Alexandros birodalmának első felosztása.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXXI. FEJEZET.
Alexandros utódainak (a diadochosoknak) kora.
Alexandrost kora halála megakadályozta abban, hogy az elfoglalt óriási területeket állandóan egy világbirodalommá füzze össze. Csak az első lépéseket tehette meg e czélra: a munka bevégzése utódának feladata lett volna. De családjában nem volt ilyen utód. Roxanétól való fia, Alexandros, akkor még meg sem született; egy másik fia, Herakles, Barsineval, Memnon özvegyével való viszonyából, házasságon kívül származott, s különben is kiskorú volt; mostoha testvére, Arrhidaios, Philipposnak egy thessaliai nőtől született fia, gyengeelméjű volt. Így aztán kisérlet sem történt a királytól megkezdett nagy munka végrehajtására; a birodalom mindjárt halála után feloszlásnak indult, s a halálát követő négy évtizedet folyvást ugyanazon természetű bonyodalmak jellemzik, melyeket a király volt vezéreinek egymással való versengése idéz elő. Egyikük mindig arra iparkodik, hogy a többi rovására magát Alexandros kizárólagos utódának fogadtassa el; másrészt a többi meg elleneszegül ennek az egynek, s szövetségre lép egymással, hogy tervét meghiusítsa. Míg Alexandros családját teljesen ki nem irtják, addig a trónkövetelő vezér rendesen a család valamelyik befolyásosabb női tagjával való összeköttetést keres; a család kiirtása után minden egyéb tekintet megszünik, és csupán az erőszak dönt. Tehát egyelőre a bonyodalmak előidézésében és fokozásában most már a királyi család női tagjainak is szerepük van. Ezek: Olympias, a hódító anyja; Kynane, Kleopatra és Thessalonike, Alexandros testvérei; Eurydike, Kynane lánya; Barsine, a király ágyasa, Herakles anyja; és két felesége: Roxane és Stateira. A vezérek közül Hephaistion halála után legtekintélyesebb Perdikkas volt; neki adta át pecsétgyűrűjét a haldokló király. Ez mindjárt a király halálát követő reggelen tanácsba hivta a király «testőreit», kiknek száma Hephaistion halálával hétre csökkent, s már akkor azon mesterkedett, hogy őt válaszszák kormányzónak a várt gyermek megszületéséig; de társai Ptolemaios indítványára úgy határozták, hogy közösen, együtt vigyék a kormányt. A sereg azonban, kivált a gyalogság, nem egyezett belé e határozatba, s így még a király holtteste felett majd hogy véres összekocczanásra nem került a sor. Végtére tehát Eumenesnek, a király görög származású titoknokának (l. 549. lap) közvetítésére mégis abban állapodtak meg, hogy a születendő gyermek jogainak fenntartása mellett a félkegyelmű Arrhidaiost ismerik el Philippos név alatt királynak. Perdikkas pedig chiliarchos czímmel az összes katonai és politikai ügyek főintézője lett. Európában, azaz Makedoniában és Hellasban meghagyták strategosnak az agg Antipatrost; de «a királyság érdekeinek védelmezőjéül» (epistates) Kraterost rendelték melléje, kit, mint tudjuk, a veterán katonák élén már Alexandros útnak indított volt hazafelé. A többi vezérek is helytartóságokat kaptak; ezt Perdikkas sem bánta, mert úgy gondolkozott, így kevésbé lesznek útjában. Az okos Ptolemaios a könnyen védhető Egyiptomot választotta; Syriát Laomedon, Kilikiát Philotas kapta, Nagy-Phrygiát Antigonos, a ki már régebben kormányozta ezt a tartományt, a hellespontos-melléki Phrygiát Leonnatos, Thrakiát Lysimachos, s végül Kappadokiát és Paphlagoniát Eumenes, a ki kezdettől fogva Perdikkasszal tartott. A keleti tartományok megmaradtak az eddigi helytartók alatt: azok nem izgatták annyira a fővezérek nagyravágyását. Az új helytartók katonai hatalmat is kaptak, jóllehet a hadsereg vezérlete névleg Perdikkas kezében volt; ez a körülmény volt igazi oka a bonyodalmaknak, s a birodalom szétbomlásának: a ki a birodalmat együtt akarta tartani, annak ezentul az uj helytartókkal kellett megküzdenie.
Alexandros birodalmának első felosztása.
Időközben Roxane gyermeke is megszületett, s ezt Alexandros néven szintén kikiáltották királynak. Így aztán előre látható volt, hogy olyan százféle alkotórészű birodalom, melyen két király, még pedig egy gyengeelméjű s egy csecsemő uralkodik, egységes nem maradhat többé.
A birodalom más nemzeteire nem volt hatással Alexandros halála. A görögök azonban keleten is, nyugaton is azonnal megmozdultak. Az Oxus és Iaxartes közt letelepedett görögök, húszezer gyalog és háromezer lovas, rögtön megindultak nyugat felé. Peithon, Media halytartója, Perdikkas rendeletére ellenük vonult, s legyőzte őket; aztán meg akart kegyelmezni nekik, hogy saját czéljaira használja őket, de katonái, zsákmányukat féltve, meggyilkolták a nagyravágyó vezért. Így a keleti felkelés el volt nyomva; veszedelmesebb volt azonban ennél a nyugati Görögország felkelése.
Hellas máskülönben szertehúzó államai ugyanis már magának Alexandrosnak életében sem nyugodtak bele minden ellenállás nélkül az új rendszer minden következményeibe. A mi a király isteni tiszteletét illeti, azt, mint formaságot, a legtöbb állam megszavazta ugyan; még Sparta is úgy nyilatkozott a maga lakonikus módja szerint, hogy: «nem bánjuk, ha Alexandros istennek nevezi magát, ha úgy akarja». De egy másik rendelet, melyet már az absolut hatalom első tényleges nyilvánulásának lehetett tekinteni, mindenfelől ellenállásra talált.
A király ugyanis szintén még 324-ben, az olympiai versenyek alkalmával elrendelte, hogy az összes görög államok fogadják vissza a politikai okokból számkivetett polgárokat. Legjobban sujtotta volna anyagilag is ez az intézkedés Aitoliát és Athént, mely államok közül az elsőnek e szerint Oiniadairól, Athénnek pedig Samosról kellett volna lemondania, hogy a már szétosztott földbirtokokat eredeti tulajdonosainak visszaszolgáltassa. Már akár a politikai, akár az anyagi szempont vezette inkább az államokat, annyi bizonyos, hogy sem Aitolia, sem Athén nem foganatosította a rendeletet. Persze, hogy vajjon Athén a végsőig folytatta volna-e ellenállását, mint Demosthenes kivánta, azt nagyon kétségessé teszi a városnak az a gyámoltalan, következetlen magatartása, melyet épen akkor egy másik, az állam érdekeit nagyon közelről érintő ügyben tanusított.
Ez az ügy a Harpalos-féle megvesztegetés hirhedt ügye volt. Harpalos, ki, mint említettük (l. 547. lap), Alexandros indiai hadjárata után 5000 tanentomnyi kincs elsikkasztása után szerencsésen megszökött a fenyegető büntetés elől, 30 hajóval és 6000 görög zsoldossal Görögországba kelt át, hogy itt az államokat fölkelésre izgassa a király ellen. Athénbe egyelőre nem nyervén bebocsátást, a görög csőcselék híres gyülekező helyére, a Tainaron fokra ment, s ott hogy, hogy nem, elvesztette hajóit, zsoldosait és pénzének nagyobb részét. Aztán újra Athénhez fordult, s állítólag több demagóg megvesztegetése útján ki is eszközölte, hogy befogadták. De a zavar csak ezután kezdődött. Philoxenos, a király egy másik sáfárja, Harpalos kiszolgáltatását követelte. Ezt a város egyelőre megtagadta, s Demosthenes indítványára Harpalost mindaddig, míg valaki Alexandros különös megbizásából érte nem jő, fogságra vetette, kincseit pedig az Akropolison egy külön bizottság kezelése alatt letétbe helyezte. Harpalos azonban egyszerre csak eltünt fogságából, a kincsből pedig, mely a letét idején Harpalos nyilatkozata szerint 700 talentomra rúgott, a vizsgálat alkalmával csak 350 talentomot találtak. Athénben nagy volt a megdöbbenés, mert attól tartottak, hogy Alexandros a városon veszi meg a hiányzó pénzt. Demosthenes indítványára, ki szintén tagja volt a kincsre felügyelő bizottságnak, a nép az Areopágra bízta az ügy vizsgálatát. Az Areopág ez alapon jelentést (apophasis) terjesztett a nép elé, melyhez mellékelve volt azok lajstroma, kik a vizsgálat alapján gyanusaknak mutatkoztak. Demosthenes is fel volt véve a lajstromba 20 talentom erejéig. Az ügy most törvényszék elé került, hol Demosthenes ellen, mint vádló, nemcsak a makedonpárti Deinarchos, hanem Demosthenes pártfele, Hypereides is fellépett. Bűnös volt-e Demosthenes vagy sem, rendkívül sokat vitatott kérdés, melyre kevés kivétellel (Holm, Schvarcz) még mai napig is inkább tagadólag, de mindenesetre nagy tartózkodással nyilatkoznak a kutatók; ő maga állítólag elismerte, hogy a pénzt fölvette, de azt állította, hogy ezt csak azon előleg fedezése czéljából tette, melyet a látványosságok rendezésére való, általa kezelt pénztárnak (theorikon) a magáéból adott. Az sem világos, mi birta rá Hypereidest, hogy régi pártfele ellen forduljon? Vajjon hazafias megbotránkozás működött-e benne (Schvarcz), vagy csakugyan igaz volna, hogy a húsz talentomot hazafias pártczélok istápolására fordították, s a vád nem volt egyéb a párt becsületének megmentésére való színjátéknál, melyben Hypereides csak játszotta a megbotránkozott vádló szerepét, Demosthenes pedig önként feláldozta magát? (Holm.) Elég az hozzá, a néptörvényszék kimondta Demosthenesre, hogy bűnös, s akár tiszteletreméltó okból, akár Alexandros követelésétől való félelmében, ötven talentom birságra itélte legnépszerűbb államférfiát. Ezt a roppant összeget Demosthenes nem tudta megfizetni, s így fogságba került, onnan azonban már néhány nap mulva először Aiginába, aztán Troizenbe szökött.
A makedon párt tehát egyelőre diadalmaskodott. De nem sokáig örvendhetett leghatalmasabb ellenfele bukásának. Alexandros halálának hirére Hypereidesnek és a hadi pártnak nem nagy fáradságába került, hogy a közvéleményt ismét a maga részére nyerje. Athén városa elég erősnek érezte magát, hogy nemzeti felkelés vezetője legyen. Lykurgos intézkedései megadták rá az anyagi eszközöket, s alkalmas hadvezér is akadt Leosthenesnek, Alexandros alvezérének személyében, ki Ázsiából nagyszámú zsoldost vezetett vissza Görögországba, Tainaron fokának környékére. A Harpalos-féle pénz maradékát is a hadviselésre fordíthatták. Így hát nyolczezer tapasztalt zsoldos katonát béreltek föl, kikkel Leosthenes, a hétezer főnyi aitoliai sereggel egyesülve, a Thermopylák felé vonult. De maguk a polgárok is negyven éven alul mind fegyvert ragadtak, s egész Görögországot felhivták a szabadságharczban való részvételre. Így, jóllehet kezdetben csak északi államok, Aitolián kívül Lokris és Phokis csatlakoztak a fölkeléshez, a makedonokkal tartó boiotiaiak és euboiaiak pedig határozottan ellene voltak, mégis lehetett remény a sikerre, mert Antipatros, jóllehet pénznek bővében volt, s hajóhada is erősebb volt Athénénál, szárazföldi sereggel ez idő szerint csupán mintegy tizenötezernyivel rendelkezett. A Thermopyláktól visszatért Leosthenes Plataiainál megverte az athéni felkelőknek útjokat álló boiotiai sereget, s aztán az athéniekkel egyesülve, a thessaliai Herakleiánál diadalt aratott Antipatros hadain is, úgy, hogy a makedon vezér Lamia erősségben keresett menedéket. Azalatt Athén követei, kikhez a számkivetett Demosthenes is csatlakozott, bejárták egész Peloponnesost, s Argost, Sikyont, Phliust, Epidaurost, Elist és Messeniát is megnyerték a szövetségnek, melyhez a herakleiai diadal hatása alatt majd egész Thessalia, az ainianosok, dolopsok, az akarnanok egy része, s az euboiai Karystos is csatlakozott. Azonban a jóakarattól még nagy lépés volt a valóságig. A peloponnesosiak, mint Chaironeia idején, most is elmaradtak: úgy látszik a korinthosi fellegvár makedon őrségétől tartottak. A Lamiát ostromló seregnek nem voltak ostromgépei, s igy az ostrom nagyon elhúzódott. Hozzájárult, hogy Leosthenes, a ki legalább az addig megjelent szövetségeseket szerencsésen együtt tartotta volt, az ostromlottak egy kitörése alkalmával elesett, s helyébe az athéniek a derék, de makedon érzelmű Phokion mellőzésével, Antiphilost küldték vezérnek. A gyászbeszédet Leosthenes felett Hypereides tartotta, általános lelkesedés közepett. Demosthenest is hazahivták számkivetéséből: ünnepélyesen fogadták, s a pénzbirságot, mely alól fel nem menthették, úgy térítették meg neki, hogy 50 talentom utalványozása mellett rábizták Zeus ünnepére az istenség oltárának feldíszítését. A makedon párt, kivált Demades, kit az Alexandros isteni tiszteletét pártoló javaslatáért 10 talentom birságra itéltek, teljesen háttérbe szorult. De a sors ismét megbüntette Athén városát vezetői állhatatlanságáért, szertehúzásáért: Hypereides beszéde volt az utolsó szabad szó, melyet a város hallhatott. Ugyanis időközben a helyzet megváltozott Lamia körül. Leonnatos phrygiai helytartó, kit Perdikkas Kappadokiának Eumenes számára való elfoglalására küldött, a saját nagyravágyó terveitől sarkalva, Görögországba jött át, hogy házasságra lépjen Kleopatrával, Alexandros testvérével és volt epeirosi királynéval. Ő ugyan pórul járt, mert Lamiánál a legelső csatában elesett: de az ő hadaira támaszkodva, sikerült Antipatrosnak Lamiát elhagynia, s Thessalia és Makedonia nyilt mezeire vonulnia. Nemsokára megérkezett Ázsiából Krateros is a veterán zsoldosokkal, úgy, hogy ekkor a makedon sereg száma már meghaladta a görögét. A krannoni csatában, a 322. év elején, a görögök húzták a rövidebbet, de a csatának mégsem annyira a veszteségek adtak jelentőséget, hanem az az általános demoralisatio, mely a csata után az alig megalakult görög szövetség felbomlására vezetett. Része volt ebben a csüggedésben persze annak a győzelemnek is, melyet Kleitos és a makedon hajóhad az Acheloos torkolatában az athéni hajóhadon aratott. Az alkudozások rögtön megindultak, még pedig Antipatrosnak arra a kijelentésére, hogy a szövetséggel szóba sem áll, csupán az egyes államok részéről, melyek mind siettek hazahivni csapataikat. Athénben a koczka megfordulása tüstént megváltoztatta a közhangulatot. A makedon párt férfiai ismét keresett és befolyásos egyéniségek lettek, s az Antipatroshoz szánt követség vezetésére Phokiont kérték fel. Az öreg vezér engedett a felszólításnak, ámbár megjegyezte, hogy ha az ő tanácsát megfogadják vala az athéniek, akkor nem lenne közbenjárására szükség. Egy második követségben az Akademia akkori feje, Xenokrates is részt vett. Antipatros kemény feltételeket szabott: a makedon-ellenes párt vezérférfiainak kiszolgáltatását, s az alkotmánynak az ő tetszése szerint való módosítását. Elfogadták. Antipatros 20 mnányi censushoz kötötte a polgári jogok gyakorlását. Így a polgárságnak több mint fele, 21,000 közül 12,000, elvesztette a törvényszékben, népgyülésben, tanácsban való részvételi jogát, s önként vagy kényszerűségből nagy számmal vándoroltak ki Thrakiába. Birtokaiból is vesztett Athén: elvesztette Oropost, Imbrost és Samost, hová végtére csakugyan visszatérhettek a régi birtokosok. Lemnost ellenben megtartotta. Demosthenes és társai elmenekültek a városból; s mikor 322. év szeptember havában Munichia kikötőt makedon őrség szállotta meg, maga a polgárság elég kislelkű volt rá, hogy Antipatros parancsára halálra itélte menekült vezetőit, kik pedig, mióta Makedonia elvesztette kulturális hivatását, most már minden tekintetben nemes és dicséretes czél, a nemzeti szabadság szolgálatában működtek. Antipatros magára vállalta az ítélet végrehajtását, s valami Archias nevű hajdani színészt bizott meg az elitéltek elfogásával. Nehányat, köztük Hypereidest, Aiginában, Aiakos templomában fogtak el, s Kleonaiba kisértek Antipatroshoz, ki állítólag borzasztó kinok közt ölette meg őket. Demosthenes Kalaureia szigetére menekült, s üldözői közeledésekor Poseidon templomába vonulva, az irószerszámában tartogatott méreggel vetett véget életének a 322. év november havának végén. Lángoló szabadságszeretete, következetes hazafiassága még sok fogékony lelkű nemzedék előtt fogja megdicsőíteni emlékezetét. Kevés idő mulva maga az athéni nép is érczszobrot állított emlékezetére, és családja legöregebb tagját közköltségen való ellátással tisztelte meg a Prytaneionban.
Troizen partja Kalaureia szigetével.
Az aitoliaiak hegyes-völgyes országa kikerülte Antipatros boszuját. Menekülésüket annak köszönhették, hogy a 321. év folyamán csakugyan kitört Alexandros utódai, az ú. n. diadochosok közt az előrelátható egyenetlenkedés. Perdikkas, kit a két király tehetetlensége saját hatalmának öregbítésére sarkalt, legtekintélyesebb versenytársai, Ptolemaios és Antigonos megbuktatására tört. Ürügyűl Antigonos ellen azt hozta fel, hogy parancsa ellenére elmulasztotta Eumenes megsegélését a neki szánt tartományok elfoglalásában. Ptolemaios ellen pedig azt, hogy a nagy király hamvait Aigai helyett Memphisben tette nyugalomra, s hogy ezzel veszélyes hatalomra tett szert a többi helytartókkal szemben. Azért mind a kettőjüket a sereg itélőszéke elé idézte, abban a reményben, hogy egyik sem engedelmeskedik az idézésnek, s így jogosan megtámadhatja őket. De Ptolemaios csakugyan megjelent a sereg előtt és fényesen igazolta magát, noha akkortájban már nagyon megszilárdult az ő hatalma is Egyiptomban, melyhez időközben Kyrenet is hozzáhódította. Így aztán, mikor Perdikkas mégis hadat vezetett ellene, ennek katonái az első vesztett csata után nagyrészt az ő részére álltak, és Perdikkas saját alvezérétől szitott összeesküvés áldozata lett. Ptolemaios most Perdikkas helyére léphetett volna; de sokkal előrelátóbb és okosabb ember volt, semhogy nyugodt és biztos egyiptomi uralmát a bizonytalan középponti hatalomért elcserélte volna. Így a sereg Perdikkas helyébe Antipatrost választotta kormányzónak (epimeletes), fiát Kassandrost pedig chiliarchosnak. A tartományokat újra felosztották; e felosztás legmesszevágóbb újítása az volt, hogy Babyloniát ezúttal Seleukos kapta. Antipatros kormánykodása szakasztott ellentéte volt Perdikkasénak; az agg vezér semmit sem tett, s ennyiben megfelelt a hozzá fűzött várakozásnak, de épen azért a regensi hatalmat ő sem tudta megszilárdítani. A zavarokat csak növelte az, hogy halálakor (319.) fia, Kassandros mellőzésével öreg vezértársát, Polysperchont tette meg utódának, s így Kassandrost a birodalom egységességének és a királyi családnak nyilt ellenségeivel, Antigonosszal és Ptolemaiosszal való szövetkezésre kényszerítette. Minthogy Antigonos a következő években (-316) teljesen megállapította fönnhatóságát a királyi család pártján lévő helytartók felett, sőt maga felett az ügyes és nagytehetségű Eumenes felett is, s minthogy másrészt Ptolemaios Kyrenén kívül Phoeniciát és Syriát is országához kapcsolta: e két férfiuban Kassandros olyan hatalmas támaszra talált, hogy segítségükkel még európai hadjáratra is vállalkozhatott. Így aztán Görögországra nézve csakhamar károssá vált a hatalmasok egyenetlenkedése és a birodalom szétszakadása, a mitől pedig kezdetben csak jót remélt. A most bekövetkező folytonos villongások a háboru főszínhelyévé évtizedeken át épen Hellast tették, melynek birtokát földrajzi fekvése, hadászatilag fontos pontjai, zsoldosanyagban való bősége igen fontossá és kivánatossá tették a hadviselő felek előtt. A hadakozás romboló hatását kivált az fokozta, hogy a hadviselő hatalmak a hellén államok belső politikai ellentéteit is felhasználták, s így a dühös pártharczokkal járó szenvedélyeknek folyvást új meg új táplálékot adtak.
I. Ptolemaios képmása.
(Visconti szerint).
Így Polysperchonnak, az új kormányzónak első dolga volt (319-ben), hogy Kassandrost megfoszsza attól a támasztól, melyet az Antipatros alatt megerősödött aristokratikus elemektől várhatott: egész Görögországban kihirdettette a «szabadság» és a demokratia visszaállítását, egyebet azonban nem ért el ezzel, csak az addig elnyomott tömegek féktelen garázdálkodását, tömeges kivégzéseket és jószágvesztéseket az egyes államokban. A fejetlenség legszomorúbb példáját ismét épen Athén adta, mely város, mint tudjuk, a lamiai háboru végén saját maga irtotta vala ki a demokratia összes nemesebb, fennköltebb vezető egyéniségeit. Most a reakczió féktelen dühöngése már csak egyetlen egy nevezetesebb férfiut talált életben, az agg Phokiont, kinek Athén a válságok idejében annyit köszönhetett. A nép felingerülve azon a támadáson, melyet Phokion az aristokrata párt élén Kassandros munichiai őrsége ellen intézett, letette hadvezéri hivataláról, s halálra itélte utolsó kiváló emberét is (318). Pedig semmi hasznát sem látta e tettnek. Kassandros ugyanis most már személyesen jött Athénbe, megakadályozta Polysperchont a kikötők elfoglalásában; hajóhadát is megverte Byzantionnál, s a peloponnesosiakkal való egyezkedését is meghiusította. Az athéniek tehát most Kassandrosszal egyeztek ki, s parancsára ismét megszorították a demokratikus alkotmányt: a politikai jogokat 10 mná-nyi censushoz kötötték, s a város kormányzására megválasztották a Kassandrostól kijelölt és megerősített phaleroni Demetriost, Aristoteles tanítványát, kinek egészben véve áldásos és jóakaró kormánykodására még visszatérünk. A 317. év folyamán Kassandros megnyerte a többi görög államokat s magát Makedoniát is, úgy hogy Polysperchon részén már csak Aitolia maradt; 316-ban pedig új támaszra tett szert Kassandros hatalma egyrészt Theba visszaállítása által, másrészt azzal, hogy Polysperchon hadai, melyeket fia, Alexandros vezérelt, Peloponnesosban is csak néhány pontra szorultak össze.
Azonban a 315. évben az ázsiai viszonyok változása ismét éreztette hatását Görögországban is. Ugyanis Antigonos hatalmának félelmes növekedése Ázsiában új szövetkezésre birta Kassandrost, Lysimachost, a thrák helytartót, továbbá Ptolemaiost, s végül Seleukost, a kit Antigonos időközben más helytartókkal egyetemben elűzött volt helytartóságából. Az új háboru folyamán Antigonos több izben intézett hadjáratot Görögország területén is Kassandros ellen. A «szabadság» örve alatt, melyet előbb Antigonos, aztán Ptolemaios is kihirdettettek Görögországban, újra kitört itt is a belső háború, melynek folyamán Kassandros hatalma mindinkább összeszorult. A diadochosok ugyan 311-ben olyan békét kötöttek, mely a hellén városok önkormányzati jogát újra biztosította; de Hellas számára ez a béke sem hozta meg az óhajtott nyugalmat. A diadochosok közt való küzdelem a királyi család teljes kiirtására vezetett,36 s így most Alexandros birodalma négy nagy önálló birodalomra szakadt: Ptolemaios egyiptomi, Antigonos előázsiai, Lysimachos thrakiai és Kassandros makedon birodalmára: a kis hellén államok területe pedig saját vesztére semleges maradt, s a nagyhatalmak ellentétes érdekeinek új meg új összeütközései nagyrészt rajta játszódtak le. A már birtokában lévő görögországi helyek visszaadására s őrségei visszavonására egyik fél sem gondolt, sőt 309-ben Kassandros olyan egyezségre lépett Ptolemaiosszal, melyben kölcsönösen biztosították egymás számára akkori görögországi birtokaikat.
Ilyen körülmények közt Antigonos, kivált mióta Seleukos is visszafoglalta babyloni helytartóságát, mindinkább érezte, hogy tekintélyét valami jelentékenyebb, feltünést keltő vállalattal kell megszilárdítania, s elhatározta, hogy a demokratiára támaszkodva, a görög szabadság helyreállításának örve alatt Görögország szellemi fővárosát, Athént kezére keríti. Itt, mint tudjuk, 318 óta Kassandros nevében a phaleroni Demetrios vitte a kormányt, s a kormánykodása altt a rend és biztonság, s ezzel a jóllét ismét visszatért a sokat zaklatott városba. Kárpótlásul az elveszett demokratikus szabadságért legalább a községi önállóság öregbítését és megőrzését tűzte ki feladatául. Ő volt az első athéni ember, kinek érzéke volt a nevelésügy állami berendezése iránt, s olyan véleményszabadság, mint az ő idejében, a tudomány terén sohasem uralkodott Athénben. Ő maga is igen jelentékeny bölcselkedő és tudós volt, s a hagyomány szerint neki volt köszönhető az alexandriai museion alapítása. A nép szivesen tűrte kormányát, sőt a hagyomány szerint 360 szobrot állított tiszteletére.37 De, mint tapasztaltuk, Athén lelkesültsége ebben a korban többnyire szalmalángnak bizonyult. Demetrios Poliorketesnek, Antigonos fiának 307-ben történt megérkezésekor tüstént megváltozott a város hangulata. A leghizelgőbb örömnyilvánításokkal fogadták a testileg-lelkileg egyaránt kiváló, görögbarát fejedelmet; a másik Demetrios Thebába menekült, Antigonos fia pedig szeptember havában, Megara és a munichiai kikötő elfoglalása után nagy diadallal vonult be az ujjongó városba. A Kassandros-pártiak közül csak a távollevőket itélték el; a honnmaradtakat, köztük Menandros költőt is, felmentették. Antigonos és Demetrios tiszteletére két új phylét alkottak, az Antigonist és Demetriast, s mind a kettőjüket isteneknek és királyoknak nyilvánították azon való örömükben, hogy Demetrios visszaadta a «szabadságot» Athénnek. Szóval a város «felszabadulása» után épen úgy csúszott-mászott a második Demetrios előtt, mint hódoltsága korában az első előtt. Demetrios aztán egy ideig Athénben maradt, teljesen átadva magát a fővárosi élet finom és kevésbbé finom élvezeteinek.
Demetrios Poliorketes.
(Visconti szerint).
Kassandros athéni kudarczának hírére az epeirosiak is megbuktatták és megölték vele szövetségben álló királyukat Alketast és helyette unokaöcscsét, Aiakides fiát, az ifju Pyrrhost kiáltották ki királyuknak. A további zavaroknak azonban elejét vette a keleti harcz újból való kitörése, minek következtében Antigonos elszólította fiát Athénből. Ugyanis Ptolemaios, ki uralmát mindjárt a békekötés után Kyrenén kívül Kyprosra, Lykia és Kária egy részére, Kos, Andros szigetekre, Korinthosra és Sikyonra is kiterjesztette, hatalma biztosítására nagy hajóhadat gyűjtött össze Kyprosban. Demetrios viszont a hatalmát féltő Antigonos nevében azon iparkodott, hogy Rhodost szövetségesül nyerje meg a várható háboruban. Ennek kitörése nem is késett soká. Az első nagy tengeri csatában Demetrios teljesen megverte Ptolemaios hajóhadát, s e diadal után (306) Antigonos felvette a királyi czímet, melylyel őt fiának partraszálló követe üdvözölte. De versenytársai, Ptolemaios, Seleukos, Lysimachos és Kassandros azonnal követték példáját, s Antigonos, ki eddigi sikerén elbizakodva, most már egyenesen Egyiptom elfoglalására hajózott, Perdikkas sorsától tartva, nem merészelte megtámadni Ptolemaios seregét, hanem kudarczczal tért vissza Ázsiába. Csupán félsiker kisérte másik, Rhodos szigete ellen intézett vállalatát is (305-ben), melynek czélja az volt, hogy semlegessége abbanhagyására és vele való szövetkezésre kényszerítse az ettől mindeddig vonakodó hatalmas aristokratikus köztársaságot. Demetrios nagy hajóhadával a Rhodosszal szemben fekvő Loryma kikötőben foglalt állást, s az újabb alkudozások meghiusulása után hozzáfogott a városnak a hadi történetben híres ostromához, melynek azóta melléknevét (Poliorketes = ostromló) köszönhette. Ostromló tornya, melylyel a szárazföldi oldalról megtámadta a falakat, az ú. n. Helepolis (városbevevő) 25 méter széles hosszú, és 50 méter magas volt, s nyolcz roppant kereken mozgott, melyeken 3400 ember ereje ide s tova vonhatta. Mindamellett az ostrom ideje alatt a rhodosiak vitézül megoltalmazták városukat és csak akkor léptek egyezkedésre Demetriosszal, mikor Antigonos hajlandónak mutatkozott az ostrom megszüntetésére. Készeknek nyilatkoztak szövetségre lépni Antigonosszal mindenki ellen, Ptolemaiost kivéve, kitől az ostrom alatt némi segélycsapatokat is kaptak, s kit ezért a «megváltó» (Soter) czímmel tiszteltek meg és isteni tiszteletben részesítettek; de ezt a czímet okosan Antigonosnak és Demetriosnak is megszavazták, kiknek száz kezest állítottak, de nem városi tisztviselőik közül. Így Rhodos legalább Egyiptommal szemben továbbra is megőrizte semlegességét.
Demetrios Poliorketes-féle ezüstpénz.
(Antigonos és Demetrios Kyprosnál kivívott győzelmét jelzi.)
A Rhodosszal való szövetség megkötése után a 304. év őszétől kezdve Demetrios most már nagyobb sikerrel folytathatta Hellas «felszabadításának» munkáját, hol két év óta Kassandros és Polysperchon ismét nagyobb foglalásokat tettek. Euboia szabadságát Chalkisban kihirdette, az aitoliaiakkal és boiotiaiakkal szövetséget kötött, a Kassandrostól ostromzár alatt tartott Athént felmentette a zár alól, s a telet aztán ott mulatta át. A következő 303. évben aztán Peloponnesost is meghódította, elűzte az ellenséges makedoniai vagy egyiptomi őrségeket Argosból, Sikyonból, Korinthosból, Arkadiából, s a korinthosi újonnan megalakult szövetséges gyülésen az összes görögök fővezérévé kiáltatta ki magát Makedonia fönnhatóságával szemben. De állandó eredményre ezek az események sem vezettek. A 302. évben Demetrios részben görög szövetségesekből álló nagy serege már szemben állott Thessaliában Kassandros seregével, mikor Antigonos újra Ázsiába szólította. Ugyanis ott a makedoniai helytartó veszedelme újabb szövetséget hozott létre Kassandros, Lysimachos, Seleukos és Ptolemaios között, s háboru, melyet Lysimachos és Seleukos teljes erővel meg is kezdtek, Kisázsiában és Syriában máris nagyon komoly fordulatot vett Antigonosra nézve. Demetrios, ki a felszólítás vétele után azonnal kiegyezett Kassandrosszal (milyen feltételek alatt, nem bizonyos; a görögök szabadságát azonban újra biztosították), haladék nélkül Ázsiába hajózott, s Ephesos és néhány fontos hellespontosi város elfoglalása után azon a tájékon töltötte a telet. Lysimachos szintén ott, Seleukos Kappadokiában telelt. Kassandros a tél folyamán segédcsapatokat küldött, de maga otthon maradt, mert Epeiros ügyeivel volt elfoglalva, hol Pyrrhos helyett Neoptolemost (Olympias unokaöcscsét s egyúttal unokáját, Kleopatra fiát) tette meg királynak. Antigonos és ellenfelei a döntő csatát a 301. évben vívták meg Ipsosnál, Phrygiában. A szövetségeseknek sikerült, különösen Seleukos elefántjainak segélyével, elválasztani Demetrios lovasságát Antigonos hadától, melyet aztán teljesen megsemmisítettek. Antigonos elesett, Demetrios ötezer gyalogossal és négyezer lovasával Ephesosba menekült. A birodalom most következő újabb felosztása alkalmával európai Görögországot Kassandrosnak adták, a Lysimachos uralmát Kisázsia nagy részére is kiterjesztették, egészen Phrygia közepéig, hol Seleukos szintén megnövelt birodalmával érintkezett. Seleukos birodalma e szerint az összes felső satrapaságokat magában foglalta Armeniával együtt, továbbá Kappadokiát, Phrygiát, Kilikiát és Syria felét, melyben az ipsosi csata után Antiochos, Seleukos fia a pompás Antiochiát alapította. Egyes kisebb államok azonban perzsa satrapáik uralma alatt többé-kevésbé mégis megtartották önállóságukat, s ezek a vidékek ismét az Alexandros előtti állapotokhoz tértek vissza: így Armenia egy része, Pontos és Kappadokia, egy ideig Kilikia is. Nem terjedt ki az új osztozkodás a Pontos északi partján lévő görög városokra. A kisázsiai görög városok pénzei e korban Lysimachos képét mutatják: de hogy önállóságukat teljesen elvesztették volna, épen nem bizonyos, mert Rhodos példája, hol pedig szintén közönségesek a Lysimachos-pénzek, az ellenkezőt bizonyítja.
Rhodosi kikötő. Mai képe.
A mi az állapotok változásának Görögországra való befolyását illeti, erről e korban igen kevés hagyományunk van. Egyes fontos pontok, pl. Korinthos és Megara ezentúl is Demetrios birtokában maradtak, mások azonban Kassandros alá jutottak, s ismét makedonpárti oligarchia vagy zsoldostyrannis uralma alá kerültek. Athénben megmaradt a demokratia, s vezetése Democharesnek, Demosthenes unokaöcscsének kezébe került, ki ismét azzal a tervvel foglalkozott, hogy hazájának önálló helyzetet szerez az őt környező nagyhatalmak közt. Ez a politika azonban, mely más hellén államokkal, Aitoliával, Euboiával, később Boiotiával való szövetkezésre támaszkodott, egyrészt Makedoniával való békés kiegyezésre, másrészt épen Demetriosszal szemben határozott állásfoglalásra vezetett. Athénnek ezt az újabb köpenyegfordítását megkönnyítették a nagyhatalmak közt beállott újabb surlódások. Ugyanis Seleukos hatalmának veszedelmes növekedése Lysimachos és Ptolemaios közt új, szűkebb szövetséget hozott létre, mely azóta, hogy Demetrios meg viszont Seleukosszal szövetkezett (300. Kr. e.), első sorban Demetrios ellen fordult. Így Athén teljes négy esztendeig háborut viselhetett Demetrios ellen, jóllehet ezalatt újabb alkotmányváltozás is történt a városban, a mennyiben (297 táján) a makedonpárti Lachares megbuktatta a demokratiát, s állítólag mint tyrannos kormányozta Athént. Végtére mégis meg kellett adnia magát a városnak (295 táján), még pedig feltétel nélkül, de Demetrios most sem tagadta meg multját: megkimélte a sokat szenvedett várost, melyhez annyi kötelék fűzte; a demokratiát sem bántotta, de Munichia és Peiraieus kikötőket ezentul megszállva tartotta. Szerencsével harczolt Demetrios a spartaiak ellen is, kiket valószínűleg Ptolemaios segített az ellene való harczban; előbb-utóbb nekik is át kellett volna adniok (most már megerősített) városukat, ha Demetrios a Kassandros halálát (297) követő zavarok hirére Makedoniába nem kényszerül hadat vezetni, melynek trónját aztán (294) meg is szerezte maga számára. Demetrios eltávozásakor Boiotia és Athén is újra felkelt ellene, de hiába. Athén büntetésül a peiraieusi őrség ellen intézett merényletéért most már magába a városba, a Museion halmára volt kénytelen újabb makedon őrséget befogadni, s ugyanaz a Demetrios, kinek neve eddig a szabadsággal és a demokratiával egyértelmű volt, most, mint makedon király az ellenkező, Kassandros-féle politika útjára lépett: a demokratia ellenfeleit, kivált a phaleroni Demetrios hiveit ismét visszahívta Athénbe, s így, jóllehet az alkotmányon most sem változtatott, teljesen megbénította a demos hatalmát. Egész Hellas uralmát azonban mint makedon király sem tudta megszerezni. Középgörögország nyugati részét, egészen a Parnassosig a Ptolemaiostól visszahelyezett epeirosi királylyal, Pyrrhosszal38 szövetkezett aitoliaiak tartották meg hatalmukban: az ellenük és Epeiros ellen indított háboru 289-ben kedvezőtlenül végződött Demetriosra nézve. De magában Makedoniában is nagyon megfogyott az önkényuralomra hajló új király népszerűsége, annyival is inkább, mert féktelen tettvágyában országának egész erejét kimerítette. Végtére, mikor Pyrrhosszal sikerült szövetséget kötnie, az a merész gondolat fogamzott meg benne, hogy Ázsia ellen szervez hadjáratot. De az atyjával, Antigonosszal is szemben állott három nagyhatalom tüstént szövetségre lépett ellene is, melyhez nemsokára Demetrios útnak indulása után Pyrrhos is csatlakozott, és betört Makedoniába. Demetrios rögtön Pyrrhos ellen fordult, de csatára nem került a sor: a makedonok elpártoltak tőle, s ellenfelét kiáltották ki királyuknak 287-ben; az ország egy részét azonban Pyrrhos kénytelen volt Lysimachosnak átengedni. A viszonyok változását az athéniek is felhasználták, s Olympiodoros (Theophrastos barátja) és Demochares vezetése alatt elüzték a makedon őrséget a Museionról (286). Demetrios ugyan egy ideig ostrom alatt tartotta Athént, de aztán abbanhagyta az ostromot s mégis Ázsia ellen indult. Hadjárata azonban azzal végződött, hogy Seleukos fogságába került, melyben aztán 184-ben meg is halt. Művelt és tehetséges ember volt, fiatalabb korában tagadhatatlanul nemes és lovagias természet is, és a mi e korban kivételes dolog, kitünő fiu és apa. Benne látjuk e különös, az egyéniséget és egyéni önzést annyira feltüntető kor egyik betetőzését; de hogy saját magát tönkretette, az mégis arra mutat, hogy nem volt meg benne az az öntudatos, hideg önzés, a mely versenytársainak megőrizte uralmukat.
Demetrios fia, Antigonos Gonatas, kit atyja már eltávozásakor Hellas helytartójává tett, Athén kivételével egész Görögországban megtartotta fönnhatóságát. Erre annál nagyobb szüksége volt, mert Makedonia trónjára való jogainak érvényesítését egyelőre nem remélhette. Ugyanis Makedonia, sőt Thessalia is nemsokára (287.) egészen Lysimachos hatalmába került, ki előtt Pyrrhosnak is Epeirosba kellett visszavonulnia. De a következő években, mialatt Pyrrhos figyelmét már a rómaiak és tarasiak (tarentumiak) közt készülődő háború kötötte le, ismét nagy változás történt a nagy birodalmak viszonyaiban. Az agg Lysimachos ugyanis 284-ben második felesége, Arsinoë ármányai következtében megölette első házasságából való fiát, a derék Agathoklest. Ez a gonosz tett nemcsak saját birodalmában keltett nagy elkeseredést Lysimachos iránt, hanem az utolsó diadochos-háboru kitörésére vezetett. Seleukos, a Thrakiából érkező felszólításoknak engedve, a 283. év vége felé haddal támadta meg Lysimachost, azzal a szándékkal, hogy véget vet birodalmának. A döntő csatát, melyben Lysimachos elesett, 281 elején Koron síkságán (Korupedion) vívták meg, s aztán Seleukos felosztotta a birodalmat. Thrakiát Agathokles gyermekeinek szánta, a kisázsiai részeket beolvasztotta a maga birodalmába, s a Hellespontostól az Indosig terjedő egész roppant területet fiának, Antiochosnak adta át, maga pedig hazájában, Makedoniában akarta leélni utolsó napjait. De a sors máskép határozott. Ugyanis Ptolemaios Soter gonosz és vadlelkű, de bátor és erélyes fia, Ptolemaios Keraunos (= «a villám»), kit atyja 285-ben kizárt a trónöröklésből, hazájából Thrakiába ment szerencsét hajhászni, és először Agathokles ellen ármánykodott, aztán pedig Seleukoshoz csatlakozva, mikor ez (281–80-ban) átlépte a Hellespontost, Lysimacheiánál meggyilkoltatta az agg királyt. Úgy látszik, erős pártra támaszkodhatott, mert sikerült neki Lysimachos birodalmának egész európai része felett megkeríteni az uralmat. Testvérét, Arsinoët elvette, de csak azért, hogy Lysimachostól született gyermekeit szeme láttára legyilkoltassa. Antigonos az aitoliaiakkal szövetkezve ellene támadt ugyan, de sikertelenül, mert időközben a spartaiak, úgy látszik, egyiptomi biztatásra, felkeltek ellene, s így az aitoliaiak ismét visszatértek hazájukba. Makedonia uralmának megszerzése tehát most sem sikerült Antigonosnak, görögországi uralmát azonban szilárdul megtartotta. A spartaiak vereséget szenvedtek, és az összes hellénekhez intézett felszólításuk sikertelen maradt, akármennyire érezték is a makedon uralom nyügét is egyes városok, melyekben mint epistatesek, phrurarchosok vagy tyrannosok, Antigonos emberei uralkodtak.