1. Ifjú és nevelője (paidagogos).
Antik edényről, melyet alvilági jelenetek ékítenek. Az eredetinek 1 nagyságában.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XVIII. FEJEZET.
Gazdasági viszonyok a perzsa háborúk után.
A barbárokon aratott győzelmek nagyban siettették a görög kultura hatalmas nekilendülését és kifejlődését, mert a görög világ keleti felét megszabadították az idegen uralom jármától, a nyugati fél függetlenségét és önálló fejlődését pedig hosszú időn biztosították. A salamisi és himerai napok megsemmisítő csapást mértek a pún kereskedelemre. S az anyagi boldogulás előmozdításában nem kis tényező volt a nép szellemi erőinek azon felszabadulása sem, mely a demokratiai mozgalmakkal állott kapcsolatban. De míg eddig kultúra, kereskedelem, ipar terén az ázsiai görögség járt elül, ezentúl politikai és gazdasági téren is az anyaország veszi át a vezetést. Az ión városok nagyon megsínylették a perzsa háborúkat; tudjuk, hogy 494-ben történt elfoglalása óta maga Miletos is elvesztette régi jelentőségét. A mykalei csata és az erre következő harczok ugyan ismét felszabadították az ázsiai tengerpartot, de a politikai ellentétet közte és a mögötte lévő szárazföld közt el nem enyésztethették. Az u. n. Kimon-féle békéig a közlekedésnek meg kellett szünnie az ión kikötők és Kisázsia belseje közt, s Athénnek a sardesi satrapákhoz való feszült viszonya miatt a régi forgalom később sem állott többé helyre. Míg az ión városok így pangásnak indultak, addig a nyugati gyarmatok hatalmasan kifejlődtek, s a bennszülött, szintén fejlődő népekkel a kereskedelem igen nekilendült. Azonban ennek a kereskedelemnek közvetítői szintén nem a távol lakó irónok lehettek, hanem első sorban a szerencsés fekvésű Korinthos, annyival inkább, mert Sicilia első városa korinthosi gyarmat volt, s a korinthosiak a nyugati görögökkel közel törzsrokonságban állottak.
Így a perzsa háborúk idején Korinthos és Aigina váltak a görög világ első kereskedő városaivá. Nemsokára azonban félelmes versenytársuk támadt Athénben, melynek népessége, mióta Themistokles a Peiraieus kikötőt megerősítette, folyvást szaporodott, kereskedelme folyvást fejlődött; a tengeri szövetség megalakulása pedig végkép megalapította ezen a téren is vezető állását. Mióta Athén Aiginát 457-ben meghódította és aztán 431-ben végkép tönkretette, a Peiraieus az egész görög világ legelső kereskedelmi kikötőjévé vált, melyben pontosi, phoeniciai, egyiptomi, kyrenei, siciliai és itáliai hajók rakták le árúikat, s a hol az egész kelet és nyugat minden terménye és iparczikke kapható volt. Még a negyedik század kezdetén és mintegy 2000 talentomra, (több, mint 5 millió forintra) rúgott az évenkinti bevitel és kivitel értéke. A kikötőváros alapjait Hippodamos, a híres miletosi építő vetette meg, szokása szerint széles, egymást derékszögben metsző, közlekedésre alkalmas utczákkal.
Az ipar terén is a perzsa háborúk után mutatkozik az anyaországban nagyobb fellendülés, jóllehet, mint tudjuk, már a hatodik, sőt a hetedik században is készültek itt egyes jelentékeny kiviteli czikkek. Ez a fellendülés okozta, hogy a saronikus öböl körül lévő városokban ez idő tájt akkora tömege gyűlt össze a nem szabad származású lakosságnak. Az ötödik század közepén Aiginában állítólag hetvenezer, Korinthosban hatvanezer rabszolga élt, Athénben pedig a peloponnesosi háború kitörésekor legalább százezer,20 tehát annyi, hogy egyes városokban, pl. Korinthosban és Aiginában a rabszolgák száma jelentékenyen meghaladta a szabad népességét. A földmivelő és marhatenyésztő államok azonban ez időben is csak személyes szolgálatok végzésére tartottak rabszolgákat, ezekben most is, mint azelőtt, a szabad munka, vagy mint Lakoniában és Thessaliában a félig-szabad munka uralkodott. De nemcsak a rabszolgaság, hanem a környékbeli, sőt tengerentúli szabad népesség is az ipar és kereskedelem középpontjai felé csődült, hol többnyire szives fogadtatásra talált. Kivált Athén volt igen szabadelvű a polgári jog osztogatásában, mindaddig, míg 451-ben Perikles a már kiváltságosak sürgetésére az új jogosításoknak gátat nem szabott (l. 242. lap). De a ki nem tehetett is szert polgári jogra, az is épen olyan szabadon láthatott keresete után, épen úgy részesült a törvény védelmében, mint a teljes jogú polgár: csak földbirtokot nem szerezhetett, ha ugyan külön végzéssel ezt a jogot (ges enktesis) is meg nem adta neki a népgyűlés. Igy a nagyobb városokban a polgárság mellett a letelepült idegenekből népes néposztály fejlődött, az úgynevezett metoikosok (zsellérek) osztálya; Athénben, hol a peloponnesosi háború kitörésekor mintegy százezer polgári lakos élhetett, a zsellér lakosok száma meghaladta bizonyosan a harminczezeret. Ez a nagy szám azonban kétségkívül Athénnek a szövetség élén elfoglalt állásából eredet; máshol, pl. Korinthosban és Chiosban valószinüleg kevesebben voltak, a konzervativ Sparta pedig egyenesen időszakos kiutasításukkal (xenelasia) iparkodott az idegenforgalomnak gátat vetni. De jellemző maga az, hogy ilyen intézkedésnek még Spartában is szükségét érezték. A legnagyobb görög város már az ötödik században is kétségkivűl Syrakusai volt, mely hirtelen növekedését egész városok beleolvadásának köszönhette, de aztán a Deinomenes-féle uralkodó család bukása után is a nyugat fővárosa maradt. Lakosságának száma már a peloponnesosi háború idején elérhette Athénét. Gela és Akragas is népes városok voltak. Itáliában elpusztítása óta Kroton volt az első város. Az anyaországban népesség dolgában Athénhez legközelébb ez időtájt Korinthos és Aigina állhattak, körülbelül hatvan-hatvanezernyi szabad lakossal. Ezek után következtek sorban Sparta, Argos, Theba, Sikyon, Megara, Korkyra, melyek szabad népességét húsz-harminczezer főre becsülhetni. A hajdan híres Eretria és Chalkis most hanyatlásban voltak, nyugaton azonban a perzsa háborúk után alapított Elis virágzásnak indult.
Az attikai birodalomhoz tartozó városok viszonylagos jelentőségéről adóösszegük magassága is fogalmat ad, melyet a szövetséges pénztárba fizettek. Harmincz talentomot csak Aigina és Thasos fizetett; tizenhatot Paros; tizenötöt Abdera, Byzantion; tizenkettőt Lampsakos; tizet Ainos, Perinthos, talán Chalkis is; kilenczet Kalchedon, Kyme, Kyzikos; hetet Erythrai; közel hetet Naxos; hatot Andros, Ephesos, Ialysos, Kameiros, Lindos, Potidaia, Samothrake. Skione, Teos, Torone; ötöt Karystos, Kos, Mende, Miletos, Selymbria, Sermylia; négyet Abydos, Keos; hármat Ainea, Akanthos, a káriai Chersonesos, Hephaisteia, Knidos, Kythnos, Methone, Peparethos, Phaselis, Prokonnesos, Siphnos, Tenedos, Tenos; kettőt Arisbe, Olynthos, Phokaia, Singos, Spartolos, Halikarnassos; másfelet: Astypalaia, Galepsos, Kalydna, Keramos, Klazomenai, Kolophon, Maroneia, Myrina; a többiek egy talentomot vagy kevesebbet. Az osztályozás első tekintetre elárulja a Hellespontos és a Propontis körül fekvő városok fontosságát, továbbá a déli thrák partokon fekvőkét. Parosnak az ötödik században jelentékeny kereskedelmi középpontnak kellett lennie. Feltünők ellenben a kis-ázsiai ión-városok, kivált Miletos és Phokaia csekély járulékai, s ékesszólóan bizonyítják e városok rohamos hanyatlását.
Általában véve legsűrűbb az isthmosi és saroni-öböl melléki iparosvidéken volt a népesség. Attika 2500 kilométernyi területén a peloponnesosi háború idején mintegy kétszázötvenezer ember élt, tehát minden kilométeren körülbelül száz. Hasonló volt a népsűrűség Megarisban és Argosban is, továbbá Korkyra, Samos, Chios szigeteken. A földmivelő államokban ellenben természetesen sokkal ritkább volt a lakosság: Boiotiában 150,000-nyi népesség mellett alig jutott 60 ember egy km.-re, s a 22,300 km.-nyi Peloponnesos egész lakossága 430 körül legfeljebb egy millióra tehető ( km.-kint körülbelül 45 ember). Thessaliának nagy kiterjedése miatt (16,000 km.) nagyszámú népessége lehetett, de a népesség sűrűsége nagy városok hiányában Boiotiáéval sem érhetett fel. Igen ritka volt a népesség az északnyugati hegységekben. Az egész görög félsziget népessége a szigetekkel együtt az ötödik század második felében mintegy három, vagy legfelebb négy millióra rughatott. A gyarmatországok közül Siciliáé mintegy nyolczszázezerre, az italiai gyarmatoké ugyanannyira. Igen sűrű volt a hellespontosi részek, Ionia és az előtte fekvő szigetek népessége; de itt, továbbá a Pontos környékén, Kyprosban és Libyában, adatok szűkében, bajos a szám szerint való meghatározás. Mindamellett valószínű, hogy a gyarmatok összes népessége (a bennszülött alattvalókat is beleszámítva) az ötödik században körülbelül ugyanannyi volt, mint az anyaországé, s így az összes görög államok népessége ebben a korban mintegy hét-nyolcz millióra tehető.21
A népesség szaporodása következtében az anyaország városai mindinkább kénytelenek voltak bevitel útján fedezni élelmi szükségletüket. Kivált a gabonabevitelt iparkodtak az iparos városok mindenképen emelni, s a mellett az árakat lehetőleg alacsonyra nyomni. Athénben a gabonaárak felverésének meggátlása czéljából törvény volt arra, hogy egy-egy gabonakufár ne vásároljon többet a hajóskalmároktól, mint legfelebb ötven kosárnyit, s e törvény megtartására külön, tíz tagból álló tisztviselőtestület ügyelt. Külön tisztviselőtestület őrködött ezenkívül a gabonapiaczon is az árak megtartására. Legtöbb gabonát a Pontos északi vidékéről, továbbá Siciliából és Egyiptomból szállítottak. A szállított gabona mennyiségéről csak Athénre, és csak a negyedik századra nézve van értesülésünk: akkor a Peiraieusba évenkint mintegy nyolczszázezer medimnosnyit (négyszázezer hektoliternyit vagy háromszázezer métermázsányit) szállítottak, még pedig felét a Pontos vidékéről. Az ötödik században is már csakakkora lévén a népesség, a bevitel akkor sem lehetett kevesebb. Más görög városnak nem volt szüksége ilyen jelentékeny gabonabevitelre; de az összes bevitel mégis bizonyosan több millió medimnosra rughatott. A belföldi termelés ezzel a jelentékeny bevitellel szemben annál is inkább nehéz helyzetben volt, mert még mindig olyan kezdetlegesen űzték, mint a homerosi korszakban. Például az állatokkal való nyomtatás még mindig kizárólagos módja volt a cséplésnek, s a régi ugarrendszer is általános gyakorlatban volt még a negyedik század folyamán is. Nagy Sándor idején Attika összes évi gabonatermése, majdnem kizárólag csak árpa, 400,000 medimnosra (körülbelül 200,000 hektoliterre) rugott, Lemnosé 300,000 medimnosra. Jövedelmesebb volt a bor- és olajtermelés. Ebben a nemben az Aegeus-tengermelléki vidékeknek versenytársuk sem volt, s az attikai olaj és az ioniai és thrákiai bor jelentékeny kiviteli czikk is volt. Eleven állatokat a hajózás akkori állapotában nem szállítottak a gyarmatokból, de igen besózott húst, sajtot, faggyút, s más állati terményeket.
A régi természetben való számítás most már egészen megszünt vagy csak félreeső vidékeken tartotta fenn magát. Athénben, úgy látszik, már a perzsa háborúk idején pénzértékre számították át a soloni osztályok egyes tételeit. Pentakosiomedimnos nem az volt többé, ki évenkint ötszáz mérő árpát termelt, hanem a kinek legalább egy talentom (kb. 2700 frt) vagyona volt. Jellemző, hogy most már nem csupán a földbirtokot, hanem az ingó vagyont is alapjául vették a becslésnek. Az adót is pénzben fizették ezentúl: az Aristeides-alkotta szövetségi adórendszer is kizárólag pénzgazdálkodáson alapult. Ennek következtében az ötödik század folyamán a görög pénzverő-helyek élénk munkásságot fejtettek ki. Thessalia, Elis, Kréta, Sicilia is kezdenek ezüstpénzt verni. Csak a konzervativ Sparta ragaszkodott makacsúl a maga hagyományos vaspénzéhez. Hogy a Kykladok és 446 óta az euboiai városok is abbahagyták a pénzverést, az Athén befolyásának tulajdonítandó. Az aiginai pénzverés 431-ben természetesen végkép megszünt. Az ötödik század közepétől kezdve az Aegeus-tenger vidékén az attikai tetradrachmon volt az uralkodó pénz, s Athén elég okos volt hozzá, hogy még a legzavarosabb ideiben is csak tiszta ezüstpénzt veretett. Aranypénzt az ötödik században nem vertek, ámbár a perzsa Dareios-aranyak és kyzikosi elektronstaterek sűrűn szerepeltek a forgalomban. A pénzekhez szükséges fémet részben a görög bányák szolgáltatták, pl. a laurioni ezüstbányák Attikában, vagy a thasosi és a vele szemben fekvő szárazföldi bányák. Megjegyzendő azonban, hogy a termelés jókora részét az ipar és művészet kivonta a forgalomból, azzal, hogy nemes fémeket műtárgyaknak dolgozott fel. Majd minden templomnak megvolt a maga kincse; az attikai templomokban a peloponnesosi háború kitörésekor 500 talentomot (majd 1 1/2; millió forint) érő áldozati ajándékok voltak felhalmozva, továbbá annyi készpénz is, hogy a háború első évtizedében az állam nyolczszáz talentomnyi (több mint két millió forintnyi) kölcsönt vehetett belőlük. A delphoi templomnak 360 körül állítólag tízezer talentomot (27 millió forintot) érő kincse volt. Kiesett a forgalomból a pénztárakban, egyrészt a számos templomok kincstáraiban, másrészt pl. kivált az athéni szövetséges pénztárban őrzött készpénz is, mely időnkint Attikában összevéve elérhette a tízezer talentomot, s mint már tudjuk, még a Perikles-féle építkezések után is hatezer talentomra (több mint 16 millió forintra) rugott. A forgalomban megmaradt nemes fém mennyisége azonban még mindig elég nagy volt arra, hogy az árakban jelentékeny emelkedést okozzon. Egy mérő árpa, mely Solon idejében egy drachmába (nem egészen egy korona) került, az ötödik század végén kétszerannyin, egy mérő búza három drachmán kelt el. Még jobban emelkedtek a marhaárak, mert ezen a téren nem volt külföldi verseny, s a marhatenyésztés odahaza is mindinkább háttérbe szorult a földmivelés mellett; míg pl. 600 körül egy juhot egy drachmáért lehetett vásárolni Athénben, addig kétszáz évvel később a juh darabja tíz-húsz drachmába, egy ökör 50-100 drachmába került. A forgalom és pénzverés fejlődésével járt, hogy kölcsönüzletek akár természetiekben, akár pénzben, jobb feltételek mellett voltak köthetők, mint azelőtt, azaz: hogy a kamatláb leszállt. Viszont azonban az ipar és kereskedelem nagy nekilendülése keresetté tette a tőkét, s így ellene dolgozott a kamatláb csökkenésének. Így a kamatláb még most is aránylag igen magas, a negyedik században is még körülbelül 12% maradt; sőt koczkáztatással járó vállalatoknál vagy pénzszükség idején még ennél sokkal magasabb százalékot is követeltek. Törvényes intézkedés a kamatláb megszorítására, legalább Athénben, nem volt.
A magas kamatlábat csak az ipar nagy jövedelmezősége, magas árak és alacsony munkadíjak mellett lehetett megfizetni. Az iparczikkek a gabnaárakhoz hasonlítva, aránylag drágák, a munkások pedig, mint említettük, többnyire rabszolgák voltak. Egy erős rabszolga, ki bányamunkára is használható volt, száz-százötven drachmába (kb. 45–70 forintba) került, s naponkint egy obolosnyi tiszta kereset mellett 300 munkanapot számítva, 33 1/2;–50% jövedelmet hajtott, nem számítva a tőke elhasználásáért járó amortizatiós-hányadot. Ügyes munkások két-három és több obolosnyi jövedelmet is hajtottak gazdájuknak; de ezeknek vételáruk is nagyobb volt, néha öt-hat mina (225–270 forint). Az a 32–33 vasműves, a ki Demosthenes atyjának gyárában dolgozott, 30 mina tiszta évi jövedelmet hajtott, tehát fejenkint mintegy 100 drachmát; a 20 butorkészítő munkás ellenben csak 12 minát, egyenkint 60 drachmát, a mi kevéssel tesz naponkint többet egy-egy obolosnál, de mivel a rabszolgák fejenkint két minába kerültek, még mindig 30%-os kamatot jelent.
A tengeri kereskedés is magas kamatot jövedelmezett a belefektetett tőke után; de itt a koczkáztatás is nagyobb volt. A hajózás nagyjából még mindig gyermekkorát élte. Az ötödik század háromsorevezősei még mindig nem voltak egyebek, mint nagy, sekély járatú dereglyék. A legnagyobb kereskedelmi hajók, úgy látszik, 10,000 talentom (360 tonna) terhet vihettek. A hajók nem a legrövidebb útakon, hanem még most is a partok és szigetek mentén közlekedtek és csakis a kedvező évszakban. A kalózság is egyik veszedelme volt a tengeri kereskedésnek; ezt az attikai uralom nem tudta még az Aegeus-tengeren sem teljesen kiirtani. Így a nyereségnek nagynak kellett lennie: pontosi vagy adriai útakra adott tőkék 100%-ot, sőt többet is jövedelmeztek.
Kevesebb jövedelmet hajtott a földbirtok, noha a földbér a mi fogalmaink szerint szintén igen magas volt, mert Attika mezei jószágain még a negyedik század első felében is mintegy 8%-ot fizettek a bérlők. Hasonlók voltak a házbérviszonyok is.
A munkabér alacsonyságának oka az volt, hogy a rabszolgamunka a szabad ember munkájának bérét is leszorította. Hajósevezősök három obolosnyi (kb. 23 krajczárnyi) napi zsoldot kaptak, s mégis a peloponnesosi háború idején ezer meg ezer ember vállalkozott ezért a silány dijazásért a rendkívül fáradságos munkára. Egy Dareios-arany havi zsoldért (nem egészen 12 forint) a perzsa király annyi görög zsoldost kapott, a hányat csak akart. A két-három obolosnyi birói zsoldért csak úgy tolakodtak Athén mesteremberei és munkásai a törvényszéki ülésekre. Ekkora lehetett körülbelül a mesterséghez nem értő munkások napszáma is; mesterembereké persze nagyobb volt, pl. az Erechtheiont építő kőmiveseké naponkint egy drachma. Egészben véve nagyon is érthető volt, hogy a kézmüves nép, valahányszor hatalomra jutott, iparkodott helyzetét állami úton javítani. Csakhogy fonákul kezdtek a javításhoz; a helyett, hogy a rabszolgamunka ellen fordultak volna, csak állami segélyekre törekedtek, a minek aztán csak a munkásosztályok fokozódó demoralizálása lett a következménye.
A szellemi munkát sem fizették általában véve jobban, mint a kézimunkát. Az Erechtheion építését vezető mester csakúgy egy drachma bért kapott naponkint, mint kőmivesei. Alsóbb tiszt zsoldja rendesen csak kétszerese volt a közemberének, s az alsóbb állami hivatalok fizetései is igen csekélyek voltak. A tanács tagjai naponkint egy-egy drachmát kaptak. A magasabb hivatalok kivétel nélkül tiszteletbeliek, fizetéstelenek voltak; az állam csak a velük összekötött közkiadásokat térítette meg, ha ugyan az illető tisztviselő le nem mondott követeléséről, a mi a népszerűség keresésének elég közönséges módja volt. azonban bizonyos fajtájú szellemi munkásság nagyobb díjazásban is részesült. Az orvosokat illetőleg már a hatodik századról szólva említettünk egy ilyen esetet; magas díjazásban részesültek híres költők (Simonides, Pindaros), zenészek, szinészek is. Mikor aztán az ötödik század közepén ébredezni kezdett a philosophia és rhetorika iránt az általánosabb érdeklődés, attól kezdve ezen tudományok mesterei is nagyobb díjakat szedtek tanítványaiktól. A hagyomány Protagorasról és Gorgiasról azt mondja, hogy teljes rhetorikai tanfolyamukért száz minát kivántak. A valóságban a bér három-négy, kivételes esetekben tíz mina lehetett.
Az egész nép vagyonáról csak Athénre nézve vannak adataink, itt is csak a negyedik század elejére vonatkozólag. A 378. évi attikai kataszter az összes ingatlan és ingó javak értékét 5750 talentomra (mintegy 15 1/2; millió forintra) becsülte, nem számítva a közvagyont (állami javakat) és az adótól mentes szegény néposztály vagyonát. A valóságos érték, mint minden kataszternél, sokkal nagyobb lehetett, úgy, hogy vele semmiféle más hasonló terjedelmű görög államé nem vetekedhetett. A vagyon megoszlásában egyes görög vidékeken nagy volt az aránytalanság. Lakoniában és Thessaliában még mindig a nagybirtok volt az uralkodó, Boiotiában is sok volt a nagybirtokos, hasonlóképen Makedoniában és Siciliában, mint azt, Lakoniát kivéve, mindezen államokban a lovas harczosok nagy száma bizonyítja. Attikában ellenben nagyon meg volt oszolva a földbirtok. Már Solon törvénye intézkedett arra nézve, (l. 150., 155. l.), hogy a földbirtokok egy kézbe ne kerüljenek túlságosan. A peloponnesosi háború idején egy talentomot érő birtokot már jelentékenynek tartottak, s tekintélyes nemes családoknak sem igen volt többjük, mint 300 plethronnyi (30 ha.) jószáguk. Az ötödik század végén állítólag csak 5000 földbirtoktalan polgár volt Attikában, tehát az akkori polgárságnak körülbelül egy negyede, s a perzsa háborúk ideje alatt a polgárság fele képes volt saját felszerelésével vonulni a harczba, jóllehet viszont lovasság szervezése meg csak állami segélylyel volt lehetséges. Ehhez hasonlók lehettek az állapotok a legtöbb görög városban.
Egyes polgárok vagyonának nagyságáról szintén csak Athénre nézve vannak adataink. Itt a peloponnesosi háború idején nyolcz-tíz talentomnyi vagyont igen tekintélyesnek tartottak; többje csak kevés polgárnak volt. Konon 40 talentomot hagyott hátra halálakor (392-ben); fia Timotheos, ki ebből 17 talentomot (mintegy 46,000 forintot) örökölt, Athén egyik leggazdagabb embere volt. Bizonyos itéletekben 50, sőt száz talentomnyi birságok is szerepelnek: de ez nem jelenti azt, hogy az elitélt megfizetni is birta volna a büntetést, hanem csak annyit, hogy számkivetésbe kellett előle menekülnie, vagy fogságba került. A mi fogalmaink szerint igen közepes vagyonokról van tehát szó; de másrészt nem szabad elfeledni, hogy a tőke mintegy háromszor annyit kamatozott, mint ma, s hogy a görögök általában, s az athéniek is e korban nem voltak olyan fényűzők, mint a modern társadalom. A magánházak rendesen igen egyszerűek, fából és vályogtöltelékből készültek, s legfelebb egy emeletesek voltak. Milyen sűrűen lakhattak egymás hátán az emberek Athénben, kiderül abból, hogy Athén népsűrűsége (hektáronkint 170 ember) körülbelül megegyezett legnagyobb, sok emeletes házakban bővelkedő modern városaink népsűrűségével. Egyébiránt Athénben és Korkyrában ez időben már nagy bérkaszárnyák (synoikia) is voltak. Pasion pénzváltó egy ilyen házát száz minára (körülbelül 4500 forintra) becsülték; ez volt a negyedik század legdrágább magánháza. Demosthenes szónok atyja csak harmincz minát (körülbelül 1350 forintot) érő házban lakott, mely pedig gyárát is magában foglalta. Más városokban még kisebb lehetett a városi ingatlan vagyon értéke. A gazdag athéniek mezei lakai ellenben a peloponnesosi háború előtt jobban voltak építve és fényesebben berendezve, mint városi házaik. Mindamellett az már gazdag ember számba ment, a kinek lakberendezése ezer drachmánál (körülbelül 450 forint) többet ért.
A ruházatban a demokratikus mozgalom hatása alatt az ötödik század folyamán szintén egyszerűség volt a jelszó. A földig érő ion len-ingek (chitonok), a biborköpenyek, a perzsa háborúk idején még divatos hajtűk («tücskök»-nek nevezték őket) most divatjukat multák Athénben és Ioniában, s helyettük a peloponnesosi rövid gyapjú-inget hordták, felsőruháúl pedig, mely nélkül a műveltebb osztályokhoz tartozó férfi nyilvánosan nem mutatkozott, – az u. n. himationt, egy négyszögletes gyapjúszövetdarabot, melyet a bal vállra rávetettek, s a jobb kar alatt keresztülhúztak, úgy, hogy ez szabadon maradt. Egy himation ára a peloponnesosi háború idején mintegy tizenhat-húsz drachma volt; egy ujjatlan munkásingé (exomis) tíz drachma, tehát aránylag drága. A női ruházat persze még drágább volt, kivált az ékszerek miatt, melyeknek értéke előkelő házakban ötezer drachmát is elért. Nagy fényűzést fejtettek ki mindenféle jóillatú kenőcsökkel, melyeket részben keletről hoztak be, részben Görögországban is gyártottak, s aránylag magas árakon árusítottak el.
Görög ruházkodás.
(Edényrajzok, kaméák és pénzek után.)
1. Ifjú és nevelője (paidagogos).
Antik edényről, melyet alvilági jelenetek ékítenek. Az eredetinek 1 nagyságában.
2. Hektor és Achilles harcza, Athene istenasszony részvétele mellett
(Edényfestmény az eredeti 2/5 nagyságában).
3. Hermes és Achilles
(Antik amphora-rajz, az eredeti 1/5 nagyságában).
4. Molossos pénzdarab Athene sisakos fejével.
5. Selymbriai pénzdarab oroszlánbőrös Heraklesfővel.
6. Antik kaméa az eredeti kétszeres nagyságában. Athene születését ábrázolja Zeus fejéből, miután erre ráütött a pőrölyével előtte álló Hephaistos isten. Az (hely szűkében) előrehajló Athenét Eileithyia, a szülés istenasszonya támogatja.
7. Antik festmény egy weimari edényen.
8. Odysseus és Philoktetes, kaméa az eredeti kétszeres nagyságában.
9. Athéni pénzdarab.
10. Elisi pénzdarab Pallas sisakos fejével.
11. Alvilági jelenet egy karlsruhei antik edényen. Hades büntetetlen lakosait ábrázoló pár, köztük egy Danaida, ki a lantját pengető Orpheusra figyel.
12. Hektor és Achilles a skaiai kapunál
(Antik edényrajz 1/2 természetes nagyságban).
13. Theseus és Helena
(Egy lucaniai amphoráról: vörös alakok fekete alapon. 1/2 nagyságban).
Chiton, ingféle alsó ruha, l. Hephaistos alakját, 6. kép.
Exomis, chitonféle, mely a jobb vállat és mellet szabadon hagyja, l. Odysseust, a 8. képen.
Női-chiton, l. 6. kép. (V. ö. még a 311. l. szövegképét és a 320. laphoz a parthenon frízképeit); kétszeres chiton, l. 11. kép, jobb alak, és 3. kép, jobb alak, ezek nyiltak (felhasítottak), és 11. kép, közép alak, v. 13. kép, Helena, ezek zártak.
Himation, köpenyeg-féle, a polgárság utczai ruhája, melyet a chiton felett is hordtak, mint a rómaiak a tógát. L. 7. kép. (V. ö. a 298., 427. és 448. l. szövegképeit is.) Az asszonyok is viselték, úgy, mint a knidosi Demeter-szobron (l. 21. lap) látható, továbbá a 427. lapon Thetis és Eos alakján.
Chlamys, úti és hadi köpenyeg. L. 1. kép (a paidagogoson), 3. kép (Hermesen) és a 458. lapon Phokion állítólagos szobrán.
A kalapot illetőleg l. az 1., 3., 8., 13. képet, továbbá a 430. l. szövegképét.
A sarukat illetőleg l. az 1., 3., 7., 11. képet, továbbá Sophokles szobrát a 298. lapon, s a belvederei Apollon-szobrot a 91. lap mellékletén.
A görögök életmódja, mint minden délszaki nemzeté, általában véve igen mértékletes volt. Fő élelmiszerük a házilag őrölt gabona volt, melyet lepénynek vagy kenyérnek sütve ettek; aztán hüvelyes vetemények és főzelék. Mellékételül (opson) olajbogyót, mézet, sajtot, fügét, és kivált besózott halat szerettek, melyeket a Pontosból nagy mennyiségben szállítottak. Egy felnőtt férfi élelmére naponkint egy choinix (körülbelül egy liter) árpalisztet számítottak, melynek ára Athénben mintegy 1/4 obolos lehetett. Három obolosnyi napszámból egy munkás-család tehát rendes körülmények közt elég jól megélhetett. De ilyen család aránylag kevés volt Athénben. A birtokos, vagy épen az előkelő osztályok már régen megismerték és kifejlesztették a szakácsmesterséget (mageirike), melyről az ötödik században már külön könyveket is irtak. De hús – vadhús kivételével – az előkelők asztalán is ritkán szerepelt; főételeik a ritka és drága tengeri halak, Kopais-tavi angolnák voltak. Azonban egy előkelő athéni calád lakomája még így sem került rendesen többe három-négy obolosnál, jóllehet kétszáz drachmás ebédről is van szó egyik vígjátékiró töredékében. Spartában még nagyobb volt a hagyományos egyszerűség; ellenben a thessaliai nemesség és a nyugati gyarmatok házai híresek voltak finom és fényűző konyhájukról: persze ott olcsóbb is volt az élet, mint Athénben.
A pénzügyi rendszernek módosulnia kellett, mióta a hetedik század folyamán az állam teendői megszaporodtak, s a régi természetbeli gazdálkodás helyébe a pénzgazdálkodás lépett. Már a tyrannis alatt annyira megnövekedtek az állam szükségletei, hogy fedezésükre rendes adó kivetése volt szükséges (l. 184., 272. l.). A demokratia alatt még több volt a kiadás. Az udvartartás költségei most elestek, de viszont gondoskodni kellett arról, hogy az állam minden polgára valósággal viselhessen is állami hivatalt. Azért már Kleisthenes úgy határozta, hogy a tanács ügyvivő bizottsága, a prytanisok, közköltségen étkezzenek; később, tán csak a perzsa háborúk után, az ötszáz tanácstag mindenike egy drachma napidíjat kapott, mely intézkedés harmincz talentomnyi évi terhet rótt a költségvetésre. Még nagyobb összegeket nyelt el Athénben a birói díj, kivált mióta Perikles a szövetségeseket az athéni törvényszékek elé kényszerítette. Ez eleinte, mint tudjuk, két obolos volt; Kleon azonban egy fél drachmára emelte, úgy hogy a fedezésére szolgáló évi összeg alig lehetett alacsonyabb kilenczven talentomnál. Ezen összeg egy részét azonban a perköltségekből fedezték. Más demokratiákban ezek az összegek a szükségletnek megfelelőleg sokkal csekélyebbek voltak, oligarchikus államokban pedig természetesen egészen elestek.
Folyvást szaporodtak a vallásos kiadások is, nem a vallásos buzgóság növekedése miatt, hanem azért, mert a nép mindig gazdagabb áldozati lakomákat és látványosságokat kívánt a vallásos ünnepek alkalmával. Ezen kiadások egy részét maguk a templomok fedezték, de a városok is hozzájárultak, Athén már Solon idejétől kezdve. Még a dekeleiai háború válságában is hat talentomot szavaztak meg a nagy panathenaiai ünnepekre. Sokat költöttek az ünnepek rendezésére magános polgárok is, kik a szükséges karok összeállítását és betaníttatását magukra vállalták (choregia). De az ünnepekre fordított összegek eltörpülnek azok mellett, melyekbe a pompás templomok építése került már a hatodik századtól kezdve. Periklesnek csupán akropolisi építkezései 2012 talentomot (több, mint öt millió forintot emésztettek fel. Egyéb középületeket, kivéve még a hadi- és tengerészeti czélra szolgálókat, egyáltalában nem építettek a görögök. A közoktatás sem került semmibe az államnak, ha számításba nem veszszük a tornázócsarnokokat (palaistra, gymnasion), melyeket állami költségen építettek és tartottak fenn, s azokat az állami jutalmakat, melyeket versenyek alkalmával a győztesek számára kitűztek. A külügyi szolgálat költségei is csak azon elég szerény (két-három drachmányi) napidíjra szorítkoztak, melyet az állam külföldre küldött követei számára fizetett. Kezdetben a hadügy is csak kevés kiadással járt, mert minden harczos a saját fegyverzetében volt köteles bevonulni és saját magát eltartani. De a nyolczadik és hetedik században, s kivált a tyrannis alatt szokásba jött zsoldos testőrség tartása, s Athénben ez a szokás később is megmaradt, a mennyiben városi rendőrségül ezer főből álló skytha ijászcsapatot tartottak, melyhez az emberanyagot a pontosmelléki rabszolgapiaczokon állami költségen vásárolták. Az 1200 főnyi athéni lovasság fenntartása is csak állami költségen volt lehetséges; a negyedik században évenkint negyven talentomba került. Egyes szegényebb polgároknak hadifelszerelést is az állam adott, hogy kivált a hajóskatonák számát szaporítsa. S végtére, mikor némely háborúk nagyon elhuzódtak, és részben igen távoleső helyeken folytak, szükségessé vált, hogy a legénység ellátását is az állampénztár vállalja magára. Az ötödik század végén egy gyalogos mintegy 3 régi (4 attikai) obolos napizsoldot kapott, egy lovas mégegyszer, sőt talán négyszer annyit. Nagy összegekbe került időnkint az erődítmények, kivált a Peiraieus és a hosszú falak helyrehozása; mert béke idején kelleténél kevesebbet törődtek velük. A felszerelés költségessége miatt a nehéz fegyverzetű katonákból (hoplites) álló seregek rendesen kicsinyek voltak, kivált modern felfogás szerint. Még a peloponnesosi szövetség sem tudott 25,000-nél több hoplitest kiállítani. Boiotiának mintegy 8000 hoplitese és 1000 lovasa, Argosnak 7000 hoplitese volt. Athén a peloponnesosi háború kitörésekor 13,000 polgárhoplites, 1200 lovas és 1600 gyalogos ijász felett rendelkezett, de persze a birodalom nagy kiterjedése miatt ezt a haderőt sohasem központosíthatta egy helyen. A tengeri hadseregek (hajóskatonák) felszerelésére Athén sohasem kimélte a pénzt. Szárazföldi seregénél sokkal nagyobb csapatokat szállított el hajóhadain: a siciliai hadjárat harmadik évében még mindig 40,000 főre rugott az athéni csapatok száma. Így aztán Potidaia két évi ostroma (432–430) 2400 talentomba, Samosé több, mint 1200 talentomba került, a syrakusai hadjárat (415–413) kétezernél is többe. A peloponnesosi háborúra az első tíz esztendőben 12,000 talentomot (32 1/2 millió forintot) költöttek el az athéniek.22
Mindezen állami kiadásokat majdnem kizárólag adókból kellett fedezni, mert a régi államjavakból nagyon kevés volt meg az ötödik században. A koronajószág az egyeduralom bukásakor vagy a királyi család birtokában maradt, vagy szétosztották. A synoikismos útján keletkezett nagy városokban, pl. Athénben vagy Elisben minden, azelőtt önálló község megtartotta régi birtokát. Azokat a jószágokat, melyek elkobzás vagy más efféle úton jutottak az állam birtokába, Athénben rendesen elárverezték, s árukat a folyó kiadások fedezésére fordították. Jelentékeny jövedelmet hajtottak némely államnak, pl. Athénnek, Thasosnak a bányák, de ezek kiaknázása az ötödik században hanyatlást mutat. Egyenes adókat természetben már a homerosi korban hajtottak be rendkívüli alkalmakkor a polgárokon: a soloni vagyonosztályzás egyik czélja is az adóalap meghatározása volt. A tyrannosok alatt, mint már tudjuk, rendes évi adózás lépett életbe: öt százalék az attikai földbirtokok jövedelméből. A demokratia ismét visszatért a régi rendszerhez, s ilyen egyenes adót (eisphora) csak rendkívüli alkalmakkor, kivált háború idején szedett; mert a görögök minden egyenes megadóztatásban a személyes szabadság korlátozását látták. A szövetségesektől szedett adók (phoros) sem voltak egyenes adók, mert az egyes államok a rá szükséges összegeket akár időnkénti kivetések útján, akár saját jószágaik jövedelméből fedezhették. E szerint a görög államok háztartásának alapján ez időben a közvetett adók tették. Első helyen állottak köztük a kikötőadók. A krisaiak állítólag már 600 körül szedtek vámot a delphoi zarándokoktól, s Periandrosról is azt mesélik, hogy az állami kiadásokat tisztán a kikötő- és piaczvámból fedezte. Az ötödik században bizonyára mindenütt be voltak már hozva. Az illeték kevés volt, – az érték 2–5%-a, különbség nélkül mindenféle árura, bevitelnél is, kivitelnél is. Sőt a Peiraieusban csak 1% volt a vám, egészen Dekeleia megszállásáig. Így a csempészetben nem volt sok köszönet, s azért a görög államok nem is vették magokat zárt vámvonallal körül. Országhatárokon, tudtunkkal, semmiféle vám sem volt. Fontos volt ellenben az a tized, melyet az athéniek a peloponnesosi háborúban a Fekete-tenger és a thrák Bosporos közt szedtek. A vámbevételek a nagy forgalom mellett, a százalék csekélysége daczára is jelentékeny összegre emelkedtek; így a Peiraieusban a peloponnesosi háborút követő első években a 2% vám évenkint harmincz talentom jövedelmet hajtott; s mikor az athéniek Dekeleia megszállása után a szövetséges adók helyett 5%-os be- és kiviteli vámot szedtek a szövetséges államok kikötőiben, ettől a reformtól a jövedelem szaporodását várták, pedig a szövetséges adókat csak nehány évvel azelőtt ezer talentomnyira emelték volt.
A piaczadó is alkalmazásban volt már ez időben, sőt az athéniek már oda jutottak, hogy lefizetését már a kapuknál kivánták, s ezzel valóságos fogyasztási adóvá tették. Adó alá estek azonkívül olyan adás-vevések, melyeket hatóság előtt kötöttek a felek, – kivált az ingatlanok adás-vevése. Iparadókat általában nem fizettek, mint általában semmiféle személyes adót; de bizonyos fajta iparűzőket, szemfényvesztőket, jövendőmondókat, prostituáltakat mégis megadóztattak. A megtelepedett idegenek is fizettek fejadót (metoikion). A pörösködő felektől meglehetős magas perköltségeket szedtek. Végre a fizetésre képtelen közadósoktól vagy politikai vétkesektől elkobzott jószágok is rendes rovatát tették a görög államok bevételeinek: ez volt az egész pénzügyi rendszer leggyöngébb pontja, mely számtalan visszaélésre adott alkalmat.
Mindezen bevételek összege az államok kis terjedelme miatt legtöbb államban igen kicsiny volt. Thasosnak, Herodotos szerint, az ötödik században háromszáz talentom (körülbelül nyolczszázezer forint) évi bevétele volt, s ezt a történetíró mint nagy dolgot említi, sőt ráadásúl valószinüleg túlozza is, mert a hatalmas Athén egész jövedelme a peloponnesosi háború kezdete előtt nem haladta meg a hatszáz talentomot (körülbelül egy millió hatszázezer forintot). A többi államok közül tekintélyesebb jövedelme csak Korinthosnak, tán Sikyonnak és Syrakusainak volt. A thessaliai szövetség is szedett régebben adót alattvalóitól; de a perzsa háborúk óta alattvalói csak névleg voltak azok.
Az államháztartásról szólva, nem szabad elfeledni, hogy a görög államok, még a demokratiák is, fizetés nélkül alkalmazták polgáraikat a főbb hivatalokra és egyes szolgálmányokra, pedig több hivatal viselése és szolgálmány teljesítése jelentékeny költekezéssel volt összekötve. Nagyot könnyített például az athéni állampénztáron az u. n. közszolgálmányok (leiturgiák) intézménye. Ilyen volt a már említett karfelszerelés (choregia), továbbá a hestiasis, mely a phyle tagjainak ünnepi megvendégelésében, és a gymnasiarchia, mely a testgyakorlati versenyek rendezésében állott, s főképen a költséges hajófelszerelés (trierarchia), azaz: az államtól adott hajótestnek teljes hadi felszerelése és jókarban tartása a háború alatt, minek fejében az illető trierarchos egyúttal a hajó vezetője, parancsnoka volt. Egy hajó felszerelése a peloponnesosi háború idején mintegy 50 minába (1350 forintba) került, tehát annyiba, hogy még vagyonosabb embert is súlyosan terhelhetett, sőt ismétlődés esetén tönkre is juttathatott. Azért már régóta egyidejűleg két-három polgárra bízták egy-egy hajó felszerelését, kivéve, ha nagyon gazdag polgár volt a trierarchos: de a terhet még így is nagyon különbözőleg érezték a viselésére köteles különböző vagyonú polgárok. Találóan mondja egyik, e kor socialis kérdéseivel foglalkozó modern szakférfiú (Adler), hogy «az egész világtörténetben nincs példa a vagyonosabb osztályoknak béke idején való olyan rendszeres kifosztására, mint épen az athéni demokratiában». A Xenophon-féle Lakomá-ban Charmides a legnagyobb örömmel konstatálja, hogy hála Istennek, már semmije sincs. Míg gazdag volt, minden sykophantának (izgága vádaskodónak) hízelegnie kellett, elútaznia nem lehetett, stb. Most ellenben, hogy tönkrejutott, senki sem bántja, utazhatik, a hová tetszik, sőt neki hízelegnek a gazdagok. «Előbb, – úgymond – én voltam a nép adófizetője, most nekem fizet adót a nép, és ő tart el engem; előbb rabszolga voltam, most úr vagyok.»
Így egészben véve az adórendszer sok kivánni valót hagyott hátra, s a görög gazdasági életben azonkívül is elég homályos pont van még. Hogy mindamellett az ötödik század nemzetgazdasági szempontból is egyik tetőfokát jelzi a görög nép történetének, ez nagyrészt onnan van, mert ötven éves, aránylag békés fejlődés eredménye volt, a milyet Görögország egész a római hódítás koráig nem élvezett többé.