Sophokles.
(A római Lateránban levő márványszobor).
XX. FEJEZET.
A költészet és művészet virágkora. A tudomány fejlődése. Felvilágosodás és reakczió. Sokrates. A tömeguralom.
A perzsa háborúk idején a görög anyaországban még a költészet és a képzőművészet volt a közérdeklődés tárgya; a tudományos vizsgálódás, mint láttuk, nem ott, hanem Ioniában idnult meg, s jó ideig nem is vert gyökeret Hellasban. Ellenben a költészet és képzőművészet önálló továbbfejlődésére a VI. század minden föltételt megadott; eloszlatta a legfőbb technikai nehézségeket s feloldotta az egyéniséget az idegen hatás és a conventiók békói alól. A pálya szabad volt, és a perzsa-háborúkat követő hosszú béke az államoknak is, a magánosoknak is gazdagon megadta a külső eszközöket is ideáljaik megvalósítására. A szellemi mozgalom élén az a két hatalom állott, mely épen a barbárokkal való harczoknak köszönhette kiválóságát: Athén és Syrakusai, továbbá a virágzó kereskedelmű és iparú argosi vidék. Ezeken a földeken jutott a művészet aránylag rövid idő alatt olyan virágzásra, a minővel az emberiség történelmében sehol sem találkozunk többé. Alkotásai még a ránk maradt csekély töredékekben is örök forrásai a tiszta esztetikai élvezetnek, biztos alapjai a későbbi korok költészetének és képzőművészetének. A Periklesről elnevezett korszak örökké mint a művészet aranykora fog feltünni lelki szemeink előtt.
Az oroszlánrész a fejlődésben Athént illette, noha nem minden téren. A költészet egy ágát, a lyrai költészetet, ott nem igen művelték. Simonides nem volt athéni születésű, Pindaros költészete pedig épenséggel nem áll közelebbi viszonyban Athénnel, mint akármely más görög állammal, sőt inkább dór, mint ión szellemű. A thebai Pindaros (520–440) még a perzsa háborúk előtti Görögország képviselője, melynek szellemi középpontját a delphoi orákulumon kívül a nagy nemzeti versenyjátékok tették. Korunkig fennmaradt diadalénekeiben ő adott legnemesebb kifejezést az ezen játékok-keltette magasztos érzelmeknek, az egyes diadalokat csak alkalmul használva valláserkölcsi eszméinek kifejtésére. Magasztalja a férfierőt, de fődolog előtte mégis csak az istenfélelem. A Stesichoros-féle kardalköltészet neki és idősb kortársának, a keosi Simonidesnek (558–468) köszönheti betetőzését. Nyelvük pompája, a gondolatok mélysége, a rhythmusok mesterséges tarkasága, a zene finomsága olyan egészszé egyesült költeményeikben, melyhez hasonlót még nem látott a világ. Pindarosban elérte a görög lyra azt a tetőpontot, melyen túl további fejlődés nem volt lehetséges. A perzsa háborúk kora nevelt ugyan még nehány hires mestert ebben a fajban is, mint a rhodosi Timokreont, és Bakchylidest, Simonides öcscsét; de ezek közül Pindarosszal egyik sem mérkőzhetett.23 Általában az V. század közepe táján enyészetnek indult a kardalköltészet; az idők demokratikus áramlata a költészetet is arra ösztönözte, hogy ne egyes embereket magasztaljon, hanem az összesség szolgálatába lépjen. A görög költészet és zene továbbfejlődésében az államilag szervezett kultuszhoz csatlakozott, s Attikában ütött tanyát: ott születtek, ott működtek a VI. század végével már magas fokra fejlődött új költői műfajnak, a tragédiának nagymesterei: Aischylos, Sophokles és Euripides.
Aischylos, Euphorion fia, előkelő athéni családból született (525-ben Kr. e.). Ifjúsága a tyrannosok elüzésének idejébe, férfikora a perzsa háborúk idejébe esik, melyeket vitézül végigharczolt. A tragédia külső és belső fejlesztését neki tulajdonítja a hagyomány. Külső fejlesztését abban, hogy ő alkalmazott először egy második szinészt s addig ismeretlen színpadi eszközöket, színfalakat, ruhákat stb.; belső fejlesztését, mert (épen a technikai vivmányok következtében is) ő adott igazi önállóságot a párbeszédnek (dialogusnak), ő tette azt a cselekvény hordozójává, noha a kardalok még nála is aránytalanul nagy szerepet játszanak. Aischylos tragédiái a karok előadásaival kapcsolatos párbeszédsorok; tárgyuk mindig egy-egy olyan nagyfontosságú, magasztos esemény, melyben az emberi szenvedélynek és az isteni gondviselésnek küzdelme nyilvánul, de mindig ez utóbbi győzelmére. Ő is tetralogiákat költött, azaz: három-három összefüggő tárgyú tragédiát (trilogia) és hozzájuk egy-egy satyrdrámát, összesen 84 darabot. Tárgyait (egy darab, a Perzsák kivételével) mind az istenek és herosok világából vette: állítólag saját maga úgy nyilatkozott darabjairól, hogy nem egyebek mint «morzsák Homeros asztaláról». De voltaképen egészen a maga nagy korának szelleme nyilatkozik meg bennük; fenségesek minden ízükben; fenségesek alakjaik, fenséges cselekményük, fenséges még előadásuk és nyelvük is. Minden egyes darab egyúttal kisérlet egy-egy erkölcsi probléma megoldására. Aischylos főproblemája még ugyanaz, mely a hét bölcs korát is foglalkoztatta: az isteni igazságosságban való hitnek megegyeztetése a földön tapasztalható, itt-ott fonáknak látszó világrenddel. S ő a problemát úgy oldja meg, hogy erkölcsi érzéke megnyugvást talál benne. Az istenek irigységében, a bűn örökölhetőségében való hit a korabeli köznép hite: ő maga személyes bűn, elbizakodottság, elvakultság nélkül nem képzelhet büntetést. Nem is az iránytalan, sötét végzetnek tulajdonítja az igazságszolgáltatást, hanem az atyja uralmát megdöntött ifjú istenség, Zeus kezébe teszi le; őt magasztalja, mint az erkölcsi világrend őrét. Egy emberöltőn át nevelte honfitársait ezen magasabb erkölcsi álláspontra; élte végét azonban nem töltötte Athénben. Valószínű, hogy nem egyezett meg gondolkodásával az V. század közepének felvilágosodott, a hagyományokkal szakító iránya. Elhagyta hazáját és Gelában halt meg 456-ban.
Sophokles.
(A római Lateránban levő márványszobor).
Fiatalabb kortársa, Sophokles, 495-ben született Kolônos községben, közel Athén városához. Átélte majd az egész V. századot (405-ben halt meg), de egész egyénisége Perikles korszellemének megtestesülése, kivel személyes barátságban is állt. A hagyomány szerint 123 drámát írt, melyek közül legtöbb első vagy második díjat nyert az ünnepi pályázatokon. Nála a tetralogia már csak forma, s az egy-egy tetralogiába tartozó darabok közt nincs tárgyi összefüggés. Épen az mutatja haladottabb művészi érzékét, hogy a tragikus cselekményt egy-egy drámára szorította. Tárgyait ő is a mythoszból veszi, de előtte nem maga a mythosz fontos, sem a benne nyilvánuló vallás-erkölcsi eszmék, hanem maga a cselekmény, s a cselekmény fejlődésének lélektani megokolása a szereplő személyek lelkiállapotaiból. Különösen nagy mester a rendkivűli módon, nagy lélekkel elviselt emberi szenvedések feltüntetésében. Erkölcsi felfogása távol áll a hagyományokkal szakító kor felvilágosodottságától. Az emberi szenvedélynek a sorssal való küzdelme nála is közönséges: az elvakult ember a maga fejességével saját maga idézi fel maga ellen a sors csapásait (ú. n. sophoklesi irónia). De megnyugvást keres és talál abban az eszmében, hogy az istenség legjobban tudja, mi igazán jó és hasznos az emberre nézve, s hogy azért az egyénnek, mint az egész egy tagjának, jámborul meg kell nyugodni abban, a mit az istenség rámért. Szerkezet, színszerűség dolgában Sophokles darabjai sokkal közelebb állanak a modern drámához, mint Aischyloséi: kardalai sokkal rövidebbek, kisebb számúak, a cselekményt teljesen a szereplő személyek viszik előre és oldják meg. Neki tulajdonítja a hagyomány a harmadik színész alkalmazását, mely újításában később Aischylos is követte.
Euripides (480–406) az utolsó a három mester között. Csak 15 évvel fiatalabb Sophoklesnél, s vele egy időben halt meg; de azért teljesen más kor fia, – egyénisége meg sem érthető amaz általános szellemi mozgalmak ismerete nélkül, melyek az V. század második felében az egész hellén világot átalakították. Az új idők eszméit ő hirdette először a színpadról, ő alkalmazta először a keletkezőfélben lévő rhetorika műfogásait, s a lyrikus részletekben a dithyrambikus költők zenei ujításait. A cselekmény megalakításában nem fogható Sophokleshez: de az egyéni jellemzés művészetében, a szenvedelmek részletes rajzában meghaladja. Herosok és typikus alakok helyett igazi, gyarló emberalakokat mutatott be, s Phaidrájában (Phaedra) ő alkalmazta először a szerelmet főmotivumúl. Persze, alakjainak hétköznapibb, modernebb természete sajátságos ellentétben áll a heroikus háttérrel, s általában Euripidesnek is meg kellett érni azt, a mit a legtöbb úttörő szellem megért: közönsége nem értette meg eléggé. De épen azok a dühös támadások, melyet ellene kivált a görög komédia (Aristophanes) intézett, mutatják, hogy a közönség műveltebb része nagyon is értette és ismerte darabjait. Hatását az is mutatja, hogy míg Aischylostól és Sophoklestől csak 7-7 darab maradt fenn napjainkig, addig Euripidest (ki összesen 92 darabot írt), ma is 17 darabjából ismerjük; a későbbi irodalomra való befolyásáról különben később még részletesebben szólunk.
Euripides.
(Visconti szerint).
Aristophanes.
(Mon. Inst. V. 55, Baumeisternél 128. l.)
A három nagy költő együttvéve mintegy háromszáz színdarabbal, nagyobbrészt tragédiával, emelte az athéni ünnepek fényét az V. század határain belül. Ez a termékenység némely modernebb (pl. az angol és spanyol) írókéhoz képest tán nem mondható rendkivülinek; de a Perikles korabeli drámairodalom élénkségéről csak úgy alkothatunk helyes fogalmat, ha tudjuk, hogy a három mesteren kívül még sok ünnepelt drámairója volt Athénnek, köztük olyanok is, kik valamely most már ismeretlen darabjukkal a nagymesterek egyes darabjai felett is győzelmet arattak.
A tragédiával azonos gyökerekből, s ugyanazon időben fejlődött ki Athénben a másik drámai műfaj, a komédia is, mely azonban még athéni virágzása előtt már Siciliában is magas fokára jutott a fejlődésnek. Alapítójául a hagyomány Epicharmos megarai (siciliai) származású költőt említi, ki szülővárosának feldulása után Syrakusaiban telepedett meg. Akkortájban még Hieron uralkodott a városban, s így Epicharmos nem politikai, hanem társadalmi tárgyakat dolgozott föl, melyekbe philosophiai problemákat is szivesen belevegyített. Utódai közül egy sem volt jelentékeny. Annál nagyobbszerű volt azonban e műfaj kifejlődése Athénben, hol mintegy 465 óta kezdtek államköltségen komédiákat is előadni. Első nagymestere Kratinos volt, Perikles kortársa; számos utódai közül Krates és Eupolis váltak ki, de legkivált Aristophanes (szül. 445 körül), kinek 11 darabja napjainkig is fennmaradt. Ő reánk nézve ennek az ú. n. ó-attikai komédiának főképviselője. Tárgyát a korlátlan demokratia közepett a napipolitika teréről vette, s kiméletlen kritikával ostorozta kivált a fennálló viszonyokat, a szereplő államférfiakat, a sophistikával kapcsolatos felvilágosodást, s általában mindenkit és mindent, még az államvallás isteneit is. De tévedés volna azért benne elkeseredett szívű, szigorú erkölcsbirót keresni, ki társadalmi és erkölcsi kérdésekben makacs és következetes konzervativ elvek alapján itél. A hagyományokhoz való ragaszkodás, a philosophusok, rhetorok, demagogusok, kivált Kleon, Euripides, Sokrates iránt nyilatkozó gyülölet nem egyébből ered nála, mint az istentől megáldott, született humorista és satirikus költő természetes iparkodásából, hogy tehetségéhez méltó tárgyakat találjon, s tehetségéhez méltó hatást keltsen a közönségben. Igazán «neveletlen kedveltje a Grácziáknak»; a mélyebb erkölcsi tartalom hiányzik műveiben, de legnagyobb féktelenségében is mindenütt elömlik rajtok az a hasonlíthatatlan báj, mely korának összes művészi alkotásait jellemzi: tiszta esztetikai szempontból az ó-attikai komédia tán legszebb, legbámulatosabb hajtása a görög költészet talajának. 24
Színi előadásokat Athénben csupán Dionysos ünnepein tartottak. Tragédiákat régibb időben évenkint csak egyszer, tavaszszal, a «nagy Dionysiákon», adtak elő, ekkor azonban sokat egymásután, mert minden évben három költő küzdött a diadalért, mindegyik egy-egy tetralogiával, azaz: három tragédiával és egy satyrdrámával. Komédiák ezen az ünnepen kívül még a télre eső Lenaia (borsajtoló) ünnepeken is kerültek előadásra: versenyek ez alkalommal is voltak, de csak egy-egy darabbal. Az a körülmény, hogy az előadások egyúttal versenyek voltak, s hogy ennélfogva kivált régebben majdnem kizárólag csak új darabokat adtak elő, megmagyarázza a görög drámairodalom rendkívüli termékenységét. A komédiákat tárgyuk természeténél fogva kizárólag belföldi költők szerezték; tragédiák azonban idegen városbeli költőktől is kerültek előadásra, pl. a chiosi Iontól, az eretriai Achaiostól, a sikyoni Neophrontól, a tegeai Aristarchostól, az akragasi Karkinostól. Valószínű, hogy mindezen, és még sok más görög városokban is voltak tragikai előadások. Biztosat e tekintetben azonban csak Syrakusairól tudunk, mely város szinpada számára Aischylos is Aetnai nőt költötte. De minden más szinpadnak csak helyi jelentősége volt: igazi hírnévre tragikus költő csak úgy tehetett szert, ha az athéni versenyeken aratott diadalt; komédiának pedig épenséggel nem lett volna értelme a kisvárosi színpadokon.
A színházi előadás nagyban különbözött a mienktől. Nappal, szabad ég alatt játszottak, többnyire óriási nézőtér előtt, melyen néha 20–30,000 néző foglalhatott helyet. A szinészek erős és jellegzetes arczvonású álarczokat, magas lábzsámolyokat (kothornos), vánkosokkal kitömött hosszú ruhákat hordtak, hogy a nagy térben kellőleg érvényesülhessenek. Nőszinészek nem voltak; a nőszerepeket is férfiak adták, mint a Shakespeare korabeli színpadon. Az előadás élénkség és mozgalmasság dolgában tehát nem volt a modern előadásokhoz fogható, s a technikai hiányok nagy befolyással voltak a dráma belső fejlődésére is. Az előadás költségeit (pl. a versenydíjakat) részben az állampénztárból fedezték, de a kar betanítását és felszerelését (choregia) magános polgárok vállalták magukra.
A többi költői műfajok az V. században a dráma mellett egészen háttérbe szorultak. A régi eposz ekkor már teljesen megcsontosult, felléptek ugyan egyes új epikus műköltők is, pl. Panyassis, Herodotos nagybátyja, ki a század elején Herakles tetteit énekelte meg, vagy a kolophoni Xenophanes, ki Elea alapítását foglalta eposzba: de a homerosi eposzok mellett mindezen műeposzok csak helyi jelentőségre tehettek szert. Az elegiaköltészet virágzott ugyan; a legjelentékenyebb költők pl. Simonides, Aischylos, Euripides is művelték: de az előbbi korszakhoz képest haladást még sem mutatott, mindaddig, míg a század végén a kolophoni Antimachos új irányba nem terelte.
Az egestai szinház, elől a theatron, hátul a skene. Reconstructio.
(A nézőtér alsó része most is ép.)
A képzőművészetek terén a nagy szabadságharcz hatása végkép lecsiszolta a görög alkotásokra tapadó keleties merevséget: a görög művészet ebben a korszakban fejlődött teljesen önállóvá, ebben szerezte meg az anyag felett való feltétlen uralmat.
Legkevesebb tennivaló aránylag az építészet terén maradt. Itt a kor szellemének megfelelőleg, még mindig a templomépítés volt a legfontosabb, ebben pedig már a VI. század nagy tökéletességre vitte. Most az arányok karcsúbbakká váltak, s az eddigi két stilusrendhez harmadikúl az u. n. korinthosi rend csatlakozott, azonban még nemcsak ebben a században, hanem még a következőben is csak ritkán, s többnyire vegyesen a többi két renddel. A dór stilus az európai részen, az ión az ázsiai részen uralkodó maradt. A zene és a dráma fejlődése azonban lassankint uj feladatokat is tűzött az épitészet elé. Zenei előadások számára, úgy látszik, még a perzsa háboruk előtt építette a samosi Theodoros Spartában az u. n. Skiast, az első e nemű épületet, melyről tudomásunk van. Hasonló lehetett az Odeionhoz, melyet Perikles készíttetett az athéni Akropolis tövében, 446-ban: ez félköralakú épület volt, melynek sátorformájú tetejét köröskörül oszlopok támogatták. Kőszinházakat az V. század folyamán még csak itt-ott építettek, pl. Syrakusaiban, az attikai Thorikos községben és Peiraieusban; Athénben Peisistratos óta csak a kar tánczhelye (orchestra) készült kőből, a nézőhelyek és a szinpad még csak faalkotmány volt. Legélénkebb Athénben volt a középítkezés e század folyamán: a várost a perzsa pusztítások után egészen ujra kellett építeni, a költséget meg bőven fedezte először a hadizsákmány, később pedig a szövetségesek adója. Themistokles még csak a legszükségesebb építkezésekre gondolhatott: megerősítette a várost és a Peiraieus kikötőt. Kimon tengeri hadjáratai aztán jobban megismertették az athéniekkel az ioniai városok berendezését, s az anyagi eszközöket is megszerezték a város szépitésére. Az ő idejéből valók a kerameikosi piacz (agora) diszes csarnokai, a Stoa Eleutherios (a szabadság csarnoka), Apollon Patrôos temploma, a Poikile, a Hermák csarnoka, az archeionok, s az egész piacz és a hozzávezető utczahálózat szabályozása; ő alapította a külső-kerameikosi diszes temetőt; valószinüleg már ő építette az agorától nyugatra a mai nap is majdnem teljes épségben fennálló u. n. Theseus-templomot is, egy peiraieusi kőalapon készült, homlokzatán hat márványoszlopos, metopa- és oromképekkel diszített épületet, melyet némelyek (Curtius) Herakles-, mások (Holm, Dörpfeld, Sauer) Hephaistos templomának tartanak. Legfőbb épitkezése azonban az Akropolis ujjáalakítása volt; új falakat vonatott, a talajt kiegyenlíttette, s Athene istennő új templomának alapját is megvetette a későbbi Parthenon (szűztemplom) alapja alatt. Kimon épitkezéseit aztán Perikles tetőzte be; az ő idejében lett Athén Hellas legszebb városává. Kivált az Akropolis tervszerű ujjáalakítására nem kimélt gondot és költséget. A Kimontól elkezdett Parthenont kibővített terv alapján (433-ra) végleg felépíttette Iktinos és Kallikrates épitőmesterek által: a még meglehetős épségben fennmaradt épület hatalmas, dór-stilusu peripteros (azaz: oszlopokkal környezett) templom volt, minden ismeretes görög templomok közt a legnagyobbszerü, legtökéletesebb. Az ő idejében készült továbbá a várba felvezető nagyszerű lépcsőzet, az u. n. Propylaiák (437–432 között), melyeket Mnesikles épített; akkor kezdték meg a perzsáktól lerombolt Erechtheionnak (Erechtheus heros és Athene Polias tiszteletére szolgáló ős-régi templomnak) átalakítását s megtoldását is a hat karyatisszal ékesített déli csarnokkal. Attika többi részeit sem hanyagolta el. Eleusisban a myteriumok számára új, nagyszerű épületet, a félsziget déli csucsán pedig, Sunion fokán, Athene tiszteletére új templomot emeltetett, melynek oszlopait még mai nap is messziről látja a tenger felől közeledő utas. Attikán kivül is keletkezett e század folyamán egynéhány új remekmű a templomépítés terén. A didymai Apollon elpusztult temploma helyén Branchidaiban, Miletos mellett Paionios ephesosi, és Daphnis miletosi mesterek új, ión stilusú templomot építettek; ugyanaz a Paionios az ephesosi Demetriosszal befejezte a Kroisos alatt elkezdett ephesosi Artemis-templomot. Az aiginai Athene-templom, melynek oszlopai részben mai napig is fennállanak, szintén az V. század első felében készült. Az ősrégi mykenei Hera-templomot 423-ban történt leégése után Eupolemos pompásabban ujra felépítette. Iktinos, a Parthenon építője, Apollon tisztelére is emelt egy templomot az arkadiai és messenei határon lévő phigaleiai hegytetőn. Az elisiek 460-ban fogtak hozzá az olympiai nagy Zeus-templom épitéséhez. A karthagóiak himerai legyőzése után Siciliában is élénk volt a templomépítés. Ebbe az időbe valók a Hierontól épített syrakusai Demeter-templom, az ortygiai Athene-templom, melyet később keresztyén templommá alakítottak, az akragasi pompás templomsorok, s többi közt a roppant Zeus-templom.
A mai Athén az Akropolis romjaival.
A Theseus-templom, északnyugatról.
Az athéni Akropolis.
Reconstructio Rehlender G. szerint.
Az athéni Akropolis.
Reconstructio; Theuerkauf G. rajza.
Erechtheion. Propylaiák. Athene Promachos. Parthenon.
Az athéni Akropolis romjai.
(Fénykép után.)
A Parthenon a Propylaiák tetejéről tekintve.
(Fénykép után.)
A Parthenon déli oldala.
(Fénykép után.)
A Parthenon hátsó bejárata
(Opisthodomos).
A Propylaiák az Akropolis bejáratánál, délről.
A phigaleiai Apollon-templom romjai, Arkádiában.
A távol háttérben Ithome hegye. (Fénykép után.)
A sunion-foki Athene-templom romjai.
Egészben véve azonban az épitészet csak járt nyomokon haladt tovább. De a plasztikában a perzsa háborukat követő idők egészen új korszakot jeleznek. Az előbbi kor merev, mintegy bárddal ácsolt, örökösen mosolygó és rikitóan szinezett szobrai helyébe eleven, kifejezéses, tökéletes alkotások lépnek. Fát most már csak kivételesen használnak anyagul, a márvány és ércz nemsokára egészen kiszorítja: fellépnek az u. n. chryselephantin, azaz: aranyból és elefántcsontból készült szobrok is, még pedig néha roppant nagyságúak. A szobrászat középpontja a saronikos öböl melléke, Argolis és Attika volt. Argosban Ageladas, Sikyonban Kanachos, Aiginában Onatas és más nevezetes szobrászok működtek: művészetükről fogalmat nyujthatnak az aiginai Athenetemplom oromcsoportozatai, melyeket most a müncheni glyptothekában őriznek. Korinthosban, úgy látszik, a gazdag kalmárpolgárságnak nem volt érzéke a plasztika iránt. Annál jobban virágzott azonban Athénben. Itt Kritios és Nesiotes szobrászok már a perzsa háboruk idején készítették el a tyrannosölő Harmodios és Aristogeiton ércz szoborcsoportját. Valamivel később, Kimon idejében, virágzott a szintén hirneves Kalamis. Tetőpontjára a görög művészet ezen ágát azonban Perikles kortársai, Myron és a halhatatlan Pheidias emelték. Amannak művészete inkább az emberi élet cselekményeinek eszményi feltüntetésében nyilvánul, Pheidiasé maguknak azon legfönségesebb eszméknek ábrázolásában, melyek első sorban a görög istenekben testesültek meg: de az mindkettejükben közös, hogy alkotásaikban az eszmény a fő, a testi formák csak mint annak kifejező eszközei fontosak, egyéni, önálló jogosultságuk nincs. Ebben az irányban mozog a kor egész szobrászata: az egyes művészek összes sajátságai e kettős kiindulópontra vihetők vissza, csakhogy közülök hol az egyik, hol a másik, hol mind a kettő egyszerre hatott a művészekre. Myron és iskolája majdnem kizárólag bronzban dolgozik, s tárgyául az emberi élet különböző cselekvéseit és állapotait választja, de úgy, hogy az esetleges egyéni vonások mindig eltörpülnek az illető alakban nyilatkozó, minden időkre érvényes, általános vonások mellett. Ez iskola leghiresebb alakításai a Myronnak tulajdonított diskobolos-on (korongvető ifjún) kivül Lykios tűzélesztő gyermeke és Styppax bélnézője voltak. Pheidias iskolája kivált a szennytelen, méltóságos márványt választja anyagául, vagy a tündöklő, drága és mégis nemes aranyat és elefántcsontot. Maguk a görögök a szobrászat legtökéletesebb alkotásainak Pheidias istenszobrait tartották, kivált Zeus óriás chryselephantin szobrát, melyet a mester 450 körül az olympiai Zeustemplom számára készített. Ez ülve ábrázolta Zeust; jobbján a győzelem istennője lebegett, baljában sasos kormánypálczát tartott. Nem kevésbbé hires volt másik monumentális alkotása, Athene Parthenos (a szűz Athene) 12 méter magas chryselephantin szobra sem, melyet kevéssel később (438-ban) a Pathenon számára készített, továbbá egy másik, még ennél is sokkal nagyobb Athene-szobor, az u. n. Athene Promachos (városvédő Athene), mely az istennőt teljes fegyverzetben, lándzsájára támaszkodva ábrázolta, s az Akropolis terén, a Propylaiáktól balkézfelé, úgy volt felállítva, hogy lándzsájának aranyos csucsa messzire kilátszott a Suniont környező tengerre. A különböző templomok plasztikus (domborművű) diszítményei is többnyire Pheidias vezetése alatt készültek, s a Pathenonnak mai napig is fennmaradt (jelenleg a British-Museumban őrzött) orom-, fríz- és metopa-domborművei az olympiai Zeustemplom alakjaival összehasonlítva ékesszóló bizonyságát adják annak a roppant haladásnak, melyet a görög plasztika Pheidias halhatatlan szellemének köszönhetett. Pheidiasnál valamivel fiatalabb volt az argosi Polykleitos; az ő doryphoros-át tartották az emberi alak legszebb utánzásának, de hirnevét leginkább mégis annak az arany- és elefántcsontból készült Hera-szobornak köszönhette, melyet 400 körül a Mykene mellett lévő templom számára készített. A felfogás magasztosságában mögötte állt Pheidiasnak, mert hisz abban a korban dolgozott, melyben már ingadozni kezdett az istenekben való hit: ő a részletek finom kidolgozásának mestere volt, s művészete általában már átmenetet jelez a következő időszak művészete felé.
Az olympiai Zeus-templom alaprajza.
A Propylaiák és északi csarnokok (az u. n. Pinakotheka).
A Propylaiák belülről.
Hadrianus korabeli pénz Elisből az olympiai Zeus képmásával.
Hadrianus-pénz Elisből az olympiai Zeus fejével.
A festőművészet a VI. század végeig nem szerepelt mint önálló művészet, hanem a diszítés szolgálatában állott. Az első nagy festőművész a thasosi Polygnôtos, a ki Kimon idejében a piaczi Poikile nevű csarnoknak és az u. n. Theseus-templomnak falait ékesítette festményeivel. Leghiresebb műve Trója pusztulásának és az alvilágnak ábrázolása volt a knidosiak csarnokának (lesche) falain Delphoiban. Ezen a képen az alakok még távlat és háttér nélkül, sorban egymás mellett voltak elhelyezve, magyarázó feliratokkal, mint az edényeken: az alakok mégis olyan elevenek, hatásosak voltak, hogy még Aristoteles is a serdülő fiatalság figyelmébe ajánlta. Korszakalkotó haladást jelez a festészet terén a samosi Agatharchos működése, ki mint athéni szinpadi festő a távlati festés megalapítója volt: módszerét a peloponnesosi háború idején az athéni Apollodôros tökéletesítette s az alakfestészetre alkalmazta. Apollodôros alkalmazta ezen a téren az árnyékolást, s ő volt az első, a ki nemcsak díszítésre való faliképeket festett, hanem önálló, függő-képeket is. De az ő alkotásait is csakhamar homályba borította a herakleiai Zeuxis és az ephesosi Parrhasios fellépte, kik közül az utóbbi tán minden görög festő közt a legnagyobb volt. Sajnos, hogy művészetükről világosabb képet nem alkothatunk.
Paionios-féle Nike.
(Találták 1875-ben, Olympiában. A mendei Paionios Pheidias kortársa volt s vele együtt dolgozott az olympiai Zeus-templomon.)
A festőművészet fejlődése nem maradhatott hatás nélkül a műiparra sem, s első sorban a fazekas-iparra. A VI. század végén az edényfestésben uj stilus lép föl Athénben. Míg előbb az edények fekete mázából tágasabb helyeket hagytak üresen a ráfestendő alakok számára, addig most csak maguk az alakok maradtak máz nélkül, úgy hogy az agyag természetes vörös szine hatásosan emeli ki őket a fekete máz-alapon. A diszítések tárgya tekintetében a mythologiai jelenetek mellett a mindennapi életből vett jelenetek mindinkább nagyobb számban mutatkoznak. A rajz szabadabbá, a csoportosítás egységesebbé válik. Most már oldalról (profilállásban) és fél-oldalállásban (trois-quarts) is helyesen rajzolják az emberi alakot, még a szemeket is. Kiváló mesterek e téren az V. század első felében Euphronios, később Bryges. Görögország többi városai ebben a században már ezen a téren sem versenyezhettek többé Athénnel.
A tudomány és szellemi felvilágosodás terén az ötödik század folyamán a görög világ olyan forradalmon ment át, mely az emberiség egész történetében fordulópontot jelez. Azonban a század kezdetén a természetbölcselet a kisázsiai és a nyugati kultúra-körben egyelőre még tovább fejlődik. Xenophanes az első görög bölcselkedő, a ki istenről mély és következetes imádat hangján beszél. Nehány szóban fennebb (180, 200. l.) ismertetett tanai mindjárt a század elején, két egymással ellentétes rendszer megszületésére adtak alkalmat: az ephesosi Herakleitoséra és az eleai Parmenidesére. Xenophanes tanait önálló rendszerbe az utóbbi bölcselkedő foglalta. Míg Herakleitos minden létezőt az általános mozgásból és változásból magyarázott, addig Parmenides rendszere a változhatatlan mindenség tanának szigorú és következetes kidolgozása. Abból a tételből indult ki, hogy: a gondolkodás és a létezés azonos, a mit elgondolni nem lehet, az nem is létezhetik, s fordítva, a mi elgondolható, annak léteznie is kell. Mivel pedig a nemlét elgondolhatatlan: tehát csak létező lehet, még pedig egy anyagból való, mert folytonosságát semmi meg nem szakíthatta. Mozgás és változás e szerint nincs. Ettől a «tisztán» létező világtól azonban különbözik az érzékek alá eső világ a maga változó jelenségeivel: ez csak látszólagos világ (doxa), amaz előbb említett az igazi (aletheia). Ugyanezeket a tanokat terjesztette tovább a samosi Melissos (l. 251. l.) s kivált az eleai Zenon, kinek dialektikus éleselméjüsége az egész görög gondolkodásra úttörő jelentőségüvé vált. Azonban olyan rendszer, mely a nélkül, hogy a tünemények magyarázatára képes lett volna, az érzéki világ jelenségeivel ekkora ellenmondásban állt, nem elégíthette ki a gondolkodókat. A tanok módosítása az akragasi Empedokles nevéhez fűződik (az V. század közepén). Ő is az anyag változhatatlanságából indult ki, de a létező egységét nem ismerte el: szerinte azt négy, minőségileg különböző elem, a föld, víz, levegő, tűz alkotja, melyeket két erő, a szeretet és gyűlölet ereje mozgat. A világegyetemet a szeretet hozta létre az elemekből, s egykor a gyűlölet hatalma ismét szétrombolja, örökös körforgásban. Tanaiban megvannak csirái azoknak az eszméknek, melyek a természettudományokban két ezredéven át uralkodtak. Kivált a szerves lények keletkezésére nézve voltak azokhoz hasonló gondolatai, melyek a természettudományokat a legujabb korban uj irányba terelték. Rendszere első kisérlet volt a mechanikus természetmagyarázatra. Azt azonban nem tudta megmagyarázni, honnan vette az elemek kezdetleges keveréke (a sphairos) az első lökést a különválásra, nemkülönben azt sem, hogyan keletkezhetett az ő négy eleméből az a számtalan sok anyag, mely az érzéki világban mutatkozik. Ezt az utóbbi nehézséget kortársa, a klazomenai Anaxagoras úgy kivánta eloszlatni, hogy végtelen sokaságu, minőségileg különböző «ősanyagokat» vett föl, a «dolgok magvait», melyek keverékéből, s szétválásából származik minden. Minden anyag közt a legfinomabb és legtisztább azonban a szellem (nûs); ez hozta létre az összes létező dolgokat, ez minden mozgás kutfeje. Ekkor jelenik meg először a philosophiában a szellem, mint független és legmagasabb erő. De Anaxagoras még korántsem valami kiterjedés nélkül való állománynak fogja fel, mint Descartes vagy a spiritualisták, távol áll a sokratikusok felfogásától is, mely szerint a dolgok létének magyarázatát végső okukban kell keresni. Nála, miután egyszer a «szellem» megadta a lökést a tervszerü fejlődésre, minden csakolyan mechanikus uton fejlődik tovább, mint előzőinél. Csak utat tört a dualisztikus felfogás számára, s maga még materialis alapon állt: de a szó ki volt mondva, s nem tudni, Anaxagoras jelszava nélkül megváltoztatta volna-e irányát Sokrates felléptével a görög philosophiai gondolkodás. Különben Anaxagoras nemcsak metaphysikus volt, hanem tudós is. Az égitestekről, a holdfogyatkozás okáról fejlett nézetei voltak, melyek erkölcsi és vallásos felfogására nem maradhattak hatás nélkül. Lehet, hogy mint Herakleitos, névleg elfogadta a hagyományos görög isteneket, de felvilágosodott szelleme alig hihetett többé a népies babonákban, csodákban, jövendőmondásokban. 460 körül Athénbe ment, hol mintegy harmincz évet töltött Perikles és a kor legműveltebb emberei társaságában; a természetről irt könyvét is valószinüleg ott bocsátotta közre. Számkivetésére később még visszatérünk.
Az elemek tanának hiányosságai a peloponnesosi háboru kezdete táján apolloniai Diogenest ismét a régi ion egy ősanyaghoz való visszatérésre birták, melynek Anaximenes módjára a levegőt tartotta. De a levegőt gondolkodó lénynek fogta fel, úgy, mint Anaxagoras a maga «szellemét». Hasonló eredményre jutott Anaxagoras legjelesebb tanítványa, a miletosi Archilaos is. Komolyabb ellenfele volt az elemek tanának s egyuttal teljesen kifejtette a világ létrejöttének mechanikus elméletét a Leukippostól alapított u. n. atomistikus-iskola, s kivált az abderai Demokritos (460–370 körül), korának kétségkivül legsokoldalubb, legtapasztaltabb, legműveltebb tudósa. Diogenesszel megegyezett abban a hitben, hogy minőségileg különböző több ősanyag felvétele mitsem magyaráz. Tehát ő is egyetlen egy ősanyagot vett fel, de annak megoszlását nem terjesztette ki a végtelenségig, hanem határt szabott neki: szerinte az ősanyag legkisebb, tovább nem osztható testecskékből (atomosok, atómok) van összetéve, melyek változhatatlanok, minőségileg egymással azonosak, de alakra, nagyságra, sulyra különbözők. Az üres térben nagyságuk szerint különböző gyorsasággal hullva lefelé, egymással találkoznak és testeket alkotnak. Számuktól és sürüségüktől függnek a testek elsőleges tulajdonságai: sulyuk és keménységük; a nagyságuk és alakjuk által az érzékekre gyakorolt benyomástól függnek a testek másodlagos tulajdonságai: izük és szinük. Mivel az egész világ csupán atómokból áll, a gondolkodás és érzés sem más, mint a testünkben eloszlott legkisebb atómok mozgása, ugyanazoké, melyek a tüzet is alkotják. Így meg volt oldva az a problema, mely eddig a görög philosophiát foglalkoztatta: a természet megmagyarázása mechanikus uton, egyetlen egy ősanyag felvétele mellett. A kor persze még nem volt érett a tan elfogadására; elterjedését csak később, Epikurosnak köszönhette, igazi méltánylásban pedig csak a legujabb kor részesítette.
Ugyanis, még mielőtt Demokritos a maga rendszerével föllépett volna, megkezdődött a görög gondolkodásnak az a fennebb már említett változása, mely rövid időn az eszmék teljes forradalmára vezetett. A természetre vonatkozó egymással ellentétes eredményű vizsgálódások jók voltak a kritikai és vitázó (dialektikus) képességek fejlesztésére, de a természetbölcselet szokott kérdései iránt lassankint teljes közömbösségre vezettek. A kor érdeklődése a részletes kutatás felé fordul, s egyes tudományágak többé-kevésbé el kezdenek válni az általános bölcselkedéstől. A mennyiségtan tovább halad megkezdett utján: nemcsak a pythagorasi iskola, hanem egyes gondolkodók (Anaxagoras, később Demokritos és Platon) is továbbfejlesztik. A szög három részre-osztása, a kör négyszögesítése, a koczka térfogatának megkettőzése a kor kedves problemái. A chiosi Hippokrates (nem az orvos!) megirja az első görög mennyiségtani tankönyvet, s először jelöli meg betükkel a geometriai alakokat. A csillagászat terén kivált Pythagoras utódai lassankint eljutnak ahhoz a gondolathoz, hogy a föld nem a «középponti tűz» körül, hanem saját tengelye körül forog. Általában a természettudományokban a légtünettani (meteorologiai) szempont a szerves világ és az emberi szervezet vizsgálatának enged. Az orvosi tudomány egyelőre a krotoni orvos, Alkmaion felfogásában a természetbölcseleti tanokkal kerül ugyan kapcsolatba, de aztán Hippokrates (460–337) fellépésével teljesen önálló, a philosophiától külön fejlődő tudománynyá válik, mely már némi anatomiai és physiologiai ismeretekre is támaszkodik. Valamint a természettudományi, úgy a történelmi kutatás is az V. század folyamán nemcsak terjedelmesebbé és többágúvá válik, hanem olyan positiv és tudományos módszert is állapít meg, melyen túl az egész ó-korban nem emelkedett többé. Mint tudjuk, a multra vonatkozó első kritikai vizsgálódások a Stesichorosszal megindult rationalismus (l. 171. l.) hatása alatt a genealogikus eposzhoz füződtek, s annak hagyományai ellen irányultak. A Hekataioséhoz (l. 179. l.) hasonló mythographikus prózai műveket az V. század folyamán többen irtak: a miletosi Dionysios, az argosi Akusilaos, a lerosi Pherekydes, a mytilenei Hellanikos. Mindezek a legelső történetirók, az u. n. logographosok, többnyire a mythikus hagyományok kritizálásával foglalkoztak; de műveikhez felhasználták azokat az emlékeket, okiratokat, szent lajstromokat, feljegyzéseket, melyekről utazásaik közben tudomást (historia) vehettek. A perzsa háborúk világraszóló eseményei okozták azután, hogy a kutatás a történeti idők iránt is érdeklődni kezdett. Tudomásunk szerint ez irányban az első kisérletet lampsakosi Charon tette, ki 450 táján saját szülővárosa krónikájának keretében feljegyezte az egész világtörténelem előtte ismeretes eseményeit. Ezt a munkát azonban csakhamar feledtette Herodotos 430 táján kiadott s a perzsa háborukat tartalmazó munkája, mely általában a legelső előttünk ismeretes tervszerű históriai alkotás. Elbeszélését az ión városoknak a lyd fönnhatóság alá való kerülésével kezdi és a mykalei csatával és Sestos elfoglalásával (478) végzi; tömérdek történeti és geographiai epizódot fűz belé, melyek nemcsak épen a görögökre, hanem az akkor ismeretes egész világra vonatkoznak: de a roppant anyagot művészi kézzel egy középpont körül csoportosítja. Főczélja: a görögök és az ázsiai barbárok háborúinak elbeszélése, kivált az athéniek dicsőitése végett: a perzsa háborukat csak ezen századokig tartó küzdelem végső epizódjának fogja fel. A mű ezen egységességén kivül a szerkezet és az előadás részletesebb tulajdonságai is az eposz befolyására vallanak. Herodotos tömérdek utazásai közben óriási anyagot gyüjtött össze, s jóhiszemüségét ez anyag feldolgozásában épen a legujabb időben mindig jobban igazolják a kutatások, még olyan hirekre vonatkozólag is, melyek az ő előadásában furcsáknak, megbizhatatlanoknak látszanak. Világnézete azonban nem terjed túl a hét bölcs korának világnézetén (l. 169. és köv. l.); a mythoszokban nem hisz ugyan, sőt a mythikus kort egészen kizárja történetéből, de viszont a történeti időknek mythikus szinezetet ád azzal, hogy az események okát az istenek közvetetlen működésében keresi, az események természetes összefüggésének kiderítésével nem foglalkozik, s a jövendőmondásoknak, csodáknak, jósjeleknek nagy fontosságot tulajdonít. Herodotos Halikarnassosban (Káriában) született a század második évtizedében, de szülőhazájából a század közepén a görög világ nyugati szegélyére, az akkor alapított Thurioiba vándorolt (v. ö. 252. l.); Athénben is többször megfordúlt, s Periklesszel közeli személyes viszonyban állott. – A régibb görög történetirók sorát a már említett Hellanikos fejezte be, ki a század utolsó évtizedeiben irta részint az őstörténelem egyes szakaszait, részint egyes népek és vidékek történetét tartalmazó számos munkáit. Egyetemes krónikája az első volt, mely pontos dátumokra alapított chronologiai rendszerre támaszkodott, a mennyiben az argosi Hera-papnők lajstromának évszámaira vonatkoztatta az egész görög történet nevezetesebb eseményeit. Rendszere a későbbi idők chronologiájára irányadó maradt. De a logographia a rationalismussal együtt lassankint túlélte magát. Egyes elszigetelt későbbi irókat, (Damastest, Ktesiast) nem számítva, Hellanikos az utolsó görög iró, ki a mondákat avval a czéllal dolgozta át, hogy belőlük a történeti magot kifejtse, s Athén befolyása, mint legtöbb téren, a történetirás terén is új irányt adott a fejlődésnek. Az athéni Thukydides (szül. 460 körül) volt az, a ki a történetirásban a rationalismust elejtette, s helyébe az igazi kritikát megalapította. Mint a korabeli Athén gyermeke, teljesen ment a Herodotos-féle babonától, előitélettől. Ő irt először olyan tárgyról, melyet maga is átélt (l. 287. l.); a hozzávaló anyag gyűjtése és rendezése közben felismerte a puszta hagyományon, s az igazi tudáson alapuló történeti ismeretek közt lévő különbséget, s levonva ebből a multra vonatkozó következtetéseket, pálczát tört az összes őt megelőző történetirás felett. A peloponnesosi háború történetét tartalmazó művének bevezetésében kifejtette azokat az elveket, a melyek szerint a kritikus történetirásnak haladnia kell, s kijelölte azokat a határokat, a melyeken belül az ősidők megismerése egyáltalában lehetséges. Mint egyidejü események történetirójának, voltak követői: de mint kritikus a legujabb korig egészen elszigetelten állt. Szempontja szigorúan hadpolitikai; egyéb szempont ezzel szemben teljesen háttérbe szorul nála.
Herodotos.
(Visconti szerint).
Thukydides.
(Visconti szerint)
A tudományok terén mutatkozó ezen belső fejlődés mellett azonban az ötödik század második felében a tudomány külső viszonyaiban is nagy változás állott be Görögországban. A perzsa háborúk után, a szellemi érdeklődés folytonos fokozódása korában csakhamar akadtak olyan egyének is, a kik a tudományos eredményeknek a közönséggel való közlését választották hivatásuknak, éltük feladatának. Ezek az u. n. sophisták voltak. Tanításuk gyakorlati czélja már magában is elidegenítette őket a természetbölcseleti iránytól. De ebbe az irányba terelte őket az addigi természetbölcselet eredményeinek ellentétessége is. Azért, attól kezdve, hogy gyakorlati czéljaikra való törekvésük közben az ismeretszerzés elméletével voltak kénytelenek foglalkozni, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a valóságot egyáltalában meg sem lehet ismerni, s hogy az emberre nézve nincs is tárgyilagos igazság. Az emberi ismeret mind csak viszonylagos, mert csalóka, egyéni érzéki tapasztalaton alapul; a tudománynak egész erkölcsi feladata tehát csak az lehet, hogy «a rosszabb érzéseket jobbakká», azaz: kellemesebbekké és hasznosabbakká tegye. Az abderai Protagoras, Perikles kortársa, ezen skeptikus elméletének igazolására Herakleitosra hivatkozott, a ki szerint «minden folytonos mozgásban van», s a ki a szemet és fület megbízhatatlan tanúknak nyilvánította. A siciliai Gorgias meg az eleaiakra támaszkodott, a kik, mint tudjuk, látszatnak, csalódásnak (doxa) fogták fel az érzéki világot. Irányuk megértetésére legalkalmasabb Protagoras felelete, melyet állítólag arra a kérdésre adott, mi az igazság? Szerinte: «minden dolog mértéke az ember: a létező dolgoké, hogy léteznek, s a nem létezőké, hogy nem léteznek; a milyennek látszik kinek-kinek valami, olyan az ránézve.» Gorgias a maga szőrszálhasogató és agyafurt dialektikájával szintén azt iparkodott bebizonyítani, hogy objektiv igazság egyáltalában nincs, vagy ha van, fel nem ismerhető, vagy ha felismerhető, nem közölhető. Kratylos, már Sokrates idejében, odáig jutott, hogy itéletet sem akart mondani semmiről. A sophistika szerint tehát a gondolkodó ember okosabban cselekszik, ha az igazság hiú kutatása helyett a gyakorlati életre szánja magát, s azokat az ismereteket szerzi meg, melyek az állampolgár számára szükségesek. De ez ismereteken első sorban mégsem szakismereteket értettek. Úgy gondolták: a bölcseséget bizonyos általános szabályok ismerete teszi, melyek az egyes esetekben gyakorlati útmutatást adnak. A bölcseség ezen neme tanítható és tanulható, úgy hogy a ki sophistikus nevelésben részesül, a gyakorlati életben kiváló, kormányzásra alkalmas egyénné válik, mert ismeri a bizonyítás módjait, bőviben van a hozzá szükséges gondolatoknak s ezeknek megfelelő formájú, szép kifejezést is tud adni. Kezdetben a sophistika és a szolgálatában álló rhetorika nem szemfényvesztésre, hanem gyakorlati sikerre törekedett; mivel azonban a sikert és hatást sok esetben tényleg csak formai ügyességgel, fogások alkalmazásával érte el, a közvélemény nem egészen jogtalanul tartotta róla, hogy főczélja: «a gyöngébb ügyet erősebbnek feltüntetni», jóllehet a sophisták, épen azért, mert az egyoldalú rhetorikai képzés veszedelmét nagyon jól átlátták, iparkodtak erkölcsileg is derék emberekké nevelni tanítványaikat. Mint a fennálló összes intézményeknek, úgy a sophistikának is, a komédia volt a legnagyobb ellenségük s Aristophanesnek alig van darabja, melyben maró gúnynyal ne támadna rá az új felvilágosodás terjesztőire (l. kivált a «Felhők» cz. darabot). Azonban a sophisták iskolái mindamellett tömve voltak az előkelő családokból való tanítványokkal; az a remény, hogy elméleti tanulás útján a gyakorlati életben kiválóságot, összes életbeli teendőiben ügyességet szerezhet, ellenállhatatlan hatással volt a közönség műveltebb és tehetősebb részére; a remélt megbecsülhetetlen haszon fejében szivesen megfizették a tanításért járó elég magas dijakat; az ötödik század közepétől kezdve annak, a ki magasabb műveltségre tartott igényt, legalább némi jártasságot mindenesetre kellett szereznie a philosophiában és rhetorikában.
Mivel ugyanis a sophistika kezdettől fogva olyan lényeges kapcsolatban állott az élőszóbeli kifejezéssel, fejlődésével és terjedésével együtt járt az ékesszólástan, rhetorika létrejövetele és fejlődése. Az ékesszólást a görögök kezdettől fogva rendkívül nagyra becsülték; de a beszéd hatásának feltételeivel csak most kezdtek foglalkozni, most vetették fel azt a kérdést, vajjon czélszerű vezetés mellett nem pótolható, vagy legalább nem támogatható-e a természetadta tehetség. Gorgias, Empedokles tanítványa, kivált az ünnepi ékesszólással (epideiktikos) foglalkozott, vele egyidejüleg a syrakusai Korax és tanítványa, Teisias a tyrannis bukása után (466) a törvényszéki ékesszólás (dikanikos) első elméletét állapították meg, s kiadták az első ékesszólástant. A bizonyítás módjainak (a dialektikának) első megállapításában Parmenides tanítványának, Zenonnak voltak érdemei: további fejlesztésüket Protagorasnak köszönhetik. Szerinte, philosophiai álláspontjának megfelelőleg, minden tárgyban két egymással ellenkező állítást lehet felállítani, s aztán mind a kettőt teljesen egyforma egyéni jogosultsággal védelmezni (Eristika). Az új művészet igazi hazájává csakhamar Athén vált: az ottani törvényszéki élet legjobban kedvezett az ékesszólás fejlődésének. Ott tanítottak Gorgias, Protagoras, Teisias, s nemsokára maga Athén is jelentékeny rhetorokat mutathatott fel: a rhamnusi Antiphont, Kritiast, Andokidest és Thukydidest, a történetirót.
Az ékesszólással való foglalkozás csakhamar a beszéd eszközének, a nyelvnek tudományos vizsgálatára vezetett, miben szintén a sophisták, Protagoras, a keosi Prodikos, s az elisi Hippias vitték a főszerepet. A nyelvészeti vizsgálódásokat követte az irodalommal való tudományos foglalkozás, az irók, s kivált Homeros tudós magyarázata és kritikája is, mely téren Protagosan kívül a thasosi Stesimbrotos, Demokritos, a bölcselkedő és a kolophoni Antimachos tettek legtöbbet. A rhegioni Glaukosnak a «régi költőkről és zenészekről» szóló műve első kisérlet volt az irodalomtörténetirás terén.
A tudományok minden ágában mutatkozó felvilágosodás a század második felében annyira haladt Athén felsőbb köreiben, hogy a hagyományos vallás alapjait végkép felforgatta. A természet mechanikus magyarázata mellett a régi isteneknek nem maradt helyük a világfelfogásban. Vannak-e istenek, vagy nincsenek, állandó vitatkozás tárgya volt a művelt athéni körökben; Euripides pedig épenséggel a szinpadra vitte a kérdést. A századvégi hermacsonkító- és mysteriumi pörök jellemzően világítják meg a műveltebb körök kicsapongásig és cynismusig menő felvilágosodását, de lefolyásuk egyúttal azt is megmutatja, hogy az athéni közönség nagy tömege ez időben mégis csak az ősi hit és babona nyűge alatt állott. S ez természetes is. A philosophusok a maguk tanait csak választottjaik körében tanították, vagy irásba foglalták, de műveiket csak a közönség elenyésző kicsiny, kiváltságos része olvasta. A sophisták tanai pedig (már csak a magas tanítási dij miatt is) nem jutottak el a nép mélyebb rétegeihez. Igy nemcsak a felvilágosodás nem terjedhetett, hanem ellenkezőleg, a művelt osztályok VI. századbeli vallásos reformtörekvései terjedtek most el a köznép között, persze inkább csak a külsőségek, szertartások, mélyebb tartalom nélkül. A görög világot ellepték az orphikus kolduspapok és jósok, s többnyire hivő fülekre találtak. Az orphikával rokon myteriumoknak is épen az V. századba esik virágzásuk kora, kivált az eleusisi mysteriumoknak; de a samothrakei u. n. Kabeiros-mysteriumok terjedése is e század vége felé keződik. Sőt, mióta idegen kereskedők nagyobb számmal telepedtek le a görög iparos-városokban, azóta egészen idegen szertartások is terjedezni kezdtek a nagy kereskedelmi középpontokban. A phrygiai «istenanya» tiszteletére az athéni piaczon állítottak templomot, s szobrát Agorakritos, Pheidias tanítványa, készítette. Követte ezt a phrygiai Sabazios (Dionysosszal rokon alak) tiszteletének terjedése. Bendis thrák istennőnek a peloponnesosi háború idején templomot emeltek Peiraieusban. Kyprosból Adonis és a paphosi Aphrodite tisztelete hatolt át Görögországba, Kyreneből pedig az Ammon kultusza, mely isten libyai jóshelye az V. század végétől tekintélyben Dodónával és Delphoival versenyzett. Athénben kivált a phryg-thrákiai kultuszokkal kapcsolatos szertartásokra tolongott a nép, s jóllehet a műveltebb elemek megvetéssel és undorodással látták a babonák terjedését, végtére is némelyikük még az államvallásba is belekerült. Így nem lehet csodálni, hogy a köznép az V. század folyamán még Athénben is ellenséges állást foglalt el a felvilágosodással szemben. A hivők, mint mindenütt, Athénben is erőszakos eszközökkel akarták útjokat állni olyan tudományos tanoknak, melyeket a szellem eszközeivel leküzdeni nem birtak. Sőt tagadhatatlan, hogy épen Athén volt az a város, mely egész Görögország «legistenfélőbb» városának hírében állt, s mely e tekintetben példával járt a többi városok előtt: az alig fejledező tudomány és felvilágosodás legelső vértanuinak emléke Athén nevéhez fűződik. A melosi Diogenest a peloponnesosi háború alatt, mint istentagadót, a népgyűlési végzés útján halálra itélték, s dijat tűztek ki fejére, Protagoras iratait elégették, őt magát elűzték; Anaxagorast is istentagadásról szóló perbe fogták, úgy hogy kénytelen volt elhagyni Athént s Lampsakosba menekülni (a hol szivesen fogadták), sőt 432-ben Kr. e. Diopeithes jövendőmondó indítványára általában elhatározták, hogy «vád alá kell fogni mindenkit, a kik nem hiszik az állam isteneit, vagy a természeti tünemények magyarázatával foglalkoznak», s épen ezen népgyűlési végzés következtében fogták perbe Anaxagorast már a következő esztendőben. 25
Az olympiai Zeus-templom belseje (cellája) a Pheidias-féle Zeus-szoborral.
(Rehlender reconstructiója szerint.)
A Parthenon belseje (cellája) Pallas-Athene Pheidias-féle szobrával.
(Rehlender G. reconstructiója.)
Két csoport a Parthenon fríz-domborműveiből.
(London, British Museum. Fénykép után.)
Mindamellett a Perikles korabeli Athén nemcsak politikai és gazdasági tekintetben lett Görögország első városa, nemcsak a művészet terén vette át a vezetést, hanem a tudományos és szellemi életnek is középpontjává vált. Azok közül a nagy gondolkodók közül, a kik nem voltak odavaló származásuak, hosszabb ideig ugyan csak Anaxagoras lakott Athénben, s végtére őt is számkivetették; de viszont (talán Empedokles kivételével) az egész korszak kiváló egyéniségei közt egyetlen egy sincs, a ki legalább időnkint, vagy rövid időre fel ne kereste volna Athént, s ott nyilvános előadásokkal, magántanítás útján, vagy ellenfeleivel való vitatkozás közben ne érvényesítette volna tehetségét. Olyan élénk eszmeforgalom, mint a Perikles korabeli Athénben, a világnak semmiféle városában sem volt addig, s nem véletlenség, hogy az a férfiú, a ki a nemzet gondolkodására következő században a legnagyobb befolyással volt, Sokrates, szintén Athénben született, és hosszabb időre, ha csak kénytelen nem volt vele, nem is távozott el onnét soha.
Sokrates működése Athénben, a század utolsó negyedében kezdődött, s megszakítás nélkül folyt egészen haláláig (született 469, meghalt 399). A műveletlen közvélemény összezavarta a sophistákkal, a komédia is mint a sophisták fő-képviselőjét gúnyolta (l. kül. Aristophanes Felhők cz. darabját), – pedig Sokrates már abban is nyilvánvaló módon különbözött a sophistáktól, hogy tanítását nem nevezte tanításnak, s következőleg dijazást sem fogadott el érte soha. A valóságban Sokrates csak abban egyezett meg a sophistákkal, hogy a világegyetem törvényeinek kutatását ő is meddő, haszontalan munkának tartotta s vizsgálódásának tárgyául az embert magát választotta a maga praktikus és erkölcsi életfeladataival. Különbözött azonban tőlük épen a philosophia czéljának felfogásában. Míg a sophisták minden obiectiv igazság lételét tagadták, s evvel a tételükkel a dolgok erkölcsi megitélését is bizonytalanná, lehetetlenné tették, addig Sokrates rendületlenül bízott az obiectiv igazság lételében, s a főkérdés előtte az volt: mely úton kell a gondolkodásnak indulnia és haladnia, hogy ehhez az obiektiv igazsághoz eljusson. Tárgya körében olyan ismeretre törekedett, mely nem szellemes találgatáson, hanem módszeresen megállapított fogalmakon alapuljon. E czélból különböző ismerőseivel (médiumaival) folytatott párbeszédeiben tárgyát megvizsgálta minden oldalról, mérlegelt minden okot és ellenvetést, míg olyan általános fogalomhoz nem jutott, mely a dolgok valóságát, lényegét tisztán visszatükröztette. Ebben áll ujításának főérdeme: Sokrates követelménye a tiszta, fogalmi ismeretet illetőleg mai napig is érvényes minden tudományos kutatásban. De ő maga erkölcsi jelentőséget is adott az igazság megállapítására irányuló kutatásainak. Erkölcstani felfogásának legsajátságosabb vonása pedig az, hogy az erényt szoros összefüggésbe hozta az igazság ismeretével, a tudománynyal. Főelve e tekintetben a következő volt: «Nincs helyes cselekvés a cselekvés czéljának tudata nélkül: ha ellenben ez a tudat megvan az emberben, akkor bizonyosan helyesen fog is cselekedni.» Azaz: a helyes cselekvés a helyes belátáson alapul, az erény a tudáson. Jámbor ember az, a ki tudja, mi a jámborság, igazságos ember, a ki tudja, mi az igazságosság; vitéz, a ki tud a veszélyekkel helyesen megküzdeni; bölcs, a ki tud a nemessel, jóval élni, a rosszat kerülni. Tudás és erény tehát szorosan véve egy és ugyanaz; s mivel a helyes cselekvés mindig tudáson alapul, voltaképen erény sem létezhetik több, hanem csupán egyetlen egy. Sokratesnek az a gyakran hangoztatott állítása, hogy «ő maga semmit sem tud, s épen abban különbözik másoktól, hogy ezt meg is vallja», nem áll ellenmondásban tanaival. Ő ezzel a vallomásával nem az igaz, obiectiv ismeret lehetőségét akarta tagadni, mint a sophisták tették: ellenkezőleg, az ember egyedüli feladatának azt tartotta, hogy törekedjék e felé az ismeret felé, s így egyúttal az erény felé is; de sohase higyje azt, hogy már birtokában is van, mert akármilyen tudós is az ember, tudása mégis csak semmiség az isteni bölcseséghez mérve.
Sokrates nápolyi hermája (mellszobra).
Az erkölcsi tudás azonban szerinte nem lehet pusztán valami eltanult, külsőleges dolog, hanem igaz önismereten kell alapulnia. A delphoi templom feliratát: «ismerd meg tenmagadat» épen Sokrates ráhivatkozása tette híressé. E szerint Sokrates korántsem tagadta az egyéni tehetségeket és ezek befolyását az ismeretszerzésre; azt tartotta, hogy valamint testileg is egyik embert a másiknál erősebbnek alkotott a természet, úgy lelkileg is vannak egyéni különbségek az emberek közt; arról azonban meg volt győződve, hogy tanulás és gyakorlás által mindenki tökéletesebbé, boldogabbá válhatik. Sokratesre magára nézve ezen eszméknek nemcsak elméleti jelentőségük volt, hanem voltak gyakorlati követelményeik is, melyeknek ő maga egész életében szolgálatukban állott. Czélja elérhetésére kivált három eszközre törekedett: testi edzettségre, szükségleteinek megszorítására és szellemi szabadságra. S ezen tulajdonságok őt magát csakugyan boldoggá is tették. De nemcsak maga akart jobb és boldogabb lenni, hanem azt is életfeladatának tartotta, hogy másokat is ilyenekké tegyen. Ezért bocsátkozott olyan szivesen beszélgetésbe mindenkivel a nyilvános helyeken. Ilyenkor ő maga a kérdezősködő szerepét játszotta, a ki semmit sem tud, s másoktól akar tanulni: s ezt a szerepet bizonyos tekintetben komolyan is vette. Beszélgető társa ilyenformán egyelőre olyan helyzetbe került, mintha tökéletes belátású volna, a kitől el lehet várni, hogy felvilágosítsa azt, a ki hozzá fordul: de többnyire kiderült, hogy bizony ő sem tud semmit, azaz, alaposan nem tud semmit, s hogy csak a kölcsönös tájékoztatás, közös tanulás viheti rá az embert a dolgok nyitjára. Ily módon iparkodott meggyőzni kortársait a hagyományos, pusztán egyéni tapasztalaton alapuló gondolkodás felületességéről és tarthatatlanságáról, így iparkodott a látszólagos tudás helyében valóságos, fogalmakon alapuló, általános érvényű tudást kelteni, s ezáltal egyúttal embertársai erkölcsi haladásáról is gondoskodni. Efféle munkásság persze nem járhatott személyes veszedelem nélkül; honfitársai különködő, hóbortos embernek tartották. Politikával, a mi iránt az athéniek annyira érdeklődtek, keveset törődött, sőt egész nyiltan feszegette a demokratia alapjait, mikor felfogásához híven tudást, ismereteket követelt attól, a ki állami ügyekkel kiván foglalkozni, és a többség útján való döntést, a hivatalok sors útján való betöltését fonákságnak mondogatta. Így történt, hogy mint látni fogjuk, ő is a felvilágosultság egyik vértanúja lett. De nem a sophista-felvilágosultságé. A sophistikát Sokrates működése háttérbe szorította, bár egészen meg nem szüntethette.
A sophisták működésének és Sokrates velük ellentétes működésének is annyiban volt része Athén veszteségében, s az alkotmány megdőlésében, hogy az egyén szellemi jogainak kiemelésével kedvet keltett mindenkiben a viszonyoknak új, egyéni eszmék szerint való átalakítására. Volt ez új műveltségben bizonyos bontó elem, mely a demokratiára nézve kétszeres veszedelemmel járt. Azok a «szellemes» férfiak, kik Gorgiastól túlságosan is sokat, Sokratestől pedig nem eleget tanultak, épen annyira közreműködtek Athén bukásában, mint akár Nikias, a ki viszont túlságos jámborságból, elmaradottságból vétkezett.
De maga a demokratia is oda fejlődött a század utolsó negyedében, hogy megdőlésére már csak alkalom kellett. Az igazi népuralom helyébe a birtoktalanok uralma, a tömeguralom lépett. Az alsóbb néposztály ugyanis nem volt elég érett azon fontos kérdések eldöntésére, melyek egy-egy athéni népgyűlésben szőnyegre kerültek, s így puszta eszközzé vált olyan államférfiak kezében, kik bizalmát valami úton-módon, – többnyire anyagi előnyök kivívásával – megnyerték. De az államhatalomnak a tisztviselőkben és tanácsban lévő, mérséklő eleme ezt a bajt, a demagógok gazdálkodását, még elviselhetővé tette volna. Teljességgel tűrhetetlenné vált azonban az igazságszolgáltatás állapota. A birói napidíjak behozatala óta a heliai üléseire épen a vagyontalan és műveletlen polgárok tolongtak, a birtokos és művelt osztályok pedig visszavonultak tőlük. Így a döntés a birák tudatlansága miatt úgyszólván egészen a vádló és védő beszédbeli ügyességétől függött. De a tudatlanság még kisebb baj volt. Sokkal nagyobb bajokat okozott a biróságot alkotó csőcselék-népnek a felelősségtől való teljes mentessége, kivált mikor politikai ügyekben a napi hangulatnak megfelelő szenvedélyek hatása alatt itélt. Az igazságtalan, esztelen itéleteknek Periklestől Phokionig terjedő hosszú sora mutatja, mit lehetett várni ilyen, néha kétezer főből álló néptörvényszék titkos szavazásához kötött itélkezésétől. Hozzájárult, hogy a folytonos állami pénzzavarok (melyeket nagyrészt épen a birtoktalan osztályoknak juttatott kedvezmények okoztak) egyenesen rákényszerítették az államháztartást, hogy szükségleteinek egy részét pörtvesztett vagyonos polgárok vagyonának elkobzásából fedezze, s így aztán egész osztálya keletkezett az ú. n. sykophantáknak, kik hivatásszerűleg űzték a vagyonos polgárok feladását és pörbefogását. Így a demokratia, mely mindenkinek egyforma jogosítását írta zászlajára, a század végéig megint osztályuralommá változott, mely nem volt jobb, mint a VII. századbeli, csakhogy a nyomás most nem felülről, hanem alulról jött.
A birtokos osztály ilyen körülmények közt mindinkább elfordult a demokratiától; egy részük a spartai alkotmányt magasztalta, mások (s velük a komédia) a «régi idők» alkotmányát, melyről persze voltaképen nagyon kevés bizonyosat tudtak, s ennélfogva olyannak képzelhették, a milyennek épen akarták. Már ennek a korszaknak reakczionárius felfogásában gyökerezik Platon ideális államszervezete is, melyet első sorban «Állam» czímű, aztán, némileg módosított formában «Törvények» czímű művéből ismerünk. Az ő állama sem egyéb a spartai alkotmány idealizálásánál. Az egész lakosságot, férfiakat és nőket egyaránt, három osztályba osztja. A legalsó osztály, melynek semmi politikai joga sincs, a földmívesek és kézművesek osztálya; felettük áll az «őrök» (phylakes) osztálya, melynek külső ellenség visszaveréséről, és benn a törvények végrehajtásáról kell gondoskodnia; végül a kormányzó osztály (archontes) a törvények alkotására és az egész szervezet kormányzására van hivatva. Az őrök és kormányzók közösen étkeznek, földmívelést, ipart nem űzhetnek, magánbirtokot nem szerezhetnek. Az asszonyok közösek, a gyermeknevelés az állam gondja, s mind a két nemé egyforma: az asszonyok még hadiszolgálatot is teljesítenek. A tudományok ápolására nagy gondot fordít Platon, ellenben a művészeteket (köztök a költészetet is) számkiveti államából, mert azok nem az igazsággal foglalkoznak, hanem csak az érzéki világ utánzásai. Az egész platoni alkotmány a szó legszorosabb értelmében vett aristokratia, a legjobbak, azaz a legtöbbet tudók és legerényesebbek uralma. De ez uralkodók is, a többi egyének is egészen a közösség szolgálatában állanak, akár valamely nagy, terv szerint működő gépezet egyes alkotórészei. A Platon-féle államszervezet hatása egész a legújabb időkig meglátszik az azóta létrejött sok hasonló elméleti államszervezeten (az ú. n. Utopiákon, a milyeneket különböző czímek alatt Moore, Bacon, Harrington, Campanella, Cabet írtak), s befolyással volt a középkor hierarchiájának szervezetére is. Fájdalom, nem tagadható, hogy túlságosan is idealis és utopistikus színezete Platonnak az athéni demokratiához való viszonyából ered (Schvarcz). A minden nagyszerüsége mellett mégis egyoldalú politikai és socialis élet, melyet Athénben észlelhetett, nem adott neki ifjúkorában kellő szellemi táplálékot. Államszervezetének ethikájával való összefüggésére különben később még visszatérünk.
De az alkotmányra vonatkozó reakczionárius elmélkedések nem maradtak csupán az «Utopiák» terén, hanem a pártérdekeknek is szolgálatába álltak. Valószínűleg ebből a korból eredt Aristoteles egyik forrása is, melyet az athéni alkotmányról írt (1891-ben felfedezett) művében használt, ott, a hol Drakon állítólagos alkotmányáról beszél. Ebben a korban kezdték Solont a demokratia megalapítójának, lelkiismeretlen demagógnak tekinteni, kinek czélja az volt, hogy magát és barátait telek-spekulácziókkal meggazdagítsa. Megindult az alkotmánytörténeti vizsgálódás s vele a fönnálló alkotmányok kritizálása, melyeknek legnevezetesebb emléke a (hibásan) Xenophonnak tulajdonított «Athén alkotmánya» czímü irat.
A fenyegető válságnak csak az vehette volna elejét, ha magukban a birtokviszonyokban állott volna be változás. Ehhez azonban a proletariatusnak nem volt elég hatalma, sőt ellenkezőleg, a nagyipar és nagykereskedés folytonos fejlődése folyvást emelte az úgy is nagy vagyonbeli különbségeket. Viszont a birtokos osztály sem tehetett egyelőre egyebet, mint hogy szövetkezeteket (hetairiákat) alkotott, hogy érdekeit a választásokon és az igazságszolgáltatásban megvédelmezze. Ez idő szerint ugyanis a demokratiának még biztos támasza volt az attikai birodalomban, a szövetségesektől fizetett adókban. De ennek a birodalomnak alapjai is alá voltak már ásva, s lázongó és forrongó részeit csupán az athéniek tengeri hadereje tartotta össze: össze kellett omlania, mihelyt olyan fordulat állt be, mely Athén tengeri fönnhatóságát kérdésessé tette. Ennek a fordulatnak beállására pedig megadta az alkalmat a siciliai hadjárat.