XVII. FEJEZET.
A hatalmak egyensúlya.

Az athéni tengeri szövetség megalapítása után Sparta csakhamar átlátta, mekkora hibát követett el, mikor lemondott a perzsa háborúban való további részvételről és ezzel a tengeri uralomról. Azért egyik spartai párt már Thasos felkelése alkalmával azon volt, hogy a spartai hadsereg a thasosiak segélyére kelve intézzen szárazföldi támadást Attika ellen. De mivel akkor a helota-felkelés Sparta egész erejét igénybe vette, az egyetértés, mint láttuk, csak akkor bomlott meg, mikor a Kimon-féle athéni segítősereg visszatért Ithome alól. A demokrata reformpárt, mely ekkor uralomra jutott, a perzsa háborúk idejében Spartával kötött szövetséget felbomlottnak jelentette ki, és Athén Sparta halálos ellenségével, Argosszal lépett szövetségre. A Leotychidas-féle hadjárat miatt elkeseredett thessaliaiak harmadik tagul léptek e szövetségbe.

Az ellenségeskedés kitörésére Megara és Korinthos határvillongásai adtak alkalmat, melyek folyamán Megara kilépett a peloponesosi szövetségből és Athénhez fordult segítségért. Athén megszállta Megarát, kikötő városáig, Nisaiáig falakat vont, s ezzel szárazföldi ellenség ellen biztosította új szövetségesét. Így Megara és Korinthos háborúja Athén és Korinthos háborúja lett. A korinthosiakat Epidauros, Hermione, Halike városok, és később Aigina segítették. De jóllehet az athéniek 200 hajója Egyiptomban harczolt a perzsák ellen, az aiginai tengeri csatában (458-ban) még is megsemmisítették a szövetségesek hajóhadát, hetvenet közülük elfogtak, megszállották a szigetet, és Aiginát ostromzár alá vették.

Ilyen körülmények közt Sparta nem nézhette tovább nyugodtan Athén terjeszkedését. Az ithomei felkelők ereje már eléggé kimerült ahhoz, hogy másfelé indíthassák a szövetséges sereg felét, körülbelül 12,000 hoplitest. Azért 457-ben a dorisiak és phokisiak közti villongások lecsillapításának ürügye alatt Nikomedes, Pleistoanax gyermekkirály gyámja, elindult a sereggel, színleg a phokisiak megfékezése végett, de ezeknek gyors meghódolása után átlépte Boiotia határát, tábort ütött Thebai mellett, érintkezésbe lépett az athéni oligarcha párttal, s ott várt kedvező alkalomra, hogy Athén ellen támadást intézzen. Athén azonban megelőzte a fenyegető veszedelmet. Jóllehet főhadereje a perzsa háborúban volt elfoglalva, az argosiak, thessaliaiak és a szövetséges városok segédcsapataival együtt 14,000 hoplitesből álló sereget állított ki, s ezzel a haderővel ő kezdte meg a támadást. Az athéni sereg Tanagra és Thebai közt bukkant az ellenségre. Ez volt az első nyilt csata, melyben athéniek és spartaiak egymással mérkőztek. A diadal, állítólag a thessaliai lovasság árulása miatt, véres küzdelem után a peloponnesosiaké lett, de azért sikerült az athénieknek meglehetős rendben visszavonulniok. A győztesek Attika ellen nem merészeltek támadást intézni; megelégedtek azzal, hogy a régi boiotiai szövetség helyett, mely húsz évvel azelőtt feloszlott, új szövetségre hívták fel a boiotiai városokat Thebai vezetése alatt. Aztán Nikomedes Megarison át délnek vonult, az athéniek pedig, mihelyt a peloponnesosi sereg elvonulásáról hírt vettek, Myronides vezérlete alatt ismét átlépték a boiotiai határt, s 62 nappal a tanagrai csata után a «szőlőskertek»-nél (Oinophyta) megverték az új boiotiai szövetség seregét. A szövetség erre ismét feloszlott, Thebai magára maradt, s a vidéki városok Athénnel léptek szövetségre, nemkülönben Phokis és az opusi Lokris is. Ezzel az Isthmostól a Thermopylákig terjedő egész vidék Athén felsősége alatt egyesült, a régóta ostromolt Aigina pedig végre szintén megadásra kényszerült. Hajóhadát Athénnek kellett átadnia, falait lebontották, s be kellett lépnie a tengeri szövetségbe, még pedig harmincz talentomnyi évi járulék fizetése mellett, a mennyit eddig egy szövetséges állam sem fizetett. A közeli Troizen is Athén pártjára állt.

Ugyanezen időtájban fejezték be Athénben a hosszú falak építését is, melyek a várost a kikötővel összekötötték, s így a tengeri közlekedést szárazföldi támadás esetén a város számára biztosították. Óriási munka volt ez, mert Athén Peiraieustól 40 stadiumnyi (7 kilométernyi), Phalerontól 35 stadiumnyi (6 kilométernyi) távolságra van. Egyelőre azonban nemcsak nem kellett külső támadástól tartania Athénnek, hanem ellenkezőleg, ő küldött Tolmides vezetése alatt hajóhadat a lakoniai partokra, hogy az Ithome ostromával még mindig elfoglalt spartaiakat nyugtalanítsa. A spartai sereg közeledésére azonban az athéniek ismét elhagyták Methone várát, melyet már megszállottak volt, s Aitoliáig haladva, 456-ben vagy 455-ben Korinthos gyarmatát, Chalkist és odább a lokrisiak Naupaktosát elfoglalták. Achaia is ez idő tájt csatlakozott Athénhez. 455-ben végre tíz évi ostrom után a teljesen kimerült felkelők megadták magukat Ithome várában, de szabad elvonulást kötöttek ki; az athéniek az épen elfoglalt Naupaktosban telepítették le őket. A következő évben (454) Perikles vezetett egy hadjáratot e vidékre az athéni befolyás megerősítése végett; de egy ideig hiába ostromolván Oiniadai várát, eredmény nélkül tért haza.

Időközben az új demokrata kormány a perzsa háborút is erélyesen folytatta, annyival inkább, mert épen a demokratia diadalmaskodása táján, 465-ben, Xerxes halálával zavarok állottak be a perzsa birodalomban. Egyiptomban felkelés támadt, melynek élén Inaros, a mareiai libyaiak fejedelme megsemmisítette Achaimenes satrapának seregét, megszüntette a perzsa uralmat Alsó-Egyiptomban, s hogy vívmányait megtarthassa, az athéniek segélyéhez fordult. Az athéni szövetségnek Kyprosnál állomásozó 200 hajója tehát 460 táján behajózott a Nilus torkolatába, megtisztította a folyót a perzsa hajóktól, s a fellegvár kivételével az ország fővárosát, Memphist is megszállotta. Xerxes fia, Artaxerxes, a mint sikerült trónját megszilárdítania, hiában próbálta meg a spartaiakat a maga részére nyerni az athéniek ellen; a Megabazos-féle követség eredménytelen maradt. De magának az új perzsa seregnek, melyet Megabyzos, Zopyros fia vezetett, sikerült 456-ban megverni, s végül 454 tavaszán megadásra birni a Nilus deltájának egyik szigetére szorított görögöket. Az 50 hajóból álló tartalékhajóhad elkésve érkezett, s nagyobbrészt szintén a győztesek hatalmába került. Inarost keresztre feszítették, s Egyiptom újra perzsa uralom alá került.

A nilusi katasztrófa nagy megdöbbenést keltett az egész hellén világban. Az első rémület benyomása alatt az athéni szövetségesgyülés Samos indítványára elhatározta, hogy a hadipénztárt «nagyobb biztonság kedvéért» Delos szigetéről Athén fellegvárába helyezi át; maguk az athéniek pedig visszahívták számkivetéséből Kimont, a mindig győztes vezért, Sparta barátját, a ki egyedül közvetíthette Spartával a békét, melyre a keletről fenyegető új veszély miatt Athénnek nagy szüksége volt. A spartaiak, kikre szintén nem volt hatás nélkül a perzsák diadala, 451-ben csakugyan ötéves fegyverszünetet kötöttek Kimon útján Athénnel, Argosszal pedig harmincz éves békét, úgy, hogy a legutóbbi időkben ellenük alakult hármas szövetséget ezzel végkép megbontották. Ez volt az ötéves fegyverszünet ára.

A perzsák részéről várt támadás azonban nem következett be; ellenkezőleg, Psammetichos, Inaros fia Libyában és Amyrtaios a Nilus deltájában tovább is élesztették a felkelést, és Kypros görög városai sem hódoltak meg a királynak. Azért Kimon, mihelyt a fegyverszünet létre jött, 200 hajóval Kyprosba vitorlázott, és jóllehet ő maga ott Kition város ostromlása közben meghalt, serege a kyprosi Salamis mellett tengeren és szárazon egyaránt megsemmisítette az időközben oda érkezett perzsa hajóhadat. A perzsákkal vívott ez utolsó csatájában még egyszer bebizonyította Athén, hogy az akkori világ első tengeri hatalmasságává fejlődött.

Kimon halálával aztán a háború megszünt. Az állam vezetése újra Periklesre szállott, ennek pedig az volt a meggyőződése, hogy Athénnek nyugalomra van szüksége a küszöbön álló, kikerülhetetlen peloponnesosi háború előkészületeinek megtételére. Az utolsó évek tapasztalatai megmutatták, hogy egyszerre Peloponnesosszal is, Perzsiával is Athén nem mérkőzhetik. Maga a 458. év, melyben Athén Megarisban, Aiginában és Egyiptomban egyszerre háborúskodott, mintegy 2000 polgárkatona életébe került. Azért Perikles visszahívta a kyprosi hajóhadat és alkudozásokba fogott a perzsa királylyal. Követte-e formaszerű békekötés ezeket az alkudozásokat, sokat vitatott kérdés, – de alapjában mellékes, mert annyi bizonyos, hogy az ellenségeskedések ettől kezdve megszüntek a két nagyhatalom között: Athén nem iparkodik többé Kypros és Egyiptom elszakítására, a király pedig viszont békén hagyja a görög városokat a kisázsiai part birtokában. Egy félszázadon keresztül nem mutatkozott többé perzsa hajóhad az Aegeus-tengeren.

Perikles aggodalmait a fegyverszünet leteltével beállott események nagyon is igazolták. A veszedelem Theba felől indult ki, mely várost Athénnek az oinophytai diadal után nem sikerült befolyása alá keríteni, sőt ellenkezőleg, épen a vereség szolgáltatott okot a thebai demokratia bukására, s egy oligarchikus kormány alakulására, mely a boiotiai és euboiai demokratikus városok számkivetetteit szivesen részesítette pártfogásában. Alig telt le a fegyverszünet, 446-ban a számkivetettek megszállták Chaironeia és Orchomenos városokat, s Koroneia környékén teljesen megsemmisítették a Tolmides vezetése alatt kivonult athéni sereget. A vezér maga is elesett, és az athénieknek a sok fogoly szabadonbocsátása fejében le kellett mondaniok boiotiai fennhatóságukról. A városok felett Plataiai kivételével ismét Theba vette át a vezetést, s mindenütt oligarchikus kormányok alakultak. Lokris is, Phokis is elszakadtak Athéntől, nemkülönben Euboia és Megara is, hol csak Nisaia és Pagai kikötők maradtak meg az athéniek birtokában. A peloponnesosi szövetséges-sereg pedig, melyet most az ifjú Pleistoanax király vezetett, épen a legnagyobb zavarok közepett tört be az Isthmoson át Attikába, s egészen Eleusisig nyomult. Az athéni polgársereg megszállta az eleusisi és athéni völgyek közt elhuzódó dombsorokat, de harczra nem került a sor, mert Perikles nagy áldozatok árán is kész volt a béke megvásárlására. Athén lemondott Megaráról és minden peloponnesosi birtokáról, Achaia és Troizen kiváltak az athéni szövetségből, a nisaiai és pagai őrségeket visszavonták: ellenben viszont tengeri fennhatóságát elismerték a peloponnesosiak. Ilyen feltételek mellett jött létre 446–5 telén a harminczéves béke Athén és Sparta között.

A békekötés után Perikles 5000 hoplites élén Euboia megbüntetésére indult, s könnyű szerrel vissza is hódította a szigetet. Histiaia város lakóit elűzte, s helyükbe athénieket telepített; a többi községek területét is megnyirbálta, s teljes függésbe hozta őket Athéntől. Így Athénben elfoglalt vezető állása rendületlen maradt, noha az ellenzék őt tette felelőssé Athén szárazföldi hatalmának elvesztéseért. Az ellenzék élén Kimon halála óta az alopekei Thukydides,¹⁹ Melesias fia állott, előkelő ember, Kimon sógora, kiváló szónok, Platon és Aristoteles itélete szerint egyike a legönzetlenebb görög hazafiaknak, a kit azonban a nép 445 tavaszán ostrakismos útján számkivetett. Attól kezdve Perikles versenytárs nélkül vezette az állam ügyeit; évről-évre strategosnak választották; a tanácsban és népgyűlésben az ő szava döntött. Hippias óta athéni polgárnak sohasem volt ekkora befolyása, s az ellenzék meg is tette köztük ezt az összehasonlítást. Thukydides (a történetíró) szerint «a demokratiának csak a neve volt meg, tényleg Perikles, mint uralkodó kormányzott». Hatalma azonban a polgárok önkéntes hódolásán alapult; tyrannos sohasem volt, mert hiszen személyéhez ragaszkodó sereg felett sem rendelkezett: azért később a nép egyszeri szavazása is elég volt rá, hogy lebuktassa magas polczáról, melyre a közbizalom emelte.

A zavartalan béke beálltával Perikles egész figyelmét a tengeri szövetség megerősítésének szentelte. Láttuk, hogyan jártak el eddig is az athéniek felkelő szövetségeseikkel pl. Naxosszal, Thasosszal, Chalkisszal szemben, vagy Histiaiával, melynek egész lakosságát elkergették. Fennhatóságuknak a szövetségesek területén alapított athéni telepek (kleruchiák) adtak erőt. A hátralékos adók behajtására külön hajóhadat tartottak. Egyes államok egymással való viszályaiban, vagy egy-egy állam pártviszályaiban maguknak tartották fenn a döntést, mit annyival inkább megtehettek, mert a gyengébb fél rendesen hozzájuk folyamodott. Néha katonai őrséget is tartottak a városokban, melynek vezére vezető állást foglalt el az illető városban; de többnyire megelégedtek polgári biztosok (episkopos) kiküldésével. Különös figyelemre szorult az igazságszolgáltatás, kivált olyan városokban, melyekben Athénnel ellenséges viszonyban lévő oligarchikus kormány vezette az ügyeket. Az orvoslás módja itt is az volt, hogy minden jelentékenyebb ügyben maguk az athéni heliasták itéltek. Így aztán a szövetséges államok nagyobb részében egységes elvek szerint folyt az igazságszolgáltatás, s tényleg több biztosítékot nyujtott az érdektelen idegen biróság itélete a belföldiénél: másrészt azonban az eljárás igen költséges volt a szövetségesekre nézve, mert a feleknek Athénbe kellett utazniok, s ott néha hónapokig várakozniok. Mennél több állam jutott ilyen Athéntől függő helyzetbe, a szövetséges gyűlés jelentősége annál inkább csökkent, s végre a pénztár Athénbe való áttételével teljesen elenyészett. Attól kezdve Athén teljesen a maga belátása szerint vezette a szövetség ügyeit; béke és háború felett egyedül az athéni népgyűlés határozott; az adókat attikai becslőbizottságok szabták meg, s felszólalás esetén az athéni néptörvényszék döntött az ügyben. Perikles idejében, nagyjából mégis megmaradtak a régi adóösszegek mellett: a peloponnesosi háború idején azonban megkétszerezték, sőt megháromszorozták az adókat, míg végtére egészen eltörölték, s a kikötőadóval pótolták. Az adószedés czéljából 442-ben a szövetséges területet öt kerületre osztották: Ioniára, a Hellespontos környékére, Thrakiára, Kariára és a szigetekre, t. i. a Kykladokra, Aiginára, Euboiára, Lemnosra és Imbrosra. A szövetség pénzének hovafordítására nézve is egyedül az athéni népgyűlés határozott: Perikles nyiltan kijelentette, hogy Athén nem tartozik erről szövetségeseinek számadással, föltéve, hogy kötelezettségének eleget tesz, azaz, a szövetségeseket Perzsiától megvédi, és a rendet fenntartja az Aegeus-tengeren. Így aztán tényleg athéni érdekek szolgálatában állott a pénztár: belőle fedezték részben a birák napidíjait, a lovasság fenntartásának költségeit, belőle építették azokat a nagyszerű épületeket, melyekkel Perikles Athént diszítette. Meg is fogyott a kincs, most a béke idején, 9700 talentomról 6000 talentomra.

Míg ilyenformán a szövetséges államok jogait mindenképen megnyirbálták, s a szövetség valóságos athéni birodalommá fejlődött, addig másrészt semmi sem történt a szövetségeseknek az államhoz való belsőleges hozzákapcsolására. Az a gondolat, hogy legalább némely államok lakosainak athéni polgári-jogot, vagy beházasodási-jogot lehetne adni, először csak a siciliai katasztrófa után merült fel, akkor persze már későn. A szövetséges államokra rátukmált demokratikus kormányok megnyerték ugyan Athén számára a birtoktalan tömeget, de annál jobban elidegenítették tőle a művelt, birtokos osztályokat, – annyira, hogy a közvélemény mindinkább követelni kezdte a féktelen népuralom korlátozását. A szövetségesek elkeseredetten hasonlították össze a maguk helyzetét a peloponnesosi szövetség tagjainak szabadságával, és csak kedvező alkalomra vártak, hogy lerázhassák sulyos terheiket.

Athénben nagyon jól tudták, hogy a szövetségeseket csak nyers hatalom tartja együtt; Kleon nyiltan kimondja Thukydidesnél, hogy Athén olyan viszonyban áll szövetségeseivel, mint a tyrannos a maga alattvalóival. Azért az athéniek rendszeresen arra iparkodtak, hogy szövetségeseiket lefegyverezzék: ez nem volt nehéz, mert kivált a szigetek és az ázsiai partok harcziatlan lakosai kezdettől fogva inkább pénzben mint hajóhadban szerették megfizetni járulékaikat. De, ha lehetett, falaikat is lebontották. 440 körül összesen még csak a három hatalmas sziget, Samos, Chios és Lesbos tartotta meg teljes függetlenségét; ezek nem is szövetségesadót fizettek, hanem saját hajóhadukkal járultak Athén hadierejéhez. Erről az oldalról indult ki az az első mozgalom, mely a birodalom további fennállását komolyan veszélyeztette.

A szövetséges államok közt kezdettől fogva Samos foglalta el az első helyet. Innen indult ki 479-ben a perzsák ellen való felkelés, és a tengeri szövetség is nagyrészt Samos műve volt. Hozzátartozott Amorgos szigete, és jókora földterület az ión parton is. 440-ben ezen szárazföldi birtokai miatt Samos háborúba bonyolódott Prienével, mely utóbbi városnak Miletos is segélyére kelt. De mivel Samos még így is sokkal erősebb volt, Miletos Athén közvetítéséhez folyamodott. Athénnek, ha nem volt is rá formaszerű joga, mindenesetre erkölcsi kötelessége volt a szövetség tagjai közt a háborúskodást megakadályozni. De Perikles tovább ment; negyven hajóval váratlanul megjelent Samos előtt, a demokrata párt segítségével elfoglalta a várost, s megbuktatta az ott fennállott oligarcha kormányt. A szövetséges állam önkormányzati jogának ilyen durva megsértése nem maradt bosszulatlanul: mihelyt az athéni hajóhad eltávozott, ismét megbukott a demokratia, és a sziget most már nyiltan fellázadt Athén fennhatósága ellen. Byzantion és egy csomó káriai város hozzácsatlakozott, Pissuthnes sardesi satrapa pedig phoeniciai hajóhadat igért a felkelés támogatására. Perikles gyors elhatározással mindjárt a lázadás első hirére visszaindult Samosba, ezúttal 60 háromsorevezős hajóval, de nem tudta megakadályozni a samosi sereg hazatérését, mely 70 hajóval Miletos ellen indult volt. Így, miután hajóhadát más, Athénből utána érkezett hajókkal, továbbá Chios és Lesbos járulékhajóhadával megerősítette, tengeren és szárazon ostom alá vette Samos városát. A samosiak csalatkoztak abban a reményükben, hogy felkelésükhöz az összes szövetségesek csatlakozni fognak: a Perzsiától való félelem most még erősebb volt az Athén növekedő hatalma miatti aggodalomnál; így csupán Sparta és Perzsia segítségére számíthattak. Spartában csakugyan kedvező is volt a hangulat a segítség kieszközlésére; ott nemsokára a harminczéves béke megkötése után ismét a háborús párt jutott kormányra, számkivetette Pleistoanax királyt, és tanácsadóját, Kleandridast, s a letett király ifjú fiát, Pausaniast emelte a trónra. De a poloponnesosi szövetséges gyűlésen a korinthosiak olyan erélyes óvást tettek az Athénnel való szakítás ellen, hogy Spartának el kellett ejtenie háborús terveit. Így a samosiak egyedüli reménye az igért phoeniciai hajóhad maradt; de ez is csalfának bizonyult. Perikles a várható támadásra való tekintettel megosztotta hajóhadát; hatvanöt hajót Samos alatt hagyott, hatvan hajóval pedig elébe hajózott a várt phoeniciai hajóhadnak. Távollétét felhasználták ugyan a samosiak; Melissosnak, a nevezetes bölcselkedőnek (l. 313. lap) vezetése alatt áttörték az ostromzárt, s ismét ellátták magukat élelmi szerekkel. De a phoeniciai hajóhad nem mutatkozott; az ostromló hajóhad vereségének hírére Perikles azonnal visszatért Samos alá, s az athéni, chiosi, lesbosi új segítséggel kétszáz hajóra növekedett hajóhadával ismét körülzárta a várost. A samosiak falaik közé szorultak, s kétségbeesett ellenállás után a 439. év kilenczedik hónapjában megadták magukat. Samos elvesztette függetlenségét és Amorgoson való uralmát; a demokratiát újra helyreállították, a felkelés vezéreit számkivetették, hadihajóit elvették, falait leszaggatták. A hadiköltségeket, 1200 talentomot, az egyesség szerint részletekben lehetett megfizetniök.

Athén tehát diadalmaskodott. Diadalát ugyan főkép a peloponnesosiak tisztességének és a perzsa politika gyengeségének köszönhette, s minden veszteség nélkül sem került ki a válságból: az ázsiai partokon a perzsa segítséggel egy egész sor város megtartotta függetlenségét, és Lykia sem fizetett többé adót; a megcsappant káriai kerületet most egybeolvasztották az ión kerülettel. Egészben véve azonban Perikles megelégedéssel láthatta az eredményt, mely megerősítette egyrészt saját állását Athénben, másrészt Athén tekintélyét a szövetséges államok előtt. Az utolsó évek veszteségeiért pedig északon keresett kárpótlást. A thrák Chersonesosba már 447-ben attikai gyarmatosok telepedtek; most (437) a Strymon alsó folyásának vidékét is sikerült elfoglalni Athénnek, s ott attikai és chalkisi telepesekből Amphipolist alapították. Az uj erősség épen a Makedoniából Hellespontosba vezető úton feküdt, s a közelében lévő Pangaion-hegyi aranybányák Athén fontos jövedelmi forrásává váltak. Ugyanekkor tájban Sinopéba és Amisosba is attikai telepeseket vezetett Perikles, a Fekete tenger északi partján lévő legfontosabb gyarmatokat a birodalomhoz kapcsolta, s adófizetésre kötelezte.

Már valamivel korábban nyugat felé is terjeszteni kezdte hatalmát Athén. 453-ban a menekült sybarisiak ivadékai ujra akarták építeni városukat, és mikor öt évvel később (448) a krotoniak ujra elűzték őket, az anyaország összes hellénjeit felhívták a régi területükön való letelepedésre. Sok volt a vállalkozó, kiknek élén Athén állott, s az elpusztított Sybaris szomszédságában Thurioi gyarmatot alapította (445). A kiváltságokat váró, de reményükben csalódott sybarisiak felkeltek az uj telepesek ellen, de ismét legyőzetvén, a Traeis folyó környékére vándoroltak, hol uj várost alapítottak. Az uj Sybaris azonban nagyobb jelentőségre sohasem emelkedett. Thurioinak is sokat kellett küzdeni fennállhatásáért, míg végre 434-ben a delphoi jóshely közvetítésével magától Athéntól is függetlenné tette magát. Több sikere volt az athéni politikának Siciliában és Italia chalkisi gyarmatvárosaiban. A segestai elymosokkal már 450 körül, Leontinoival és Rhegionnal 433-ban szövetséget kötött. Neapolis is hozzá csatlakozott, és attikai telepesekkel erősödött meg.

Athén mindezen terjeszkedései sem Syrakusainak, sem Spartának és Korinthosnak nem lehettek inyére. A hatalmasságok közt rég meglévő feszültség folyvást fokozódott, s immár csak alkalom kellett rá, hogy a szakítás végleg megtörténjék. Ez az alkalom nem is váratott sokáig magára.

Korkyra szigete kelet felől.

A 435. évben Korinthos háborúba bonyolódott gyarmatvárosával, Korkyrával (Korfu) közösen alapított gyarmatuk, Epidamnos miatt. Kezdetben a korkyraiak győztek, s megvívták Epidamnost is. Korinthos azonban nem nyugodhatott belé veszteségébe, mely az ioniai tengeren való uralmát kérdésessé tette; két év alatt százötven hadihajót szerelt föl, melyek közül maga Korinthos kilenczvenet, az ambrakiai öbölben lévő gyarmatai harmincznyolczat, Megara és Elis huszonkettőt szolgáltattak. A korkyraiak ekkor, látván, hogy ezzel a haderővel nem mérkőzhetnek, s kiegyezésre vonatkozó ajánlataik sem vezetnek eredményre, Athénhez fordúltak segítségért. Athénre nézve csakugyan rendkivül fontos volt annak a megakadályozása, hogy Korkyra korinthosi uralom alá ne kerüljön, s Korinthos hajóhada a korkyraival meg ne szaporodjék; azonkívül Italiához és Siciliához való viszonyának szempontjából is fontos volt rá nézve Korkyra birtoka vagy szövetsége. Így az athéni népgyűlés 433 nyarán, jóllehet heves vita után, megszavazta a korkyrai szövetséget, egyelőre, a peloponnesosiakra való tekintetből, csak mint védőszövetséget. Tíz athéni háromsorevezőst indítottak Korkyrába, abban a reményben, hogy Athén erkölcsi támogatása is elég lesz Korinthos támadásának megakadályozására.

Athén kétségkívül teljesen jogosult volt rá, hogy Korkyrával szövetséget kössön: a peloponnesosiak nem is tettek neki ezért később sem szemrehányást. De a szövetség tényleg mégis csak a harminczéves béke megsértésével járt, legalább a korinthosiak úgy fogták fel a dolgot. A korinthosi hajóhad 432 tavaszán mégis elindúlt Korkyra felé, s a Sybota (kanász)-szigeteknél Korkyra mellett megütközött a korkyraiak és athéniek 120 hajójával. Az athéniek csak annyiban vettek részt a harczban, hogy a korkyraiak legyőzése után az épen jókor odaért többi húsz athéni hajóval együtt megakadályozták a győzteseknek a szigeten való kikötését; egyébként ezen a napon is, meg a következőn is tartózkodtak a támadástól, s így a peloponnesosi hajóhad akadály nélkül intézhette visszavonulását. De ezzel megtörtént az első összeütközés a két versenyző nagyhatalom közt; a peloponnesosi hajóhad már távoztakor óvást tett az athéniek «békeszegése» ellen, s bizonyos volt, hogy Korinthos, mely Athén ujabb szövetségével legéletbevágóbb érdekeit látta fenyegetve, nem hagyja felelet nélkül a kihívást. Így Perikles elhatározta, hogy megelőzi a várható támadást.

Potidaia Korinthos virágzó gyarmatvárosa volt azon a keskeny földszoroson, mely Pallene félszigetet a thrákiai Chalkidikével összeköti; Periandros idejében alapították, s a thermai öböltől a toronaiig nyuló falakkal teljesen elzárták a szárazföld felé. A perzsa háborúk idején már annyira bízott erejében, hogy nyiltan elleneszegült a hódítónak, s aztán Athén szövetségébe lépett, mert a perzsa őrségeknek a thrák erősségekből való kizavarása érdekében állott. Anyavárosával, Korinthosszal azért nem bontotta fel az addigi kötelékeket: évről-évre onnan kapta kormányzóját, az ú. n. epidemiurgost. Perikles most, a viszonyok összebonyolódásakor, népgyűlési végzés útján meghagyta a városnak, hogy utasítsa ki a korinthosi tisztviselőt és bontsa le erődítményeit Pallene felé. Jobb útat-módot nem is találhatott volna, hogy a harczias és büszke potidaiai polgárságot felkelésre bírja. A város, mihelyt egyezkedésre czélzó kisérletei meghiúsultak, Korinthos biztatására bejelentette kilépését a tengeri szövetségből. Szomszédai, a bottiaiosok és chalkidikeiek követték példáját: ott hagyták kis, tengerparti városaikat, és 432 nyarán Olynthosba költöztek át, melynek jövendő nagyságához ily módon megvetették az alapot.

Athénben olyan bizonyosra vették a dolog sikerét, hogy Potidaia elszakadásának híre nagy meglepetést keltett a városban. Igaz, hogy ezer hoplitest harmincz hajón leküldtek volt arra, hogy most már nemcsak Perdikkas makedon királylyal, kivel Athén nemrég szintén háborúba bonyolódott, hanem az elszakadt szövetségesekkel is eredményesen folytassa a háborút. Ez a sereg tényleg meg sem próbálta Potidaia körülzárását, hanem csak Therma megszállására és Pydna ostromára szorítkozott a makedon parton. Csak nyár vége felé érkezett meg az athéni ujabb sereg, kétezer hoplites negyven hajón, Kallias strategos vezetése alatt. De ez a haderő is teljességgel elégtelen volt a rá váró feladat megoldására. Nem maradt egyéb hátra, mint Perdikkasszal békét kötni, hogy végre maga Potidaia ellen indulhassanak. Addig azonban Potidaiába 1600 főnyi, korinthosi önkéntesektől és zsoldosokból álló sereg érkezett, s Perdikkas is küldött – a szerződés megszegésével – egy lovascsapatot a város segítségére. Így a potidaiaiak szám dolgában is mérkőzhettek az athéniekkel, s ámbár a falak előtt vívott nyilt csatában az athéniek győztek, haderejük mégis csak arra volt elégséges, hogy észak felől zárják el a várost; a déli, Pallenére néző oldalon is csak a következő, 431. év tavaszán keríthették be, mikor Athénből 1600 hoplitesből álló ujabb segítségük érkezett. Most már 5000 nehézfegyveres, sok szövetséges és hetven háromsorevezős hajó gyűlt össze a város körül: akkora sereg, a mekkorát Athén eddig tengerentúli hadjáratra soha ki nem állított. Ilyen körülmények közt Perdikkas az év nyarán tanácsosnak látta megujítani a békét: Thermát visszakapta, és cserében segédhadat küldött Athénnek a chalkidikeiek ellen.

Potidaia, mielőtt nyiltan szakított volna Athénnel, követeket küldött Spartába, s ott az ephorosok segítséget igértek neki Athén támadása esetén. Most azon fordult meg a dolog, hogy a spartai népgyűlés is beleegyezzék a segélyadásba. A hangulat Spartában mindenesetre Athén-ellenes volt, de volt olyan párt is, élén magával az öreg Archidamos királylyal, mely átallotta nyiltan megszegni a harmincz évre kötött békét. Így kérdés, megszerezhették volna-e az ephorosok a szükséges többséget, ha maguk az athéniek okot nem adtak volna a nyilt hadüzenetre azzal, hogy a megarai polgárokat Attika területéről és kikötőiből kitiltották. Megara a peloponnesosi szövetség tagja volt, s így Spartának pártját kellett fognia, ha nem akart lemondani fönnhatóságáról; a hatalmas Korinthosra való tekintet is azt parancsolta. Így tehát 432 őszén először a spartai népgyűlés, aztán a peloponnesosi szövetséges gyűlés is kijelentette, hogy Athén megszegte a békét. Háborút még nem üzentek: kitör-e csakugyan a háború, az most már csupán Athén további magatartásától függött.

Ott a Perikles kormánya épen ez idő tájban ingadozni kezdett. Mióta Perikles versenytárs nélkül vezette az állam ügyeit, nem pusztán a birtoktalan tömeg érdekeit tartotta többé szem előtt. Neki a demokratia sohasem volt egyéb, mint eszköz a hatalom megszerzésére: a hatalom birtokában mérsékeltebb elvek szerint kormányzott. A művelt birtokos osztály szeretetét épen ezzel nyerte meg; Thukydides történetíró magasztaló szavakkal emlékezik meg kormányáról: de a tömeg előtt elvesztette népszerűségét. Az ellenzék élére egy gazdag bőrkereskedő, a Kydathenaion demosbeli Kleon lépett, minden magasabb műveltség nélkül való, otromba ember, de a ki elragadta a tömeget szókimondó erélyességével, természetes ékesszólásával. Pártjának az adott jelentőséget, hogy hozzá csatlakoztak a művelt birtokos osztályból is sokan, vagy azért, mert nem bocsáthatták meg Periklesnek, hogy ő tette meg a demost az államhatalom döntő tényezőjévé, vagy azért, mert nem értettek egyet vallásoso és társadalmi elveivel. Ebben a tekintetben a felvilágosult Perikles tényleg keveset törődött polgártársai megrögzött előitéleteivel. Teljesen az uj tudomány és vallás embere volt, s annak képviselőivel szoros személyes viszonyban élt, pedig a nép gyanúval nézte ezen férfiak működését, s féltette tőlük – nem is alaptalanúl – a régi hitet. Még több megbotránkozást keltett Periklesnek Aspasiához való viszonya, kiben a közönség csak hetairát látott, s a ki különben is szintén a felvilágosodottak közé tartozott. Az első támadások Perikles környezete ellen irányúltak. Anaxagoras bölcselkedőt istentelenséggel vádolták, pörbe fogták, és menekülésre kényszerítették. Ugyanazzal a bűnnel, s azonfelül még polgárnők rossz útra csábításával vádolták Aspasiát is, kit Perikles csak egész befolyásának latba vetésével menthetett meg az elitéltetéstől. Aztán Pheidias szobrászra került a sor. Börtönbe vetették az alatt az ürügy alatt, hogy a város istenasszonya szobrának készítésekor aranyat és elefántcsontot sikkasztott, s még az ítélet kimondása előtt meg is halt fogságában. Periklest is érdekelte ez az ügy, mert, mint a szobor építését vezető biztos, ő volt felelős az arra megszavazott pénz hovafordításáról: formaszerű vádat ő ellene azonban nem emeltek.

Az athéni birodalom a peloponnesosi háboru idején
(Duruy után)

Ilyen körülmények között Perikles kifelé kivánta terelni a fenyegető zivatart. A korkyrai szövetség óta rendszeresen kereste a szakítást a peloponnesosiakkal; Potidaia ostroma, a megaraiakra vonatkozó végzés, mind Spartának szóló kihivás volt. S végül, mikor spartai követség jelent meg Athénben, hogy óvást tegyen ezen intézkedések ellen, egész, még mindig nagy tekintélyét és hivatalos befolyását felhasználta, hogy a követség a legkisebb engedmény nélkül távozzék. Pedig magának a megarai végzésnek visszavonása is elég lett volna Sparta kiengesztelésére: a Potidaia és Aigina felszabadítására vonatkozó másik két követelést úgyis aligha értették komolyan a spartaiak. Tizennégy évvel azelőtt Athén ugyancsak nagy áldozatokkal vásárolta meg a békét: most kijelentette Perikles, hogy Athén becsülete kivánja a megarai végzéshez való ragaszkodást. Így a népgyűlés visszautasította a követség kivánságait; arra, Perikles indítványára, késznek nyilatkozott, hogy békebiróság elé terjeszszék az ügyet: de a történtek után ezt az ajánlatot a spartaiak nem vehették komolyan. Hol lehetett volna pártatlan békebirót taláni a fennálló viszonyok között? A tárgyalások tehát megszüntek és a peloponesosiak hozzáfogtak a hadikészülődéshez.

Hogy a háborúnak a két görög nagyhatalmasság közt, az oligarchia és a demokratia között előbb-utóbb ki kell törnie, az kétségtelen volt: de hogy épen ekkor tört ki, az Perikles műve volt. S az időpont nem volt szerencsésen megválasztva. Athén teljesen el volt szigetelve, csupán saját magára utalva; egyetlen régi szövetségesét, Argost, tíz évre még megkötötte a Spartával kötött szerződés; a thrákiai háború az athéni sereg egy harmadát állandóan foglalkoztatta. S viszont, minden uj év, a melyet Athén még békében tölthetett volna, megbecsülhetetlen nyereséggel járt volna Athénre nézve is, egész Görögországra nézve is. Hogy ilyen körülmények közt Perikles mégis háborút kivánt, annak csak a belső politikai helyzet lehetett az oka.

A háború tehát küszöbön volt, s most már Athénnek is számot kellett vetni a jövő eshetőségeivel. Maga Perikles nagy bizalommal szólt a háborúról a népgyűlés előtt, s kétségkívül őszintén beszélt: nem tehető fel, hogy előidézte volna, ha sikerében meg nem bízik vala. S Athén csakugyan még mindig igen hatalmas volt. Alattvalói voltak az Aegeus-tenger Krétától északra fekvő összes szigetei Melos és Thera kivételével; a thrák partok Potidaia és Olynthos kivételével egész a Bosporosig; az ázsiai part majd minden görög városa Kalchedontól Knidosig. Nyugatra szövetségesei voltak Zakynthos, Korkyra, a Naupaktosba telepített messeneiek, az akarnaniaiak és amphilochosiak, Rhegion és Neapolis Italiában, Leontinoi és Segesta Siciliában. Évi jövedelme mintegy hatszáz talentomra (több, mint másfél millió forintra) rugott, a mennyivel az akkori világban a perzsa birodalom és talán Karthago kivételével egy állam sem dicsekedhetett. A fölöslegekből összegyűlt államkincs két harmadrésze, hatezer talentom, készen állott a szövetséges-pénztárban. A Peiraieus kikötőben háromszáz háromsorevezős hajója volt, de ezeken kívül Lesbos, Chios és Korkyra szövetséges hajóhadaival is rendelkezhetett. Tengerészete kitünően volt szervezve, személyzete kipróbálva, e tekintetben Athénnel semmiféle versenytársa sem mérkőzhetett. Szárazföldi haderő dolgában azonban kevésbé volt megnyugtató az állapot. Maga Athén ugyan tizenháromezer hoplitest és ezer lovast állíthatott ki a síkra, tehát akkora sereget, a mekkorát Sparta és Theba kivételével külön-külön egy görög város sem: de, jóllehet az egész birodalom népessége kétszeresen is felülmúlta a Peloponnesosét, nagyobb részére, kivált a harcziatlan kisázsiai és szigetségi városokéra alig számíthatott, úgy, hogy jóformán csak saját polgáraira, és lemnosi, imbrosi, skyrosi, oreosi telepeseire volt utalva. Akkora szárazföldi sereg alkotására, mely a peloponnesosi szövetség seregével ha nem is minőség, legalább szám tekintetében mérkőzhessék, nem is gondolhatott.

Perikles nagyon jól tudta ezt, s azért Attika egész területének megvédésére nem is gondolt. Haditerve az volt, hogy az egész attikai népet ingóságaival együtt a főváros falai közt helyezi el, a hajóhaddal elzárja Peloponnesost, hol itt, hol ott partraszálló csapatokkal folyvást nyugtalanítja s ily módon tán megbontja a különben is laza peloponnesosi szövetséget. A kérdés csak az volt: melyik fér bírja tovább az ilyen hadviselést? S a felelet arra az esetre, ha a peloponnesosi szövetség megbontása még sem sikerül, nem lehetett Athénre nézve nagyon kedvező. A peloponnesosi partvidék pusztítgatása ugyanis koránsem ért fel Attika egész mezei lakosságának vagyoni romlásával, s a szövetséges pénztár kiapadtvával Athénnek magának is uj próbára kellett volna tennie szövetségesei hűségét.

Peloponnesosban időközben erélyesen folytatták a hadikészületeket. Boiotiával szövetséget kötöttek, melynek következtében egyrészt uj segédcsapatokra tettek szert, másrészt kiindulópontot szereztek az Attika ellen irányuló támadások födözésére. A 446-ban felszabadult lokrisiak és phokisiak is a peloponnesosiakhoz szegődtek. Az Athén terjeszkedését rossz szemmel néző nyugati dór gyarmatokból hajó-segítséget vártak. Argosszal még tíz évig érvényben volt a 451-ben kötött szerződés. A nemzet nagy többségének rokonszenve Sparta felé fordúlt, melynek győzelmétől az elnyomott szövetségesek felszabadúlását várták. Azért a spartaiak legtöbb eredményt épen diplomatiai úton értek el a háborúban. Maga a delphoi jóshely is a peloponnesosiaknak igérte a diadalt: «ha kellő erélylyel viselik a háborút, úgymond, számíthatnak az isten segítségére». Így a peloponnesosiak lelkesedve és a diadal reményében kezdték meg a háborút. A 446. év sikereire visszaemlékezve most is úgy fogták fel a dolgot, hogy ha nehány hadjárattal Attikát elpusztították, megtörhetik Athén hatalmát. De tapasztalt harczosok, például maga az agg Archidamos király, átlátták, hogy a háború hosszúra fog nyúlni és Athén megtörése csak úgy sikerülhet, ha saját elemében, a tengeren is megverik az ellenséget. Ide azonban első sorban sok pénz kellett volna; már pedig ezzel a peloponnesosiak nem rendelkeztek, ahhoz meg nagyon jámborok voltak, hogy a delphoi és olympiai templomkincseket a háború költségeinek fedezésére fordítsák. Aggodalmasabb hazafiak magának a szövetségnek szervezetében sem bízhattak meg túlságosan. A peloponnesosi szövetség voltakép még most sem volt egyéb, mint alapításakor: önálló államok laza csoportja, melyeket csak jóakaratuk és még inkább Spartától való félelmük tartott össze. Nagy akadálya lehetett a sikernek maga a megrozsdásodott spartai alkotmány is, mely a monarchia és oligarchia minden baját egyesítette, s mintha csak arra való lett volna, hogy felfelé törekvő tehetségeknek útját szegje.

19. Nem a hires történetíró.^[VISSZA]