XXV. FEJEZET.
A nagyhatalmak bomlásának kora.

Mialatt Görögországban Sparta végkép elvesztette régi fennhatóságát s Theba rövid időre a legelső helyre küzdötte fel magát, azalatt keleten olyan küzdelmek folytak Perzsia és Egyiptom közt, melyek a kisázsiai satrapák felkeléseivel kapcsolatban a perzsa birodalom egységét is komolyan veszélyeztették. Ezekben a küzdelmekben résztvettek a görögök is. Már a 374-iki hadjáratban 12,000 görög zsoldost vezetett Iphikrates Egyiptom ellen s nem rajta mult, hogy a hadjárat eredménytelen maradt. Az Ariobarzanes-féle felkelést Timotheos 8000-nyi sereggel és 30 hajóval támogatta. Mikor pedig 361-ben a felkelt kisázsiai satrapák és Maussollos, Kária uralkodója, Tachosszal, Nektanebo utódjával szövetkeztek Artaxerxes ellen, a szövetség támogatására maga az ősz Agesilaos 1000 embert vezetett Egyiptomba, az athéni Chabrias pedig Tachos hajóhadának élére állott, jóllehet az athéniek nem léptek nyiltan Egyiptom pártjára. Eredménynyel nem jártak ezek a felkelések; Agesilaos még az év őszén hazafelé indult, de még egyik libyai kikötőben utolérte a halál, nyolczvannégy éves korában. Holttetemét Spartába vitték és az Eurypontidák családi sirboltjában helyezték örök nyugalomra. 360 táján a perzsa király hatalma egész Ázsiában helyre volt állítva.

Athén, jóllehet Ariobarzanesnak segítséget küldött, Amphipolisra való igényeinek elismerése óta elég jó viszonyban állott a perzsa királylyal. Figyelmét és erejét különben is a görög ügyek vették igénybe. Theba tengeri versenyétől ugyan Epameinondas halála és a mantineiai csata következtében megszabadult, de a pherai Alexandros a maga hajóhadával sok kellemetlenséget okozott neki: Tenost, Peparathost 362-ben és 361-ben megszállotta, sőt a Peiraieus ellen is sikerült rablótámadást intézett. Az athéniek ekkor az Alexandrosszal szintén hadakozó thessaliaiakkal kötöttek szövetséget, de azért Alexandros egész 358-ig megtartotta uralmát, mikor aztán sógorai, feleségének ösztönzésére, meggyilkolták.

Thrákiában sem voltak ez években szerencsésebbek az athéni fegyverek. Ott az odrysosok birodalmát, mely Sitalkes utódjának, Seuthesnek idejében bomlásnak indult, Kotys király (384–360) épen sógora, Iphikrates segélyével ismét egyesítette s az ország egy ideig jó viszonyban maradt Athénnel. De mikor Timotheos Sestost megszállotta, háborúra került a dolog, melynek folyamán Kotys 360-ban visszafoglalta Sestost. Amphipolist meg Perdikkas makedoniai király vette oltalma alá, s őrséget rakott belé, úgy hogy sem Kallisthenes athéni hadvezérnek, sem magának Timotheosnak nem sikerült a város megszerzése. Sőt Timotheos a város ostromlása közben olyan válságos helyzetbe került, hogy az ostromot abba kellett hagynia, s hajóhadát a Strymon folyón elégetnie. A szerencsétlen hadvezéreket Athénben Timotheos kivételével sorban bepörölték s többnyire nagy pénzbirságra vagy halálra itélték. Osztozott sorsukban Kallistratos, a Sparta-barát politika vezérférfia is, ki népszerűségének jó részét már Orôpos elfoglalása alkalmával elvesztette (l. 404. lap). Elmarasztalásának előérzetében először (361-ben) önkéntes számkivetésbe ment Makedoniába, s midőn nehány év mulva hazatért, végrehajtották rajta a távollétében kimondott halálos ítéletet. A főszerepet ezekben a pörökben, mint vádlók, többnyire ifjabb politikusok vitték, köztük a kollytosi Hypereides; de mögöttük valószínüleg Timotheos állott s a következő években ő volt az athéni politika vezérférfia. Vezetéséhez több nagy siker emléke fűződik. Euboiát 357-ben újra visszafoglalta Athén a thebaiaktól, s újra felvette a tengeri szövetségbe. Még ugyanazon évben Chersonesost is megszerezte Athén. Az odrysos birodalom ugyanis Kotys meggyilkolása után (360) három részre oszlott s Kersobleptest, Kotys fiát, a propontisi és hebrosvölgyi rész királyát, egy Chares vezérlete alatt álló zsoldos-csapat egész Chersonesos átengedésére kényszerítette. Perdikkas halála után (ki elesett az illyrek ellen viselt háborújában, 359-ben) Makedoniában is olyan zavarok állottak be, melyek reményt költöttek az athéniekben Amphipolis visszafoglalhatására. Makedonia felső részei a barbárok hatalmába kerültek. Perdikkas fia, Amyntas, még gyermek volt s így három trónkövetelő is jelentkezett: Pausanias, ki thrák segélyre, Archelaos, ki a maga pártfeleire, Argaios, a ki kivált Athénre támaszkodott.

Ilyen körülmények közt a thebai fogságában görög módra nevelkedett Philippos, Amyntas legifjabb fia, ragadta kezébe kiskorú unokaöcscse helyett a kormányt. Ellenfeleit sorban lerázta magáról. A betörő paionokkal és a Pausaniast pártoló thrákokkal kiegyezett, Archelaost kivégeztette s megverte és megadásra kényszerítette Argaiost is, kit Mantias vezérlete alatt 3000 főnyi athéni zsoldossereg támogatott. De azért a fogságba esett athénieket váltságdíj nélkül hazabocsátotta s Amphipolisra való minden igényéről lemondott az óvatos Philippos, sőt titkos szövetséget kötött Athénnel, mely szerint cserében az Athén részén álló Pydnáért, megigérte Amphipolis visszaszerzését az athéniek számára. Aztán teljes erejével a barbárok ellen fordult, legyőzte a paionokat és illyreket s uralmát egészen a Lychnitis tóig kiterjesztette (358). Most már hozzáláthatott Amphipolis elfoglalásához is. Az amphipolisiak, kiknek most már csak a makedoniai vagy athéni fennhatóság közt maradt választásuk, Athénhez szegődtek volna; de Athén egyrészt megbizott Philippos igéretében, másrészt épen 357-ben a Hellespontosba is hajóhadat küldött: így hát Philippos nyugodtan elfoglalhatta és megszállhatta a várost, aztán pedig megtagadta Athénnek való átadását, a mire pedig, athéni felfogás szerint, köteles lett volna. Nem törődve a másfelé elfoglalt athéniek hadüzenetével, Pydnát is elfoglalta s aztán szövetségre lépett a chalkidikeiekkel, mely szerint átengedte nekik Anthemus vidékét. Potidaia visszaszerzését pedig megigérte. Igéretét be is váltotta; Potidaiát csakhamar (356) elfoglalta, feldúlta, az athéni telepeseket bántatlanul hazabocsátotta, s a város területét átadta Olynthosnak.

Halikarnassos (Budrum) mai tájképe

Aztán a Makedoniával szomszédos thrák terület, különösen a Pangaion hegység aranybányáinak meghódítását tervezte. Ott, a Kotys halála után megoszlott odrysos birodalom nyugati részében, akkor Berisades fia, Ketriporis és ennek testvérei uralkodtak. Ezek a 356-ik év nyarán Athénnel kötöttek szövetséget, melyhez a paionok és illyrek is csatlakoztak. De Philippos még mielőtt Athénből segély érkezhetett volna, sorban megverte ellenfeleit, aztán a vitás területet egészen a Nessos folyóig végkép meghódította, Krenides városba makedon gyarmatosokat telepített s a város nevét Philippoi-ra (Filippi) változtatta. Ettől kezdve a pangaioni aranybányák a makedoniai királyi kincstár jövedelmét növelték. Ugyanekkor Philippos felvette a királyi czímet is; a kiskorú Amyntas, kinek később leányát adta feleségül, nagybátyja egész uralma alatt kisérletet sem tett jogainak érvényesítésére.

Így Athénnek nemcsak Amphipolisra vonatkozó reményei nem teljesültek, hanem északi fennhatósága és befolyása mindinkább enyészetnek indult. Már maga a Philipposszal való háború sem szolgált dicsőségükre az athénieknek, mert oka nem volt egyéb, mint boszankodás azon, hogy Philippos átlátott titkos terveiken, s nem volt hajlandó megbizni Pydnára vonatkozó igéretükben.

Egyidejüleg azonban keleten még nagyobb veszedelem fenyegette Athén hatalmi állását. A harmadik athéni szövetség tagjai már rég elégületlenek voltak a szövetséggel, melynek fenntartására Sparta bukása óta nem volt okuk többé. Ha Epameinondas tovább él, a thébai hajóhad élén már ő is könnyü szerrel megbonthatta volna az athéni szövetséget. Most a szövetség bomlására Maussollos káriai királynak izgatása adott okot. Maussollos Hekatomnosnak, Mylasa uralkodójának fia volt, a ki Tissaphernes bukása után, 395 táján, az akkor már teljesen görög műveltésű Káriát uralma alatt egyesítette s először mint független uralkodó, aztán mint a perzsa király satrapája haláláig (377) békességben kormányozta. Halikarnassost és Knidost, úgy látszik, már ő megszerezte; Maussollos aztán meghódította Miletost s az egész lykiai partvidéket is, még pedig úgy, hogy a perzsa királylyal, a nagy satrapa-felkelést nem számítva (l. 408. lap), állandóan jó viszonyban maradt. Székhelyét Mylasából a tengerparti Halikarnassosba tette át, melyet pompás építkezéseivel a görög világ egyik legszebb és legerősebb kikötő városává emelt. (Különösen híres volt benne az uralkodó család pompás sirboltja, az ú. n. Maussolleion, Mausoleum, a görög művészet egyik legpompásabb alkotása.) Maussollos czélja Athén szövetségeseinek izgatásával az volt, hogy a székhelye közelében lévő szigeteket saját uralma alá kerítse. Kivált a rhodosi, kosi, chiosi birtokos osztályok különben is nagyon el voltak keseredve azon rendszeres elnyomás miatt, melyet az uralkodó demokrata kormányok részéről szenvedtek, s így, mikor Athén Euboiát és a Chersonesost meghódította (l. 409. l.), ez a három sziget bejelentette kilépését az athéni tengeri szövetségből. Byzantion, mely féltette alig kiküzdött függetlenségét, 357 őszén szintén követte példájukat.

Athén természetesen nem volt hajlandó nyugodtan elnézni a szövetség bomlását, s a most először alkalmazott symmoria-rendszer segítségével (l. az 426. lapon) hatvan hajónyi hajóhadat szervezett a fölkelők megbüntetésére. De haszontalanul, sőt a háború folyamán legjobb hadvezéreit is elvesztette. Chabrias, kit Charesszel együtt, de egy külön hajóhad élén, Chiosba küldtek az athéniek, a kikötő ellen irányzott támadás alkalmával elesett. Akkor (356. nyarán) újabb hatvan hajónyi hajóhad élén a kor leghíresebb két vezérét, Timotheost és Iphikratest küldték Samos alá, melyet időközben a felkelők ostrom alá vettek. S az egyesült athéni hajóhadak Samost fel is mentették, egyéb sikert azonban az egész háború folyamán nem tudtak kivívni. Byzantion ellen intézett támadásuk nem sikerült, Chiosnál pedig Timotheos és Iphikrates, az épen dühöngő vihartól tartva, Charest magában engedték megütközni az ellenséggel, minek következtében a Chares vezérlete alatt álló hajóhadrész vereséget is szenvedett. A reményükben csalódott athéniek erre Aristophon vádjára hazahívták és megvesztegetésről szóló pörbe fogták Timotheost és Iphikratest; Chares is támogatta a vádat, csakhogy maga szabaduljon. Így Iphikratest (és fiát, Menestheust, ki szintén a vezérek közt volt) felmentették a heliasták, de Timotheost vétkesnek mondták ki és hallatlan pénzbirság, 100 talentom lefizetésére itélték. (Timotheos önkéntes számkivetésbe ment Chalkisba, hol nemsokára meg is halt: fiának, Kononnak az athéniek tíz talentom hiján elengedték az atyjára szabott birság lefizetését.) Most hát Chares lett az egész athéni hajóhad vezére, de ez költség híján nem birta többé hajóhadát arra a czélra használni, a melyre rendeltetett: kénytelen volt Artabazos hellespontos-melléki satrapa szolgálatába állni, ki épen ekkor (355) felkelt Artaxerxes Mnemon fia és utódja, a kegyetlen Artaxerxes-Ochos ellen. Chares ettől kezdve nem szorult rá Athén pénzbeli gyámolítására, de viszont nem is lendített semmit a szövetséges háborún, sőt folytonos diadalaival arra birta Ochos királyt, hogy ez roppant sereget gyüjtött össze, mint Athénben beszélték, nem a lázadó satrapa, hanem egyenesen Görögország ellen. Athénben egy ideig nagy lelkesedéssel gondoltak a «küszöbön álló» háborúra, s elhatározták, hogy az összes görög államokat harczra szólítják a régi, közös ellenség ellen. De bizony Görögországban egy állam sem mozdult s a magára maradt és pénzzavarral küzdő Athén a király ultimátumára minden kivánságába beleegyezett: Charest visszahivta a király birtokairól, elpártolt szövetségeseivel pedig békekötésre lépett. Így hát Athén épen legderekabb szövetségeseit végkép elvesztette. Hozzájuk csatlakoztak, úgy látszik, Lesbos és Korkyra is, mely utóbbi sziget néhány évvel ezelőtt ismét oligarchikusra változtatta alkotmányát. Athén tengeri szövetsége Euboiára és a kisebb szigetekre szorult össze, melyek évenkint csak mintegy 45 talentomnyi járulékot fizettek a szövetséges pénztárba. A tengeri fennhatóságnak ezzel ismét vége szakadt.

Még a szövetséges háború befejezése előtt a másik nagyhatalomnak, Thebának is megrendült saját szövetségesein való fennhatósága. A válságra ott is, mint Athénben, a vezető államnak szigorúbb központosításra való törekvése adott okot. A mantineiai csata hatása alatt a thessaliai szövetség Athénhez közeledett s az euboiai városok is követték példáját (l. 409. lap); Phokis pedig, mint tudjuk, már az utolsó peloponnesosi hadjáratban sem adott segítséget Thebának. Epameinondas ugyan elesett a mantineiai csatában, de a thebaiak nem feledték el a phokisiak eljárását s mivel jogos alapon nyiltan nem tehettek ellene igazságos kifogást, más utat választottak a maguk megboszulására, még pedig olyat, mely egész Görögországot kiszámíthatatlan végű, újabb bonyodalmakba sodorta. Felhasználták ugyanis a phokisiaknak Delphoihoz való viszonyát és a delphoi amphiktyoniában való uralkodó állásuknál fogva kieszközölték, hogy az amphiktyoniában résztvevő államok számos phokisi polgárt roppant pénzbirságra s nemfizetés esetén birtokaik elkobzására itéltek. Vádul azt hozták fel ellenük, hogy szentségtörő módra hatalmukba kerítették és művelés alá fogták a delphoi szenthely birtokához tartozó földeket. Az elitéltek jogaik megvédése végett a phokisi népgyüléshez fordultak, ez pedig elhatározta, hogy az amphiktyonok itéletét nem ismeri el és szükség esetén erőszakot használ erőszak ellen. E czélból a ledoni Philomelost és az elateiai Onomarchost teljes hatalommal a kormány élére állították. Philomelos először Spartába ment szövetségkötés végett, mit természetesen könnyen el is ért, aztán spartai segélypénzből s a maga vagyonából zsoldossereget szervezett s 356-ban ellenállás nélkül megszállta és megerősítette Delphoit. Sparta most, kivált Archidamos király működésére, nyiltan Phokis részére állott s Athén is vele kötött szövetséget. De e két állam szövetsége csak erkölcsi segélylyel járt, mert mind a kettő másfelé volt elfoglalva. A lokrisiak ellenben magukra vállalták az amphiktyonok ügyének megvédését: betörtek Phokisba, de vereséget szenvedtek. Most a phokisiak a Pythia helyeslése mellett kitörölték a szent okiratokból az ellenük irányuló tételeket. Így mind a két fél vallásos alapon állt, a phokisiak még erősebb alapon, mint az amphiktyonok, mert hiszen a Pythiára hivatkozhattak. A döntés csupán a fegyverektől függött s az amphiktyonok gyülése, melyben most már magukon a boiotiaiakon kívül csupán a lokrisiak, dorisiak és a thessaliai népek vettek részt, a thebaiak és thessaliaiak unszolására elhatározta a «szent háborút» Phokis ellen.

A Phokissal szövetségben álló lakedaimoniak mindössze ezer harczost küldtek Phokis segélyére, Athén pedig egyet sem. Úgy gondolkozott, hogy a thebaiakkal tán maguk is elbánhatnak a phokisiak, a thessaliaiak betörésének megakadályozására pedig elég lesz a Thermopylai közelében czirkáló athéni hajóhad. Ilyen körülmények közt Philomelos a háború költségeinek fedezésére a delphoi szenthely kincseihez kényszerült fordulni, kezdetben persze kölcsön czímén. Voltaképen nem tett vele egyebet, mint az athéniek a peloponnesosi háború alatt, vagy Dionysios a karthagói háborúk idején: mivel Delphoi tényleg Phokisban feküdt, teljesen jogosultnak tarthatta magát erre a lépésre s ha diadalt arat vala, később is alig vádolta volna érte valaki Görögországban. Ellenfelei azonban, kik nem ismerték el Phokisnak Delphoihoz való jogait, természetesen mindjárt templomrablásnak minősítették eljárását. Mindamellett rövid idő alatt igen tekintélyes zsoldossereget szervezett a szent pénzből, melylyel teljesen megverte először a lokrisiakat és boiotiai szövetségeseiket, azután a thessaliaiakat is. De a boiotiai sereggel szemben Neon mellett, a Parnassos északi tövében, 354-ben nagy vereséget szenvedett s maga is elesett a csatában. Utóda, Onomarchos összegyüjtötte a sereg maradékait s a szent kincsek kimélet nélkül való felhasználásával új, még nagyobb zsoldoshadat szervezett, akkorát, a mekkorát eddig nem látott Görögország. A mozgolódó békepárt tagjait kivégeztette vagy számkivettette s valóságos rémuralmat gyakorolt Phokisban. Az ellenség legbefolyásosabb államférfiait nagy összeg pénzzel nyerte meg, így, hír szerint Archidamost, az athéni Hegesippost, Lykophront és Peitholaost, Pherai tyrannosait. A thebaiak azonban annyira meg voltak győződve felsőbbségükről, hogy a 353. évben még a fölkelt Artabazosnak is ráértek 5000 főnyi segédhadat küldeni Pammenes vezérlete alatt. Ez szárazföldi úton vonult a Hellespontos felé, (Philippos vezetése alatt, ki ez alkalommal Abderát és Maroneiát is meghódította) s egy ideig szerencsésen harczolt a perzsa király ellen. Később gyanussá vált Artabazos előtt s ez elfogatta; de Artabazos magában nem tudott megmérkőzni a király hadaival; elhagyta satrapaságát és Philippos udvarába menekült. Onomarchos azalatt, mindjárt Pammenes eltávozása után támadáshoz fogott. Dorist elpusztította, Lokrisba is betört s Amphissát és a thermopylai erősségeket elfoglalta. Aztán magára Boiotiára támadt, bevette Orchomenost s visszatelepítette régi lakosait, kiknek a város 11 évvel azelőtt történt elpusztításakor megmenekülniök sikerült. Thessaliában is szerencsésen harczolt a thessaliai szövetséggel szemben: Pherai tyrannosait a maga részére nyerte s így odahaza adott dolgot a szövetségnek, úgy hogy az a Phokis ellen való harczban többé részt nem vehetett, sőt szorongatott helyzetében maga is segítségért fordult Philipposhoz. Philippos épen akkor hódította meg Methonét, az utolsó várost, mely országa tengerpartján még athéni fennhatóság alatt állott: a meghivásnak szivesen engedett, hogy bátyjának, Alexandrosnak Thessalia meghódítására irányuló működését folytathassa. Ez volt az első eset, hogy Philippos maguknak a görögöknek felszólítására szólt bele a görögök ügyeibe. A Tempe völgyén át behatolt Thessaliába, megverte a Lykophronék segélyére siető Phayllost (Onomarchos öcscsét), s bevette Pherait és Pagasait: az athéni hajóhad, mint rendesen, ide is elkésve érkezett. De később Onomarchos két csatában teljesen legyőzte és visszavonulásra kényszerítette Philippost s aztán ismét Boiotia ellen fordulva, bevette Koroneiát s megverte a felmentésére siető thebai hadat. Onomarchos most, húszezer főre rúgó zsoldoshada élén, hatalmának tetőpontján állott. Thessaliát, Boiotiát megalázta, hazáját arra az útra terelte, hogy Theba helyett Görögország első hatalmává fejlődjék. Kétségkívül nagy tehetségű ember volt, kinek azonban az volt a végzete, hogy magánál még nagyobb tehetségű ellenféllel került szembe. A fordulat csakhamar beállott s vele örökre letünt az a rövid dicsőség, melyet a mindaddig homályban élt phokisiak az ő vezetése alatt szereztek. A görögök történelmében ettől kezdve az északon fejlődő nagyhatalom, Makedonia veszi át a vezető szerepet.

Azonban, mielőtt a további fejlemények vizsgálatához fognánk, szükséges még nyugat felé is vetnünk egy tekintetet, hol, ép úgy, mint a keleti félen, szintén ez időben roskadt össze a katonai tyrannison alapuló siciliai nagyhatalom. A syrakusai viszonyok ismertetésében fentebb egészen Dion számkivetéseig jutottunk (l. 385. lap). Ez az esemény a béke folyamán megerősödött demokratikus pártnak új reményt adott: Dionban látták jövendő forradalmának leghivatottabb vezérét. Ez egy ideig látszólagos visszavonultságban élt Athénben, Platon és az akadémikusok társaságában, de titokban összeköttetések szerzésén fáradott visszatérésének előkészítése végett. Mikor aztán a gyanakvó Dionysios megfosztotta eddigi jövedelmeitől s feleségét is elválasztotta tőle, az Akadémia több tanítványának kíséretében egy zsoldoshad élén megindult Sicilia felé. A 357. év nyarán, Zakynthosnál szállt 800 emberével hajókra, többi hadát Herakleidas vezetése alatt egyelőre a görög partokon hagyva; útközben tengeri vihar az afrikai partra sodorta, de aztán szerencsésen kikötött Herakleia Minoában, hol a karthagói őrség parancsnoka szívesen fogadta. Onnan Akragason, Gelán, Kamarinán át Syrakusai felé vonult. A polgárság mindenütt mint szabadítót üdvözölte és tömegesen állott zászlói alá. Közeledésekor hivei Syrakusaiban is felkeltek, s mivel Dionysios maga Kauloniánál, Philistos az adriai tengeren várt érkezésére, akadálytalanul vonult be a városba, csak Ortygiát és a tyrannosi palota területét tartották hatalmukban Dionysios zsoldosai. Nemsokára Dionysios is visszaérkezett s alkudozásokba fogott nagybátyjával, melyek azonban nem vezettek eredményre. Időközben a Herakleidas vezetése alatt álló derékhad is megérkezett. Dion ekkor rendszeres ostrom alá fogta az erősséget s 356 tavaszán a nagy kikötőben teljesen megverte a Philistos vezetése alatt álló ellenséges hajóhadat; Philistos bánatában megölte magát, Dionysios pedig fiára, Apollokratesre bizván az erősség védelmét, kincseivel együtt Italiába, Lokroiba menekült. De most, mikor az erősség bevétele csak idő kérdése volt, belső egyenetlenség tört ki a városban. A demokrata párt, talán épen Dionysios izgatására, elvesztette Dionban való bizalmát s Herakleidasszal szövetkezve, a város elhagyására kényszerítette Diont, Dionysios pedig felhasználta ezeket a zavarokat s Nypsios vezetése alatt egy campaniai zsoldoscsapatot juttatott be az erősségbe. A most kitört harczok folyamán a syrakusaiak ismét visszahivták Diont s ez vissza is szorította az erősségbe Dionysios zsoldosait. De a kedélyek még most sem csillapultak le egészen, jóllehet Apollokrates, a spartaiak közbelépésének meghiusulása után, végre kénytelen volt feladni az erősséget. A nép átlátta, hogy csak urat cserélt. Dion nem tette le strategosi hivatalát, hanem ellenkezőleg, egészen az öregebb Dionysios nyomdokaiba lépett. Az erősséget nem bontatta le, hanem őrséget helyezett belé, Herakleidast orgyilkosokkal megölette, politikai ellenfeleinek jószágait zsoldosainak fizetésére fordította s terhes adókat vetett a népre. Így elvesztette a nép bizalmát is, a birtokosokét is, és egyedül zsoldoshadára és görögországi kíséretére támaszkodhatott. Azonban nemsokára ezek is elhagyták. Épen legmeghittebb emberének, Kallipposnak, athéni házigazdájának vezetése alatt összeesküvés támadt ellene és saját zsoldosai megölték 353-ban. Hívei Leontinoiba vonultak s ott Hipparinosnak, Dion unokaöcscsének, a nagy Dionysios fiának vezetése alatt egyesültek, Syrakusaiban pedig két évig Kallippos kormányzott. De míg ez Katane meghódításával foglalkozott, Hipparinos hatalmába kerítette a várost (352). Kallippos erre Rhegionba vonult, hol zsoldosai ölték meg. Hipparinos 351-ben szintén meghalt s aztán 346-ig öcscse, Nysaios vitte Syrakusai kormányát. Ekkor végre visszatért Lokroiból Dionysios, elűzte mostohaöcscsét s újra hatalmába kerítette az uralmat. De folyvást küzdenie kellett a demokrata ellenzékkel, mely Hiketasban, Leontinoi új tyrannosában hatalmas támaszt talált. Lokroiban is felkelt ellene a köznép, őrségét elűzte, nejét és gyermekeit meggyilkolta. A fővárosi zavarokkal kapcsolatban a rend egész Siciliában megbomlott. A syrakusai gyarmat- és szövetséges városok sorban megszerezték önállóságukat s a legtöbben tyrannosok kerültek uralomra: Leontinoiban a már említett Hiketas, Dion régi barátja, Katanéban Mamerkos, egy oskus zsoldosvezér, Tauromenionban Andromachos, Messanában Hippon. A zavarok meg nem szünése esetén Siciliának előbb-utóbb a karthagóiak vagy az italiai zsoldoscsapatok zsákmányává kellett válnia.

Így a görög világ nyugaton és keleten egyaránt sajnálatos politikai bomlás képét mutatta. A világuralomra hivatott nemzet belső harczokban emésztette fel életerejét. Az ázsiai görög városok már a perzsák hatalmába kerültek, Sicilia nyugati fele a karthagóiakéba, sok italiai gyarmat a samnitokéba és lucanusokéba. S időközben északon, a görög világ határán, a kor legtehetségesebb államférfiának uralma alatt kifejődött az új nagyhatalom, mely előbb Görögországnak, aztán az egész világnak korhadt viszonyait végképen átalakította.