Syrakusai térképe a 414.-i ostrom idején.
XXI. FEJEZET.
A siciliai hadjárat és az athéni demokratia bukása.
Alig kötötték meg a Siciliában hadakozó felek a gelai békét (l. 289. lap), Athén siciliai hatalmán további érzékeny csorba esett. Ugyanis Leontinoi városnak (l. 282. l.) az odavaló demostól szorongatott birtokos polgárai a demos ellen Syrakusaitól kértek segítséget, s a demos leküzdése után az egész leontinoi terület beleolvadt a syrakusai államba. Mivel az athéniek szövetségesük megvédésére követség küldésén kivül (422. Kr. e.) mitsem tettek, nehány évvel később (416. Kr. e.) a syrakusaiak sikerén felbátorodva Selinus városa Athén egy másik szövetségesét, Segestát támadta meg, ez pedig ekkor Athénhez fordult segítségért.
Abban nem lehetett kétség, hogy Athénnek kötelessége megadni a kívánt segítséget, valamint abban sem, hogy közömbössége esetén végkép elveszti nyugat felé irányuló politikai befolyását. Mindamellett Nikias, abban a meggyőződésben, hogy a görögországi helyzet Athén egész erejének odafordítását kivánja, s hogy mindenekelőtt Chalkidike visszaszerzése Athén főfeladata, – ellenezte a segítség megszavazását. Azonban ezuttal saját pártja is cserben hagyta: a nyugati kereskedés érdekei sokkal fontosabbak voltak, semhogy a birtokos osztályok Athén ottani hatalmi állásáról lemondhattak volna. A szélső elemek már Kleon idejében czélul tüzték ki Sicilia teljes meghódítását, Alkibiades pedig, ki végre elérkezettnek látta az alkalmat tehetségeinek kifejtésére, teljes befolyásával támogatta a vállalatot, melynek vezetését saját maga számára akarta megnyerni. Így nagy többséggel szavazták meg nemcsak a segestaiaknak való segítséget, hanem Leontinoi függetlenségének visszavivását is. Nikias maga is beleegyezett, hogy őt válaszszák a vállalat egyik vezéreül Alkibiades mellé; harmadik vezér Lamachos lett.
Katonai szempontból a vállalat nem nyujthatott aggodalomra okot. Athén tengeri hatalmi-állását nem zavarta meg a háboru alatt sem, hogy tekintélyes hajóhadat indított útnak Sicilia felé: most pedig Görögországban béke uralkodott. A segestaiak azt állították, hogy városuk elég gazdag az athéni sereg eltartására, s a hozzájuk indított athéni követséget hatvan talentom ajándékkal küldték vissza Athénbe. Aztán, ha épen a hajóhad visszahivása válnék is szükségessé, Athén tengeri hatalma kezeskedni látszott a visszavonulás lehetőségéről. Így nagy buzgósággal fogtak hozzá a hadikészületekhez, s a hajóhad már készen állott a peiraieusi kikötőben, mikor egy megdöbbentő esemény az egész várost a legnagyobb izgalomba ejtette. Egy reggelen ugyanis megcsonkítva találták majd az összes hermákat, melyek Athén nyilvános tereit diszítették. A babonás tömeg ebben a hallatlan szentségtörésben rossz előjelet látott az egész siciliai vállalatra nézve, s valamely, az alkotmány megbuktatására czélzó összeesküvés művének tartotta a merényletet. Ez a gyanu ugyan alaptalan volt; de annyi bizonyosnak látszott, hogy az eset nem lehetett csupán valamely mámoros aristokrata-asztaltársaság műve, hanem hogy sok embernek kellett beleavatva lennie. Azért az ügy elintézésére a tanácsot teljes hatalommal ruházták fel, Peisandros vezetése alatt álló külön vizsgáló bizottságot is alakítottak, s díjakat tűztek ki a feladók számára. Feljelentőkben nem is volt hiány, s bár a hermacsonkítás ügye egyelőre homályban maradt, a feljelentések kapcsán annál több más szentségtörés jutott köztudomásra. Így Alkibiadest azzal vádolták, hogy az eleusisi mysteriumok kigunyolására saját házában rendezett hóbortos szertartásokat. Alkibiades azt kivánta, hogy vigyék azonnal törvényszék elé az ügyet, mert jelenlegi helyzetében, mint a sereg vezére, bizton számíthatott a felmentésre. Ellenfelei azonban ellenkezőleg, húzni-vonni iparkodtak az ügyet, s a már készen álló hajóhadat tényleg nem volt lehetséges a pör eldöntéseig otthon marasztalni. Ilyen körülmények között a népgyűlés azt határozta, hogy Alkibiades felelősségre vonását a hadjárat bevégzése utáni időre halasztja, s az ügy egyelőre függőben maradt.
A hajóhad tehát a 415. év nyarának közepén elvitorlázott. Hatvan athéni hadihajóból, s negyven katonaszállító háromsorevezősből állott, azonkívül a szövetséges államok harmincznégy háromsorevezőséből négyezer nehéz- (hoplites) és ezerháromszáz könnyű-fegyveressel és harmincz lovassal. Szám tekintetében a nagy feladathoz mérten ez a haderő nem volt különösnek mondható, de minőség tekintetében igen, mert szemen-szedett katonaságból állott, s a legénység és a hajóhad felszerelése is pompásabb, tökéletesebb volt a szokottnál. Az állam minden matróznak egy-egy drachma napizsoldot adott, a hajófelszerelő polgárok (trierarchosok) pedig a maguk vagyonából külön is megpótolták ezt a zsoldot, s a hajók feldiszítésében valósággal versenyeztek egymással. «Az ember azt hihette volna, – úgymond Thukydides, – hogy nem is annyira hadikészületről, mint inkább Athén hatalmának és gazdagságának bemutatásáról van szó.» «Szépszámu talentomok mentek ki a városból – így folytatja tovább – ha az ember összeszámítja az összes költséget, a mibe a hajóhad került: egyrészt az állam kiadását, a mit már eddig költött, a mit a hadvezérekkel velük adott; másrészt a magánosok kiadásait, a mibe kinek-kinek a maga felszerelése került, kivált a trierarchosoknak a hajók felszerelése, nem is számítva azt, a mibe még ezentul kellett a hadjáratnak kerülnie. De a hajóhadnak nem csupán a felszerelés pompája adott kiváló jelentőséget, hanem még inkább az a körülmény, hogy minden eddigi vállalaténál távolabbi czél felé indult, még pedig, tekintettel a nagyszerű készülődésekre, a legjobb remények fejében.»
A hajóhad baj nélkül elérkezett Alsó-Italia partjaira; de ott hideg fogadásban részesült. Még Athén régi szövetségese, Rhegion, sem volt hajlandó hozzácsatlakozni. Siciliában is bizonytalan volt a hangulat, mert a városok Athén nagy hadikészületeinek hirére attól tartottak, hogy a bizonytalan syrakusai fennhatóság helyett Athén bizonyos uralma vár reájuk. Így egyelőre csak a chalkisi eredetü Naxos foglalt Athén mellett állást; Katane csak az athéniek benyomulása után követte Naxos példáját. Messana semleges maradt, nemkülönben Kamarina is, mely az utolsó háborúban Athén részén állott.
Azalatt Athénben tovább folyt a vizsgálat a hermacsonkítás ügyében. Egész sereg tekintélyes polgárt fogságra vetettek, s részben ki is végeztek: az egész város lázas izgatottságban volt. Ekkor a vádlottak egyike, Andokides, előkelő házbeli ifjú, vallomástételre határozta el magát: azt állította, hogy a hermákat nehány barátjával egyetértve ő csonkította meg. Csakugyan úgy volt-e, sohasem világlott ki; de a tanács és a nép mohón kapott az alkalmon, hogy a türhetetlen bizonytalanságnak véget vessen. Andokides állítólagos bűntársait kivégezték, a menekültek fejére dijat tűztek ki, a többi vádlottakat pedig azonnal szabadon bocsátották. Maga Andokides, mint feljelentő, elkerülte a büntetést, de csakhamar mégis jónak látta elhagyni hazáját. A mysteriumok megsértése ügyében is történtek új feljelentések, melyek ismét Alkibiadest gyanúsították, s ellenségei kaptak az alkalmon, hogy a vádat megbuktatására felhasználják. A szélső néppárt, mely ez időben a pitthosi Androkles vezetése alatt állott, nem tudta feledni, hogy két évvel azelőtt Nikias kormányralépése a Hyperbolos számkivetése alkalmával Alkibiades átpártolásának volt a következése. A mérsékeltebb polgárság sem nagyon lelkesedett a csak saját érdekeivel törődő, kalandos vállalatokra mindig kész Alkibiadesért. Így Thessalosnak, Kimon fiának indítványára a nép elhatározta, hogy Alkibiadest hazahívja és azonnal törvényszék elé állítja. Alkibiades, talán személyes megjelenésének hatására számítva, talán azért, mert nem mert nyiltan ujjat húzni a törvényes határozattal, az üzenethozó athéni állami hajó (Salaminia) megérkezésére saját hajóján elhagyta a sereget és hazafelé indult; de útközben meggondolva a dolgot, Thurioiban megszökött hajójáról és önkéntes számkivetésbe ment. A néptörvényszék távollétében is halálra itélte, őt is, vádlottársait is, átkot mondott emlékükre és vagyonukat elkobozta.
Az athéni hajóhad vezérei tehát most csupán Nikias és Lamachos maradtak. A nyár utóján Segestába hajózván meggyőződtek róla, hogy a segestaiak igéretei hazugok voltak, s hogy erről az oldalról nem számíthatnak hathatós segítségre. Ősz utóján végre kikötöttek Syrakusai előtt, s a kikötő melléki nagy síkon, az olymposi Zeus temploma táján, egy szerencsés hadicsel segélyével meg is verték a túlnyomó számú syrakusai sereget; de győzelmüknek a tél közeledte miatt nem vehették hasznát, s a város ostromát jövő tavaszra halasztva, téliszállásra Naxosba és Katanéba vonták vissza seregüket. Tél folyamán az athénieknek sikerült a sikelos ősnépesség egy részét és némely tyrrhen várost a maguk részére nyerni, s legalább annyit elértek, hogy Kamarina és Akragas semlegesek maradtak és Selinuson és Gelán kívül egyelőre egy város sem lépett nyilt szövetségre Syrakusaival. A syrakusaiak azonközben a szárazföld felé kiterjesztették erődítményeiket, új hadvezéreket választottak, (kik közt Hermokrates volt a legkiválóbb) és segélykérő szövetségeket küldtek Korinthosba és Spartába, mely utóbbi államban ez idő szerint az Athén gyöngéit jól ismerő és teljesen Spartához szegődött Alkibiades is tartózkodott.
A 414. év tavaszán az athéniek hirtelen megjelenve Syrakusai előtt, megszállták, s a syrakusaiak támadását visszaverve, meg is tartották Epipolait, a várostól nyugatra fekvő fennsikot, mely az egész vidék felett uralkodik; aztán abba fogtak, hogy Trogilos északi kikötőtől egészen a déli nagy kikötőig 5 km. hosszú körfalat vonjanak, s így a várost elzárják a sziget belsejétől. A syrakusaiak hiába igyekeztek keresztfalak húzásával és folytonos kitörésekkel megakasztani a munkát; Lamachos vezér ugyan elesett egyik csatában, de az ostromlottak kitartása enyészni kezdett. Az athéni fal a nyugati fennsiktól egészen le a nagy kikötőig elkészült és a hajóhad, mely eddig Syrakusaitól északra, Thapsos körül állomásozott. bevitorlázott a kikötőbe.
Syrakusai térképe a 414.-i ostrom idején.
Ebben a válságos helyzetben érkezett meg Siciliába a syrakusaiak segítségére küldött spartai vezér, Gylippos, Kleandridas fia, egyelőre csupán négy háromsorevezős hajóval, melyekkel szerencsésen átvitorlázott az őrség nélkül hagyott messanai szoroson és kikötött a sziget északi partján, Himeránál. A peloponnesosi készülődések lassúsága miatt nem lévén még nagyobb hadiereje: a himeraiak ezer gyalogosból és száz lovasból álló segítségével, továbbá némely selinusi, gelai és sikelos segédcsapatokkal, összesen mintegy háromezer főre rugó sereggel szárazföldi úton indult Syrakusai felé, s még épen jókor érkezett, s hogy az athéni ostromvonal északi hézagán a városba nyomulhasson. Megérkezésével az a tudat, hogy keleti törzsrokonaik segítségére számíthatnak, s hogy spartai fővezérük van, új erőt adott a syrakusaiaknak, a jeles spartai hadvezér pedig rövid időn újra szervezte és fegyelemre szoktatta a syrakusai sereget. Nemsokára átvette a támadó szerepet is, és míg serege egyik részével sánczai közt való veszteglésre kényszerítette az athéni sereget, másik részével szerencsésen visszafoglalta Epipolai fennsikját, s egy keresztfal vonásával lehetetlenné tette a város teljes körülzárolását. Nikias ugyan minden áron meg akarta akadályozni a falvonást, s az első csatában győztes is maradt, de egy másodikban Gylippos tulnyomó számú serege visszavetette sánczai közé, a fal elkészült és a város a szárazföld felől ezzel biztosítva volt. Ettől kezdve Nikias csupán védekezésre szorítkozott. Hogy legalább a tenger felőli összeköttetést biztosítsa, még Gylippos megérkezésekor megszállotta és megerősítette a kikötőt dél felől elzáró Plemmyrion fokot. De azért az athéni sereg helyzete napról-napra válságosabbá vált; az ellenség folyvást új segédcsapatokkal gyarapodott. Tizenkét korinthosi hajó még az őszszel érkezett meg; a 413. év tavaszán Gylippos új segédcsapatokat hozott a siciliai városokból, s a peloponnesosiak és boiotiaiak is küldtek 1600 nehéz fegyverest. Ilyen körülmények közt Nikias még a 414. év végén követséget küldött Athénbe, mely ott világosan megismertette a helyzetet: vagy abba kell hagyni a vállalatot, vagy új hajóhadat és új sereget kell küldeni Syrakusai elé. Ő maga, gyenge egészségére hivatkozva, felmentését kérte a vezérség alól. De még mielőtt Athén intézkedhetett volna, a 413. év tavaszán még válságosabb lett az athéniek helyzete. A syrakusaiak most már saját elemükön, a tengeren merészelték megtámadni az athénieket, mindjárt az első alkalommal elég szerencsével harczoltak, sőt elfoglalták a plemmyrioni erősséget, s így hatalmukba kerítették a kikötő kijárását. A kikötőben rekedt athéni hajóhad egy második csatában ujra vereséget szenvedett, s a legénység kénytelen volt szárazföldi táborába visszavonulni. Ezzel Nikias serege teljesen körül volt zárva, s el volt veszve, ha a kért segítség idején meg nem érkezik.
De nemcsak Siciliában folyt Athén és a peloponnesosiak közt a háború; a régen lappangó ellenségeskedés magában Görögországban is uj erővel tört ki. Már 414-ben betört a spartai sereg Argolisba, s viszont Athén, szövetségesei megbosszulására hajóhadat küldött a lakoniai partra. 413 tavaszán pedig magába Attikába tört be a peloponnesosi szövetséges sereg Agis király vezetése alatt. De most már nem elégedtek meg a vidék elpusztításával, hanem, – állítólag Alkibiades tanácsára, – megszállották Dekeleiát, a fővárostól és a boiotiai határtól egyaránt mintegy 20-20 km.-nyire fekvő községet, honnan Attikának egész északi vidékét hatalmukban tarthatták. Állandó őrséget hagytak benne magának Agisnak vezérlete alatt, úgy hogy ettől kezdve Athénnek folyvást résen kellett állania, s a polgárok falaik rendszeres őrizetére kényszerültek. A mezei munka megakadt, a barmok nagy része elpusztult, a rabszolgák tömegesen szökdöstek át az ellenséghez. Mindamellett az athéniek még a 414 év telének folyamán küldtek tíz hajónyi segítséget Nikiasnak; tavaszszal pedig Demosthenesnek, a sphakteriai győzőnek, és Eurymedonnak vezetése alatt a legelsőnél nem sokkal kisebb sereget inditottak útnak, mely a metapontioniak és thurioiak segédcsapataival 73 hajóban ötezer hoplitesből és nagyszámú könnyűfegyveresekből állott. A sereg nyár közepén érkezett Syrakusai elé, még épen jókor, hogy Nikiast megmentse a bizonyos végromlástól. Demosthenes, bizva az athéniek túlnyomó erejében, azonnal a hadászatilag igen fontos fekvésű fennsik (Epipolai) visszavivásához fogott, s mikor a nyilt támadások nem jártak sikerrel, augusztus egyik éjjelén hirtelen ostrommal akarta bevenni a syrakusaiak erődítményeit. Kezdetben szerencsésen harczoltak az athéniek s megszalasztották a falak őrségeit; de előnyomulás közben összezavarodva nem állták ki az első rémületükből felocsúdott syrakusaiak heves támadását, s rendetlen futásban menekültek vissza táborukba. Demosthenes most már átlátta, hogy az ostrom hiábavaló, s nincs egyéb hátra, mint Athénbe visszatérni. Nikias azonban más véleményen volt; kivált a Syrakusaiban lévő állítólagos athéni-párt segítségére számított, de valószinüleg tartott attól is, hogy hazatérésekor felelősségre vonják a kudarczért. Végtére nehány heti tétlen veszteglés után mégis beleegyezett Demosthenesnek egy közvetítő indítványába, mely szerint a sereget Katanéba vezették volna, s a további haditervet ott állapították volna meg. Augusztus 27-én este készen állott hajóhad az elvitorlázásra, mikor egyszerre csak holdfogyatkozás támadt. A babonás Nikias, engedve még babonásabb legénysége kivánságának, erre kijelentette, hogy a következő holdtöltéig nem távozik el állomásáról. Ez a késedelem eldöntötte az athéni sereg sorsát. A syrakusaiak most már azon törekedtek, hogy az ostromlók elől elvágják a visszavonulás utját. Megtámadták az athéni hajóhadat, s ámbár hajóhaduk szám tekintetében nem mérkőzhetett az athéniekével, a szűk kikötőben teljes diadalt arattak az ostromlókon. Eurymedon elesett, 18 athéni hajót elfoglalt az ellenség. Ezen csata következtében a syrakusaiak lettek a kikötő urai, s lánczokkal összekötött hajókkal nyomban elzárták a kikötő kijáratát. Az athéniek minden erejüket összeszedték a zárvonal szétszakítására; száztíz hajóval támadtak rá az ellenség hetvenhat hajójára, de ezúttal is kudarczot vallottak, s ötven hajójukat elvesztve ismét visszaszorultak táborukba. A sereg most már teljesen elcsüggedt. Uj tengeri csatára nem lehetett gondolni többé, de a tábor sem volt tovább tartható, mert az eleség is fogytán volt. Nem maradt egyéb hátra, mint a szárazföldön át visszavonulni. A podgyászt, a betegeket és a nehéz sebesülteket hátrahagyták, a hajókat felgyujtották és megindultak a sziget belseje felé. A legközelebbi szövetséges város Katane lett volna; de az odavezető utakat előre megszállta az ellenség; szabadon csak a délnyugati irányban Heloroson át Kamarina felé vezető tengerparti út maradt. A sereg száma még mindig tekintélyes volt, Thukydides történetiró szerint 40,000 ember, azonban nagyobb részét persze a hadakozásban járatlan evezős-legénység tette. Ügyes vezetés mellett tán megmenekülhetett volna a sereg; de az ismeretlen tájékon épen ez hiányzott, s a kellő fegyelem sem volt fenntartható a kimerült, elcsüggedt tömegben. Nikias hadosztálya elül haladt, nem is törődve Demosthenesével, mely az üldöző ellenség támadásai miatt csak lassabban haladhatott. Így a két hadosztály elvált egymástól, az ellenség teljes erejével Demosthenes seregére támadhatott s vitéz ellenállás után megadásra kényszerítette. Hatezer ember letette a fegyvert. Nikias azalatt, az ellenséges lovasság és könnyű csapatok folytonos támadásai közepett szeptember közepe táján az Asinaros folyóhoz érkezett; ott azonban minden rend végkép felbomlott, s rettenetes vérontás után a másik sereg is megadta magát az ellenségnek; csak kisebb részének sikerült Katanéba menekülnie. A syrakusaiak tehát teljes diadalt arattak, olyat, a milyet görög sereg eddig még nem aratott görög seregen. De diadalukat embertelen kegyetlenséggel szennyezték be. Nikiast és Demosthenest kivégezték, a többi hadifoglyokat pedig az akkori időben még teljesen kopár és sivár környékü syrakusai kőbányákba vetették, hol a nappali hőség, éjszakai hideg, a koplalás és a szenny nehány hónap alatt majdnem valamennyit elpusztította. Az életben maradtakat aztán rabszolgaságra adták.
Dekeleia.
Az Anapos folyó Syrakusai mellett.
Latomia (kőbánya) Syrakusaiban.
A katasztrófa hire mennykőcsapásként hatott egész Hellasra. Az athéni világuralom álma ezzel örökre szétfoszlott; szétfoszlott az a dicsfény is, mely az athéni hajóhadat Salamis óta környezte. Peloponnesosban most már tengeri támadásra készültek, melyhez Syrakusai is segítséget igért. Az attikai birodalom szövetséges-városai készen álltak az elpártolásra. Senki sem hitte, hogy Athén ilyen körülmények között csak egyetlen egy hadjáratot is kiállhat többé. Athén azonban most sem csüggedt el végképen. Fennállt még a birodalom, hajórajával pedig még mindig nem mérkőzhetett más görög hatalmasságé. Érintetlen volt még az az ezer talentomnyi tartalékösszeg is, melyet még a háboru elején tettek félre a legvégső szükség esetére. Aztán a katasztrófa szerencsére ősz elején történt, úgy hogy abban az évben már nem kellett ujabb támadástól tartani, s az egész telet hadikészületekre lehetett fordítani.
A radikális demagógoknak, kik a siciliai hadjárat mellett izgattak, Peisandrosnak, Androklesnek, Demostratosnak és a többieknek napja azonban leáldozott. Kiviláglott lassankint, hogy az Ephialtes Perikles-féle korlátlan demokratia nem lesz képes keresztülvezetni az államot a fenyegető válságon. Belátták annak a szükségét, hogy a kormányt a népgyűlés váltakozó többségével szemben megerősítsék. Azért alkotmánymódosításhoz fordultak. Azokat a kötelességeket, melyeket Kleisthenes óta a tanács látott el, most az öregebb, tapasztaltabb polgárok közül választott tiz probulosra ruházták, a pénzügyek vezetését pedig szintén új tisztviselő-testületre, a poristesekre bizták. A belügyi kormányzatban a legnagyobb takarékosságra törekedtek, – de sajnos, a népgyűlési és bírói zsold osztogatását még ezen válságos időben sem merték megszüntetni vagy korlátozni. E helyett az adórendszert reformálták. A szövetségesek adóit már a 424. évben olyan magasra csigázták, hogy további emelésükről, kivált a birodalom mostani viszonyai közt, szó sem lehetett többé. Tehát inkább egészen eltörölték, s a szövetséges testület összes kikötőiben fizetendő huszados (eikoste = 5%) ki- és beviteli vámmal pótolták, melyet az athéni hajótulajdonosoknak is fizetniök kellett. Ez az intézmény megszüntette a hátralékos adók eddig szokásos behajtását, mely annyi surlódásra adott okot Athén és szövetségesei között; a vámokat szokás szerint vállalkozóknak adták bérbe, s az új rendszer nem járhatott kudarczczal, mert később, a korinthosi háború idején nem az adó-, hanem a vámrendszert léptették ujra életbe. De a birodalom mindamellett bomladozni kezdett. Euboia, Lesbos, Chios titkos követségeket küldözgettek Dekeleiába Agishoz, vagy magába Spartába, s készeknek nyilatkoztak elpártolni Athéntől, mihelyt peloponnesosi hajóhad mutatkozik partjaikon. Sparta úgy határozott, hogy először Chiosnak nyújt kezet, melyet nagy hajóhada és gazdagsága kivánatos szövetségessé tettek. De a Chiosra szánt korinthosi hajóhad a küszöbön álló isthmosi ünnepek miatt addig késlekedett az elindulással, míg az athéniek értesültek a tervről, s elindulása után megtámadták és visszaszorították a 21 hajóból álló hajóhadat. Azonban az időközben (412. nyarán) Chalkideus vezetése alatt Chiosba érkezett öt spartai hajó is elég volt rá, hogy a várost a peloponnesosiakhoz való pártolásra birja, s Erythrai, Klazomenai, Teos városok csakhamar követték hatalmas szomszédjuk példáját. Aztán a chiosi hajóraj egyik része Chalkideus vezetése alatt Miletost, más része Arait, Lebedost, továbbá a két leghatalmasabb lesbosi várost, Methymnát és Mytilenét birta rá az Athén ellen való felkelésre. Kyme és Phokaia is csatlakoztak a fölkelőkhöz.
Betetőzte a bajt, s a válságok beláthatatlan sorát idézte elő Görögország jövőjében az, hogy végtére Perzsia is beleavatkozott az ügyek folyásába. Az Athén és Perzsia közti viszony sohasem volt jó, az utolsó években pedig jelentékenyen rosszabbá vált, mert a perzsa satrapák felhasználták területük növelésére a peloponnesosi háborut (már 430-ban elfoglalták Kolophont, a siciliai háború alatt Ephesost is), viszont az athéniek meg segitették Pissuthnes satrapát a nagy király elleni felkelésekor, s a felkelés elnyomásakor fiának Amorgesnek menedéket adtak Iasosban. Most a siciliai katasztrófa reményt keltett a perzsákban, hogy érvényesithetik a kisázsiai partivárosokra rég formált igényeiket. Pharnabazos, a phrygiai satrapa, és Tissaphernes. Sardes új satrapája, még 413-ban érintkezésbe léptek, s Miletos hozzájuk pártolása után nyilt szövetséget kötöttek Spartával. A peloponnesosiak elismerték a király jogait «ősi birtokaihoz», a király viszont kötelezte magát, hogy az Athénnel való háboru egész idején ő fizeti az ázsiai tengereken járó peloponnesosi katonaság zsoldját. Sparta e szövetségre valószinüleg abban a reményben lépett, hogy ha Athénnel elkészül, visszaszerzi majd a perzsáktól is az átengedett városokat; de tapasztalnia kellett, hogy veszélyes játékba fogott. Példája saját ellenségeinél is készséges utánzókra talált, s a miletosi szerződés első tagja volt azon események lánczolatának, melyek a nagy királyt nehány évtized alatt a görögök ügyeinek legfelsőbb birájává emelték.
Időközben Athén lázasan folytatta a hadikészületeket. Chios elpártolásának hirére az ezer talentomnyi tartalékösszeg felhasználásával Strombichides vezetése alatt nyolcz hajót küldött Samosba, melyek később negyvenhatra szaporodva visszafoglalták Lesbost és Klazomenait, ostromzár alá vették Miletost, s az ott állomásozó chiosi hajóhadat, Chios földjét pedig az odavaló polgársereg legyőzése után széltében pusztitották. A korinthosi hajók ellenben kiszabadultak az athéni zár alól, s Kenchreai kikötőbe vonultak, honnan Astyochos lakedaimoni vezér vezetése alatt négy hajó azonnal átvitorlázott Chiosba. Szeptember végén (412) Phrynichos, Onomakles és Skironides vezetése alatt még egy athéni hajóhad indult Ióniába, mely a szövetségesek és az argosiak járulékával együtt negyvennyolcz háromsorevezősből s 3500 hoplitesből (köztük 1500 argosiból) állott. Ez a sereg legyőzte a miletosiakat, s épen a város ostromához akart fogni, mikor Therimenes vezetése alatt megérkezett az ellenséges hajóhad, ötvenöt háromsorevezős, köztük huszonkét syrakusai és selinusi. Az athéni hajóhad a szárazföldi sereg sorsán aggódva nem merészelt ütközetbe bocsátkozni, hanem ismét felvette a szárazföldi sereget és Samosba vitorlázott; az argosiak pedig, kik a Miletos körül vivott csatákban nehéz veszteségeket szenvedtek, egyenesen haza hajóztak, s többé, úgy látszik, részt sem vettek a háboruban. A peloponnesosi hajóhad most egyesült a chiosival, melyet eddig az athéniek Miletos kikötőjében zár alatt tartottak, váratlan támadással bevette Iasost, Amorges menedékhelyét (l. 338. lap) s a várost és Amorgest kiszolgáltatta Tissaphernesnek; Amorges peloponnesosi zsoldosait Pedaritos vezetése alatt Chiosba rendelték. Astyochos időközben Miletosba érkezett, s átvette a most már 80 hajóból álló egyesült peloponnesosi hajóhadak főparancsnokságát, az athéniek pedig Samosba vonták vissza a Chios pusztitásával elfoglalt hajóhadat, hogy igy a peloponnesosi hajóhaddal mérkőzhessenek. Mikor azonban még az őszön ujabb harminczöt hajónyi segitségük érkezett, csak hetvennégy hajót tartottak összpontositva Samos alatt, harminczat ismét Chiosba küldtek a város rendszeres ostromlására. Ott Pedaritos kérlelhetetlen szigorusággal egy ideig fenntartotta a rendet, s mikor az attikai párt mozogni kezdett, a rabszolgák tömegesen átszökdöstek az ellenséghez, s az eleség is fogyatékán volt: kirohanást kisérlett meg az ostromlók ellen. De a vállalat nem sikerült, s a vezér maga is elesett. Viszont azonban időközben Knidos pártolt el az athéniektől, s visszafoglalása nem sikerült; még nagyobb baj volt az athéniekre nézve, hogy nem sikerült megakadályozniok a 27 hajóból álló ujabb peloponnesosi hajóhad egyesülését sem a főhajóhaddal. Astyochos erre (most már 94 hajóval) Rhodosba vitorlázott, mely rögtön hozzájuk pártolt, s a tél hátralévő részét e gazdag szigeten töltötte.
Igy a 411 év kezdetén athéni részen Ioniában és Káriában úgyszólván csak Lesbos, Samos és Kos szigetek, s Halikarnassos és Notion partivárosok álltak, s félő volt, hogy az északi szövetségesek és a Kykladok is elpártolnak, mihelyt náluk peloponnesosi hajóhad mutatkozik. Athén egyedül állott a peloponnesosiak, Syrakusai és a perzsák hármas szövetségével szemben, s így ha egyéb nem, a pénzügyi kimerülés előbb-utóbb végveszélylyel fenyegette az államot. A tartalékkincs fogyatékán volt, a bevételek pedig Dekeleia megszállása és Ionia elszakadása óta jelentékenyen megcsappantak, pedig a tengeri hadjárat folytatása czéljából első sorban pénzre lett volna szükség.
Ilyen körülmények közt az oligarchikus mozgalom mindinkább gyökeret vert Athénben. Athén szellemi és társadalmi előkelőségei egyesültek az alkotmánynak a népgyűlés szervezetére is kiterjedő módosítására. Legjelentékenyebb egyéniség köztük a rhamnusi Antiphon volt, ki eddig nem vett részt a politikai életben, és csak mások használatára való beszédek irásával foglalkozott; a nép mindig gyanuval nézte működését, Thukydides azonban «derékség dolgában senkinél sem alábbvaló»-nak nevezi. Pártfelei többnyire philosophiai és szónoki műveltségü férfiak voltak, így a többi közt: a miletosi Hippodamos fia, Archeptolemos, Andron sophista, Melanthios tragédiaköltő, s kivált a steiriai Theramenes, kinek atyja Hagnon egykor Perikles meghittje, akkor pedig, mint probulos, a kormány egyik tagja volt; továbbá Peisandros, régebben demokrata és Kleon hive, kiről fennebb (328. lap) már megemlékeztünk. A párt számíthatott az összes birtokosoknak s ezek barátjainak, az egész művelt osztálynak, nemkülönben a kormánynak és a Samosnál egyesült hajóhad tisztjeinek támogatására. De főrugó a demokratia megbuktatására mégis csak Alkibiades volt, a kinek számkivetése óta mindig azon járt az esze, hogy hazájába való visszatérését kieszközölje. Tudta, hogy czélját csak Athén és a demokratia megalázása által érheti el, s azért mindaddig nem átallotta egész tehetségét Sparta érdekében érvényesíteni s az ión lázadást is tőle telhetőleg szítani. Azonban ekkortájban Spartára való befolyását teljesen eljátszotta. Agis királyt – állítólag feleségének, Timaiának elcsábításával – ellenségévé tette, s mikor később Miletosban Tissaphernes satrapával meghitt érintkezésre lépett, magatartásának őszinteségét gyanúba kezdték fogni a spartaiak, annyival inkább, mert Spartának a satrapával való viszonya épen ekkortájban lazulni kezdett. Ilyen körülmények közt Alkibiades, nem látván magát a peloponnesosiak közt biztonságban, Tissaphernes udvarába ment, s minden tőle telhetőt megtett a szövetségesek közti szakadás növelésére, úgy hogy Tissaphernes ettől kezdve csakugyan pontatlanul és nem teljes összegben fizette a szerződésben kikötött zsoldot a peloponnesosi hajóhad fenntartására.
Ekkor aztán Alkibiades titkos érintkezésbe lépett a samosi hajóhad tisztjeivel. Avval kecsegtette őket, hogy szövetséget hozhat létre Athén és a nagykirály között, de, mint Tissaphernes föltételét, azt kötötte ki, hogy Athén oligarchikusra váltsa alkotmányát. A legtöbb tiszt oligarcha-érzelmü volt, s állítása hitelre talált. Phrynichos vezér hiában árulta el kétszer is a cselszövényt a spartai fővezérnek, a tisztek képviselői Peisandros vezetése alatt (ki mint hajófelszerelő, trierarchos, a samosi hajóhadnál szolgált) elutaztak Athénbe, hogy az államcsinyt és vele Alkibiades hazahivását foganatosítsák. Athénben először felháborodást keltett a követelés, de az oligarchikus szövetségek, – hetairiák – rémuralma jól volt szervezve: megérttették a legbefolyásosabb emberekkel, hogy a titkos szövetségek tagjai semmiféle erőszaktól sem riadnak vissza, s így, mivel a demokratia szine-java különben is a samosi hajóhadban szolgált, végtére elhatározta a népgyűlés, hogy követséget küld Tissapherneshez a tervezett szövetség föltételeinek megvitatása végett. Azonban kiderült, hogy Alkibiades többet igért, mint a mennyit kivihetett. Tissaphernes a nagykirály nevében elfogadhatatlan feltételeket ajánlott a követségnek, úgy, hogy ez kudarczczal tért vissza Samosba, Tissaphernes pedig most a peloponnesosiakkal kötött új szerződést, melynek értelmében ezek a király birtokának ismerték el «a király országát, a mennyiben Ázsiában fekszik», most is mellőzve annak szabatos meghatározását, vajjon a görög városok, «a király országához» tartozónak tekintendők-e; viszont Tissaphernes kötelezte magát, hogy az ázsiai vizeken állomásozó peloponnesosi hajóhad zsoldját tovább is fizeti, mindaddig, míg a nagykirály maga nem küld hajóhadat az Aegeus-tengerre; békét Athénnel csak mindkét szerződő fél beleegyezésével lehessen kötni.
Ez volt a vége Alkibiades cselszövénye első felvonásának. A perzsa szövetségtől távolabb állott Athén, mint valaha, de az oligarchák most már a nélkül is remélték terveik megvalósíthatását. A talaj teljesen elő volt készítve az alkotmány megbuktatására. Tanács és népgyülés összegyült ugyan még, de csak azt határozhatta, a mit az összeesküdtek akartak; a ki ellenük szólt, halál fia volt. A nép vezetőjét, Androklest először tették el láb alól, sorsában később mások is osztoztak. A nép annyira megriadt, hogy az oligarcháknak voltaképen még arra a katonai támaszra se lett volna szükségük, melyet a Kykladokon és Aiginában állomásozó hoplitesek behivásával alkottak. A probulosok kormánya is velük tartott, s így minden törvényes formák közt folyt le. Peisandros indítványára a Kolônoson összehívott népgyülés felfüggesztette a demokratikus alkotmányt, s megszavazta azt az ujat, melynek szellemi szerzője a hagyományok szerint Antiphon volt. A politikai jogok gyakorlását az összes nép helyett csupán ötezer vagyonos polgárra szorították; a probulosok választásával úgyis megnyirbált hatáskörű régi tanácsot teljesen megszüntették, tagjait, teljes napidíjaik megtérítése mellett (május 11-én) egyszerűen hazaküldték; helyükbe 400 tagból álló új tanácsot alkottak, oly módon, hogy először öt embert választottak azzal a megbízással, hogy ezek válaszszanak százat, a kik közül mindegyik további hármat jelöljön ki maga mellé: ez a tanács teljes hatalmat kapott a kormány vitelére, strategosoknak és más tisztviselőknek a maga kebeléből való választására; az ötezer polgár gyülésének összehívását is egészen tetszésére bízták. Elhatározták továbbá, hogy ezentúl állami teendők ellátásáért senki fizetést ne húzhasson.
Az új kormány első politikai lépése az volt, hogy békét ajánlott a Dekeleiában állomásozó Agisnak; ez azonban nem volt hajlandó egyezkedésre. Samosba is küldtek követséget az ott tartózkodó sereg hozzájárulásának kieszközlése végett. Ott azonban, mint el is voltak rá készülve, nem értek czélt. A sereg többnyire «hajós csőcselékből» (nautikos ochlos, mint Thukydides nevezi) állott, azaz: vagyontalan emberekből, a kiknek nem állott érdekükben a demokratia megbuktatása. Az események itt következőkép fejlődtek. Épen a megelőző nyáron a samosi demos feltámadt volt a birtokos-osztály ellen, 200 aristokratát megölt, mintegy 400-at számkivetett, a többit megfosztotta politikai jogaitól. E felkelés következtében Athén visszaadta volt Samosnak a 440-iki felkelés alkalmával elvett önkormányzati jogát. Most, az athéni válság hirére a birtokos osztály elérkezettnek hitte az időt uralkodó állásának visszaszerzésére, s e czélból az athéni hajóhad oligarchikus érzelmű tiszteivel szövetkezett. Mindenekelőtt, mint az athéniek Androklest, ők Hyperbolost tették el láb alól, – ki itt várta az ostrakismus határidejének leteltét, – s aztán a demokratikus kormány ellen támadtak. De a hajóhad demokrata érzelmű közlegénysége megtagadta tisztjeinek az engedelmességet, s így a samosi demos könnyű szerrel leverte a felkelést. A hajóhad legénysége erre letette vezéreit és tiszteit, s helyükbe ujakat választott, nevezetesen a vezérek közé két eddigi trierarchost (hajófelszerelő-parancsnokot) Thrasybulost, és Thrasyllost, s mind a sereg, mind a samosi polgárok ünnepies esküvel kötelezték magukat, hogy hivek maradnak a demokratia ügyéhez. Azonban a samosi demokratiának egyrészt az athéni hajóhad, másrészt az athéni oligarchia és Sparta közt kétségbeesett helyzete volt. Csak egy embertől várhatták a helyzet javulását: Alkibiadestől. Különben is általános volt az a meggyőződés, hogy nélküle, ki a perzsák aranya felett rendelkezni látszott, Athén megmentése nem sikerülhet. Így hát Samosba hívták, s egyik vezérnek választották, a mi azonban az ő kiváló egyénisége mellett annyit jelentett, mintha fővezérnek választották volna. Alkibiades lebeszélte a sereget arról a szándékáról, hogy rögtön Athénbe hajózik, s ő maga Tissapherneshez ment vissza, hogy ott Athén érdekében működjék. Szövetséget ugyan most sem sikerült létrehoznia, de annyit elért, hogy a satrapa ismét lanyhábban segélyezte a peloponnesosiakat, sőt visszaparancsolt egy 174 hajóból álló phoeniciai hajóhadat, mely már Pamphylia körül közelgett az Aegeus-tenger felé. Az athéni kormány egyezkedni kívánt a samosi hajóhaddal, s az időközben visszaérkezett Alkibiades nem utasította el mereven a követséget, sőt késznek nyilatkozott az ötezer polgárból álló oligarchia elismerésére, föltéve, hogy a régi ötszázas tanácsot helyreállítják és a nagyszázak uralmát megszüntetik Athénben. A kormány mérsékeltebb vagy ügyesebb tagjai készek voltak a feltételek elfogadására; Antiphon és elvtársai, Phrynichos, Peisandros és mások azonban sokkal messzebb mentek már, semhogy visszavonulhattak volna, s azért a menekülés még hátralévő egyetlen módját választották: a Spartával való kiegyezést, még pedig minden áron, még az állam önállóságának feláldozásával is, föltéve, hogy az oligarchia fennmaradhat. Arra persze nem volt kilátás, hogy tervüknek a polgárság, vagy csak a négyszázak többségét is megnyerhetik, s azért olyan intézkedéseket tettek, hogy tervüket szükség esetén a nép akarata ellenére is megvalósíthassák: megerősítették Eetioneia földnyelvet, mely a Peiraieus kikötő bejárásán uralkodik, hogy a peloponnesosi hajóhadat bármikor bebocsáthassák a kikötőbe. Nehányan, többi közt Antiphon és Phrynichos is, Spártába is elmentek az ügy sürgetése végett. De intézkedéseikkel csak saját ügyüknek ártottak. Eetioneia megerősítése általános aggodalmat keltett, az ellenzék mozogni kezdett, s élére a kormány egyik legbefolyásosabb tagja, Theramenes állott. A válság ezzel kitört. Phrynichost Spártából való visszatérése után ismeretlen tettesek a piaczon, a tanácsház előtt megölték; egy peloponnesosi hajóhad közeledésének hirére a peiraieusi erődítményeken dolgozó hoplitesek abban hagyták a munkát, fogságra vetették vezérüket, Alexiklest, Theramenes izgatására lebontották az eetioneiai erődítményeket, bevonultak a városba, és a piacz közelében állást foglaltak. Azonban végsőre nem került a dolog: a két fél abban állapodott meg, hogy pontos jegyzéket kell készíteni arról az 5000 polgárról, a kik a politikai jogok gyakorlására jogosítva voltak, de a kiket a négyszázak sohasem hívtak össze; ez az 5000 polgár válaszszon aztán új tanácsot, hogy az állam ismét alkotmányos kerékvágásba jusson. Thukydides ezt az alkotmánytervezetet nevezi a legjobbnak az idejebeli athéni alkotmányok közül. Elméletileg tán úgy is van a dolog, de a gyakorlat nem adott neki igazat, s az egész alkotmány csak addig állott fenn, míg a «hajóscsőcselék» a hajóhadnál volt elfoglalva.
Mindezen események természetesen nagyon kárára váltak Athén hadi-erőkifejtésének, s az ellenség nem is késett kiaknázni a helyzetet. Orôpos még a tél folyamán a boiotiaiak hatalmába került, tavaszszal és nyáron az eddig rendületlen hellespontosi városok is elpártoltak. Lampsakost ugyan a chiosi ostromzár abbanhagyása árán visszahódították az athéniek, de Abydos, Byzantion, Kalchedon, Selymbria, Perinthos, Kyzikos a peloponnesosi részre állottak, s ott is maradtak. Így athéni fennhatóság alatt már úgyszólván csak a thrák Chersonesos maradt, de ott is épen a legjelentékenyebb állam, Thasos szigete, melyben tavaszszal az oligarchia diadalmaskodott, máris alkudozásokat folytatott a peloponnesosiakkal. Szeptember eleje táján végtére Agesandridas vezetése alatt Euboia előtt mutatkozott egy 42 hajóból álló peloponnesosi hajóhad, ugyanaz, mely indulásakor az athéni hoplites-zavargásra adott alkalmat. Athén legott 36 hajót gyűjtött össze ellene, de az Eretria előtt vívott tengeri ütközetben vereséget szenvedett; 22 hajó az ellenség hatalmába került. Eretria már a csatában is a spartaiaknak segített; győzelmük után pedig az athéni telepesekből álló Oreoson kívül egész Euboia peloponnesosi részére állott. Most a spartaiak könnyebben eljuthattak Euboiába, mint maguk az athéniek, s Athén veszve lett volna, ha a peloponnesosiak a syrakusaiakéhoz hasonló tetterőt mutatnak. Athénben nagy volt a riadal; a vereség hatása alatt az új alkotmánytervezet megvalósult, a négyszázak tanácsa feloszlott, s a döntés minden állami ügyben az ötezeres gyülésre szállott, melynek mindenki tagja volt, a ki mint hoplites, saját vagyonából volt képes szolgálni, tehát a három felső soloni osztály polgárai. Ezen ötezer polgár közül ujabb, 400 tagból álló tanácsot választottak, továbbá új strategosokat és tisztviselőket. A hivatalok fizetéstelenségét továbbra is kimondtak. Az új alkotmány részletes kidolgozására 100 tagból álló bizottságot alakítottak, s hogy a hajóhadon szolgáló polgárokkal való kiegyezés útját egyengessék, visszavonták az Alkibiades számkivetéséről szóló határozatot. A megbukott oligarchia fejei közül Peisandros, Alexikles és mások még idején elmenekültek Dekeleiába; Archeptolemost és Antiphont azonban elfogták és kivégezték. Egyébként azonban egészben véve vérontás nélkül ment végbe az alkotmány módosítása. Az állam vezetését most Theramenes vette át, kinek eddigi oligarcha-pártfelei sohasem bocsátották meg, hogy a döntő perczben elvált tőlük, s Athén érdekeit felébe helyezte a párt érdekeinek. «Kothornos»-nak nevezték el; mint a saru mind a két lábra illik, úgy illeszkedett szerintük Theramenes először az oligarchákhoz, aztán a demokratákhoz. A valóságban azonban az új alkotmány nem demokratia, hanem a középosztály uralma volt, s a radikális demokraták nem kevésbé gyülölték Theramenest, mint a szélső-oligarcha pártiak.26
Az a nagy peloponnesosi hajóhad, mely Astyochos parancsnoksága alatt Rhodosban telelt (l. 340. l.), a nyár folyamán úgy szólván semmi egyebet sem művelt, minthogy átment Miletosba, s ott a Chiosból odarendelt hajóhaddal 112-re szaporodva, figyelemmel kisérte a Samosban lévő athéni hajóhadat. Oka e tétlenségnek a Tissaphernes pontatlanságán kívűl főleg Astyochos gyámoltalansága volt. Utóda, Mindaros azonban, ki nyár közepén vette át a hajóhad vezetését, jól ismerve az athéniek legsebezhetőbb helyét, a Hellespontos ellen fordult, melynek birtoka Athénre nézve a város gabona-szükséglete miatt valóságos életkérdés volt. Pharnabazos phrygiai satrapa támogatásában bízva augusztus vége felé 88 hajóval szerencsésen elért Abydosba. A samosi hajóhad 76 hajóval követte, s Sestos és Abydos között győzelmet aratott rajta, mely nem volt ugyan nagyon fényes, de annyi eredménynyel mégis járt, hogy hirére Kyzikos ismét visszapártolt Athénhez. A Mindaros segítségére induló Agesandridas-féle euboiai hajóhadat a vihar Athos hegyfoka körül majdnem egészen megsemmisítette, a Rhodos felől érkező, 14 hajóból álló maradék-hajórajt pedig, mikor épen be akart hajózni a Hellespontosba, megtámadták az athéniek. Mindaros Abydos felől azonnal segélyére sietett a szorongatott hajóhadnak, s ujabb nagy tengeri csata fejlődött ki, melyben a Samos felől 20 hajóval odaérkező Alkibiades közbelépése ismét az athénieknek adta a diadalt. A peloponnesosiak 30 hajó veszteséggel visszamenekültek a partra, Pharnabazos seregének fedezete alá. Tissaphernes ekkor, látván az athéniek szerencséjét, elfogatta Alkibiadest; de ennek sikerült megszöknie a fogságból. A további műveleteknek a tél véget vetett.
A 410. év tavaszán az athéniek Theramenes vezérlete alatt további 20 hajóból álló segítséget kaptak, s így 86 hajóra szaporodott hajóhadukkal Mindaros után vitorláztak, ki időközben Abydosból Kyzikosba távozott, s ezt a várost ismét spartai részre térítette. Miközben hajóhada a kikötő előtt czirkált, váratlanul rátámadt az Alkibiades, Theramenes és Thrasybulos vezérlete alatt álló athéni hajóhad, elvágta Kyzikostól és a nyilt part felé terelte. Mind a két sereg partra szállott, s jóllehet Pharnabazos serege fedezte a peloponnesosiakat, az athéniek mégis teljes diadalt arattak ellenfeleiken. Mindaros elesett, a peloponnesosi hajókat mind elfoglalták az athéniek, (a syrakusaiak elégették a magukéit): de a peloponnesosi sereg nagy része mégis megmenekült, s a győzelemnek csak addig volt értéke, míg a peloponnesosiak a Pharnabazosból kapott fából perzsa pénzen új hajókat nem építettek. Kyzikos és Perinthos a csata után azonnal ismét meghódoltak Athénnek; Alkibiades Byzantionnal szemben, a mai Skutari helyén erősséget építtetett, s Theramenes 30 hajóval ott maradt az annyira fontos hellespontosi átjáró szabadon tartására.
Spartában a sok tengeri veszteség hatása alatt ismét megerősödött a békepárt, mely hajlandó lett volna az akkori helyzet alapján békét kötni, Dekeleiát cserébe adva Pylosért. Athén így még mindig megmaradt volna a telepítvények (kleruchiák), továbbá Samos, Lesbos, a Kykladok és a thrák Chersonesos birtokában, s így a feltételek eléggé kedvezők voltak reá nézve, mert a perzsa segítséggel szemben minden győzelme csak ideiglenes jelentőségű volt s az adók megszüntetése óta a strategosok kiméletlen pénzzsarolása folyvást rontotta iránta a hangulatot. De a győzelmeknek Athénben is megvolt a maguk hatása; most, hogy Athén tengeri uralma újból megszilárdúlni látszott, ujra felütötte fejét a demokratia. Élén ekkor Kleophon, az iparososztályból való polgár, állott; az ő vezetése alatt állították vissza a 413. év előtti demokratia legtöbb intézményét, többi közt a birák napidíjait; neki tulajdonítják a theorikon intézményét is (l. 452 lap), és meg kell adni, hogy a következő esztendőkben Kleophon, mint a pénzügyek vezetője, be tudta szerezni a szükséges összegeket, a nélkül, hogy a hadvezetésben zavar állott volna be, vagy hogy a polgárokat túlságos adóval terhelte volna. Theramenes átlátta, hogy az ellenzékkel szemben minden ellenállás haszontalan, s tán épen ezért hagyta el egyik hajóhad élén Athént. Abban, hogy az athéniek nem fogadták el az aránylag kedvező békeföltételeket, Kleophonnak kétségkivűl nagy része volt; de a döntés voltaképen a hajóhadon lévő polgárságtól, vagy még igazabban: Alkibiadestől függött. Alkibiadesnek pedig hadidicsőségre volt szüksége, hogy az államban nagyravágyásának megfelelő helyet foglalhasson el; Athén érdeke az ő szemében csak a magáé után következett.
Így a háború tovább folyt. Agis király Dekeleiából mindjárt a tárgyalások megszakítása után Athén felé nyomult, de az ellene vonult Thrasyllos seregét nem merte megtámadni. A 409. év tavaszán Thrasyllos 30 hajó élén Ionia elfoglalására indult, de Kolophon visszahódítása után Ephesosnál súlyos vereséget szenvedett a kyzikosi csatából menekült syrakusaiak és selinusaiak újonnan készült hajóhadától. Kénytelen volt vállalatát abbanhagyni, s a Hellespontosba hajózva egyesült Alkibiades hajóhadával. Az egyesült hajóhadak a 408. év tavaszán Kalchedonnál legyőzték a peloponnesosi őrséget és Pharnabazos seregét, úgy hogy a satrapa a csata után szerződésre lépett az athéniekkel, a következő feltételek mellett: Pharnabazos kötelezte magát az ellenségeskedés abbahagyására, az athéniek követségének a nagykirály elé juttatására, és 20 talentom fizetésére; az athéniek viszont elismerték Kalchedon függetlenségét, azzal a kikötéssel, hogy a város korábbi adóját azontúl is fizetni fogja. Aztán Alkibiades az európai part felé hajózott, s bevette előbb Selymbriát, aztán, hosszabb ostromlás után Byzantiont is. A következő (407) évben Thrasybulos Thasost és a thrák part többi elpusztított városait is visszahódította, úgy, hogy a 413. év előtti birodalomból most már csak az ión szárazföld, Chios, Rhodos és Euboia maradt az ellenség birtokában. Pylost és Nisaiát azonban időközben elvesztették az athéniek.
Mialatt Alkibiades visszahódította a hellespontosi városokat, Siciliában is fontos változások történtek. Az athénieken aratott győzelmük után a syrakusaiak demokratikus irányban módosították alkotmányukat, a többi közt a hivatalok sors útján való betöltését is kimondották. A radikális demokrata párt feje Diokles volt: a kyzikosi csata kimenetele ürügyet adott az aristokrata párt fejének, Hermokratesnek számkivetésére, kinek már Syrakusai védelmében nagy érdemei voltak, s ki azóta a syrakusai hajóhad élén az Aegeus-tengerben harczolt az athéniekkel. Helyébe és a többi strategosok helyébe ujakat küldtek a hajóhadhoz a syrakusaiak. De a demokratia nem volt tartós: a Karthagóval kitört háború nemsokára egész Sicilia viszonyait átalakította.
A háborúra az adott okot, hogy a segestaiak, kiket hatalmas szomszédjuk, Selinus végromlással fenyegetett, szorultságukban a karthagóiakhoz fordultak segítségért. Karthagó a himerai szerencsétlen csata óta (l. 229. lap) nem elegyedett belé Sicilia ügyeibe; most azonban komoly érdekei forogtak kockán, mert ha Selinusnak sikerül az elymosok meghódítása, akkor fenyegetett nyugati gyarmatai érdekében idővel még rosszabb körülmények közt kellett volna háborút indítania. Így történt, hogy valamint az ötödik század elején is egy időben támadta meg a két nagy hatalom, a perzsák és a karthagóiak, Görögországot, úgy most is majdnem ugyanabban az esztendőben avatkoztak bele egyszerre keleten és nyugaton a görögök ügyébe. A 409. év nyarán egy kisebb karthagói sereg már jelentékeny diadalt vívott ki a selinusiak felett, a következő tavaszszal pedig a karthagói fősereg, magának Hannibal királynak vezérlete alatt bevette és elpusztította Selinust, s polgárait kiirtotta vagy rabszolgaságra adta. Aztán az északi parton lévő Himera ellen fordult s jóllehet a syrakusai sereg, – négyezer hoplites Diokles vezérlete alatt, – ezúttal idejében érkezett meg, s az Aegeus-tengerből visszarendelt syrakusai hajóhad is megjelent a kikötőben, mindamellett ezt a várost is bevette és elpusztította. A selinusi késedelem és a himerai kudarcz nagyon megrendítette Dioklesnek és pártjának tekintélyét Syrakusaiban; a számkivetett Hermokrates Pharnabazosból kapott pénzen egynehány hajót szerelve föl, visszatért Siciliába, s mintegy 1000 himerai menekült segélyével megkísérlette a Syrakusaiba való bejutást, de sikertelenűl. Syrakusai pártja csak akkor kezdett mozogni, mikor nem nagy haderejével saját szakállára megerősítette és újra benépesítette Selinust, s gazdag zsákmányra tett szert egy sikerült portyázásával Panormos (Palermo) és Motye vidékén. Dioklest számkivetették; de Hermokrates visszahivását nem sikerült a pártnak kieszközölni, s mikor Hermokrates erőszakkal tört be a városba, utczai harcz támadt, melyben a nagy multú vezér dicstelenűl veszett el. (407. Kr. e.) A 406. év tavaszán a karthagóiak Himilkon vezetése alatt ujra átkeltek Siciliába, ezúttal Akragast vették ostrom alá, s jóllehet Daphnaios syrakusai vezér alatt az összes siciliai városokból mintegy harminczezernyi sereg gyült egybe a közös ellenség ellen, tél közepén mégis ellenállás nélkül hatalmukba került a város. Lakosai a siciliai sereg ótalma alatt Gelába telepedtek át. Az ujabb kudarcz arra mutatott, hogy a sereg vezetői vagy árulók, vagy alkalmatlanok a hadvezetésre. Syrakusaiban Hermokrates pártja ilyen körülmények közt új erőre kapott, s élére most két előkelő polgár, Hipparinos és Philistos mellett egy fiatal katonatiszt, Dionysios állott, ki Akragas védelmében igen kitüntette magát s így nagy népszerűségre tett szert. Dionysios indítványára a népgyülés letette a régi hadvezéreket, s ujakat választott helyükbe, köztük magát Dionysiost is. Ez azonban saját tiszttársai ellen is alkalmazta az egyszer már sikerűlt fogást: őket is árulással vádolta, s a nép, mely még nem feledte el a Gelon dicsőséges hadjáratait, elhatározta, hogy azontúl egy emberre, épen a népszerű Dionysiosra bizza a sereg vezetését. A nagyratörő vezérnek uralma megállapításához még csak testőrségre volt szüksége. Rövid időn erre is szert tett: Syrakusaiba rendelte az akkor Gelát őrző akragasi zsoldoshadat, s egyéb hiveiből is alkotott külön ezer főnyi testőrséget. Ekkor aztán elfoglalta a fegyvertárat, és nyiltan kezébe ragadta a kormányt. Ellenfeleit, Daphnaiost és Damarchost kivégeztette, Hermokrates leányát feleségül vette s nőtestvérét Hermokrates sógorához adta nőül. A nép csendesen tűrte az államcsinyt; főgondja most a karthagóiaktól való menekvés volt. Ezek csak Dionysios fővezérsége idején, 405 nyarán, mozdultak ki Akragasból, s jóllehet ismét az összes siciliai városok csapatokat küldtek Dionysios seregébe, ostrom alá fogták s bevették Gelát és a szomszédos Kamarinát is. Ezzel az egész déli part a karthagóiak hatalmába került. A syrakusai sereg visszavonulása alkalmával az elégületlenség lázadásra vezetett. A syrakusai lovagok, a város legelőkelőbb családjainak tagjai, előrevágtattak a városba, elfoglalták a fegyvertárat, feldúlták az uralkodó házát, és halálra kinozták feleségét. A nyomukban járó Dionysios azonban csakhamar ismét helyreállította a rendet s ettől kezdve zavartalanúl uralkodott. A karthagóiakat Syrakusai megtámadásában dögvész akadályozta meg, melynek Hannibal is áldozata lett, s így békét kötöttek Dionysiosszal az akkori helyzet alapján. Így a már elfoglalt görög városok Karthagó uralma alatt maradtak: lakosaik visszatérhettek, de adófizetésre köteleztettek. Az elpusztult Himera környékén a karthagóiak Thermai katonai gyarmatot alapították: ebbe költöztek vissza a régi város visszatérő polgárai is.
Míg a nyugati nagy demokratia ilyenformán ismét katonai egyeduralommá változott vissza, addig a keleti nagy demokrata állam is gyors léptekkel közeledett felbomlásához. Sőt egy ideig úgy látszott, hogy itt is egyeduralom váltja fel a demokratiát. Athén hatalmának ez időbeli aránylagos szilárdságát kivált Alkibiadesnek köszönhette, ki 411 óta, mint a sereg választott vezére, úgyszólván felelősség nélkül uralkodott az athéni terület legnagyobb részén. A Hellespontos meghódítása után elérkezettnek látszott végre az idő, hogy az uralmat magában Athénben is megszerezze.27 407. tavaszán megválasztatta magát strategosnak, s aztán általános lelkesedés közepett (épen a plynteriák ünnepén, május végén), bevonult Athénbe, melyet nyolcz év óta nem látott. Feloldották az átok alól, s korlátlan hatalommal ruházták fel a hadjárat vezetésére. Mindenki azt várta, hogy Alkibiades most kezébe keriti az uralmat, s ha hazájának és saját magának érdekeit jól megfontolja vala, el is kellett volna magát szánnia e lépsre, mely nélkül hazatérése sem az államnak, sem magának nem válhatott tartós hasznára. Azonban, mint egykor Siciliában, úgy most is a döntő perczben nem volt hozzá bátorsága, hogy a törvény útjáról letérjen: a nyarat Athénben mulatta át, és végre őszszel 100 hajóval, 1500 hoplitesszel és 150 lovassal Ióniába indult. Hazáját nem látta viszont soha többé.
A harcz szinterén ugyanis azalatt ismét olyan változások történtek, melyek igen megnehezítették Athén helyzetét. A kyzikosi csata és a syrakusai hajóhad eltávozása óta a spártaiak folyvást hajóhaduk szaporításán fáradoztak, s 407. nyarán 90 hajót gyüjtöttek össze Ephesos előtt. Vezért is olyat találtak a hajóhad számára, ki mind hadvezéri, mind diplomatiai ügyességben, mind vitézségben, mind önzetlenségben minden elődjét felülmúlta: a vagyontalan de előkelő családból való Lysandrost. Azonkivül a perzsiai állapotok is megváltoztak. 407 tavaszán Tissaphernes satrapa helyét Sardesben az ifjabb Kyros, Dareios király második fia, foglalta el, ekkor még alig felserdült (17 éves) ifjú, de erős, nagyravágyó jellem, kinek már ekkor az volt a czélja, hogy atyja halála után bátyja, Artaxerxes helyett ő viselje az Achaimenidák koronáját. Úgy gondolkodott, hogy a spartaiak barátsága annak idején még nagy hasznára lehet, Lysandros diplomatiai ügyessége pedig megkönnyítette a velük való érintkezést: így a peloponnesosi hajóhadat nagyobb összegekkel és pontosabban gyámolította, mint elődje. Ilyen körülmények közt az Alkibiades új expeditiójához fűzött remények nem valósultak meg. Alkibiades nemsokára pénzzavarba jutott, mit leginkább a szövetségesek éreztek meg. A 406. év tavaszán pedig, Alkibiades távolléte idején alvezére Antiochos, a fővezér határozott meghagyása ellenére, Notionnál megtámadta a peloponnesosi hajóhadat; vereséget szenvedett, s tizenöt hajó az ellenség kezébe került. A reményükben csalatkozott athéniek Alkibiadesnek tulajdonították a kudarczot, s a következő évre nem választották meg strategosnak. Alkibiades vissza sem tért többé Athénbe, hanem hellespontosi erősségeibe vonult, melyeknek birtokát maga számára jó eleve biztosította. A hajóhad vezetését vezértársai egyike, az ujra megválasztott Konon vette át. Spartai részen is más lett a fővezér: Lysandros helyébe a 406. év nyarán Kallikratidas lépett, erős jellemű és nagy nemzeti önérzésű férfiú, ki a perzsák előtt való meghunyászkodásnál többre becsülte volna Sparta és Athén egymással való megegyezését. Hadvezetése szerencsésen kezdődött; az athéniek chiosi erősségét és Methymnát bevette, s aztán 140 hajóból álló hajóhadával Mytilene előtt legyőzte Kononnak sokkal gyengébb (hatvan hajóra apadt) hajóhadát; harmincz hajót elfogott, a többit Mytilenebe szorította, a hol a megadás élelem hiányában csak idő kérdése lehetett. Azonban Athén minden megtett a fenyegető végromlás megelőzésére; minden fegyverfogható embert harczra szólított; zselléreknek polgári jogot, rabszolgáknak szabadságot igért, s a költségek fedezésére az akropolisi templomok összes még meglevő kincseit felhasználta. Így egy hónap mulva 150 hajóból álló új hajóhadat küldhetett Mytilene felmentésére. Kallikratidas ötvenet Mytilene előtt hagyott időközben 170-re szaporodott hajóiból, a többivel pedig az érkező ellenséges hajóhad elé vitorlázott. A lesbosi tengerszoros déli bejáratánál, az Arginusai nevű szigetcsoport előtt folyt le a nagy tengeri ütközet, melyben ezúttal az athéniek győztek. Kallikratidas elesett, hetven hajóját elfogtak vagy elsülyesztettek, a többi Chiosba és Phokaiába menekült. De a csata után vihar keletkezett, úgy hogy az athéni vezérek sem a mytilenei hajóhadat fel nem szabadíthatták a zár alól, sem saját hajótörötteik megmentéséről és halottaik összeszedéséről nem gondoskodhattak. Az utóbbi két mulasztás annál jobban felháborította otthon az athénieket, mert ezúttal még az evezősök nagyobbrésze is polgárokból állott, nem zsoldosokból. A hadvezéreket felfüggesztették és Athénbe rendelték. Ezek megpróbálták a hibát a trierarchosokra, köztük Theramenesre és Thrasybulosra tolni: de ezzel csak rontották helyzetüket, mert most már épen Theramenes és pártfelei lettek fővádlóikká. Az elkeseredés nőttön-nőtt, s a nép elhatározta, hogy az ügyet nem is teszi át a heliaia elé, hanem maga a népgyülés hoz a vádlottak felett itéletet, még pedig nem egyenkint, mint a törvény rendelte, hanem valamennyi felett együttesen. Hiába emelt óvást a törvénytelen eljárás ellen Sokrates, ki akkor épen prytanis volt. Az itélethozatal megtörtént, s halálra és vagyonelkobzásra szólott. A nyolcz vezér közül az Athénben jelenlevő hatot: Periklest, Perikles és Aspasia fiát, Thrasyllost, a samosi mozgalom egyik vezetőjét, Diomedont, Lysiast, Erasinidest és Aristokratest kivégezték. Theramenes megmenekült, úgyszintén Protomachos és Aristogenes is. A hadvezérek elitélése érthető, ha megfontoljuk, hogy alig volt athéni család, mely a hajótöröttek közt rokonát ne gyászolta volna, s ha tekintetbe vesszük nehéz helyzetét az athéni népnek, mely ez időben egy diktátor erős kezére szorúlt volna, s a helyett folyvást az oligarchák cselszövényei tartották izgalomban: de törvénytelen lefolyása szégyenfoltot ejtett Athén alkotmányán, s politikai és gyakorlati szempontból sem vált becsületére Athénnek.
Az Alkibiades és társai helyébe választott vezérek szomorú sorsa annyiban mutatott visszahatást a következő választásokra, hogy Adeimantost, Alkibiades barátját is megválasztották vezérnek a következő évre. Magának Alkibiadesnek visszahivása azonban a Kleophontól vezetett tömeg ellenzése miatt nem sikerült. Hadvezérek lettek még: Konon és Philokles, s később Menandros, Tydeus és Kephisodotos. Elhatározták, hogy ezentúl felváltva viselik a fővezéri tisztet, a mi természetesen az egységes vezetésnek nagy kárára vált. Sparta a vereség benyomása alatt ujra békét ajánlott Athénnek az akkori helyzet alapján: de Athén Kleophon indítványára ismét visszautasította az igényeinek meg nem felelő feltételeket.
A háború tovább folyt. Az Eteonikos vezérlete alatt Chiosnál összeszedelőzködött peloponnesosi hajóhad, Kyrosszal egyetértve, ismét Lysandrost kivánta fővezéreűl; elküldték tehát, nem ugyan fővezéri (nauarchosi) minőségben, mert ezt a hivatalt kétszer nem lehetett viselni senkinek, hanem segédtiszti (epistoleus) czímmel, de felhatalmazták a hajóhad vezetésére. 405 nyarán Kyros pénzbeli segítsége ismét lehetővé tette, hogy a peloponnesosi hajóhad támadásra gondoljon. Hellespontos felé fordult, s Lampsakost hatalmába kerítette. Az athéniek nyomon követték a kétszáz hajóból álló peloponnesosi hajóhadat, s 180 hajóval Lampsakosszal szemben, Aigospotamoi kikötőjében foglaltak állást, a nélkül, hogy valamely közellevő erősségre támaszkodhattak volna. Lysandros egyelőre nem fogadta el a felajánlott ütközetet és csak az ötödik napon támadt rá egészen váratlanul az athéniekre, kik beleunva a hosszas várakozásba, elszéledtek volt a parton. A meglepett athéni hajóhad Konon 20 hajója kivételével az ellenség hatalmába került; a legénység egy része Sestosba és a többi chersonesosi városokba menekült, nagyobb része azonban fogságba került. Háromezer athéni foglyot Lysandros kivégeztetett; csak Adeimantost kimélte meg, ki, úgy látszik, titkos összeköttetésben állott vele. A háború ezzel el volt döntve; Athénnek nem volt többé módjában, hogy új hajóhadat szerezzen. Még a menekült hajók nagy része is elpusztult útközben; Konon 8 hajóval Euagorasnál, a kyprosi Salamis királyánál, keresett menedéket. Sestos, Byzantion, Mytilene sorban megadták magukat Lysandrosnak; Thrakia is meghódolt neki. Az összes szövetségesek között csakis Samos maradt meg athéni részen.
Athénbe a katasztrófa hirét a szerencsésen megmenekült Paralos nevű állami hajó vitte meg. Nagy volt a rémület és aggodalom: a végromlás bizonyosnak látszott, de a város minden intézkedést megtett, hogy bukása ne legyen egészen dicstelen. Az összes atimiával (a polgári jogok egészben vagy részben való megvonásával) sujtott polgároknak visszaadták jogaikat, a hű samosiaknak is polgári jogot adtak. A várost megerősítették. Lysandros azonban nem akarta megvívni a várost: a spartaiak tudvalevőleg sohasem voltak mesterek a városvívásban. Megelégedett Athén teljes körülzárolásával. Ő maga 150 hajóval először a melosiaknak és aiginaiaknak adta vissza szabadságukat és birtokaikat, s aztán Athén kikötője, a Peiraieus előtt foglalt állást. A szárazföld felől pedig, egészen a falak közelében, az Akademia mellett Agis serege ütött tábort, melylyel időközben a Pausanias király vezetése alatt álló egész peloponnesosi sereg egyesült. Ez a sereg tél kezdetén ugyan ismét elvonult hazájába, de a hajóhad, mely a várost minden tengeri közlekedéstől elvágta, teljesen elég volt a város kiéheztetésére. Január táján megkezdődtek a békealkudozások, de az athéniek, mintha még mindég nem értették volna meg helyzetük reménytelen voltát, Kleophon izgatására nem egyeztek bele a spartaiak feltételeibe: közvetítőül Theramenest küldték Lysandroshoz, kinél az három hónapig időzött. Azonközben a szükség növekedtével megerősödött a békepárt; Kleophont törvényszék elé állították, és kivégezték, s a végre visszatért Theramenest teljes hatalommal Spartába küldték a békeszerződés megállapítására. Természetesen most már még szigorúbbak voltak a feltételek, sőt a korinthosiak és thebaiak egyenesen Athén elpusztítását s polgárainak rabszolgaságra adását követelték; de Sparta nem egyezett belé ebbe a barbár eljárásba, s így a békeföltételeket a következőképen szabták meg: Athén megtartja önállóságát, megmarad Attika és Salamis birtokában, ellenben lemond minden külső birtokáról, lebontja a Peiraieus kikötő erődítményeit és a kikötőt a várossal összekötő «hosszú falakat», összes hadi hajóit, tizenkettő kivételével, kiszolgáltatja, a számkivetetteket visszahivja, s kötelezi magát, hogy háború esetén Spartának vezetése alatt harczol. A 404. év munichion (április) havának 16. napján az athéni népgyűlés megszavazta a feltételeket, s Lysandros azonnal hozzáfogott a hosszú falak lebontásához. Fuvolaszó és a szövetségesek örömkiáltásai közt folyt a rombolás, abban a reményben, hogy ez a nap a hellének szabadságát örökre biztosítja. Egyébként a spartaiak nem bántak rosszúl a bevett várossal. Még csak őrséget sem rendeltek belé. A kiméletben bizonyosan nagy része volt az athéni oligarchiával való titkos egyességnek, melylyel ilyen körülmények közt a demokrata párt nem mérkőzhetett többé. Az ötszázak tanácsa is az oligarchák és a spartaiak részére állott, s épen az ő intézkedésére börtönözték be a demokrata liga fejeit, köztük Strombichides volt hadvezért. De az oligarcha párt még így sem érezte magát biztonságban s visszahivta a Peiraieusba Lysandrost, ki időközben Samost foglalta el, s visszatelepítette oda a nyolcz évvel azelőtt számkivetett birtokoscsaládokat. Most népgyűlést hivtak össze, melyen Theramenes azt az indítványt tette, hogy szüntessék meg a demokratiát és állítsák vissza az «ősi» alkotmányt. Lysandros fenyegető közbelépése következtében a népgyűlés 404. nyarán elhatározta, hogy harmincz embert váalszt «amaz ősi törvények megállapítására, melyek szerint a várost kormányozni kell». A választás természetesen Theramenesre és az oligarchák jelöltjeire esett. A Peiraieus erődítményeit és a hosszú falakat végkép lerombolták, a hadihajókat kiszolgáltatták. Lysandros hazatért Spartába; a háború véget ért.
Athén szövetséges-államaiban már előbb magukhoz ragadták az uralmat a birtokos osztályok, s az athéni oligarchák és a peloponnesosiak segítségével néhol még a négyszázak uralmának bukása után is megtartották. 408-ban Chiosra is visszatelepedtek a számkivetett aristokraták, s később Lysandros egészen oligarchikus alkotmányt adott az államnak. A kisázsiai városokban is diadalmaskodott az oligarchia, ott is kivált Lysandros működése következtében. Az aigos-potamoi ütközet után az elfoglalt városokban mindenütt tíz emberből álló oligarchikus kormányt (u. n. dekarchiákat) alapítottak a spartaiak, s ezt az alkotmányt a lehetőséghez képest a régi szövetséges-államokra is rátukmálták. Tagjait születésre és vagyonra való tekintet nélkül legmegbizhatóbb pártfeleikből válogatták össze, kik persze legtöbb esetben mégis a vagyonos és művelt osztályba tartoztak. Így a birtoktalan tömeg uralma, az ochlokratia, majd az egész görög világban eltünt. A demokratia is már csak Argosban, Mantineiában, Elisben, Kyrenében, Korkyrában és Alsó-Italiában tartotta fenn magát; Syrakusaiban katonai-tyrannis alakult. Egész keleten ismét a birtokososztály, a «nemesek és jók» (kaloi kagathoi) kezébe került az uralom. Az athéni birodalom végkép felbomlott; Hellas először egyesült egy állam, Sparta fennhatósága alatt. A jövő attól függött, hogyan tudja Sparta, mely a kisázsiai részeket máris áldozatul vetette a perzsa hatalomnak, megvalósítani azt az igéretét, melyet a háboru folyamán hangoztatott: az összes hellének felszabadítását.