II. RÉSZ.
A PERZSA HÁBORÚKTÓL A MAKEDON KORIG.

XV. FEJEZET.
A szabadságharczok.

A perzsa világbirodalom megalakulásáig a görög nép olyan szerencsés helyzetben volt, hogy minden erőszakos külső befolyás nélkül, úgyszólván teljesen a maga útján fejlődhetett. Semmiféle idegen hódító meg sem próbált Görögország felé közeledni, s mikor maguk a görögök kezdtek továbbterjeszkedni a földközi tenger partjain, alig találtak ellenállásra a bennszülött barbár népek részéről. Maguk a phoeniciaiak is visszavonultak előttük, s átengedték nekik területeiket, melyeket kereskedésükkel addig egyedül ők aknáztak ki.

A hatodik század vége felé azonban, mint láttuk, a görög világ keleti és nyugati látóhatárán egyaránt sötét felhők tornyosúltak. Keleten a félelmes perzsa birodalom, nyugaton Karthago fenyegette a görögséget.

A perzsa birodalom a hatodik század végén nemcsak az első, hanem az egyetlen nagyhatalom volt, s az Aegeus-tengertől és a nagyobb Syrtis-öböltől egészen az Iaxartes és Indos folyókig terjedt. Ezen a körülbelül három millió négyszögkilométernyi területen átlag sűrű volt a népesség, s a király úgyszólván határtalan számú harczoson rendelkezhetett; a Nilustól a Hellespontosig terjedő tengerparti részeken pedig számtalan hajót szereltethetett föl, s kivált a phoeniciai kereskedővárosok derék hajóhadára számíthatott. A birodalom gazdagsága is rendkívüli volt, hisz Susa, Babylon, Memphis, Ekbatana mind beléje tartoztak. Dareiosnak 7600 perzsa talentomnyi (19,000 kilogramm) arany jövedelme volt, nem számítva a természetbeli jövedelmeket, s mivel kiadásuk sohasem emésztette fel a jövedelmet, a királyok óriási kincseket halmoztak fel. (Dárius kincse.) S mindezek a roppant eszközök egyetlen egy ember kénye-kedvétől függöttek: a birodalom sorsát úgyszólván kizárólag az uralkodó képességei, természete irányozták.

Skythák az ú. n. nikopolisi ezüstedény szegélyzetén.

Kercs-ben (Dél-Oroszországban) talált elektron-edény.
(Szt. Pétervár, czári Eremitage).

Viszont azonban gyengéi is voltak ez óriási birodalomnak. Épen roppant nagysága miatt maga a hadsereg összpontosítása sok időbe (legalább négy hónapba) került, s így minden nagyobb hadjáratra több évi előkészület volt szükséges. Minőség dolgában sem voltak egyformák a csapatok. Maguk a perzsák jó katonák, kivált jó lovasok és ijászok voltak: a hadsereg nagyobb része azonban harcziatlan, s a mi még nagyobb baj, fegyelmezetlen volt, csupán uráért, királyáért küzdött, s így a vasfegyelmű és lelkesült görög csapatokkal minőség dolgában nem mérkőzhetett. Az egész birodalom legnagyobb baja az volt, hogy csupán erőszak alapította meg és csupán erőszak tartotta össze. A hozzátartozó népeket semmiféle érdekközösség nem füzte össze, s a perzsa kormány meg sem próbálta, hogy e népeket egy egészbe összeolvaszsza. Tán egyedül a médeket kivéve, valamennyi többi nép megváltásként fogadta a perzsa uralom alól való felszabadulását. Már Dareios trónraléptét olyan zavarok előzték meg, melyek világos jelei voltak a birodalom laza szerkezetének. S mikor Dareiosnak uralma megszilárdulása után a dunamelléki skythák ellen intézett hadjárata nem sikerült, és végtére az élelemhiány visszatérésre kényszerítette a királyt, ennek a kudarcznak a perzsák kisázsiai hatalmát és tekintélyét nagyon meg kellett ingatnia. Tudjuk, hogy annak a görög hajóhadnak a legénysége, melyre a király a hellespontosi híd őrzését bízta, le akarta bontani a visszatérő perzsák előtt a hidat, s le is bontja, ha Miletosnak maga uralmát féltő tyrannosa, Histiaios, ellene nem szegűl a tervnek. Így a sereg megmenekült, sőt a thrák part is, egészen a Strymon folyóig, perzsa uralom alá került, de a forrongás Kisázsiában tovább tartott. Jellemző, hogy még magát Histiaiost is gyanúba vette a király, Susába hívta, s ott letartóztatta.

Ilyen körülmények között csak alkalom kellett a forradalom kitörésére. Histiaios eltávozása után Miletosban rokona és veje, Aristagoras vette át a kormányt. Ez, hogy a király kegyét megnyerje, azt tervezte, hogy a maga (és a perzsák) uralma alá hajtja a Kykladokat, abból az alkalomból, hogy Naxos szigetén a demos 501-ben elűzvén a Lygdamis bukása után (524-ben) a spartaiaktól uralomra emelt oligarchákat, ezek visszahelyezésükért Miletoshoz fordultak. Azonban Naxos szigetén a perzsa katonasággal erősített miletosi had váratlan és makacs ellenállásra talált, s a város négy hónapi hiábavaló ostroma után 499 nyárutóján kudarczczal tért vissza Ázsiába.

Az úgynevezett nikopolisi ezüstedény. Skytha jelenetek.
Találták egy dél-oroszországi sírban; most Pétervártt, a czári eremitageban.

Ez a kudarcz adott alkalmat a rég készülő forradalom kitörésére. Aristagoras, akár azért, mert uralmát féltette (mint Herodotos mondja), akár, mert látta, hogy nem fojthatja el a mozgalmat, maga állott a forradalom élére; lemondott tyrannisáról és honfitársait küzdelemre szólította a barbárok ellen. A Naxostól visszatért görög hajóhad legénysége lelkesülten csatlakozott hozzá, a hajókon lévő tyrannosokat a legénység elfogta s kiszolgáltatta a városoknak. A lázadás futó tűzként terjedt végig az egész kisázsiai partszegélyen: a tyrannosokat mindenütt megbuktatták, s a perzsáktól megtagadták az engedelmességet.

De Aristagoras nagyon jól átlátta, hogy a mozgalom csak arra az esetre járhat sikerrel, ha a tenger túlsó partján lakó görögök segítségére számíthat. Másrészt maguknak az anyaországbeli görögöknek is érdekükben állott a felkelés gyámolítása, mert előre látható volt, hogy a perzsa birodalom nem sokáig fog megelégedni csupán a kisázsiai görög részek birtokával. Addig kellett vállalkozni a kikerülhetetlen harczra, míg még a kisázsiai görögök segítségére számíthattak, vagy legalább odahaza foglalkoztatni mentül tovább a hódító nagyhatalmat. Azonban Aristagoras spartai követsége nem járt eredménynyel. A spartaiak ekkor régi versenytársukkal, Argosszal készültek háborúra, mely a következő években ki is tört, s a tirynsi csatában az argosi sereg megsemmisítésével és Mykene és Tiryns városoknak a spartai szövetségbe vonásával végződött. De akkorára már Ioniát elnyomta a perzsa hatalom. Az athéniek nem tagadták meg törzsrokonaikhoz való szeretetöket, s Artaphrenes fennebb említett felszólítása és Hippiasnak a perzsa udvarban való helyzete is részvételre sarkalta őket; de ők meg az aiginai háborúval voltak elfoglalva, s így csak húsz hajót küldhettek az iónok segítségére, keveset arra, hogy eldöntsék velük a küzdelmet, de eleget arra, hogy Athént a nagy királylyal ellenséges viszonyba juttassák, s ennek bosszúját magukra felhívják. Eretria is küldött öt háromsorevezős hajót. Ez volt az egész, a mit az anyaország gyarmatai megmentésére tett.

Az iónok a helyzet okos átlátásával 498 tavaszán elkezdték a küzdelmet, még mielőtt az ellenség egész erejét összegyűjthette volna; támadásuk legközelebbi czéljárul, helyes haditerv szerint, Sardest, Kisázsia fővárosát szemelték ki. A gyenge perzsa helyőrség a támadók elől a bevehetetlen fellegvárba vonult; a város maga pedig a görögök bevonulásakor kigyúlt és földig égett; így a görögöknek a közelgő perzsa segédcsapatok elől Ephesosba kellett visszahátrálniok, de Sardes pusztúlásának hirére a hellespontosi városok, Karia, Lykia, Kypros is hozzácsatlakoztak a mozgalomhoz. Az athéniek azonban Ephesosból hazahajóztak, s többé nem vettek részt a küzdelemben. Némelyek szerint Lemnos és Imbros athéni gyarmatosítása a Hellespontos torkában (l. 185. lap) ebbe az időbe esik.

Azonközben a perzsa haderő is összegyült, 497 tavaszán a perzsa sereg egy része a Kypros szigetén lévő Salamis mellett megsemmisítette a kyprosi fejedelmek egyesült seregeit, s ismét meghódította az egész szigetet. Kisázsiában is támadólag léptek föl a perzsák; a hellespontosi városokat, egész Aeolist, s Klazomenait Ioniában bevették. Így, ámbár Kariában némi sikerek után nagy vereséget szenvedtek, kivált Kypros elfoglalása után el volt döntve a felkelés sorsa. Aristagoras helyzete Miletosban tartahatatlanná vált; Thrakiába hajózott, s miközben a későbbi Amphipolis helyén várost akart alapítani, a bennszülött edonokkal való küzdelemben 496-ban elesett. Histiaiost időközben Dareios Sardesbe küldte, hogy befolyásával az iónokat önkéntes megadásra birja. Histiaios azonban e helyett elégedetlen perzsa főemberekkel összeesküvést szerzett Artaphrenes satrapa ellen, s tervük fölfedezésekor Chiosra menekült, azzal a szándékkal, hogy élére áll a felkelésnek. De csalatkozott reményében: a miletosiak tudni sem akartak korábbi uralkodójukról. Végtére a mytileneiek nehány hajót adtak neki, melyekkel kalózságot üzött a Hellespontos környékén.

A felkelés már ötödik éve tartott, s Ionián még mindig nem vettek erőt a perzsák. A görögök alkudozások utján való megosztása nem sikerült, a megerősített parti városokat pedig csupán szárazföldi sereggel nem lehetett bevenni. Végtére a 494. év nyarán egy, a meghódított kyprosiakkal megpótolt phoeniciai hajóraj jelent meg az Aegeus tengeren. A görögök is összevonták összes hajóikat, állítólag háromszáz ötvenhármat, többnyire ötven- vagy harminczevezős hajókat, melyek közül maguk a chiosiak százat, a samosiak hatvanat, a miletosiak nyolczvanat állítottak. Vezérül a phokaiai Dionysiost választották, ki maga addig csak három hajót vezetett. Így aztán akár azért, mert a vezér tekintélye nem volt elég erős, akár, mint Herodotos mondja, a samosiak árulása következtében, kik mindjárt a csata elején elvitorláztak, kárba vezett a hajóhad többi részének, s kivált a chiosiaknak kitartó és hősies küzdelme a kis Lade szigetnél (Miletos előtt) vívott nagy tengeri csatában. A görög hajóhad legnagyobb része tönkrement. Most aztán a perzsák ostrom alá fogták, s 494. év őszén rohammal bevették Miletost, melynek borzasztón kellett lakolnia elpártolásáért. Régi fényét sohasem nyerte többé vissza. Aztán Káriát és a következő évben az egész partvidéket és szigeteket a thrák Bosporosig visszahódították. Histiaios is kezükbe került: Artaphrenes, mint árulót, kivégeztette. A régi tyrannosokat mindenüvé újra beiktatták, vagy újakat alkalmaztak, az adókat nagyjából való új földmérés alapján újra szervezték, s az önálló hadviselés jogát megvonták az egyes városoktól. Így Ionia szorosabb függésbe került a perzsa birodalomtól, mint azelőtt.

Nem maradt egyéb hátra, mint Athén és Eretria megbüntetése a felkelés gyámolításáért. Ebből a czélból mindjárt a következő évben (492) megindult egy perzsa sereg Mardoniosnak, a király egyik vejének vezetése alatt, átkelt a Hellespontoson, s a thrák partok mentén erős hajóhad fedezete mellett nyugatnak vonult. Azonban Athos hegyfokának körülhajózásakor a zivatar szétszórta a hajóhadat, a sereget pedig annyira megtizedelték a vad thrák törzsek, hogy Mardonios lemondva útjának folytatásáról, megelégedett a perzsa uralomnak Thrakiában való újabb megerősítésével és Makedonia meghódításával. A legfontosabb erősségekben perzsa őrségeket helyezett el, s ősz utóján visszatért Ázsiába.

A meghiusult szárazföldi hadjárat után a perzsák tengeri támadásra gondoltak, mert a ladei csata után a király hajóhadával semmiféle hajóhad nem mérkőzhetett, s Ionia megbüntetése után a görögök új egyesülésében nem hittek. Tehát két évvel később, 490-ben, erős hajóhad indult el nyugat felé, a Kykladokat önkéntes megadásra bírta, Eretriát bevette, s az Euriposon át Attikának tartott. A sereg a marathoni öbölben szállott partra, ugyanazon a helyen, a hol egy félszázaddal azelőtt Peisistratos, ugyancsak Eretriából jövet kikötött, hogy diadalmi útját Athén felé megkezdje. Peisistratos fia, az elűzött Hippias is részt vett a hadjáratban, melytől tyrannisába való visszahelyezését remélte. Athénben még mindig elég erős pártja volt, sőt állítólag titokban maguk az Alkmaionidák is az ő részén állottak. De a polgárság nagy tömegének, vagy legalább a birtokos osztálynak nem kellett ilyen áron a béke. Vezetőjük Chersonesos fejedelme, Miltiades volt, kinek a Hellespontos visszafoglalása idején sikerült öt hajóval Athénbe menekülni a győztes perzsák elől, hol, mint tyrannost, perbe fogták, de felmentették. A nép egyik hadvezérnek (strategos) is megválasztotta. Szerencsésebb választást nem tehetett: Miltiades nemcsak a perzsáknak volt régi ellensége, hanem a Peisistratidáknak is, kik atyját, Kimont, először számkivetették, visszatérésekor pedig eltették láb alól. Megadásról az ő vezetése alatt szó sem lehetett. Eretria elestének hirére a polgárság azonnal fegyvert öltött, és Spartába is követséget küldtek segítségért. Azonban vallásos nehézségek megakadályozták a spartai csapatok idejekorán való elindulását, s így az attikai strategosok nagyobb része a mellett volt, hogy a város megvédésére kell szorítkozniok. Miltiades érdeme volt, hogy nem ez a terv győzött a haditanácsban, hanem azt határozták, hogy a spartaiak nélkül is megütköznek. A sereg a marathoni fennsik nyugati részén, az Athénbe vezető út mentén foglalt állást, szám szerint mintegy kilenczezer nehéz fegyveres gyalog (hoplites), körülbelül ugyanannyi könnyű fegyveres, és a szövetséges Plataiai város ki segédcsapata. A perzsa sereg száma sem lehetett sokkal nagyobb, tekintve azt a nehézséget, melylyel régi időkben számosabb csapatoknak egyszerre való szállítása járhatott; nevezetesen a perzsák hadierejének legjava, a lovasság lehetett a szokottnál sokkal csekélyebb számú. Herodotos szerint a görögök arczvonala épen olyan hosszú volt, mint a perzsáké. Ilyen körülmények közt a perzsák halogatták a támadást, talán abban a reményben, hogy időközben Hippias javára forradalom üt ki Athénben. Az athéniek sem siettek, mert a spartai segédcsapatok megérkezésére vártak. Végtére a perzsa vezér, Datis, tán épen a várható spartai segédcsapatokra való tekintettel, kedvezőtlen talajon megkezdte a támadást; de könnyű gyalogsága csakhamar meghátrált az athéni nehézfegyverzetűek zárt sorai előtt. A perzsák rendetlen futásban érték el hajóikat, hol még egyszer megkisérlették az ellenállást, hogy legalább hajóikat megmentsék. Ez részben sikerült is, csak két háromsorevezőst fogtak el az athéniek. De a diadal azért teljes volt. A barbárok közül Herodotos szerint hatezer négyszázan estek el, a görögök közül csak százkilenczvenketten, köztül Kallimachos, a polemarchos és Stesileos, az egyik vezér. Datis egy Phaleron kikötő ellen intézett sikertelen támadás után visszatért Ázsiába, az ősz Hippiast pedig még Sigeionba való visszatérte előtt megölte a keserűség.

A marathoni csatatér.
(Belle rajza után).

Marathon vidéke.

Így Athén megmenekült az első támadástól, s az egyeduralom megújíthatására vonatkozó tervek is meghiúsultak. De anyagi jelentőségénél még nagyobb volt a diadal erkölcsi jelentősége. Kiderült, hogy a méd gyalogság nem mérkőzhetik meg a görög hoplitesekkel: a győzhetetlenség dicsfénye, mely Ázsia meghódítóit ez ideig övezte, a marathoni napon szétfoszlott. A nemzet még új támadás esetére is bizalommal tekinthetett a jövő elé.

Aristionnak, egy Marathonnál elesett hoplitesnek siremléke.
(Berlini kir. múzeum).

A perzsák egy pillanatig sem voltak kétségben az iránt, hogy a marathoni csorbát ki kell köszörülniök. Túlságosan is kevésre becsülték az ellenséget, elégtelen eszközökkel fogtak bele a hadjáratba: a tanulság az volt, hogy az új háborút nagyobbszerű előkészületek után szabad csak megindítaniok. Dareios azonban ezen előkészületek ideje alatt, a marathoni csatát követő ötödik évben (486) meghalt; utódának, Xerxesnek pedig előbb még az egyiptomi felkelést kellett leküzdenie: így Hellas a marathoni diadal után tíz évi nyugalmat élvezett. Ezt az időt azonban csupán Athén használta föl az előrelátható háborura való komoly előkészületre. Mindjárt a csatát követő évben Miltiades az egész athéni hajóhad élén megpróbálta a Kykladok visszahódítását a perzsáktól. Terve a szigetek nyugati csoportjára nézve, Keostól Melosig, sikerült is, de Paros szigetét hiában ostromolta, s a többi szigetek is megmaradtak a perzsa fennhatóság alatt. Visszatértekor az Alkmaionidák pártjának egyik feje, Xanthippos, bevádolta a népgyűlés előtt, hogy hazug igéretekkel félrevezette a népet, s az esküldtek az indítványozott halálbüntetést ugyan nem szavazták meg, de kifizethetetlen pénzbirságban, ötven talentomban (kb. 135,000 forint) marasztalták el. Miltiades nemsokára bele is halt Parosnál kapott sebébe. A Perzsia elleni támadó-háború tervét most elejtették az athéniek; még csak Lemnos és Imbros visszahódítására sem tettek kisérletet. Megelégedtek azzal, hogy a tyrannos barátait és pártfeleit kiűzték a városból, a többi közt a Kollytos demosbeli Hipparchost, kivel szemben először alkalmazták az ostrakismos (cseréppel szavazás) intézményét, 487. tavaszán.

Dareios haditanácsa.
(Magyarázó szöveg.)

Az u. n. Dareios-edényt hat más edénynyel együtt 1851-ben találták Canosában, egy régi sirban, s a nápolyi nemz. muzeumban helyezték el. Magassága szokatlanúl nagy, 1,30 m.; legnagyobb kerülete 1,93 m.; egyik oldalát a jelenleg szóban lévő festmény dísziti, a másikat Bellerophon harcza a Chimairával. Stilusa a III. századbeli alsó-italiai edényekére vall (l. 638. lap).

Az egész alkotás czélja a perzsákon aratott diadalnak Herodotos szellemében való megörökítése. A csoport kellő közepén ülő Dareiost az előtte álló éltesebb perzsa (Artabanos?) hiában inti tervének elejtésére, pedig a felső sor közepén szomorkodó Hellasnak alakját Zeus és Athene maguk vigasztalják, a Zeus térdére támaszkodó Győzelem-istennő (Nike) kézmozdulata is Hellasnak igéri a diadalt, a villámcsomó pedig épen Dareios fejének van irányozva. A felső sor jobb oldalán az Ámítás istenasszonya (Apate) két égő fáklyával csalogatja Asia alakját Hellas felé. A középső sor három födetlen fejű alakja talán a perzsa udvarnál időző görög tynamnosokat ábrázol. Az alsó sorban két perzsa ajándékkal járul a király sáfárja elé, míg három más alak perzsa módra, leborúlva (proskynesis) mutatja tiszteletét. A sáfár előtt álló asztalon lévő betűk pénzösszegeket jeleznek, bal kezében pedig (100 talentom feliratú) irótáblát tart. A felső sor bal oldalán lévő alakok közűl egyik Artemis istennő, a másik Apollon isten.

Dareios haditanácsa; ékítmények az úgynevezett Dareios-edényen.

De az Alkmaionidák befolyása nem terjedt hosszú időre. Már a következő évben új lépés történt az alkotmány demokratikus irányban való fejlesztésére. A kilencz archont ugyanis, kiknek hivatalát Kleisthenes óta is választás utján töltötték be, ezentúl úgy alkalmazták, hogy a két első vagyonosztályból phylenként 50 (összesen tehát 500) jelöltet választottak, s ezek között aztán kisorsolták a kilencz archonságot és tizedikül az archonok jegyzőjének hivatalát. Ezzel megszünt az a fonákság, hogy a legfőbb állami hivatalok csupán a legbefolyásosabb nemzetségek kiváltságai legyenek. Valószinű, hogy az Alkmaionidák ellene szegültek az újításnak; erre mutat, hogy 486 tavaszán a nemzetség fejét, Megaklest, s nemsokára aztán sógorát, az előbb említett Xanthippost is számkivetette a nép.

Az állam kormányzása most az alkotmánymódosítás szerzőjére, Aristeidesre szállott. Aristeides ifjúkorában Kleisthenes pártján harczolt a tyrannis ellen; később Miltiadeshez csatlakozott, s a marathoni csatát követő évben (489/8) az első archon tisztségét viselte. Mint államférfiú és hadvezér nem volt épen rendkivüli tehetség, jóllehet nem volt hijával bizonyos józan belátásnak, mely mindig megtalálta azt, a mi az adott körülmények közt a leghelyesebb volt: hirét azonban kivált rendíthetetlen igazságosságának és önzetlenségének köszönhette. Kivüle Themistokles volt a kor legjelentékenyebb férfia. Ez is élénk részt vett az Alkmaionidák elleni küzdelemben, – miért később meg is érezte a hatalmas család bosszuját, – s mint államférfiú, nagyobb szabású volt Aristeidesnél. Ő átlátta, hogy Athén a tengerre van utalva, s hogy Peisistratos külső politikájának nyomdokait kell követnie. Azért már 493/2-ben, mint első archon, megkezdte Hippias tervének megvalósítását, s a nyilt és védtelen phaleroni kikötő helyett a peiraieusi öblöt alakíttatta át hadi kikötővé. Tengeri haderő szervezésére azonban a körülmények egyelőre nem voltak kedvezők. Az uj demokratia vezetői nemcsak új adó behozásával nem koczkáztatták népszerűségüket, hanem még a Peisistratos-féle telekadót is megszüntették, s a laurioni ezüstbányák jövedelmét is a polgárok közt osztották fel. A perzsák részéről fenyegető veszély nem volt elég a polgárság áldozatra-készségének felébresztésére. A tengeri haderő fejlesztésére az Aiginával ekkortájban (488) ujra kitört háború adott alkalmat, hol az athéniek az uralkodó aristokraták megbuktatására a demosnak keltek segélyére, de az aiginaiak tulnyomó tengeri hadereje miatt igen csekély eredménynyel, sőt az attikai kereskedés nagy kárára, mert az aiginiai hajóhad zár alá vette az attikai partokat. Ezen szégyenletes állapot végre megteremtette a kellő hangulatot Themistokles terveinek megvalósíthatására. 483-ban avval a javaslattal lépett föl, hogy a Laurionban újonnan felfedezett ezüstbányák jövedelmét 100 háromevezős hajó építésére fordítsák. Ellenzői most is voltak az indítványnak, köztük maga Aristeides is, ki tartott annak a javaslatnak politikai következményeitől, mely a város hatalmának alapjait a szárazföld helyett a tengeren kivánta megvetni. De a nép Themistoklesszel tartott: Aristeidest 482 tavaszán cserépszavazás utján számkivetették, s aztán megszavazták ellenfele inditványait. Így történt, hogy mikor a perzsák két év mulva uj hadjáratot intéztek Hellas ellen, Athén már olyan hajóraj birtokában volt, melylyel nemcsak Aigináé, hanem semmiféle más görög államé nem mérkőzhetett, kivéve talán a syrakusai hajóhadat, melyet ugyanezen időtájban Gelon szervezett.

Peiraieus, Athén kikötője.
A) Akte; B) a város; P) a peiraieusi kikötő; K) Kantharos; Z) Zea; M) Munichia (Z. és M. csak hadihajók számára való kikötők);
a) hajószertárak; b) harántos-falak.

Peiraieus, Athén kikötője, mostani alakjában.
(Fénykép után.)

Miközben Athén így az első görög tengeri hatalommá fejlődött, Spartában sulyos belső válság folyt le, mely végül az ephorosok hatalmának még nagyobb mértékben való megerősödésére vezetett. Kleomenes, az Agidák házából való király a delphoi jóshely támogatása mellett 491-ben kivitte társának, az Eurypontida Damaratosnak letételét a királyi méltóságról. Ez Perzsiába menekült, hol Dareios Pergamon várát és vidékét ajándékozta neki, spartai királylyá pedig helyette Leotychidas, az ifjabb Eurypontida-ág feje lett, ki teljesen Kleomenestől függött. Azonban a spartaiak nemsokára annyira meggyülölték a hatalmaskodó Kleomenest, hogy ez kénytelen volt elhagyni hazáját; arkadiai sereg élén még egyszer visszafoglalta királyi székét, de aztán megtébolyodott, s börtönbe került, hol állítólag önkezével vetet végett életének. Utódja öcscse Leonidas lett; Leotychidas megtartotta méltóságát, mert Damaratosnak, a nagy király hűbéresének visszahivását átallották a spartaiak. Így a rend ismét helyre állott, de a spartai királyság régi, különben is fogyó hatalmát sem szerezhette többé vissza: ezentul az ephorosok voltak a valóságos uralkodók, a királyok pedig ezeknek csak végrehajtó eszközei.

Ezalatt a perzsák is befejezték hadikészületeiket. Datis hadjárata megmutatta, hogy pusztán a tengeren átszállítható sereg nem elég Görögország meghódítására. Azért a Hellespontoson s a Strymon folyón hidat veretett Xerxes, s hogy a sereget kisérő hajóhadat az előbbihez hasonló szerencsétlenség ne érje, már 483-ban megkezdette az Akte-félsziget torkolatának csatornával való átvágását. A csatorna három év alatt teljesen el is készült. Végre 481 őszén összegyült a perzsa sereg Kappadokia Kritalla nevű városában, roppant haderő, noha az ujabb kutatások szerint bizonyosan korántsem akkora, a mekkoráról Herodotosnál olvasunk, a ki Xerxes gyalogságát 1.700,000 főre, lovasságát 80,000 főre teszi. Biztos megbecsülésre ugyan minden alap hiányzik, de minden valószinűség szerint a sereg mindenestül, kiséretestül sem nagyon haladhatta meg a háromszázezeret, (sőt Beloch szerint a százezeret, Delbrück szerint az ötvenötezeret). Minden, – több népből alkotott – hadtestet perzsa vezér vezetett, az egyes városok és törzsek járulékai saját vezérük alatt harczoltak. Az egész gyalogság élén, kivéve a Hydarnestől vezetett «tizezrek» csapatát, hat fővezér állott, a lovasság élén Datis két fia. A hajóhadat 1207 háromsorevezős hajó alkotta, köztük 300 phoeniciai, 200 egyiptomi, 150 kyprosi. Vezére négy előkelő perzsa volt, köztük a király két testvére, Achaimenes és Ariabignes. A teherhajók számát Herodotos 3000-re teszi, a mi valószinüleg ismét tulságos szám. De akármennyire megnövelte is a görögök hagyománya a sereget, bizonyos, hogy a görög világ ekkora sereget együtt még sohasem látott. Vele szemben minden ellenállás hiábavalónak látszott; maga a delphoi jóshely is megadást ajánlott a görögségnek, mert, úgymond, a király végtére sem megsemmisítésére tör a görögöknek, hanem csak meghódolást követel tőlük, mint kisázsiai testvéreiktől. Azonban Athén érezte, hogy csak győzelem vagy pusztulás közt van választása; Sparta is tudta, hogy a hódolás Peloponnesos felett való fönnhatóságának elvesztésével járna. Azért ez a két állam el volt szánva végső ellenállásra is és Sparta tekintélye miatt a peloponnesosi szövetség többi tagjai sem merészeltek a perzsákhoz csatlakozni mindaddig, míg az ellenség még távol járt. Semleges csak Argos, Sparta régi versenytársa maradt; Boiotia és Thessalia elküldték járulékaikat a szövetséges seregbe. Korkyra is segélyt igért, de, tán szándékosan, megkésett vele. Gelon, ki ekkor már, mint tudjuk, Sicilia egész keleti részének uralkodója volt, teljesíthetetlen föltételekhez fűzte segélyadását, s úgy látszik, kész lett volna győzelme esetén magát a perzsa királynak alájavetni. De a szövetséghez tartozó városokban is nagyon csüggedt volt a hangulat. Többet vártak az istenek segítségétől, mint saját erejüktől. Azonban még is megtették, a mit lehetett. Még 481 őszén gyűlést tartottak az Isthmoson, s mindenekelőtt egész Görögországban békét hirdettek ki, minek következtében az Athén és Aigina közti régi háborunak is vége szakadt. Athénben és tán más városokban is, visszahivták a politikai számkivetetteket. A sereg vezetése természetesen a spartaiakat illette. Elhatározták, hogy első sorban a Tempe völgyet védik meg, melyen át vezet az ut Makedoniából Thessaliába: e czélból 480 tavaszán 10,000 hoplites-gyalogost küldtek oda. De a perzsa sereg közeledésének hirére ezt a szorost küzdelem nélkül átengedték az ellenségnek, mert egyrészt meg volt kerülhető az Olympos északi lába mellett, másrészt nem biztak a thessaliaiak hűségében. Így történt, hogy a perzsák hadműveleteik számára kitünő alapot szerezhettek Thessaliában, mely megérkezésükkor végkép hozzájuk pártolt. Második védekező vonalul a thermopylai szoros kinálkozott, ott, a hol az Oita hegység erdős nyulványai közvetetlenül a malisi öbölig érnek. Ezt a szorost kis sereg is megvédhette, föltéve, hogy a tengeri út hatalmában volt, s elzárva tarthatta azt a hegyi ösvényt is, melyen át a sereg balszárnya meg volt kerülhető. Ide a peloponnesosiak Leonidas spartai király vezetése alatt 4000 hoplitest (köztük 300 spartait) küldtek, kikhez a környékező országokból, Boiotiából, Lokrisból és Phokisból még mintegy 3000 nehéz fegyveres csatlakozott. A szövetséges sereget csak Karneia és Olympia ünnepek után akarták megindítani, melyek megülését vallásos aggodalmukban nem akarták máskorra halasztani. A hajóhad egyidejüleg Euboia északi partján, Histiaia vidékén foglalt állást, hogy az ellenséges hajóhadnak a görög tengerrészekre való benyomulását megakadályozza. Vezére névleg a spartai nauarchos, Eurybiadas volt: voltaképen azonban az athéni strategos, Themistokles, ki 127 hajója élén majdnem az egész hajóhad felerésze felett rendelkezett.

Tempe völgy Thessaliában.

A Thermopylák vidékének tervrajza.

A perzsa hadsereg a hozzá csatlakozott thessaliaiakkal megerősödve augusztus közepe táján érkezett meg a thermopylai szoroshoz. Támadásait eleinte nagy veszteséggel verték vissza a görögök; de időközben sikerült Xerxesnek az Oita hegység hágóin át egy hadosztályával megkerültetni az ellenséget, s így a görög sereg a 300 spartai és 700 thespiai harczos kivételével még idején elmenekült, az ott maradtak pedig elülről és hátulról egyszerre megtámadva, majd egy lábig elvesztek; Leonidas király maga is hős halált halt. Akközben a perzsa hajóhadat, míg Magnesia felől a part mentén délnek vitorlázott, nagy vihar érte, mely állitólag 400 hajóját tett tönkre; a megmaradt, a görögökénél még mindig jóval nagyobb számu hajók Magnesia déli partján, Artemisionnal és a görög hajóhaddal szemben foglaltak állást. Még a megérkezés estéjén elkezdődött a harcz, s a görögök két napon át dicsőségesen megvédték hadiállásukat, mindaddig, míg a Leonidas elestéről szóló hír meg nem érkezett. Akkor, hogy a perzsákat megelőzzék, délnek vitorláztak.

Thermopylai elestének hirére Boiotia, Lokris és Phokis azonnal meghódoltak a perzsáknak; Thespiait és Plataiait, melyek megtagadták a hódolást, felperzselte az ellenség. Valószinű, hogy Delphoi is megadta magát; különben a szent helyet Xerxesnek már görög szövetségeseire való tekintettel is meg kellett kimélnie.

Attika megvédésére ilyen körülmények közt gondolni sem lehetett; a nép Themistokles indítványára elhatározta, hogy elhagyja a szárazföldet: a fegyverfogható férfiak hajóra szálltak, a nőket, gyermekeket és ingóságokat pedig Salamis szigetén, Aiginában és Peloponnesosban helyezték el. Xerxes ellenállásra nem találva vonult be Athénbe, csak a fellegvárt védelmezte nehány napig egy kis csapat; a király aztán viszonzásul Sardes felperzseléséért felgyujtatta a fellegvárat.

A görögök az Athénből kivonuló népesség födözésére és egyuttal Megara és Aigina megvédésére Salamis szigete előtt összpontosították hajóhadukat. Erősítések is érkeztek, úgy hogy most Eurybiadas az artemisioni veszteség ellenére is mintegy háromszáznyolczvan hajóval rendelkezett. Az ellenséges hajóhad Euboia meghódítását mellőzve átvitorlázott az Euriposon, s három nap mulva athén kikötőjébe, a phaleroni öbölbe érkezett. A görögöknek most határozniok kellett, vajjon megütközzenek-e Salamis előtt, vagy visszavonuljanak az Isthmos felé, a hol a peloponnesosi szövetséges sereg táborozott. A peloponnesosiak az utóbbira szavaztak: az athéniek, aiginaiak, megaraiak természetesen a hadiállás megtartását kivánták, azt hozva fel okul, hogy a perzsák a szűk öbölben nem fejthetik ki teljes erejüket, noha másrészt vereség esetén az egész hajóhadnak teljesen el kellett volna pusztulnia. Végtére mégis Themistokles indítványa győzött, mert hiszen a vezetése alatt álló athéni hajóhad (110 hajó) maga erősebb volt, mint a peloponnesosi szövetségeseké együttvéve. Nemsokára a perzsák támadása, melynek bekövetkezésében Herodotos szerint Themistokles ámító üzenetének is része volt, minden habozásnak véget vetett. Xerxes szerette volna egy csapással az egész görög hajóhadat megsemmisíteni, s így gyorsan eldönteni a háborut, annyival inkább, mert a nyárutó vége felé közeledett. Tehát hajóhada főrészét a kis Psyttaleia sziget mellett állította fel, annak a szorosnak bejáratánál, mely Salamist elválasztja a szárazföldtől; egy kisebb hajórajjal pedig délnek megkerültette a szigetet, hogy a Salamis és Megara közt lévő szűk tengerszorost elzárja a menekülő görögök előtt. Mindezen előkészületeket éjjel hajtották végre a perzsák: a görögök csak szeptember 27-ének hajnalán vették észre, hogy körül vannak véve, s hogy a menekülés lehetetlen. Tehát elszántan készültek a döntő harczra. A bal szárnyat az athéniek foglalták el a perzsa hajóhad javával, a phoeniciaiakkal szemben; a jobb szárnyon, az iónokkal szemben a peloponnesosiak foglaltak állást. A perzsa hajók száma legalább kétszer akkora volt, mint a görögöké. A csata menetéről keveset tudunk: csak annyi bizonyos, hogy a szabadságukért és vallásukért küzdő görögök jobb fegyelme ezuttal is győzött a zsarnoki szeszélynek engedelmeskedő és közös szellemi kötelék nélkül való ázsiai tömegeken, jóllehet Herodotos említi, hogy maga a király a partról nézte a küzdelmet s hozzáteszi, hogy hadai az ő szemei előtt bátrabban harczoltak, mint Artemisionnál. A perzsák még Psyttaleia szigetén elhelyezett őrségüket is elvesztették: a számkivetéséből visszatért Aristeides athéni hopliteseivel megvívta a szigetet, s az egész őrséget felkonczoltatta. A görögök az éjszakát Salamis partján töltötték s el voltak készülve következő nap a harcz folytatására. De Xerxes mindjárt a csata végén haditanácsot hivott össze, s ebben sógora, Mardonios azt indítványozta, térjen vissza a király a hajóhad zömével Ázsiába, a szárazföldi sereg nagyrészét is küldje haza, őt pedig hagyja ott kisebb sereggel Görögország végleges meghódítására. Xersex nem tehetett egyebet, mint elfogadni a tanácsot, mert Peloponnesos megtámadására a hajóhad támogatása nélkül nem gondolhatott. Azonkivül Herodotos értesítése szerint Themistokles, ki a csata után az iónok ujabb felkelésére számítva a király üldözését ajánlotta, mikor ez az indítványa megbukott, titkos küldöttje által értesítette a királyt a történtekről, tán arra számítva, hogy a perzsák okultak az első hazug üzeneten és csak annyival inkább sietni fognak hazafelé. Elég az hozzá, a hajóhad már a csatát követő második estén elvitorlázott a hidak megvédelmezésére a Hellespontos felé; a szárazföldi sereg pedig Thessaliába vonult téli szállásra. Ott Mardonios csakugyan átvette a fővezérletet, Xerxes maga pedig tovább haladt, küzdelmes út után a zord Thrákián keresztül november közepe táján a Hellespontoshoz érkezett s aztán átkelvén a szoroson a telet már Sardesben töltötte. A görögök nem háborították visszavonulásában a megvert ellenséget; a keleti Kykladok ellen intézett fosztogató-hadjárat és a zsákmány felosztása után a sereg is, a hajóhad is feloszlott, s Attika menekült lakossága is visszatért elpusztított hazájába. Themistokles, kinek a hadvezérek az isthmosi gyülésükön csak a második vitézségi-dijat itélték oda (az elsőre, úgy látszik, mindegyik saját magát tartotta érdemesnek), nemsokára Spartába ment, hol az ideig hallatlan tiszteletnyilvánítással fogadták, s eltávozásakor háromszáz lovagból álló diszőrséggel kisértették egészen a határig.

A következő tél folyamán Athénben élénk pártküzdelmeknek kellett folyniok, mert tavaszszal Themistokles helyett régi ellenfeleit, Aristeidest és Xanthippost választották hadvezérekül, amazt a szárazföldi sereg, emezt a hajóhad számára. E hangulatváltozás okát bizonyára a hadvezetésre vonatkozó nézeteltérésekben kell keresnünk. Themistokles valószinüleg most is ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy a hajóhad tavaszszal a Hellespontosba vitorlázzék, s így Mardoniost visszatérésre birja, a másik párt pedig remélte, hogy a peloponnesosiakat sikerülni fog Boiotia felé való előnyomulásra birni, s így Athén ujabbi kiürítését és elhagyását elkerülni: ez utóbbi esetben persze otthon volt szükség az athéni hadierőre a határ biztosítása végett. Mardonios ezalatt azon mesterkedett, hogy megoszlást idézzen elő a szövetséges hellének közt, s kivált Athént iparkodott fényes ajánlatokkal a maga részére nyerni. Látván, hogy kisérletei eredményre nem vezetnek, 479-ben ismét betört Attikába. Mivel a peloponnesosiak szokásos lassuságukkal ismét nem voltak helyükön kellő időre, nem maradt egyéb hátra, mint hogy az athéniek ismét elhagyják hazájukat. A perzsák a várost elpusztították, s most már az egészet felperzselték. A szövetséges sereg gyülekezésének hirére azonban Mardonios nem tartotta tanácsosnak a támadást a hegyes és kopár Attikában bevárni, a hol lovasságát nem igen használhatta, s eleségnek is szűkébe kerülhetett. Tehát újra átlépte a Kithairon hegységet, s a boiotiai sikon, Theba és Plataiai közt, az Asopos folyó partján ütött tábort. Még körülbelül 50-60,000 ázsiai katona lehetett vezetése alatt, nem számítva görög szövetségeseinek csapatait. A görög szövetséges-sereg követte az ellenséget, s vele szemben, a Kithairon lejtőin foglalt állást, az Athénből Thebába vezető út torkolatánál; 20-25,000 nehéz fegyveresből s körülbelül ugyanannyi könnyű fegyveresből állhatott. Szám dolgában tehát megközelítették a görögök az ellenséget; a bökkenő csak az volt, hogy a görögöknek úgyszólván semmi lovasságuk sem volt, a perzsáknak pedig a maguk kitünő lovasságán kivül a boiotiai és thessaliai hires lovascsapatok is rendelkezésükre állottak. Fővezér a spartai Pausanias volt, ki akkoriban, mint kiskorú öcscsének, Pleistarchosnak, Leonidas fiának gyámja uralkodott. A két sereg szeptember hó folyamán tétlenül vesztegelt szemben egymással. A görögök a perzsa lovasság miatt nem szálltak le a sikra, a perzsák lovasságuk kifejthetése czéljából nem támadták meg a magaslatokat. Végtére a görögök előnyomultak egészen az Asopos jobb partjáig; de mivel ez a harczvonal nagyon kedvezőtlennek látszott, Pausanias Plataiai felé vonta vissza seregét. Ezen mozdulata alkalmával némi rendetlenség állván be a seregben, Mardonios elérkezettnek találta az alkalmat a támadásra a jobb szárnyon lévő spartaiak ellen. De a laza ázsiai hadsorokat nagy veszteséggel verték vissza a spartaiak vaspánczélos, zárkózott sorai. Mardonios maga is elesett, s halálával az egész perzsa arczvonal megbomlott, mert időközben a balszárnyon álló athéniek is visszaverték a boiotiai hopliteseket. Most a görögök a perzsa táborra támadtak, melyet heves harcz és nagy vérengzés után be is vettek; tömérdek zsákmány jutalmazta a diadalt. A perzsák nagyobb része, mintegy 40,000 ember, Artabazos vezérlete és a lovasság fedezete alatt mindamellett elég rendben vonult vissza, és szerencsésen hazaért Ázsiába.

A plataiai csatatér.

Csatajelenetek görögök és perzsák közt.
Az athéni Nike-templom frízéről való töredékek.
(London, British Museum.)
A mezitelen, vagy csak rövid, lebegő köpenyes alakok görögök. A ruhás alakok (tehát az elesettek alakjai mind) perzsák.

A győztes görögök tíz napig maradtak a csatasíkon, a holtak eltemetésével és a zsákmány elosztásával elfoglalva. Delphoinak, Olympiának és az isthmosi szenthelynek gazdag ajándékokat juttattak, a helyszinén oltárt emeltek a «szabadító Zeusnak», s elhatározták, hogy négy évenkint versenyeket tartanak ott a diadal emlékezetére. A plataiaiakat a szövetséges államok nevében biztosították területük épségbentartásáról, s aztán a sereg a perzsákkal tartó Theba ellen vonult, melyet husz napi ostrom után be is vett. A perzsa párt vezetőit, Timagenidast, Attaginost és másokat Pausanias az Isthmoson, mint árulókat, kivégeztette, s a boiotiai szövetséget, melynek élén eddig Theba állt, feloszlatták. Ezzel vége volt a harcznak; a sereg egyes hadosztályai hazájukba távoztak. Görögország fellélekezhetett: kétszáz esztendeig többé semmiféle idegen ellenség nem tette lábát Hellas földjére.

Egyidejüleg a tengeren túli rokonok felszabadítása is megkezdődött. A görög hajóhad, 110 hajó, tavaszszal Aiginánál gyült össze, Leotychidas spartai király és Xanthippos athéni strategos vezetése alatt. Innen Delosba vitorlázott, a hol az ellenségre várakozva, egész szeptember elejéig vesztegelt. Az ellenségnek azonban hire sem volt, ellenben Chiosból és Samosból sürgős felszólítás érkezett a vezérekhez, hogy vitorlázzanak Ionia felé, a hol minden készen áll a felkelésre. Így a görög hajóhad körülbelül a plataiai csata ideje táján Samosba vitorlázott. A perzsák, mihelyt észrevették a közeledő hajóhadat, elhagyták Samos kikötőjét, s magukkal vivén e sziget hajóit és hajólegénységét is, az ión szárazföld egyik kiszögellésének, Mykale foknak déli lábánál ütöttek megerősített hajótábort. De Leotychidas, ámbár állítólag csak 3500 hoplites felett rendelkezett, megtámadta az elsánczolt tábort, tönkre verte az ellenséget, és felgyujtotta hajóit; a seregnek csak romjai menekültek Sardesba. Ennek a dicső győzelemnek következménye az volt, hogy egész Ionia elszakadt a perzsáktól; a tyrannosokat ismét elüzték, Samos, Lesbos, Chios szigeteket fölvették a szövetséges államok sorába; a szárazföldi városokkal, melyek védelmét a peloponnesosiak nem akarták elvállalni, az athéniek külön szövetséget kötöttek. Aztán a görög hajóhad a hidak lerombolása czéljából tovább vitorlázott a Hellespontos felé, hol Abydos és a legtöbb görög város azonnal a görögökhöz pártolt; a hidakat azonban már lerombolva találták. Ősz utóján a peloponnesosiak haza széledtek, az athéniek azonban tél közepéig a perzsa őrséggel ellátott Sestos várost ostromolták. Ennek a városnak bevételével a Hellespontos egészen a görögök hatalmába került.

A 478. év tavaszán 20 háromsorevezős hajóból álló peloponnesosi, és harmincz hajóból álló athéni hajóhad, melyhez a felszabadított iónok és lesbosiak is csatlakoztak, tovább folytatta a támadó hadjáratot Pausanias fővezérsége alatt; visszahódították a káriai partok mentén lévő szigeteket s aztán Kypros nagyobb részét is. Onnan a Hellespontosba indulva bevették Byzantiont is, az utolsó perzsa őrséggel ellátott erősséget.

Mindeddig az athéniek a tengeren is készségesen alávetették magukat a spartaiak fővezérségének, jóllehet egymaguknak több hajójuk volt, mint a szövetségeseknek összevéve; de mióta az iónokkal szövetségben állott, Athén nem szorult rá többé a különben is kicsiny peloponnesosi hajóhad támogatására. Visszás dolog is volt, hogy hajóhadat szárazföldi vezérek vezessenek, s a rideg spartai fegyelem az ázsiai görögöknek nem volt nagyon inyükre: Pausanias nyers, fennhéjázó magatartása még jobban elidegenítette a spartától az iónokat. Így Byzantion bevétele után (477.) nyilt villongás tört ki a görög hajóhadban. Az iónok megtagadták az engedelmességet a spartai vezérnek, s Athént kinálták meg a vezérséggel, mely természetesen nem sokáig kérette rá magát. Pausaniast az ephorosok visszahívták, de utóda Dorkis sem talált kedvezőbb fogadtatásra. Nem maradt egyéb hátra, mint hogy a spartaiak visszavonták hajóhadukat, s voltaképen még örültek is rajta, hogy megmenekedtek a drága tengeri hadviseléstől. Byzantionban azonban peloponnesosi őrséget hagytak az eretriai Gongylos vezérsége alatt. Az athéniek pedig hozzáláttak az új szövetség szervezéséhez. Mivel előrelátható volt, hogy a Perzsiával való háború soká el fog húzódni, gondoskodni kellett a hozzávaló anyagi eszközök előteremtéséről. Athénen kívül csak nagyon kevés államnak volt hajóhada; tehát megengedték a kisebb államoknak, hogy hajójárulékukat évenkinti adófizetéssel (phoros) váltsák meg. Ezen adók kivetését Aristeidesre bizták, kiben minden gyanún felül álló önzetlenségénél és becsületességénél fogva minden fél megbizott; így aztán az adók összegét évi 460 attikai talentomban (kb. 1 1/4 millió forint) állapították meg, s abban egyeztek meg, hogy az adókat Delos szigetén, az összes iónok közös szent helyén, az ottani Apollon templomban helyezzék el, s tíz emberből álló athéni tisztviselő-testülettel, a «hellén kincstartókkal» (hellenotamiai) kezeltessék; itt gyüljön össze a szövetséges gyülés is, hogy közös ügyekben tanácskozzék. A hadvezetést természetesen az athéniekre ruházták.

A teher, melyet a szövetség egyes tagjaira rakott, nem volt könnyű, s még nehezebben elviselhető volt az egyes városokra nézve önkormányzatuknak a szövetséggel járó megszorítása. De még nem feledték el az idegen uralom keserű tanulságait; még ez előtt a szanaszét húzó nemzet előtt is világossá vált, hogy visszaszerzett szabadságát csak egyesülés mellett tarthatja meg. Így minden a perzsa igától megszabadult város belépett a szövetségbe, sőt Euboia és a nyugoti Kykladok is, melyek szabadok maradtak ugyan, de szintén elég közelről néztek szembe a veszedelemmel. Megkönnyítette az egyesülést, hogy a legtöbb város, valamint az athénieké is, az ión törzshöz tartozott, s közvetve vagy közvetlenül Athén gyarmatának tartotta magát.

Az új szövetség legsürgősebb feladata az volt, hogy a thrák tengerpartot megtisztítsa az ott állomásozó perzsa őrségektől. Azért a hajóhad 476-ban az ifjú Kimonnak, Miltiades fiának vezetése alatt Eion felé indult, a Strymon folyó torkolatához, kemény ellenállás után bevette ezt a várat, s attikai gyarmatot alapított ezen a fontos helyen, melyre Athén még a Peisistratos ideje óta igényt tartott. A többi perzsa őrségeket is elűzték; csak a Hebros torkolatánál fekvő Doriskos tartotta magát még nehány esztendeig. Kimon aztán 475-ben a régi kalózfészket, Skyros szigetét hódította meg és osztotta fel attikai telepesek közt, továbbá a szövetségbe lépésre kényszerítette Karystos euboiai várost. Ebbe az időbe esik az első felkelés a delosi szövetség kebelében: Naxos szigete volt a felkelő, melyet azonban a szövetségesek megadásra kényszerítettek, s büntetésül megfosztottak önkormányzati jogától.

Ugyanazon időtájban szerezték meg az athéniek Byzantiont is, hová Pausanias minden megbízás nélkül visszatért volt, ismét átvette az ott hagyott őrség vezérségét, és saját felelősségére folytatta a háborút, vagy mint később állították, titkos egyességen mesterkedett a perzsa királylyal. Akár alapos volt a gyanú, akár sem, az athéniek örömmel ragadták meg a közbelépésre az alkalmat, s Pausaniast elűzték Byzantionból. A spartai kormány nem emelt kifogást, mert a plataiai győző hellespontosi hatalma neki is épen olyan kellemetlen volt, mint az athénieknek.

A perzsa király mindeddig kisérletet sem tett az athéniek terjeszkedésének meggátlására; de végre 470 táján kétszáz háromsorevezőst és erős szárazföldi hadsereget indított Görögország ellen. Azonban Kimon megelőzte a támadást: még az Eurymedon torkolatánál Pamphyliában megsemmisítette az ellenséges hajóhadat, s aztán partra szállva, még aznapon megverte a szárazföldi sereget is. Ezen győzelem következtében Kária nagy része csatlakozott a delosi szövetséghez; Lykia és Phaselis gyarmat is késznek nyilatkozott adófizetésre, s valószinű, hogy ha eddig nem, most a kyprosi városok is beléptek a szövetségbe. Így a szövetség Melos, Thera, Aigina kivételével az öszszes szigetekre, a thrák parton az Olympostól a Bosporosig fekvő összes városokra, s a Bosporostól Pamphyliáig huzódó egész ázsiai tengerpartra kiterjedt, s a szövetséges államok száma körülbelől kétszázra emelkedett. Athén ezzel a nagyhatalmak sorába lépett, s nagyon is érthető, hogy növekedő hatalma aggodalommal töltötte el a spartai kormányférfiakat. Egyelőre még zavartalan maradt a két hatalmasság közt az egyetértés, de előre látható volt, hogy a kölcsönös féltékenységnek előbb-utóbb szakitásra kell köztük vezetnie.

Míg ilyenformán az anyaország görögjei a perzsa támadást dicsőségesen visszaverték, tengerentúli rokonaikat felszabadították, és a felszabadított városokból politikai egységet alkottak, addig a siciliai gyarmatokban, mint már tudjuk, (l. 197-199. l.) a tyrannosok szintén keresztülvitték a városok egyesítését, persze a magok kormánya alatt. Karthagó azonban nem nézhette nyugodtan a siciliai görögök egyesülésre irányuló törekvéseit; hiszen csak néhány évvel előbb (510 körül) verte vissza a görögöknek egy, a nyugoti-siciliai phoeniciai gyarmatok ellen intézett támadását. Dorieus, Kleomenes király mostohaöcscse ugyanis mellőztetésén való elkeseredésében új hazát akart magának alapítani, először Libya északi partján, s mikor onnan a karthagóiak elűzték, az Eryx hegy környékén, Siciliában. De a vállalat itt sem sikerült: Dorieus maga elesett a harczban, s népének maradványai Euryleon vezetése alatt Minoa selinusi gyarmatvárost foglalták el, melynek Herakleia nevet adtak. Euryleon halála után Herakleia Akragas uralma alá került. Ilyen előzmények után Karthagó el volt határozva egy ujabb támadás megelőzésére, s azért, mikor a Therontól elűzött Terillos hozzá fordúlt segítségért, szívesen elhatározta a háború megindítását. Erős karthagói sereg szállt partra Panormosnál, mely karthagói polgárokból, libyai alattvalókból, liguriai és iberiai zsoldosokból állott. Anaxilaos, Terillos veje, és Selinus városa szövetségre lépett a barbárokkal; Hamilkar hadvezér tehát támadáshoz fogott, s ostrom alá vette Himera városát. Azonban Gelon teljes hadi erejével segélyére indúlt apósának, Theronnak, s Himera falai alatt (480 körül) tönkre verte a karthagói hadsereget. Ezzel a nyugoti görögök szabadsága is meg volt mentve; a háborút folytatni nem állott érdekében Gelonnak, s azért beleegyezett a statusquo alapján kötendő békébe, állítólag 2000 talentom (kb. 5 millió forint) hadikárpótlás mellett. Anaxilaos és Selinus is siettek békét kötni a győztessel, s meg is kapták a békét, de csak hadi segítség kiállításának kötelezettsége mellett. Így Sicilia egész görög része Gelon uralma alatt egyesült, s ennek halála után (478) öcscsére, Hieronra, addigi gelai tyrannosra, szállott át. A syrakusai tyrannis Hieron alatt ért virágzása legmagasabb fokára. A himerai zsákmányból pompás épületeket építettek, s fényes ünnepeket rendeztek. A nemzet legelső költői, Simonides, Pindaros, Bakchylides, Aischylos, Xenophanes, Epicharmos az udvarnál időztek, s versenyezve magasztalták az uralkodóház dicsőségét. Hieron külső politikája is eredményes volt. Alsó-Italia is nagyrészt syrakusai befolyás alá került. A tyrannos (476 körül) segítséget küldött a földönfutókká vált sybarisiaknak, mikor skidrosi és laosi új hazájukban is ellenség szorongatta őket; a lokroiakat is segítette Anaxilaos, Rhegion tyrannosa ellen. Legdicsőbb tette azonban Campania görög lakosságának megvédése volt az etruszk uralom ellen. Még a hatodik század végén Kyme maga erejéből is el tudta háritani a barbárok támadásait, sőt támadólag is fellépett az etruszkok ellen, s míg Aristodemos, e háború diadalmas vezére mint tyrannos uralkodott, hatalmas és tekintélyes maradt; de Aristodemos bukása után a város nem mérkőzhetett többé az etruszkokkal. Hieron hajóhada azonban, melyet 474-ben a szorongatott Kyme segélyére küldött, teljesen megverte az etruszk hajóhadat, s Hieron Ischia szigetén syrakusai gyarmatot alapított.

Így alig egy évtized lefolyása alatt a politikai helyzet teljesen megváltozott a Földközi tenger mellékén. A perzsa világbirodalom és Karthagó háttérbe szorult, Görögország önállóságát többé semmi külső ellenség sem fenyegette; övé volt a Földközi tengeren az uralom. A peloponnesosi szövetségre támaszkodó Spartán kívül a görög kis államok tarka tömkelegéből két nagyhatalom fejlett ki, keleten a tengeri szövetségére támaszkodó Athén, nyugaton a syrakusai katonai tyrannis. A világ sorsa egyelőre attól a kérdéstől függött, hogyan fog alakulni a viszony ezek közt a hatalmak között a legközelebbi jövőben.