek sorsait a csaták ritkították meg. E borzasztó űr kitöltésére a dictator háromszáz férfiút választott ki a lovagrendből; csakhogy ilyen emberek nem kölcsönözhettek fényt a legfőbb állami tanácsnak, melynek tekintélye főleg a tagok személyes kiválóságán alapult. Az így újjá szervezett senatusnak valószínűleg 400 tagja volt, s a megüresedett állásokat rendszerint azokkal töltötték be, a kik magasabb méltóságokat viseltek. Évenként ekkor már húsz quaestort választottak, kik egymásután tagjaivá lettek a senatusnak. Harmincz évvel később már 500 senator gyült a curiába.

A köztársaság idejében nem az örökösödés elve uralkodott a senatori állások betöltésénél; minthogy azonban a legfőbb hivatalokba csak egy vagy kétszáz család tagjai jutottak, s ezek lettek a senatorok, aligha maradt egy család képviselet nélkül az állami tanácsban. Sulla a törvényhozás jogát teljesen erre a testületre akarta bízni. A lex Hortensia érvényét megszüntette, s így a tribusgyülések határozatai nem voltak többé törvényerejűek; a törvényszékek biráivá ismét csak a senatus tagjai válhattak, s nagyon sok politikai sérelmet, melyek megtorlása eddig a népgyűlés jogkörébe tartozott, a quaestiones perpetuae elé utalt. A tribunusokat megfosztotta attól a jogtól, hogy a népgyülések elé javaslatokat terjeszthessenek; veto-szavukat nem érvényesíthették a senatus törvényeivel szemben, s a plebset csak kisebb jelentőségű polgári vagy bűnperben részesíthették védelemben. A kit egyszer tribunussá választottak, az nem lehetett nagyobb állami tisztviselő, s így nagyratörő férfiak nem kivánták a tribunatust. A tribusgyűlések elvesztették hatalmukat s csak egynéhány alsóbbrendű tisztviselőt választhattak. A centuriai gyűléseknek meghagyta a nagyobb tisztviselők választásának jogát, de a választók függetlenségét megtörte s teljesen a vagyon és méltóság befolyása alá hajtotta. A pontifex maximust sem választotta többé a nép.

A senatus így a lovagok és a nép fölé emelkedett, s Sulla a censori hivataltól is függetlenítette. A censoroktól megvonta a jogot, hogy a senatori névsort revisio alá vegyék. E hivatal sokáig betöltetlenül maradt, s ha később censort választottak, ez mindig a népies reactio jelének bizonyult. A polgárháború iszonyúan megapasztotta a régi római lakosságot. Állami szükség volt ezt újra megnöveszteni; ezért nem vonta meg a dictator a polgárjogot az itáliaiaktól, s tűrte, hogy a rómaiaktól különálló tribusokba sorozzák őket. A száműzött és legyilkolt polgárok rabszolgái közül egyszerre tízezret szabadított föl. Mint a gens Cornelia tagjai a dictator politikáját támogatták, a ki e híres család fejeként szerepelt. Ez idegen elem betódulása az oka, hogy a köztársaság későbbi történetében és a császárság idejében oly sok Corneliusról tesznek említést forrásaink. A dictator egyik legjelentősb intézkedése volt a sok katonai colonia alapítása. A mellett, hogy általuk veteranusait kielégítette, reformjainak oszlopait látta bennük. Intézkedései mély nyomokat hagytak Itália politikai és társadalmi életében; mint említettük, 150,000 legionariusa kapott a félsziget legtermékenyebb vidékein a polgári jogokkal együtt földbirtokot, s ez bizonyára erőszakosabb agrarius politika volt, mint a Gracchus-testvéreké. De az így elkényeztetett és vagyonhoz juttatott legionariusok a legnyugtalanabb és legveszedelmesebb tagjai lettek az államnak: rest földmivelők, elégedetlen polgárok, a kik öregek voltak már a családalapításra, erőszakhoz szoktak; támogatásukra tehát a politikai zavarokban a békés polgárok nem számíthattak.

Sulla politikájának e vezérlő eszméin kívül néhány kisebbszerű részlet is figyelemre méltó. Ellenségei több éven át egymásután töltötték be a consuli hivatalt; ő megtiltotta, hogy tíz éven belül bárkit kétszer lehessen egy méltóságra megválasztani. Törvényt hozott, hogy bűnt követ el az a proconsul, a ki provinciáját a senatus és a nép határozott parancsa nélkül odahagyva, legióit idegen fejedelmek ellen vezeti. A consuloknak és praetoroknak hivatali évök alatt nem volt szabad elhagyni a várost, csak ez után mehettek provinciájukba. Követte a régi hagyományt, hogy a nép erkölcsi jellemét luxustörvények segítségével fönn lehet tartani; korlátokat akart állítani a gazdagok fényűzésének; meghatározta, mennyit szabad egy lakomára költeni, sőt az egyes fogások árát is meg akarta szabni. De ilyen törvények még a törvényhozó rövid uralma alatt is elévülnek, bár a rómaiak ezután is sokszor fordultak ily kisegítő eszközökhöz, természetesen mindig sikertelenül.

De bármily szigorú elvek szerint járt is el Sulla, ő maga sohasem tudott szeszélyein és erőszakos természetén uralkodni. Gyakran megszegte önalkotta törvényeit. Nagyravágyó terveinek keresztülvitele, ellenfeleinek letiprása, meggyőződése, hogy elveit diadalra juttatta, – mindez nagy hatással volt fatalismusra hajló lelkére, s a pártemberből kérkedő fanatikust faragott. Fortuna kegyenczének hitte magát s csak ennek az istennek áldozott. Hatalma tetőpontján csak azért mondott le a dictaturáról, hogy a Nemesis csapásait kikerülje. Elmondhatta, hogy a köztársaság helyreállítása végett lett dictatorrá, s hogy feladatának megoldása után nincs joga többé e méltóságra. De ha a rómaiakat ámulatba ejtette is ez az önmegtagadás, aggodalommal látták, mily változatlan nyugalommal és befolyással vonul vissza magánéletébe. Élemedetten, erőben megtörve, hatalmát megunva, valószinűleg nem törődött már sokat az élettel, s el volt rá készülve, hogy gyilkos tőr oltja ki életét. Habár némileg bízhatott félelmes nevében és pártja hűségében, valamint abban a tényben is, hogy magánember meggyilkolása szokatlan volt a rómaiak politikai életében. Bohóczoktól és tánczosoktól környezve Puteoli (Pozzuoli) melletti villájában érzéki élvezetekbe merült, bár még ekkor is híve maradt az irodalomnak. Szórakozást talált Aristoteles és Theophrastos olvasásában, s majdnem élete végéig tollba mondotta emlékiratait. Megemlékezett bennök, mint jósolták meg neki az astrologusok, hogy dicsősége tetőpontján boldogságban fog meghalni. Utálatos betegségtől (beleiben támadó férgektől) gyötörve, rendületlen hittel és lelkifurdalás nélkül vált meg az élettől. Utolsó visióiban elhalt fia jelent meg előtte, a ki arra kérte, hogy pihenje ki fáradalmait és keresse föl vele elhunyt élettársát, Metellát, a kivel örök nyugalomban fog együtt lakni. Talán Marius sorsa intette arra, hogy végrendeletében elégetését rendelje el; családja rendszerint sírba temettette magát. A campus Martiuson szobrot emeltek emlékére, mely még két századdal később, Plutarchos idejében is állott. Feliratát a hagyomány szerint maga Sulla szerkesztette, mely büszkén hirdette, hogy barátainak minden szivességét és ellenségeinek minden jogtalanságát busásan viszonozta. Lemondása után egy évre, Kr. e. 78-ban (u. c. 676), 60 éves korában halt meg.

Sulla politikájának főczélja a régi korlátok szellemének felujítása volt. Az ősi családok majdnem teljesen elvesztek; helyökbe új elem lépett, Sulla a birodalom kormányzását a nemzet e kis osztályára akarta bízni. A kisérlet meddőnek bizonyult, mert kicsinyes és igazságtalan volt; ellenkezett a nemzeti fejlődésnek, még inkább a birodalmi politikának lényeges kellékeivel. Mindazáltal nem lehet tagadni, hogy Sulla törvényei hatalmasan működő előitéleteken alapultak. Az alkotmány kereteinek tágítása ellenkezett a nemzeti hagyománynyal; Platon és Aristoteles eszméi távol állottak Rómától; a stoikusok szélesebb körű tanításai inkább elméletiek voltak, mint gyakorlatiak, s a korabeli római politikusok nem igen voltak hajlandók azokat elfogadni. A rómaiak egészen máskép értelmezték még a jogot, Sulla és kortársai a törvényekbe a durva hatalom akaratát lehellték. De elég volt tíz évi fejlődés, hogy e reactionarius törvényhozás halomra dőljön. Az elszigeteltség szelleme, mely Görögországot és Itáliát oly sok különálló államra szakította, engedni kezdett a társadalmi és erkölcsi egység vágyának. A művelt emberiség sorsa úgy alakult, hogy egy törvényt és ennek hatása alatt később egy vallást fogadjon el; e fejlődésre a nemzeteket a római birodalom folytonos terjeszkedése és haladása készítette elő.

De bármily hamar bukott is meg Sulla politikája, ő maga mégsem élt hiába. Mint dictator olyan kisérletre pazarolta erejét, mely siker esetén tönkre tette volna hazáját; mint proconsul azonban megmentője volt. Róma zsarnoksága miatt a provinciák föllázadtak; Mithridates kibontotta zászlaját; Ázsia és Görögország pártot ütött. Pontus lángeszű királya olyan birodalmat alapított volna, a minőt Xerxes képzelt el az Aegaei-tenger két partja mentén. A veszedelem majdnem oly fenyegető volt, mint midőn Hannibal a gallusokat és a samnitokat akarta uraik ellen föllázítani. Róma a válságos veszedelemben Sulla hősiségére bízta végzetét. A chaironeiai győzelem gátat vetett a birodalom föloszlásának; Mithridates hadai az Aegai-tengeren visszavonultak; Görögország városai kénytelenek voltak újra meghódolni, hogy soha többé föl ne lázadjanak, Sulla Ázsiába követte Mithridates katonáit és egymásután visszahódította a köztársaság keleti provinciáit. Ellenségét szerződésekkel kötelezte, hogy többé nem fondorkodik az elégületlenekkel; legatusai által gondoskodott a szerződések megtartásáról, s római seregeket küldött a nyomorult népek nyakára. A veszedelem el volt hárítva, de húsz év telt el még ezután, míg Mithridates hatalma végleg megtört és Ázsia népei türelmesen viselték az igát. Róma így utolsó idegen megtámadójától is megszabadult, s e nagy vívmány megérdemli, hogy Sulla nevét halhatatlanná tegye évkönyveiben.