Saturnus ókori szobra.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
II. FEJEZET.
Néprajzi viszonyok.
Bármily homályos is a kép, melyet egy nép mythologiája a nemzeti jellemről és gondolkodásról nyujt, mégis feltárja némi tekintetben ősi létének viszonyait. Róma és Latium ősmythologiája azon nagy társadalmi forradalmakkal függ össze, melyeket a földmívelés behatolása idéz elő a nép között. Saturnus, a legrégibb itáliai isten, a vetés istene; már neve is jelzi, hogy a nép a vadászélettől a gazdasághoz fordúlt, hogy a kóbor nomád életmóddal felhagyva, állandóan letelepedett és polgári szervezetben egyesült. Saturnus kora az aranykorszak. Megszüntette a folytonos háborúkat és megteremtette a békés polgári életet. Felesége, Ops, a kivel örökre egybekelt, a gazdagság képviselője. A sarló, melyet a későbbi mythosok Saturnusnak, mint az Idő istenének, kezébe adnak, tulajdonkép inkább az a szerszám, a melylyel megtanítja az embereket fát nyesni, réteket kaszálni s a termést összegyűjteni. Saturnus kora az ártatlanság és egyszerűség, a szerénység és tisztes munka korszaka, olyan tulajdonságoké, melyek leginkább jellemzik a mezei és pásztoréletet. A falusi egyenlőség korszaka ez, melyben kiki magáért dolgozik, s élelmét keze munkájával, nem pedig alattvalóinak és rabszolgáinak verejtékével teremti elő. A Saturnalia ünnepe, mikor később a rabszolgák egynéhány napon át a független polgárok összes szabadságait élvezték, emlékeztette a rómaiakat a közös jogok és a régi egyenlőség boldog korszakára.
Saturnus ókori szobra.
De nemcsak Saturnus, hanem a tőle származó istenek is pártfogói vagy képviselői a művelődés munkájának. Saturnus oktatta Janust, mikép használja a sarlót és termeszsze a szőlővesszőt. Szintúgy Vertumnusnak is a sarló a jelvénye; ő jelzi az évszakok változását, különösen a vidám tavaszt. Faunus, Saturnus fia, a trágyázás föltalálója; Pilumnus, a földmívelés istenének másik fia, a molnárok pártfogója; mert mielőtt a malmot feltalálták, ő tanította meg az embereket, hogyan törjék lisztté a gabonát. A mezei munka beálltát az egész félszigeten ünnepelték, mely így szemlátomást megbecsülte az ebből származó áldást, s Itália Saturnia tellus (Saturnus földje) gyanánt lőn ismeretes. Magának a mons Capitolinus első telepének, a történeti korszakot megelőző mythikus várnak Saturnia volt a neve.
A gyermekes hagyomány kérge alatt így lelni föl a nemzeti történet vékony és száraz rétegét. De szólnak még nevek, sőt talán a puszta névnél valamivel többet jelölők, legalább négy külön népről, melyek Róma talaján fölváltották egymást. Az arany korszakot a vér és vas korszaka követte, legalább a nyomok erre vallanak. A legrégibb valódi név Róma területén a siculusoké. Dionysiosnak, a római régiségekre vonatkozó leghitelesebb adatok compilatorának szavai szerint «a várost, mely az összes országokon és tengereken uralkodik, s most a rómaiak birtoka, a siculusok telepítették be, egy a talajból fakadt népfaj.» A hagyomány szerint több várost alapítottak Róma szomszédságában, például Antemnaet, s bár kevés nyomot hagytak magok után, mégis azt hiszik róluk, hogy időről-időre Itália minden vidéke nyujtott nekik hazát. Erősebb népek fegyverei elhajtották őket a félsziget egyik végétől a másikig, míg végre Sicilia szigetén találtak állandó otthonra. Ők adtak e földnek nevet, mely túlélte a carthagóiak, rómaiak, arabok és normannok hódításait, s lehetséges, hogy a siculusok vére még ma is alapja e sziget lakosságának.
A siculusok után jöttek a ligurok. Valószinűleg rokonságban állottak az iberekkel, s ennyiben ők is tagjai az európai ismert népcsaládoknak. Kimutatták, hogy e baszk nyelvű népnek némi nyomai maradtak a helynevekben. A ligurokról nem mondhatni, mint a siculusokról, hogy kikergették volna őket a félszigetről. Inkább meghódoltak; eltűrték, hogy parancsokat osztogassanak nekik; végre az ország egyik szögletébe vonúltak, s Liguria arra a szűk földszalagra szorult össze, mely az Alpesek lába és a Földközi-tenger között terül el. E határok között a nép erősen kidomborodó jellemvonásai ma is fölismerhetők. Már az ókorban úgy emlékeztek meg e vidék lakosairól, mint kistermetű, eleven, izmos, harczias, de megbízhatatlan népről.
Saturnus templomának romjai a római forumon.
Nem lehetetlen, hogy a liguroknak a régi Róma területén tett hódításaira vezethetők vissza a Subura, Esquilinus és Carinae városrész-nevek, melyek talán a baszk nyelv szótárába sorozhatók. Igen régi hagyomány említi a Septimontiumot, tehát hét halom politikai egyesítését; de ezek a halmok nem azonosak azon dombokkal, melyek oly classikus hírre jutottak. E régi Septimontium a későbbi Róma területéből csak a belső részeket foglalta magában: a Palatinust és Cermalust, – e kettőt később összezavarták egymással, az utóbbi az előbbinek csak nyugati lejtője, – az Oppiust és Cespiust, az Esquilinus két dombját, végül a Fagutalt, Carinaet és a Suburát, melyek a Palatinussal szemben a forum Romanum völgye felé ereszkednek. Ez a Septimontium alkotta a ligurok városát, s úgy látszik, innen szorította ki őket a népvándorlás következő hulláma, a pelasg nép. Ezekről csak annyit tudunk, hogy a hellének előtt ők voltak Görögország lakosai, talán maguk is a görög törzshöz tartoztak, s széltében-hosszában elterjedtek Európa déli részén. Pelasg befolyásnak tulajdoníthatni sok nyelvi és mythologiai vonást, mely titokzatos lánczczal fűzi össze a görögöket és itáliaiakat. E kapcsolat hozhatta át Herakles legendáit Itália talajára; talán pelasg hagyományok homályos emléke szól abból a római mondából, hogy az arkádiai Evander görög várost alapított a Palatinuson. De a pelasg nép szövetségeseként egy még homályosabb eredetű népet is emlegetnek a hagyományok s ennek Aborigines (olyanok, kik innen származtak) nevet adnak. A szó jelentésénél fogva azt hitték róluk, hogy az itáliai földnek legrégibb vagy eredeti lakosai. Némelyek azt gyanítják, hogy nevüket a források elferdítették, s inkább az Aberrigines név illik rájuk; úgy tekintik tehát, mint idegeneket, kik valamely ismeretlen korszakban vándoroltak a félszigetre. A hagyomány szerint azonban a pelasgok és az Aborigines nevű nép egyesülése buktatta meg Itáliában a siculusok és ligurok hatalmát. Az új birtokosok azután erős várakat építettek a hegyeken, s ezek közül nem egynek talán háromezer éves romja hirdeti az új hódítók erős kezét.
Poseidon templomának romjai Paestumban, a Kr. e. VI. században alapított dél-itáliai görög városban.
A pelasgok néphulláma után ismét különböző eredetű népek foglalták el a félszigetet. A keleti partvidék északon és délen illyr törzsek birtokába jutott; délen, Calabriában és Apuliában az iapyxok, messapiusok és más kisebb népek, a Pó torkolati vidékén pedig a venetusok lettek az urak. Az Apenninek belsejében és a nyugati lapályokon viszont a görögökkel ethnographiailag rokon népek, az itáliai törzsek telepedtek le.2 Ezek az Adriai-tenger mentén, szárazföldi úton hatoltak be a félszigetre; lassanként elváltak egymástól s a legyőzött népek egy részét bizonyára magukba olvasztván, a történeti korszakban két fő-ágra oszoltak. A nyugati ágnak a legkiválóbb néptörzs után latin volt a neve, – mert a szoros értelemben vett latinoknak csak Latium a hazájok, hol lassanként magokba olvasztották a sabin eredetű volscusokat, aequusokat, hernicusokat; – központjuk a mons Albanus, hol Juppiter Latiarisnak közös áldozatot mutattak be. A délibb latin népek (Campaniában az auruncusok, lejebb az oenotrusok stb.) korán kerültek a görög gyarmatosok hatása alá, mert a chalkisiak már a Kr. e. nyolczadik század elején megalapították Cumaet a nápolyi öböl bejárata fölött; utánuk csakhamar görög telepek árasztották el Itália déli partvidékét, hol a latin népek a nagy görög culturától elpuhítva, a dél felé hatoló keleti törzsrokonoknak hódoltak meg, a kik őket magukba olvasztották. E keleti ág az umber-sabell népcsoport. Az umber eredetileg hatalmas nép volt, de a fajilag és nyelvileg idegen etruszk nép kiszorította birtokaiból, melyek a Pó völgyében, a félsziget közepén és az Adria partjai mellett terültek el; úgy hogy a nép végül csak arra a hegyvidékre szorúlt, melyet a Tiberis és Nar (Nera) folyók meg az adriai tengerpart Ariminumtól (Rimini) Anconáig határolnak. Umbriától délre, a mai Abruzzókban, lakott a sabell népek törzse, a paraszt foglalkozást űző sabin nép, mely a királyok korszaka után több ágra szakadt; elárasztotta a délibb vidékeket, s gyarmatosító szokását a ver sacrum vallásos intézménye is támogatta.3 Leghatalmasabbak lettek idővel a római uralmat leginkább fenyegető samnitok (nevük a sabin szó törzséből alakult: Sabnites = Samnites), a kik benépesítették Lucania és Bruttium területét, elfoglalták a tengerparti és belföldi görög városokat, Róma alapítása után 316-ban (Kr. e. 438) Capuát is, hol őket opicusoknak (Opici = Opsci = Osci) nevezték. Campaniában fejlődött ki leginkább műveltségük, s ezért nevezik a samnitok nyelvét oscus nyelvnek, mely különben a latinnak csak egyik, bár igen eltérő dialectusa. Ez itáliai népek azonban nem tartották egymást rokonoknak, nemzeti összetartozásuk érzete teljesen kihalt. Míg a görög törzsek közt a rokonság tudatát történeti hagyományaik és epikus dalaik folyton ápolták, a latin-umber-sabell törzsek nyelvjárásai nagyon elkülönültek, egységes irodalom nem fejlődhetett ki közöttük, egymást teljesen idegeneknek tartották. Ez volt az oka, hogy a legvitézebb ágat, a samnitokét, Róma nem olvaszthatta magába, hanem kétségbeesett küzdelem után végleg meg kellett semmisítenie.
Etruszk íjász.
Etruszk harczos.
(Egy caerei sírkamra falfestményéről.)
Egy etruszk sír falfestményei. Különböző versenyek: birkózás, lóverseny. A falakon koszorúk vannak fölaggatva. (Róma, Vatican) Az előbb említett etruszkok – vagy mint önmagukat nevezték: a rasennák – eredetéről nem adnak pontos felvilágosítást a kutatások. Az alacsony, zömök népfaj nyelvének természetét a fönmaradt sok ezer felirat tanulmányozása sem tudta eddig megfejteni. A régiek részint Lydiából származtatták, részint pelasgoknak tekintették őket, kik Thessaliából vándoroltak volna be. Mikor a görögök velük kereskedni kezdtek, Itália északi felében ők voltak a leghatalmasabbak. A Tiberistől északra egyrészt Nizzáig, másrészt a rhaetiai Alpesekig terjed a nyomuk; a Pó völgye és torkolata hatalmuk alá került, úgy hogy két tenger ölelte át birtokaikat. Az Adriai-tenger mentén több várost alapítottak, így Ravennát, Adriát; a tyrrheni tengerparton Caere (carthagói és görög neve Agylla) volt főhelyük. Főleg görög hatás fejlesztette ki műveltségöket; hajós vállalataikkal és kalóz portyázásaikkal nagy gazdagságra tettek szert; kitünő fegyvereik voltak, rendes hadsereget tartottak, s fényűző életmódjuk később hirhedtté vált. A carthagóiak szövetsége Corsica birtokához juttatta őket, s egy ideig Campaniában is ők voltak az urak, de a siciliai kényurak hatalmával itt nem tudtak versenyezni.
Egy etruszk sír falfestményei.
Különböző versenyek: bírkózás, futás, lóverseny. A falakon koszorúk vannak fölaggatva. (Róma, Vatican.)
Etruszk házaspár caerei síremléke.
Három tekintélyes nép birtoka érintkezett tehát a római halmok közelében. A Tiberis, mely majdnem egyenesen déli irányban száll le az Apenninektől a Földközi-tengerbe, elválasztotta az etruszkokat a sabinoktól és latinoktól; a sabinok és latinok között viszont határvonalat alkotott az Anio (Teverone), mely a félsziget hegyeinek központjából nyugat felé tart és kevéssel Róma fölött önti vizét a Tiberisbe. Mind a három népnél a bástyákkal megerősített város volt a politikai szervezet magva, a mint ezt Közép-Itáliában a pelasg korszak meghonosította. A várszervezet azonban rendszerint annak a jele, hogy a föld jövevény faj birtokában van, mely az őslakosokat leigázta és hódítás jogán uralkodik a vidéken. Akárhol telepedett le valamely néptörzs előtte el nem foglalt, uratlan területen, rendszerint kényelmesen oszlott szét a folyópartokon és termékeny mezőkön; csapásról-csapásra irtotta az erdőt és gondosan kijelölt helyen, hová a sors vagy egyesség vezette, alapított egy-egy csoport falut vagy várost. Galliának és Germaniának tudomásuk szerint első lakosai nem találtak a kiválasztott területen régi birtokosokat, nem kellett tehát várakkal és fegyveresekkel őrizni szerzeményöket. Itáliában ellenben a hagyomány és az ősrégi ethnologikus nyomok egyaránt azt bizonyítják, hogy sem az etruszkok, sem a sabinok, sem a latinok nem voltak a félsziget első lakosai, hanem előbb élt gyengébb népfajok területeire nyomultak be. A sabinok és latinok leigázták őket és sokáig uralkodtak az elfoglalt várakban, melyeket tovább gyarapítottak. Írott történet nem szól hódításaikról, de városi intézményeik bizonyítják, hogy porba tiporták az ellenálló népet.
Etruszk falfestmény. Három ember egy fuvolás nyomában ünnepi tánczot lejt.
(Róma, Vatican)
Etruszk falfestmény. Két szolga egy edényekkel teli asztalhoz járul.
(Róma, Vatican)
Az etruszkok területén e hódítás még nagyobb pusztítást vitt véghez, a meghódított nép nyelve itt teljesen kihalt. De az etruszkok megtartották és állhatatosan fejlesztették az elfoglalt várakat; szorgalmuk és erejük bizonyítja, hogy méltó örökösei voltak a vidék régi urainak. Munkás életüknek tulajdonítható, hogy bár aránylag kevesen olvadtak bele Róma lakosságába, műveltségükkel és szokásaikkal nagy hatást tettek reá. Az etruszkok vagy tuscusok városai különösen az Arno folyó vidékén, Etruriában fejlődtek gazdag és művelt központokká, leginkább a dél-itáliai görögökkel fentartott élénk közlekedés következtében. A VI. és V. században Kr. e. már Korinthossal és Athénnel is kereskedtek, s innen magyarázható, hogy az etruszk ipar és művészet a görögök hatása alatt fejlődött. Görög láb alapján verték arany- és ezüstpénzeiket; átvették az ó-görög betűket; eltanulták az agyagedények és érczművek gyártását. Képirásuk és plastikájuk szintén görög hatásból indult ki (díszedényeiken phoeniciai motivumok is mutatkoznak), de azután nem haladnak tovább; alkotásaikat bizonyos merev, megcsontosodott, iparszerű vonás jellemzi. Képirásukat leginkább a Tarquiniiben talált sírkamrák diszítményei mutatják be. A képeken nagyobb a színharmonia, mint a természetesség, a mint egyáltalán hiányzik műveikben a görögök finom szépérzéke és idealis vonása. A díszedények festményei leggyakrabban a korinthosi vázák keleti jellegét utánozzák, de előfordulnak mythologiai és közéletből vett képek is. A szobrászatban főleg az agyagot használták s vagy istenszobrokat készítettek, vagy nagyobb domborműveket templomi oromfalak kitöltésére. Ilyeneket különben sírok diszítésénél is használtak, mint a nagyszámú leletek igazolják. Kőből – alkalmas anyag hiányában – nem faragtak szobrokat; a carrarai márványbányákat csak később fedezték föl. Agyagiparukból fejlődött ki az érczöntés, melyben eredetiségük is nyilatkozott, mert az etruszkok találták föl az ércztükröt és egyéb dísztárgyakat. Kiviteli czikkeik leginkább ércztárgyak voltak.
Etruszk kapu Volaterraeben.
Legjellemzőbben az építészet fejlődött ki az etruszkoknál. Minthogy etruriai és póvidéki birtokaikon vízbőség miatt nagy területek hevertek parlagon, a természet kényszerítette őket a vízépítészet fejlesztésére. A nivelláláson és csatornázáson kívül ők voltak mesterei a boltozatos épületeknek, azon építésmódnak, mely a görögöknél kevésbbé fejlődött ki. Úgy látszik, ők találták fel az ékalakban kifaragott kövekből összerakott boltozatot, melyet csatornák, kapuk és sírok építésénél alkalmaztak. Városaikat hatalmas falakkal kerítették be, melyeket négy-, gyakran sokszögű kövekből emeltek, ép úgy, mint Mykenében, minden ragaszték nélkül s néha, mint Volaterraeben, kilencz méter magasságban és körülbelül öt méter vastagságban. Az etruszk civilisatio legérdekesebb maradványai a sírkamrák. Némelyik a durva sírbolt alakjából kúpalakú toronynyá, néha pyramissá fejlődött; másnak architektonikus homlokzata van, melyhez sziklafalakat véstek ki; végül van földalatti, tuffasziklába vájt sír is. Az etruszk templom a faszerkezetnek nehézkes átvitele kőépületre. Alaprajza elüt a görögtől; majdnem négyzetalakú (szélessége öthatoda a hosszúságának) és széltében két részre oszlik: a délre nyiló előcsarnokra és a templomhajóra, melyben rendesen három cella volt három különböző istenség számára.
Etruszk templom alaprajza.
Ha az etruszkok, sabinok és latinok hasonlítnak is egymáshoz városi szervezetük fővonásaiban, más fontos tekintetben nagyon elütnek. Bármilyen volt is a vándorlás útja, mely az etruszkokat végső letelepedési helyükre, Közép-Itáliába vezette, intézményeik jellege a kelettel való régi kapcsolat tanuja. Vallásuk mystikus és szövevényes volt, mint az egyiptomi és más keleti vallás, s egyes családok féltékenyen őrizték a szertartások titkait. Papjaik nem alkottak külön kasztot; az etruszk főnemesek (Lucumones) voltak a papok, mint a görög királyok, s ők voltak a hadvezérek is. Így tartották fönn hatalmukat, habár a nép között hatalmas kereskedő-szellemet fejlesztett ki egynéhány tengerparti városuk, melyek a Földközi-tenger legfontosabb kereskedelmi pontjaivá lettek. De az etruszk hatalom a Kr. e. hatodik század vége felé nagyon hanyatlott; a Pó völgye már rég nem volt az etruszk nép birtoka, most pedig Latiumban és Campaniában fekvő telepeivel (például Tusculummal és Capuával) is megszakadt az összeköttetés. Csak a szűkebb Etruria tizenkét városa alkotott kissé laza politikai testületet, mely azonban így is legerősebb és legfontosabb szövetsége volt az itáliai községeknek.
Az etruszkok vallása rendszeres, száraz és formalistikus theologián alapult. A legfőbb lény, melyet Gondviselésnek vagy Végzetnek tartottak, inkább a világ lelke, mint kívüle létező szellem; a kisebb istenségek e lénynek egyes tulajdonságait érzékítik meg. Maga a világ korszakos változásokon ment át; az embereknek és dolgoknak is megvan határozottam kijelölt pályájuk, s a túlvilágon büntetés vagy jutalom vár a halandókra. Mint más ó-kori népek, az etruszkok is azt hitték, hogy az istenség akarata és a jövendő események sora bizonyos előjelek megfigyeléséből megtudható. Jóspapjaik jövendőt mondtak a madarak repüléséből, s hirdették, hogy értik a jeleket, melyek az áldozati állatok beleiben és az égi tüneményekben tudtul adják az istenség akaratát.
Etruszk falfestmény. Egy halottat ravatalra tesznek.
(Róma, Vatican)
Etruszk műipari emlékek.
A sabinok és latinok vallási fogalmai sokkal egyszerűbbek s nem is ily titokzatosak. Itália eredeti istentisztelete nagyon összefüggött az emberek közönséges és mindennapi szükségleteivel. A földmívelő hitt az időjárás és szelek szellemeiben, a pásztor azon hatalmakban, melyek nyáját vadállatoktól és dögvésztől védték; a harczos olyan istent tisztelt, a ki dicsőséget ad és ügyes hadi cselt sugall. A vallásnak ezenkívül benső családi bélyege is volt: az istenek őrzik a vagyont, védelmezik a családi jogokat és érzelmeket, gondoskodnak az elhaltak szellemének további életéről. A kizárólag földmívelést űző sabinok ezen eszméket tisztábban és egyszerűbben őrizték meg; a latinok, kik a tengerpart mentén is laktak, tehát korábban érintkeztek a dél-itáliai görögökkel, paraszt szomszédjaiknál hamarább ismertek meg magasabb erkölcsi fogalmakat, s eltanulták a bölcseség, hatalom és szépség tiszteletét. De mind a két nép egyaránt sok istent imádott. Minden városnak megvolt a maga védő szelleme, minden fának és folyónak a maga nymphája vagy faunusa; minden család külön áldozatot mutatott be patronusának, a legrégibb ős istenített geniusának. E családi vallás fentartása legszentebb kötelessége volt a vagyon örökösének, s ha fiutód nem volt, az örökbefogadott volt hivatva e vallásos kötelességeket teljesíteni. A Lares és Penates tisztelete különben, némely szertartásos különbséget nem tekintve, egyaránt jellemzi az etruszkok, sabinok és latinok vallásos életét.
A sabinok és latinok vallása egyszerűbb és bensőbb, az etruszkoké bölcselkedő és merev formákhoz ragaszkodó. Az előbbieké alázattal hajolt meg az égi hatalmak előtt, az utóbbi kutatta természetüket és fürkészte akaratukat. De bármily különbségeket állapítunk is meg közöttük, mind a két jellemvonást megtaláljuk a római nép cultusában. Mert Róma azon a ponton épült, hol ez eszmék először érintkezhettek egymással, a mint hogy politikai intézményeiben is egyesültek a három nép szokásai. Etruriai eredetű a nép felosztása tribusokba, curiákba és centuriákba; innen vették át a magistratusi jelvényeket, a széles szegélyű togát, a sella curulist, a lictorokat, a papi süveget (apex), a katonai rendeket, a diadalmeneteket, a nyilvános játékokat, a gladiatorokat, a calendariumot, a mértékeket, a birtok szentségét, az államvallást. Latiumból való a praetor, consul és dictator neve, a fetialisok (katonai követek) intézménye, a földmíves szokások és a földmívelés tisztelete, s főleg maga Róma nyelve. A sabinoktól eredtek a fegyverek nevei, s úgy látszik, az imperator is a sabin embratur latin formája. A patriciatus, patronatus és clientela többé-kevésbbé az összes Rómát környező népek intézménye volt, szintúgy a város és a municipalis közigazgatás rendszere. Valamennyien gensekre, nemzetségekre oszlottak; mindenütt ki volt fejlődve az apai hatalom és a férj tekintélye.
A római polgárság alakulásának e különböző rétegeit a mondák is visszatükröztetik, midőn azt regélik, hogy az első és harmadik király latin vérből, a második és negyedik sabin vérből eredt, a három utolsó meg etruszk származású volt. Annak azonban már van bizonyos történeti alapja, hogy a nagy római családok egyik vagy másik népből vezették le őseiket. Érdekes megfigyelni, hogy a Juliusok, Tulliusok, Serviliusok, Geganiusok, Quinctiusok, Curiatiusok és Cloeliusok Alba Longát vallották eredeti hazájuknak; a Furiusok és Hostiliusok Medulliából, a Coruncaniusok és Sulpiciusok Cameriából, a Porciusok és Mamiliusok Tusculumból, tehát valamennyien Latiumból származtak. Az Appiusok, Postumiusok, Valeriusok, Marciusok, Fabiusok, Claudiusok és Calpurniusok sabinok voltak. Viszont a Cilniusok és Liciniusok hazája Arretium, a Caecináké Volaterra, a Vettiusoké Clusium, a Pomponiusoké, Papiusoké és Coponiusoké Etruriának egyéb helységei. Róma története az aristokratikus emlékek nagy tömegéből fakadt, s kezdettől fogva ajánlatos figyelemmel kisérni e kiváló családokat, mert sorsukon és munkájukon alapult az állam dicsősége.