XXXIII. FEJEZET.
A nyugati görögség története Alexandros halálától a római korig.

A görög világ nyugati felének állapota az Alexandros halálát követő időszakban is sok hasonlóságot mutat a keleti féléhez; egy önző fejedelemnek kiméletlen erőszakoskodása, s általában a személyes elem előtérbe lépése jellemzi a diadochosok és epigonok korában a nyugati rész történetét is.

Siciliában a diadochosok és epigonok szerepét Agathokles, Syrakusai tyrannosa játszotta, kinek hatalma kelet felé Italián túl Epeirosig, nyugatra Sicilián túl Karthagóig kihatott. Az a kevés és töredékes tudósítás, a melyről e korra vonatkozólag számot adhatunk, kezdetben az ó-kor ezen egyik legjelentékenyebb alakjához füződik. Ő utána aztán Epeiros királya, Pyrrhos volt a nyugati görögség legkiválóbb alakja, kivel a keleti görögség történetének lapjain is nem egyszer találkoztunk.

Siciliában a negyedik század utolsó negyedében Timoleon alkotásainak nem sok nyoma volt már: Syrakusaiban ismét szűkkeblü plutokratia (birtokos-liga) vitte a kormányt, mely uralmát gyülöletes, erőszakos eszközökkel iparkodott fenntartani, ezzel azonban csak előkészítette a demokratikus párt diadalát, mely aztán szintén kegyetlen erőszakosságokban nyilvánította hatalmát. A számkivetett oligarchák persze Syrakusai ellenfeleihez, más görög városokhoz, vagy épen a karthagóiakhoz fordúltak, s így a belső egyenetlenséget kifelé való háború is követte, melynek folyamán az oligarcháknak sikerült is kivívniok visszatérhetésüket és régi hatalmukat ujra visszaállítani. De hatalmuk nem tartott sokáig: mint a görög történetben annyiszor, ismét csak az volt a kérdés, nem akad-e olyan lángeszű és a mellett hadvezéri tehetségű, erőszakos természetü egyéniség, a ki a pártviszályokat saját nagyravágyása érdekében zsákmányolja ki. Ilyen volt Agathokles, a thermai számkivetésben élő rhegioni fazekas, Karkinos fia, a ki először Syrakusai hadseregében tüntette ki magát mint chiliarchos (ezredes) az Akragas ellen való háborúban, aztán pedig, jóllehet Syrakusaiban vagyonra és tekintélyre tett szert, mint számkivetett zsoldosvezér csatangolt fel s alá Itáliában és Siciliában, hol más hatalmak szolgálatában, hol a saját hasznára fosztogatva a vidékeket. Később egy ideig megint Syrakusai szolgálatába állott, de aztán a város ellenfeleihez szegődött, s végre 317-ben Hamilkar karthagói vezér közvetítése segítségével strategossá választatta magát Syrakusaiban. Esküt tett ugyan az alkotmány megtartására, de azért mindjárt hatomra jutása után végrehajtotta rég tervezett államcsinyét. A katonság és a csőcselék segítségével rettenetes vérontást szerzett a birtokos osztály tagjai közt, – Diodoros szerint négyezer polgárt gyilkoltatott le, – s aztán teljes hatalmú strategossá (autokrator) választatta magát. További kormányát némelyek szelídebben itélik meg, s kegyes és népszerű fejedelemnek mondják (Niese); de valószinüleg közelebb áll az igazsághoz az a felfogás, mely «a művelt birtokos osztályokkal szemben kegyetlen kényúrnak, a csőcselékkel szemben kegyes pártfogónak» jellemzi (Holm). Mindenesetre kiváló katonai és politikai tehetség volt, hogy hatalmát annyira növelhette, s aránylag olyan hosszú ideig megtarthatta. Majd egész Siciliát fennhatósága alá hajtotta. Leontinoi, Kamarina, Tauromenion, s a régi sikelos községek nagy része feltétlenül uralma alá tartozott, s fennhatóságát 313-tól kezdve elismerték a többi görög városok, kivált Akragas, Gela, Messana is, melyek kezdetben a sok számkivetett syrakusai polgárral szövetkezve háborút folytattak vele. Messana később szintén egyenes alattvalójává lett. Herakleia, Selinus és Himera megmaradtak Karthagó birtokában.

Agathokles, syrakusai király pénzdarabja.
(Kalászkoszorús Persephone fő; diadalmi jelvényt állító Nike).

A karthagóiak persze aggodalommal látták hatalmának növekedését, és Deinokrates vezetése alatt álló menekült polgárok ösztönzésére haddal támadtak rá. Agathokles eleinte szerencsével harczolt: Deinokrates seregét 312-ben megverte a galariai csatában, de aztán Eknomos hegy tövében a Himera folyó mellett nagy csatát vesztett a karthagóiak ellen, épen úgy, mint hajdan Dionysios Gelánál. Visszatért Syrakusaiba, de a helyett, hogy a (különben jól megerősített) városnak és területének védelmére gondolt volna, egy, a haditörténetben szinte páratlan vállalatra határozta el magát, melylyel ellenségeinek minden tervét meghiusította. Mialatt egy karthagói hajóhad már Syrakusai előtt táborozott, s a karthagói szárazföldi sereg, egyesülve az ujra felkelt görögökkel, a város felé közeledett, ő a 310. év augusztus havában hatvan hajóval egyszerre csak egyenesen Afrika megtámadására indult és szerencsésen ki is kötött a Karthagótól keletre eső Hermes fokon (Cap Bon). Ez a hadjárata méltán fogható a diadochosok korának nagyszabású vállalataihoz; serege csak tizennégyezer (görög, samnita, etruszk, gall) zsoldosból állott, s még hajóhadának fedezésére sem volt elég, úgy hogy a tyrannos inkább felgyujtatta hajóit, semhogy az ellenség kezébe kerüljenek. De Karthagó, melynek erejét örökös pártviszályok is nyügözték, épen nem volt elkészülve ilyen támadás visszaverésére, s ezt Agathokles nagyon jól tudta. A hirtelen toborzott karthagói sereg két vezére, Hanno és Bomilkar, egymással sem értett egyet. Így Agathokles teljesen megverte a szám dolgában sokkal erősebb ellenséget: Hanno elesett, Bomilkar visszavonúlt, s Agathokles előtt megnyilt a város gazdag környéke. Tunest és Hadrumetumot elfoglalta, s a karthagói fennhatóságot gyülölő libyaiak Elymas vezetése alatt hozzá szegődtek. A merész vállalat sikerének Siciliában is meg volt a remélt hatása: Syrakusai ostroma még 310-ben abbanmaradt, a karthagói csapatok nagy része Afrikába kelt át, s mikor a következő évben egy ujabb támadás alklalmával Hamilkar elesett, ezzel végkép megfeneklett a karthagóiak és görög szövetségeseik siciliai támadása. Afrikában pedig egyre növekedő siker koronázta a vállalatot. Ott 308-ban Agathokles Kyrene és Barka fejedelmével, Alexandros egykori harczosával, a makedon Ophellasszal fogott kezet Karthagó teljes megsemmisítésére. Ophellas nemcsak sereggel jött Agathokles segítségére, hanem számos kivándorlott görög családot is hozott magával a Karthagó uralma alatt álló termékeny vidék betelepítésére. A két fejedelem közt ugyan csakhamar egyenetlenség tört ki, mert Ophellasnak az volt a terve, hogy a karthagói birodalom romjain maga számára alapít egy észak-afrikai hatalmas birodalmat. De Agathokles szokott radikális módjával vágta ki magát a bajból: Ophellast meggyilkoltatta, katonáit pedig saját seregébe olvasztotta.

De azalatt Siciliában veszedelmes mozgalom tört ki. Akragas városa szabadságharczra szólította a sziget összes görög városait, és így Agathokles Utika elfoglalása után (307.) jónak látta serege egy részével visszatérni Siciliába. Ezzel azonban igen válságos helyzetbe került. Magában Siciliában sem csinált rendet, mert az ellenséges görög városokon és a karthagóiakon kívül a Deinokrates erélyes vezetése alatt álló kivándorlottakkal is küzdenie kellett: Afrikában pedig épenséggel nagyon összebonyolódott az állapot. Bomilkart, ki váratlan támadással kezére akarta keríteni Karthagót, legyőzték és kivégeztették a karthagóiak, s ezzel a város belső egyenetlenségének vége szakadván, Agathokles egyik legfőbb támaszát vesztette el. De magán a tyrannos seregén is több diadalt arattak távolléte alatt a karthagóiak. Agathokles tüstént visszafordult, de már későn érkezett (306). Afrikai szövetségesei sorban elpártoltak tőle, saját serege is elcsüggedt és végtére felkelt ellene. Mivel a karthagói hajóhad miatt seregének visszavezetésére nem gondolhatott, azt határozta, hogy elhagyja seregét, s maga titkon átkél Siciliába. A terv kiderült, s Agathoklest saját katonái fogságra vetették; de népszerüsége még mindig akkora volt, hogy a sereg egyrészének segítségével visszanyerte szabadságát, s így mégis végrehajthatta a tervezett szökést. Cserbenhagyott serege meggyilkolta a tyrannos két Afrikában maradt fiát, és megadta magát a karthagóiaknak.

Siciliában új borzalmak követték a tyrannos megérkezését; az afrikai eseményekben részes katonák rokonságát kivégeztette, a szövetséges Egesta várost, mely ellenszegült tulságos követeléseinek, felgyujtatta és kifosztotta. Így rendkívüli elszántságával és erélyével sikerült neki, bár hosszas és válságos küzdelmek árán a karthagóiakkal békét kötnie, olyan feltétel mellett, hogy a Halykos folyótól keletre eső szigetrészt megtartotta; 305-ben aztán Deinokratessel is kiegyezett, és a diadochosok példájára felvette a királyi czimet.

Tartós béke azonban nem lehetett alkalmas eszköz az ilyen katonai tyrannis fenntartására. A nagy állandó sereget, melyre támaszkodott, az erős hajóhadat egyrészt foglalkoztatni, másrészt értékesíteni kellett. Azért Agathokles, mikor látta, hogy egész Siciliát meg nem hódíthatja, épen úgy, mint hajdan Dionysios, Alsó-Italia ellen fordúlt. 304-ben Liparát fosztotta ki; aztán (298) Korkyrát foglalta el és fosztotta ki, melynek birtokáért épen akkor Demetrios Poliorketes és Kassandros versenyeztek. A sziget uralkodójává Ptolemaios kegyeltjét, Pyrrhost tette, kihez leányát, Lanassát, feleségül adta. Útközben kifosztotta Krotont, egy más alkalommal pedig Hipponiont, s az iapyxokkal és peuketiosokkal egyetértve kalózságot üzött az ión tengeren. Később Demetriossal kezdett egyezkedni, s neki kinálta feleságül Lanassát: Demetrios rá is állt az egyezségre, s követéül Oxythemis nevü megbizottját küldte Agathokles udvarába. Ez, míg Agathokles egy Karthagó elleni ujabb háború tervezgetésével volt elfoglalva, azzal töltötte idejét, hogy a Ptolemaios és Pyrrhos-féle párttal szemben urának, Demetriosnak szerzett pártot a király környezetében. S mikor Agathokles úgy látszik, ismét az Egyiptomhoz való közeledést forgatta eszében, unokájának Archagathosnak segítéségével megmérgezte a 72 éves királyt, s mint mondják, még elevenen tétette a lobogó máglyára (289-ben Kr. e.). Agathokles kiváló tulajdonságait már ismerjük; egyébként épen olyan gonoszlelkü ember volt, mint Ptolemaios Keraunos, csak talán még ravaszabb ennél. Az alsóbb nép szerette, mert magához sok tekintetben hasonlónak találta. A görög névnek mindenesetre becsületet szerzett azzal, hogy Sicilia felől ő szorongatta először Karthagót; lehet az is, hogy míg élt, külsőleg némikép megerősítette a siciliai görögséget: de Italiában viszont csak ártalmára volt, ép úgy, mint Dionysos, a kiéhez jellemük, műveltségük és izlésük minden különbsége mellett is egész pályája feltünő hasonlatosságot mutat.

Halálakor Siciliát is a legnagyobb zavarban hagyta hátra. Az egy tyrannis helyébe csakhamar egész sor kisebb keletkezett, melyek szintén zsoldos katonaságra támaszkodtak. Magában Syrakusaiban Agathokles gyilkosai és a polgároktól strategossá választott Hiketas versenyeztek az uralomért, s a küzdelem Hiketas diadalával végződött, ki ettől kezdve egy évtizeden át (288–279) meg is tartotta uralmát.

Agathokles campaniai zsoldosai 288-ban Messanát foglalták el, mely városban azontúl a «Mamertinusok» neve alatt uralkodtak. Uralmukat egészen a sziget belsejéig kiterjesztették, sőt a déli partok ellen is intéztek rablóhadjáratokat, s Kamarinát és Gelát kifosztották és feldulták. A többi tyrannosok közül legnevezetesebb az akragasi Phintias volt, ki a feldúlt Gela helyett Phintias várost alapította. Hiketas után Thoinon és Sosistratos versenyeztek az uralomért, s amaz meg is szállotta Ortygiát: de a karthagói hajóhad megérkezésére egymás közt való ellenségeskedésük háttérbe szorította. Az események további fejlődését Pyrrhos hadjáratával kapcsolatban fogjuk elbeszélni.

Mennyire haladt már a nyugati görögség politikai szétbomlása, mennyire enyészőben volt a veszedelmek leküzdéséhez szükséges anyagi és erkölcsi erő, azt az alsó-italiai görög városok még Siciliánál is világosabban megmutatják e korszakban. A legjobban fenyegetett városok, Thurioi és Tarentum nemhogy összetartottak volna közös ellenségeik, a lucanusok, brettiosok és samnitok ellen, hanem közülök az aristokratikus Thurioi inkább római őrséget fogadott be a maga területe biztosítására. Így aztán Tarentum összeütközésbe jutott Rómával, mely a samnitok legyőzése után nemcsak Thurioi, hanem Venusia felől is fenyegette az önállására büszke demokrata várost. 282-ben, mikor a fennálló szerződések ellenére egy kis római hajóhad mutatkozott Tarentum közelében, a városbeliek rájuk támadtak, négyet közülök elsülyesztettek, egyet elfogtak, s legénységét rabszolgaságra adták; aztán elüzték Thurioi római őrségét, és az ottani aristokrata kormányt, s kifosztották a várost. Tehát jogsértésre még nagyobb jogsértéssel feleltek, s így helyt kellett állaniok meggondolatlanságukért. Róma méltóságos és józan magatartást tanusított, megelégedett azzal, hogy követség útján elégtételt kért a történtekért Tarentumtól. A tarentumiak azonban nemcsak megtagadták az elégtételt, hanem meg is csúfolták a római követeket. Kétséges dolog, vajjon ez a tett a tarentumi demokraták tervszerű, szándékos műve volt-e? De annyi bizonyos, hogy a Rómával való kiegyezésnek legfőbb akadálya az osztályok közt való ellentét, az aristokrata reakcziótól való félelem volt. Így kikerülhetetlenné vált a háború, melynek eredménye pedig nem lehetett kétséges, mert Tarentum saját kereskedő-népességéből nem szervezhetett olyan sereget, mely a római polgárlegiókhoz fogható lett volna. Alkalmas hadvezére sem volt. Így, ámbár külföldi fejedelmek szolgálatainak kétes értékét nagyon jól ismerhették, a tarentumiak Pyrrhos epeirosi királyt hívták segítségükre, s 281-ben örömmel fogadták a király beleegyező válaszát meghozó thessaliai Kineast.

Pyrrhos eddigi szereplését, a mennyiben a keleti viszonyokkal összefüggésben állott, a maga helyén (l. 565, 566, 567, 576. lap) ismertettük. Epeirosi uralmát, mint tudjuk, Ptolemaios segítségével szerezte vissza (295-ben) és Kassandros fiának, Alexandrosnak segítségével szilárdította meg. Akkor szerezte meg északon Parauaia és Tymphaia tartományokat, délen Ambrakiát, hol pompás palotát építtetett. Korkyrát, melyet Lanassának Demetrioshoz való férjhezmenetelekor elvesztett, ujra visszaszerezte. Rövid ideig, mint tudjuk, Makedonia királya is volt (287-ben, l. 567. lap), de ottani uralmát csakhamar elvesztette. Látván, hogy kelet felé nincs jövője, most nyugat felé fordúlt, melynek meghódítására elődje, Alexandros, már megtette az első, sikertelen kisérletet. Tudta, hogy vállalatában számíthat a diadochosok jóindulatára: ezek ugyanis mind örültek, hogy megszabadulhatnak a nagyratörő fiatal királytól, kit később Hannibal a legnagyobb hadvezérek egyikének mondott. Tarentum felhivása tehát nem találta készületlenül.

Pyrrhos két pénzdarabja.
1. Artemis-fő és lebegő Nike; 2. Dodonai-Zeusfő és trónonülő istennő (Hera?) 1. Arany; 2. Ezüst.

Magának a Pyrrhos-féle italiai hadjáratnak részleteivel már Róma történetében fogunk megismerkedni. Itt csak azt a körülményt emeljük ki, hogy a vállalat sikerét kezdettől fogva kétessé tette a király hellén szövetségeseinek szertehúzása, és az az idegenkedés, melylyel Pyrrhosnak támogatásukat kérő felszólításait fogadták. Magában Tarentumban is valóságos ostromállapotot kellett fenntartania, hogy a polgárságnak legalább néminemű hadi kiképzése lehetővé legyen. Nagyon valószinü, hogy a rómaiakon aratott első diadalok után (Sirisnél és Asculumnál), mikor további segítsége már fölöslegesnek látszott, ő vele szemben is olyan aggodalmak támadtak függetlenségüket féltő alsó-italiai szövetségesekben, mint korábban elődjével Alexandrosszal szemben. Ez lehetett az oka, hogy a király végtére beléunt az italiai háború folytatásába, s 279-ben elfogadta a syrakusaiak segélykérő felszólítását, kiket, mint fennebb említettük, Hiketas halála után Karthagó ostromzár alá fogott.

Pyrrhos siciliai hadjárata kezdetben épen olyan szerencsés volt, mint az italiai, annyira, hogy nemcsak visszaszorította Lilybaionig a karthagóiakat, hanem már-már afrikai hadjáratra gondolt. De görög szövetségesei itt is cserbenhagyták, s mikor a király erőszakhoz nyúlt az afrikai hadjárathoz szükséges anyagi segédeszközök megszerzésére, az elégületlenség elpártolásig fokozódott. Pyrrhosnak máskülönben erélyes természete nem igen volt alkalmas nagyszabású politikai vállalatok rendszeres végrehajtására; olyan szövetségesekkel, kikkel föltétlenül nem rendelkezhetett, nem szivesen vesződött. Így tehát 276-ban Siciliát is elhagyta, állítólag ezzel a sóhajjal: «Milyen csatateret hagyok itt a rómaiak és karthagóiak számára!»

Alsó-Italiában aztán ujra elkezdte a rómaiak ellen való háborút; de beneventumi veresége (275-ben) végkép megsemmisítette a nyugati hatalom megszerzésére alkotott terveit. 274-ben visszatért tehát Epeirosba, s a Mikon vezetése alatt Tarentumban hagyott epeirosi őrség már 272-ben megadta magát Rómának. Pyrrhos terveinek meghiusulása kétségkívül döntő volt a nyugati görögség sorsára nézve. Jóllehet Róma a még fennálló nehány jelentékenyebb görög várossal, Neapolisszal, Tarentummal, Rhegionnal, Lokroival szemben egyelőre megelégedett azzal, hogy szabad szövetséges viszonyt kötött velük, Nagy-Görögország önálló története Pyrrhos visszavonulásával mégis véget ért. A mi Siciliát illeti, ott várakozás ellenére még egyszer rendezettebb viszonyok álltak be. Egy még fiatal, Pyrrhos alatt kitünt syrakusai vezérnek, a 306. körül született Hieronnak, kit a hadsereg 275-ben vezérének fogadott, sikerült 268. körül Syrakusaiban megszereznie az uralmat, s aztán egy félszázadon keresztül megtartania önállóságát a két versengő nagyhatalom, Karthagó és Róma között. Mindezen fejlemények azonban már kívül esnek a görög történet keretén; részletes tárgyalásuk csak a római történet elbeszélésének folyamán lehetséges.

Az egész görög világ politikai képe 220 körül nagy vonásokban következőleg vázolható. Az általános politikában szerepet játszó összes hatalmak két csoportra oszlanak: egy harcziasra és egy békeszeretőre. A harcziasak Makedonia és Syria. Mind a két országban vállalkozó szellemü uralkodók, V. Philippos és Nagy-Antiochos jutottak trónra. Megértik és támogatják egymás terveit, jóllehet persze nem eléggé, mert nem látnak elég élesen ahhoz, hogy pillanatnyi hasznukon túl gondoljanak. Inkább szárazföldi hatalmasságok mind a ketten, de szeretnének tengeri hatalmat szerezni. A békés csoportban a nagyhatalmak közt az első helyet Egyiptom foglalja el. Ez nem akar hódítani, mert érzi, hogy nem bir meg szélesebb uralmat; de veszteni sem akar, s azért sokat ád szárazföldi és tengeri hadi ereje fenntartására. Kyrene és Kypros egészen az övé, Phoenicia és Koile-Syria szintén, bár még nem küzdelem nélkül. Nyugati Kilikiára, Pamphyliára, s talán Lyikiára is, továbbá Kária egyes pontjaira, Ephesosra, Samosra, sőt nehány thrákiai városra is döntő befolyása van, mindenütt a lakosok jószántából és beleegyezésével. Ezért szeretne a meglevő alapon békét, ezért ért egyet a másik békét kivánó állammal, Rhodosszal, melylyel való egyetértése a Demetrios-féle ostrom óta ritkán szakadt meg. Egyetértenek Rhodosszal a többi szabad városok, Herakleia, Kyzikos, Chios, Byzantion (melynek Rhodosszal való háborúja csak kivétel volt) és Athén, valamennyien tengeri hatalmasságok. Ezen az oldalon áll még, mint kissé kétséges függelék, Aitolia is, melyet hellespontosi és bosporosi birtokai arra utalnak, hogy jó barátságban legyen a tengeren uralkodó hatalmakkal, s mely Egyiptom számára zsoldoscsapatokat szolgáltat. Az achaiaiak ellenben a nagyravágyó Makedoniával szövetkeztek Aratos befolyása alatt. Ide tartozik végül, mint a kezdetben szárazföldi, később azonban a tengeren is tekintélyes hatalom, Pergamon is. Másrészt Egyiptom és Rhodos jó viszonyban állnak syrakusai Hieronnal, kinek állása szintén a béke fenntartásától függ. S valamennyi békét kivánó hatalmasság barátságos lábon áll Rómával, mely kezdetben épen nem a nagyravágyó intrikus szerepét játszsza. Ezektől az érdekközösségektől és ellentétektől függ a keleti események következő korokbeli lánczolata, melylyel a rómaiak történetének keretében ismerkedünk meg.