XXIV. FEJEZET.
A demokratia újraébredésének és Theba fennhatóságának kora.

Spartának az Antalkidas-féle béke óta követett erőszakos politikája általános elkeseredést keltett Görögországban: de arra, hogy a reakczió megindulhasson, egyelőre hiányzott az alkalmas vezető. Syrakusai, mint tudjuk, szövetségben állt Spartával, a kisebb görög államok pedig legfeljebb azzal fejezték ki elégületlenségüket, hogy nem segítették mindig Spartát a köteles hadijárulékkal.

A másik görög nagyhatalom, Athén, még mindig a peloponnesosi háború okozta bajok orvoslásával volt elfoglalva. Az Antalkidas-féle béke után felelősségre vonták mindazokat az államférfiakat és hadvezéreket, kiknek részük volt benne, hogy Athénnek egyszerre Perzsia és Sparta ellen kellett harczolnia, vagy a kik ügyetlenségének valamely veszteséget tulajdonítottak. Dionysiost, a hellespontosi vezért, és Konon barátját, Nikophemost, továbbá Phormisiost és Epikratest, a perzsa követség vezetőit, kivégezték; Agyrrhiost, a demokratia egyik főemberét (l. 367) sulyos pénzbirságra itélték és bebörtönözték; a kollytosi Thrasybulost, kinek hajóhadát Antalkidas elfogta (l. 375. lap), szintén perbe fogták. Általában azon iparkodtak, hogy Perzsiával is, Spartával is mentül jobb viszonyban legyen az állam. Chabriast visszahívták Egyiptomból, hol Nektanebo király zsoldoshada élén harczolt a perzsák ellen (l. 376. l.); Iphikratesnek megengedték, hogy perzsa szolgálatba álljon a 379-iki egyiptomi hadjáratban; Mantineia elfoglalását és Theba megszállását egykedvűen vették, sőt, úgy látszik, még delosi fönnhatóságukról is lemondtak Sparta javára.

A görögországi helyzet újabb változásában a vezető szerep Boiotiának, illetőleg Boiotia főhelyének, Thebának jutott, melynek eddig nem volt döntő része a görög történelem alakulásában. Boiotia a történelmi időkben már mint pontosan határolt, külön törzshagyományokkal és nyelvjárással biró terület lép fel, melyen Theba, Plataiai, Tanagra, Thespiai, Haliartos, Koroneia, Orchomenos, Kopai államok és még néhány állam egy amphiktyoniai szövetséget alkottak. E szövetség szent helyei Athene Itonia és az onchestosi Poseidon templomai voltak; élén pedig, legalább az V. századtól kezdve, a váltakozó számú boiotarchai nevű tisztviselők állottak, továbbá 421 táján (t. i. még az oligarchiák fennállása idején) egy nagyobb tanács (bulé), mely 4 kisebb tanácsból alakult. Többet a szövetség szervezetéről nem tudunk; bizonyos, hogy Theba már a középkorban törekedett a fönnhatóságra, s a széleken lévő államok, Orchomenos, Thespiai, Plataiai, Tanagra ellenkezése daczára is azt már a VI. században meg is szerezte. A történeti időkben az összes városokban, Thebában is már a VIII. század közepétől kezdve, oligarchia uralkodott, de pontosabb értesüléseink csak Theba viszonyairól vannak. Itt az oligarchia 480-ig folyvást szigorúbb lett: ekkor csak egynéhány ember kezében volt az uralom, kik tyrannosok módjára uralkodtak. A perzsa háborúk alatt Theba, s vele a thespiaiak és plataiaiak kivételével egész Boiotia a perzsákkal tartott, a miért aztán a plataiai csata után a többi görögök feloszlatták a boiotiai szövetséget. (l. 225. l.) Valószínű, hogy ekkor Theba valamivel demokratikusabb alkotmányt kapott, vezető szerepét azonban csak 457 körül kaphatta vissza a lakedaimonok segítségével (l. 245. lap), kik ily módon Athén hatalmát akarták korlátozni. Az oinophytai csata után Theba ismét magában maradt, s ellentétben a többi, most már demokratikus alkotmányú boiotiai városokkal, ismét oligarchikussá változtatta alkotmányát. Segélyével Orchomenosba, Chaironeiába és más városokba is visszatértek a számkivetett oligarchák, és 446-ban (Holm szerint még 447-ben) Koroneiánál megverték az athénieket (l. 247. lap). Attól kezdve Boiotia végleg felszabadult Athén fennhatósága alól; a városokban ismét az oligarchia diadalmaskodott, s Theba ismét átvette a vezető szerepet, melyet az Antalkidas-féle békéig meg is tartott. Akkor, mint tudjuk, az összes városok önállókká lettek. 387 óta Thebában az oligarchikus és demokratikus párt jóformán egyenlően erős volt, de az alkotmány oligarchikus maradt. A kormány a tanács és a bizonyos tisztviselők kezében volt. Végre a fellegvár (Kadmeia) 383-ban történt megszállása óta (l. 378. lap) ismét felülkerekedett az oligarchia Thebában is, a többi városokban is.

Theba vidéke és a Kadmeia.
(A Kadmeia helyén a kép a mai Theba várost ábrázolja.)

A thebai számkivetettek, kik Athénben szives fogadtatásra találtak (l. u. o.) titokban elkészítették a fellegvár visszafoglalásának tervét, s az athéni közönség egy része szivesen támogatta őket a terv kivitelében: két athéni hadvezér (strategos) titkos részvéte mellett sereget szerveztek, hogy a vállalat sikerülése esetén segédkezhessenek a thebaiaknak. A 379-iki tél közepén a kivándorlottak egyik feje, Melon, hat társával átlopódzott a határon s késő este Thebába érkezett, hol Archias és Philippos polemarchosok jegyzőjét, Phyllidast, már előbb részükre nyerték. A semmit sem sejtő polemarchosokat másnap este lakoma közben megölték; aztán megölték az áruló Leontiadast is, s reggel a felkelt polgárság és az athéni csapatok segítségével ostrom alá fogták és szabad elvonulás igérete mellett megszállták a Kadmeiát. Az alkotmányt demokratikussá változtatták, Melont, Pelopidast, az athéni menekültek egyikét, és Charont, thebai házigazdájukat, polemarchosokká választották. A mi a Spartával való viszonyt illeti, Theba késznek nyilatkozott a szövetség fenntartására, melyet az előbbi oligarchikus kormány kötött.

Sparta nem volt hajlandó tekintélyét kockára tenni a merénylet elnézésével. A Thebából visszatért őrség tisztjeit kivégeztette, vagy megbirságolta, s Kleombrotos vezetése alatt (l. 379. lap) még a tél folyamán sereget küldött Theba ellen. De, mivel a thebaiak nyilt csatába nem bocsátkoztak, ostromra meg az évszak nem volt kedvező, a sereg két-harmada 16 napi táborozás után hazatért: csupán egy harmada maradt Thespiai közelében a thebaiak megfigyelése és a kisebb városok megvédelmezése végett, Sphodrias vezetése alatt. Az athéni hangulat megváltozására elég volt a spartai sereg puszta megjelenése is: a vállalatban résztvett két athéni strategost pörbe fogták és az egyiket ki is végezték, csakhogy Sparta jóakaratát el ne veszítsék. De szándékaikat meghiúsította Sphodrias és a spartaiak eljárása. Sphodrias hazulról kapott parancs nélkül egyszerre csak betört Attikába, azzal a szándékkal, hogy Phoibidas módjára megszállja Peiraieust. Terve ugyan nem sikerült; serege csak Eleusisig jutott, s azután visszavonult; de az útjába eső helységeket kifosztotta. Athén elégtételért fordult Spartához; de Agesilaos és Kleombrotos királyok pártját fogták Sphodriasnak, s így ezt fölmentette a spartai törvényszék. Athén ilyen körülmények között végkép meghasonlott Spartával, és Thebával kötött védőszövetséget (378). Háborút egyelőre még nem üzent Spartának.

A gabonaérés idején maga Agesilaos vezette a peloponnesosi szövetséges hadat Theba ellen, s Thespiainál egyesült a Sphodrias-féle hadosztálylyal, melylyel együtt serege 18,000 gyalogosra és 1500 lovasra rugott. De a thebaiak, számítva a támadásra, elsánczolták területüket, s a Chabrias vezetése alatt álló athéni segédhaddal olyan erős állást foglaltak Theba falai alatt, hogy Agesilaos, ámbár a sánczvonalon szerencsésen áttört, nem merte az ellenséges sereget megtámadni, hanem elpusztítván a város délvidékét, haza vonult. Phoibidas, kit egy zsoldoshadosztály élén Thespiai körül hagyott, vereséget szenvedett és maga is elesett; erre a boiotiai kis városokban a demokratia még erősebben mozogni kezdett, úgy, hogy a spartaiak végül őszszel egy spartai polgárokból álló hadosztályt küldtek Thespiai elé. 377-ben ismét betört Agesilaos is Boiotiába, s újra elpusztította a vetést, úgy, hogy a thebaiak egy ideig élelemhiányban szenvedtek. Visszavonulásakor Megarában sulyosan megbetegedett, s 376 tavaszán Kleombrotos indult Boiotia ellen: de ő el sem jutott odáig, mert az ellenség megszállva tartotta a Kithairon hegység szorosait.

Ez alatt az egész idő alatt Athén folyvást azon munkálkodott, hogy kétszer is elvesztett tengeri uralmát harmadszor is megalapítsa. Mindjárt az Antalkidas-féle béke után új szövetséget kötött Chiosszal, Mytilenevel, Methymnával, Byzantionnal, s a kis-ázsiai szövetségnek a Glos halálával való szétbomlása után (379-ben, v. ö. 376 lap) Rhodosszal is, 378-ban pedig, mint tudjuk, Thebával is. Ekkor (377) a Spartával való nyilt szakítás után felszólítást intézett az összes hellénekhez és barbárokhoz, a kik csak nem tartoztak a perzsa uralom alá, hogy alkossanak szövetséget a spartai fennhatóság ellen. Alapul az Antalkiadas-féle béke föltételeit vették. A perzsa királyt elismerték az összes ázsiai részek urának; az összes részvevő államok önállóságát biztosították; Athén lemondott régi gyarmatbirtokaira való összes igényeiről, kijelentette, hogy jövőre a szövetséges területen athéni polgárok ingatlanokat nem szerezhetnek. Egészen új dolog volt, hogy a szövetség valóságos alkotmányt is kapott, mely a közös határozathozatal módját is szabályozta. Ugyanis a szövetséges ügyek vezetésére egy, Athénben ülésező szövetséges-tanácsot (synedrion) alapítottak, melyben az összes szövetségesek képviselőinek helyük és szavazatuk volt; Athén maga nem küldhetett belé képviselőt, hanem a szövetségesek határozathozatala után külön határozott. Végleg érvényes határozathoz a tanács és Athén megegyezését mondták ki szükséges feltételnek. A szövetséges hajóhad költségeinek megszabását a synedrionra bízták: fedezésére ezentúl nem adót (phoros) szedtek, hanem járulékokat (syntaxeis), a mi voltaképen egyre ment, csak az «adó» gyülöletes nevét kerülték. A pénzek kezelését és a hadvezetést Athénre bízták. Athénre nézve ez az új szervezet egyértelmű volt a régi birodalom visszaállíthatásáról való végleges lemondással; sok athéni polgár elvesztette a reményét, hogy valaha még visszakapja 404-ben elvesztett, Attikán kívül eső birtokait. Az új szövetség Athénre is sulyos terheket rakott, s még ugyanabban az évben (Nausinikos archon esztendejében, v. ö. 267. és 272. l.) az egyenes adórendszernek (az eisphorának) rendezése is szükségessé vált, a melytől pedig mindig fáztak az athéni polgárok. De áldozatát nem hozta hiába Athén: Euboia városai Oreos kivételével azonnal beléptek a szövetségbe, aztán sorban az északi Sporadok: Peparethos, Skiathos és Ikos; a Hellespontosnál Tenedos; Thrakiában Perinthos és Maroneia; Paros és a vele szomszédos szigetek. Így Athén egy csapással ismét megszerezte az Aegeus-tengeren való uralmat; ismét átvehette a delosi templom igazgatását is, melyről nehány évvel azelőtt le kellett mondania (l. 387. l.). A még 377-ben szedett hadiadóból egyidejűleg megkezdték az athéniek hajóhaduk ujjászervezését is, mert ez idő szerint csak mintegy 100 hadihajójuk volt, azok közül is sok ócska és alig használható. Húsz év alatt a folytonos háború közepett is 289-re emelték számukat.

Mivel Sparta eddigi thebai hadjáratai úgy sem jártak különösebb eredménynyel, szövetségesei biztatására elhatározta Sparta, hogy ismét Athén ellen fordul, még pedig tengeri haderővel: Athén leverése után, úgy gondolkoztak, Thebával könnyebb lesz elbánniok. Tehát 376 nyrán Pollis vezérlete alatt 65 hajót indítottak útnak Attika felé, melyek elzárták Athéntől a pontosi gabnabevitelt. Naxos és más Kykladok azonnal ismét elpártoltak Athéntől, Delosban pedig kiüzték a templomból, és tettleg bántalmazták az athéni amphiktyonokat. Az athéniek minden erejük megfeszítésével 83 hajót küldtek Naxos alá Chabrias vezérlete alatt, ki ostrom alá vette a várost, s szeptember hóban teljesen megverte a város felmentésére siető peloponnesosi hajóhadat. Ez volt az arginusai csata óta Athén első nagyobb diadala, mert Konon perzsa szolgálatban aratta győzelmeit. A csata következtében Delos és a Kykladok nagyobb része visszatért Athén pártjára, következő tavaszszal (375) pedig Samothrakét, Thasost, Abderát, és más thrákiai városokat kényszerített Chabrias a szövetségbe való belépésre. Athénhez csatlakozott az újonnan alakulófélben levő chalkidikei szövetség is, továbbá a lesbosi Eresos meg Antissa és Oreos, mely időközben elűzte lakedaimoni őrségét. Így hát ismét Athén lett az úr az Aegeus tengernek jóformán összes szigetein, s az egész thrák parton, Byzantiontól Olynthosig, az egyetlen Amphipolis kivételével. Egyidejűleg pedig Konon fia, a finom műveltségű és kiváló hadvezéri tehetségű Timotheos 375-ben hatvan hajó élén az ion tengerbe vitorlázott, s Korkyrát, Epeirost, Akarnaniát és Pronnoit nyerte meg a szövetségnek. A Nikolochos vezérlete alatt álló peloponnesosi hajóhadat Alyziánál, az akarnaniai parton megverte.

Míg Sparta figyelmét ilyenformán a tengeri háború vette igénybe, a thebaiak Boiotia nagy részét fennhatóságuk alatt egyesítették. Sőt Pelopidas 375-ben a thébai úgynevezett «szent csapat» élén két spartai polgárhadosztályt is megvert Tegyra mellett, Orchomenos közelében. Orôpos azonban egyidejűleg Athénhez csatlakozott.

Azonban végrére Athén is, Sparta is kezdett belefáradni a háborúba, mely mind a két államra elviselhetetlen terheket rótt. Az athéni polgárok alig győzték már a hadi adók fizetését, a spartaiak hajóhaduk és a thespiai és orchomenosi őrségek fenntartását. Kiváló eredményekkel sem járhatott már egyik részre nézve sem a háború folytatása, s így 374-ben a két fél Spartában békealkudozásokba fogott, melyeken Athén részéről az előkelő Kallias vitte a szót. A nyár folyamán egyességre is léptek a fennálló helyzet alapján; Sparta elismerte Athén felelőségét a tengeri szövetség élén, Athén Spartáét a peloponnesosi szövetség élén; egyébként megerősítették az Antalkidas-féle béke többi feltételeit. Azonban a béke mindjárt megkötése után ismét felbomlott. Timotheos, az ion tengeri hajóhad vezére visszatértekor Zakynthos szigetén partra tette az onnan számkivetett demokratákat. Sparta erre azonnal hajóhadat küldött Zakynthosba is, Korkyrába is, az athéniek pedig még 374 őszén 600 peltastest Zakynthosba. Nagyobb athéni hajóhad felszerelése azonban a pénzügyi kimerültség miatt elháríthatatlan nehézségekbe ütközött, s így az athéniek az egész következő évben (373) tétlenül czirkáltak az Aegeus tengeren, a lakedaimoniak pedig, élve az alkalommal, 60 hajónyi újabb hajóhaddal még nyár utólján ostrom alá vették Korkyrát.

Azalatt odahaza Timotheost felfüggesztették hivatalától és felelősségre vonták. Vádlója a perzsa szolgálatból (l. 387. l.) épen visszatért Iphikrates volt, és az aphidnai Kallistratos, Agyrrhios unokaöcscse, egyike Athén legjobb szónokainak és államférfiainak, kinek az új tengeri szövetség megalapításában is nagy része volt. Másrészt Timotheos is mindent megmozdított, hogy felmentetését kieszközölje. Epeiros királya, Alketas, és Thessalia uralkodója, Iason (l. a kk. lapon), személyesen elmentek Athénbe, hogy mellette bizonyságot tegyenek. A törvényszék Timotheost fel is mentette, de kincstartóját (tamias), Antimachost halálra itélte, s Timotheost sem helyezte vissza hivatalába. Timotheos erre elhagyván hazáját, perzsa szolgálatot vállalt, s az állam vezetése Kallistratosra és Iphikratesre szállt.

Korkyrában időközben az athéni peltasteseknek (l. 430. lap) sikerült áttörniök az ostromvonalat, s bejutni a városba, honnan aztán a városbeliekkel együtt sikeres támadást intéztek az ostromlók ellen. Arra hirre, hogy Iphikrates 70 hajó élén közeledik a város felmentésére, a peloponnesosi hajóhad Leukasba vonult vissza. Iphikrates puszta megjelenésével újra megalapította Athén fennhatóságát az egész ion tengeren. Kephalleniának az ellenséggel tartó városait meghódította, Dionysios 10 hajónyi, a spartaiak segítségére küldött hajóhadát elfogta, s 90 hajóra növekedett hajóhadával Kephallenián foglalt állást.

Időközben a boiotiai demokrata városok a spartai őrségek elvonulása után mind Theba fennhatósága alatt egyesültek, mint az Antalkidas-féle béke előtt, de most már még szigorúbb szervezet mellett, s demokratikus alapon. Plataiait feldulták, Thespiait meghódították a thebaiak: még csak Orchomenos tartotta meg függetlenségét. Sőt most már Phokis ellen is támadólag léptek fel, de Kleombrotosnak és a peloponnesosi seregnek odaérkezésére visszavonultak a boiotiai határra.

372-ben a susai udvarhoz küldött Antalkidas szorgalmazására perzsa követség érkezett Görögországba a béke közvetítése végett, s így a következő (371) évben az összes háborúskodó államok képviselői kongresszusra gyűltek össze Spartában. Sem Athén, sem Sparta nem gördített semmi nehézséget a kiegyezés útjába, s így a békét nyár közepén a három évvel azelőtti feltételek mellett újból megkötötték. A spartaiak elismerték Athénnek Amphipolisra és a thrák Chersonesosra való jogát, s azt a pontot ismét erősen kiemelték, hogy az összes görög államok önállósága fenntartandó. Theba ez idő szerint még forma szerint az athéni szövetség tagja volt, jóllehet nehány év óta nem fizetett már járulékot a hajóhad fenntartására: e szerint a «thebaiak» az okiratban Athén szövetségesei közt voltak felsorolva, s mint olyanok esküdtek meg a békeföltételekre. Következő nap azonban kiderült, hogy míg a thebaiak mostani fennhatóságuk elismerésére számítottak, addig a többi felek, s kivált Sparta, a Theba fennhatósága alatt álló városokra is ki akarják terjeszteni a békében követelt önállóságot. Erre Epameinondas, a thebai követség vezetője, azt kívánta, hogy az okiratba a «thebaiak» szó helyett a «boiotosok» szót iktassák bele. De erre a spartaiak nem álltak rá, az athéniek meg, kivált Plataiai feldulása után, nem voltak hajlandók közvetítő szerepet vállalni: így aztán az lett a vita vége, hogy a thebai követség elhagyta Spartát, s a thebaiakat kizárták a békekötésből.

Epameinondas jól tudta, mit csinál, mikor szakításra engedte kerülni a dolgot. Ugyanis a városoknak a békekötésekben kívánt önállósítása Sparta szövetségére is bomlasztólag hatott, jóllehet egyelőre nyilt egyenetlenségre nem került a sor a szövetségben. Azonkívül Athénben is még mindig nagy párt volt, mely mit sem akart tudni a Spartával való egyezkedésről. Végtére pedig, Theba állása az utóbbi években Boiotiában nagyon megerősödött, s a mi fődolog volt: mögötte, a Thermopyláktól északra, új nagyhatalom keletkezett, melylyel már évek óta szövetségben állott.

Ez az új nagyhatalom az Iason uralkodása alatt egyesült Thessalia volt. Ugyanis, míg Sparta a boiotiai háborúval volt elfoglalva, a pherai Lykophron vejének és utódjának, Iasonnak már 372-ig sikerült Pharsalos kivételével az egész Thessaliát a maga uralma alatt egyesíteni; mikor pedig Sparta a körülmények nyomása alatt megtagadta Pharsalostól a Polydamas-féle követség útján kért segítséget, Iason Pharsalost is elfoglalta, s egész Thessalia uralkodójává (tagos) választatta magát. A thessaliai lovasság különben is legnagyobb és legkiválóbb volt Görögországban, gyalogságról pedig 6000 zsoldos fogadása utján gondoskodott Iason. A népes és gazdag ország elég segédeszközzel rendelkezett hatalmas hajóhad szervezésére is. Így Thessalia egy csapással Görögország egyik leghatalmasabb állama lett, s Iason máris azzal a nagyszabású tervvel foglalkozott, melyet később Philippos hajtott végre, hogy t. i. az egész görög nemzetet uralma alatt egyesíti, s aztán a perzsa birodalom ellen fordul. Tervének legnagyobb akadálya Sparta hatalma volt: azért Iason már nehány évvel azelőtt Thebával lépett szövetségre. Ebben a szövetségben bízott meg Epameinondas az egyezkedések félbeszakításakor.

Sparta azonban elég hatalmasnak tartotta magát arra, hogy erőszakkal kényszerítse Thebát a békeföltételek elfogadására, s azért (371) rögtön elrendelte, hogy a Phokisban állomásozó Kleombrotos király lépje át a boiotiai határt. Kleombrotos serege a spartai polgárhad kétharmadából, és megfelelő számú peloponnesosi segédhadból, összesen mintegy 10,000 hoplitesből állott. A király e jelentékeny haderő élén nem egyenesen vonult a határon várakozó ellenséges sereg felé, hanem a Helikon hegység hágóin és Thisbén át délkelet felé a korinthosi öböl partjának tartott. A kreusisi kikötőben 12 hajót elfoglalt, bevette az ottani erősséget is, és így biztosította a Peloponnesosszal való összeköttetést. Csak aztán fordult ismét észak felé, s hekatombaion (julius) hó 5-én, Leuktra mellett, Thebától 11 kilométernyire, találkozott az ellenséges sereggel: mindössze is legfellebb 6000 emberből állott. De vezérei közt volt, mint boiotarches, Epameinondas is, kinek nevére ez a nap örök dicsőséget hozott. Epameinondas 418 körül nem nagyon vagyonos, de igen előkelő családból született, s hosszú ideig nem vett részt az állami életben. Idejét «múzsai» foglalkozásokra (zenére, énekre, tánczra) és kivált bölcselkedésre fordította, melybe Pythagoras tanítványa, a tarentumi Lysis avatta be. Egyéni tulajdonságai sokban emlékeztetnek Perikleséire; komoly, tartózkodó, igazságszerető férfiú volt, ki «még tréfából sem hazudott» (Cornelius Nepos szerint). Attól kezdve, hogy a sorompókba lépett, egész tehetségét honfitársai javának szentelte. A demokratiáért nem igen lelkesedett; az oligarchia megbuktatására irányuló összeesküvésben sem vett részt, s ezért a demagógok előtt mindvégig gyanus maradt. De mikor a koczka eldőlt, egy perczig sem habozott, hogy hazája védelmére fegyvert ragadjon: a Kadmeia visszavívásakor az elsők közt volt, s azóta a Spartával való háborúban sokszor kitüntette hadvezéri tehetségét. Most, a döntő pillanatban is úgy intézkedett, hogy a két sereg közt lévő számbeli különbséget taktikai fogással egyenlítse ki: míg a peloponnesosiak régi mód szerint mindenütt egyformán 12 embernyi mélységű arczvonalban állottak fel, addig ő főerejét a balszárnyon álló spartai polgárkatonasággal szemben összpontosította, s azon a szárnyon 50 embernyi mélységű hadoszlopot formált (l. 431. lap.). Benne volt Pelopidas is a maga «szent csapatával». Epameinondas az ütközetet ezzel a hadoszloppal nyitotta meg, jobb szárnyával pedig visszamaradt. Mint aczél-ék hatolt be a thebai hadoszlop a spartaiak lazább arczvonalába, s kétségbeesett küzdelem után teljes győzelmet aratott rajta. Sphodrias, ennek fia, Kleonymos, Deinon polemarchos, s végűl maga Kleombrotos király is elesett, a 700 spartai polgár közül négyszáznak, az összes lakedaimoni derékhadból, 4000 emberből, ezernek holtteste fedte a csatateret. A peloponnesosi szövetségeseknek idejük sem maradt a megütközésre: ezek kardcsapás nélkül követték a táborukba visszavonuló lakedaimoniakat, kik sulyos veszteségük után a harcz megujítására nem gondolhattak. Nem maradt egyéb hátra, mint a holtak kiszolgáltatását kérni az ellenségtől, s ezzel megvallani, hogy legyőzötteknek tartják magukat. A thebaiak győzelmi jelvényt (tropaion) állítottak a csatamezőn, s azonnal hirül adták győzelmüket az athénieknek és Iasonnak. Athénben természetesen nagyon hidegen fogadták a thébai követséget: a békeföltételek el nem fogadása után nem is volt értelme Theba e lépésének, inkább a spartaiak számíthattak volna a béke értelmében Athén segélyére. Még csak választ sem adtak hát a követségnek, s a szokásos prytaneioni lakomára sem hívták meg: érezték, hogy a leuktrai nap új, beláthatatlan bonyodalmaknak kezdete lesz Görögországban. Iason ellenben 500 lovas és 1500 gyalogos élén nehány nap alatt a helyszinén termett. De az persze esze ágában sem volt, hogy a thebaiakkal egyesülve teljesen megsemmisítse a spartai sereg maradványait; ellenkezőleg kieszközölte, hogy a peloponnesosiak szabadon elvonulhattak hazájukba. Archidamos, a beteg Agesilaos fia, az összes hatvan évesnél fiatalabb spartai polgárokból alakított sereg élén már átlépte volt az isthmost: Aigosthenainál egyesült a megvert sereg maradékaival, s onnan Korinthosig vonulva, szétoszlatta az egész sereget.

Iason visszafelé menet bevette Herakleiát, mely az Antalkidas-féle béke óta ismét Spartához tartozott; falait lebontatta s átadta az oitaiaknak. Ettől kezdve a közép Görögországba vezető út mindig nyitva volt Iason előtt. Aztán a perrhaibosokat is meghódította, s Amyntasszal, Makedonia királyával szövetséget kötött. Tekintélye nőttön-nőtt, s már Thebára is veszedelmessé kezdett válni. A következő évre (370) a delphoi ünnepekben való részvétel ürügye alatt valószínűleg elhatározó lépést tervezett a Görögország felett való fennhatóság megszerzésére: de ekkor egy hadiszemle alkalmával Pheraiban összeesküvés áldozata lett. Vele nagy tervei is sírba dőltek, és Thessalia újból a legnagyobb zűrzavar színhelye lett. Öcscsei közül, kik az uralkodásban követték, Polydoros csakhamar meghalt, s mint hitték, a másik testvérnek, Polyphronnak része volt halálában. Ezt meg egy évi valóságos rémuralom után unokaöcscse, Polydoros fia, Alexandros gyilkoltatta meg 369-ben. Ekkor a thessaliai nemesség felkelt a tyrannis ellen, s Makedonia királyát, Alexandrost hívta segítségül, ki épen akkor váltotta fel atyját, Amyntast, az uralkodásban. Alexandros el is űzte a tyrannos őrségeit Larissából és Krannonból, de aztán meg ő szállotta meg ezeket a városokat, úgy hogy Thessaliának ettől kezdve egy helyett két uralkodója volt.

Theba azonban így megmenekült Thessaliával való, s már-már nyomasztóvá váló viszonyától, s egész erejével közép-görögországi helyzetének megszilárdításához fogott. Orchomenost mindjárt a leuktrai diadal után a szövetségbe lépésre kényszerítette; aztán Phokisszal, a két Lokrisszal, a malisiakkal és ainianosokkal is szövetséget kötött. Így Attika és a nyugati hegyvidék kivtelével már egész Közép-Görögországban övé volt a főhatalom: a malisi öböl északi és déli partján, Nikaiában és Echinosban őrségeket helyezett el, hogy a Thessaliába vezető útat biztosítsa. Az euboiai városok is elszakadtak Athéntől és Theba részére állottak. A leuktrai vereség végre a peloponnesosi szövetségesek között is nyilt kitörésre juttatta a régi elégületlenséget. Athén nem mulasztotta el ezt az elégületlenséget a saját hasznára kiaknázni. Mivel a legutóbbi békekötéskor összes szövetségeseik nevében is maguk a spartaiak tették le az esküt, Athén most kongresszusra hívta fel az összes peloponnesosi államokat abból a czélból, hogy önállóságuk jelzésére külön-külön is megesküdjenek a békére. Az athéni kongresszus csakugyan létrejött, Athén nagy elégtételére és dicsőségére, Sparta nagy kárára és gyalázatára. A peloponnesosiak elismerték Athént tengeri szövetsége élén, viszont Athén a peloponnesosi államokat, s ezek egymást önállóknak és függetleneknek nyilvánították. Csak Elis nem vett részt a kongresszusban, mert régi perioikos-városaira táplált igényeit nem akarták elismerni; nemsokára azonban mégis visszaszerezte a rajtok való uralmat.

A Sparta-ellenes mozgalommal kapcsolatban a demokratia is mindenütt felütötte a fejét. Mantineiába a számkivetettek visszatértek, s azonnal hozzáfogtak a város újraépítéséhez (l. 377. lap); Phigaleiából számkivetették Sparta pártfeleit. Korinthosban és Phliusban is felkeltek a demokraták a kormány ellen, de itt kudarczot vallottak. Ellenben Argosban a demagógoktól felizgatott nép majdnem teljesen kiirtotta az alkotmány elleni összeesküvéssel gyanusított birtokosokat; fütykösökkel támadt rájuk, s százával ütötte őket agyon (skytalismos). Az arkadiai demokraták úgy okoskodtak, hogy az önállóság csak úgy lesz megőrizhető, ha az ország szerteszét lakó népei egy város körül, egy szövetségben egyesülnek; mivel pedig nem volt olyan jelentékeny városuk, mely e czélra alkalmas lett volna, az Alpheios felső folyásánál, az ország délnyugoti részén új várost alapítottak: az úgynevezett «nagy várost», Megalopolist, (370). Itt ülésezett a szövetséges tanács, mely ötven tagból (damiurgoi) állott, ide hívták össze időnkint az összes szabad arkadiai polgárságot, az úgynevezett «tízezeret», hogy fontos ügyekben tanácskozzék, és a szövetség tisztviselőit megválaszsza. Szövetséges sereget is szerveztek, eparitoi néven. Az új város lakossága a szomszédos Mainalia, Parrhasia, Eutresia és más kerületek népességéből alakult, de a város közel lévén a spartai határhoz, sohasem virágzott fel, ámbár helyét épen a spartai betörések meggátlása szempontjából szemelték ki. Roppant kiterjedésű (50 stádium hosszú) körfalai közt mindig csak lézengett a lakosság. Főoka ennek az volt, hogy Arkadia pásztor- és földmívelő-lakossága nem volt alkalmas városi életre, s hogy az új város és szövetség alakítása magában Arkadiában sem folyt le egészen símán. Leginkább Mantineia volt mellette; Orchomenos ellenben tudni sem akart róla, s magában a mozgalom kiinduló pontjában, Tegeában is küzdelem volt a demokrata- és oligarcha-párt között. Az utóbbi párt tagjai a demokratia győzelme után, szám szerint mintegy 800-an, Lakoniába menekültek. Sparta az alatt az ürügy alatt, hogy Mantineia Tegeába küldött segélyével megsértette a békeföltételeket, előbb Orchomenost szállatta meg, azután pedig, tél közepén (370–369), Agesilaost Mantineia alá küldte; de csatára nem került a sor, s a király mit sem végezve tért vissza Spartába.

Megapolis tájéka

Az arkadiaiak a spartaiak támadása után először Athénhez, s mikor onnan elutasították őket, Thebához fordultak segélyért. Thebának érdekében állott, hogy a spartai fennhatóság visszaszerzését megakadályozza, s így még a tél folyamán nagy sereget indított útnak az isthmoson át, melynek egyik vezére, mint boiotarches, ismét a diadalmas Epameinondas volt. Mikorára a thebai sereg Mantineia alá érkezett, Agesilaos serege már elhagyta volt a vidéket. A vezérek tehát már-már hazavonulásra gondoltak; de aztán az arkadiaiak és argosiak kérésére elhatározták, hogy felhasználják az alkalmat a majdnem teljesen védtelen Lakoniába való betörésre. Könnyű szerrel lekaszabolták a határon állomásozó néhány száz neodamodest (felszabadított helotát) és tegeai számkivetettet, s aztán akadály nélkül az Eurotas völgyébe nyomultak, hová eddig még ellenség soha be nem tette a lábát. Spartában nagy volt a riadalom; elhatározták, hogy szabadságot adnak a helotáknak, ha fegyvert fognak. Hatezer helota jelentkezett: a spartai alkotmány jövője szempontjából nyugtalanító nagy szám. De időközben Korinthosból, Sikyonból, Phliusból, Epidaurosból, Pellenéből segély érkezett, s így a helyzet jobbra fordúlt. Epameinondasnak nem lévén felhatalmazása a hadjáratra, nem merte megkockáztatni Sparta ellen a támadást: akadálytalanul elpusztítva az egész völgyet, az arkadiai sereget haza küldte, a thebaival pedig Messeniába indult, hogy a régi szolgaságból fölmentse, s így Sparta hatalmát meggyöngítse. Az odavaló lakosság rögtön részére állt; a 455-ben elűzött messeneiek utódait visszahívták hazájukba, s Ithome hegyen új, Messene nevű fővárost alapítottak. A parti perioikosvárosok ugyan hívek maradtak Spartához, de Sparta mégis elvesztette területének egy harmad részét, s ezt a csapást sohasem heverte ki többé.

A spartaiak időközben Athénhez fordultak segélyért; s az athéniek átlátták, hogy semlegességük folytatása esetén Theba túlságos elhatalmasodása reájuk nézve is veszélylyel jár, s hogy Spartára a thebai hatalom ellensúlyozására szükségük van. Azért Kallistratos indítványára Iphikratest az egész polgárhad élén Peloponnesosba küldték. Iphikrates először Arkadiáig nyomult, aztán Epameinondas visszatérésének hírére az Oneion-hegyen, az isthmosnál foglalt állást Epameinondas azonban 369 tavaszán mégis áttörte az ellenséges vonalat, s szerencsésen megérkezett Thebába.

Mindjárt a thebai sereg eltávozása után új spartai követség ment Athénbe a szövetség részletes megállapítása végett. Úgy határoztak, hogy a két állam teljesen egyforma jogokkal álljon egymás mellett, s a fővezérletet ötnaponkint váltakozva viseljék. Így, mikor Epameinondas néhány hónap mulva ismét megindult Peloponnesos felé, az isthmoson erős spartai és athéni sereget talált; de azért mégis sikerült áttörnie a vonalon, egyesült az argosiak, elisiek és arkadiaiak seregeivel, s a szintén hozzácsatlakozott Sikyonon át Korinthos megvívására indult. De időközben a spartaiak Dionysostól 20 hajón 2000 kelta és iberiai zsoldosból és 50 lovasból álló segítséget kaptak, s így Epameinondas kénytelen volt kudarczczal hazatérni. Otthon pörbe is fogták, s tekintettel előbbi hadjáratai fényes sikereire, felmentették ugyan, de a következő évre nem választották meg boiotarchesnek.

Időközben Theba Thessalia felé is érvényesítette hatalmát, hol, mint tudjuk, a két Alexandros ez időben egyszerre uralkodott. A thessaliai nemesség felhivására a thebaiak Pelopidast küldték oda rendet szerezni, ki be is vette Larissát, s aztán tovább vonulva Makedoniába, ott is békét szerzett Alexandros és az ellene feltámadt Ptolemaios közt. De mihelyt eltávozott Makedoniából, Ptolemaios, állítólag Amyntas özvegyének, Eurydikének segélyével, meggyilkoltatta Alexandros királyt, s ennek kiskorú öcscse, Perdikkas gyámjaként maga vette át a kormányt. Egyidejűleg Pausanias, a királyi ház távolabbi rokona is trónkövetelőnek lépett fel, s megszállotta Anthemus és Therma kerületeket a chalkidikei határon. Eurydike ekkor Iphikrates athéni strategoshoz fordúlt segélyért, a ki épen akkor hajóhadával a thrák partok körül czirkált és segélyével ki is űzte Pausaniast az országból. De a befolyására féltékeny Theba ekkor (368) újra elküldte Pelopidast Makedoniába: ez Ptolemaiosszal olyan szövetséget kötött, mely szerint Ptolemaios hadisegély adására kötelezte magát, s kezesűl a többi közt Perdikkas ifjabb testvérét, Philippost is átadta Pelopidasnak. Thessaliában azonban csak látszólagos volt a nyugalom. Pelopidas visszatérésekor a nemesség újra panaszt emelt pherai Alexandros ellen, s mikor Pelopidas, személyes tekintélyében bízva, egyedül kereste fel Alexandrost a saját táborában, ez elfogatta, kezesűl tartotta vissza, s most már egész nyiltan Athénhez csatlakozott. Athén pedig nyomban 30 hajót és 1000 főnyi szárazföldi sereget küldött támogatására, melynek segítségével Alexandros megverte a Pelopidas kiszabadítására küldött thebai sereget, sőt egészen tönkretette volna, ha Epameinondas, ki mint egyszerű harczos vett részt a hadjáratban, a kellő perczben kezébe nem veszi a visszavonuló sereg vezetését. Most aztán Epameinondast újra boiotarchesnak választották, s 367 tavaszán új sereg élén őt küldték Thessaliába: sikerült is neki Alexandrost Pelopidas kiadására és Pharsalos átadására birnia. De azért a tyrannos még elég hatalmas maradt, s a zavarok nem szüntek meg.

Míg északon Theba és Athén így versengtek az elsőségért, addig Peloponnesosban az arkadiai szövetség kivált a mantineiai Lykomedes lelkesült működése következtében, uralmát az összes arkadiai községekre, Orchomenosra és Heraiára, sőt Lakonia északi perioikosvárosaira is, egészen Sellasiáig kiterjesztette. Csatlakoztak hozzá Lasion és a triphyliai városok is, melyeket Sparta egykor felszabadított Elis uralma alól, s most nem birták függetlenségüket korábbi uraikkal szemben megőrizni. Argosszal és Messenével szoros szövetséget kötött; az argosiakat arkadiai csapatok mentették ki abból a szorúlt helyzetükből, melybe Epidauros előtt Chabrias és a korinthosiak támadása által kerültek; Messeniában, Asine városban legyőzték az odavaló spartai őrséget.

Az arkadiai szövetség fejlődése ellen Sparta csak 368 tavaszán léphetett fel, mikor is Dionysiostól újabb segítséget kapott. Karyait, a lakedaimon határszélen lévő várost visszahódították és Archidamos, Agesilaos király fia egészen Megalopolisig nyomult. De ekkor Dionysiost a karthagóiak ellen kezdődő utolsó háború a segédhad hazahívására kényszerítette, s így Archidamosnak visszavonulásra kellett gondolnia. A szövetkezett arkadiaiak és messeneiek útját állták a visszavonuló spartai és syrakusai seregnek, de az mégis útat tört magának az ellenségen át, még pedig a hagyomány szerint úgy, hogy egyetlen egy spartai sem esett el a csatában. Ez volt az úgynevezett «könnytelen» csata, melynek egyébiránt csak az adott jelentőséget, hogy első diadala volt Spartának a leuktrai vereség óta.

Míg ilyenformán, mint Xenophon némi iróniával mondja, minden fél a maga derékségével volt nagyra, – de a mellett a béke szükségének érzete mindig általánosabbá vált, Philiskos, abydosi tyrannos Ariobarzanes perzsa satrapa megbizásából Görögországba érkezett, hogy békét szerezzen a hadviselő felek között. 368 nyarán, Delphoiban ült össze a békekongresszus, de eredménytelen maradt, mert Messenére vonatkozólag sem a lakedaimonok, sem a boiotiaiak nem engedtek. Így hát Philiskos megelégedett azzal, hogy a rendelkezése alatt álló perzsa pénzből tetemes összeget adott Spartának zsoldossereg szervezésére. Már a Philiskos küldetése is szomorú világot vet az e korszakbeli görög viszonyokra: még lehangolóbb a hatalmaknak a kongresszust követő versengése a perzsa udvar jóakaratának megnyerésére. Most már egészen világos volt a többi hatalmak előtt, hogy Theba egész Hellas hegemoniájára törekszik; ezt pedig sem Athén, sem Sparta nem tűrhette, és semhogy rövidséget szenvedjenek, inkább a perzsa királyt tették meg Görögország békebirájának. Először Sparta küldött a susai udvarhoz követséget; Boiotia, Athén, Elis, Arkadia, Argos, nyomban követték példáját (367-ben). Pelopidas, a boiotiai követség szószólója Thebának a perzsa háborúk alatt való magatartásával támogatta kérését, s így kivitte a királynál feltételei elfogadását, melyek szerint Messene önállósága elismertetett, Triphylia ismét az elisieknek itéltetett, Amphipolis szabadnak nyilváníttatott, Athén pedig parancsot kapott, hogy hajóhadát szerelje le. Leon, az egyik athéni követ, nyomban óvást emelt a feltételek ellen, s így záradékul beleiktatták az okiratba, hogy: «ha Athén igazságosabb elintézést tud, adja elő kivánságait». Azonban Theba kísérlete, hogy a perzsa király segítségével szerezze meg a főhatalmat, különben sem sikerült. A feltételek szentesítésére a 367. év telén kongresszus ült össze: de Lykomedes nem volt hajlandó Triphyliáról lemondani, s így Theba saját szövetségeseinél is ellenzésre talált. Az a kísérlete, hogy az államokat külön alkudozások útján, egyenkint nyerje meg az okirat-megszabta feltételeknek, szintén hajótörést szenvedett.

Így hát tovább folyt a háború. Epameinondas 366-ban ismét betört Peloponnesosba, s az argosiak és arkadiaiak segítségével Sikyonban és az eddig semleges Achaiában is megbuktatta az oligarchikus alkotmányt. Sikyonban egy előkelő polgár, Euphron állt a tömeg élére, s demokratikus formák mellett valóságos kényúrrá vetette föl magát; az oligarchákat számkivetette és vagyonukat lefoglalta. Az arkadiaiak végre megsokallták ezt a garázdálkodást, közbeléptek és elűzték Euphront; de ez athéni zsoldosok segítségével 366 telén még egyszer hatalmába kerítette a várost. Csak az akropolist tartotta meg a thebai őrség. Achaiát csakhamar újra elvesztették a thebaiak. A számkivetett polgárok fegyveres erővel visszaszerezték városaikat, s attól kezdve Spartával léptek szövetségre úgy, hogy Arkadia két ellenség közé szorult és ilyen körülmények közt Athénhez fordult segítségért.

Athén a susai békealkudozások óta el volt rá készülve, hogy szükség esetén nyiltan szakít Perzsiával. Timagorast, Leon követtársát, kit megvesztegetéssel gyanusítottak, Leon vádjára kivégezték, a király ellen felkelt Ariobarzanes satrapával szövetséget kötöttek, s Timotheos vezetése alatt 8000 főnyi sereget és 30 hajót küldtek segítségére, – igaz, azzal a meghagyással, hogy ne lépjen a király kétségtelen birtokához tartozó területre. Azért Timotheos Samos ellen fordult, hol a perzsák a béke megsértése miatt néhány évvel azelőtt őrséget helyeztek el, s 10 havi ostrom után 365 tavaszán bevette a várost, s a részben elűzött lakosság helyébe athénieket telepített. Időközben Ariobarzanes a Kisázsiába átkelt Agesilaos és Timotheos segítségével legyőzte a király vezérét, Autophradates lydiai satrapát, s Maussollost, Kária uralkodóját, s hálából az athéniektől is kapott segítségért Sestost és Krithotet átengedte Athénnek. Ez események következtében a perzsa király tanácsosnak tartotta ismét Athén felé közeledni, s kijelentette, hogy elismeri Amphipolisra való igényeiket. Erre az athéniek visszahívták Timotheost Ázsiából és Makedonia partjaira küldték.

Ott Iphikrates már 368 óta azon fáradozott, hogy visszaszerezze Amphipolist, melyet a 371-iki spartai békekongressus Athénnek itélt oda (l. 394. lap); de hiába, mert az időközben ismét megerősödött chalkidikei szövetség Olynthosszal élén elpártolt Athéntől, s Amphipolisszal lépett szövetségre, melyet a thebai befolyás alatt álló Ptolemaios is támogatott. Timotheos épen akkor érkezett oda, mikor Perdikkas, gyámját meggyilkoltatva, az athénieknek ajánlott szövetséget. Így ő (364–362 közt) több eredménynyel működhetett: Amphipolist ugyan ő sem szerezte meg, de Methonét és Pydnát Athén részére nyerte, s Toronét és Potidaiát is elhódította a chalkidikei szövetségtől: az utóbbi városba ismét athéni gyarmatosok (kleruchosok) telepedtek.

Odahaza azonban azalatt érzékeny veszteség érte Athént: Themison, eretriai tyrannos, Thebával egyetértve, 366-ban hatalmába kerítette Orôpost, Theba pedig rögtön őrséggel szállta meg e fontos határszéli várost. Athén hiában szólította fegyverre Spartát és többi peloponnesosi szövetségeseit, egyik sem mozdult, magában pedig nem mérkőzhetett a hatalmas Thebával. Így hát Orôpos a thebaiak hatalmában maradt, mindaddig, míg Philippos később vissza nem adta Athénnek.

Az athéni ellenzék arra használta az orôposi ügyet, hogy perbe fogta Kallistratost, mint vezető államférfiát, és Chabriast, mint fővezérét. Vádlóik Laodamas és Hegesippos voltak, utóbbi a radikális demokratia e korbeli feje; de Kallistratos ékesszólása ekkor még leküzdötte a támadást. Ekkortájban érkezett az arkadiai követség élén (l. 403. lap) Lykomedes Athénbe, hogy Arkadia szorongatott helyzetében segítséget kérjen. S Athén Spartának az orôposi ügyben tanusított magatartása miatt meg is szavazta neki a szövetséget, úgy, hogy külön szerződései értelmében Arkadiát Sparta ellen, Spartát Arkadia ellen volt kötelezve segíteni. Lykomedest ugyan hazatérése közben arkadiai számkivetettek megölték, de ez a bonyodalmas helyzeten mitsem változtatott. Athén, hogy helyzetét mindenfelé jobban megerősítse, s az isthmoson át szabad útat nyisson magának, most Korinthos elfoglalására gondolt, mely városban, Theba ellen való megvédése czéljából úgyis évek óta őrséget tartott. De a terv idő előtt kisült, s így a korinthosiak elküldték az athéni őrséget, Thebával meg békét kötöttek az akkori helyzet alapján; a békéhez Phlius és az argolisi Akte városai is csatlakoztak. Ilyen körülmények közt az Athéntől elvágott Euphron sem tehetett egyebet, mint hogy Thebával lépett szövetségre; őt magát ugyan Thebában való tartózkodása alatt meggyilkolták a sikyoni számkivetettek, de fia, Adeas megtartotta a Sikyonon való uralmat, s ragaszkodott a thebai szövetséghez.

Korinthosban az athéni őrség eltávozása után Timophanes vezérlete alatt kis zsoldossereget szerveztek a város semlegességének megőrzése czéljából. Ez a Timophanes azonban visszaélt helyzetével és a birtoktalan tömegre támaszkodva, tyrannosnak akarta magát felvetni. De öcscse, Timoleon összeesküvést szervezett ellene, melynek áldozata is lett. Az oligarchia ezzel meg volt mentve, de Timoleonnak, a testvérgyilkosnak sokáig visszavonultságban kellett élnie, míg végre megtalálta az alkalmat nagy hadvezéri és politikai tehetségeinek kifejtésére (l. 475. lap).

A különben is nagyon összebonyolódott peloponnesosi viszonyokat még jobban összezavarta az Elis és Arkadia közt kitört háború. Az elisiek ugyanis erőszakkal visszafoglalták az arkadiaiaktól Lasiont, melyet a perzsa király nekik itélt, de az arkadiaiak nem akartak önként kiadni. Az arkadiaiak azonban visszafoglalták a várost, sőt egész Olympiáig hatoltak és megszállották az ünnepek szinhelyét. Archidamos betörése Arkadiába egy időre megakasztotta az elisi háborút, de az arkadiaiak Kromnonnál Archidamost is legyőzték, s aztán, már 364-ben, ismét Elis ellen fordultak. Az ez évi olympiai játékokat a pisatisiakkal együtt ők vezették; még a versenyek befejezése előtt rájuk támadtak ugyan az achaiai segédhaddal megerősödött elisiek, de az arkadiaiak kemény harcz után a szent helyek elhagyására kényszerítették megtámadóikat. Az arkadiaiak most birtokukba vették az olympiai templomkincseket és seregük (az úgynevezett eparitoi) zsoldjának fedezésére kezdték fordítani. De ez a tettük odahaza, saját hazájukban is nagy megbotránkozást keltett, kivált Mantineiában, de a «tízezer» gyülésében is. A szent kincsek felhasználását tehát abbanhagyták; de így meg egyáltalában nem tudták a zsoldot megfizetni, s ennek következtében végtére csak az maradt meg az «eparitoi» között, a ki saját magát el tudta tartani: magának a csapatnak így aristokratikus, majdnem lakoniai jellege lett, s Arkadiában is felül került a birtokos osztály. Elisszel ilyen körülmények közt csakhamar létrejött a béke: Arkadia lemondott Olympiáról s a játékok vezetéséről, s ennek fejében megtartotta a triphyliai városokat.

Theba attól kezdett tartani, hogy Arkadia ismét Sparta részére áll, s elhatározta, hogy ezt minden áron megakadályozza. De a Tegeában lévő thebai őrség vezérének erőszakos fellépése a Tegea városában összegyült arkadiai és elisi békekövetségek tagjai ellen kudarczot vallott: elfogatta ugyan nagyobbrészüket, de a mantineiaiak fenyegető sürgetésére ismét szabadon bocsátotta őket. Azért, mikor az arkadiaiak Thebában panaszt tettek, Epameinondas kijelentette, hogy majd maga megy Peloponnesosba rendet csinálni. Erre aztán az egész arkadiai szövetség összezavarodott. Mantineia és legtöbb város elhatározta, hogy fegyverrel is ellenszegül a thebai interventiónak, s e czélra Elisszel, Achaiával és Phliusszal szövetségre lépett. Maga Mantineia Spartával is szerződést kötött, még pedig teljes egyenlőség alapján. Theba mellett csak Megalopolis és Tegea maradtak meg.

Ilyen körülmények között 362-ben Theba csakugyan elhatározta, hogy a peloponnesosi zavaroknak döntő fellépéssel vet véget. Déli szövetségeseik megfélemlítését és megőrzését hatalmi állásának érdekei annyival inkább parancsolták, mert azok az erőfeszítések, melyeket a peloponnesosi zavarok idején más irányban kifejtett, lassankint csakugyan közelebb vitték czélja, a hegemonia megszerzése felé. Boiotiában az ellenállás utolsó fészkét, Orchomenost teljesen megsemmisítették a thebaiak; a várost feldúlták, polgárait kivégeztették vagy rabszolgaságra adták. 364-ben és 363-ban Thessaliát is végkép fennhatóságuk alá hajtották; Alexandrost kétszer is megverték, s békére kényszerítették, melynek értelmében kénytelen volt birtokairól lemondani, s magát Boiotia számára seregjárulék kiállítására kötelezni. Ez a győzelmük Pelopidas életébe került, ki a kynoskephalai magaslatok megvívásakor elesett az első hadjáratban. Utoljára már arra is gondoltak, hogy a tengeren is elragadják Athéntől a főhatalmat, mely az utolsó évek folyamán, kivált a Spartával kötött szövetség óta úgyis elvesztette létalapját, s így terhessé kezdett válni a szövetség tagjainak. Euboia és Chalkidike, mint tudjuk, úgyis elváltak már a szövetségtől, s remélhető volt, hogy kellő gyámolítás esetén a szövetség többi tagjait sem lesz nehéz elpártolásra birni. Epameinondas tehát 364-ben száz új hajót építtetett, s a Hellespontosba hajózva, a hatalmas Byzantiont Theba részére nyerte, Chiosszal és Rhodosszal alkudozásba bocsátkozott; Keos is felkelt Athén ellen, de itt Chabrias hamar visszaállította a rendet. Epameinondas ellen Lachest küldték az athéniek, de ütközetre nem került a sor, és Epameinondas nemsokára visszatért hazájába. Egészben véve önérzettel tekinthetett vissza a thebai hajóhad legelső műveleteire, de a hozzákapcsolt nagy reménységek nem mentek teljesedésbe: az első műveletek egyúttal utolsók is voltak.

Ilyen körülmények közt fogott 362 nyarán Epameinondas utolsó peloponnesosi hadjáratába; vele mentek az euboiaiak és thessaliaiak is, a phokisiak azonban nem, mert nézetük szerint támadó hadjáratról volt szó, ilyenben pedig nem voltak segélyadásra kötelezve. Az ellenség Mantineia táján gyülekezett. Epameinondas ezért Argoson át Tegeáig haladt, s onnan újabb kísérletet tett Sparta meglepésére, melynek seregével Agesilaos már elindult volt Arkadia felé. De a támadás nem sikerült, mert Agesilaos még idejekorán értesült a tervről, s a Mantineiánál gyülekező szövetségesek is megindultak Sparta megvédelmezésére. Így Epameinondas visszavonult Tegeába, s onnan küldte ki lovasságát a védtelen mantineiai környék pusztítására: de ez a támadás sem sikerült, mert az épen akkor megérkező athéni lovasok visszatartóztatták a thebai és thessaliai lovasságot, míg a lakosság a város falai közé nem terelte lábas jószágát. Nemsokára megérkezett Hegesileos vezetése alatt az athéni hoplites-sereg is, a másik oldalról pedig a lakedaimoni és a peloponnesosi sereg, úgy hogy körülbelől húszezer harczos gyült össze Mantineia alatt. Epameinondas hadereje a sikyoni, argosi, messeniai és déli-arkadiai segédcsapatokkal legalább is ugyanakkora volt, s így az ellenfelek megvívhatták a döntő harczot Mantineia fönnsíkján, ugyanott, a hol egy fél századdal azelőtt már egyszer eldőlt Peloponnesos sorsa. Epameinondas most is úgy rendezte arczvonalát, mint Leuktránál: s megerősített balszárnya, melyet személyesen vezetett, elkeseredett küzdelem után ezúttal is visszaszorította a vele szemben lévő spartai és mantineiai seregrészt. Azonban a támadás hevében Epameinondas maga is halálosan megsebesült, s így a csata eldöntetlen maradt. Mint a két fél diadalmi jelvényt állított.

Tropaion.
Diadalmi jelvény egy boiotiai pénzen.

A mantineiai cssata után Theba nem gondolt többé Peloponnesos meghódítására, az ellenfél pedig, mely csak védelmére ragadott fegyvert, elérte czélját. Így hát a felek az akkori állapot alapján, s az összes résztvevő államok függetlenségének biztosítása mellett békét kötöttek. E szerint Messenia függetlenségét is elismerték, az arkadiai szövetség megoszlását is egy Mantineia körül csoportosuló északi-, és egy Megalopolis körül csoportosuló déli félre. Sparta azonban nem vett részt a békekötésben, mert a Messeniáról való lemondásba nem tudott belenyugodni: polgársága földbirtokának fele Messeniában feküdt. Így az Eurotas forrásvidéke körül tovább folyt a háború, s Theba kénytelen volt csapatokat hagyni ott szövetségesei védelmére.

Egyébként egész Görögországban helyreállt a béke. Theba fennhatóságának egyszer mindenkorra vége szakadt, még pedig nem csupán Epameinondas halála következtében. Theba kezdettől fogva hibás úton haladt tervei megvalósítása felé. Epameinondas korának legnagyobb hadvezére volt, de mint politikus nem látott eléggé az események mélyére. Nem ismerte fel, hogy Sparta nem a leuktrai csata miatt vesztette el fennhatóságát, hanem azért, mert a fennhatóságon alapuló szövetségrendszer általában idejét múlta; így aztán egész törekvése arra irányult, hogy Sparta helyét Thebával foglaltassa el, s még eszközeiben is Spartát utánozta: Perzsiával szövetkezett, politikai izgatásokhoz fordult, elfoglalta a hadászatilag fontos helyeket, s kivált a «divide et impera» elvét alkalmazta. Messenét helyreállította, Megalopolis alapítását előmozdította csak azért, hogy Sparta ellen legyen mire támaszkodnia. Czélját túlon-túl is elérte: Peloponnesos ettől kezdve állandóan két, egymást egyensúlyban tartó táborra szakadt és döntő befolyást sohasem gyakorolt többé a görög politikára. Thessaliában a larissai Aleuadák ellensúlyozására meghagyta a pherai tyrannist, s ha ideje lett volna rá, talán Athén tengeri uralmának is véget vet vala. Így sikerült neki Thebát egy időre Görögország első hatalmasságává emelni, de az uralom megtartására nem gondoskodott kellő alapokról. Még magukat a boiotiai városokat sem tudta Thebával egy szilárd egységgé egybefűzni, a külső szövetségesek szervezésére pedig próbát sem tett. Tudjuk, hogy a phokisiak utolsó hadjáratában sem követték. Alig rendítette meg Theba tekintélyét a mantineiai csata, Theba hatalma rögtön összeomlott, épen úgy, mint Spartáé a leuktrai csata után.