NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXIII. FEJEZET.
A katonai monarchia Siciliában és a Fekete tenger mellékén.
A görög világ nyugati részének viszonyai ebben a korban is sok hasonlóságot mutatnak a keleti féléihez: mint emitt Perzsia, úgy amott Karthagó fenyegeti a görög nemzet egy részének önállóságát. Emitt Sparta kél a kisázsiai görögség oltalmára, de aztán maga nyomja el az egész nemzet szabadságát; amott Dionysios egészen hasonlóan jár el, sőt nagyjából az egyes fejlemények időpontja is megegyezik.
Fennebb (l. 349. és kk. l.) előadtuk, hogyan sikerült Dionysiosnak a syrakusai katonatyrannis megalapítása. Első gondja uralmának biztosítása volt. E czélból megerősítette székhelyét, mely Ortygiát és Achradina egy részét is magában foglalta a fegyvertárral és a hadikikötővel együtt. Aztán a sikelosok ellen fordult, de seregében lázadás ütvén ki, ismét visszavonult Syrakusaiba; a felkelők ostrom alá vették, s már-már be is vették a várost, mikor végre campaniai zsoldosok és spartai közvetítés segítségével mégis sikerült elnyomnia a felkelést. Erre meghódította a keleti részen lakó görög városokat, Naxost, Katanát, Leontinoit, továbbá a sikelosokat, s campaniai zsoldosait Katanében telepítette le (403-ban). Aztán egész erővel nagy életfeladata megvalósításához fogott: Sicilia megszabadításához a karthagói uralom alól. Nagyszerű hadi készületeket tett. Fegyvereket gyártatott, 200 új hadihajót építtetett, köztük négy- és ötsorevezősöket is: mindenekelőtt azonban erősséget épített a városon uralkodó Epipolai nevü magaslatra, melyet két oldalfal által összekötött a várossal. Így Syrakusai majdnem bevehetetlen erősséggé vált, s kétszáz esztendőn át daczolt minden ostrommal és támadással. Előkészületeit 397 tavaszán befejezte (tehát épen akkor, mikor keleten Sparta is nyilt háborúba bonyolódott Perzsiával); s erre a népgyűléssel elhatároztatta a háborút Karthago ellen, arra az esetre, ha Karthago önként vissza nem adja a nyugati és déli görög városok szabadságát. Karthagót a Libyában dühöngő pestis megakadályozta az idején való hadi készületekben. Csak siciliai alattvalói gyilkolásának, fosztogatásának, s mindenféle sanyargatásának hirére küldött toborzótiszteket Iberiába és a keltákhoz, s míg a had gyülekezőben volt, Dionysios ugyancsak kiaknázta a helyzetet. Egész haderejével a nyugati rész ellen vonult, s ott az összes városokat, továbbá a sikanosokat és az elymosokat is a maga részére nyerte. Kathago hivei csak Motye, Panormos és Solus phoeniciai gyarmatok, továbbá Segesta meg Halykiai elymos-városok, és a campaniai zsoldosok hatalmában lévő Entella maradtak. Dionysios először Motye ellen fordult, ostrom alá vette a kis szigeten lévő várost, s egy, a szárazföldről a szigetig vont töltés segítségével el is foglalta. A karthagóiak ez évben teljesen tétlenek maradtak. Csak a következő (396) év tavaszán érkeztek meg Panormosba a már ismeretes Himilkon vezetése alatt (l. 349. l.). Dionysios, ki időközben Halykiait foglalta el, nem mert megütközni a túlnyomó számú ellenséges haderővel, s keletnek fordult. Az elfoglalt gyarmatvárosokat ekkor újra visszafoglalták a karthagóiak, (Motyét nemsokára lerombolták, s helyette a sziget legnyugatibb csúcsán Lilybaiont alapították), s erre az északi part mentén keletnek fordulva, Thermait és Messanát bevették, az utóbbi várost teljesen elpusztították, a sikelosokat maguk részére kényszerítették, s aztán ezek földjén át Katane felé tartottak, hogy hajóhadukkal egyesüljenek. Ott Dionysios még a sereg távolléte idején támadást intéztetett a maga 180 hajójával a karthagóiak 200 hajója ellen; de a karthagóiak Magon vezérlete alatt a szárazföldi sereg szemeláttára majdnem egészen megsemmisítették a Dionysios öcscse, Leptines vezérlete alatt álló syrakusai hajóhadat. Dionysiosnak vissza kellett vonulnia Syrakusaiba, hol a karthagóiak tengeren és szárazon egyaránt elrekesztették, jóllehet ostrom alá az új erődítmények nagy kiterjedése miatt nem vehették. Nyár végén azonban a karthagói seregben pestis ütött ki, mely a sereg nagy részét elpusztította, Sparta pedig, épen megkötvén Tissaphernesszel a fegyverszünetet, Pharax vezérlete alatt hajóhadat küldött Syrakusai segélyére. Korinthosból és Italiából is érkezett segítség, s így Dionysios ügyesen kigondolt terv szerint egyszerre a szárazföldön is, a tengeren is sikeres támadást intézett a megtizedelt karthagóiak ellen. A karthagói sereg olyan borzasztó véget ért, mint 17 évvel azelőtt az athéni: de arra gondolja volt az előrelátó és ravasz Dionysiosnak, hogy a karthagói polgárokat, élükön Himilkont, meg engedte szökni a pusztulófélben lévő seregtől: segítségükre számított arra az esetre, ha egykor békekötésre lenne szüksége. Libyában a vereség hatása alatt általános forradalom támadt, mely a következő évekre Karthagót teljesen lefoglalta: így hát Dionysios ez időtájt tényleg egész Sicilia uralkodója lett. A sikelosokat ismét meghódította, Thermait, Solust bevette, Leontinoiba zsoldoscsapatokat telepített, Messanát újra megtelepítette, s az északi parton a Naupaktosból és Kephalleniából elüzött messeneiek számára új várost, (Tyndarist) alapított. A karthagóiak teljes kiüzésére nem gondolt; ez idő szerint uralmának biztosítására fontosabbnak látszott előtte a még szabad siciliai és alsó-italiai görög városok meghódítása. Csak alkalom kellett reá: ez pedig a görögöket jellemző szertehúzás mellett nem késett sokáig.
Ugyanis 394-ben rhegioniak, kik rossz szemmel nézték a szemben fekvő partról Messana újraalapítását, fegyvert fogtak Syrakusai ellen, s az egyidejűleg felkelt sikelosok is olyan szerencsével harczoltak Dionysios ellen, hogy, kivált tauromenioni kudarcza hirére, Akragas városa is elpártolt Dionysiostól. Azonkívül 393-ban Karthago is új sereget küldött Magon vezérlete alatt Messanába. De Dionysios megverte a karthagóiakat, s mikor Rhegion ellen intézett támadása nem sikerült, egy évi fegyverszünetet kötött e várossal, hogy addig egész erejét a karthagóiak ellen fordíthassa. Magon 393-ben újabb segédcsapatokat kapott hazulról, s dél felé vonult a sziget belsejébe, hol a Chrysias folyó mellett találkozott Dionysios seregével. De mérkőzni egyik fél sem kívánt; mind a kettőnek békekötés állt érdekében. Kiegyeztek tehát olyan feltételek mellett, hogy Karthago megtartotta az északnyugati rész csúcsán lévő birtokait, nevezettesen Panormost és az elymosok és sikanosok területét. Akragas ismét visszalépett Syrakusai szövetségébe, a sikelos Tauromenion megadta magát. Az összes görög városokról és sikelos szövetségeseikről is lemondtak a karthagóiak.
Dionysios most már Rhegion ellen fordulhatott. De a szabad görög városok végre átlátták, hogy elszigetelten nem tarthatják meg önállóságukat a Lokroival máris szövetségben álló Syrakusaival szemben. Tehát szövetségre léptek, melynek magvát Kroton, Kaulonia és a traeismelléki Sybaris alkották. A szövetség csak támadás esetén való közös védekezésre szorítkozott, az egyes államok önállóságát egyébként semmiben sem korlátozta. Dionysios első évi (391) támadása nem járván sikerrel, a tyrannos szövetkezett a lucanus néppel, mely észak felől kivált Thurioit már régóta, és mindig félelmesebben fenyegette. A görögök a következő 390. évben eleinte visszaverték ugyan Dionysiosnak Thurioi felé előnyomuló barbár szövetségeseit, de vigyázatlanul üldözve őket, Laos közelében majd egész seregüket elvesztették. 389-ben ismét maga Dionysios vonult a szövetségesek ellen, s a Helleporos folyónál megverte és megadásra kényszerítette az ostrom alá vett Kaulonia felmentésére siető seregüket.
A csata következtében egész Alsó-Italia viszonyai megváltoztak. Dionysios bevette Kauloniát az ion, Hipponiont a tyrrhenus tenger mellett, lakosaikat 388-ban Syrakusaiba telepítette át, s területüket a vele szövetséges Lokroinak adta. Rhegion 300 talentom hadikárpótlást fizetett, ki kellett szolgáltatnia összes hajóit, és száz kezest állítania. S mikor a rhegioniak nem teljesítették újabb követeléseit, ostrom alá vette, s 11 havi kétségbeesett védekezés után 387-ben bevette a várost. Az életben maradt hatezer polgár közül mindazokat, kik nem tudtak egy mina váltságdíjat fizetni személyükért, rabszolgáknak adatta el Syrakusaiban. Rhegion így syrakusai uralom alá került: Dionysios palotát építtetett benne, melynek kertjei a bennük lévő szép platánfákról sokáig hiresek voltak. Mindez körülbelül épen arra az időre ment végbe, mikor a keleti görögség elfogadta az Antalkidas-féle békét, melynek létrejöttében része volt a Dionysios hajóhadának is. (l. 375. lap.) Dionysios és fia nem feledték el, hogy Sparta kétszer is megsegítette őket, s ámbár 393 óta Athén is nagyon kereste szövetségüket, később is inkább a spartaiakat támogatták.
A most következő békés időszakot Dionysios syrakusai gyarmathálózat alapítására használta fel, kivált az adriai tenger partján, hol fenn Illyriában Issa (Lissa) és Pharos (Lesina) szigeteket megszállotta, és Alketas, elüzött epeirosi királyt ismét trónjához juttatta; aztán elfoglalta Adriát, és Ankont (Ancona) alapította. Így az adriai tenger területén Tarasnak (Tarentum) és Korkyrának Syrakusaiban hatalmas versenytársa támadt. A tyrrhenus tenger partján háború indított a rómaiaktól és keltáktól is szorongatott etruszkok ellen (384-ben), s Caere kikötővárosát, Pyrgoit, kifosztotta. Kyrnos (Corsica) déli csúcsán hajóhadállomást alapított. Mindezen külső sikerek annyira megszilárdították uralmát, hogy öcscsének, a népszerű Leptinesnek fondorkodása annak már nem árhatott. Közvetetlen környezetéből sok régi hivét számkivetette, köztük Philistost, és saját sógorát, Philoxenost, sőt magát Leptinest is; ezzel azonban nehány év mulva ismét kibékült. E palotaforradalom elnyomása után végre elég hatalmasnak tartotta magát a karthagóiak teljes kiüzésére. A fenyegetett kathagóiak 383-ban egyszerre két helyen indították meg a háborút: Alsó-Italiában, a függetlenségüket féltő görög városokkal szövetkezve, és Siciliában Magon vezérlete alatt. Emitt Dionysios Kabala mellett annyira megverte az ellenséget, hogy a bekerített sereg tisztjei kénytelenek voltak megigérni az összes karthagói birtokok elhagyását. Addig is fegyverszünetet kötöttek. De odahaza Karthagóban nem szentesítették a föltételeket, hanem új sereggel támadtak Siciliára. Kronionnál, Panormos mellett csaptak össze Dionysios seregével, melyet, bár nehéz áldozatok árán, ezúttal teljesen meg is vertek. Így aztán a béke Karthagóra nézve kedvezőbb feltételek mellett jött létre: megkapták Selinust, Herakleia Minoát, Thermait, s Akragasnak a Halykostól jobbra eső részét; továbbá ezer talentom hadikárpótlást. A karthagói birtok most körülbelül a sziget egy harmadára terjedt, s határai meg is maradtak egészen a római hódítás koráig. Azonban viszont Karthago cserben hagyta italiai szövetségeseit, s Dionysios így azon az oldalon kereshetett kárpótlást. Krotont bevette, s a szövetség vezetése ezzel Tarentumra háramlott, mely azontúl minden összeütközést került Dionysiosszal.
A most beállott általános béke idején Dionysios többször segélyezte a spartaiakat; így 3732 telén, Korkyra ostromakor, ez alkalommal eredmény nélkül, majd 369-ben a leuktrai csata után, mikor az ő segítsége hiusította meg Epameinondas második peloponnesosi hadjáratát, aztán 368-ban, mikor a spartaiak neki köszönhették az úgynevezett «könnytelen diadalukat» az arkadiaiakon. Ekkortájban végre Athénnel is szövetséget kötött. Kronioni kudarczát azonban nem feledte el soha, s mikor 368-ban Karthagóban ismét pestis tört ki, a nyomában járó libyai felkelés folyama alatt áttört a karthagói határon, s ostrom alá vette Lilybaiont. De hajóhada egy részét Drepanonnál megsemmisítették a karthagóiak, a város bevétele pedig őszig sem sikerült. Így hát fegyverszünetre lépve az ellenséggel, visszatért székvárosába, hol még a tél folyamán meg is halt, a nélkül, hogy Siciliának a karthagóiaktól való megtisztítását befejezhette volna. De az az ő érdeme volt, hogy a nyugati görögség egyesítése által mégis gátat vetett a karthagóiak és az italiai barbár népek terjeszkedésének. S nemcsak nagy hadvezér és államférfi volt; a művészetek iránt is érdeklődött, különösen élte vége felé. Maga is költött tragédiákat, s szivesen látta udvaránál kora nevezetesebb szellemeit. Ott élt Philoxenos, a lyrikus költő, Aristippos a bölcselkedő, s maga Platon is udvaránál tartózkodott egy ideig, míg a hagyomány szerint a tyrannos megbosszankodva reá, rabszolgának el nem adatta. Gyanakvó és kegyetlen természetű ember volt, mint minden kényúr, de mértékletesen, egyszerűen élt, s az erőszakos uralom czifra nyomorúságát maga is átérezte: erre mutat a Damokles kardjáról szóló ismeretes anekdota. Különben elég emelkedett szellemű volt ahhoz, hogy a világot humoros oldaláról fogja fel: egyik tragédiájában épenséggel úgy nyilatkozott, hogy: «a tyrannis minden igazságtalanság anyja». A környezetében élő hizelgők jellembeli gyöngeségét szánakozással és megvetéssel nézte, a szókimondást bizonyos határig szerette. Háromszor nősült. Első feleségét, Hermokrates lányát, (l. 349. l.) a nemesi felkelés alkalmával halálra kínozták. Második feleségétől, s syrakusai Aristomachétól kezdetben nem született gyermeke, s azért még ennek életében harmadszor is megházasodott. Utódja II. Dionysios lett, ennek a harmadik feleségének, a lokroi Dorisnak elsőszülött fia.
Az ifjabb Dionysios sok tekintetben ellentéte volt atyjának; szerette a kicsapongásokat, politikai és hadvezéri tehetsége nem volt, de viszont szelidebb és békésebb volt atyjánál. Karthagóval mindjárt uralkodása kezdetén békét kötött a régi birtokállapot alapján. Különben folytatta atyja külső politikáját; a spartaiaknak segítséget küldött Theba ellen, a lucanusokkal hadat viselt, s az iapygiai parton két gyarmatot alapított a kalózkodás meggátlására. Benn engedékenyebben kormányzott. Sok foglyot szabadon bocsáttatott, számkivetetteket (köztük Philistost) visszahívott, az adót mérsékelte. Rhegiont helyreállította, de Phoibeia név alatt, a naxosiakat a feldúlt Tauromenion vidékén telepítette le (3587). Legbefolyásosabb embere kezdetben nagybátyja, Dion, Aristomache testvére volt. De Dion csakhamar maga számára kivánta megszerezni az uralmat, s öntudatlan eszközül terve kivitelére Platont használta, kit öcscse nevelése végett az udvarhoz hivott. Dionysios már maga is az alkotmánynak Platon szellemében való módosítására kezdett gondolni, mikor felfedezte Dion tervét, nagybátyját eltávolította az udvartól, s Platont is visszaküldte hazájába. A kormányt, mint nauarchos, ettől kezdve Philistos, Dionysios leghívebb embere, vitte.
A Fekete tenger környékén, a görög világ másik szélén hasonlóan fejlődtek a viszonyok. Ott Karthagó szerepét a bennszülött barbár törzsek viselték, s a folytonos harczok ott is katonai egyeduralom alakulására vezettek. Pantikapaionban, a kimmeriosi Bosporos legjelentékenyebb városában, már a perzsa háborúk idején az Archeanaktidák nemzetsége szerezte meg az uralmat. 438-ban, tán Perikles hadjárata következtében, bizonyos Spartokosra szállt az ottani uralom. Ennek fia, Satyros volt az, a ki a peloponnesosi háború után megalapította a független «bosporosi birodalmat», melyhez székhelyén kívül más görög városok és némely barbár törzsek is tartoztak. Az aigospotamoi csata után a jó viszony ismét helyre állt Athén és a bosporosi uralkodók közt, mert a bosporosi gabnabevitel szabadsága mindkét félnek érdekében állott; a bosporosi uralkodók több kedvezményben is részesítették az attikai gabonakereskedőket: először ők rakhatták meg hajóikat, s mentesek voltak a kiviteli vám alól. Athén viszont több rendbeli kitüntetést, proxeniát,28 proedriát,29 ateleiát,30 stb. szavazott meg a bosporosi uralkodók számára. Satyros Theodosia (Kaffa) ostroma közben már 390-ben meghalt; fia, Leukon folytatta az ostromot, s jóllehet e miatt nehéz és válságos háborúba bonyolódott a hatalmas Herakleiával, 365 körül mégis birodalmához csatolta Theodosiát. Benn, valamint atyja, ő is sokat küzdött az adóterhet sokalló demokrata-párttal, de azért görög zsoldosai és skytha alattvalói segélyével holtáig (347-ig) megtartotta uralmát. Utódai fiai, Spartokos és Paërisades lettek, előbbinek halála után pedig csak Paërisades, ki 309-ig uralkodott, s a Kaukasostól a Tanaisig az összes barbár törzseket meghódította. Utódai egészen Mithradates koráig megtartották uralmukat. A királyi czímet a bosporosi uralkodók sem használták: «archon»-oknak nevezték magukat, s pénzeikre székvárosuk nevét verették. Teljes hatalommal uralkodtak, de kegyesen és szeliden, s a köztársasági formákat többnyire életben hagyták az uralmuk alá tartozó városokban.
A Pontos déli partján Sinope és Herakleia (v. ö. 162. lap) voltak a legfontosabb városok, s mindketten mentek maradtak a perzsa fennhatóság alól. Sinope Perikles hadjárata folytán Athénhez csatlakozott. Herakleia azonban Athéntől is megőrizte függetlenségét. Athén bukása után Sinope is hatalmas várossá vált, mely Trapezos, Kerasos és Kotyora gyarmatvárosai élén sokáig daczolt a paphlagoniai uralkodókkal. Csak Paphlagoniának a perzsáktól való elfoglalása után, 370 körül hódolt meg Datamesnak, s aztán Nagy Sándorig perzsa fennhatóság alatt maradt. Herakleia azonban a perzsákkal szemben is megőrizte függetlenségét. Az idők szellemének megfelelően, oligarchikus alkotmánya volt; a gazdag földbirtokosok alkották a kormányt, kik jószágaikat thrák rabszolgáikkal műveltették. Később azonban a meginduló demokratikus mozgalmak közepett sikerült egy odavaló számkivetett polgárnak, az akkor perzsa szolgálatban álló Klearchosnak tyrannist alapítani Herakleiában. Alatta a város hatalmának tetőpontjára emelkedett. A perzsa királylyal barátságban állott, a környékbeli barbárokat egész a Propontisig meghódította. Tizenkét évi uralkodás után, 352-ben ő maga összeesküvés áldozata lett, de helyette ideiglenesen öcscse, Satyros, foglalta el a trónt, ki szörnyű bosszút állott bátyja gyilkosain, s Klearchos fiának, Timotheosnak felserdülésekor (3454 körül) ennek adta át az uralmat. Timotheos szelid és népszerű uralma után 3376-tól kezdve öcscse, Dionysios, bátyja szellemében kormányzott tovább. Nagy Sándor granikosi diadala után megszabdulva a perzsák részéről fenyegető veszélytől, még tovább terjesztette s fiaira hagyta uralmát. A Klearchidák családját összesen 76 évi uralkodás után Lysimachos buktatta meg. Addig az egyeduralom itt is betöltötte feladatát: a görög világ legszélső állomásának megvédelmezését a környékbeli barbárok ellen.