XXII. FEJEZET.
Sparta fennhatóságának kora.

Az a férfiu, kinek Sparta teljes diadalát köszönhette, Lysandros volt. A diadalmas hadvezér, ki a perzsa pénzből 470 talentomot takarított meg hazája számára, most népszerűségének tetőpontján állott. Hazája nem volt fukar iránta az elismerésben. Parancsnokságát még egy évre (404–3) meghosszabbították, oly módon, hogy nauarchosszá öcscsét, Libyst tették, őt magát pedig ismét teljes hatalmú epistoleusszá választották. A Delphoiban felállított szoborcsoportozatban az ő szobrát az isteneké közt helyezték el, az ephesosiak külön szobrot állítottak neki Artemis templomában, Samosban pedig az addigi Hera-ünnepeket az ő nevéről nevezték el. A felszabadított városokban oltárokat szenteltek neki, s áldozatokat mutattak be, hymnusokat énekeltek tiszteletére, mint valami heroséra. Egy ideig valóságos fejedelme volt az egész régi athéni birodalomnak, s hogy páratlan dicsőségében nem vesztette el a fejét, mint 70 évvel azelőtt Pausanias, az mindenesetre erős jellemre mutat.

Intézkedései kezdettől fogva azt mutatják, hogy számot vetett a hatalom feltételeivel, s e tekintetben Athéntől sokat tanult. Nem elégedett meg Aigina, Melos, Oreos, Potidaia, Skione régi lakóinak visszatelepítésével, hanem őrségeket állított a szövetséges városokban, kivált a fontos fekvésű Sestosban, mely városba saját legénységét telepítette. Kezére jártak ebben a belföldi kormányok is, melyek többnyire maguk fordultak hozzá, saját hatalmuk biztosítása végett, spartai őrségért, s készek voltak az őrség ellátásával járó terhek fedezésére is. Még az előbb Athénnek fizetett adókat is fenntartotta, csakhogy kisebb összegekben: szüksége volt rájuk a hajóhad fenntartására, mely nélkül fennhatóságát meg nem őrizhette. Minden szövetséges várost hadi-segítségadásra is kötelezett. Természetes dolog, hogy a politikai helyzet ilyen gyökeres változása a legtöbb helyen még sem mehetett erőszak és vérontás nélkül végbe. Az új kormányok többnyire visszatért számkivetettekből alakultak, kik a «politikai kényszerűséggel» sokszor csak saját bosszúvágyukat palástolták. A birtokviszonyok és a pénzügyek is ziláltak voltak legtöbb felé, egyrészt már a hosszú háború miatt, másrészt azért, mert a visszatért számkivetettek számára kárpótlásról kellett gondoskodni, s ez nem volt máskép eszközölhető, mint a bukott párt vagyonának elkobzása útján. A spartai őrségek parancsnokai, az ú. n. harmostesek, nem álltak feladatuk magaslatán, már csak egyoldalú spartai nevelésük miatt sem: sokszor úgy bántak a szövetségesekkel, mint odahaza a helotákkal, máskor nyereség reményében a helybeli kormányok eszközeivé aljasúltak. Lysandros nem helyeselte ugyan ezeket a túlkapásokat, de tehetetlen volt velük szemben.

Athénben a harminczas kormányzó testület azzal kezdte működését, hogy legbizalmasabb hiveiből 500 tagú tanácsot állított össze, kivált az igazságszolgáltatás ellátására. Aztán megindultak a pörök, először csak a demokrata-liga tagjai s kivált a sykophanták (hivatásos feladók) ellen, kiket kivétel nélkül halálra itéltek és kivégeztek. De az új kormány még így sem érezte magát teljes biztonságban: hétszáz főből álló spartai őrséget kért és helyezett el az Akropolison. Aztán hozzáfogott volna az «alkotmány reformálásához». Azonban magában a kormányzó testületben sem volt megegyezés a reformok tekintetében. Theramenes olyanféle mérsékelt oligarchiát óhajtott, mint a minő rövid ideig a négyszázak bukása után állott fenn. A töbség azonban, okulva épen a Theramenes-féle alkotmány rövid fennállásán, s a személyes boszú befolyása alatt is erőszakosabb rendszabályokat sürgetett a «csőcselék» megfékezésére. Ennek a pártnak élén a Medontidák családjától származó Kritias, Kallaischros fia állott, Gorgias és Sokrates tanítványa, kiváló tehetségű és sokoldalú egyéniség, jeles bölcselkedő, költő és szónok: eredetileg nem volt a reakczió embere, sőt a demokratikus párthoz szított; de mióta Kleophon indítványára számkivetették, halálos ellenségévé vált a demosnak, s el volt rá határozva, hogy a kezére került hatalmat minden kimélet nélkül alkalmazza ellene. Vezetése alatt a kormány a legrosszabb fajta rémuralommá fajult. Most már nemcsak a demokrata párt tagjait irtották irgalom nélkül, hanem saját pártfeleiket is csak azért, hogy vagyonukat elkobozhassák; így esett áldozatúl Nikeratos is, Nikias fia, a ki pedig teljes életében a mérsékeltebb pártokhoz szított, továbbá Nikias bátyja, Eukrates, a salamisi Leon, és sok más ártatlan polgár. Sőt még a gazdagabb metoikosok sem voltak biztonságban előlük: halomra végeztették ki őket, csakhogy az üres állampénztárt megtölthessék. Theramenes ellenkezése hiábavaló volt. Reformtervét sem valósíthatta meg, mely szerint mindenki elnyerte volna a polgári jogot, a kit vagyona képesített rá, hogy mint hoplites szolgáljon. E helyett a kormány csak háromezer kétségtelen hivének adott polgári jogot; s mikor Theramenes továbbra is megmaradt ellenzéki állásában, Kritias a testület egyik ülésén önhatalmulag kitörölte a kormány tagjainak sorából, elfogatta a «tizenegyek» testülete által (melynek a kormány félelmes új hatáskört adott), s nyomban ki is végeztette. Theramenes sorsa sok hasonlóságot mutat a franczia forradalomban szerepelt Dantonéval, a nélkül, hogy személyiségük egyébként összehasonlítható volna; Kritiasnak azonban személyisége is sokban hasonlított Robespierreéhez: mind a ketten elméleten alapuló makacsságból voltak irgalmatlanok. Folytatása is olyan volt az athéni rémuralomnak Theramenes halála után, mint a francziának Dantoné után: a ki nem tartozott a kiválasztott háromezer közé, halál fia volt, kivált ha vagyonnal rendelkezett. Athén minden legkisebb ellenállás nélkül, néma megadással tűrte a kormány gazdálkodását: a kinek félteni valója volt, legfelebb elmenekült a városból. A menekültek száma lassankint annyira felszaporodott, hogy a kormány olyan rendeletet eszközölt ki az ephorosoknál, mely az athéni menekülteknek a spartai birodalom összes városaiból való kiadását követelte. A legfélelmesebb menekült Alkibiades, pontosi erősségeiben nem érezte magát biztonságban, s Pharnabazos ótalmához fordult: de Kritias Lysandros útján kieszközölte, hogy a 404. év őszén Pharnabazos megölette hozzá menekült vendégbarátját. Biztos ótalomra a menekültek csak Sparta régi ellenségeinél, az argosiaknál találtak, továbbá Boiotiában, mely féltékeny szemekkel kezdte tekinteni Sparta hatalmának folytonos növekedését. Az attikai emigráczió főfészke épen Theba lett, s az ottani kormány mindenkép segédkezet nyujtott a menekülteknek a fegyveres kézzel való visszatérésre.

A kormányban kiütött egyenetlenség reményt adott a vállalat sikerére. Élére ugyanaz a Thrasybulos állott, a ki egykor a samosi hajóhadban is vezetője volt az oligarchia-ellenes mozgalomnak, s aztán Alkibiades mellett öt éven át egyik vezére volt az athéni hajóhadnak. Még a 404. év őszutóján hetven fegyveres élén átlépte az attikai határt, s a Parnes hegység egyik erdős nyulványán fekvő Phyle nevű erősségben megfészkelte magát. Onnan visszaverve a harminczak támadását, s váratlan támadással megszalasztva az ellene vonuló spartai őrséget is, csakhamar ezer főre növekedett sereggel indúlt Peiraieus felé, s éjszakának idején megszállta a városon uralkodó munichiai magaslatot. A harminczak teljes erejükkel ellene vonultak, de a csata teljes vereségükkel, Kritias halálával, és a Peiraieus megszállásával végződött. A diadal hirére a harminczak uralma azonnal összeomlott. A háromezer polgár gyűlése megszüntnek nyilvánította a harminczak uralmát, s helyettük Theramenes pártfeleiből tizes kormányzó bizottságot (dekaduchoi) választott. A harminczak közül egy, Pheidon, az új kormánynak is tagja lett; Eratosthenes mint magánember, a városban maradt: a többiek nehány pártfelük kiséretében Eleusisba vonultak vissza. Az egyezkedés azonban egyelőre még nem kezdődött meg a peiraieusi demokratapárt és a városbéli oligarchák között, a megerősített város elfoglalására pedig nem gondolhattak a demokraták. Az oligarchák reménye most is Sparta volt; 403. nyarán oda küldöttek követséget segítségért, mit a spartai kormány meg is adott. Lysandros közvetítésére száz talentomnyi kölcsönt adtak nekik a közpénztárból, Libyst 40 hajóval a Peiraieusba indították, Lysandros maga pedig, mint harmostes, Eleusisnál hoplites-sereget gyűjtött. A demokrata-mozgalom sorsa ezzel eldőltnek látszott. De a dolognak mégis más lett a vége. Magában Spartában is volt egy nagy párt, mely aggodalommal nézte, hogyan homályosítja el a királyi tekintélyt Lysandros dicsősége, s ez a párt szívesen fordította Lysandros személye ellen azt az elégületlenséget, melyet a spartai fennhatóság szigorusága a régi attikai birodalom államaiban keltett. Ezen hangulat felhasználásával Pausanias királynak, Pleistoanax fiának sikerült kieszközölnie, hogy az ephorosok őt bízták meg az athéni zavarok lecsillapításával. A szövetséges sereg élén átlépte a határt, átvette Lysandrostól a vezérletet, és csakhamar diadalt aratott a Thrasybulos vezetése alatt álló peiraieusi seregen; de miután így a spartai fegyverek becsületének eleget tett, határozottan azon működött, hogy kiegyezést hozzon létre a küzdő felek között, s így megfoszsza Lysandrost hatalmának és dicsőségének egyik főforrásától. Befolyására megbukott a városban az oligarcikus kormány, s mind a két párt alávetette magát a spartaiak közvetítésének. A Spartából érkezett tizenöt tagú bizottság teljes részrehajlatlansággal oldotta meg feladatát. A feltételeket következőképen állapították meg. A megtörténtek menjenek feledésbe (amnestia); a forradalom előtti vagy alatti tetteiért senki sem szabad felelősségre vonni, kivéve a harminczakat, a tizes-bizottságot, mely a harminczak alatt a Peiraieust kormányozta, a harminczakat felváltó tizes-kormány tagjait, s a «tizenegyeket», kiknek hatásköre a harminczak alatt olyan félelmesen megtágult volt: de ezek is megmaradhatnak Athénben, ha tetteikről a törvényszék előtt számot adnak. Eleusis maradjon Athéntől különálló állam, s legyen szabad bizonyos határidőig bárkinek oda áttelepednie. Miután e feltételekre mind a két párt megesküdött, Pausanias feloszlatta seregét, visszavonta a spartai őrséget, s boëdromion (szeptember) havának 12-én a demokrata párt bevonult a városba.

Az új alkotmányra nézve a spartai bizottság, úgy látszik, megelégedett azon kivánságának nyilvánításával, hogy a korlátlan demokratiát ne állítsák egészen vissza. A bukott oligarcha párt persze szintén erre törekedett, sőt még magának Thrasybulosnak pártfelei közt is voltak, a kik hasonlóan gondolkoztak. Közéjük tartozott Phormisios, a ki azzal az indítványnyal állt elő, hogy a polgári jogot csak a földbirtokosokra kell szorítani. De ezt a tervezetet nem fogadták el, sőt Thrasybulos maga megpróbálta a polgárság kiterjesztését az idegenekre és a zsellérekre is, kik fegyvert fogtak a szabadságért. Azonban ez a tervezet is dugába dőlt, mert az első lelkesedés elmultával a néppárt úgy gondolkozott, hogy jobb, ha mentül kevesebb ember közt oszlik meg a polgári joghoz kapcsolt anyagi haszon. Ez okból elfogadták Aristophon indítványát, mely megujította Periklesnek a pestis alatt feledésbe ment törvényét, hogy a polgári jog elnyerésére azontúl mindkét ágon való polgári származás legyen szükséges. Különben Tisamenos fogalmazásában jelentéktelen és többnyire csak formális módosításokkal a régi demokratikus alkotmányt állították vissza.

Az eleusisi oligarchapárttal feszült maradt a viszony mindaddig, míg végre 401-ben nyilt harczra került a dolog: az athéniek megtámadták Eleusist, árulás útján elfogták, és mindjárt ki is végeztették az oligarchák vezéreit. Magának a kivándorolt polgárságnak amnestiát adtak, s ismét befogadták őket az athéni állam kötelékébe. Sparta nem tett ellenvetést Attika új egyesülése ellen.

Időközben Lysandros, a ki nem tudta nyugodtan elviselni kudarczát, erős pártjára és Agis királyra támaszkodva a spartai gerusiában árulással vádolta Pausanias királyt. De a tanács fölmentette Pausaniast, s ezzel a Lysandros-féle kormányrendszer bukása el volt döntve. Sestost visszaadták korábbi lakosainak, a dekarchiákat megszüntették s a régi alkotmányokat léptették ismét életbe. Lysandros ellen még nem merészeltek elhatározó lépést tenni; csak visszahivták a Hellespontosból, hová az ügyek rendezése czéljából a hajóhad élén elutazott volt. Barátját Thoraxot, a samosi őrség kormányzóját azonban zsarolásról szóló vád alapján kivégezték, s Lysandros erre Ammonnak tett fogadalom ürügye alatt Libyába utazott. A külügyi politikát távozása után is az ő szellemében folytatta Sparta. Legsürgősebb szükség e téren az volt, hogy odahaza Peloponnesosban végkép magának szerezze meg az uralmat. Csak két állam állott útjában, de épen a legjelentékenyebbek: Argos és Elis, a két demokratikus alkotmányú állam. Először Elist alázták meg a 401. és 400. esztendőben; az Agis vezérlete alatt Elisbe tört sereg addig pusztította a századok óta békében élő országot, míg végre 400 tavaszán az elisiek beleegyeztek Sparta békeföltételeibe. Elisnek ismét be kellett lépnie a peloponnesosi szövetségbe, hadihajóit ki kellett szolgáltatnia, s a perioikoi városok szabadságát elismernie. Így Elis Triphyliát, Pisatist és Akroreiát, tehát területének felét elvesztette, s kis állammá hanyatlott alá. Az olympiai játékok vezetésének jogát azonban megtartotta, jóllehet Olympia most már nem tartozott területéhez. Alkotmányán sem esett változás. Elis megalázása után Sparta északi ügyeinek rendezésére fordította figyelmét. A Naupaktosba és Kephalleniába telepedett messeneieket elűzte új hazájukból is; Kyrenebe, s részben Siciliába kellett költözniök.

Legtöbb gondot azonban Thessalia okozott a spartaiaknak, mely országban már egy emberöltővel azelőtt hatalmukba kerítették a thermopylai szorost azzal, hogy az Oita hegység tövében Herakleia gyarmatot alapították. 413-ban Agis király Dekeleiából kiindulva adófizetésre és kezes állításra kényszerítette a Thessalia uralma alatt álló phthiotisi Achaiát. Azóta az Athénnel való háború Sparta egész erejét igénybe vette; most azonban a Thessaliában beállt mozgalmak és a makedonoknak az ügyekbe való beleavatkozása alkalmat adott Spartának, hogy régi tervei megvalósításához lásson.

Ugyanis az ötödik század második felének felvilágosodása a thessaliai nemességhez is eljutott. Gorgias Larissában is huzamos ideig tanított, Thrasymachos, a sophistikus mozgalom egyik feje, szoros viszonyban állott Thessaliával, Sokratesnek is menedéket ajánltak Thessaliában ottani barátjai. Pheraiban, mely Pagasai kikötőváros útján közvetítő pontja volt a görög műveltségnek, erős és hatalmas polgárosztály fejlődött; a peloponnesosi háború vége felé Prometheus és Lykophron odavaló polgárok megbuktatták a nemesek kormányát, s a környékbeli földmives-szolganépet is harczra szólították addigi uraik ellen. Lykophron mint diktátor 404 őszén legyőzte Larissa uralkodóját, az Aleuada Mediost és a vele szövetséges thessaliai aristokratiát. Erre aztán Larissában is belső egyenetlenség támadt: Aristippos, szintén az aleuadák családjának tagja, felkelt Medios ellen, s Pharsalos város segítségét is megszerezte a maga számára. Így Medios szorúlt helyzetében Makedonia segítségéhez fordult, a hol Perdikkas halála (413) óta, Archelaos, Perdikkas törvénytelen fia uralkodott, előbb mint a törvényes trónörökös gyámja, ennek halála után pedig mint király. Archelaos, ámbár athéni segítséggel szilárdította meg uralmát (410), nem elegyedett a peloponnesosi háborúba, hanem egész erejét országa belső állapotának fejlesztésére fordította. Utakat és erősségeket építtetett, a sereget ujraszervezte, s nevezetesen: szabályszerű hoplites-sereget is alkotott. A szellemi szükségleteket sem hanyagolta el. Már Perdikkas udvarában is élt néhány híres költő és tudós, így Melanippiadas dithyrambosköltő és Hippokrates, a nagy orvos. Archelaos idejében pedig Makedonia a nemzet szellemi életének egyik góczpontjává vált. A király Dionban, az Olympos-hegység tövében, a nagy görög nemzeti játékok mintájára testgyakorlati és múzsai versenyeket rendezett. A miletosi Timotheos, a zene reformátora, a samosi Choirilos, eposzköltő, az athéni Agathon, tragédiaköltő, hosszabban időztek a pellai udvarban. Ott élte életének utolsó éveit Euripides is. A királyi palota falfestményeit Zeuxis készítette. Így Makedonia is belépett a görög kulturállamok sorába. A mi a politikai helyzetet illeti, Perdikkasnak még csak az volt a fő gondja, hogy függetlenségét megőrizze az athéni hatalomtól, mely országát a tenger felől állandó zár alatt tartotta; Archelaos azonban uralkodásának vége felé már kifelé-terjeszkedésre is gondolhatott. Medios felhivására makedon csapatok szállták meg Thessalia némely erősségeit, s köztük magát Larissát is. Medios ellenfelei viszont a spartaiakhoz fordultak segítségért, mit ezek persze készségesen megadtak (399-ben), annyival inkább, mert nehezteltek Archelaosra a dekeleiai háború idején való határozatlan magatartásáért. A spartaiak Lykophront (Pheraival) és Pharsalos városát azonnal részükre nyerték. Herakleia közeléből pedig elűzték az oitahegyi rablótörzseket. A Makedoniával való háborút Archelaos halála egyelőre elodázta. Archelaos utódja Aëropos gyámsága alatt fia, Orestes lett, s Aëroposnak hatalma megszilárdítására vissza kellett vonnia Thessaliából a makedon csapatokat.

Különben a spartaiak is megelégedtek Pharsalos megszállásával, s nem tettek komolyabb kísérletet Medios elűzésére. Ugyanis Agis király halála óta, mely mindjárt az elisi háború után következett be, a peloponnesosi háború folyamán megváltozott viszonyok magában Spartában is belső zavarokra adtak okot. Sparta polgársága úgyis csak kis részét tette Lakonia lakosságának, az állam új hatalmát kivált épen a politikailag jogtalan osztálynak köszönhette, mert a külföldi őrségek és a hajóhadak legénysége többnyire felszabadított helotákból («neodamodeis») állott. Az alkotmány is idejét multa: a kettős királyságban a monarchia minden baja megvolt, de a jó oldalak nélkül, mert, ha derék ember került is a trónra, ahhoz nem volt elég hatalma, hogy akaratát minden téren keresztül vigye. Lysandros, ki időközben visszatért Libyából és előmozdította Agis féltestvérének, Agesilaosnak trónraléptét, állítólag érezte ezeket a bajokat, de ha voltak is tervei, megvalósításukra semmit sem tett; a mozgalom élén egy a szegényebb osztályba tartozó, fiatal spartai polgár, Kinadon állott (399-ben). Azonban az ephorosok még idején felfedezték a tervet, elfogták, és pártfeleivel együtt kivégeztették Kinadont.

Időközben azonban Spartának a perzsákhoz való viszonyában is olyan fordulat állott be, melylyel szemben minden egyéb érdeknek háttérbe kellett szorúlnia. A 412-1-iki télen kötött szerződésben, továbbá a Kyrosszal 407-ben kötött szerződésben a spartaiak átengedték ugyan az ión városokat, de tényleg azok mégis a spartai hajósvezérek igazgatása alatt maradtak; s mikor Dareios 405 nyarán fiát, Kyrost, önhatalmú kormánykodása miatt visszahívta a sardesi satrapaságról, Kyros eltávozása előtt megerősítette a fennálló helyzetet, s Lysandrosra bízta az ión városok kormányát. A következő évben Dareios meghalt, s trónját idősb fia fiára Artaxerxesre hagyta, ki testvérét, Kyrost, anyjok Parysatis királyné unszolására ismét belehelyezte a sardesi satrapaságba; Kyros pedig mindjárt Sardesba érkezése után megkezdte a készülődéseket bátyja megbuktatására. Felszólítására a spartaiak azonnal visszavonták őrségeiket az ión városokból s kiszolgáltatták neki a városokat, holott a király azokat Tissaphernes satrapasága alá szánta. Csak Miletost sikerült Tissaphernesnek az ottani demokrata-párt segélyével elfoglalni, s mivel a menekülő oligarchák Kyroshoz fordultak segítségért, ez 402-ben háborúba bonyolódott Tissaphernessel, s vizen és szárazon ostrom alá fogatta Miletost. A Miletosszal való háború ürügye alatt ekkor 9-10,000 hoplitesből és 200 peltastesből álló zsoldos sereget gyűjtött össze, még pedig kivált Görögországból, mert tudta, mennyivel többet ér a görög hoplites az ázsiai katonánál, s mert az akkor uralkodó béke közepett nem volt nehéz a harchoz szokott különböző állambeli görögöket a maga részére nyernie. 401 tavaszán e sereg élén megindult, hogy Artaxerxest megfoszsza trónjától. Sparta egész nyiltan a trónkövetelő mellé szegődött, s 35 hajónyi hajóhadát és 700 főből álló hoplites sereget rendelt segítségére. A sereg úgyszólván akadálytalanúl vonúlt egészen az Euphrates folyóig, s onnan őszre Babylonig. Csak a város kapui előtt, Kunaxa helység táján állta útját Artaxerxes öcscse seregének, s jóllehet a jobb szárnyon harczoló görög zsoldosok azonnal megszalasztották a Tissaphernes vezérlete alatt harczoló perzsákat, a bal szárnyon Kyros elesése akkora zavart okozott, hogy a csata ott Artaxerxes javára dőlt el, s Kyros tábora is kezébe került. A görögökkel szemben ugyan a második támadás is eredménytelen maradt, de ezek már nem vehették hasznát vitézségüknek: Kyros halálával az egész hadjárat czéltalanná vált. Helyzetük az ellenséges birodalom közepén igen veszedelmes volt, s épenséggel kétségbeesetté vált, mikor Tissaphernes vezéreik nagyobb részét árulás útján hatalmába kerítette. De a hellének nem csüggedtek el. Azonnal új vezéreket választottak, köztük az athéni történetírót, Xenophont, kinek ránk maradt (Anabasis cz.) műve e háború történetének főforrása. Kivált az ő óvatos vezetésének volt köszönhető, hogy a sereg Assyrián és Armenia hegyein át négy hónapi fáradságos út után Trapezuntnál a Fekete-tenger partjára ért, persze 13,600-ról mintegy 8600-ra fogyatkozva. Onnan a part mentén Kotyoráig vonult a sereg, ott hajóra szállt, s őszre Byzantionba érkezett. Ott az őrség parancsnoka hidegen fogadta a visszatérő hadat, mert Sparta a vállalat kudarczának hirére nem akart a felkelésben részesnek feltünni. De a viszonyok csakhamar máskép alakultak. Tissaphernes, a ki hűsége jutalmául ismét visszakapta sardesi satrapaságát, a görög parti városok meghódításához fogott, s 400 nyarán ostrom alá vette Kymét. A spartaiak, kik nem voltak hajlandók fennhatóságukról lemondani, Thibron vezérlete alatt 5000 hoplitest és 300 athéni lovast küldtek Ephesosba; ott a sereg előbb az ión városok 2000 főnyi csapatával, aztán a Kyros-féle zsoldossereg 6000 katonájával megerősödve elfoglalta Pergamont és a vele szomszédos városokat. Thibron utóda, Derkylidas aztán Tissaphernesszel fegyverszünetet kötve, egész erejével Pharnabazos ellen fordúlt, egy hét alatt egész Troast megszabadította a perzsa uralomtól, jövő tavaszig Pharnabazosszal is fegyverszünetre lépett. Tavaszszal (398), a spartaiak megújították mind a két szerződést, s követséget küldöttek a királyi udvarhoz. Míg a követség odajárt, Derkylidas falat vonatott a Chersonesos torkában, hogy biztosítsa a félszigetet a belföldi thrák törzsek betörései ellen. Aztán, már 397 tavaszán, Atarneust vette be a Mytilenével szemben fekvő parton. A spartai követség azonban nem sikerrel. A perzsák legutóbb Kunaxánál is tapasztalták, hogy gyalogságuk a görög hoplitesekkel nem mérkőzhetik; de hajóhadukra számítottak, kivált a phoeniciai hajókra, melyek a perzsák gazdag pénzforrásai mellett minőség tekintetében is, szám tekintetében felülmulhatták a peloponnesosi hajóhadat. A 397. év tavaszán Euagorasnak, a kyprosi Salamis királyának ajánlatára Artaxerxes az athéni Konont (l. 351. l.) bízta meg hajóhada fővezérletével, s így a hajóhad szakértő vezetéséről is gondoskodott. Konon 40 hajónyi kyprosi hajóhadával a káriai Kaunosba vitorlázott, hogy ott a phoeniciai hajóhadat bevárja. A spartaiak Pharax vezérlete alatt 120 hajót küldtek Kaunos ostromlására, Derkylidas pedig 7000 főnyi sereggel Káriába tört be. Nyár elején, Magnesia közelében találkozott Pharnabazos és Tissaphernes egyesült seregeivel. Döntő harczra azonban egyik fél sem vállalkozott: e helyett ismét eredménytelen alkudozásokba fogtak. Ekkor, a 396. év tavaszán a spartaiak Agesilaos király személyes vezetése alatt még 8000 főnyi sereget küldtek Ephesosba, de lovasság hiányában ez a haderő is elégtelennek bizonyúlt a háború eldöntésére, s Phrygia ellen irányzott támadása eredménytelen maradt. A következő 395. év tavaszán a sardesi síkon, a Paktôlos folyó partján Agesilaos megverte ugyan Tissaphernes seregét, táborát is elfoglalta, s nagy zsákmányt szerzett, de Sardes bevehetését még így sem tartotta lehetségesnek, s azért ismét visszavonult a tengerpartra. A király Tissaphernes helyett, kinek hadvezetésével senki sem volt megelégedve, s ki ellen Konon is panaszt emelt a zsold hanyag fizetése miatt, Tithraustesra ruházta a sardesi satrapaságot. Ennek első dolga volt elődjét elfogatni és kivégeztetni, aztán pedig alkudozásba fogott a spartaiakkal, s a király nevében késznek nyilatkozott a görög városok függetlenségét elismerni, föltéve, hogy ismét megfizetik Perzsiának a régi adót. Agesilaos a spartai kormányra bízta a döntést; maga fegyverszünetet kötve Tithraustesszel, ősz felé Pharnabazos ellen fordúlt, s téli szállását már Pharnabazos elfoglalt fővárosában, Daskyleionban ütötte fel. Következő (394) tavaszszal aztán visszatért a tengerpartra s új hadjáratra készült Kisázsia belseje ellen. De időközben Artaxerxes végre rendelkezésére bocsátotta Kononnak a hajóhad felszerelésére szükséges összeget, s Konon így 80 hajóra növelt és jól felszerelt hajóhadával a 395. év nyarán Rhodos ellen hajózva, az ottani demokrata-párt segélyével megszállotta a 408-ban alapított új várost és a kikötőt, s elűzte a peloponnesosi őrséget. S ezen a jelentékeny kudarczon kívül magában Görögországban is oda fejlődtek időközben a viszonyok, hogy ettől kezdve Spartának összes erejét saját helyzetének megvédésére kellett fordítania.

Ugyanis alig alapította meg Lysandros a spartai birodalmat, a szövetség tagjai, kik olyan örömmel üdvözölték Athén bukását, tudatára jutottak a valóságnak, hogy t. i. voltaképen csupán urat cseréltek; sőt még azok az államok is, melyek mindez ideig megtartották függetlenségüket, egyre növekedő aggodalommal látták Sparta növekvő hatalmát. Ez utóbbi államok közt politikailag legjelentékenyebb Boiotia volt, mely, mint tudjuk, már közvetetlenül a diadal után tudatára jutott elkövetett hibájának, s menedéket és segélyt adott az odamenekült athéni demokratáknak (l. 358. l.), azóta pedig következetesen megtagadta a segélyt Sparta vállalataitól. Fontos jele volt a közhangulat változásának, hogy Boiotia ezen példáját nemcsak Lokris és Euboia követték, hanem Sparta leghívebb szövetségese, Korinthos sem adott segítséget Spartának sem az elisi, sem a perzsa hadjáratra. A demokratia visszaállítása óta Athén is szoros érintkezésben állt Boiotiával; de ennek az államnak egyelőre még a háború és forradalom-okozta bajok orvoslásával kellett gondolnia. Attika sivataggá vált, a kereskedelem és ipar pangott, a külföldi birtokok elvesztése következtében sok polgár minden vagyonát elvesztette, s az állampénztár is üres volt. Hogy Athén aránylag rövid idő alatt mégis túlesett a válságon, azt egyrészt a régi forgalom akadálytalan folytathatásának, de másrészt népe szivós életerejének köszönhette. A ki nem remélte, hogy megélhet a városban, elment zsoldos katonának Ázsiába, vagy máshová; a lakosság ilyetén megcsappanása még hasznára is vált Athénnek, mert megszabadúlt sok kétes elemtől, és a honn maradottak így könnyebben boldogulhattak. A jogrend is orvoslásra szorult: a régi törvényekhez egyszerűen visszatérni bajjal járt, mert sok jogi ügyre nézve csak népgyülési határozatok (psephismák) voltak érvényben, még pedig nem ritkán egymással ellentétesek. Azért Tisamenos indítványára az úgynevezett törvényhozók (nomothetesek) testületét alkották, kiknek feladata épen az lett volna, hogy kiszemeljék és feljegyezzék az ezentúl is használható törvényeket. A testület egyik tagjának, Nikomachosnak hanyag és részrehajló eljárása következtében ez a munka hosszan elhuzódott ugyan; egészben véve azonban az új jogrend kezdetét is Eukleides archonságának évétől, 403-tól számították az athéniek. Ugyanekkor kezdték el Archinos indítványára az ión abc hivatalos használatát a régi attikai helyett, s ekkortájban léptették újra életbe a theorikont és a törvényszéki és tanácsosi napidíjakat, s később a népgyülési napidíjakat is. Legnagyobb politikai befolyása ez időtájt Thrasybulosnak volt Athénben; jelentékeny szerepet vittek kívüle Anytos, Agyrrhios, Kephalos és Epikrates is, – mind középszerű tehetségek, de épen azért az akkori viszonyokhoz illők. Új alkotásokról nem lehetett szó: a régi rendet akarták helyreállítani, s meg kell adni, hogy a közigazgatást kellő mérséklettel és takarékossággal vezették. De a két politikai párt küzdelmének emlékeit nem lehetett egykönnyen elenyésztetni. A «városbeli» és a «peiraieusi» polgárok közti ellentét mindaddig uralkodó maradt Athén politikai életében, míg csak fel nem serdült a forradalomban részt már nem vett új nemzedék. A valóságban az oligarchia végképen eljátszotta szerepét Athénben, s a harminczak rémuralma alaposan kigyógyította a birtokos osztályt is oligarchikus hajlandóságaiból: de a gyanusítás, torzsalkodás egyelőre még napirenden volt, s a vezető férfiaknak nem mindig sikerült megakadályozniok a pártszenvedélyek végzetesebb kitörését.

A régi Sardes vidéke.
(Reclus után).

Megdöbbentő bizonyíték erre kivált az agg Sokrates 399-ben történt pörbefogása és kivégzése. Mert igaz, hogy elitélésében a személyes gyűlöletnek is lehetett része olyanok részéről, a kiket szokásos ironiájával megsértett, a törvényszék előtt mutatott önérzetes magatartása is ellene bőszíthette a birákat; de pörbefogásának főoka mégis csak az uralkodó demokratia korlátoltsága volt, mely némely tanítványának, Kritiasnak, Alkibiadesnek tetteiért a mestert tette felelőssé, s mely zokon vette Sokratesnek az athéni demokrata alkotmányra vonatkozó biráló megjegyzéseit. Erre mutat az is, hogy egyik vádlója maga Anytos, a demokrata-párt egyik vezetője volt. Mitsem használt Sokratesnek, hogy a delphoi orákuklum őt nyilvánította a legbölcsebb görögnek; a delphoi szent jósigén gyakran túltették magukat az athéniek, ha nem volt a szájuk ize szerint való. Halála örök szégyen és kár Athénre nézve, mely város nem tudta benne méltányolni nagy szülöttjét: nem káros az egész emberiségre nézve, melynek szempontjából a mártirok halálában mindig van valami magasztos, épületes; nem volt káros magára az áldozatra nézve sem, mert szebben meg nem halhatott, s élete és tanai halála után megtermették gyümölcsüket.

A demokratia első éveiben tehát a belső mozgalmak, gyanakodás, visszavonás bénították Athén erejét, s így önálló külső politikára egyelőre nem gondolhatott. Kezdetben iparkodott teljesíteni a békeföltételeket is, és mind az elisi, mind a perzsa háborúra megküldte a peloponnesosi szövetségnek a köteles seregjárulékot. De csak alkalomra várt, hogy lerázhassa a jármot, s a spartai viszonyok bonyolódásának kezdetével Agesilaos számára már megtagadta a kívánt segédsereget. Tudta, hogy nem áll egyedül, hogy Boiotiára támaszkodhatik; és Sparta, el lévén foglalva az ázsiai háborúval, nem akart háborút kezdeni azért, hogy Athént a békeföltételek megtartására kényszerítse.

Azonban a háború csakhamar mégis kitört. 395 tavaszán, Agesilaos Lydiába való betörésének idején határvillongás támadt az opusi lokrosok és a phokisiak között. A boiotiaiak a lokrosoknak fogták pártját, Sparta pedig kényszerülve volt szövetségeseinek, a phokisiaknak küldeni segélyt. A haditerv az volt, hogy Lysandros Phokisban gyűjtött sereggel nyugatról törjön be Boiotiába, Pausanias király pedig az egész szövetséges sereg élén dél felől, s hogy Haliartos tájékán majd egyesűl a két sereg. De a terv nem sikerült. Lysandros Haliartosig akadály nélkül eljutott, de a városbeli thebaellenes párt segélyére számítva Pausanias bevárása nélkül ostrom alá vette Haliartost: javában folyt az ostrom, mikor váratlanúl megérkezett az egész thebai sereg, s felmentette a szorongatott várost. Maga Lysandros elesett a csatában, serege elszéledt, kiki a maga városába. Ekkor elkésve érkezett meg Pausanias serege, mely magában is erősebb volt a thébainál; de Pausanias még ekkor is halogatta a támadást, s időközben megérkezett Haliartos elé az athéniek segédcsapata is, melyet az athéniek, ámbár hajóhaduk nem volt többé, s falaik is le voltak rombolva, mégis a boiotiaiak első felhivására útnak indítottak. Így Pausanias nem merészelt megütközni, fegyverszünetet kötött, s kötelezte magát a spartai csapatok visszavonására.

A korinthosi Pallas-templom és Akropolis romjai.
(Fénykép után).

A kudarcz következményei azonnal mutatkozni kezdtek. Korinthos, Leukas és Abrakia gyarmataival együtt Boiotia részére állott; követték példáját Argos, Megara, Euboia, a nyugati Lokris, Akarnania, a thrák Chalkidike városai is. A közös ügyek intézésére Korinthosban szövetségtanácsot alkottak. Most már ők vették át a támadást: segélyt adtak Mediosnak (l. 361. lap) a pherai Lykophron ellen, elűzték a pharsalosi őrséget, elfoglalták Herakleiát (l. u. o.), s viszszaadták a malisiaknak. Az Oita-hegység lakosai is beléptek a szövetségbe, s Ismenias thebai vezér az ő segítségükkel megverte a phokisiakat. De Phokis Orchomenosszal együtt mindamellett hű maradt a Spartával való szövetséghez.

Ilyen körülmények között a spartai kormány nem tehetett egyebet, mint hogy visszahívta Agesilaost Ázsiából (l. 365. l.), hogy a következő évben (394) nagyobb erővel folytassa Boiotia ellen a megkezdett támadást. Pausanias királyt, kinek késedelmét szándékosnak gyanították, mint árulót, perbe fogták: a király nem várta be az ítéletet, hanem Tegeába ment, hol aztán sok év mulva meg is halt. Az Agiadák trónját helyette Aristodamos gyámsága alatt kiskorú fia, Agesipolis foglalta el. Agesilaos nem szívesen teljesítette a parancsot, mely meghiusította a folyó esztendőre tervezett ázsiai hadjáratát, s így csak augusztus közepe felé ért a Hellespontoson és a thrák partok mentén haladva Boiotiáig. Időközben, még julius havában lefolyt a szövetségesek és a spartaiak közt a legnagyobb csata, melyet eddig görögök görögök ellen vívtak. Korinthos és Sikyon közt, a Nemeapatak mellett ütközött meg a szövetséges sereg az Aristodamos vezérlete alatt álló peloponnesosi sereggel. Mind a két oldalon mintegy 20,000 hoplites harczolt; lovasság és könnyű fegyveresek dolgában az új szövetségesek sokkal erősebbek voltak. De a csata, kivált a spartaiakkal szemben álló athéniek veresége következtében mégis a szövetségesek kárára dőlt el: nagy veszteséggel vonultak vissza Korinthosba, hol a város erődítményei biztos menedéket nyujtottak nekik diadalmas ellenfeleik elől. Agesilaos egy hónap mulva megérkezvén Boiotia határára, phokisi és orchomenosi segédcsapatokkal és a sikyoni fősereg egyik hadosztályával megerősödve, szintén nagy csatát vívott a korinthosi segédcsapatokkal megerősödött boiotiai sereg ellen; a csata szintere Koroneia közelében volt, a Helikon-hegység lejtőjén. Nagy veszteség árán sikerült az ellenséget a halmokra elszélesztenie, de üldözéséről megsebesülése miatt le kellett mondania, s visszavezette seregét Phokisba, s onnan tengeri úton haza. Így a két győzelem mellett sem volt a spartaiakra nézve ennek a második szárazföldi hadjáratnak sem maradandó eredménye; s időközben a tengeren is megtörtént a rég készülődő döntő mérkőzés, mely Sparta hatalmát végkép megingatta.

Ugyanis Konon hajóhada Rhodos bevétele után (l. 365. l.) 170 hajóra szaporodván, melyek névleges vezetését épen Konon ajánlatára Pharnabazos vette át, a 394. év nyárutóján megtámadta és megverte a Knidosnál összegyült spartai hajóhadat, melynek vezetését Agesilaos Peisandrosra, sógorára bízta volt. Ötven hajó az ellenség hatalmába került, Peisandros maga is elesett, de a legénység nagy része a szárazföldre menekült. Ez után a csata után Konon ura lett az Aegeus-tengernek. Legott visszaállította az összes szigetségi és kisázsiai görög városok önkormányzatát, s a lakosok többnyire maguk űzték el a lakedaimoni harmosteseket és őrségeket. Most mutatkozott egész valóságában, milyen gyönge lábon állott mindenütt a lakedaimoni uralom. Csak Abydost és Sestost sikerült Derkylidasnak Sparta részén megtartani. A Sparta ellen szövetkezett görögországi államokkal is már a haliartosi csata idején érintkezésre lépett Tithraustes, s a rhodosi Timokrates által 50 talentomnyi segélyt osztatott ki Thebában, Korinthosban és Argosban. Most 393 tavaszán Pharnabazos és Konon a perzsa hajóhad élén a görög félsziget felé indultak; először Melosba mentek, onnan Kytherába, hol az athéni Nikophemos vezetése alatt őrséget hagytak, végtére pedig épenséggel az Isthmosig nyomultak, szerződésre léptek a Sparta-ellenes szövetséggel és nagy pénzösszeggel segélyezték. Aztán Konon visszatért Athénbe, melyről az aigospotamoi csata ideje óta távol tartózkodott (l. 353.l.): ott érczszobrot állítottak tiszteletére, s köszönetet szavaztak neki, hogy «visszaadta az athéni szövetségeseknek szabadságukat». De Konon még többet is tett hazájáért: a rendelkezése alatt álló perzsa hadipénztár felhasználásával újra hozzáfogott Athén hosszú falainak felépítéséhez, melyek a tengeri uralom visszaszerzésére nélkülözhetetlenek voltak. A lemnosi, imbrosi és skyrosi telepes községek most újra egyesültek anyavárosukkal. Delos is újra Athén fennhatósága alá került, Chiosszal, Mytilenével, Rhodosszal pedig szövetséget kötött Athén. Dionysiost nem sikerült Athén részére nyerni, de annyit elértek, hogy legalább semleges maradt.

Dexileosnak, a korinthosi háborúban (394.) elesett harczosnak síremléke.
(Találták az 1863. ásatások alkalmával; mai napig is fennáll Athén külvárosában, a külső Kerameikosban.)

Az anyaországban Koroneia óta szünetelt a háború. A lakedaimonok Sikyonban és Orchomenosban őrségeket tartottak, a szövetségesek néhány erős csapata meg viszont Korinthost szállotta meg, hogy az Isthmos átlépését lehetetlenné tegye az ellenfélnek. Oltalmuk alatt ment végbe 392 tavaszán Korinthosban a demokrataforradalom, mely a lakon-párti oligarchák kiirtásával vagy számkivetésével, s Korinthosnak az argosi államszövetségbe való beleolvadásával végződött. Azonban a nemsokára visszatért számkivetettek új bonyodalmakat szereztek: a lakedaimonok kezére játszották a Korinthost és Lechaiont összekötő falakat, s velök az Isthmos bejáratát. Sidust és Krommyont, a saronikos öböl mellett levő két várost, meg is szállták a lakedaimoniak; de további előnyomulásuknak gátat vetettek az athéniek, kik a lerombolt falakat újra felépítették s Korinthos oltalmára egy zsoldoscsapatot hagytak a rhamnusi Iphikrates vezetése alatt.

Iphikrates új módon felszerelt és betanított peltasteseinek (l. 430. lap) portyázásai sok alkalmatlanságot szereztek Spartának, mely lassankint át kezdte látni, hogy a középgörögországi államok és a perzsák szövetkezete ellen sikerrel nem harczolhat. Így hát lemondott az ázsiai part meghódításáról, s 392 nyarán Antalkidast avval a megbizással küldte Tiribazos sardesi új satrapához, hogy ajánlja fel neki az egész kisázsiai szárazföldet, s kösse ki a szigetségi és európai államok önállóságát. A hogyan a dolgok álltak, csakugyan ez volt az egyedül lehetséges alap a békekötésre, s a törzsrokonok cserbenhagyása nem Spartának vált volna szégyenére, mely éveken át harczolt a perzsákkal a kisázsiai görögök szabadságáért, hanem azoknak az államoknak, melyek szövetségben állottak a perzsa királylyal Sparta ellen. A középgörögországi államok most sem a szégyenre gondoltak, mikor ezeket a feltételeket el nem fogadták, hanem külön érdekeiket tartották szemük előtt. Athén régi birodalmát szerette volna újra megalkotni, Argos a beleolvadt Korinthos birtokáról nem akart lemondani, Theba pedig nem akart lemondani a boiotiai városokra gyakorolt fennhatóságáról. Tiribazos ilyen körülmények közt nem mert maga dönteni a béke ügyében, s a nagy király udvarába idnult. De előbb még fogságra vettette az athéni követség élén hozzáérkezett Konont, ki az utolsó két év alatt tényleg sokkal inkább Athén, mint Perzsia érdekében működött. Konon hajóhada zsold hiányában feloszlott; Konon maga pedig régi barátjához, Euagorashoz szökött, kinek udvarában nemsokára meg is halt. Tiribazos Susában elfogadásra ajánlotta a spartai feltételeket, de nem ért czélt; helyébe Struthast küldték sardesi satrapának, azzal a megbizással, hogy csak folytassa mennél hathatósabban Sparta ellen a háborút. Sparta erre 391 tavaszán ismét Thibron vezérlete alatt küldött hajóhadat Ázsiába, hol Ephesos, Priene, Magnesia városok rögtön Sparta részére álltak, s Thibron seregének veresége után is hívek maradtak hozzá. Knidos is Spartához szegődött, a rhodosi oligarchia is megfészkelte magát a sziget egyik részén. Időközben pedig Agesilaosnak sikerült a korinthosi hosszú falakat Lechaion kikötővárossal és az ott állomásozó hajóhaddal együtt végkép hatalmába keríteni, s ezzel urává vált az Isthmoson átvezető útnak.

A korinthosi háborúban elesett harczosok síremlékének párkányzata.

Így Sparta helyzete a kisázsiai parton is, odahaza is újra megerősödött. Most már Athén és Boiotia kezdték meg az elmult évben abbanmaradt békealkudozásokat; de a béke létrejövetelét újra megakadályozta egyrészt Argosnak Korinthos birtokához való ragaszkodása, másrészt az athéni demokratia, mely alkotmánya épségét féltette. Így aztán a háború tovább folytatódott. Agesilaos 390 tavaszán ismét megjelent Korinthos előtt, s azután áthatolva az Isthmoson elpusztította a Geraneia hegység tövének vidékét. A thebaiak már ismét békekötésre gondoltak, mikor Iphikratesnek sikerült Lechaion mellett egy spartai polgárcsapatot bekeríteni és teljesen megsemmisíteni. Ennek a győzelemnek olyan hatása volt a szövetségesekre, hogy Agesilaosnak abba kellett hagynia hadjáratát.

Athén a perzsa segédforrások kiapadása óta ismét pénzzavarba jutott, melyen csak nagy hadiadók (eisphorák) kivetésével tudott időnkint segíteni. Iphikrates győzelmének hatása alatt azonban a többség a birtokos osztály ellenzése daczára is elhatározta, hogy tengeri fönnhatósága helyreállítása czéljából nagy hajóhadat állít. Mielőtt azonban ez a hajóhad útnak indult volna, Athén eddigi politikájában nagy változás történt. Ugyanis a perzsa barátság bizonytalanságának érzetében, s előre tudva azt, hogy tengeri terjeszkedése esetén úgyis kikerülhetetlen a Perzsiával való összeütközés, Athén még ugyanezen (390) évben tíz hajóból álló segítséget küldött Kyprosba Euagoras király segítségére, kit, mint a Konon jóbarátját, szintén gyanúba fogtak és megtámadták a perzsák. A tíz hajót Rhodos körül elfogták ugyan a lakedaimoniak, de az elhatározó lépés ezzel mégis meg volt téve. A következő 389. év tavaszán azután az új athéni hajóhad, negyven hajó, Thrasybulos vezetése alatt elindult Athénből, s egymásután, szinte játszva fényes eredményeket ért el: Thasost, Samothrakét, Tenedost, a thrák Chersonesost, Byzantiont, Kalchedont újra Athénhez csatolta, a thrák fejedelmekkel szövetséget kötött, s így a Pontosba vezető utat újra Athén hatalmába kerítette. Mytilenével és Chiosszal (l. 372. lap) megerősítette a szövetséget, a lesbosi Antissát és Eresost, továbbá az ioniai Klazomenait meghódította, s minden fontos pontra őrséget rakott. Athén ismét vámot szedett a Bosporoson is, a szövetséges államok kikötőiben is, mint az aigospotamoi csata előtt. 388 tavaszán Thrasybulos Lesbosból Rhodosba indult, hogy felmentse a lakedaimonoktól szorongatott várost. Időközben azonban a terhes adón elkeseredett birtokos-osztályok és a megzsarolt szövetségesek kieszközölték Athénben Thrasybulos letételét és hazahivatását. De ő nem engedelmeskedett a rendeletnek, hanem hajóhada élén tovább is a kisázsiai partokon czirkált, adót szedve a parti városoktól. Egy ilyen hadjárata alkalmával a pamphyliai aspendosiak megölték, s halála elnémította honfitársaiban a legutóbbi szereplésével felkeltett gyülöletet. Hadvezértársait azonban pörbe fogták, s egyet közülök, Ergoklest, ki is végeztettek.

Míg Thrasybulos diadalait aratta az Aegeus-tengeren, addig viszont a lakedaimoniak egy hajóhada Aigina melletti állomásáról a 389. és következő évek folyamán állandóan fenyegette a saronikos-öböl biztonságát, sőt egy ízben (387) még a Peiraieusból is elrabolt nehány teherhajót. Az athéniek 389-iki aiginai hadjárata sikertelen volt, s a veszedelemnek ez oldalról csupán a békekötés vetett véget. 388-ban a Hellespontos környékén is újra megfészkelték magukat a lakedaimonok; hadvezérük, Anaxibios folyvást zavarta az athéni kereskedést és Troas egy részét spartai részre nyerte. Az athéniek Iphikratest küldték ellene, ki aztán cselvetés utján a sereg nagy részét vezérestől elpusztította; s mikor a lakedaimonok újabb hajóhadat küldtek Abydosba, az athéniek nagyobb számú hajóhada ostromzár alá szorította az ellenséget. (387).

Athénnek a perzsákhoz való viszonya időközben mindig ellenségesebbé vált. 389/8 telén az athéniek Euagoras közvetítésével szövetségre léptek a perzsák ellen Akorisszal, Egyiptom királyával, s 387 tavaszán Chabrias vezetése alatt tíz hajóból és 800 peltastesből álló újabb segédhadat küldtek Kyprosba. Artaxerxes ennek következtében visszahívta az Athén felé szitó Struthast a sardesi satrapaságból, s Tiribazost küldte a helyébe, a ki már négy évvel azelőtt is hajlott a lakedaimoni szövetség felé (373. l.). Magában Spartában is új erőre kapott a perzsákkal való békét sürgető párt, s Antalkidast 388–7-re nauarchosnak választották. Ez rögtön Ephesosba indult, s onnan Sardesbe, Tiribazoshoz, körülbelül ugyanazon feltételekkel, mint 392-ben: hogy a görögség lemond az ázsiai szárazföldön lévő birtokairól, Klazomenait és Kyprost is beleértve, de kiköti az összes görög államok önállóságát, kivéve ezúttal Lemnost, Imbrost és Skyrost, melyek Athén fönnhatósága alatt maradnának. A középgörög államokra ezek a feltételek ugyanazzal a kárral jártak, mint 392-ben (l. 373. lap); s nevezetesen Athénnek örökre le kellett volna mondania régi birodalma visszaállításáról. A háború tehát egyelőre még tovább folyt. De ekkor Antalkidas, Tiribazos és Ariobarzanes (új daskyleioni satrapa) segítségével 80 hajónyi hajóhadat szerelt föl, melylyel elfogta Thrasybulosnak Thrakiából érkező 8 hajóját s egészen elvágta Athén hellespontosi forgalmát és gabnabevitelét; Dionysiostól is érkezett húsz hajónyi segítség, Agesipolis király pedig a peloponnesosi sereggel Argos területét pusztította: s ilyen körülmények közt a szövetségesek végre 387 folyamán követségeket küldtek Sardesbe a békeföltételek megállapítására. Athén, látván a lakedaimonok túlnyomó tengeri haderejét, önként elfogadta az Antalkidas-féle békeföltételeket: ő mint Spartának alávetett állam kezdte a háborút, s önállóan került ki belőle; megmaradtak hosszú falai, hajóhada, a thrák parti szigetek, s így remélhette, hogy tengeri uralmát, ha nem is a régi fényben, még vissza fogja állíthatni. Sokkal érzékenyebben sujtotta Argost Korinthos elvesztése, de főleg Thebát boiotiai hegemoniájának elvesztése, mert ezzel a jelentéktelen kisállamok sorába sülyedt; Sparta fenyegető fellépésére azonban mégis engednie kellett. Ezzel az anyaországban helyreállott a béke (386 tavaszán).

A kiszolgáltatott ázsiai görögök azonban egyáltalában nem voltak hajlandók küzdelem nélkül görbedni a perzsák igájába. Az eddig Sparta részén állott déli városok: Knidos, Iasos, Samos, Ephesos védőszövetségre léptek Rhodosszal. Euagoras sem szándékozott Kyprost átengedni a perzsáknak, jóllehet Chabriast a béke értelmében visszahívták az athéniek. Helyette Akoristól kapott segítséget, és nemcsak Kypros birtokában maradt meg, hanem még a legtöbb kilikiai várost is részére nyerte. A Syriában összegyült és Tithraustes, Pharnabazos és Abrokomas vezérlete alatt álló nagy perzsa hadsereg a következő három éven át (386–384) nemcsak Egyipotmot nem tudta meghódítani, hanem ellenkezőleg, még Syria egy részét is kénytelen volt az előnyomuló Akorisnak átengedni; Euagoras meg hajóhada élén Phoenicia ellen támadt, s bevette Tyrost. Artaxerxes ilyen körülmények közt átlátta, hogy Egyiptom ellen sikeresen csak Euagoras megalázása után harczolhat: azért a 381. évben Tiribazost az ión és aeol kikötőkben felszerelt hajókkal és görög zsoldosokkal vegyes sereggel Kypros meghódítására küldte. Euagoras kitioni támadása teljes vereséggel végződvén, kénytelen volt visszavonulni Salamisba, melyet egész télen át ostromolt a perzsa haderő. Helyzete olyan kétségbeesett volt, hogy belenyugodott olyan békébe, mely szerint, mint a perzsa király adófizetője, csupán csak Salamis királya maradhatott volna. De ezt is csak úgy sikerült elérnie, hogy az ostromló seregben egyenetlenség állott be. Orontes alvezér áskálódására ugyanis Tiribazost visszahivta a király, Tiribazos veje, Glos, a másik vezér, pedig ennek következtében árulást tervezett. Így Orontes a 380. év nyarán belenyugodott Euagoras békeföltételeibe. Glos aztán csakugyan felkelt Artaxerxes ellen, Sparta segítségét is kérte, s a komolyabb bonyodalmaknak csak halála vetett véget. Fia, Tachos nemsokára szintén meghalt, s így a perzsák uralmát a kis-ázsiai partokon nem fenyegette többé veszedelem.

A békekötés után Sparta azon munkálkodott, hogy az anyaországban való állását megerősítse, s kivált Peloponnesosban állítsa helyre az utolsó években Iphikrates működése következtében nagyon megrendült tekintélyét. Főkép a szövetséges Mantineia város teljesítette volt nagyon tökéletlenül Sparta iránt tartozó kötelességeit: alkotmánya is demokratikus volt. Épen ekkor telt le az a 30 éves fegyverszünet, melyet Mantineia 417 tavaszán kötött Spartával. (l. 294. l.). Spartának tehát most szabad keze volt, s nyomban elrendelte, hogy Mantineia bontsa le erődítményeit. Mantineia Athén és Argos segítségében bizva háborúra engedte kerülni az ügyet: de csalódott reményeiben. Agesipolis király 384-ben ostrom alá vette, s ősz idején a várost keresztülszelő folyó elgátolásával elárasztotta a várost. Ilyen körülmények között a mantineiaiak kénytelenek voltak elfogadni a spartaiak sulyos békeföltételeit: a demokrata párt fejeinek szabad elvonulást engedtek, de a várost ismét széttelepítették öt önálló helységbe, a melyekből hajdan keletkezett (l. 232. lap); az egyes helységeknek oligarchikus alkotmányt adtak.

Ezzel Peloponnesosban helyre volt állítva Sparta tekintélye: az ephorosok egyszerű felszólítása elég volt rá, hogy a phliusaik visszafogadják a számkivetett oligarchikus-párti polgárokat. Sparta egész figyelme most már északi fennhatóságának visszaszerzése felé fordulhatott.

A makedoniai és thrákiai tengerparton az utolsó évek alatt a chalkidikei városok szövetsége nagy erőre kapott. Az Antalkidas-féle béke idején ez a szövetség még csak Olynthosra és Sithonia félszigetre szorítkozott, de szervezetének egyöntetűsége már akkor is ezt az egész vidéket egyetlen egy állammá tette, melynek egyes tagjai csak a saját közigazgatásuk terén voltak önállók. azóta a makedoniai trónviszályok javára váltak a szövetség fejlődésének. Perdikkas unokaöcscse, Amyntas, ki 390-ben lépett Makedonia trónjára, szövetségben állott vele, s az Amyntas elüzetése után (385) következő zavarok közepett a chalkidikeiek, állítólag Amyntas érdekében, megszállották Pellát és környékét: mikor azonban Amyntas két év mulva thessaliai segítséggel ismét elfoglalta trónját, megtagadták a városok visszaadását. Potidaia is ekkor lépett bele a szövetségbe, Akanthoshoz és Apolloniához pedig szintén felszólítást intéztek a szövetséghez való csatlakozásra. A két város nem volt hajlandó önállóságát feláldozni, és Spartához fordult segítségért. Amyntas király, ki Sparta beavatkozásától városai visszanyerését várta, szintén támogatta a városok kérését.

Sparta természetesen nagy készséggel engedett a kérelemnek, s a szövetséges-gyűlés az ő kivánsága szerint határozott. 383-ban egyelőre 2000 felszabadított helotából és perioikosból álló sereget küldtek Eudamidas vezetése alatt Chalkidikébe, melynek megérkezésére Potidaia azonnal elpártolt a szövetségtől. Különben a peloponnesosi derékhad megérkezéséig Eudamidas megelégedett Potidaia védelmével a szövetségesek ellen.

Sparta lépése kivált Thebában keltett nagy aggodalmat; nyiltan szembeszállani nem mertek a thebaiak Spartával, de rendeletileg megtiltották a polgároknak az Olynthos elleni hadjáratban való részvételt. Sparta azonban elhatározta, hogy elejét veszi a Theba felől fenyegető veszedelemnek. Thebában ugyanis ez idő szerint a Sparta-ellenes párton kívül volt egy másik párt is, mely a korinthosi háború tapasztalatain okulva, nem helyeselte a Spartával való ellenségeskedést. Amannak a pártnak feje Ismenias, emezé Leontiadas volt, akkor mind a ketten thebai polemarchosok. Mikor mármost Phoibidas, Eudamidas bátyja, ujabb sereg élén Boiotián át Olynthos felé vonult, Leontiadasék a spartai vezér kezére játszották a Theba fellegvárát, a Kadmeiát. Így az ellenállás megszünt, a párt fejei Athénbe menekültek, Ismeniast a peloponnesosi szövetség tagjaiból alakult törvényszék halálra itélte. Az egész hellenségben kitört felháborodás láttára a spartaiak Phoibidast 10,000 drachma pénzbirságra itélték ugyan, de őrségüket csak meghagyták Thebában, s a várost felvették a peloponnesosi szövetségbe; Plataiait pedig újra felépítették, egyrészt hogy megnyugtassák az athéni közvéleményt, másrészt, hogy új viszály magvait hintsék el a jelenleg összetartó két hatalom, Theba és Athén között.

Most már a többi szövetségesek, s maga Theba is járulékokkal növelték a Boiotiában állomásozó lakedaimoni sereget: vezérletét Teleutias, Agesilaos öcscse vette át, s Makedoniában egyesítette Amyntas segédhadaival. A chalkidikeiek Olynthos falai előtt teljes vereséget szenvedtek, de mégis visszavonulhattak a megerősített városba, melynek bevételére Teleutiasnak nem volt elég hadereje. A következő tavaszon (381-ben) viszont a chalkidikeiek verték meg a lakedaimoni sereget; Teleutias maga is elesett a csatában. A háború vezetését ekkor maga Agesipolis király vette át; túlnyomó számú hadierejével az olynthosiak nem mertek megütközni: elpusztította az egész vidéket, s Torona városát is bevette. Maga a király nemsokára meghalt ugyan, de Olynthos ellenállása meg volt törve. Minden oldalról bekerítették és bevették a várost. A chalkidikei szövetséget feloszlatták, s Olynthost Sparta fennhatóságának elismerésére kényszerítették.

Időközben odahaza a Phliusba visszatért oligarcha-párti számkivetettek, nem kapván vissza régi birtokaikat, Spartához fordultak segítségért. Agesilaos 381 nyarán ostrom alá vette a várost, mely csak majd két évi ostrom után, 379 elején adta meg magát. A spartaiak őrséget helyeztek el a fellegvárban, az alkotmányt oligarchiára változtatták, s a vétkeseket szigorúan megbüntették.

Így Sparta öntudatos és kiméletlen politikájával nehány év alatt ismét visszaszerezte Görögországban való uralkodó állását, melyet a korinthosi háború folyamán elvesztett. A sikert leginkább Agesilaos királynak köszönhette, ki Ázsiából való visszatérte óta Sparta és ezzel Görögország leghatalmasabb embere volt. Az ő uralkodása alatt a kettős királyság csak czím szerint állott fenn, mert Agesipolis felserdülése után is alárendelt szerepet játszott mellette, s kora halála után még fiatalabb öcscse, Kleombrotos került trónra. A tanácsot és az ephorosokat ügyes magatartásával részére nyerte, tiszteletnyilvánításokat állhatatosan visszautasított, életmódja olyan egyszerű volt, mint bármely polgáré. Igazi lángész azonban nem volt, a taktika és strategia korabeli haladása ő reá nem hatott, s ép úgy, mint legtöbb honfitársának, neki sem volt az erkölcsös tényezők iránt érzéke a politikában. Sikerei az erősebb jogának nyers érvényesítésén alapultak, s épen azért nem is voltak maradandók.