I. Antiochos képmása.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXXII. FEJEZET.
Az epigonok kora.
A keleti nagy monarchiáknak további sorsához, főkép a Seleukidáknak és a Ptolemaiosoknak Syria egy részéért és Phoeniciáért való folytonos versengéséhez nem fűződik ebben a nagyon hiányosan ismert korszakban valami különösebb érdek. Nem is vezetett nagyobb jelentőségű történeti eredményre, mert Makedonia, Syria és Egyiptom jóformán egyensúlyban tartották egymást. Fontosabb nála a hellén államrendszer e korban való fejlődése, melyről különben, sajnos, szintén csak nagyon töredékes hagyományaink vannak.
Míg a kor legkiválóbb alakja, Pyrrhos epeirosi király nyugaton veszendő ügy támogatására fecsérelte saját erejét és népéét, addig a Balkán-félszigeten olyan események történtek, melyek az egész fejlődésben újabb fordulópontot jeleznek. Mióta ugyanis 284-ben a rómaiak és a kelták közt kitört háború 282-ben a kelták nagy vereségével végződött, a megvert kelta nép nagy csoportokban tódult át Pannonia és Illyria területén lakó törzsrokonaihoz, s most, a 279. év első felében elárasztotta az egész Balkán-félszigetet. Egyik hordájuk Kerethrios vezetése alatt Thrakiának, egy másik Brennos és Akichorios vezetése alatt Paioniának, egy harmadik Bolgios vezetése alatt Illyrián át Makedoniának vonult. Makedonia, melynek lakosságát a keletre irányuló óriás mértékű kivándorlás nagyon megcsappantotta, erejét a királyságért folytatott harczok nagyon meggyengítették, nem volt képes a hellén és hellenistikus világot megóvni a barbárok támadásától. Ptolemaios Keraunos mindjárt az első csatát elvesztette, s maga is elesett. A megerősített városok kivételével egész Makedoniát elözönlötték a barbárok, s Brennos vezérlete alatt már 278-ban Thessaliába, s onnan magába Görögországba nyomultak. Majd kétszázezer főnyi seregükkel a közép-görögországi görögök, első sorban az aitoliaiak és boiotiaiak csak mintegy harminczezer embert állíthattak szembe Thermopylainál; Antigonos és Antiochos királyok 500-500 katonát küldtek, az athéni hajóhad pedig a szomszédos partokat szállotta meg. Mindamellett ennyi haderő is elég lett volna az ellenség rendetlen csoportjainak feltartóztatására, ha Brennos, bele nem unva a hiábavaló harczba, negyvenezer emberét Aitolia elpusztítására nem küldi. Az aitoliaiak ekkor elhagyták Thermopylait, és Aitoliába visszatérve, szörnyű boszút álltak a hazájukat fosztogató hordákon, a Thermopylainál maradt görögök pedig az ainianosok árulása következtében kénytelenek voltak a hajókra vonulni, hogy az egyes államok védelméről gondoskodjanak. Azonban az év közepe táján a Delphoi oltalmára egybegyült phokisiak, lokrisiak és aitoliaiak olyan elhatározó diadalt arattak a barbárokon, hogy ezek a csata után, melyben Brennos is elesett, visszavonultak északra, s ezentúl Görögországot nem is háborgatták. A keleti kelta támadás ellenben maradandó nyomokat hagyott hátra. Antigonos Gonatas ugyan 277-ben Lysimacheiánál teljes győzelmet aratott a betörőkön, miért is a makedonok elismerték királyuknak; de azért Thrakia területén is, a Balkán mindkét oldalán, megmaradt az uj kelta állam, más kelta törzsek pedig, – először Nikomedesnek, Bithynia (l. 571. lap) királyának zsoldjában, – átvonultak Kisázsiába is. Ott «galatesek»-nek nevezték őket, s először szintén mint hódítók léptek fel; mikor azonban ez nem sikerült, Antiochostól, Seleukos fiától visszaverve megtelepedtek keleti Bithynia és északi Phrygia területén, melyet később Galatiának neveztek. Kezdetben még megtelepedésük után is sok rablóhadjáratot intéztek Ionia, a Hellespontos és Belső-Ázsia felé; később aztán, kivált a pergamoni királyoktól szenvedett vereségek következtében mindinkább saját területükre szorultak össze.
Mielőtt a további fejlemények előadásába fognánk, czélszerű lesz röviden áttekinteni a görög világ új államrendszerét a kelta betörés utáni időkben. A diadochosok halálával sok tekintetben az Alexandros előtti állapotok álltak vissza. Európa és Ázsia teljesen szétszakadtak, sőt Ázsiában is különösen Egyiptom még jobban különvált a Seleukidák birodalmától, mint Ochos idejében a perzsa birodalomtól. Csakhogy most már mindezen birodalmakban a görög, illetőleg a görög-makedon elem alkotta az uralkodó osztályt, s így a belső egység a külső különválás ellenére is nagyobb volt, mint azelőtt. Makedoniában nem hagyott maradandó nyomokat a kelta betörés. A régi viszonyok megmaradtak, kivált a szabad makedonok és az uralkodó közt. A makedonok most is monarchikus érzelműek voltak, s királyuktól személyes derékséget kivántak, mint azelőtt. Többnyire most is vidéken laktak; új város kevés keletkezett. Hadiszervezetük is a régi maradt, de Antigonos zsoldosokat is tartott. Thrakiában a barbár thrákok, geták, kelták között a szabad görög városok, főkép Byzantion, voltak a kultúra fészkei. Hogy ott nagyobb birodalom hosszabb időre nem alakulhatott, az csak használt a kulturának, mert így az Aegeus- és a Fekete-tengert egymással összekötő úton szabadabban mozoghatott a forgalom és kereskedés. Makedoniától északnyugatra a nyugtalan illyrek, északra a dardanosok laktak. Epeiros számos törzsei a molossos király, Pyrrhos kormánya alatt egyesültek, kinek székhelye Ambrakiában volt. Thessalia önállóan intézte belső ügyeit, de politikailag makedon befolyás alatt állott. Középgörögországban a legfőbb hatalmak Athén és Aitolia voltak. Athén 286 óta (l. 567. l.) egyelőre ismét szabad volt, s barátságos viszonyban állott Aitoliával. Aitolia, mely csak most kezd nagyobb szerepet játszani a nemzet történetében, kelet felé egészen a malisi öbölig és Boiotiáig terjesztette hatalmát. Övé volt Thermopylai és az amphiktyoni tanácsban az uralkodó állás, melynek átengedésével Görögországra való befolyásának fontos eszközét vesztette el Makedonia. Az akarnanok Aitoliával való régi ellenségeskedésüknek megfelelően makedon-párton álltak. Thebát Kassandros 316-ban, mint tudjuk, (l. 560. lap) visszaállította; de a vidék csak annál jobban idegenkedett a makedon uralomtól. Peloponnesosban a makedon uralmat kivált a korinthosi fellegvárban elhelyezett őrség tartotta fenn. Makedon-pártiak voltak: Korinthos, Sikyon, Argos, Messenia, Elsi és Arkadia egy része, különösen Megalopolis. Achaia ellenben 280 körül már felszabadulásán dolgozik. Sparta teljesen független volt, de ritkán avatkozott bele a magasabb politikába. 295-ben Demetrios ellen, aztán Antigonos ellen küzdött, úgy látszik egyiptomi biztatásra (Pöhlmann). Lakonia déli fokainak, kivált a Tainaron-foknak az a körülmény ád fontosságot, hogy gyülekező helye volt a szerződéstelen zsoldoscsőcseléknek. Kreta köztársaságai teljesen függetlenek voltak és szintén sok zsoldost szolgáltattak Egyiptomnak és Kyrenenek, mely államokkal épen ezért épen oly jó viszonyban állottak, mint Aitolia. A Kykladokon szabadság uralkodott, de a makedon és az erősebb egyiptomi befolyás folytonos küzdésben volt rajtuk.
A görögök helyzete tehát, tekintettel különösen Makedonia zavaros állapotaira, egészben véve épen nem volt kétségbeejtő, s kevéssel több összetartás mellett végképen megszabadulhattak volna a makedon uralomtól.
Ázsiában a Seleukidák birodalma, vagy szellemi középpontja szerint: a syriai birodalom már most sem volt olyan jelentékeny, mint alapítója korában, ki székhelyét ugyan Babylonból az akkor alapított Antiochiába tette át, de azért Belső-Ázsia uralmáról sem mondott le, hanem befolyása erősbítése czéljából a birodalmat 72 kisebb helytartóságra osztotta. Hatalma egészen a Kaspi-tenger déli partjáig és Kisázsiában az Aegeus-tengerig kiterjedt. Kivétel itt csak Bithynia volt, mely Zipoitesnek, Nikomedes atyjának idejében (324–278) önállóvá vált, s azóta saját királyai uralma alatt állott. Bithynia uralkodóinak jelentéktelensége mellett is azért vitt szerepet a történetben, mert a Fekete-tenger felé való szabad közlekedés őre volt. A partvidéki görög városok jogilag véve mind szabadok voltak: de tényleg nem mindig, még a régi, kétségtelen hellén eredetű városok sem. Legfontosabbak e korszakban: Lampsakos, Abydos, az Antigonostól helyreállított Smyrna, Ephesos, mely azonban előbb Seleukos, utóbb Egyiptom «védelme» alatt állott, az önállób Chios, az egyiptomi befolyás alatt álló Samos és Kos, s végül a teljesen független Rhodos, melynek hatalma nagyon leszorította a politika teréről a többi városokat. Kelet felé Seleukos bölcsen lemondott India uralmáról, s ezen lemondása fejében kapta Sandrokottos királytól azokat az elefántokat, melyeknek az ipsosi csatában olyan jó hasznát vette. Baktriát és a Paropamisos környékét azonban megtartotta. Uralkodásában Alexandros elveit követte: a görög-makedon nemzetiség pártolása mellett a nyugati és keleti kultúra összeolvasztására törekedett. Arra valók voltak nagyszabású városalapításai is. De utódai idején épen ezek az új, többnyire görög városok, például az úgynevezett syriai tetrapolis (Antiochia, Laodikeia, Seleukeia, Apameia), tűrték nehezen az önkényre hajló uralkodók szeszélyeit: folytonos zavarokat okoztak a Seleukidáknak, s a fejlődés vége az volt, hogy a városállamok mindig nagyobb virágzásnak indultak, s végül az egész syriai birodalom városállamokra bomlott. Egyiptomban a Ptolemaios-ház kormányrendszere homlokegyenest ellenkezett az Alexandros-félével, de tagadhatatlanul megfelelt az ország és a nép sajátságos jellemének. A jelszó itt az volt: semmin sem változtatni, kivéve ha az uralom biztonsága parancsolja. A hagyományos vallás és közigazgatás tehát megmaradt, de a bennszülött lakosság nagy zsoldosseregek folytonos ellenőrzése alatt állott és politikai jogai nem voltak. Egyiptomot a Ptolemaiosok nagy magánföldbirtoknak tekintették, melyből lehető legnagyobb hasznot akartak húzni, s azért jól bántak alattvalóikkal. Alexandria a királyi székváros, valóságos görög gyarmat volt az idegen földön. Jogaik ott a görögöknek sem voltak, csak kiváltságaik. Mivel pedig az uralom fenntartásához szükséges eszközök közül Egyiptom maga csak pénzzel látta el bőven uralkodóit, azért a másik két eszközről, a katonaságról és a hajókról máshonnan kellett gondoskodniok. Katonát pénzért e korszakban mindenütt kaptak, de hajóhad és fegyverek készítéséhez külső birtokok voltak szükségesek: ilyenek voltak Phoenicia és Kypros, mely államoknak bölcsen meghagyták belső önkormányzatukat, olyanformán, mint később Velencze a maga szárazföldi területének. Kyrene épen 275 körül el volt ugyan szakadva Egyiptomtól, de nemsokára ismét egyesült vele. Phoenicia és az úgynevezett Koile Syria (Cœlesyria) birtoka a harmadik és második században sokáig vitás volt Egyiptom és Syria között. A 275 körüli állapot nem világos, csak annyi bizonyos, hogy nagy része egyiptomi birtok volt.
Így a legnagyobb zavarok korszakának (323–278) végén nagy királyságok és köztük apróbb köztársaságok fejlődnek ki. Az utóbbiak közül Rhodos valóságos hatalmasság, mások egymáshoz csatlakozás (Athén, Aitolia, a tetrapolis, stb.) vagy simulékonyság (Ephesos) által óvják meg önállásukat. A makedon dynastiák királyságai a leghatalmasabbak. Közülök Egyiptom befelé önkényes, kifelé liberális uralom alatt áll; Syria uralkodói a sok görög város miatt befelé liberálisok, kifelé erőszakosak; Makedonia még mindig hódításra kész, patriarchalis kormányú királyság. A görögségre nézve a fejlődés útja e korszakban nem a királyság felé vezet már. A görög városállamoknak csak azért lett volna szükségük királyságra, hogy az egyes államok közti ellenségeskedés megszünjék: erre csak Alexandrosnak, vagy hozzá hasonló uralkodónak kormánya lett volna való. A diadochosok közül egyik sem uralkodott soha az egész birodalmon, s a monarchikus elv ő bennük a szüntelen harczok közepett csak árnyékoldalait mutatta a görögöknek. Uralmuk nem hagyományokon, hanem csak az erősebb jogán alapult, s hatalmuk gyengültével sorban ujra megszünt.
Ez után az összefoglaló áttekintés után áttérünk először a keleti, azután a görögországi viszonyoknak részletesebb, de szintén rövidre fogott ismertetésére. A kelták betörése idejében Syriában I. Antiochos (Soter, 281–261), Egyiptomban Ptolemaios Soter lemondása óta II. Ptolemaios (az úgynevezett jó testvér, Philadelphos, 285–246) uralkodtak. Antiochos uralkodásának kezdete óta folytonos háborúban volt egyrészt a Syria birtokára igyekvő Ptolemaiosszal, másrészt a Kisázsiát veszélyeztető «galates»-ekkel. Nikomedesszel, Bithynia királyával ugyan békét kötött, de a keltákat sohasem sikerült teljesen megfékeznie. Ez, mint fennebb említettük, csak Pergamon későbbi királyainak sikerült, kiknek hatalma a Seleukidák rovására ekkortájban kezdett fejlődni. Ugyanis a pergamoni Philetairos, Lysimachos kincstartója, már a Lysimachos halálát követő zavarokban bizonyos függetlenségre tett szert; a Chremonides-féle háborúval (l. 577. lap) kapcsolatos keleti háborúban pedig az egyiptomiak részére állott, s mikor Antiochos 262-ben Philetairos öcscsét és utódát, I. Eumenest haddal támadta meg, ez megverte a syriai sereget, s megtartotta az Adramyttion és Elaia közé eső terület uralmát. 261-ben került aztán a Seleukidák trónjára II. Antiochos, (261–247) ki szakított családjának eddigi óvatos külső politikájával, s így országát nagy rázkódásoknak tette ki. Mindjárt uralkodása kezdetén a Byzantion és Makedonia közti egész területet hatalmába kerítette. Ellenben Egyiptommal, melylyel 258-ban nyilt háborút kezdett, s melynek anyagi jóléte II. Ptolemaios kormánya alatt folyvást növekedőben volt, teljesen eredménytelenül küzdött volna, ha Ptolemaiost a Makedoniából eredő bonyodalmak 248-ban békére nem kényszerítik. Ekkor Ptolemaios visszaadta a már elfoglalt kilikiai és pamphyliai tengerpartot, Antiochos pedig feleségül vette Ptolemaios lányát, Berenikét. Keleten Artabazanesszel, Média királyával is szerencsétlenül harczolt, úgy hogy a méd birodalom alatta egészen a «kaspii kapuig» terjeszkedett, s Diodotos, a baktriai helytartó is önálló birodalmat alapított, az úgynevezett görög-baktriai királyságot. 250 körül aztán egy Arsakes nevű baktriai vagy parthus származású vezér megalapította ez önálló parthus birodalmat is, melynek főváros Hekatompylos lett. Élete végén aztán Antiochos azzal a meggondolatlan tettével, hogy első feleségét, Laodikét 247-ben ismét visszafogadta, az egyiptomi királyi házzal is új ellenségeskedésbe bonyolódott. Laodike ugyanis kierőszakolta a még azon évben meghalt királytól, hogy halálos ágyán ő tőle született fiát, II. Seleukost jelölte ki utódának, mialatt Laodike Berenikét és fiát Antiochiában meggyilkoltatta. A nemsokára szintén meghalt II. Ptolemaios fiára, III. Ptolemaios Euergetesre (= a jótevő Pt.) bízta Berenike megbosszúlását. Ez a tehetséges és erélyes király Syriát és a Pamphyliától Hellespontosig terjedő egész partvidéket elszakította a Seleukidák birodalmától, és – ámbár 243-tól kezdve Seleukos is sikerrel harczolt kivált Syriában és a Tigris folyó mellékén, – Seleukos öcscsével, Antiochos Hieraxszal szövetkezve 239-ben olyan békére kényszerítette Seleukost, mely szerint ez átengedte öcscsének a Tauroson túli egész Kisázsiát, Ptolemaios pedig megtartotta nemcsak a kisázsiai partokat, hanem Syriát is egészen az Orontes folyó torkolatáig. Másrészt Makedonia és a kisebb hatalmak, Rhodos és Pergamon, már a békekötés előtt tartani kezdtek Egyiptom folyvást növekvő hatalmától, és Seleukos részére állottak: Makedonia a 245.-i androsi tengeri csatában súlyos vereséget szenvedett, de Rhodos kapott a békében egy kis szárazföldi területet, Pergamon tekintélye pedig folyvást emelkedőben volt. Eumenes utóda, I. Attalos 239 és 229/8 közt több nagy diadallal teljesen megfékezte a barbár keltákat (galateseket), s felvette a királyi czímet. Hasonló szerencsével harczolt Antiochos Hierax ellen is, a ki 235 óta több ízben felkelt bátyja, Seleukos ellen is, de végtére Egyiptommal is meghasonlásba jutva, Thrakiába menekült, hol meg is halt. Ettől az időtől fogva kezd nyilvánulni az az ellentét a makedoniai és a pergamoni királyok között, mely aztán a rómaiak beavatkozására vezetett. II. Seleukos király, ki, mint Justinus történetíró meséli, öcscse birtokainak elfoglalására sietett, meghalt a Pergamon ellen való hadjáratban; idősb fiát III. Seleukost (Soter vagy Keraunos) pedig, ki, a 222. évben nagy sereg élén már Phrygiáig jutott, hirtelen meggyilkolták. De öcscsének III. (Nagy-) Antiochosnak uralkodása alatt még egyszer felragyogott a Seleukidák alkonyodó napja. Rokona és vezére, Achaios olyan szerencsével harczolt Attalos pergamoni király ellen, hogy ez nemcsak elvesztette a Sardesen és a legtöbb ión városon való fennhatóságát, hanem saját területét is csak nehezen tartotta meg. Maga a király 220-ban ismét visszahódította a ház keleti tartományait is, és magát méd királyt is megalázta. Syriai fennhatóságának visszaszerzése végett 219 óta Egyiptommal is újra elkezdte a háborút, annyival is inkább, mert a nagy III. Ptolemaios 221-ben meghalt, s utóda IV. Ptolemaios (Philopator, «a jó fiú») a kormányt egészen minisztereire, Sosibiosra és Agathoklesre bizta. De 217-ben Raphia mellett nagy csatát vesztett, s a rákövetkező békében le kellett mondania újabb foglalásai legnagyobb részéről. Csakhogy viszont Ptolemaios meg kiváló szövetségesét áldozta fel a békében azzal, hogy Achaiost, a ki időközben meghasonlott Antiochosszal, kiszolgáltatta a királynak. Még később, 212 óta keletre is még egy nagy hadjáratot vezetett Antiochos, mely azonban azzal végződött, hogy el kellett ismernie a parthus és baktriai birodalom önállását. Onnan visszatértekor (205/4 körül) IV. Ptolemaios épen meghalt, s ő erre Philippos makedoniai királylyal szövetségre lépett a meghalt király akkor még csak öt éves fia és utóda, V. Ptolemaios (Epiphanes) ellen. Ez a szövetség vált okozójává a világtörténetben annyira jelentőséges összeütközésnek Rómával, mely akkor Egyiptommal és Pergamonnal barátságos, Makedoniával pedig ellenséges viszonyban állott.
I. Antiochos képmása.
II. Ptolemaios képmása.
(Visconti szerint).
III. Ptolemaios képmása.
(Visconti szerint).
IV. Ptolemaios képmása.
(Visconti szerint.)
Hellasra nézve a kelták okozta zavarnak az a jelentősége volt, hogy annak következtében Antigonosnak sikerült uralmát Makedoniára is kiterjeszteni, s így elég hatalmat gyűjteni ahhoz, hogy a nyugatról visszatért Pyrrhosnak (l. 595. lap) először Makedonia (274), aztán a Peloponnesos megszerzését czélozó támadását leküzdhesse. Antigonos Gonatas kiváló tehetségű, és viszontagságos multjában sokat tapasztalt uralkodó volt, s azt, hogy a szintén kiváló tehetségű, nemeslelkű és vitéz, de következetlen és szeles Pyrrhoson diadalmaskodott, kivált bölcs mérsékletének és óvatosságának köszönhette. Pyrrhos elhagyta Makedoniát, még mielőtt teljesen a maga részére hódította volna, s Kleonymos zsoldosvezérnek, II. Kleomenes fiának segítségével Peloponnesos uralmát kivánta megszerezni (272-ben). Meg is verte a spartaiakat, de a város bevételét szokott könnyűvérűségével addig halogatta, míg a Kleonymostól elűzött Areus király is visszatért, s Antigonos segédcsapatai is megérkeztek. A hozzácsatlakozott Argos felhivására aztán egészen abban hagyta Sparta ostromát, északnak vonúlt, s nyomorúságos módon elveszett az Antigonosszal való argosi utczai harczban. De Sparta a győztes Antigonosszal sem szövetkezett, annyival kevésbé, mert Antigonos pártfogása alá vette Aristotimos tyrannost, ki Elisben a makedon-párt ellenére szerezte meg az uralmat. Általában nemcsak Peloponnesosban, hanem Hellas déli részében is felburjánzik ekkor az e korszakra nézve jellemző úgynevezett újabb tyrannis, mely egyedül a nyers katonai erőre támaszkodva Makedonia pártfogása mellett tartja fenn magát, s iparkodik a makedon uralkodónak új befolyást szerezni a hellenség ügyeire.
Nem hiányzottak azonban olyan jelenségek sem, melyek ékesszólónak bizonyítják, hogy a görögségből e korszakban sem halt ki a szabadság iránt való lelkesedés. Nevezetesen az íróktól közvetített kevés hagyományon kívül némely feliratok is bizonyítják, hogy 267-ben vagy 266-ban a szabad Athén olyan szövetséget szervezett a makedon iga lerázására, melyhez Sparta és II. Ptolemaios támogatását is megnyerte. A szövetségkötés után megindult háborút az athéni Chremonidesnek, Zenon barátjának nevéről Chremonides-féle háborúnak nevezik. Lefolyásáról csak annyit tudunk, hogy állítólag Areus spartai király mulasztásai miatt nem vezetett eredményre, sőt az athéniek egy időre újból kénytelenek voltak a Museionra makedon őrséget befogadni. Mint említettük, Antigonos és Ptolemaios ez időben (266–258) egymással is háborúskodtak. Hogyan egyeztek ki egymással Athén újabb meghódolásakor, arról semmi bizonyosat sem tudunk, de nem szenved kétséget, hogy Ptolemaios tengeri hatalmának ez időben mutatkozó megcsappanása összefüggésben áll a Chremonides-féle háborúval. 256-ban Antigonos visszavonta a Museionon lévő őrségét; de a kikötőket és Suniont tovább is megszállva tartotta, s úgy látszik, máshol (Megarában, Troizenben, Epidaurosban, Mantineiában) szintén újabb őrségeket helyezett el.
Azonban arról még most sem lehetett szó, hogy az Antigonidák hatalma egész Hellasra nézve döntő lett volna. Voltak még olyan hellén törzsek, melyeknek ereje még nem volt kimerülve, sőt a melyek e századig alig tettek számot a görög történetben: ezeknek a fejlődésben eddig hátramaradt törzseknek, kivált az aitoliaiaknak és achaiaiaknak a szerepe kezdődik most, s a görögök története alig volna teljesnek nevezhető, ha az ő, bár késői érvényesülésüket egészen kizárná keretéből.
Mind a két törzs mint a róluk elnevezett szövetségek vezetője játszik jelentékeny szerepet a késői görögség történetében. Régibb a kettő közül az aitoliai szövetség, melynek a lamiai háborúban való szerepét már ismerjük (l. 555. lap); tudjuk, hogy ők voltak az egyedüli görögök, kik Antipatrosnak meg nem hódoltak (l. 558. lap). Aztán Kassandros ellen Polysperchonnal tartottak, 305-ben már elég hatalmasok voltak arra, hogy az athéniekkel együtt Demetrios Poliorketest Görögországba hivták Rhodos alól Kassandros ellen. De, mihelyt Demetrios hatalma veszedelmessé vált rájuk nézve, vele is meghasonlottak. Most már Lokris és Phokis is a szövetséghez tartozott; Delphoi kezükben volt, s Demetrios épen ezért Athénbe helyezte át a pythói játékokat. Seleukos meggyilkolása után, mint tudjuk, Antigonos Gonatast segítették Makedonia uralmának megszerzésében, a gall betörés alkalmával pedig magukhoz ragadták az amphiktyonia vezetését: új ünnepül az összes államoktól elismert Soteria nevű ünnepeket alapították. 272-ben a molossos Alexandros megosztotta velük Akarnania birtokát. Ekkor már a Thermopylák, Delphoi, Naupaktos birtokában uralkodó hatalommá váltak Közép-Görögországban, s egy időre még Boiotiát is szövetségükbe kényszerítették. Hatalmuk még folyvást emelkedőben volt: a század második felében Elis, Phigaleia, Tegea, Mantineia, Orchomenos és Kephallenia sziget fennhatóságát is megszerezték; végül Keos, sőt a távoli Lysimacheia és Kalchedon is szövetségre léptek velük, 220 után pedig Egyiptommal is szövetségben álltak. Tengeri hatalmuk is volt: hires és rettegett kalózok voltak.
Szövetségük erős és czélszerű szervezetű volt, mert egyrészt aránylag hatalmas központi kormányon alapult, másrészt azonban eléggé meghagyta önállásukat a szövetség egyes tagjainak. A kormány nem a korábbi hegemonia-rendszeren alapult, hanem a következő elemekből állott. Először a minden évben (rendesen Thermonban) összegyűlő nagy szövetséges tanácsból (panaitolika), melyen a szövetséges államok összes polgárai megjelenhettek; másodszor egy állandó kisebb szövetséges tanácsból (apokletoi, bouleutai, synedroi), melyet valószinűleg az összes államok követei alkottak. Elnöke mind a két testületnek egy évenkint újra választott hadvezér (strategos) volt, kit a politikai ügyekben egy jegyző (grammateus), a hadi ügyekben egy hipparchos támogatott. Új szövetségeseket a régiekkel egyenlő jogúaknak vettek fel, s a szövetséges államokra kivetett adózás létét eddig nem sikerült bebizonyítani. Azonban a szövetség legnagyobb kiterjedése idején, a század második felében, tartoztak az aitoliai szövetséghez kétségtelenül olyan államok is, melyek nem igazi állami közösségben, hanem csak hadiszövetségben álltak vele. E tekintetben az aitoliai szövetséget egy hires tudós (Freeman) a régi svájczi szövetséghez hasonlította.
A szövetségnek a nemzet sorsára való befolyása azonban nem mondható áldásosnak; az aitoliai nép sohasem vetette le eredeti durvaságát, mely tovább is egyrészt rablóportyázásokban és kalózkodásban, másrészt a főemberek közt való visszavonásban nyilatkozott. Tervszerű nemzeti politikát nem űzött a szövetség; nemcsak Makedonia uralmának megszerzésében segítette Antigonos Gonatast, hanem Polybios történetíró szerint valóságos szövetséget kötött vele az achaiai szövetség megbuktatására is. Politikáját többnyire saját érdekeinek szűkkeblű hajhászása sugalmazta.
Sokkal fontosabb, Görögország szabadságának ügyére jóval jelentőségesebb volt azért a másik szövetség, az achaiai műveltebb és politikailag is érettebb községek szövetsége, mely e század harmadik és negyedik évtizedében állapodott meg, mikor a községek a kelta támadás okozta zavarok közt elűzték tyrannosaikat és makedon őrségeiket. A szövetség szervezete dolgában nagyon hasonlított az aitoliaihoz, sőt tán annak mintájára alakult. De az egyes államok belső önállása itt még jobban biztosítva volt. A nagy szövetséges gyűléseket Aigionban tartották. Volt-e kisebb gyűlésük is, mint az aitoliaiaknál, nem bizonyos. Némelyek (Holm) állítják, mások tagadják. Az évről-évre változó strategost az Aitoliában is meglévő tisztviselőkön kívül a damiurgosok tíz tagú tisztviselőtestülete és külön nauarchos (admiralis) támogatták. A szövetség tagjai politikai intézményeik egyöntetűségére törekedtek, azonos pénz-, suly- és mértékrendszert használtak, s volt közös szövetséges-ítélőszék is. Ezt a szövetségrendszert meg az északamerikai egyesült-államokéhoz hasonlította ugyanazon (fenn említett) tudós.
Az achaiai szövetség egész Görögországra kiterjedő jelentősége Aratos föllépésével kezdődik; addig csak nehány felszabadult igazi achaiai város alkotta, először, már 280 körül, Patrai, Dyme, Tritaia, Pharai, aztán, 276 óta Aigion, még később Bura és Keryneia, s még három más achaiai város, összesen tíz, melyeknek középpontja Zeus Amarios aigioni szenthelye volt. Aratos sikyoni előkelő család ivadéka volt, fia a 264-iki államcsiny alkalmával meggyilkolt Kleinias archonnak. Argosban nevelkedett, s felbátorodva a megalopolisi tyrannosnak, Aristodemosnak elűzésén, még serdülő ifjú korában saját hazáját, Sikyont is megszabadította Abantidas tyrannisa alól (251. Kr. e.) Sikyon ekkor belépett az achaiai szövetségbe, s ez az esemény új, fontos szakasz kezdetét jelzi a görögök történetében. Az ügyes ifjú, felhasználva azt a vendégbaráti viszonyt, melyben már atyja is állott Ptolemaiosszal, az Egyiptomból kapott összegek segítségével csakhamar erős Makedonia- és tyrannis-ellenes politikát űzött a szövetségben, melyben kezdetben mint egyszerű lovas szolgált, de a mely már 245-ben, 27 éves korában strategosának választotta. 243-ban csel és árulás útján felszabadította Korinthost is fellegvárával együtt, melyet Antigonos időközben ismét megszerzett, s a stoikus Persaiosra bizott volt. Korinthos, és utána a szintén felszabadított Megara, Troizen, Epidauros is beléptek az achaiai szövetségbe. A folyvást erősbödő szövetség jövőjét ugyan egy ideig komolyan fenyegetni látszott az az ellentét, melybe Boiotia támogatása miatt az aitoliai szövetséggel jutott, s mely, mint fennebb már említettük, annyira kiélesedett, hogy az aitoliaiak Antigonos Gonatasszal nyilt szövetségre léptek. De az Antigonos halála után (239.) beállt zavarokban ismét elsimult ez ez ellentét. A szomszédos dardanosok azonnal megtámadták Makedoniát, Epeirosban végkép megalakult a szövetséges köztársaság, az aitoliaiak Akarnania epeirosi részét (l. 577. lap) kerítették birtokukba, Aratosnak pedig sikerült szövetséget hozni létre az achaiai és aitoliai szövetség közt. Így, ámbár Antigonos fia és utóda, Demetrios (239–229) szerencsésen harczolt a szövetség ellen, s hadvezére Bitys, Phylakia mellett nagy diadalt aratott Aratoson, az Olympostól délre eső vidéken már Demetrios alatt mindinkább összeszorult Makedonia hatalma. Demetrios halála idején (229.) már Megalopolis is a szövetséghez tartozott, melynek tyrannosa, Lydiadas, önként lemondott uralkodásáról; a szövetség hálából már 233-ra strategosának választotta. S Lydiadas vezetése alatt tán erélyesebb politikába foghatott volna a szövetség, ha Aratos befolyása, a kit minden második évben ezentúl is megválasztottak strategosnak, tovább is fenn nem tartotta volna a régi, ármánykodáson és megvesztegetésen alapuló politikát. A Sparta ellen való háborút, melyet Lydiadas tervezett, megakadályozta. Athén felszabadítását persze így sem érhette el, jóllehet még Antigonos életében támadást intézett a Peiraieus ellen. Ott most különben is olyan népszerűtlen volt a «szabadság» ügye, hogy az athéniek Aratosnak Phylakiánál való állítólagos elestekor ünnepet ültek és felkoszorúzták magukat.
229-ben aztán Demetrios is meghalt, s hét éves fia, Philippos helyett, mint ennek gyámja, Antigonos öcscsének a «szép Demetriosnak» 263 körül született fia, Antigonos Doson (az «igérgető») vitte a kormányt. A trónváltozást követő időkben a Makedonia-ellenes mozgalom még jobban megerősbült. Míg Antigonos alig tudta megvédeni országát a barbár dardanosok támadásától, azalatt Thessalia végkép elszakadt Makedoniától, s az aitoliaiak újra visszanyerték egész régi hatalmukat Közép-Görögországban. Most már Argos is az achaiai szövetséghez csatlakozott, melynek tyrannosát, Aristomachost Aratos állítólag 50 talentomnyi öszszeggel birta rá a lemondásra. Athénben a Peiraieusban, Munichiában, Salamison és Sunion fokán lévő makedon őrségek parancsnoka, Diogenes, Demetrios halála után szintén késznek nyilatkozott százötven talentomért e helyek átengedésére. Aratos, valószinüleg ismét Egyiptomból, előteremtette ezt az összeget is, és így az alku tényleg létre jött; de az athéniek nem Aratos iránt voltak érte hálásak, hanem Diogenesen kívül polgártársaik, Eurykleides és Mikion iránt, s nem léptek be az achaiai szövetségbe; mint némelyek gondolják, maga Aratos sem látta volna szivesen belépésüket, mert egyrészt saját befolyását féltette a művelt athéni vezérférfiaktól (Droysen), másrészt Egyiptomnak szüksége volt Athén függetlenségére (Holm). De Athén felszabadulásának híre így is elég volt arra, hogy Hermione, Phlius, Arkadia legtöbb községe, és talán Aigina is azonnal belépjenek az achaiai szövetségbe. Így, kivéve Euboiát és Thessália északi részét, melyet a derék Antigonos újra visszahódított, Hellas most már egészen felszabadult Makedonia uralma alól.
Maradandóvá azonban az államszövetségekbe való egyesülés új elve sem tehette ezt a szabadságot. A hellén államok belső és egymás közt való ellentétei, a politikai szervezet hiányai még az achaiai szövetségnek sem engedték meg, hogy végső czélját elérhesse, pedig ez a végső czél sem volt egyéb, mint a peloponnesosi összes államok egyesítése. Mennél nagyobb területet hódított az államszövetkezés eszméje, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a görögség a város-állam hagyományai alól felszabadulni, s a képviseleten alapuló szövetséges-szervezet eszméjéig emelkedni sohasem lesz képes. Az achaiai szövetség ugyan segíteni kívánt a bajon, oly módon, hogy (mint Niebuhr óta általánosan hiszik) a városok szerint való szavazást hozta be az államszövetkezetet érdeklő ügyekben. De épen ez az intézkedés csak erősítette a városok szertehúzását; az egyes városok polgárai nem az egész államszövetség, hanem saját városuk érdekeit tartották szemük előtt, s a tömegek szavazata végzetes hatással lehetett az ily módon való határozathozatalra. Viszont az a körülmény, hogy az aigioni nagygyűléseken csak a vagyonosabb polgárok jelenhettek meg, rossz vért szülhetett a tömegben, mely az általános elszegényedés és fokozódó birtokkülönbségek mellett különben is aggasztó módon forrongott. Végső elemzésben még mindig mégis csak a vezetők egyénisége döntött, s az adta meg a szövetségnek is a maga jellemét. Hiában, a görögökben nem volt meg a formának olynemű tisztelete, a milyen a képviseleti rendszer fennállásához szükséges, és a milyen az ó-korban csak a római köztársaság korában mutatkozik. (Később ott is megszűnik.) Ilyenformán csak úgy lett volna lehetséges az államszövetségnek kifelé való hathatósabb érvényesülése, ha a vezető államférfiú a szövetség erejét és segédeszközeit fel tudja használni, ha Aratos nem annyira diplomata, mint katona lett volna, vagy elég önzetlen lett volna reá, hogy a maga befolyásán kívül, más, erélyesebb személyiségekét is érvényesülni engedje. De Aratos, mint Lydiadas esetében is láttuk, nem volt ilyen erélyes és önzetlen ember. Így történhetett, hogy a szövetség, némely tagadhatatlan sikerei ellenére is, nyugodtan elnézte, hogy Tegea és Orchomenos, sőt Mantineia is először az aitoliai szövetségbe léptek, azután pedig Sparta fönnhatósága alá kerültek; s így történhetett főképen az, hogy a szövetség teljes kudarczot vallott a Spartával való régen készülődő harczban.
Spartát ugyanis ekkortájban, épen a legmélyebb tespedés idején erős vezető kezek ismét hatalmas katonai állammá szervezték. Aratos fellépése idején már odáig jutott volt Sparta politikai fejlődése, hogy csak gyökeres politikai reform vagy forradalom közt maradt választása. A dór uralkodó osztálynak, a spartaiaknak száma a fennebb ismertetett okokból már csak hétszázra olvadt, és ezek közül is sok spartai család, kivált messenei birtokainak elvesztése óta annyira elszegényedett, hogy nem vehetett részt a syssitiákban, s ezzel elvesztette politikai jogainak gyakorlását. Birtoka Plutarchos szerint már csak mintegy száz családnak volt, de ezek közt is nagyon egyenlőtlenül oszoltak már meg a birtokok: nehány család rendkívüli gazdagságra tett szert, a többiek épen csak hogy megélhettek. Az állam kormánya kizárólag nehány dúsgazdag polgár kezében volt, s az alkotmány valóságos oligarchiává fajult, az oligarchia egyoldalú fényűzésével és minden hagyományos bajaival. Ezzel az oligarcha-gazdálkodással szemben mindig nagyobb erőre kapott a reform-párt, mely a birtokviszonyok gyökeres átalakítását, és a régi szigorú polgári fegyelem visszaállítását írta zászlójára. De a változás nem alulról induló forradalom útján ment végbe. Az ifjú IV. Agis király, Eudamidas fia (245–241) maga állott a reformpárt élére, s tervei számára anyját, Agesistratát, nagybátyját, Agesilaost, s az egyik ephorost, Lysandrost is megnyerte. Programmjának három főpontja volt: általános adósságtörlés (seisachtheia), a földnek 4500 spartai és 15000 perioikoi-telekre való felosztása, s több ezer perioikoinak és idegennek a spartai polgárság kötelékébe való felvétele. A csupa oligarchákból álló gerusia természetesen nem fogadta el ezt a programmot. Erre a reformpárt erőszakhoz nyúlt. Leonidas királyt, ki szintén ellensége volt a reformoknak, valami ürügy alatt letették, s helyébe az Agidák házából való sógorát, Kleombrotost tették meg királynak; a 242–1. év ephorosait azon ürügy alatt, hogy túllépték hatalmuk korlátait, szintén letették, helyükbe új, reformpárti ephorosokat iktattak, az adósok börtöneit megnyitották s az adósleveleket elégették. Az oligarchák megszeppentek, Leonidas maga Tegeába menekült. Azonban a tervezett telekfelosztás ezúttal még sem jött létre, akár azért, mert a spartaiak az achaiaiak szövetségében épen akkor háborúba indultak a Peloponnesost fenyegető aitoliaiak ellen, akár azért, mert a dúsgazdag Agesilaos, ki a reformok keresztül vitelét magára vállalta, önzésből nem tette meg kötelességét. Ilyen körülmények közt a közvélemény a reformpárt ellen fordult, s a számkivetéséből visszatért Leonidasnak és az oligarchapártnak izgatásai következtében a nép felkelt Agis és a reformpárt vezetői ellen. Agis és Kleombrotos királyok templomokban kerestek menedéket; Kleombrotost meg is kimélték, de Agist kicsalták menedékéből, fogságra vetették, és sommás ítélkezés alapján megfojtották. Feleségét és birtokainak örökösét, Agiatist, Leonidas fiához, Kleomeneshez kényszerítették nőül menni. (241.) Így a nyugalom egyelőre a gazdagok nagy megelégedésére ismét helyreállt. De a reformeszmék azért nem mentek végképen feledésbe, s megvalósításukra a sors épen legnagyobb ellenségük fiát, Kleomenest szemelte ki. Kleomenesben az eszmék magas szárnyalása higgadt megfontolással és rendkívüli akaraterővel párosult, Agis özvegyével való házassága pedig csak megerősítette ezeket a nemes jellemvonásait. S rajta kívül volt elég más ifjú is Spartában kiknek lelke – kivált Sphairos stoikus bölcselkedő tanainak hatása alatt, – őszintén át volt hatva a forradalmi eszméktől. Mindamellett Kleomenes, mikor 235-ben trónra jutott, Agis sorsán okulva nagyon óvatosan fogott hozzá programmja megvalósításához, annyival is inkább, mert reformeszméi még Agiséit is túlszárnyalták. Az ő czélja az volt, hogy teljesen megtörje az ephorosok hatalmát, és e helyett a királyi hatalmat emelje; így remélte, hogy Spartát újra egész Peloponnesos, sőt egész Görögország vezetőjévé teheti. Mindenekelőtt Sparta szövetségébe vonta Tegeát és Mantineiát. S mikor így az Arkadiában uralomhoz szokott achaiai szövetséggel ellentétbe jutott, a 227-ben kitört háborút arra használta fel, hogy belföldi és zsoldos katonákból olyan sereget alkosson, melynek támogatására minden körülmények közt számíthasson. A háborúban kétszer is megverte az achaiai sereget, mind a kétszer Megalopolis környékén, először a Lykaios hegy alatt, aztán Leuktránál (226-ban); az utóbbi csatában Lydiadas is elesett, kit a hopliteseket vezető Aratos állítólag cserben hagyott. Az achaiai szövetség azzal a határozattal büntette meg Aratost, hogy azontúlra nem ád neki pénzt a háború folytatására. Aratos eleinte le akart mondani tisztségéről, később azonban megemberelve magát, bevette Orchomenost, s elfogta Kleomenes mostohaatyját, Megistonoost. Csak ekkor vonúlt vissza, most is inkább csak azért, mert időközben végbement a spartai államcsiny és így terhesebbé vált a Spartával való háború. Ugyanis Kleomenes időközben zsoldos hadserege élén meglepte Spartát, az öt ephoros közül négyet megöletett, nyolczvan oligarchát kiűzött a városból, az ephorosi intézményt eltöröltette, s hatalmát a király kezében összpontosította, azaz: a maga kezében, mert a másik királyt, Agis testvérét, Archidamost, kit számkivetéséből 227-ben visszahivott, az oligarchák már előbb meggyilkoltatták. A régi gerusia helyébe, úgy látszik, sokkal kisebb hatáskörrel, új tanácsot alkotott, az u. n. patronomosok tanácsát. Aztán eltörölte az adósságokat, s végrehajtotta a rég tervezett telekfelosztást is a polgárság kötelékébe újonnan beiktatott perioikoi-k és idegenek között. Ily módon a spartai hoplites-sereget négyezer főre emelte, makedon módra sarissával fegyverezte fel, s begyakorolta a hirhedt makedon phalanx alakításában. Helyreállította az u. n. lykurgosi fegyelmet is, kivált a szigorú nevelést, közös fegyvergyakorlatokat és étkezéseket.
Az achaiai szövetség nem mérkőzhetett az új életre ébredt spartai hatalommal, annyival kevésbé, mert a nagy néptömegek magukban a szövetséges városokban is a socialista39 és forradalomcsináló király részén állottak; pedig épen ezért csak annál élesebb lett az ellentét a konzervativ polgári érdekeket képviselő szövetség és Sparta között. Mikor Kleomenes bevette Mantineiát, melyet Aratos időközben újra visszafoglalt, mutatkozni kezdett a szövetségben az elégedetlenség Aratos kormányával, mely csak pénzeszközökre és cselfogásokra támaszkodva nemcsak békét, hanem kenyeret sem tudott szerezni eddig a szegényebb osztályoknak. Aratos, ki minden izében aristokrata volt, hozzá hasonló polgártársaival egyetértve idegen segítség után kezdett nézni a tömeg fenyegető állásfoglalásával szemben. Egyiptom segítsége azonban nem sokat használhatott: onnan csak pénzt várhatott, mint eddig, nem pedig harczosokat: már pedig bérelt zsoldosokkal Kleomenes serege ellen hiába lett volna a harcz, az achaiaiaknak meg semmi kedvük sem volt rá, hogy az Aratos-féle ügyért életüket koczkáztassák. Különben annyi pénzt nem is adott Ptolemaios, a mennyiből elegendő zsoldossereget bérelhetett volna; nem csoda, mert neki érdekében állott, hogy Görögországban mentül nagyobb zavar legyen. Máskép állott a dolog Makedoniával. Antigonosnak át kellett látnia, hogy a görög csőcselék győzelme nemcsak az ottani birtokos osztályok hatalmát, hanem többé-kevésbé a királyokét is fenyegeti, kiváltképen az övét, mert országát nem választotta el tenger Görögországtól, s nem idegen nemzet önkényes uralkodója volt, mint Ptolemaios. Az ellentétek még élesebbekké váltak, mikor Kleomenes Dyménél 224-ben teljesen megverte az achaiai sereget. Már arról volt szó, hogy az achaiai hatóságok és Kleomenes Lernában tárgyalásra jönnek össze, határozni Kleomenes azon kivánsága felett, hogy Peloponnesos hegemoniája ő reá ruháztassék. Ekkor azonban megbetegedett Kleomenes, s Aratosnak sikerült megakadályozni a tárgyalások folytatását. Kleomenes kettőzött erélylyel folytatta a háborút; Argost, Pellenét és Korinthost a maga részére hódította, a korinthosi fellegvárban azonban Görögország kárára megmaradtak Aratos zsoldosai. De Aratos is visszanyerte egész befolyását, s teljes hatalmú fővezérnek választatta magát, hogy régebben tervezett lépését végre megtehesse; az aigioni gyűléssel megszavaztatta azt a határozatot, melylyel a szövetség saját egész multjával a legkirivóbb ellentétbe került: Makedoniához fordult segélyért, még pedig olyan megalázó módon, hogy kezeseket ajánlott fel Antigonosnak hűsége biztosítékául. A szövetség létre is jött, s mivel a thermopylai szorosok az aitoliaiak kezében voltak, Antigonos a birtokához tartozó Chalkison és az Euriposon át vonult húszezer főnyi gyalogos és ezernégyszáz főnyi lovassereggel az Isthmos felé.
Ezzel megtörtént az a lépés, mely a görög történet egyik döntő fordulatát jelzi. Az achaiai szövetség most már csupán egyik tagjává sülyedt az új szövetségnek, mely kezdetben kivűle és Makedonián kívül csak Thessaliából állott, később azonban az Aitoliával való ellentét miatt a boiotiaiakkal, phokisiakkal, epeirosiakkal és akarnanokkal erősbödött. Kleomenesnek most már magának is külső segítség után kellett néznie, s úgy látszik, legalább egyidőre sikerült ha nem is fegyvereseket, de legalább pénzsegítséget kieszközölnie Ptolemaios Euergetes királynál. Később azonban a Seleukidáknak Seleukos Soter és III. Antiochos alatt megerősbödő hatalma Ptolemaios egész figyelmét magára vonta, s így lassankint a pénzbeli segítség is elmaradt. Így Kleomenes helyzete 222-től kezdve válságosra fordúlt. Antigonos elfoglalta előtt Tegeát, aztán Mantineiát, s ez utóbbi városban Aratos argosiakból új községet alapított: Antigoneiát.
Kleomenesnek meg viszont Megalopolist sikerült elfoglalnia, de a város lakosainak nagy része a később nagy hírre kapott Philopoimen vezetése alatt már a bevétel előtt elhagyta Megalopolist, melyet aztán Kleomenes elpusztított. De több sikere nem is volt Kleomenesnek, s úgy látszik, Antigonosnak ekkortájban sikerült Egyiptommal is kiegyeznie, talán az addig Makedonia fönnhatósága alá tartozott Kária átengedése árán. (Droysen). Egyébiránt nemsokára meg is halt III. Ptolemaios, s ettől kezdve Kleomenes még szorultabb helyzetbe jutott. Az ellenséges szövetség sikereinek meg volt a maguk hatása a közvéleményre is. Őt ugyan ez a szegények pártfogójának tartotta, de viszont ellenfeleiben meg a fennálló rend őreit látták a békére hajlandóbb körök. Lehet, hogy magának a tömegnek bizalma is megrendült benne, minthogy nem teljesültek azok a vérmes remények, melyeket közbelépéséhez fűztek. Elég az hozzá, 221-ben a sellasiai döntő csata Kleomenes vereségével végződött: a számban is túlnyomó szövetségesek Antigonos és Philopoimen ügyes vezetése alatt kivívták a győzelmet. Kleomenes Spartán át Gytheionba menekült, honnan aztán Alexandriába vitorlázott, s ott a silány IV. Ptolemaios uralkodása alatt szomorú véget ért. Mikor Sosibios, Ptolemaios minisztere fogságba vettette, börtönéből kitörve megkisérelte Alexandria felszabadítását, s látván hogy vállalata nem sikerül, véget vetett életének (219-ben). Ő volt az egyetlen nagyobbszabású államférfiú Alexandros halála óta. Agis tán nemesebb természet volt, de nem olyan erélyes. Solon, Perikles, Alexandros persze sokkal nagyobb alakok nála, mert valamennyien koruk művelődésének szinvonalán állottak; Kleomenesben az egyoldalu spartai nagyság nyilatkozik meg legnagyobbszerű módon. Ez a négy férfiú a görög politikai fejlődés négy stádiumát testesítette meg: Solon az ideális törvényhozó, perikles a szellemi hatalmával ható ideális kormányzó, Alexandros az ideális hódító, Kleomenes a népnek erőszakos úton való ideális egyesítője. S mind a négy saját szemével láthatta azt is, hogy czélját el nem érheti. Solon megélte a tyrannist, Perikles a pestist és a nép hálátlanságát, Alexandrosnak vissza kellett térnie hódító hadjáratából, Kleomenes teljes vereséget szenvedett és számkivetésben halt meg.
A sellasiai diadal után Antigonos Spartában visszaállította az oligarchiát, a királyságot teljesen megszüntette, és Spartát is a szövetségbe lépésre kényszerítette: felügyeletével a boiotiai Brachyllast bizta meg. Aztán az illyriaiak újabb támadásának hirére, hazatért Makedoniába, hol nemsokára (221 végén vagy 220 elején) meg is halt. Megalopolist is újra helyreállították, de Philopoimen, ki igazlelkű és önzetlen ember létére megijedt a saját sikereitől, Kretába távozott hazájából. Orchomenosban megmaradt a makedon őrség, s jóllehet az új szövetség egészben véve érintetlenül hagyta az egyes államok önállását, mégis (az aitoliai szövetség összeszorult területét, Elist és Athént kivéve) egész Görögország makedon fennhatóság alá került.
Athén mindent elkövetett, hogy szigorú semlegessége megőrzésével saját önállóságát fenntarthassa. Nem csatlakozott sem az aitoliaiakhoz, sem az achaiaiakhoz, a tengeri hatalmasságoknak, Egyiptomnak, Pergamonnak, Rhodosnak barátságára törekedett. Vezetői ez időtájt a már említett Eurykleides és Mikion voltak, kiket később Makedonia el is tett láb alól.
Antigonos utódja, V. Philippos, merész, de nem erélyes, nagyratörő, de nem kitartó jellem volt. Mint államférfiú, nem volt elég széles látókörű és elég következetes. Mindjárt uralkodása kezdetén a még önálló aitoliaiak megfékezését tette feladatává, kik messeniai rablóportyázásaikkal elég alkalmat adtak neki reá, hogy velök foglalkozzék. A Korinthosba összehívott szövetségesgyűlés közös háborút határozott ellenük; de a spartaiak az aitoliaiak részére álltak, s így egyelőre nagyon megnehezítették Philippos feladatát, ki az achaiai szövetség elselejtesedett haderejének alig vehette hasznát. A 219–217. évek folyamán egyrészt Philippos serege, másrészt az achaiaiak döntő mérkőzés nélkül széltében pusztították egész Peloponnesost, míg aztán véget nem vetett ennek a vigasztalan állapotnak egyrészt az általános kimerülés, másrészt a Karthagó és Róma közt épen akkor folyó világtörténeti fontosságú harcznak lefolyása. Philipposnak is békekötést tanácsolt barátjának Demetriosnak, az illyriai Pharos uralkodójának sorsa, kit a rómaiak máris elűzték uralmából; másrészt meg épen akkor történt a trasimenusi csata, és nem lehetett tudni, nem lesz-e szükség az egész makedon haderőre Róma végleges megalázása czéljából. Így a Naupaktosban összegyűlt kongresszuson (217) létrejött a béke a háború előtti alapokon. De hogy a békekötés Philippos részéről nem a politikai viszonyok alapos mérlegelésének eredménye volt, azt bebizonyította Philippos gyönge magatartása épen a reá nézve legfontosabb ügyben: a Rómával való összeütközésben, melynek lefolyásával Róma történetéből fogunk megismerkedni.
V. Philippos képmása.