Itália az ókorban
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
I. RÉSZ.
RÓMA KELETKEZÉSÉTŐL ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSÁIG.
I. FEJEZET.
Róma helyzete és a római birodalom fokozatos kiterjedése.
Az ókor két legműveltebb államának, Görögországnak és Rómának történetéről beszélve, rendesen nem veszszük tekintetbe, hogy az előbbi már a szó eredeti értelménél fogva egy országnak, a földfelület nagy és változatos részének története; viszont a másik tulajdonkép egy városnak, tehát kis földterületnek fejlődését adja elő, s bár ez a város egy nép hazája, sőt birodalmi központ, magában véve kis terület, melyet egy szempillantással áttekinthetünk. Ilyen ellentét nem csupán Görögország és Róma története között van; Egyiptom, Assyria, a régi Perzsia, Angolország, Magyarország, ujabb időben Németország történetét méltán tekintheti az illető egész nép történetének. De Róma azon egynéhány kiváló város közé tartozik, – minők például Tyrus, Carthago, Velencze, – melyeket történeti hagyományaink nemcsak helyek, hanem birodalmak nevének fogadtak el.
Itália az ókorban
A római birodalom eredeti központjából tizenegy századon át igazgatta ügyeit, s folytatólag ismét tizenegy századig tartott élete Konstantinápolyba áttett székhelyén. Az eszmék nem kis száma, melyeket maga alkotott vagy átvett, továbbá nyelve, törvényei, társadalmi és polgári szokásai ma is élnek a terület nagy részén, melyen régente uralkodott. Róma talaja az őskorban alakult, olyan geologiai korszakokban, melyek az emberi elme látkörén túl esnek; mindazáltal utalhatunk rájuk hosszú időn át, s feltárhatjuk, mikép halmozódtak fel a rétegek korszakról korszakra, míg végre létesült az a föld, melyen a történeti «örök város» épült.
A régi város területe csekély emelkedések lánczolatából áll, melyet a Tiberis kanyargó folyama szel át. E hegyek, vagy inkább dombok, majdnem, egymagasságúak, s alig emelkedtek vagy emelkednek jelenleg 45 méterre a folyam színe fölé. Anyaguk nagyrészt tuffa, a mi vulcanikus eredetre mutat; ebből az anyagból épült a régi és modern Rómának legnagyobb része. De a Tiberis jobb oldalán a Vaticanus lejtőjét agyagos réteg borítja; ez szolgáltatta az anyagot azon hatalmas téglaépületekhez, melyeket főleg a császárok idejében nagy számban alkottak az építőmesterek. Mert ha a téglát jól kiégették s kellő arányú belföldi homok- és mészkeverékkel összeragasztották, a kőnél is tartósabbnak bizonyult. Bátran állíthatják a tudósok, hogy Róma domborulatait a tengerből vulcanikus erő emelte ki, mely egyrészt régen kialudt, másrészt most is nyilvánul kéngőzökben és meleg kénesforrásokban. Hogy e halmok a tenger ágyából emelkedtek ki, bizonyítják a tengeri anyagok, melyek bennök ma is találhatók. Osztrigahéjakat leltek a Monte Mario csúcsa közelében, mely magaslat közvetlenül Róma északi határában 146 méterre emelkedik a tenger színe fölé. Viszont az édesvízi lerakódások nyomai azt bizonyítják, hogy a folyam, mely most szűk mederbe szorult, hajdan nemcsak lábát, hanem lejtőjét is mosta a halmoknak, melyeken át magának utat tört. Okvetlenül volt egy korszak, mikor a magaslatoktól alkotott völgy nem volt sem paloták amphitheatruma, sem vásárhely emberi tömegek számára, sem barmok legelője, sem vadkacsák és kócsagok tanyája, hanem halmoktól körülzárt tó, mely vizének feleslegét szűk kifolyáson át eresztette le. A vidék általános képe tehát az ősrégi korszak óta nagyon megváltozott, s a szomszédos helyek mai általános viszonyaiból azt gyaníthatni, hogy a tó medenczéje, melyet az Apenninek vizeit a tengerhez szállító folyam töltött meg, bizonyos belső rázkódás következtében szétszakadt, s ekkor keletkeztek azok a halmok, melyek a folyam két partját Ostia fölött szegélyezik.
Az ókori város legnagyobbrészt a folyam bal partján terült el. Ezen az oldalon Róma dombjai nagy körszeletet alkotnak; nagyobbára észrevétlenül emelkednek ki a síkságból, de gyorsabban ereszkednek le a belső völgybe, s délen és északon egyaránt meredeken szállnak le a folyam medréhez. A jobbparti halmok szabálytalanul terjeszkednek a folyam mentén; egy ponton (a Janiculuson) nagyobb magaslat szökken elő, melyet a Monte Mario még nagyobb halma halad túl.
Róma dombjai és völgyei.
(Duruy után)
A domblánczolatoktól alkotott völgyben a bal parton egy különálló dombocska van; teteje lapos, oldalai fél kilométernyiek. Körülbelül 300 méter távolság választja el a folyamparttól, s minthogy a környező dombláncz csúcsai elfedik a távol szemlélő elől, legvédettebb pontja volt a vidéknek. De a város történetének első korszakában még hathatósabb védelmére voltak a völgyet elborító sűrű bokrok. E halmot, mint később nevezték: a Palatinust, idegen szem alig vehette észre a völgyhatáron túl; nyugaton a bozótok közt törtető Tiberist alig fékezhette evező vagy vitorla, s a hajókat, melyek a város fénykorában nagy tömegekben szállították kincseiket Róma rakodó partjaihoz, kötelekkel vontatták az ár ellenében. Vergilius szerint a gondviselés kegye lassította meg a folyamot, hogy a kegyes Aeneas hajójának feljövetelét elősegítse. Ily fekvés, ily rejtett és nehezen hozzáférhető hely természetesen nagyon csábította Közép-Itália kóbor rablóit, hogy állandóan ide telepedjenek. Bár az itáliaiak későbbi szokásaiban lelhetni nyomokat, melyek nomád származásukra utalnak, mindazáltal már történetük hajnalán megkülönböztetik őket az állandó tartózkodás általános vonásai. A város és a municipalis intézmények eszméje Itáliában ép oly erősen ki volt fejlődve, mint Görögországban; a két félsziget legrégibb lakói e tekintetben egyaránt elütnek a gallusoktól, germánoktól és más ókori népektől. Az itáliaiak és görögök merész emelkedések csúcsaira építették váraikat; e magaslatok vagy nagyobb lánczolatok alkotó részei voltak, vagy elszigetelten állottak a síkon; a kis területek művelőit e várfalak védték támadások elől. De egy régi legenda szerint a Palatinuson épített vár uralmát hasonló várak lakóinak elszánt hatalomvágya korlátozta majdnem minden szomszédos magaslaton. Északra, a Tiberis mentén, a Tarpeius vagy Capitolinus volt Saturnia város helye; szemben, a folyam jobb partján, a Janiculuson terült el egy város; a Tarpeius keleti szomszédságában a Quirinalist a sabinok telepe lakta, míg a törzs maga észak-keletre az Apenninekig terjeszkedett; a latinoknak, kik a mai Campagna széles síkján harmincz város szövetségét szervezték, az Aventinus volt Diana tiszteletére találkozó helyük; a Tiberis jobbparti vidéke egy még hatalmasabb nép, az etruszkok birtoka volt. Róma legrégibb legendái szerint a Palatinust eredetileg egy ősrégi görög népfaj, arkádiai gyarmattelep foglalta el, de azután ismét latin törzs hódította meg, s a környék féktelen rablói ellen erősséggé alakította át.
Ez a rejtett és különálló halom bizonyára nyujtott védelmet ősi elfoglalóinak, élelemmel azonban nem láthatta el őket; a rómaiakat a szükség kényszerítette a harczra, hogy meglegyen mindennapi kenyerök. Ha egy nemzet háborúval tartja fönn életét, biztonsága érdekében szövetségesek után kell látnia. A rómaiak is kerestek szövetségeseket. Már a legrégibb korszakban az volt Róma nemzeti történetének legkiemelkedőbb ténye, hogy jó viszonyban élt szövetségeseivel és a meghódított tartományokkal, hogy idegen vért ömlesztett át testébe, s körülötte az összes népek politikai elemeit magába tudta olvasztani.1 Ez volt Róma jó szerencséje, mely sorsát kezdettől fogva irányította. Hét halmát eredetileg alacsony fal övezte falvak és városok, vidékek és tartományok, országok és földrészek kapcsolódtak azután hozzá a századok folyamán. A kormányzás jogait és terheit az egymást követő válságok alatt később idegenek gondjaira is bizták, kik a közjó érdekében gyakorolták a hatalmat. S ezalatt Róma, a teremtés legszebb munkája, mint őt gyermekei nevezni szerették, világbirodalom lett, s összes alattvalói megkapták a «római polgár» kitüntető nevet.
A Palatinus dombja vulcanikus erő következtében emelkedett ki. Bizonyára volt oly korszak, mikor a Campagna vidéke hosszú és szelid görbületű tengeröböl volt, s a lábát mosta annak a hegyláncznak, mely most Itália főhegysége. Ez a síkság (Latium) volt a római hódítás első öve, mely ezután átnyúlt délen egy hasonló geologiai alakulatra, arra az alacsony vidékre, mely most Circeii és Surrentum (Sorrento) között a hegyek és a tenger közepett terűl el. Ez az ókori Campania valamikor kétségtelenül víz alatt állott, s egy másik, szintén az Apenninek lábáig érő öblöt alkotott.
Maga Itália, e nagy félsziget, a földkéreg régibb és általánosabb kiemelkedésének köszöni létét. A római hódítás e második övének földrajzi viszonyai csak részben azonosak a Balkán félszigetéivel. Mindkettőt szigetek környezik, de míg Görögország központi hegyrendszeréhez sokfélekép tagozódó, számtalan öböltől megszakított partvidék csatlakozik, addig a hosszas és meglehetős keskeny itáliai félszigeten kevés a jó kikötő. Amott hegy és völgy váltakozik, itt a párhuzamosan húzódó egyszerű hegyláncz a félsziget irányát követi. Görögország keleti és nyugati részén kisebb-nagyobb szigetek csoportosulnak, itt délen egy majdnem szárazföldi jellegű sziget (Sicilia) csatlakozik az anyaországhoz, míg a nyugati két sziget (Sardinia és Corsica) alig vesz részt történeti életében. Görögországot a szigetek szoros viszonyba hozzák a kelettel, Itália inkább nyugatra tekint. Csak a Pó völgye, mely az ókorban inkább a continenshez tartozott, s melyet Róma fennállásának csak nyolczadik századában csatoltak Itáliához, nyílik kelet felé. Az Apenninek nagyon közel nyomúlnak az Adriai-tengerhez, melybe csak magas hegyhátaktól elválasztott, rövid, fejletlen folyóvölgyek szakadnak. Délkeletre az Apenninekhez csatlakozó apuliai félsziget köves és teljesen tagozatlan fensík; változatosabb a legdélibb rész, hol a mészhegyek és még lejebb a bruttiumi granitmagaslatok erdőkkel borítvák, melyeket keskeny, de termékeny partvidék vesz körül. Itáliának földrajzi helyzete és jellege az oka, hogy nincs Európában ország, mely jobban ki volna téve ellenséges támadásoknak. Még az Alpesek sem bizonyúltak igazi népválasztó hegyláncznak; sohasem nyujtottak tartós védelmet északi betörések ellen. Itália keskeny teste hosszú partvonalaival és nagyrészt a tenger mellett húzódó utaival alig verhet vissza tengeri támadást. Rendszerint sikerült is ott az ellenségnek egy időre megvetni a lábát; ebben rejlik Itália egész történetének kulcsa. Róma világuralmi hatalmát ókori gondolkodó magyarázhatta ugyan centrális helyzetéből, de az is igaz, hogy sohasem biztosíthatta volna állandó uralmát, ha nem tette volna szomszédait ártalmatlanokká. Nincs a világon föld, mely annyi urat szolgált volna, mint Itália: kelták és görögök, gótok és byzancziak, longobardok és arabok, németek és normannok, magyarok, francziák és spanyolok hódítottak benne, s az olasz államnak még ma is az a legnagyobb gondja, hogy Itália védelmét biztosítsa.
Az Apennineken és az itáliai félszigeten túl másik, valószinüleg még régibb geologiai forradalom vetette föl azokat a hegyoszlopokat, melyek a Földközi-tenger medenczéjét kerítik be. Az Alpesek és az Atlasz, Hispania és Palaestina hegyei, mind egy rendszerben egyesülnek, s úgy választják el a belföldi vizeket, hogy ezek közlekedési utakat alkotnak óriás terjedelmű vidékek és végtelenül különböző népek között. A római hódítás e harmadik övének népeit törvények, nyelv, kereskedés és más társadalmi kapcsolatok egy nemzetté forrasztották. A földfelület e változatos része, e különböző népfajok alkották a római birodalmat virágzása tetőpontján. Az Alpeseken túl terül el még Gallia, Germania és Britannia; Görögország és Illyricum hegyein túl fekszenek Pannonia, Moesia és Dacia térségei; a Tauruson és Libanuson túl terjed ki Pontus, Armenia, Perzsia és Arabia birodalma. Mindezek engedelmeskedni tartoztak – némelyik századokon át, másik csak egynéhány évig – annak a hatalomnak, mely a Palatinuson trónolt.