XXXIV. FEJEZET.
A görög-makedoniai államrendszerek korának gazdasági és művelődési viszonyai.

A kereskedelmi és gazdasági viszonyok terén az Alexandrosszal kezdődő új idők nagy lendületet hoztak létre, s egyúttal az eddigi csomópontok megváltozására, s azért egészen új fejlődésre vezettek. Alexandros ázsiai hadjáratai tömérdek, addig a keleti uralkodók pénztáraiban heverő kincset hoztak forgalomba. Azon kívül, a mi kincset, drágakövet, ékszert, stb. az issosi, damaskosi, arbelai táborokban, és máshol talált, Susában, Pasargadaiban, Ekbatanában majd egy negyed millió talentom került a király birtokába, s ezt a tömérdek aranyat és ezüstöt mintegy tíz év alatt ismét visszaadta a forgalomnak. Maga a királyi udvar látogatása sem volt többé terhelő a vidékekre, sőt ellenkezőleg, az udvar pompája csak fejlesztette a forgalmat és jóllétet. Tudomásunk van például róla, hogy Alexandros egyszer udvara számára Ionia egész biborfestékkészletét összevásároltatta. Nagy építkezésekre is sokat költött, s a többi közt tízezer talentomot utalványozott ki a görögországi templomok helyreállítására. Így az iparnak és forgalomnak okvetetlenül emelkednie kellett azokon a vidékeken, melyeken a göröggel vegyült keleti kultúra, a király városalapításai, új szárazföldi és tengeri utak felfedezése, a távol kelet egy részének megnyitása egészen új életet teremtettek. Csakhamar meg kellett alakulniok azoknak a nagy csomópontoknak is, melyek ezen új világforgalomnak összefüggését fenntartották, állandóságát biztosították. De a görög anyaország nem esett e világforgalom útjába, a kereskedelem terén most végkép elveszti eddig viselt vezető szerepét, s azért gazdasági tekintetben is rohamos pusztulásnak indul. Csak nehány város, a szerencsés fekvésű Korinthos, a nagy közvetítő-kikötő, továbbá az agyagiparáról híres Tanagra, az új alapítások közül pedig a thessaliai Demetrias és a makedoniai Thessalonike (Saloniki) tesznek ezentúl is számot a világkereskedésben. A többiek folyvást hanyatlanak, néhányan (pl. Megalopolis) végkép elpusztulnak. Athén maga is egészen félreesik a kereskedelem országútjától: a szellemnek és finom élvezeteknek ezentúl is fővárosa marad, de politikai, kereskedelmi, gazdasági fontosságának örökre vége. Növeli a gazdasági bajt, hogy a régi egyszerű viszonyokhoz hanyatlásuk idején sem térnek vissza a városok. Az igények megmaradnak, a fényűzés folyvást emelkedik, s egyes városokban, pl. Thebában az élet és erkölcsök teljes megbomlására vezet. A földeket alig mivelik többé, mert a földbirtok mind az egynéhány gazdag család kezébe kerül; a régi birtokosok a városbeli proletárságot szaporítják, mely államköltségen élősködik, vagy a forradalomtól tartó gazdagok ajándékain tengődik. A családalapítástól is irtózni kezdenek, a városok népessége rohamos fogyásnak indul. Egyszóval: a megváltozott viszonyok közt nem tartható fenn többé az a régi elzárkózottság, önmagával való beérés (autarkeia), melyet a kor új mozgalmait meg nem értő Aristoteles is még a városállam czéljának tartott.

Egészen más képet mutat Alexandros igazi működésének színhelye, az új birodalom keleti része. A közül a sok város közül, melyeket a meghódított roppant területen Alexandros és utódai alapítottak, az első helyet hosszú időre az egyiptomi Alexandria foglalja el, melyet a nagy király egyenesen a politikailag összekapcsolt kelet és nyugat közt való forgalom közvetítésére alapított. Helyét is azért választotta annyira nyugat felé, hogy a Nilus iszapja kikötőjét el ne sekélyesítse. Valószínű, hogy egész nagy birodalma középponti fővárosának szánta. Halála után a nagy birodalom megoszlott ugyan, de a megoszlás kereskedelmi tekintetben nem ártott a szerencsés helyen alapított kikötőnek. A Ptolemaiosok kormánya alatt csakhamar az egész akkori világ legjelentékenyebb kereskedővárosává fejlődött, olyanná, melyet egy hírneves történetíró szavai szerint «nem lehet eléggé modernnek képzelni»,⁴⁰ s mely még a római köztársaság bukása táján is háromszázezer, többnyire szabad lakost számlált. Egyiptom, mely a görög és régibb római időkben majdnem kizárólag csak gabonát szállított, Alexandros utódai alatt magához vonta az újonnan felfedezett India, továbbá Arábia és Aethiopia egész kereskedését. A vörös tenger partján több kereskedőtelep alakult, az arab kalózokat visszaszorították, a veres tengerhez vezető régi csatornát II. Ptolemaios idejében helyreállították, délen két kereskedelmi utat építettek, az egyiket Koptostól (26°) Berenikéig (24°), a másikat Myoshormosig (az «egérkikötőig»), szemben köves-Arábia déli csúcsával. Az innen érkező árúk Koptostól végig úsztak a Niluson, s a folyó torkolatától hajókon részint Alexandria és nyugat felé, részint Rhodoson át a Fekete-tenger felé indultak. Ugyancsak a Niluson szállították visszafelé is a máshonnan behozott,vagy Alexandriában készült árúkat. Alexandria igazi fejlődése csak a római időkbe esik, s onnan kezdve értesüléseink is nagyobb számmal vannak, mint a Ptolemaiosok korából. De mint a többi közt a nemrég felfedezett Herondas-féle mimiambosok és más papyrus-leletek is mutatják, Alexandria már a Ptolemaiosok idején egyike volt nemcsak kereskedés, hanem ipar dolgában is az első városoknak, pedig, mint keleten általában, a rabszolgamunkának ott sem volt akkora szerepe, mint Görögországban. Kivált ruházati czikkeivel s ezek közt is vászongyártásával uralkodott az egész világ piaczain. Lent bőven szolgáltatott hozzá a termékeny Nilusvölgy. S valamint a görögök a maguk kivitelre szánt díszműárúit az illető vidékek izléséhez alkalmazták, úgy Alexandria is arab, indus és más izlés szerint készült lenruhákat szállított. Enemű készítményei Britanniáig is eljutottak. De lenszöveteken kívül tarka mintázatú, sokszor remek hímzetű gyapjúszöveteket is készített, továbbá mindenféle drága agyag- és üvegedényeket, s üvegklárisokat, melyek, mint csereeszközök, a műveletlen népekkel való kereskedésben a legújabb korig megtartották régi fontosságukat. Híres volt továbbá papyrus-gyártása is; a papyrus anyagát az Alsó-Egyiptom folyói és tavai mellett tömérdek mennyiségben tenyésző növény szolgáltatta, mely máshol sehol sem tenyészett a világon. Illatos olajai és kenőcsei is keresett czikkek voltak még Aethiopiában is.

Alexandriai korbeli díszes női ruházat.

A Lagidák birodalmán és fővárosán kívül a kereskedelem terén a Seleukidák birodalmára és Makedoniára szállott át a vezető szerep. Ezeken a tájakon hiányzott a concentratióra irányuló szüntelen nyomás, és azért fejlődésük talán még elevenebb és többoldalú, mint Egyiptomé, illetőleg Alexandriáé; de viszont a sok, önállóságra törő csomópont szertehúzása következtében nem is volt olyan szilárd, mint Alexandriáé. A másodrangú államok közt Rhodost illeti az első hely. Ez a város ugyanazt a józan és kereskedelmi politikát űzi, mint korábban Korinthos, de nagyobb szabásút, erélyesebbet. Mikor Byzantion (220 körül) a Bosporosnál vámszedő állomást akart alapítani, a rhodosiak a bithyniai királylyal szövetkezve, e terv elejtésére kényszerítették. 227-ben nagy földrengés látogatta meg a várost; ez alkalommal az összes államokból érkező segedelmek nagysága legjobban mutatja, milyen keresett volt a Rhodosszal való kereskedelmi összeköttetés, hogy még a politikai ellentéteket is elnémíthatta.

Míg ilyenformán a gazdasági és kereskedelmi élet terén Alexandros hajáratai tüstént nagy változásokat idéztek elő, addig a szellemi élet terén a változás lassabban mutatkozott. A megváltozott viszonyok hatása ezen a téren legelőször a vallásos felfogás átalakulásában nyilvánult. Az egész világot elözönlő görögség mindig jobban megismerkedett és megbarátkozott az ázsiai és egyiptomi vallásokkal s kivált e vallások külsőségeivel, szertartásaival; a királyokat keleti szokás szerint isteni tiszteletben kezdte részesíteni. Ez a szokás, melyről először Alexandros történetében tettünk említést, görög szempontból nem volt épen képtelenség, mert hiszen az isteni tiszteletben részesített királyok nem voltak az illető görög községek polgárai, s így kívül álltak az egyes községek vallásos kötelékén. Azonban Athénben például Demetrios Poliorketest is isteni tiszteletben részesítették: s ez már mindenesetre arra mutat, hogy a görög vallás alapjai gondolkodó és nem gondolkodó emberekben egyaránt közel voltak már a végső összeomláshoz. A vallásos felfogás átalakulásának irodalmi téren legszembeszökőbb bizonyítékát Kassandros barátjának, a messanai származású Euemerosnak († 297)⁴¹ munkája adja, melyben a magát történet- és földrajzírónak tartó szerző egy állítólag keleti utazásában felfedezett «szent okirat» tartalmáról adott számot. Szerinte a görög istenek, s élükön Zeus is, voltaképen régen élt emberek, nagy hódítók, vagy az emberiség nagy jótévői, kiket a közfelfogás csak később tett meg nemzeti istenekké. Euemeros ezen tanai (Euemerismus vagy Euhemerismus) nem a műveletlen néptömegnek boldogítására voltak szánva; azt csak végképen megfosztották naiv hitétől, a nélkül, hogy helyette biztosabb támaszt adtak volna neki: hanem igenis, hasznára váltak Kassandrosnak meg a többi monarcháknak, kik e szerint ugyanazon a jogon lehettek istenek, mint maga Zeus. A köznép ilyenformán Görögországban is még inkább átadta magát a már addig is nagyon divatos, és a növekedő keleti befolyás útján most még inkább elterjedő keleti szertartásoknak, thrákiai, phrygiai, egyiptomi eredetű vallásos szövetkezeteknek; a kisázsiai és syriai görög városokban pedig formaszerű keverékvallás vált uralkodóvá.

A görög műveltségben, mint látni fogjuk, nem maradt reakczió nélkül a kor vallásos felfogásának ilyetén átalakulása. A philosophiai gondolkodás e korszakban olyan irányt vett, mely egyenes feleletnek tekinthető a keleti babonák terjedésére, vagy a makedon uralkodók isteni tiszteletére, s általában minden olyan kisérletre, mely a pillanatnyi szükségek kielégítését tekintette az egyén legfőbb életczéljának. De mielőtt e reakcziót bővebben ismertetnők, előbb az egész korszak művelődésének megoszlását is szóvá kell tennünk, mert a görög művelődés hirtelen és roppant elterjedése mellett ebben a korszakban a művelődési viszonyok általánosságban nem tárgyalhatók többé, csupán az egyes kulturális ágak szempontja szerint. Egyrészt a kulturának több nevezetes székhelye keletkezik, másrészt az egyes ágak nem egy és ugyanazon korban indulnak élénkebb fejlődésnek, hanem egyik előbb, másik később. Áttekintésünkben tehát ezúttal a kultúra egyes fő-székhelyei szerint kell haladnunk, másodsorban pedig az időbeli rendre kell tekintettel lennünk, úgy, hogy a műfajok szerint való szempont e korszak művelődésének ismertetésében nem lesz teljes következetességgel érvényesíthető. Végső időbeli határát is igen nehéz megvonni e korszak kulturális fejlődésének. Nehéz még általában is, de különösen megnehezíti ezt a feladatot az, hogy a mi munkánk csak egyik tagja annak a nagyobb sorozatnak, mely az emberiség egész fejlődéséről kíván áttekintést nyujtani. Így nem kerülhettük el, hogy ezt a határt itt-ott ki ne tágítsuk, s túl ne menjünk azon az időponton, melyet a politikai történet végső határánál megtarthattunk. Miért nem kerülhettük el, annak oka tán nem szorul fejtegetésre: a görög kultúra nem szünt meg együtt a görögök politikai önállóságával, hanem túlélte azt, s alkalmasabban, mint a görög történet keretében, sem a rómaiak, sem más nép történetében meg nem világítható. De tudomány jelenlegi állásában mindenesetre óvakodnunk kell attól is, hogy viszont túlságosan messzire ne terjeszszük ki a vegyületlen görög kultura határait. Némelyek, e korszak egyik leghíresebb történetirójával (Droysen) abba a hibába esnek, hogy a görög művelődésben már Alexandros kora óta túlságos fontosságot tulajdonítnak a barbárság befolyásának. Ez a felfogás épen azért, mert az úgynevezett hellenismus⁴² kezdetét nagyon is koránra teszi, igen megnehezítené az igazi görög művelődéstörténet végső határainak megtalálását is. De a mi felfogásunk különbözik ettől a sokáig dívott felfogástól. Mi az Alexandros halálát közvetetlenül követő korszak műveltségét még jó hosszú ideig egészben véve igazi görögnek, nemcsak görög eredetűnek, hanem a barbár befolyástól aránylag csak kis mértékben befolyásoltnak tartjuk, már aztán akár Athénben, akár Alexandriában, akár Pergamonban, vagy akárhol máshol székelt ez a műveltség. A mi áttekintésünk határait tehát épen ez a felfogásunk szabja meg: részletesebben csak addig és azon a székhelyén ismertetjük a kor kulturáját, a meddig és a hol eredeti görög eredetét és természetét egészben véve a kisebb-nagyobb idegen befolyások mellett is megtartotta; az igazi «hellenismus» korát ellenben munkánk keretén kívül esőnek fogjuk tekinteni, ha székhelyeiről röviden meg kell is itt-ott emlékeznünk.

Alexandros halála táján a görög művelődés igazi középpontja még mindig Athén maradt, sőt épen a negyedik század végén olyan új philosophiai és irodalmi irányokat hozott létre, melyek, ha eredetiség, genialitás dolgában nem versenyezhetnek is a híres város régibb alkotásaival, mégis mai napig is uralkodnak az egész művelt világon.

Nevezetesen a philosophia további fejlődése egészen Athénhez fűződik. Azonban Sokrates, Platon és főkép Aristoteles befejező munkássága után az elmélet terén alig maradt olyan teendő, melynek elvégzésére az antik philosophia hivatva lett volna. A tudomány epigonjai számára csak az maradt hátra, hogy alkalmazzák minden irányban a már megtalált szempontokat, s kiválogatva a rájuk szállott szellemi kincsből a kornak legmegfelelőbb eszméket, megtalálják az egyén helyét az őt körülvevő tarka-barka világban. Az eredetiségnek ebből a megcsappanásából következik, hogy az Aristoteles utáni philosophiában nem annyira egyes nagy elmélkedők, mint inkább egymással versengő iskolák szerepelnek, s maguk ezek az iskolák inkább praktikus meggyőződéseik miatt harczolnak egymással, az igazi tudományos ellentétek pedig mindinkább kiegyenlítődnek. A tudományos kutatás inkább a szakmunkásságot választja tárgyul, s abban is lehetőleg közömbös ágakat keres, részint a természettudományokat, részint a történetet (kivált az irodalom történetét), melyeket nagyjából azonos alapelvek szerint és azonos módszerrel dolgoz fel.

A régebben fennálló iskolák közül a megaraiak iskolája, mely a Sokrates-féle «jó» fogalmában az eleai «létező»-re ismert, az erkölcstan terén is derék vezetőre talált a megarai származású Stilponban (380–300 körül), ki a kynikosokhoz hasonlóan, az erény gyakorlatára helyezte a legnagyobb súlyt. Az Akademia további sorsát már az előbbi korszak keretében (l. 503. lap) vázoltuk. Hozzátartoztak a knidosi Eudoxos (406–353), az orvos és csillagász is, továbbá pontosi Herakleides, termékeny, de kritikátlan erkölcstani, csillagászati, természetrajzi, nyelvtani, történeti és földrajzi író. Jelentékenyebb sikert azonban az iskola nem mutathatott fel, később pedig Arkesilaos vezetése idején (az úgynevezett középső Akademia) mindinkább eltérve Platon szellemétől a skeptikus iskolával szövetkezett, melynek alapítója az elisi Pyrrhon (Aristoteles kortársa) volt. A skeptikusok ismét visszatértek ahhoz a felfogáshoz, hogy a valóság megismerése lehetetlen, s a boldogságot, a lélek nyugalmát úgy gondolták elérhetőnek, ha az ember minden határozott vélemény alkotásától lehetőleg tartózkodik. Ennek a rendszernek jogosultsága a világ akkori zavaros, kényuraktól függő állapotában nagyon is felfogható. Hasonlóan fejlődött Aristoteles iskolája, az úgynevezett peripatetikus iskola is. Kezdetben ugyan bizonyos állandóságot adott neki az alapító régi barátja és tanítványa, az eresosi Theophrastos, a ki a tudományok rendszerének kifejtésében mesterének szelleméhez ragaszkodott. († 287). De már társainál a gyakorlati szempont elnyomja az elméletit, s az iskola mindinkább a tudományok elkülönítésére való hajlandóságot mutat. Maga Theophrastos is, mint tudjuk, kiváltképen a botanikával foglalkozott, a tarentumi Aristoxenos a zene elméletével, a messanai Dikaiarchos az államtudományokkal. A következő nemzedéknek aztán annyi irodalomtörténeti és tudománytörténeti munkáját idézik, hogy a peripatetikusok iskolája, úgy látszik, az e nemű tudós, de nem teremtő munkásság valódi fészkének tekinthető. 287 és 269 között a lampsakosi Straton volt az iskola feje, ki az egész világrendszert csak a dolgok tulajdonságaiból és ható erőiből magyarázta. Legfontosabb ilyen erőnek a hőt és a hideget tartotta, s ezzel majdnem az ión bölcselkedéshez tért vissza. Rendszere egészben véve a Demokritos-féle felfogás győzelmét jelenti Aristoteles tanai felett; de egyes tanaival erősen megközelíti a stoikusok bölcselkedését is. Még későbben kivált phaleroni Demetrios közvetítése útján a peripatetikus iskola egészen elvész az alexandriai részletes kutatásokban, melyekben épen tagjainak volt legnagyobb részük.

Ezek a philosophiai iskolák tehát nagyon eltértek Sokrates szellemétől. Míg Sokrates arra akarta tanítani polgártársait, hogy kötelességeik felett elmélkedjenek és megfontolva cselekedjenek, addig az akademikusok és peripatetikusok, amazok inkább elvont módon, emezek inkább az egyes tudományágak művelése útján, pusztán tudományos értékű kutatásokra adták magukat. A nagy tömegnek, mely, mint tudjuk, épen e korszakban mindinkább veszteni kezdte eddigi támaszát, a vallást, ezzel a munkásságukkal nem tettek semmi szolgálatot. Mindinkább mutatkozott a szüksége annak, hogy a philosophia a való élet problemáival foglalkozzék. Mutatkozott, mint már említettük, magának az elméletnek terén is, a mennyiben Aristoteles befejező munkássága hosszú időre határt szabott az elméleti haladásnak, de mutatkozott kivált a gyakorlati élet terén: mert mennél inkább enyészetnek indúlt az általános népkeveredés közepett a nemzeti élet és érdek, az egyén annál inkább magába vonult vissza a külső világ folyása elől, s a maga belső biztonságát és állandó boldogságát függetlenné kivánta tenni a kivülről fenyegető veszedelmektől. Ez az, a mit Aristoteles után a philosophiától kivánnak: legyen az egyéni élet megbízható vezetője, tanítsa meg az egyént arra, hogyan teheti magát függetlenné a világtól, egyszóval: tanítson életbölcseséget. A két most említendő iskolának, a stoikusok és az epikureusok iskolájának sikere azzal magyarázható, hogy ennek az általánosan érzett kivánságnak iparkodtak megfelelni.

Epikuros. Zenon.
(Visconti szerint.)

A stoikusok iskoláját a kyprosi (kitioni) Zenon (340–265) alapította, talán semita vagy félsemita származású ember, ki mint hajótörött kereskedő került Athénbe, s ott először a kynikos Krateshez, később Stilponhoz, majd Xenokrateshez és Polemonhoz csatlakozott, s a negyedik század vége felé (308 körül), hosszú előkészület után végre maga is iskolát nyitott az athéni «tarka-csarnokban» (stoa poikile), melyről aztán az iskolát elnevezték. Utána az assosi Kleanthes, majd az ennél jelentékenyebb soloi-i Chrysippos (280–206. körül) voltak az iskola fejei, utóbbi egyuttal irodalmi főképviselője is.

Zenon és Chrysippos rendszerében a korábbi philosophia egyes elemei kapcsolódtak össze, de nem épen szükségképi és elkerülhetetlen kapcsolatban; rendszerük természeténél fogva szemelvényes, eklektikus. A philosophiai kutatásoknak logikára, physikára, ethikára való iskolaszerű felosztása náluk is meg van; de a fősulyt természetesen az ethikára, erkölcstanra helyezték. A philosophia czélja szerintük az erény, még pedig a gyakorlati erény, az életbölcseség tanítása; csak a mennyiben Sokrates elve szerint az erényt ők is a helyes belátással tartották azonosnak, annyiban szorúlt rá erkölcstanuk a philosophia többi részének alapvetésére. Ethikájuk fővonásaiban a következő. Erényes csak a bölcs lehet. A bölcseség pedig az akaratnak és cselekedetnek az érzésektől és természetes ösztönöktől való teljes függetlenségében nyilvánúl. A bölcs negativ erénye tehát abban áll, hogy minden iránt közömbös (apathikus), kivéve az egyetlen igazi jót, az erényt; positiv erénye pedig, hogy okos belátásra, s az azon alapuló akarati erőre törekszik. A belátás tartalmát a természet (physis) teszi: a bölcs akkor cselekszik az észnek is megfelelő módon, ha akaratát az általános természeti törvénynyel összhangzásba hozza, s a természet törvényei szerint él. Ha így él, akkor egyuttal kötelességét is teljesíti. A cselekvés helyessége nem külsőségeken alapúl: fődolog a tudatos belátás. Ez a megkülönböztetés magában véve helyes és szükséges volt, kivált, ha meggondoljuk, hogy a görög vallás ebben a korszakban úgyszólván pusztán külső szertartásokból állott. De később mégis bajra vezetett. Mert, ha a belátás, egyéni érzület a döntő momentum, akkor a stoikus illetlen, sőt erkölcstelen cselekedeteket is elkövethetett, akár kynikos módon is élhetett, a nélkül, hogy rendszerével ellenmondásba került volna. Aztán meg a stoikus tanok első merev keresztülvitele oda vezetett, hogy a stoikusoknak vagy egyáltalában lehetetlennek kellett tartaniok a bölcseség eszméjének gyakorlati megvalósítását, vagy tagadniok kellett minden erkölcsi fokozatot a jó cselekedetekben. Ha erény csak egy van, akkor az emberek vagy jók, vagy rosszak. Jó a stoikus bölcs, rossz, és pedig egyformán rossz mindenki, a ki nem stoikus bölcs. Később azonban a «bölcs» és a «rossz» ember közé közbeiktatták a «bölcseségre törekvőt», az erényes cselekedet (katorthôma) és a bünös cselekedet közé az «ildomosságot» (kathekon), azaz: a külső követelményeknek megfelelő eljárást. Igazi jónak azonban azontúl is csak az erényt tartották, a jó és a rossz mellett csak kivánatos (proëgmena) és nem kivánatos (apoproëgmena) dolgok létezését engedték meg. A kötelesség kérdésében tehát a jó szempontja maradt döntő. A stoikus szerint maga az élet is közömbös dolog, csak addig jó, míg eszköz az erény megszerzésére; az öngyilkosság tehát erkölcsös és jó dolog arra az esetre, ha az embert betegség vagy bármiféle más ok megakadályozza erkölcsi czéljának betöltésében.

A kor jellemzésére igen fontos jelenség a Stoa tanában, hogy szerinte az ember nem olyan értelemben társadalmi lény (politikon zoon), mint Aristoteles szerint, nem egy városközösség (polis) tagja, hanem az emberek nagy közösségéé, vagy egyes baráti viszonyoké. A mi e kettő közt van, haza, nemzet, alkotmány, mind közömbös (adiaphoron) dolog a stoikus bölcs szempontjából. Már Sokratesnél megtalálhatók a világpolgárság (kosmopolitismus) némely nyomai: a Stoa elméletileg is okadatolta, s ezzel egyelőre egészen kilépett az állami kötelékből. Később azonban, mikor kitünt, hogy olyan állam is létezhetik, mely az eszmét jobban megközelíti, mert nem szorítkozik egy városra, egyes stoikusok mint államférfiak is szerepeltek olyan királyok mellett, kiknek cselekedeteit a nép javára befolyásolhatták. A tiszta humanitás első nyomatékos kiemelésével a Stoa már a keresztyénség előzője; de nagy tömegek támaszául nem volt alkalmas, mert nem törődött azzal a kérdéssel, vajjon lehetséges-e, hogy minden ember, vagy legalább az emberek nagyobb része bölcs lehessen, s ha nem lehetséges, hogyan kell azokon segíteni, a kik segítség nélkül nem tölthetik be életfeladatukat. Különben erre a kérdésre a philosophia nem is adhatott választ, hanem csak a vallás, még pedig olyan vallás, a milyenné a görög sohasem fejlődhetett volna.

Más irányban iparkodott megoldani a gyakorlati philosophia kérdéseit a 341-ben Samoson született Epikuros, ki először Mytilineben és Lampsakosban tanított, aztán pedig Athénben, a városon kívül levő kertjében, melyet halálakor (270) iskolájának ajándékozott. Legjelentékenyebb tanítványa, Metrodoros már előtte meghalt, s így utána Hermarchos lett az iskola feje. Epikuros philosophiája, melynek bennünket szintén inkább csak erkölcstani része érdekel, sok tekintetben Aristippos tanainak továbbfejtése. Minden cselekvés czélja előtte is a gyönyör (hedone), a legfőbb jó pedig a gyönyörben álló boldogság (eudaimonia). De nem minden gyönyör vezet boldogságra; a boldogságnak zavartalannak kell lennie, s azért olyan gyönyörök, melyeket fájdalom követ, nem kivánatosak. Míg a kyreneiek a positiv gyönyörökre alapítják a boldogságot, addig Epikuros mindenekelőtt tagadólag határozza meg, s első feltételének a fájdalmaktól való megszabadulást, a lelki nyugalmat (ataraxia) mondja. A testi gyönyöröknél előbb valók a lelkiek, mert nem pillanatnyiak, fájdalommal nem váltakoznak, s még a testi fájdalmak eltürésére is képesekké tesznek. Ösztöneink, vágyaink fékezése csak helyes belátás (phronesis) utján lehetséges. De azért az erény Epikurosnál mégsem önczél, csak eszköz a gyönyör és a belső szabadság, nyugalom megszerzésére. A bölcseség végczélja Epikurosnál is a lehető legnagyobb függetlenség minden szükséglettől, s a lelkinyugalom és összhangzó lelkiélet megóvása minden zavartól. Ennek a feladatnak elérését az államnak is elő kell segíteni, s ezért is ennyiben minden polgárnak kötelessége engedelmeskedni az állam törvényeinek. De részt nem vesz a bölcs az állami életben, «Rejtekben élj!» (lathe biosas), – ez Epikuros jelszava, – függetlenül az államtól, még a családtól is, zavartalan, csendes nyugalomban. Vallás sem kell a bölcsnek, mert hiszen a lelket Epikuros szerint épen kivált a vallás fosztja meg nyugalmától, azzal az alaptalan félelemmel, melyet az emberre rákényszerít. A vallás pótlására a természettudomány való. Epikuros kis módosításokkal Demokritos materialismusának hive. Szerinte is minden az atómok találkozásából ered, isteni erő felvételére nincs szükség a világrendszer megmagyarázásában. Hogy aztán miféle erő birja mozgásra az atómokat, mi szabályozza találkozásukat, azzal a kérdéssel persze Epikuros nem vesződött: s bizony az ő atóm-elmélete csak olyanok szemében teheti feleslegessé a vallást, kiknek megrendült hite már ürügyet keres ingadozó vallásuk végleges megdöntésére. Mindazonáltal, mivel belátást szerezni arra nézve, mi nem jár később fájdalommal, könnyebb és gyakorlatibb feladat, mint a természet törvényeinek megismerése, s mivel ilyenformán a gyönyörön alapuló boldogságot minden, higgadt megfontolásra képes egoista (önző) elérheti: Epikuros ethikája a tömeg számára is megfelelőbb volt, mint a Stoáé. Ő maga boldogságra vezető eszközökül a mértékletesség, bátorság, igazságosság erényeit ajánlotta, s egész élete csakugyan nemes és kifogástalan volt. De rendszere még sem egyéb az elfinomult egyéni önzés rendszerénél, s a Stoa erkölcsi szigorúságához, sőt magasztosságához hozzá sem fogható. Később az iskola hanyatlása korában el is fajult, s innen van, hogy mai napság az «epikureus» szónak a közbeszédben rossz értelme van. Nem csoda, mert ha gyönyör az élet czélja, közel áll az a gondolat, hogy más kárára is szabad az embernek saját gyönyöreit a ránézve legczélszerűbb módon szabályozni.

Mindezen iskolák egyes tagjai, sőt néha alapítói is, sokszor nem athéni származásúak; de, mint fennebb kifejtettük, e korszak bölcselkedésében az egyes elmélkedők személye háttérbe szorúl az illető iskola tanainak összesége mellett; maguk az iskolák pedig csakugyan kizárólag Athénben székeltek, s az, hogy annyi idegent tudtak körükbe vonni, a mellett bizonyít, hogy Athén ebben a korban is megmaradt a görögség szellemi középpontjának. De nemcsak a tudományos szellem középpontjának; hogy a szellemesség és izlés igazi székhelye is volt, arról az tanuskodik, hogy éppen ebben a korszakban teremtett egy ujabb, olyan irodalmi műfajt, mely a maga nemében nemcsak az ó-korban, hanem az ujabb időkben is, úgyszólván a legujabb korig irányadó maradt.

Ez a műfaj az ú. n. új attikai vigjáték, mely a régi, Aristophanes-féle komédiától sok tekintetben különbözik. Emez fantasztikus, szabálytalanúl csapongó, bár geniális; az új vigjáték a való életet tükrözteti vissza, de olyan műszabályokat alkot, melyek mai napig is érvényben vannak. Külsőleg bizonyos tekintetben az ú. n. középattikai vigjáték egyenes folytatása, de csakis külsőleg, mert belsőleg az új korszellem forrásából merit; legszembetünőbb különbség mégis közte és az ú. n. közép vigjáték között, hogy míg emez az ó-vigjátéknak csupán politikai vonatkozását ejtette el, addig az új vigjáték a közép-vigjátékban még meglévő fantisztikus elemmel is végkép szakít. Teljes új-attikai darab, sajnos, egy sem maradt reánk; de a meglévő kevés töredék,⁴³ s a római vigjáték-irodalom elég arra, hogy magas művészi szinvonaláról, s a mi az ó-vigjátékkal szemben legsajátosabb tulajdonsága: általános emberi érdekéről fogalmat alkothassunk. Aristophanest csak férfiak élvezhetik, sőt kommentár nélkül csupán csak saját kortársai, s azok közül is csak athéni polgártársai élvezhették. Hogy a vigjáték Kleon és társai ellen forduló geniális, de hóbortos farsangi-bohózatból általános emberi érdeküvé, finomabb izlésű férfiakat és nőket felderítő műfajjá változott, ez az attikai ujkomédia legnagyobb érdeme. Tartalom szempontjából az ó-, közép- és új-attikai vigjátékot egy franczia iró (Guizot) úgy jellemezte, hogy az első a nyilvános életet mutatja be, a második az életet a nyilvánosság előtt, a harmadik a magánéletet. Az új-attikai vigjáték tárgya kizárólag a magánélet; főmotivummá akkor lett, s azóta maradt a szerelem. Előadását egyrészt az ügyes bonyolítás tette hatásossá, és hosszú időre mintaszerűvé, jóllehet az intika még egyszerű, s leggyakoribb motivuma valamely elveszettnek hitt személy feltalálása; másrészt, és főkép a gondos jellemfestése, mely a legujabb időkig is ható valóságos typusait fejlesztette ki a különböző vigjátéki alakoknak, a gondos, de korlátolt és keményfejű atyáknak, hiú anyáknak, szerelmes és szeles fiuknak, hol agyafurt, hol buta rabszolgáknak, naiv fiatal leányoknak, kitanult hetairáknak, hetvenkedő katonáknak, elmés és alázatos tányérnyalóknak. Az emberi gyarlóságoknak, a haragnak, babonának, önkinzásnak, fösvénységnek typusait is az ujabb attikai komédia alapította meg a késő idők komédiája számára, s e tekintetben nem annyira a régebbi komédiának, hanem Euripides új korszakot jelző alkotásainak köszönheti a maga fejlődését. A benne uralkodó hangulat erkölcsi szempontból véve kétségkívül elég léha; az új vigjáték inkább Epikuros, mint Zenon szellemével mutat rokonságot. De hát ez természetes; stoikus szellemű vigjátékot bajos is volna elképzelni. Óvakodni kell tehát attól a mai napig is nagyon elterjedt hibától, hogy Athén e korszakbeli elfajulására pusztán csak a vigjáték alapján elhamarkodott következtetést vonjunk. A XVII. század második felének angol vigjátékai még sokkal léhábbak, erkölcstelenebbek, s mégis azt a népet szórakoztatták, mely II. Jakab királyt elüzte, mikor lábbal tapodta a haza törvényeit. Ellenkezőleg, az attikai új-komédia egyes elemei arra mutatnak, hogy egyrészt a közerkölcsök sem voltak rosszabbak Athénben, mint azelőtt, másrészt pedig az izlés határozottan finomodott. Míg Aristophanes pl. a családi életnek többnyire csak szennyes és megvetendő oldalait tárja fel, addig az új-attikai vigjáték egészben véve tisztességes családi életet mutat, melyben csak egyes fonákságokat, nevetségeket emel ki a valóságosnál nagyobb mértékben, a világ mindenféle vigjátékának egyetemes szokása szerint. Az a város, és kor, mely a stoikus bölcselkedést teremtette, alig lehetett más nagy városoknál és más megelőző koroknál erkölcsileg romlottabb.

Az új-attikai vigjáték megalapítója, úgy látszik, a syrakusai Philemon volt, ki 330 körül lépett fel először darabjaival. Plautus Mercator (A kalmár) és Trinummus (A kincs) cz. vigjátékai az ő darabjainak átdolgozásai. De leghirnevesebb iróvá mégis csak a 342-ben Athénben született Menandros vált e nemben, ki hazáját még I. Ptolemaios felszólítására sem hagyta el soha. († 291.) Az ő darabjai közül is többet ismerünk Terentius római költő feldolgozásából: így Andriát, a testvéreket (Adelphoi), az önkinzót (Heautontimorumenos), a heréltet (Eunuchos).

A philosophiának és az ujabb komédiának művelésével tehát Athén egészben véve az Alexandros halálát közvetetlenül követő korban is megtartotta több század óta viselt vezető szerepét. Mert igaz, hogy a szellemi művelődés egyéb térein, s többi közt a művészetben is, mindinkább más székhelyeknek kellett átengednie a babért, de ahhoz a befolyáshoz, melyet a görögségre és az egész világra épen az említett két téren gyakorolt, sem Rhodos, sem Alexandria, sem a többi királyvárosok másnemű kulturájának befolyása nem fogható. Mi volt a világnak Kallimachos vagy Apollonius egy Zenonhoz, Epikuroshoz, Menandroshoz képest? A tudomány, igaz, Alexandriában talált legjelentékenyebb pártfogásra; a mit Aristoteles Athénben elkezdett, azt tanítványai, Demetrios Phalereus közvetítésével, munkamegosztás útján, ott fejlesztették tovább. De viszont irodalom, művészet terén egyelőre még korántsem Alexandriáé a vezető szerep, hanem amabban Athéné, emebben Rhodosé, a hatalmas és virágzó köztársaságé, mely a művészet ápolására szükséges anyagi feltételeknek e korszakban inkább birtokában volt, mind a dicsőséges multú Athén.

Menandros.
(Visconti szerint).

Hogy Athén mellett az ujonnan alapított nagy királyi székvárosok mindamellett mindig nagyobb jelentőségre tettek szert a görög műveltség fejlődésében és terjesztésében, az első sorban természetesen maguknak a fejedelmeknek tulajdonítandó, kik régibb, jóemlékezetü tyrannosok módjára mindent elkövettek, hogy udvaruk fényét az irodalom és művészet pártfogásával emeljék, sőt többnyire saját maguk példát adtak az irodalommal, tudománynyal, művészettel való foglalkozásra. Antigonos Gonatas saját maga jellemezte egy munkájában azokat a költőket és bölcselkedőket, kik udvarában tartózkodtak. A pergamoni uralkodók közül már I. Attalos maga is iró volt, II. Eumenes tudós, kinek könyvtára egy ideig az alexandriaival versenyezhetett, II. Attalos műkedvelő művész. De kivált a Ptolemaiosok ismeretesek a művelődés fejlesztésére irányuló állandó törekvésükről. Maga I. Ptolemaios történelmi munkát irt Alexandros életéről, Philadelphos és Euergetes kivált az exakt tudományokat (a természettudományt és mathematikát) pártolták, Philopator, ki Homerosnak is nagy tisztelője volt, tragédiát irt, sőt még a hitvány Physkon is foglalkozott némely tudományágakkal. Alexandria főképen a Ptolemaiosoktól alapított nagy intézeteknek, a Museionnak és a könyvtáraknak köszönheti a későbbi korokra gyakorolt nagy befolyását.

A Museiont még I. Ptolemaios alapította, mint már több izben említettük, valószínüleg Demetriosnak, a megbukott athéni helytartónak tanácsai szerint, Platon Akadémiájának, s az Aristoteles-féle Lykeionnak mintájára, de persze sokkal nagyobbszerű arányokban. Bizonyos vallásos és kulturális czélok ápolására szánt nagyszerű épületcsoport volt, mely múzsatemplomból, kézi könyvtárból, csarnokokból, lakásokból, s étkező termekből állott, s arra való volt, hogy a tudománynyal és irodalommal foglalkozó tagjai teljes nyugalomban és minden szükséges eszköz birtokában élhessenek benne hivatásuknak.

Az alexandriai két nagy könyvtár (egyik a Serapistemplomban, másik Brucheion városrészben a királyi palota közelében) az egész ó-kor leggazdagabb e nemű intézménye volt; 288 és 240 körül a másodpéldányokat is számítva, állítólag több, mint félmillió irattekercset (biblion, volumen) foglaltak magukban. A Ptolemaisok sokat adtak arra, hogy a görög irodalom minden termékét, de legkivált a költői műveket, hiteles példányban megszerezzék. A könyvtárak őrei (Zenedotos, Alexandros, Lykophron, tán Kallimachos is, majd Eratosthenes, Aristophanes, Aristarchos), s az intézet többi bennlakó tudósai aztán javították, osztályozták ezeket a kéziratokat, s ezzel a munkásságukkal megvetették a philologiai kritika első, szilárd alapját. Ezen és másnemű tudományos munkásságuknál azonban, jóllehet az alexandriai művelődésben épen ez az elem a legfontosabb, minket, kik kitüzött czélunkhoz képest a fejlődés időbeli határaira is tekintettel vagyunk, ezuttal jobban érdekel az alexandriai költészet megismerése: míg ugyanis az alexandriai tudományos munkásság századokon át folyik, s tetőpontját is csak mintegy 200 körül éri el, addig a költészet némely ágainak művelése már előbb tetőződik, s más nemzetekre való hatása is előbb nyilatkozik. E költészet megbeszélésében egy kissé ki lehet majd tágítanunk a helyi határokat, mert az Alexandriában kifejlődött műfajok máshol élt képviselőin is többé-kevésbé tapasztalható e nagy irodalmi középpont hatása.

A komédiát kivéve, melynek igazi hazája, mint tudjuk, Athén volt, csupán egyetlen egy költői műfajról tudnak, melynek megalapításához és kifejlesztéséhez az alexandriai udvar akaratlan ösztönzésnél és személyes hangulatadásnál többel nem járult, s melyet épen azért még az igazi alexandriai költészet keretén kívül említünk: ez az ú. n. bukolikus, azaz pásztorköltészet. Ennek Alexandriához csak annyiban van köze, hogy teremtője, Theokritos, egy ideig Alexandriában is élt; különben syrakusai ember volt (szül. 300 körül), s ifjuságát Kos szigetén töltötte, a hol néhány barátjával (Philetasszal, Asklepiadesszel) költői társaságot alakított. Ptolemaios Philadelphos és Hieron udvarának elfinomult, szertartásos világa, melyben felolvadni már akár állítólagos kudarczai, akár józan ős-siciliai természete miatt nem tudott, érettebb korában arra birták, hogy ellentétben a nagyvárosi élet megunt zajával, egyszerű, természetes életviszonyokat válaszszon költészete tárgyául. Ezen ú. n. idyllikus költeményeinek főmotivuma többnyire a szerelem, de egyszerű emberek, főkép (Theokritosnál 31 közül 10 költeményben) kecskepásztorok, gulyások, juhászfiuk szerelme. Minden egyes idyllje a maga szűk keretében valóságos kis életkép, művészies (hexameteres), monológos vagy párbeszédes előadásban: úgyszólván mind megannyi apró dráma. Maga a műfaj bár tökéletlenebb formában, régibb időkbe, még pedig az ötödik századba nyúlt vissza Siciliában: Sophron (420 körül) és ennek fia, Xenarchos már bizonyos népszerűséget szereztek volt a maguk népies bohózatainak, ú. n. mimosainak, azaz rövid komédiához hasonlítható, rhythmusos prózában írt, az alsóbb néposztály köréből vet életképeknek. A pásztorélet is tovább fentartotta magát Sicilia belsejében, mint egyebütt, sőt annak is van nyoma, hogy a benne rejlő költői elemek iránt is volt fogékonyság Sicilia népében; erre mutatnak a mesés pásztoralakokról, főkép Daphnisról kerengő mondák. De valószínű, hogy nagyobb szerepet a pásztoréletnek is épen Theokritos juttatott a formailag is kifejlesztett mimikus műfajban, s így a műfaj igazi megalapítójául tekinthető. Ő az egyedüli alexandriai korbeli költő, ki (Vergilius közvetítése útján) világirodalmi jelentőségre emelkedett. De természetességét sokszor félre is értette a conventiókba, etiquettekbe beleszédült utókor: sokszor nem vette számításba, hogy az a természetesség még sem naiv, hanem művészies, mondvacsinált, sentimentális természetesség. Nem a természet maga, hanem a természet utánzása, bár mindenesetre mesteri utánzása.⁴⁴

Magában az alexandriai költészet történetében három korszakot szokás megkülönböztetni. Az elsőt Kallimachosig számítják, a másodikba őt magát és tanítványait, a harmadikba utódaikat teszik, kik az örökölt formákat végre a rómaiaknak szolgáltatták át. A római irodalom szempontjából való fontossága követeli, hogy ennek a költészetnek két első korszakát a szokásosnál kissé bővebben ismertessük, noha reánk, néhány jelentékenyebb költő töredékeit nem számítva, úgyszólván csak morzsák jutottak belőle.

Általánosságban úgy jellemezhető, hogy tudós udvari költészet, mely művelt, olvasott közönségnek szól. Alexandriában az ott élő háromszázezer ember között bőven találkoztak olyanok, kik a kor szellemének és a politikai viszonyoknak megfelelő efféle költészetben élvezetet találhattak. A szerzők tárgyaik mondai eredetét szinte fitogtatják, magyarázzák; egyes mondai változatokra czélzásokat tesznek, sőt polemizálnak irodalmi ellenfeleikkel. Szeretik az elfeledett, ismeretlen mondákat; a régieket úgy teszik érdekesekké, hogy a figyelmet a mellékszemélyekre terelik; az istenek és hősök világába új szerelmi kalandokat csempésznek; az apotheosisokat, a «csillagok közé helyezéseket» kedvelték. Jellemző tulajdonságuk a női szépségnek részletes és buja rajzolgatása; a szerelem festésében bizonyos fonákságok részletezését sem átallják. A természettudományok gyors fellendülésével fejlődésnek indult a megfigyelő tehetség is, és vele a szemléltető, realisztikus előadás, melynek reánk nézve legjelentékenyebb képviselője a nemrég felfedezett Herondas (l. lent), de a mely a bukolikus költészetben is szembeszökő módon nyilvánul. Költői mintái megválasztásában főkép az első időszak nagy változatosságot mutat: az aeol lyrán s Anakreonon kívül különösen Archilochost és Hipponaxot utánozzák. A Hesiodos-féle theogonia bevezetésére vihető vissza az a különös szokás, hogy a költők maguk helyett isteneket és istennőket szerepeltettek elbeszélőkül (Kallimachos Aitiája). Sok utánzója volt a Hesiodos-féle katalogosnak és «eoiai»-nak is, mint kényelmes műformáknak a mondai anyag előadására: de e nemben főmintául mégis Antimachos Lyde-jét tartották, melyet még az Antimachosnál stilus tekintetében sokkal kiválóbb Asklepiades is nagyra becsült.

Az egyes költői műfajok közül leginkább az elegiát és az epigrammot művelték, régi formájukban, az elégiai distichonban, de új, gazdagabb tartalommal, mert a bonyolódottabb lyrai formák e pusztán olvasóközönségnek szánt irodalomban mind ebbe a formába öntötték a maguk sajátos tartalmát. Az elegia főmotivuma ezentul is a szerelem maradt, de a cselekményes, elbeszélő elem, mely már régen (Mimnermos óta) helyet nyert benne, most mindinkább előtérbe lépett a pusztán hangulatos, lyrai elem mellett. Sajnos, hogy erről a rendkívül gazdag elégia-irodalomról mi most már jobbára csak a római elégiaköltők utánzatai alapján szerezhetünk fogalmat. Legjelentékenyebb képviselője a tudósnak is nagyon kiváló Kallimachos volt, Ptolemaios Philadelphos és Euergetes alatt a könyvtárak őre; különösen négy könyvből álló Aitiá-ja hosszú ideig csodált mintájává lett az alexandriai és római költészetnek. Bizonyos szokások és szertartások mythikus okait adta elő benne, melyeket, mint bevezetésében mondja, a Helikonra ragadtatva maguktól a múzsáktól hallott. Elégiáinak a beléjük füzött tarka-barka szerelmi kalandok majdnem romantikus színt adnak; a szereplő személyek lelki állapotának gondos rajza, s e mellett a hézagos, szökelve haladó, itt-ott homályos czélzásokkal megelégedő előadás pedig néha egyenesen a modern balladákra emlékeztetnek bennök. Kallimachoson kívül kiválóbb elégia-költők voltak még: a kosi Philetas, a kolophoni Hermesianax és mások.

A régibb fajta elégia hangulatos, alanyi elemei e korszakban inkább az epigrammban találtak kifejezésre, mely műfaj különösen megfelelt e tudós, szellemeskedő kor izlésének, s így eredeti fontosságát messze meghaladó jelentőségre emelkedett. Kezdetben az epigramm, mint neve is mutatja, nem volt egyéb siremlékre vagy áldozati ajándékra vésett rövid feliratnál; az alexandriai korban kedves formája lett mindenféle személyes jellegű (költőkről, művészekről szóló) vagy alkalmi (ajándékot kisérő) nyilatkozatoknak, s az elmés, gyakran satirikus fordulat, melyben csattanni szokott, lassankint nélkülözhetetlen kellékévé vált. Egy-egy epigramm többnyire most is legfeljebb csak három distichonból állott; de az ismeretesebb epigrammokat már az ó-korban gyüjteményekbe foglalták össze (Meleagros, Philippos), úgy hogy épen rövidségük mentette meg őket az elkallódástól. Legkiválóbb epigrammköltők voltak: Anyte tegeai költőnő (290 körül), a rhodosi Simmias, a tarentumi Leonidas, s kivált a samosi Asklepiades (Theokritos állítólagos tanítója, kiről később az ismeretes verssort elnevezték) ez különösen szerelmes epigrammokat szerzett, míg kortársa, Poseidippos kivált a bort énekelte meg. Kallimachostól is maradt reánk mintegy hatvan epigramm.

Az igazi lyrai formák, mint említettük, teljes enyészetnek indultak az olvasóközönségnek szánt alexandriai irodalomban. Kezdetben itt-ott hymnus-féle költeményeket írtak, de hexameteres formában, a Homeros-féle hymnusok mintájára: a lyrához ezek alig számíthatók, annyival kevésbé, mert mint Kallimachos ránk maradt hymnusa mutatja, homályos, tudós nyelven, nehézkes verseléssel voltak írva; czéljuk az lehetett, hogy előmozdítsák a régi görög isteni tiszteletnek a Ptolemaiosok terve szerint való felelevenítését. Előfordulnak még, mint az izlés jellemző tévedései, olyanforma alkalmi költemények, melyekben az volt az író czélja, hogy a verselésben való ügyességét fitogtassa, s e czélból a költemény egyes formáit olyan körmönfont számítással írta meg, hogy azok egymás mellé vagy egymás alá írva mindenféle fantasztikus alakokat, pásztorsípot, baltát, keresztet, madárszárnyat, tojást stb. ábrázoltak. Maga a kor is «Játéknak» (paignia) nevezte ezt a «műfajt».

Hogy az eposzköltészetben naiv alkotásról szó sem lehetett többé, az fejtegetésre sem szorul. A műeposz virágzott ugyan egy ideig, de hatástalanságát az mutatja legjobban, hogy legtöbb terméke nyom nélkül elenyészett. A költők rendszerint vagy a classikus idők eposzában egészen még ki nem aknázott mythikus tárgyat kerestek, vagy a történetből vették tárgyukat. Az előbbi fajtából a legkiválóbb költő, úgy látszik, a rhodosi Apollonios, Kallimachos kortársa és ellenfele volt, kinek korunkig is fenmaradt 1384 soros Argonautiká-ja a korabeli és későbbi művészetre és irodalomra, kivált a latinra, nagy és állandó hatást gyakorolt. A kretai Rhianos, Apollonios kortársa, főleg Heraklest énekelte meg. Mythikus eposzokat írtak még a chalkisi Euphorion, és később, III. Attalos idejében, a kolophoni Nikandros, ki mint tanköltemény-író is jelentékeny volt; továbbá Antagoras és Musaios, az előbbi egy Thebais, az utóbbi egy Perseis szerzője. A történeti tárgyat választó irók közül sokan az egykorú uralkodók tetteit énekelték meg; így Choirilos Alexandroséit, magnesiai Simonides Nagy-Antiochoséit, Leschides Eumeneséit. Vagy régibb korszakba nyúltak vissza; így a már említett Rhianos a második messenei háborut, Polykritos Sicilia történetét, Apollonios különböző városok alapítását énekelte meg. Mindezen epikus fajoknál jobban megfelelt azonban a kor izlésének az igazi tanköltemény, mely minden tudományág, de főkép a csillagászat, földrajz, természetrajz, vadászat, mythologia terén az alexandriai korban éli virágkorát. Formája (Hesiodos mintájára) állandóan a hexameter, egészen Apollodorosig, ki az iambust is kezdte alkalmazni. Legkiválóbb képviselője a soloi Aratos, ki ugyan nem Alexandriában, hanem (276 óta) Antigonos Gonatas udvarában irta Eudoxos nyomán korunkig is fenmaradt főművét, a Phainomena (égitünemények) czímű tankölteményt, melyet a rómaiak (többi közt Cicero is) szorgalmasan olvastak és fordítgattak. Kívül esik már a mi áttekintésünk körén a III. Attalos idejében Pergamonban élt Nikandros, kinek szintén fennmaradt két ilyen költeménye; egyik, a Theriaka czímű, az állatmarások, másik az Alexipharmaka czímű, a mérgek ellenszereit ismerteti. Költői értékük persze mindezen verseknek igen csekély.

A mi a drámai költészetet illeti, a komédia terén, mint tudjuk, e korszak elején még Athén vitte a főszerepet. A tragédia Philadelphos idejében, ki Alexandros példájára drámai versenyjátékokat alapított székvárosában, némileg nekilendült, főkép annak a «hetes» költőtársaságnak működése következtében, melyet koruk a fiastyúk (Pleias) hét csillagáról nevezett el. De közülök is csupán Lykophrontól maradt fenn egy másfélezer soros monolog-féle költemény, Kassandra czímű, melyet azonban későbbi betoldások nagyon eltorzítottak. A többi darabok csakhamar elkallódtak, s osztozott sorsukban a satyr-drámára emlékeztető, ú. n. hilarotragédia is, Tarentumban az ottani trágár bohózatokból (phlyakes) keletkezett műfaj, melynek irodalmi képviselője Rhinthon költő volt. Mivoltáról mi már csak néhány Plautus-féle római komédia (pl. az Amphitruo) alapján szerezhetünk forgalmat. Hasonló természetű, a siciliai mimos-költészettel összefüggésben álló költemények voltak a mimiambos nevű bohózatok is, melyeket alaposabban csak azóta ismerünk, hogy Herondas költőnek, Theokritos kortársának terjedelmesebb töredékeit felfedezték és kiadták (1891-ben). Formáját, a «sánta iambust» (choliambos), mint maga a költő mondja, Hipponaxtól örökölte e műfaj. Főbb alakjai: az ütleges iskolamester, a féltékeny asszony, az élelmes varga stb. élénken mutatják a bukolikus költészetben is jelentkező, már említett realisztikus vonást. Mindezen fajokon kívűl a korszak skeptikus világfelfogása és folyvást terjedő fényüzése igen kedvezett a parodikus költészet fejlődésének is, mely a Homerosnak tulajdonított parodiák mintájára a hexameteres formához ragaszkodott. Ennek az ú. n. kinaidos-költészetnek legpajkosabb képviselője a Philadelphos korában élt Sotades, de körébe tartoznak a phliusi Timonnak «sillosai» is, melyekben ez a régi és újabb bölcselkedőket tette nevetség tárgyává. Hasonló sillosokat még a III. század folyamán némely kynikos bölcselkedők, Krates, Bion és Menippos is írtak, Menippos kivált az Epikuros iskolája ellen, még pedig prózával vegyes hexameterekben (A római Varro Reatinus őt utánozta Saturae Menippeae cz. hasonló költeményeiben).

A költői tartalmú próza szintén e korszakban indul fejlődésnek. Mesés útleirások özönével keletkeznek; de írnak már regényforma elbeszéléseket is, (abderai Hekataios, messanai Euemeros), melyeknek fantasztikus hüvelye rosszul leplezi az eszmélődő, tudákos tartalmat. A görög regényirodalom legkiválóbb előzője, miletosi Aristeides talán már a második századba tartozik: léha novellái, az ú. n. miletosi elbeszélések (Milesiaka) mind elvesztek, de korára és a római kor regényirodalmára nagy befolyással voltak.

A régibb alexandriai költészet e vázlatos ismertetéséből azt tapasztalhatjuk, hogy az egyes műfajok nem válnak többé olyan szigoruan külön egymástól, mint a classikus korban. Mióta a költőt nem isteni ihletés, költői ér tette többé, hanem tudomány és verselésbeli ügyesség volt a főkellék, azóta ugyanaz a verselő többféle műfajban is bizvást próbát tehetett. Mi úgy jártunk el áttekintésünkben, hogy minden egyes költőt lehetőleg azon műfaj körében említettünk, melynek terén aránylag legjelentékenyebb eredményt ért el. Az azonban az összes említett költői termékekkel közös, hogy, ha elkocsosultak is, többé-kevésbbé mégis valamennyien igazi görög természetűek.

Több nyoma van a keleti kulturával való érintkezésnek a tudományos irodalom és a prózai műfajok terén; de a kezdet ezen a téren is minden izében görög, s a keveredés kora itt is meglehetős biztossággal határolható. A kisázsiai partoknak és a Seleukidák birodalmának e nemű kulturájában jóval előbb meglátszik a keleti befolyás, mint a nyugatibb vidékekén és Alexandriáén. De mivel a tudományosság igazi fészke és legnagyobb góczpontja már a harmadik század közepétől kétségtelenül épen Alexandria, itt pedig a keleti befolyás csak a második század folyamán kezd átalakítólag hatni a görög tudományra, legczélszerűbbnek tartjuk, ha a most következő rövid áttekintést kivált Alexandriához fűzzük, s addig haladunk benne, míg Alexandria jelentősége a tisztán görög tudományosság fejlődésében a második század folyamán meg nem szünik. A görög világ más részeinek tudományos kulturáját pedig nem önállóan, hanem az alexandriai mozgalmakkal kapcsolatosan, az egyes műfajok keretében fogjuk említeni.

Az általános népkeveredés, a görög kultúra szüntelen terjedése nem maradhatott hatás nélkül magára a görög nyelvre sem. Már a harmadik század folyamán megkezdődik egyrészt a köznyelvi nyelvjárásoknak, másrészt az irodalmi műfajok nyelvének bizonyos kiegyenlítődése. A közlekedés nyelvévé, az ú. n. «közös» nyelvvé (koine dialektos) az attikai nyelvjárás vált, de inkább csak a mi a nyelvi alakokat illeti; mert a nyelv szókincse, mondatkötése ez új, folytonos fejlődésben lévő köznyelvben az idők folyamán még nagy változásokon ment keresztül.

Eleinte természetesen minden írónak a maga gondja volt, milyen álláspontot akar ezzel a köznyelvvel szemben elfoglalni; a század végén azonban elkezdődött magának az akkori köznyelvnek tudományos vizsgálata, s az irodalmi műfajok nyelvéhez való viszonyának megállapítása is. Az efféle vizsgálódások már Zenodotosnak, az első alexandriai könyvtárőrnek ideje óta úgyszólván teljesen Alexandriához füződtek, csak később, már a második század dereka felé kezd a pergamoni iskola is beleszólni a grammatikai kérdésekbe. S ez természetes; a nyelv és irodalom tudományos kutatásához olyan eszközök szükségesek, a melyekkel legkorábban és legdúsabban a Ptolemaiosok, későbben pedig kivált épen Pergamon királyai látták el udvaraik tudósait. Ez az oka, hogy a szövegkritikai és nyelvtani tudományok s a régi szövegek magyarázásának tudománya (hermeneutika) a Ptolemaiosok székvárosában születik meg. Mindezen formális tudományok tárgyai kiváltképen Homeros eposzai voltak. Főleg azokat javította, magyarázta már Zenodotos, aztán a byzanczi Aristophanes (257–180 közt), s végül ennek tanítványa, a samothrakei Aristarchos (216–144 közt), ki aztán nagyjából úgy állapította meg szövegüket, a hogyan mai napig is ismerjük. Aristarchos volt a korszak legnagyobb kritikusa és grammatikusa; ő rendszerezte először a nyelvtan anyagát is, tanítványa, a thrákiai Dionysios pedig megírta az első elemi nyelvtant, melyben többi közt a beszédrészek mai napig is használatos nyolcz kategoriáját is megállapította. Aristarchos iskolája egészen a római császárok koráig fennállott. Neki és tanítványainak tulajdonítják a legmintaszerűbb régi iróknak lajstromba foglalását is az iskola czéljaira (Alexandriai kánon). Újabb kutatások (Bernhardy) szerint azonban az iskola kánonja eredetileg csak a költőkre vonatkozott, csak később változtatgatták, bővítgették, s végül a prózai műfajok íróira (szónokokra, történetírókra, philosophusokra) is kiterjesztették. Esztetikai kritikával az alexandriai iskola, úgy látszik, kevésbé foglalkozott. Ezen a téren a pergamoni iskola alapítójáé, Aristarchos ifjabb kortársáé és ellenfeléé, Kratesé az alapvetés érdeme. Az Aristarchos-féle merev nyelvtani szabályokkal szemben Krates jogot követelt az író egyéniségének is, és az egyes írók egyéni stilusának tanulmányozását ajánlotta, ő azonban viszont ebben az irányban ment túlságba, s kivált allegorikus magyarázataival gyakran olyasmit látott mintáiban, a mi tényleg nem volt meg bennük. Olyanféle ellentét ez, mely mai napság is sokfelé mutatkozik, s a többi közt nálunk is észrevehető egyrészt az ú. n. orthologusok tábora, másrészt a stilus jogait kiemelő másik tábor között. Kratesnak is megvolt a maga iskolája, s az Alexandria és Pergamon közt fennálló versengés II. Eumenes ideje óta valóságos irodalmi háboruvá fejlődött, melyben Krates római útja (167 Kr. e.) óta egyelőre a pergamoni irány jutott diadalra.

A szigorú értelemben vett grammatikai kutatásokkal mindig lépést tartottak e korban a régészeti, földrajzi, történeti speciális tanulmányok is, mert hiszen a régi írók magyarázatában a grammatikus el nem lehetett efféle ismeretek nélkül. Általában közönséges jelenség e korszak tudományossága terén, hogy a legtöbb kutató nem egy tudományággal, hanem egyszerre többel, sőt nagyon sokkal foglalkozik. Aristarchosnak például, mint látni fogjuk, a csillagászat terén tán még nagyobb neve van, mint a kritika terén; Eratosthenes pedig az egész világtörténet egyik legsokoldalúbb tudósa, polyhistora. «Bétá»-nak csúfolták a görög abc második betűjének nevével, mert, mint igazságtalanúl ráfogták, minden szakban második volt, de egyikben sem első. S a specialis kutatás iránt való ezen hajlandóság épen nem szorítkozik csupán Alexandriára; ellenkezőleg, mint már fennebb is volt alkalmunk említeni (l. 604. lap), bizonyos szakokban mintha Alexandriában is a peripatetikusok iskolája költötte volna fel a kutatás iránt való érdeklődést. Így főképen az Aristoteles iskoláján sarkallik e korszak hatalmas életrajz- (biographia) és emlékirat-(mémoire)-irodalma. A karystosi Antigonos, ki később I. Attalos király udvarában a bölcselkedőkről írt ilyen életrajzgyűjteményt, valószinűleg szintén athéni befolyás alatt állott. Egyes államférfiak, hadvezérek is megirták éleményeiket, többi közt a phaleroni Demetrios, maga is peripatetikus bölcs, a kor egyik legsokoldalúbb és legelőkelőbb szelleme, kiadta a maga tíz éves athéni kormányzóságának történetét, s az achaiai szövetség vezetője, Aratos is írt ilyen emlékiratokat. Az egyes városokra vonatkozó részletes kutatások is élénken folytak tovább, még pedig ismét a peripatetikus iskola működésének következtében, különösen az Athén régibb történetére vonatkozók. Ez az Attika mondáit, történetét, irodalmát, műemlékeit, helyrajzát tárgyaló úgynevezett Atthis-irodalom virágzása korát éppen ekkor élte. Legnevezetesebb képviselője phaleroni Demetrioson kívül, – ki Athén törvényhozásáról és alkotmánytörténetéről is írt önálló munkákat, – az athéni Philochoros, kit Antigonos Gonatas, mint Philadelphos párthivét 261-ben megöletett. Egy másik tudós, Krateros, az attikai népgyülési végzésekből állított össze nagy gyűjteményt, mely a tudomány kimondhatatlan kárára ránk nem maradt ugyan, de a melyet a későbbi szótárírók még nagyon felhasználtak. 264-ből vagy 263-ból való az 1627-ben Paros szigetén talált márványkrónika (az úgynevezett marmor Parium), melynek ismeretlen szerzője a görög politikai és művelődéstörténet főeseményeit Kekropstól kezdve Diognetos archon koráig időrendi táblázatban állította össze. A régészeti, művészeti és felirati tanulmányokkal kapcsolatos, komolyabb útleirás (periegesis) legkiválóbb alakja a Ptolemaios Epiphanes idejében, Alexandriában élt Polemon volt, kinek művét a későbbi írók, kivált Athenaios, nagyon felhasználták. A földrajz és időszámítástan (chronologia) terén meg Eratosthenes munkássága volt a legmaradandóbb hatású. Ez a csodálatos műveltségű ember (élt 275–194 közt) Euergetes király alatt az alexandriai könyvtárak őre volt, s (alaptalan) hagyomány szerint ő volt az első, a ki «philologos»-nak, azaz: a szellemi műveltség barátjának nevezte magát. Sokoldalú volt, az igaz, de korának nem volt igaza, mikor a mathematikai földrajz terén is megtagadta tőle az első helyet, mert hiszen ő volt az, a ki Aristoteles és Eudoxos alapján először osztotta fel öt zónára a földgömböt, sőt kerületét is kiszámította, még pedig nagyjából a mai napig is használatos módszer szerint. Már maga ez a tény mutatja, aránylag milyen magas fokig kellett fejlődniök az úgynevezett exakt tudományoknak is ebben a korban. S valóban, Eukleides már 300 körül irta meg mathematikai kézikönyvét, mely (Stoicheia = Elemek czímen) korunkig is fennmaradt, s kivált arab és latin fordításai útján nagy hatással volt a mathematika fejlődésére. Nagy nevet szereztek még a mennyiségtan és physika terén: a syrakusai Archimedes (287–212), állítólag Eukleides tanítványa, a mai napig is róla elnevezett physikai törvény feltalálója, továbbá az alexandriai Heron, ki az elméleti erőműtannak talán az egész ó-korban legnagyobb ismerője volt. Korát némelyek (Buttmann) Euergetes király idejére, mások (Vitruviusszal) sokkal későbbre, már a 100. év tájékára teszik. Ő volt az ó-kor Edisonja; mindenféle gépeket, még bábszinházat is készített (erre vonatkozó munkája fenn is maradt); a modern physikában előforduló Heron-labdának aligha ő a felfedezője, ellenben szerkesztett a Segner-féle kerékhez hasonló turbinát, melyet gőzerővel mozgatott. A csillagászat terén a már említett Eratosthenesen kívül Aristarchos, a grammatikus fejtett ki legbámulatosabb munkásságot: ő volt az első tudós, a ki a földnek a nap körül való mozgását (a heliocentrikus világrendszert) felfedezte; ő talált fel elméletileg teljesen helyes módszert a nap és föld közti távolság meghatározására is. Később aztán a nikaiai Hipparchos, ki a második század második felében, részint Alexandriában, részint Rhodoson élt, még Aristarchoson is túltett: felfedezte a föld pályájának excentricitását, de úgy látszik, ismét visszatért ahhoz a világrendszerhez, mely a földet tette a mindenség középpontjává, s nem a föld, hanem a nap (látszólagos) pályájáról beszélt, melynek középpontjától 1/24 földpályasugárnyi távolságban helyezte el a földgömböt. Ugyancsak ő fedezte fel az æquinoctiális (éjnapegyenlőségi) pontok előrenyomulását is, melynek magyarázata csak az újkorban sikerült. Az orvostudománynak két hirneves képviselője is volt e korszakban, kik mind a ketten sokáig fennálló iskolákat is alapítottak: az alexandriai Herophilos (300 körül) és a samosi Erasistratos. A Ptolemaiosok bonczoló-intézetet is alapítottak Alexandriában, melyben állítólag már az eleven-bonczolást (vivisectiót) is űzték a tudósok. A kor állattani ismereteit kivált a byzanczi Aristophanes foglalta össze egyik nagy művében, mely Aristoteles állattani művének átdolgozása volt; a Theophrastos óta virágzó növénytani tanulmányok pedig egész gazdasági irodalmat teremtettek, mely azonban, sajnos, egészen elveszett. Az orvosságtan terén a már említett Nikandros verses művei voltak a legkiválóbbak.

Míg ilyenformán a specialis kutatások terén a peripatetikus iskolán kívül kétségtelenül Alexandria viszi a főszerepet, addig a már megalakult nagyszabású prózai műfajok sem Alexandriában, sem a többi királyvárosban nem találtak kedvező talajra. Hogy a philosophia igazi hazája e korban is Athén maradt, arról már szólottunk. Összefüggő, nagyobb szabású történeti munkák sem keletkeztek a királyvárosokban, s általában e korszak történetírása a rhetorika befolyása alatt, a kedélyizgató, pikáns, anekdotaszerű előadást kedveli. A történeti kritika, sőt a történetírói őszinteség is mindenfelé csökkenőben van. A Nagy-Sándor tetteit elmesélő számos történetíró nagy hajlandóságot mutatott a mesés, nagyító előadásra. A diadochosok korának történetét kardiai Hieronymos, előbb Eumenes, aztán Demetrios, végül Antigonos Gonatas vezére irta meg, de munkája elveszett. Csak jelentéktelen töredékek maradtak ránk a kor legkiválóbb két történetírójának, a siciliai Timaiosnak és az athéni (vagy mások szerint egyiptomi) Phylarchosnak műveiből is. Timaios, kit mint Timoleon magasztalóját és Agathokles ellenségét már ismerünk (l. 478. lap) Siciliából való számkivetése után 50 évig Athénben élt, s 256 körül halt meg, majd száz éves korában. Főmunkája Sicilia 38 (mások szerint 68) könyves története volt, melyben egész 264-ig haladt, beleszőve Italia, Karthagó és Pyrrhos történetét is. Phylarehos a sikyoni Aratos kortársa volt, s 28 könyves történeti művében a Pyrrhos halálától a Kleomenes-féle háborúig terjedő 50 év történelmét irta meg. Ha Timaios és Phylarchos a korábbi nagy történetírókkal, vagy Polybiosszal nem mérkőzhettek is, azt a kárhoztató ítéletet mégis alig érdemelték meg teljesen, mely róluk épen az utolsó nagy görög történetíró, Polybios művében olvasható. Polybios maga a 2. század két első harmadában élt († 122), de munkássága már mindenképen kívül esik a mi áttekintésünk keretén. A gyakorlati ékesszólásnak természetesen szintén nem volt tere a királyi székvárosokban. További fejlődése, vagy jobban mondva elfajulása tehát a kisázsiai görög városokhoz fűződik. Ott fejlődött ki az úgynevezett ázsiai sajátságos keverék-stilus (Asianismus), melynek izléstelen, czikornyás dagályosságával az attikai classikus szónokokat tanulmányozó pergamoni iskola folytonos harczot folytatott, míg végtére a rhodosi közvetítő irány kifejlődésével maga az ázsiai ékesszólás is két táborra szakadt, s az attikai ékesszólás (Atticismus) Rómában végleges diadalt aratott.

A keleti befolyás leghamarább és legélénkebben épen ezen az ázsiai ékesszóláson volt érezhető; egyébként az a kultúra, melyet a fönnebbi áttekintésben vázoltunk, majdnem teljesen tősgyökeres görög volt, s jóllehet tudományos ága főkép Alexandriában székelt, épen úgy kifejlődhetett volna máshol is, a hol görögök laktak. De az idegen befolyás lassan-lassan mégis érezhetővé kezdett válni Alexandriában is. Már az első Ptolemaiosok érdeklődnek az uralmuk alatt álló föld sajátságos kulturája iránt is. Manetho egyiptomi pap a két első Ptolemaios idejében görög nyelven irta meg Egyiptom történetét, épen úgy, mint a hasonló törekvéseket mutató Antiochos Soter alatt Berosos, Bél papja, Chaldaia történetét, Megasthenes pedig Seleukos Nikator idején India történetét. Ennek, valamint abderai Hekataios egyiptomi történetének tartalmát Diodorosból ismerjük. Magára vonta a Ptolemaiosok figyelmét az Alexandriában nagy számmal megtelepült, s nyelvüket már jórészt elfelejtett zsidók sajátságos vallása is, úgy hogy gondoskodtak a zsidók szent iratainak görögre való fordításáról (hetvenes bibliafordítás, Septuaginta); mivel ezt a fordítást elgörögösödött zsidók, úgynevezett hellenisták végezték, a fordítás nyelvi tekintetben is érdekes dokumentuma a harmadik és második század már nagyon módosult köznyelvének. A fordításnak nemcsak a zsidók vették hasznát; elterjedését nemsokára egészen önálló, új theologiai és philosophiai irodalom követte. Vele és általa kezdődött meg Alexandriában a második század folyamán az a nyugatot és keletet belsőleg is egybefűző mozgalom, mely idővel egy második, az elsőtől majdnem teljesen független alexandriai iskola alakulására vezetett.

A mi a Nagy-Sándort követő korszak művészetét illeti, Plinius azt mondja róla, hogy a 121. Olympiasszal (296 Kr. e.) egészen megszünt és csak a 156. Olympiasszal (156 Kr. e.) kapott új életre. Pliniusnak ezt a nyilatkozatát legújabban onnan magyarázzák (Brunn), hogy e kor művészeti írói a mostanig is fennálló szokás szerint saját kortársaikról nem emlékeztek meg műveikben, s ezért talált Plinius e korban olyan nagy hézagot. De annyi bizonyos, hogy a harmadik század kezdete a művészet történetében éles határvonalt jelez.

Feltünik ez a határvonal még a szobrászat további fejlődésében is, mely pedig valamennyi művészeti ág közül kimagaslik e korszakban is. Feltünik még ott is, a hol igazán szó lehet további fejlődéséről; de a korábbi főszékhelyek korántsem mind tartják meg régi vezető szerepüket ebben a művészetben, mely sokkal inkább függ anyagi feltételektől is, mint a többi művészetágak. A régi köztársaságokat már e korszak elején többnyire megtörte a makedoniai hatalom; maga az achaiai szövetség sem annyira politikai terjeszkedés, mint inkább védekezés czéljából jött létre. Nagy művészi vállalatokról tehát ilyen zavaros politikai viszonyok közt nem lehetett szó. Az athéni és sikyon-argosi iskolák teljesen el is tünnek a szintérről; sem itt, sem amott nem élnek e korszakban olyan kiválóbb művészek, kik a szobrászat további fejlődésére befolyást gyakoroltak volna. Hogy minden művészi gyakorlat megszünt volna, az fel nem tehető, de legalább az athéni zavaros viszonyok közt, a phaleroni Demetrios eltávozása óta mindenesetre nagyon megfogyott, s a régi, megszokott kerékvágásban mozgott. Igazán különös tény azonban az, hogy még a leggazdagabb, legműveltebb királyvárosban, Alexandriában sincs nyoma egyetlen egy olyan kiválóbb művésznek sem, kiről ottani művésziskola vagy legalább állandó művészi gyakorlat létére lehetne következtetést vonni. Ezt a feltünő tényt máskép alig lehet magyarázni, mint hogy a Ptolemaiosok jónak látták egyelőre a kifejlett belföldi művészethez alkalmazkodni, s megelégedtek azzal, hogy lassan készítsék elő az átalakulást. Kisázsiában, melynek görög városai, mint tudjuk, már az előbbi korban át kezdik venni a vezetést, a teljes függetlenséget kivéve minden föltétel meg volt a művészet felvirágzására. De kiváló művész, vagy épen iskola itt sem szabott új irányt a fejlődésnek; minden ágban megvoltak úgyis a tökéletes minták, melyekhez a művészek igazodhattak.

A denderai templom déli külső falának diszítése.
(A mai nap is fennálló templom Hathor egyiptomi istennő tiszteletére a Ptolemaiosok és az első római császárok korában épült.)

A Laokoon-szoborcsoport.
Agesandros, Polydoros és Athenodoros rhodosi szobrászok műve. Most Rómában, a Vatikánban.

Igazi fejlődést a szobrászat tehát csak két új székhelyén mutat. Először azokban a királyvárosokban, melyekben nem nehezedett rá a belföldi sablonok nyűge, kiváltképen Pergamonban; aztán Rhodosban, abban a köztársaságban, mely egyrészt okos politikája, másrészt nagy forgalmán és kereskedelmén alapuló gazdagsága következtében minden anyagi feltételnek bővében volt a művészet szabadabb fejlesztésére. Mind a két székhely új irányokat is jelez a szobrászat történelmében. A királyvárosokban természetesen más feladata lett a művészetnek, mint a köztársasági időkben volt, mikor még a kor jobb szerette dicső elődeit, mint önmagát magasztalni; a királyi Mæcenások megkivánták a művészettől, hogy első sorban a dynastia dicsőségét örökítsék meg alkotásaikban. A capitoliumi múzeumban őrzött «haldokló gallus» és a Ludovisi villában lévő «gallus házaspár» (az előbb u. n. Arria és Paetus csoport), mint Nibby, Visconti, Raoul-Rochette, és más tudósok helyesen felismerték, a keltáknak Attalos és Eumenes királyoktól való legyőzését örökítik meg. Kiválóbb művészei ez iránynak: Isigonos, Pyromachos, Stratonikos, Antigonos és mások. Rhodosban ellenkezőleg, a politikai hatalom dicsőitése nem volt szükséges, de itt meg épen a túlságos bőség, gazdagság érzete azt a követelést szabta a szobrászat elé, hogy mentül nagyobbszabású, mentül meglepőbb, hatásosabb műveket alkosson. Ez a követelés volt az oka a rhodosi művészet két fő irányának. Az egyik irány az alkotások óriás méreteivel akart hatni. Tarentumnak a mult század végén mutatott példáján Rhodos azzal akart túltenni, hogy Lysippos tanítványával, a lindosi Charesszel a napisten tiszteletére harmincz méter magas szobrot építtetett, melyet már 222-ben földrengés tett tönkre. Ez az u. n. rhodosi kolosszus volt Nero idejéig az ó-kor legmonumentálisabb e nemű alkotása. De hozzá hasonló, nála csak kevéssel kisebb szobormű Plinius értesítése szerint száznál is több ékesítette Rhodos tereit. Minthogy azonban e kolosszusok csak egyes alakok lehettek, s így tárgyuk mozgalmas élénkségével nem izgathatták a nézők lelkét, először Rhodosban, de aztán Pergamonban is, egy másik irány is fejlődött, az, melynek legkiválóbb alkotásai a Vatikánban őrzött Laokoon csoport, és a nápolyi múzeumban lévő u. n. farnesei bika. (Gypszöntvénye mind a kettőnek meg van a mi nemzeti múzeumunkban is.) Ezeknek a nagy szoborcsoportoknak létrejöttére sem politikai, sem vallásos okok nem vezethettek, hanem tisztán csak a kornak izgalmakat kedvelő izlése, párosulva azokkal a szakismeretekkel és azokkal az anyagi feltételekkel, melyek efféle nagy alkotásokhoz okvetetlenül szükségesek. A kor közönsége olyanféle hatást vár ez alkotásoktól, mint a költészet terén a (szintén később fejlődött) drámától: tisztulni akart a félelem és részvét okozta lelki megrendülés által. Ezzel a pathetikus, drámai felfogással ezek a művek úgyszólván befejező fokát teszik az egész görög szobrászat lépcsőzetes fejlődésének: maguk még az öntudatos szobrászat bélyegét hordják, de már azon a határon állanak, melyen túltörekedni a művészet eszményiségének koczkáztatásával járt volna.

Haldokló gallus.
(Az u. n. haldokló gladiator). (Róma, Capitolium. Antik szobor a diadochosok korából).

Gallus és felesége.
(Ludovisi Villa, Róma. Antik szobor a diadochosok korából.)

A királyság szolgálatában álló iránynak is, meg a rhodosi kettős iránynak is az a közös vonása, hogy mind a kettő nagyszabású, s hogy úgy mondjuk, a nyilvánosság elé való műalkotásokat teremt. De valamint a költészet terén Theokritos és követői szükségét érezték annak, hogy a tudós, mesterkedő, nehéz feladatokkal bibelődő általános iránynyal szemben az egyszerűséghez, természetességhez térjenek vissza, úgy a kor szobrászata terén is mutatkozik ez a reakczionárius irány, annyival inkább, mert a nyilvánosságon kívül a magánélet folyvást növekvő fényűzése is külön követeléseket szabott a művészet egyes ágai elé. Ezeknek a követeléseknek a szobrászat terén egy, a hatalmas műalkotások irányával egyrészt rokon, de másrészt vele épen ellentétes irány lehetett hivatva megfelelni, az, melyet különösen a második század első felében élt Boëthosnak tulajdonított szoborművek mutatnak. Ezek közül a többnyire kedves gyermekalakokat feltüntető művek közül az egyik, a libahordó gyermek több utánzatban maradt reánk. Czéljuk nem lehetett egyéb, mint hogy a nagy alkotások szemléletébe belefáradt, jóllakott lelket szórakoztassák. Boëthos azért is érdekes alak, mert egyúttal a szobrászattal rokon érczverés (trébelés, toreutika) nagymestere is volt. Ez a művészetág, mely szintén főleg a magánfényűzés szolgálatában állott, ebben a korszakban kezd virágozni azokon a vidékeken, melyeknek lakossága már most a későbbi római koréhoz hasonló anyagi bőségben élt. A kőmetszés (gemmafaragás) igazi virágzása is most kezdődik. A faragvány tárgya a szobrászat egyidejű fejlődése, a gemma rendeltetése, és az anyag minősége szerint váltakozott. Pyrgotelesnek, Plinius szerint e nemben a kor legkiválóbb művészének, kizárólagos szabadalma volt Alexandros arczának gemmákon való kifaragására úgy, mint Lysipposnak és Apellesnek a maguk művészete terén való ábrázolására. De arczképeken és személyes vonatkozású symbolikus alakokon kívül híres műtárgyak másolatait, istenképeket is szokás volt gemmákon kifaragni. A ránk maradt gemmák nagyobb része késői hamisítvány; az egyik legszebb és hiteles darabot, az u. n. Gonzaga-féle kaméát, – melyet most a szent-pétervári császári múzeumban őriznek, s mely némelyek szerint Ptolemaios Philadelphost és Arsinoët, mások szerint Ptolemaios Sotert és Eurydikét ábrázolja, – még a harmadik vgy legfellebb a második században készítette valamely ismeretlen művész. A pénzminta-faragás terén e korszakban is általános az a divat, hogy a művészek saját nevüket is rávésik az anyamintára, és csak Perseus és IV. Seleukos idejében szűnik meg végképen. Pherai Alexandros és Maussollos pénzein igen jellemző, hogy a fejek nem oldalról, hanem szemben vannak rajtuk ábrázolva. Kimon syrakusai pénzei (női fej elülről), Kleudoros veliai pénzei (Pallas fej elülről) és Theodotos klazomenai pénzei (Apollon fej elülről) tehát valószinűleg e korszakba tartoznak.

A Farnese-féle bikacsoport.
(Apollonios és Tauriskos káriai szobrászok műve. Augustus idejében Rhodosból Rómába került. Most a nápolyi muzeumban van)

Libahordó gyermek.
(Másolat Boëthos után. Róma, Vatikán).

A Gonzaga-féle kaméa.
(Fél nagyságában.)

Maussollos pénze.

Mint a szobrászattal rokon mindezen miniatur-ágak fejlődése is mutatja, a szobrászat technikája e korszakban még tökéletesebbre fejlődött. A rhodosi szobrászok valóságos virtuozitásra fejlesztették ügyességüket olyan irányban, hogy hatást épen kevés eszközökkel, de aztán azoknak annál biztosabb kezelésével értek el. A Laokoon-csoport például kizárólag vésővel készült, pedig az emberi test izmai úgy vannak rajta kidolgozva, mintha minden egyes részlet önálló hatásra törekednék. Ennyiben még a korszak ezen legbámulatosabb művészi alkotásán is meglátszik az alexandriai kor tudós irányának hatása, mert épen nem véletlen dolog, hogy az emberi test alaposabb anatomiai vizsgálata szintén a diadochosok korában kezdődik. A Laokoon-csoportnak a legkiválóbb műkritikusok (Lessing) ítélete szerint nem igen ártott a tudós technika önálló térfoglalása; de, mint látni fogjuk, a kor egyetemes művészetének épen nem vált javára. Valószinűleg már a diadochosok korába tartoznak olyan művészek is, mint Myrmekides és Kallikrates, kik szabad szemmel alig látható miniatur-alkotásaikkal már úgyszólván kizárólag csak technikai hatásra törekedtek. Ugyanez a jelenség ez, melyet a költészet terén a «Paignia» néven ismertetett verselésbeli játékok mutatnak.

Maussollos drachmája.

A technika virágzásának ebben a korában a görög felfogás magát a mechanikát is a művészetek közé zavarta, mely kivált a hadászat szolgálatában csakugyan magas fokra fejlődött. Alig mult száz éve, hogy az első hadigépeket építették, s most már könnyű szerrel és roppant számban alkalmazzák őket nyilt mezőkön is, a harczosok nagy tömegei és kivált az Indiából került elefántok ellen, eleinte ugyan csak fedezett hadállásokból, de 207 óta nyilt csatában is. Hogy az ostromlásnál, különösen a mi a haditornyok, aknák, töltések építését illeti, mire voltak képesek e kor építői és mechanikusai, azt Tyros vagy Rhodos ostromának történelméből ismerjük. Később, Syrakusai ostromakor Archimedes működése még bámulatosabb tanúbizonyságot tesz a mechanika haladásáról. Miféle alkotások keletkezhettek a mechanika ilyen fejlettsége mellett a praktikus építészet terén, azt az alexandriai kikötő munkálatai mutatják, meg a pharosi világító-torony, melyet már az ó-korban a hét világcsoda közé soroltak. Deinokrates, Alexandros építőmestere állítólag azzal a tervvel foglalkozott, hogy Athos hegyfokát Alexandros térdelő szobrává faragtatja ki, úgy, hogy egyik kezében egy 20,000 lakosos város legyen elhelyezve, a másikból pedig nagy folyó hömpölyögjön a tenger felé. A kor hajóépítéséről is olyan hagyományaink vannak, melyek a technika mai fejlettsége mellett is szinte mesésen hangzanak. Siciliában, mint tudjuk, már az idősb Dionysios korában készítettek négy-, ötsorevezős hajókat, sőt ott már a negyedik századtól kezdve közönségesek voltak a hatsorevezősök is. Athénben négy és ötsorevezősöket először Alexandros halála táján építettek. De a vezérhajók, ha a régi tudósításoknak hihetünk, a hat evezősoron is túlmentek. Antiochos admirálhajója nyolczsorevezős, Demetrios Poliorketesé Plutarchos szerint is tizenhatsorevezős volt, sőt II. Hieron Athenaios szerint húszsorevezős, Ptolemaios Philopator pedig «látványosság kedvéért» épenséggel negyvensorevezős hajót készíttetett. E hajó-óriások szerkezetéről sokat töprenkedtek a modern szakemberek; bizonyos eredményre azonban mind ez ideig nem jutottak, még a sorok elhelyezésére nézve sem.

Pherai Alexandros pénze.

Harczi jelenet az Alexandros-sarkophág egyik (keleti) oldalán.

Vadászati jelenet az Alexandros-sarkophág egyik (nyugati) oldalán.

Az Alexandros-sarkophág északi homlokzatának és oldalának domborművei.

Az Alexandros-sarkophág déli homlokzatának és oldalának domborművei.

Az építészet, mint művészeti ág, természetesen nem kerülhette el a fejlődő technika és a módosult követelmények befolyását. Már a halikarnassosi Maussolleion is sokkal inkább a keleti pompa és szertelenség, mint a görög izlés bélyegét hordozta. Attól kezdve mindig gyakoriabbak lettek az olyan alkotások, melyek létrejöttüket nem örökös, állandó, hanem rövid ideig tartó, meglepő hatásra való törekvésnek köszönhették. Olyanféle művek, melyeknél a díszítés főkövetelmény volt, például Hephaistion máglyája (melyet Alexandros megbizására Deinokrates készített), vagy az a díszes hajó, melyet az ifjabb Dionysios a korinthosi Archiasszal készíttetett, vagy Alexandros halotti kocsija, egészen új feladatokat tüztek az építőművészet elé. Az egyszerűségben kifejezésre jutó eszmény nem hatott többé úgy, mint régen; legalább is párosulnia kellett képzelet- és érzékizgató elemekkel. A felséges dór-stilust most már teljesen kiszorítja a pompás korinthosi, s az e korbeli építészet mulandó természetét szomoruan mutatja az a tény, hogy majd minden emléke nyomtalanul eltünt.

A városépítés terén, mint tudjuk, már az előbbi korszakban követelményül állította fel a szabályosságot a miletosi Hippodamos, Peiraieus építője és Rhodos újjáépítője (408 körül). Most azonban az új királyvárosokat, Alexandriát vagy Antiochiát építő görög művészeknek (amott Deinokratesnek, emitt Xenaiosnak) már csak azért is újabb feladatokkal kellett megküzdeniök, mert most már a város beosztása első sorban a királyi paloták elhelyezésétől függött. Magukhoz a királyi palotákhoz pedig mintákat nem Görögországban, hanem a keleti nagy despota-államokban kellett keresniök. Így a további fejlődés ezen a téren is abban állt, hogy a művészek mindinkább a külső hatásra törekedtek, míg végtére Róma, melynek viszonyai ekkor még az Alexandros előtti görög viszonyoknak feleltek meg, át nem vette, s a maga nagyszerű templomépítéseivel újra fel nem virágoztatta az otthon elfajulásnak indult görög építészetet.

A kor festőmüvészetére, a mi a más művészetektől független, igazi képirást illeti, igen kevés hagyományunk van, az is csak irott értesítés, nem műemlék. Főszékhelyei, úgy látszik, e korszakban is a régiek maradtak, mert ez az ág nem függ annyira az anyagi viszonyoktól, mint a szobrászat vagy az építészet. Athén ugyan ezen a téren is veszít, de Sikyon megtartja jelentőségét. Ázsiában határozott iskola nem alakul, de néhány művész nevét onnan is ismerjük. Egyiptomról, Makedoniáról csak egyes, szórványos hagyományaink vannak. Ebben a nemben, úgy látszik, a technika sem fejlődött túl azon a fokon, melyre Apelles és híres kortársai, kivált Protogenes, Aëtion, Antiphilos, Theon és Theoros emelték. A mozaik-technika feltalálása vagy legalább tökéletesítése ugyan ebbe a korszakba esik, mert már legkésőbb a második században Pompeiben is alkalmazták; II. Hieron említett díszhajójára Athenaios azt mondja, hogy a rajta lévő termek padlózata olyan mozaikkal volt kirakva, mely az Ilias jelenteit ábrázolta, s ugyanezen időtájban készítette a pergamoni Sosos híres sepretlen szobáját, azaz olyan mozaik ebédlő-talajt, melyen lakomahulladékok, sőt rágcsáló egérkék voltak ábrázolva. Azonban a mozaiktechnikának csak a díszítés volt a rendeltetése, s így az igazi képirás fejlődéséhez semmi köze. Úgy látszik, a képirás fejlődésére a tudós tanulmányoknak sem volt befolyása. Legalább erre mutat, hogy a legképzettebb iskola, mely nagyobbszabású tárgyak (pl. csatajelenetek) ábrázolására képes, most is a sikyoni iskola marad. A ránk maradt értesítések szerint ez az iskola első sorban mozgalmasságra, elevenségre törekedett, mind a külső cselekedetek, mind a lelki élet ábrázolása terén. Ez a törekvés egyrészt életképek festésére vezetett, a mifélék lehettek máshová való festők művei közül is pl. Philiskos festőműterme vagy Simos kallós műhelye. Másrészt bizonyos mozgalmas tárgyú mythologiai jelentek ábrázolására; ilyen tárgyúak voltak pl. az egyiptomi Euanthesnek Andromeda elrablását, vagy Prometheus megszabadítását ábrázoló képei; továbbá a kisázsiai Artemon égbeemelkedő Heraklese, vagy ugyanannak a Laomedonnal vitázó Heraklese, vagy Danaët és a kalózokat ábrázoló képe: végül a rhodosi Tauriskos Klytaimnestrája. Eteoklese Kapaneusa. Ez irány mellett azonban számos képviselője volt a vele ellentétes, Apelles-féle iránynak is, mely nem annyira a mozgalmasságban, mint inkább a tökéletes kivitelben kereste érdemét. Ilyen irányú képek lehettek a sikyoni Nealkes Aphroditéje, a rhodosi Ophelion Pánja, a sikyoni Leontiskos «diadalmas Aratosa» stb. Legnagyobb sikert e korszakban a régiek itélete szerint az a festő aratta, kiben mind a két irány jó tulajdonságai egyesültek: ez a byzanczi Timomachos volt, a görög festészet utolsó kiváló alakja, kit újabb kutatások nem Plinius értesítése szerint Caesar korába, hanem még a diadochosok korába helyeznek. Halálra készülő, búskomor Aiasát, bosszura készülő Medeáját ábrázoló művei híresek voltak arról, hogy hatásvadászat nélkül, szabad játékot engedve a néző képzeletének, kitünően tüntették fel az illető személyiségek bonyolódott lelkiállapotát.

Timomachosszal aztán bevégződik a görög festőművészet önálló története. Mint diszítő-művészet (art décoratif) azonban, az építészettel és a szobrászattal egyesülve, épen a most szóban lévő korszak legelején olyan műemlékeken szerepel, melyek az egész ó-kor művészetének legbecsesebb maradványai közé tartoznak. Az 1887. évben a konstantinápolyi muzeum igazgatója, Hamdi bég Sidonban (ma: Saàda), két régi földalatti sirboltban huszonhat antik sarkophagot (kőkoporsót) fedezett fel, melyeket azóta az említett muzeumban helyeztek el. Nagyobb részük az ismeretes, egyiptomi stilusú, emberalakú sarkophagok közé tartozik, s valószinűleg még az V. század első felébe való. De van köztük négy tiszta görög stilusú mű is, melyek közül három (az ú. n. Satrapa-, lykiai-, és a sirató asszonyokat ábrázoló sarkophagok) valószinűleg szintén régibb korszakban készült; a legpompásabb darab, az ú. n. Alexandros-sarkophag azonban mindenesetre a most szóban lévő korszak legelejéről való. Már csupán építészeti szempontból is érdekes: gazdagon diszített, hatalmas párkányzatú márványmedenczéjére görög templomtetőt ábrázoló födél borul, melynek architrávján egyéb ékítményeken kivül leveles szőlővessző-diszítés fut végig. De még érdekesebb azért, mert a diszítő-szobrászatnak és festőművészetnek egészen új, eddig nem sejtett fejlődéséről tesz tanúbizonyságot. Ugyanis a medencze négy oldallapját és a tető két oromsíkját hat relief-jelenet ékíti, melyek készítésében szobrász és festő egyaránt remekelt. Legértékesebbek a sarkophag két hosszabb oldalát diszítő, egyenkint 2 méter 80 cm. hosszú, és fél méter magas relief-képek. Az egyik vadászatot ábrázol, a másik csatajelenetet, még pedig kétségen kivül Alexandros valamelyik csatáját. A rajtok lévő személyiségek valószinűleg mind arczképek, Alexandros maga is, ki a csatajelenetben a fejét sisak gyanánt fedő oroszlánfőről, a másik képen királyi fejszalagjáról ismerhető fel. A vadászatot ábrázoló képen a főhelyet egy perzsa ruhás alak foglalja el, ki a medencze két másik oldalán és a födél két orommezőjén lévő kisebb reliefeken is határozottan fölismerhető, mint főalak. A szakértők (Reinach véleményéhez csatlakozva) most ebben az alakban sejtik a sarkophag tulajdonosát, s részint (Reinach szerint) valami perzsa satrapának, részint (Studniczka szerint) Abdalonymos sidoni fejedelemnek tartják, ki fejedelemségét az issosi csata után épen Alexandrosnak köszönhette. Plasztikai tekintetben mind a két kép kivált mozgalmasságával, valószerűségével, technikája tökéletességével hat; de egyik leghíresebb szakértő (Collignon) itélete szerint, «főkép a csatajelenet kissé túl van terhelve alakokkal, s egészben véve azoknak az újabb conventióknak hatását mutatja, melyek később a reliefet a festett képhez mindig közelebb vitték. Világosak rajtok a reminiscentiák a IV. század mintáira, szembetünő a történelmi hűségre és a pompázó (brillante), szenvedelmes előadásra való törekvés, a festői elemnek térfoglalása». A technika különben festői szempontból is bámulatos. A helyett a conventionalis 3-4 alapszin helyett, melynek halvány nyomait némely VI. századba való műemlék maradványai mutatják (l. 190. és 307. l.), az Alexandros-sarkophag mestere egész sor különböző árnyalatú színt, violát, bibort, kéket, sárgát, karminvöröset, barnavöröset, és (talán) korombarnát (bistre) alkalmazott, s a legnagyobb pontossággal fel tudta tüntetni a keleti szövetek tarka mintázatát, még az ú. n. szinjátszást is. A meglepően eleven kifejezésű arczok és a ruhátlan testrészek szintén be annak vonva szükség szerint világosabb vagy sötétebb, sárgás, áttetsző mázzal, a szemek kék vagy barna szinűre vannak festve. Ez a festői szempont adja meg a legkiválóbb jelentőségüket e sidoni leleteknek. Voltak tudósok, kik máris kétségbevonhatatlan bizonyságát látták bennük az összes classikus korbeli görög szoborművek polychromiájának, azaz annak, hogy az antik márványszobrokat mind befestve kell minden korszakban képzelnünk. Eldöntve még nincs a polychromia kérdése, de annyi bizonyos, hogy az Alexandros-sarkophág képei egészen új, váratlan fényt derítettek a görög festőművészet technikájára és az antik polychromia kérdésére.

Relief az ú. n. Alexandros-sarkophagról. A csatajelenet baloldala.
(A lovas alak Alexandrost ábrázolja.)

Az edényfestés terén is Alexandros halála táján mutatkozik először az az irány, mely a reliefet a festéssel egy képben akarja egyesíteni az edényeken: jele annak, hogy az edényfestés is elérte fejlődése végső fokát, s túl kellett terjeszkednie természetes határain, hogy pártfogásra találjon. Ennek az iránynak egyik képviselője a Krim vidékére került athéni Xenophantos, a Pantikapaionban talált hasas lekythos-forma edény mestere. Az italiai görög gyarmatokban azonban még egy, gyönge másodvirágzást élt az ipari művészet ezen ága. A leletek helyei itt többnyire a félsziget belsejében, kivált Campaniában és Apuliában vannak; de valószínű, hogy az edények a parti városokból, kivált Tarentumból kerültek oda. Valamennyinek közös vonása az edény formájával keveset törődő, szabad rajz mellett a hatásvadászat, már aztán akár az edények óriási nagysága, akár tarka színpompája, akár a képek bonyodalmas csoportosítása útján. A késői campaniai edényeken már a testszínt is alkalmazták a sötétvörös és sárga szinek bő használata mellett. Mindezen edények legnagyobb része temetkezési czélokra készült, s ez a rendeltetésük a képek tárgyán is többnyire felismerhető. Egy részükre azonban a színpadi élet volt kiváló hatással: igen gyakoriak rajtuk egyes bohózatokból vett jelenetek, sőt Euripides tragédiáinak illusztrácziói is. Ha a tárgy nincs is színdarabból véve, a csoportosításon többnyire akkor is meglátszik a színpad hatása; tanulságos e szempontból az 1851-ben egy canosai sirban talált híres Dareios-edény, melyet most a nápolyi muzeumban őriznek. Alapjában véve azonban az összes edények mégis a hagyományos technikát mutatják. Igazi festőművészetté az edényfestés sohasem válik; a fejlődés ez újabb mozzanatai nem egyebek, mint «egy idejét multa iparág kapkodásai, hogy a közönség pártfogását megtarthassa» (van Rohden).

Az egyes művészeti ágak e rövid áttekintéséből kiviláglik, hogy a kor művészetét csaknem minden ágban a hatásvadászat, s a gyakorlati technikának az eszmény rovására való fejlődése jellemzi. Hajdan a technika magasabb értékre és érdekre csak úgy számíthatott, ha az eszmény szolgálatában állott, melynek kifejezése akkor még főczélja volt minden műalkotásnak. Mióta azonban a gyakorlati élet szükségletei az egyéniség teljes felszabadulásával elméleti jogosultságra is találtak, azóta a technika a tudománynyal szövetkezve, minden téren önállóságra törekedett. Az általános korszellem hatása alatt már az előbbi kor vége felé az esetleges, de hatásos külsőségekre kezdett a figyelem fordulni, s a régi tárgyilagos és természetes művészet hagyományai már akkor feledésnek indultak. A beállott politikai és társadalmi viharok aztán teljessé tették a hagyományokkal való szakítást, s mikorára a derű ismét beköszöntött, nem volt többé betölthető az a tátongó hézag, mely a művészet alkotásait épen úgy különválasztotta az egész nép életétől, mint a költészet és irodalom új alkotásait. A művészet is a közönség művelt, sőt tudós, vagy legalább gazdag részének kiváltságos tulajdonává vált, s nem volt többé a vallásos és politikai szervezet lényeges alkotórésze, mint azelőtt. Ezért kellett a művésznek a veleszületett természetes érzéket legtöbb téren a művészi eszközök tanulmányozásával pótolni, azért lép e kor művészetében is tudatos, elmélkedő számítás a régi közvetetlenség helyébe. Csupán a szobrászat némely remekművei jeleznek bizonyos tekintetben örvendetes fejlődést, de még a rhodosi iskolának legnagyobbszerű alkotásai is nem annyira a teremtő lángész alkotásai többé, mint inkább hatásos részleteknek egy megragadó helyzetben való művészies összefoglalásai. Azon a határvonalon állanak már, melyig az emberi szellem önkényes modorosság nélkül, számító, öntudatos eljárással egyáltalában eljuthatott. Megmaradhatott volna-e a művészet ez ága is sokáig ezen a végső határon, ezt a kérdést egykönnyen senki sem merészelheti eldönteni. A történelem maga nem ád rá feleletet, mert e korszak végén Görögország teljesen elveszti függetlenségét és sorban összedőlnek a diadochosok és epigonok királyságai is, melyekben a görög szellem annyi ideig diadalmasan fennállott. A művészet ugyan új pártfogóra talált a diadalmas Rómában, de idegen talajba ültetve nem folytathatta tovább természetes fejlődését, hanem nagyon, de nagyon hosszú időre új környezetének viszonyaihoz kellett alkalmazkodnia.

40. Az ó-kor gazdasági fejlődésének megitélésében mai napig is két, egymással ellentétes irány mutatkozik Németországban. Az egyik – állítólag Aristotelesre visszamenő – iránya alapítója Rodbertus János Kár., hires socialpolitikai iró (szül. 1805-ben), s jelenlegi főképviselője Bücher Károly, Karlsruheban a nemzetgazdaság tanára. A másik, újabb irány főszószólója Meyer Eduárd, a történetíró. Amazok az antik gazdasági élet jellemző vonásának mindvégig kizárólag a házigazdálkodást tartják, azaz: az egyes háztartásnak csupán a maga szükségleteit kielégítő, autonom gazdálkodását. Az államgazdaságnak, vagy közgazdaságnak (Volkswirtschaft) az ó-korban szerintük csak egyes, gyönge csirái mutatkoznak. Ehhez képest tagadják pl. a szabad munka és kereset létét is az egész ó-kori életben. Felfogásuk a történet terén arra a belhiedelemre vezetett, hogy a középtengeri népek fejlődése kezdettől fogva szakadatlanul fölfelé irányuló vonalban haladt. Ezzel szemben Meyer E. (l. die Wirtschaftliche Entwickelung des Alterthums 1–6, és 47. l.)# annak a felfogásnak helyességét vitatja, mely szerint a középtengeri részek fejlődése ez ideig két párhuzamos, egymástól teljesen különálló vonalban fejlődött, hogy nevezetesen a gazdasági (és kereskedelmi) fejlődés már az ó-korban igen magas (a XVII. és XVIII. századéval összehasonlítható) fokra ért, s a középkor elején ismét visszatért azokhoz a kezdetleges viszonyokhoz, melyekhez az ó-korban egyszer már rég túlemelkedett volt. Meyer felfogásának helyessége, legalább a mi az alexandriai kor nagy centrumait és később Rómát illeti, alig vonható kétségbe.^[VISSZA]
41. Euemeros töredékeinek legjobb kiadása magyar tudóstól, Némethy Gézától való. Fontosságot kivált az ád Euemerosnak, hogy a középkori egyházatyák gyakran idézték a sok istenben való hit czáfolására.^[VISSZA]
42. A «hellenismus» szón épen kivált Droysen óta a barbárságtól befolyásolt görög civilisatiót értik, s a «hellenistikus» csinált görög terminust a «hellénnel» szemben e későbbi civilisatio termékeinek jelzésére használják. Droysen nagy művének (Geschichte des Hellenismus), mely pedig Alexandros korával kezdődik, s az epigonosok korával már végződik, czímében is benne van ez a szó. Miért nem tartjuk helyesnek az egész kor általános megjelölésére, előadásunkból úgy is kiviláglik. Mások ismét (Christ, Susemihl) alexandriai kornak nevezik ezt az időszakot, mivelhogy szerintük «Alexandria a korszak irányadó szellemi székhelye». Ez először is általánosságban sem áll egészen, mert Alexandriában főképen csak a költészet és legkivált a szaktudományok virágzottak; sőt még a költészet terén is pl. a komédia nem Alexandriában székel, s Theokritosnak is kevés köze van Alexandriához; a mi munkánkban pedig, mely a politikai történetet már a 217. évvel határolta, épenséggel nem volt az Alexandrost közvetetlenül követő kor Alexandriáról elnevezhető. (A «görög-makedon államrendszer kora» féle jelölést Holm ajánlotta.)^[VISSZA]
43. Menandros Georgos (A földmives) cz. darabjából különben csak a napokban adott ki Nicole ujabban feltalált, mintegy 60-70 sornyi töredéket, melyekről Weil Henrik, a híres franczia tudós 1897 október 29-én előadást tartott a párisi Académie des inscriptions-ban.^[VISSZA]
44. Theokritos kortársának, a smyrnai Bionnak és a sokkal később (100 körül) élt syrakusai Moschosnak Theokritost utánzó idylljei belső erő és természetesség dolgában messze mögötte maradtak mintáiknak.^[VISSZA]