XVI. FEJEZET.
A demokratia.

Az a nemzedék, mely a perzsa háborúk alatt növekedett fel, egész életében szívén viselte a szabadság ideálját. Valamint szellemi téren a szabad kutatást tette a tekintély és hit helyére, valamint az ú. n. történeti vagy szokásjog helyébe mindenütt az igazságot iparkodott tenni, úgy politikai téren is minden hagyományos korlát lerombolására törekedett. A tudomány és irodalom ötödik századbeli szóvivői majd mind demokraták. De ebben az időben a görög demokratia még korántsem jelentette az összes polgárok teljes jogegyenlőségét. Még Athénben is a zeugitesek, a harmadik vagyonosztályba tartozó polgárok, csak 457-ben kaptak jogot a legnagyobb állami hivatalra, s a thesek még akkor is kizárva maradtak belőle. Strategossá, hadvezérré csak birtokost lehetett választani, s azon az intézkedésen sem változtattak, hogy magasabb pénzügyi hivatalra (tamiai) csak ötszázmérős legyen választható. Másrészt azonban arra törekedtek a demokraták, hogy a hivatalok hatáskörét lehetőleg megnyirbálják. Minden csak némileg fontos közigazgatási ügyet vagy a népgyülés vagy legalább a tanács elé kellett terjeszteni; az igazságszolgáltatás terén a tisztviselőknek csak a pörfelvétel (anakrisis) és pörvezetés (hegemonia) joga maradt meg, az ítéletet azonban a nép közül kisorsolt esküdt birák mondották ki, sőt néha, kiválóan fontos állami jelentőségű ügyekben, maga a népgyülés működött törvényszék gyanánt. A tisztviselők esetleges igazságtalanságai ellen biztosítékúl a számadás és felelősségre vonás (euthyna) intézménye szolgált a hivatalos év lefolyása után, s a népgyülés a tisztviselők hivataloskodásával havonkint külön napirendű üléseken foglalkozott: szükség esetén le is tehette a hibás tisztviselőt.

Közvetetlenül a perzsa háborúk után a demokratikus államforma Görögországban még csak Attikára és némely körülötte fekvő vidékre szorítkozott; Siciliában, mint tudjuk, a tyrannis uralkodott, a görög félsziget legnagyobb részében az oligarchia vagy aristokratia. De rendkivül nagy jelentőségű esemény volt, hogy a perzsa támadás után szövetkezett államok élére a demokratikus athén lépett, mert példájának okvetetlen hatni kellett a szövetség tagjaira. Miletosban a tyrannosok elüzésekor még a Kleisthenes-féle phylék nevét is átvették, gyakran pedig maga Athén tukmálta rá a demokratikus államformát (kivált elszakadt) szövetségeseire, mert nyilvánvaló volt, hogy a közös államforma legjobb kötelék a szövetség tagjainak összefüzésére és együttartására. Így tehát, ámbár Athén ezen törekvésében mértéket tartott, – pl. épen a legfontosabb szövetséges-államban, Samosban egészen a 440-ki fölkelésig állott fenn a birtokosok (gamoroi) oligarchiája, s 428-ban még Mytileneben is mérsékelt oligarchia uralkodott, – idő multán az athéni hegemoniának, fennhatóságnak mégis oda kellett vezetnie, hogy az Aegeus-tenger szigetein és partjain mindenütt a demokratia lett uralkodó.

Nyugaton a syrakusai és akragasi két nagy katonai monarchia egyelőre még gátat vetett a demokratikus mozgalom terjedésének. A nép szivesen türte a katona-uralmat, mindaddig, míg nemzeti függetlensége Karthagó részéről fenyegetve volt: Gelont még halála után is hálás emlékébe foglalta a nép. De már Hieron alatt zavarodni kezdett a nép és az uralkodó közötti viszony: Hieronnak hatalma fenntartására már titkos rendőrséget kellett szerveznie. Előmozdította a bonyodalmat az uralkodó családban magában beállott viszálkodás. Gelon után, mint tudjuk, nem fia, hanem akkori szokás szerint a család legidősebb tagja, öcscse, Hieron lett tyrannossá, a harmadik testvér, Polyzelos a szoldoscsapatok vezérségét vette át. De nemsokára összezördült a két testvér, s Polyzelosnak Akragasba kellett menekülnie, apósához, Theronhoz. Ha Hieron bölcs mérséklettel nem intézi el a zavart, a két siciliai hatalom közt már akkor kitörhetett volna az a háború, mely így csak Theron fia, Thrasydaios idejében, nehány évvel később (473 körül) tört ki. A harczban Hieron maradt győztes, s diadalának nyomban az lett a következménye, hogy Akragas és Himera népe fellázadt Thrasydaios ellen, és elűzte trónjáról. Mind a két város demokratikus alkotmányt léptetett életbe, és mint függő szövetségesek Hieronnak vetették magukat alá. Hieron életében Akragas példája nem okozott komolyabb zavarokat Syrakusaiban; de halálakor (467-ben) ott is kitört a forradalom. Polyzelos halálával ugyanis az uralom Thrasybulosra, Deinomenesnek negyedik fiára szállott; de Gelon fiának is nagy pártja volt az udvarnál, melyhez a nép is csatlakozott. A belső városba szorúlt Thrasybulosnak utoljára is távoznia kellett (466), de távozása után is tovább folyt a harcz, most már a régi polgárok meg a Gelontól betelepített zsoldosok között. Végre győzött a nép, és hosszas küzdelem után bevette a Hierontól alapított Aitna nevű katonatelepet is, melybe aztán régi lakossága visszatért, s mely ettől kezdve (461) ujra visszakapta régi, mai napig is viselt nevét (Katane). Az egész szigeten mindenütt győzött a demokratia; a számkivetett polgárok visszakapták birtokaikat, Kamarinát (l. 199. l.) ujra felépítették. Syrakusai persze szabadságát uralkodó állásának feláldozásával fizette meg: az egyes városok ismét visszanyerték függetlenségüket.

Az új állapotok megerősödése természetesen még hosszú időbe került. Így Syrakusaiban 454 körül Tyndaridas nevű polgár, a birtoktalan népségre támaszkodva, megpróbálta kezére keríteni az uralmat; de pártjával együtt halállal lakolt, és a syrakusai demokratia hasonló merényletek megakadályozására egy, az attikai ostrakismoshoz hasonló intézményt alkotott, a petalismost, «kilevelezést», melyet azért neveztek így, mert a szavazás olajfalevelekkel történt.

A demokratikus mozgalom Itáliába is átcsapott. Nem sokkal a syrakusai forradalom után Rhegionban és Messanában is megszünt Anaxilaos fiainak uralma, s 473 körül Tarasban is a demokratia győzedelmeskedett. Az achaiai városokban a Pythagoras szektájának titkos szövetségeseit mindenütt kiirtották vagy számkivetették, Kyme, mint tudjuk, már korábban felszabadúlt, s általában az aristokratikus államforma Italia területén csak Lokroiban maradt meg. Kyreneben is elűzték Arkesilaos királyt, unokáját annak az Arkesilaosnak, a ki, mint tudjuk, samosi segítséggel szerezte volt vissza uralmát. A Battiadák kétszázéves királyságát ezzel ott is demokratikus államforma váltotta fel.

Magán a görög félszigeten nehezebben terjedhetett a mozgalom. Ott a gazdasági és értelmi fejlődés még nem ért olyan magas fokra, mint Ioniában vagy Siciliában, s a konzervativ érdekek Spartában mindig szilárd támaszra találtak. Mindamellett Thebában már a 479. év eseményei elsöpörték az aristokratikus kormányt, melynek nemzetietlen politikája olyan válságba sodorta az államot. Thebában is, a többi boiotiai városokban is demokratia lépett a helyébe. Argos is eltörölte régi monarchiai alkotmánya utolsó maradékait; példáját követte az arkadiai Mantineia, mely ez időben a vidék népességének beköltözése következtében az arkadiai demokratia középpontjává vált. Most elszakadt Spartától Arkadia és Argoshoz csatlakozott, mely az ő segélyével visszafoglalta és lerombolta Mykene és Tiryns városát. Elis is ez időben fogadta el a demokratiát. A régi nemzetségrend megbukott, s helyébe tíz phylét szerveztek, valószínüleg a Kleisthenes félék mintájára; a lakosságot itt is összegyüjtötték s új várost alapítottak a Peneios folyó mellett. Spartának kezdetben mindezeket a mozgalmakat tűrnie kellett, mert az is elég dolgot adott neki, hogy saját határaitól távol tartsa a forradalmat. Lakosságának nagyobb része tudvalevőleg rabszolga (helota) volt, egy másik nagy része, – a vidéki városok lakossága, – szabad, de politikai jogok nélkül való; sőt még az uralkodó spartai polgárságban is nagyok voltak már a vagyonbeli különbségek, s a leghatalmasabb s leggazdagabb családok egymás közt egyenetlenkedtek. A királyok és az ephorosok testülete állandóan titkos harczban éltek, és csak okra volt szükség, hogy az összeütközés megtörténjék. A 479. év dicsőséges hadjáratával Pausanias és Leotychidas olyan tekintélyre tettek szert, a milyen a királyoknak Kleomenes halála óta nem volt többé. Tudjuk, hogy Pausanias fel is akarta használni ezt a tekintélyt a maga czéljainak előmozdítására, s hogy a spartai kormány még sem mert akadályokat görditeni utjába, mikor ujra a Hellespontosba indult. De régi hatalmát persze nem szerezhette többé vissza, s ott állítólag ujra érintkezésbe lépett a perzsákkal. Az ephorosok ujra visszaparancsolták Spartába, s mikor odahaza meg a helotákat bujtogatta felkelésre, a perzsákkal való összeköttetés ürügye alatt perbe fogták (470 körül). Pausanias tudta, mi vár rá, és Athene Chalkioikos templomába menekült: az ephorosok ráfalaztatták az ajtót, s a plataiai győztes éhen veszett saját maga választotta fogságában. 469-ben megbukott társa, Leotychidas is. Ezt Thessaliába küldték, hogy az Aleuadákat büntesse meg perzsabarát maguktartásáért; ő azonban olyan szerződést kötött velük, mely nagyjában meghagyta őket eddigi helyzetükben. Visszatértekor megvesztegetésben marasztalták el, s letették méltóságáról; Tegeában halt meg, mint számkivetett. Így az ephorosok testülete diadalmaskodott a királyi tekintélyen. A trónt most két ifjú foglalta el, Leotychidas unokája, Archidamos, és Leonidas fia, Pleistarchos: ezektől nem kellett többé a fennálló alkotmányt félteni. Kétszáz év telt el, míg spartai király ismét ujjat merészelt húzni az ephorosokkal.

Most végre rágondolhatott Sparta, hogy hanyatló peloponnesosi fennhatóságát megerősítse. Tegeánál legyőzte az egyesült argosiakat és tegeaiakat, mire Mantineia ujra hozzácsatlakozott, de új alkotmánya megtartásával. Egy ujabb győzelem után a többi arkadiai városok is visszaléptek a szövetségbe, s ettől kezdve egészen a peloponnesosi háborúig nem is tettek több kisérletet a Spartától való elszakadásra.

Azonban odahaza heloták közt nem szünt meg a titkos forrongás, és mikor 464 táján szörnyű földrengés látogatta meg Spartát, az általános zavar közepett kitört a helota-forradalom. Magában Spartában a perioikoi-városok hivek maradtak Spartához, de a régi Messenia lakosai mind fegyvert fogtak. Azonban a kitünően fegyelmezett spartai sereggel szemben a felkelők csak kezdetben vívtak nehány szerencsésebb kimenetelű kisebb csatát; csakhamar el kellett hagyniok a síkságot és Ithome várába szorúltak, hol már egyszer őseik is menedéket találtak. Mindamellett a spartaiaknak várostromlásban való járatlansága miatt hosszúra húzódott a háború; a spartaiak tehát peloponnesosi szövetségeseiket és Athént is segélyadásra szólították fel a messenieiek ellen.

Ithome hegye, Messene körfalának romjaival.

Athénben a salamisi diadalt követő első évek pártküzdelmeinek elsimulása után, Themistokles volt a legtekintélyesebb államférfiú. Ő vezette a város újraépítését is, s ez alkalommal befejezte a Peiraieus kikötő megerősítését, melyhez mint első archon még a perzsa háborúk előtt fogott hozzá (l. 216. l.); valószínű, hogy a tengeri szövetség szervezésében is nagy része volt. De mióta a háború szinhelyévé Ázsia és Thrákia lett, épen vezető állása nem engedte meg, hogy személyesen vezesse a támadást. Így régibb dicsősége halványodni kezdett Kimon újabb diadalai következtében. A spartaiak is ellenségei voltak, mert Athén önállóságának növekedését és Spartával való egyetértésének megzavarását neki tulajdonították: már pedig a spartai befolyás még mindig elég erős volt Athénben. Kimon, a nap hőse is a Spartával való szoros szövetségtől várta Hellas boldogulását, s így Themistokles ellenfeleihez csatlakozott, – úgy, hogy végtére Themistoklest 471 körül ostrakismos útján számkivetették Athénből. Egyelőre Argosba ment, de akkor meg a spartaiak követelték Athén útján a kiszolgáltatását, azon ürügy alatt, hogy része volt Pausanias árulásában. Így egész Peloponnesost bekóborolva végre kénytelen volt csakugyan a perzsa király oltalmához fordulni. Artaxerxes, a ki atyjának halála után épen akkor lépett a trónra, szívesen fogadta a hozzámenekült hőst, és Magnesia fejedelemségét adta neki a Maiandros folyó mellett (465–4 körül).

Themistokles eltávozása után Kimon lett Athén legtekintélyesebb férfia, annyival inkább, mert Aristeides és Xanthippos is ez időtájt haltak meg, vagy léptek vissza a nyilvános élet teréről. Tetőtől-talpig előkelő úr, lovagias természet volt, de kelletén túl barátja az asztal és a szerelem örömeinek; népszerűségét hadi tettein kívül kivált nyájasságának és bőkezűségének köszönhette. Vagyona híres volt Görögországban. Jó hadvezér volt-e csakugyan, bajos eldönteni; a szerencse eddig mindenesetre mindig vele járt, s az eurymedoni diadal végkép megalapította tekintélyét. Az államra nézve persze ennek a diadalnak az a rossz következménye volt, hogy a szövetségesekkel való kötelék lazulni kezdett: minden új győzelem csökkentette a perzsáktól való üdvös félelmet. 465-ben az északi részek leghatalmasabb állama, Thasos kelt fel a szövetség ellen; de ezt Kimon három évi harcz után megadásra birta; szárazföldi birtokait, gazdag aranybányáit át kellett engednie, erősségeit lebontania, a hadiköltségeket megtérítenie, s magát újra adófizetésre köteleznie. Ez alkalommal az athéniek a későbbi Amphipolis helyén gyarmatot akartak alapítani, de a környékbeli thrák törzsek nagy veszteséggel űzték vissza őket. Visszatértekor Kimont perbe is fogták, hogy a thasosiak javára ajándékot fogadott el Alexandrostól, Makedonia királyától; vádlója az ifjú Perikles volt, de a pör Kimon fényes diadalával végződött.

Athén tervrajza.
1. Parthenon. 2. Erechtheion. 3. Propylaiák. 4. Thrasyllos emléke. 5. Andronikos horologiuma (a szelek tornya). 6. Hadrianus f. Stoa. 7. Athena Archegetis kapuzata. 8. Az u. n. Valerius féle falak romjai. 9. Attalos király Stoája. 10. Ú. n. Gigas-csarnok. 11. Dionysios-kápolna romjai. 12. A sírok útja. 13. Asklepieion. 14. Nike Apteros templom. 15. Athena Promachos.

Így álltak a dolgok Athénben, mikor a spartaiak követsége a helota felkelés ügyében odaérkezett. Felszólításuk teljesítését Athén érdekei is ajánlották, mert egyrészt a még be nem végződött perzsa háború szükségessé tette a két nagyhatalom jó viszonyának fennmaradását, másrészt valószínű volt, hogy Sparta előbb-utóbb maga is leküzdi a messenei felkelést. Így a demokratikus reformpártnak és vezetőjének, Ephialtesnek ellenkezése mellett is sikerült Kimonnak és pártjának a segélyadás megszavaztatása; 462-ben maga Kimon indúlt meg négyezer hoplites élén Messene felé. De az eredmény nem igen felelt meg a várakozásnak. Ithoménál az athéniek várostromló ügyessége is kudarczot vallott, s úgy látszik, magában az athéni seregben is sokan voltak, a kik Ephialtesszel kivánatosnak tartották Athénre nézve a messeneiek győzelmét. Így a spartaiak gyanús szemekkel kezdték nézni az athéni segítősereget, s mivel puszta ostromzár vonására a peloponnesosi szövetségesekkel is beérték, végtére kijelentették Kimonnak, hogy szolgálataira nem szorúlnak rá többé.

Az attikai sereg visszaküldése teljesen megváltoztatta Athénben a politikai hangulatot. A közvélemény el volt keseredve Athén megalázásán, s az elkeseredés első sorban Kimon és pártja ellen fordult. A Spartával való szövetség felbomlott és az állam vezetését Ephialtes vett át. Vele a demokratikus irány teljes diadalt aratott. Az ő indítványára történt 461-ben az Areopág hatáskörének megszorítása, mely testület azóta, hogy tagjait, az archonokat, sorsvetés útján választották, sokat vesztett régi tekintélyéből. Csak a gyilkossági pöröket hagyták meg illetékessége alatt, politikai hatáskörétől azonban egészen megfosztották, s azt a tanács, a nép és kivált a Heliaia (esküdt törvényszék) között osztották meg, melyet az összes harmincz évesnél idősebb polgárok közül sorsoltak ki. Kimon és pártja természetesen ellenezték az Ephialtes-féle javaslatokat, s befolyásuk még mindig oly erős volt, hogy a döntést az ostrakismosra bízták. A nép számkivetette Kimont; hiába nyúlt még orgyilkossághoz is a konzervativ párt: Ephialtest ugyan megölték, de műve túlélte őt, s attól kezdve a néptörvényszékek voltak a szabadság főőrei Athénben.

A demokrata pártnak, s ezzel magának az államnak vezetése is most Periklesre szállott, a cholargosi Xanthipposnak, a mykalei győzőnek fiára, ki akkor (461-ben) aránylag még fiatal ember volt; a harminczas évek közepén járt. Családi viszonyai egyengették a hatalomhoz vezető útját, azok határozták meg a pártokhoz való állását is. Anyja, Ageriste, a reformátor Kleisthenes unokahuga volt; így Perikles az Alkmaionidák hagyományai közt serdült fel, s Kimonnal szemben a reformpártban kellett helyet foglalnia, még ha nem ismerte volna is fel, hogy ezé a párté a jövő. Műveltsége nagyon meghaladta a korabeli Athén átlagos műveltségét; a világegyetemről és a vallásról való nézeteinek felvilágosultságát barátjának, Anaxagorasnak tanításából szítta magába, mely felülemelte szellemét a polgártársai tömegében uralkodó babonákon. Egész szereplésében, minden demokratikus iránya mellett is félreismerhetetlenül bizonyos aristokratikus vonás húzódik végig. Magánélete a Kimon fényűzésétől nagyon elütő visszavonultságban és egyszerűségben folyt. Társaságba nem járt, külső népszerűségre nem sokat adott; szabad idejét Aspasia körében, tudós és művelt barátai, Damon, Anaxagoras, Pythokleides és mások társaságában töltötte, de a hagyomány szerint még ezek közt sem adta át magát teljesen a társas élet örömeinek. Az államügyek intézésében fáradhatatlan volt; de ezen a téren sem pazarolta ékesszólását, hanem csak ünnepies, vagy fontos alkalmakra tartogatta: egyébkor inkább párhívei közvetítéséhez fordúlt. Azoktól az alacsony fogásoktól, melyekre az athéni köznép érdekeinek szószólói többnyire rászorultak, az ő fennkölt lelke teljesen tiszta maradt. Másrészt tehetségek, ízlés, jellem dolgában népszerű politikai ellenfelének Kimonnak is egyenes ellentéte volt. Kimon első sorban bátor és szerencsés hadvezér volt, s a pazarlásig adakozó nagyúr, de műveltség dolgában korát meg nem haladó. Perikles magas műveltségén kívül a demokrata polgár összes erényeit egyesítette magában; hatása és népszerűsége nem külsőségeken, hanem becsületességén, egyszerűségén, határozottságán, szorgalmán, és kivált mindenkit magával ragadó ékesszólásán alapúlt. Senki sem tudta a nagy tömegeket annyira kormányozni szava hatalmával, mint ő, pedig beszédének lenyügöző hatása nem annyira a szenvedélyek felkeltésén, mint inkább a gondolatok magasztosságán, meggyőző világosságán, szónoki nyelvének és magatartásának következetes méltóságán alapúlt. Sajnos, hiteles formában egy beszéde sem maradt ránk, s így ékesszólásáról csak Thukydides tudósítása és egyéb hagyományok alapján itélhetünk. Hadvezéri tehetségét egész hosszú kormánykodása alatt alig volt ideje érvényesíteni; újabban ezt a tehetséget több részről kétségbe is vonták benne, a mint hogy általában a korábban divatos túlságos magasztalás helyett az utolsó években talán nagyon is kedvezőtlenül itélték meg némely vele foglalkozó történetírók (Wilamowitz, Beloch). Az athéniek harmincz éven át mindig újra megválasztották hadvezérüknek, s ez mindenesetre bizonyít annyit, hogy tehetségében ők nem kétkedtek, jóllehet igaz, hogy az athéni strategos tehetsége nem mindig épen a harcztéren, hanem talán első sorban a külügyek intézése terén nyilvánult. Mint államférfiút sem méltányos pusztán az eredmények szempontjából megitélni. Tagadhatatlan, hogy halálakor olyan háborút hagyott örökségül hazájára, mely majd hogy vesztébe sem sodorta. De e válságokért ő aligha tehető felelőssé. El kell ismerni, hogy azt a roppant feladatot, melyet Athén kereskedelmi és politikai érdekeinek a legkülönbözőbb népekkel és államokkal szemben való megóvása az athéni strategosra hárított, ha nem is tartós, de fényes eredménynyel és a legnagyobb, Athénben, fájdalom, ritka önzetlenséggel oldotta meg. Keleten meg kellett akadályozni a thrákok és makedonok elhatalmasodását, s e czélból e népek közt belső egyenetlenséget kellett szítani. Nyugat felé a Korkyra és Korinthos közti ellenségeskedés felhasználásával meg kellett óvni az athéni kereskedelem érdekeit. Tudni kellett mindenről, a mi Pantikapaion és Segesta közt a görög világ szélein történt, tudni pedig a mostanihoz hasonlítható diplomatiai személyzet segítsége és nagyobb pénzbeli áldozatok nélkül. Athénnek békés úton politikai téren is bizonyos középponti állást kellett biztosítani, olyat, a milyet a művészet és szellemi élet terén tényleg elfoglalt. Sőt Plutarchos szerint Perikles azzal a tervvel foglalkozott, hogy Athénben általános nemzeti kongresszust hoz létre. Ha nem helyes is ennek a tudósításnak akkora fontosságot tulajdonítani, mint némely tudósok (Schmidt) teszik, a kik Perikles egész belső és külső politikáját annak alapján magyarázzák, annyi nem lehetetlen, hogy Perikles egy ideig foglalkozott a görög államok nemzeti alapon való egységesítésének eszméjével, még pedig természetesen úgy, hogy a nemzeti érdekek elismert főfészke Athén legyen. De Sparta és a hozzá szító államok ellenkezése csakhamar elfojthatta benne ez eszmét, s azontúl nem annyira a nemzet egységesítésén, mint ellenkezőleg, Athén külön érdekeinek megóvásán kellett fáradoznia. Mindenesetre egyike a történet legkiválóbb alakjainak.

Perikles.
Antik márvány-mellszobor. (London, British Museum.)

Az a demokratia, melyet Perikles és pártja Athénben megalapított, nemcsak a demokratikus, hanem bizonyos értelemben a socialistikus elvek megvalósítására is törekedett. Hogy az athéni polgár ne csak jogosult, hanem képes is legyen az igazságszolgáltatás ellátására, arra mindenekelőtt az anyagi eszközöket is meg kellett adni a szegényebb polgárságnak. Azért Perikles indítványára a néptörvényszék tagjai számára két-két obolosnyi napidíjat, körülbelül a napszám minimumának megfelelő összeget (16 krajczár) szavaztak meg. Szükségessé tette ezt a reformot a pörök folyvást növekedő száma is: mert ebben az időben már a szövetséges államok fontosabb pöreiben is az athéni néptörvényszék szokott dönteni. Persze az a következménye megvolt az újításnak, hogy az athéni polgárság jelentékeny része lassankint egészen elszokott a produktiv munkától, s a birói zsoldból tartotta fenn magát. Innen már nem volt nagy lépés ahhoz az elvszerű kivánsághoz, hogy az államnak általában gondoskodnia kell polgárai eltartásáról. És valóban a Perikles-korabeli nagyszerű építkezéseknek részben az volt a czéljuk, hogy a szegényebb polgárok általuk keresethez jussanak.

Főképen azonban az új telepítések, az ú. n. kleruchiák adtak módot reá, hogy ezer meg ezer athéni polgár Attika határain kívül földbirtokhoz jusson; ezt a rendszabályt, mely azelőtt csak kivételes volt, a radikális demokratia uralma alatt széltében alkalmazták. 480 és 427 közt Lemnosban, Imbrosban, Eionban, Skyrosban, a thrák Chersonesosban, Euboiában, Thurioiban, Amphipolisban, Sinopéban, Amisosban, Naxosban, Androsban, Potidaiában, Aiginában és Lesbosban mindenütt alapítottak kleruchiákat. A hadi és politikai szempontokon kivűl sok kleruchia egyenesen socialis-politikai okoknak köszöni létrejöttét, így pl. a 446-iki chalkisi és eretriai, vagy a 427-iki lesbosi települések: a telektulajdonosok maguk Athénben maradtak, s birtokaikat odavaló bérlőkkel kezeltették. Harmadik fajta ilyen állami gyámolítás a munkára képtelen polgároknak adott segély volt, naponkint egy obolosnyi összegben. A harcban elesett polgárok gyermekeit is állami költségen nevelték fel. Egyik főtörekvése volt a demokrata kormánynak az is, hogy a szegény polgárságot olcsó vagy épen ingyenes kenyérhez juttassa: ez a törekvés egyrészt a gabonakereskedés nagymértékű megszabályozására, s a liszt- és kenyérárak megszabására vezetett (v. ö. 263. lap), másrészt kedvező alkalmakkor ingyenes gabonaosztásra: így 445 körül, mikor Psammetichos negyvenezer mérőnyi gabonaajándékát (Plutarchos szerint) egészen felosztották 14,000 polgár között. De még tovább is haladtak. Ha már a tyrannosok is feladatuknak tartották, hogy a nép számára mennél pompásabb ünnepségeket rendezzenek, a demokratia nem nyujthatott e tekintetben sem kevesebbet polgárainak. Az ünnepek száma növekedett, fényük messze földről odacsábította az idegeneket is, és később az állam saját pénztárából fizette a szinházba való belépti díjat (theorikon) polgárainak.

Mindezen nagyszerű intézmények megitélésénél nem szabad elfelednünk, hogy egyrészt a polgárság Attika lakosságának is csak kisebb részét tette, s másrészt a költségeket nagyobbrészt a szövetséges államok adói fedezték, s hogy e szerint voltaképen az athéni radikális demokratia sem volt egyéb, mint a többségnek a kisebbségtől való rendszeres kizsákmányolása. Viszont azonban az is bizonyos, hogy ez a kizsákmányolás még mindig szelídebb formában történt, mint később a spartai fennhatóság, vagy épen Róma uralma alatt; továbbá, hogy a hatalom ilyen kiaknázása nélkűl nem volna elképzelhető az a nagy szellemi fellendűlés sem, mely (kivált a művészet és dráma terén) a Perikles korabeli Athént örökre nevezetessé teszi; végűl, hogy Perikles demokratiája a régibb korok eupatrida-gazdálkodásához képest politikailag is kétségtelen haladásnak tekinthető, s legalább kezdetben az athéni lakosság jogtalan részében is éreztette hatását. Ebben a korban az idegen (v. ö. 261. l.) épen olyan jogvédelemben részesült Athénben, s épen olyan szabadon mozoghatott, mint akár a teljes politikai jogú polgár, sőt aránylag könnyen megszerezhette a polgári jogot is, mindaddig, míg a század közepén a polgársággal járó nagy anyagi hasznok a kiváltságos osztály elzárkózására nem vezettek. Még a rabszolgák is olyan szabadon éltek, hogy sok oligarchikus alkotmányú állam szegényebb polgárai bízvást megirigyelhették őket; még ruházat és külső tekintetében sem volt rabszolga és munkás polgár közt különbség. Idegen rabszolgát nem volt szabad bántalmazni, sőt a saját uroktól igaztalanul bántalmazott szolgák számára is gondoskodtak védelemről: az ilyen szolga a Theseionba vagy más templomba menekülhetett, s követelhette, hogy más gazdának adják el. Hogy odahaza mennyi szabadságot élveztek, a komédiából láthatjuk. Általános szokás volt, hogy mesterséghez értő rabszolgáknak csekély dézsma (apophora) fizetésének kötelezettsége mellett önálló keresetet engedtek; ezek tényleg szabadok voltak, s takarékosság mellett egészen meg is válthatták szabadságukat. Modern felfogás szerint persze mégis csak szomorú volt ennek a nagyszámú néposztálynak helyzete; kivált az az athéni szokás háborítja fel a mi erkölcsi érzékünket, hogy a rabszolga vallomását a törvényszék előtt csak kínvallatás (basanos) mellett tekintették hitelesnek. Nem hiányzottak magában a görögségben sem egyes olyan hangok, melyek az emberalkotta társadalmi renddel szemben az ember természeti jogait hangoztatták: de általában véve a rabszolgaság eltörlésének gondolatától a görögség igen távol állott, mert hiszen egyrészt pusztán csak rabszolga-munkára támaszkodó nagyipar mellett a reform nem is lett volna keresztülvihető, másrészt sok görög államban a rabszolgaság magva tényleg más fajú nép maradékaiból állott, kiket antik felfogás szerint maga a természet már származásuknál fogva rabszolgaságra kárhoztatott. Egy tekintetben azonban még sem maradt eredmény nélkül a természeti jogokra való hivatkozás: a görögök közt kezdett megszünni az a régi, bárdolatlan szokás, mely szerint a diadalmas fél rabszolgáinak tekintette foglyait. Mikor az elszakadt Mytilenét Athén 427-ben ismét alávetette, az athéniek huszonnégy óra alatt megbánták és megváltoztatták a foglyokra nézve kimondott kegyetlen határozatukat. Persze ezek az elvek korántsem voltak még általánosak, de az első lépés megtörtént a hadijog emberiesebb alakulása felé.

A nők állására is hatással volt a demokratikus mozgalom. A görög nő társadalmi helyzete aránylag már a homerosi korban is elég magas volt, azóta pedig fokonkint javult. A menyasszony megvétele már a hetedik században idejét multa; attól kezdve csak a lány vitt magával hozományt. Az ötödik századig csupán a házasságból eredő származást kivánták meg a polgársághoz, nem törődve azzal, vajjon az anya is polgári családból való-e. Kleisthenes anyja is sikyoni volt, Kimoné pedig thrákiai. Most ez megváltozott; 451-ben Perikles indítványára elhatározták, hogy az athéni polgársághoz mindkét ágon való polgári származás legyen szükséges; a többi államokban is hoztak hasonló törvényeket, úgy, hogy ezentúl külön szerződésekre volt szükség különböző állam polgárai közt való házasság törvényesítésére. Igaz mármost, hogy ezek a törvények bizonyos tekintetben visszaesést is jeleznek; de ki van bennük fejezve a női nem megbecsülése is. Spartában a nők épenséggel vezető szerepet vittek a társadalmi életben, ott a vagyon nagy része is az ő birtokukban volt, s nyilvános fellépésük épen olyan szabad és fesztelen volt, mint a férfiaké. Athénben, Ioniában és más görög államokban a nő élete a házi körre szorítkozott: de ebben a kis körben ugyancsak meg tudta őrizni önállóságát, sőt a komédia tanúsága szerint nem egyszer akkor is csak úgy ő volt az igazi úr a házban, mint mai napság. Jogilag persze a nő teljesen férjétől vagy gyámjától függött, s jóllehet a valóságban ez a függés nem igen érvényesült, számos nyoma van annak, hogy elég keserűséggel járt; a nők emancipatiójának kérdése nem lehetett egészen ismeretlen Athénben, hisz Aristophanes egyik vigjátékának tárgyául választhatta. Az eszme komikuma a két nem felfogása és műveltésge közti különbségben áll, mely különbség a sophisták fellépésével épen ebben az időben fokozódott Athénben. Jellemző dolog például, hogy az ötödik század egyetlen egy jelentékeny nőköltőt sem mutat fel többé. Azonban, ha egyes művelt görögök átlátták is, hogy a nők emancipatiója felé a nőnevelés reformálása az első lépés, azok a korlátok, melyekkel a görög nőt szokás és hagyomány körülvették, sokkal erősebbek voltak, semhogy efféle eszmék a közönség közt elterjedésre vagy épen méltánylásra számíthattak volna. Akadtak egyes nők, kik átlépték ezeket a korlátokat, saját jószántukból el-eljártak a sophisták iskoláiba, s ott a férfiakéval vetekedő műveltséget szereztek; a dolog ujsága köréjük csődítette a férfivilágot, kik az ő körükben megtalálták azt, a mit otthon nem ismertek: művelt és szellemes női társaságot. Mindamellett, hogy az ilyen műveltebb nők rendesen hetairák is voltak, vagy legalább a közvélemény azoknak tartotta őket, ettől az időtől kezdve ők voltak a görög, s kivált az athéni társaságnak középpontjai; nemcsak az előkelő ifjúság, hanem a tudomány, művészet nagyjai, híres államférfiak is szívesen időztek körükben; még maga Sokrates sem vetette meg társaságukat. Legünnepeltebb és leghíresebb ezen «emancipált» nők közt az ötödik században a miletosi Aspasia volt, ki 450 és 440 közt került Athénbe, s annyira magához bilincselte Periklest, hogy ez miatta elvált törvényes feleségétől. Egyrészt Aspasia szépsége, műveltsége, másrészt Perikles tekintélye következtében Aspasia termei találkozó helyei lettek az akkori Athén összes művelt elemeinek, még jó családból való nőknek is, jóllehet a 451-iki törvény értelmében Perikles nem tehette őt soha törvényes feleségévé, sőt tőle született fiát is csak később törvényesíthette. A század gondolkodására nézve jellemző ez a könnyűség, melylyel Perikles túltette magát az emberi törvényen, hogy szenvedélyének hódoljon; minden kényszer lerázása volt minden téren a jelszó, s ez a törekvés tán soha sehol sem valósult meg annyira, mint az akkori Athénben. Teljes és feltétlen szólásszabadság uralkodott (parrhesia, isegoria), mely még a zsellérekre és szolgákra is kiterjedt. Még a szinpadról is névszerint ki lehetett gúnyolni akármilyen előkelő polgárt, sőt az állam első tisztviselőit is. A törvény mentől kevesebbet avatkozott belé a polgárok magánéletébe; az ezzel járó szabadságnak megvoltak ugyan a rossz oldalai, de hasonlíthatatlanul többet ért, mint az oligarchikus államok kicsinyes rendőrkormánya, vagy Sparta katonai államrendje.

Mindamellett az állam vezetése Athénben is még hosszú ideig a nemesség kezében maradt. Strategosnak például egészen a peloponnesosi háború elejéig majdnem kizárólag csak nemest választottak Athénben, ép úgy, mint Syrakusaiban. Oka ennek az volt, hogy a földbirtokok még mindig a nemesi családok birtokában voltak. Az athéni nemesség elszegényedése és befolyásának tünése csak a század utolsó negyedében, Kleon idejével kezdődik, s a görög társaság demokratizálása csak a 404. év nagy válságaiban megy teljesen végbe. Attól kezdve különbség csak birtokos és nem birtokos osztály közt van; minden rendes módon nevelkedett és vagyonos férfiúnak joga van a «tisztességes polgár», «uri ember» (kaloskagathos), vagy «előkelő» (gnorimos) czímre.