XI. FEJEZET.
Szellemi fejlődés a hatodik században. Theologia és bölcselkedés.

A nép hagyománya azokat a legkiválóbb államférfiakat, a kik a hatodik század első felében az anyaország és Kisázsia városainak élén álltak, a «hét bölcs» néven foglalta össze. Ezek: a korinthosi Periandros, az athéni Solon, a spartai Cheilon, a mytilenei Pittakos, a miletosi Thales, a prienei Bias, a lindosi Kleobulos. Egynéhánynak, például Kleobulosnak, épen csak a neve maradt reánk; de a többiről is többnyire csak keveset tudunk. Nevük alatt rövid, velős mondások voltak forgalomban, melyekben, – úgy beszélték, – egész «bölcseségük» foglalata fel volt található, s melyeknek egy része a delphoi templom falára is oda volt vésve. Olyanféle mondások ezek, mint a hires «ismerd meg tenmagadat» (gnothi seauton, Cheilon, Solon), vagy «mindent meggondolj!» (melete to pan, Periandros), melyek támogatásul valamely tekintélyre szorultak; de némelyikük igazán találóan jellemzi azt a férfiút, a kinek tulajdonították, így pl. a Solon-féle «mindent módjával» (meden agan), vagy a Pittakos-féle «nehéz kenyér az erény». A kezességtől való óvás (engya, para d’ata) is jól illik egy olyan óvatos és bizalmatlan lakoniai államférfi szájába, a milyen Cheilon lehetett. A legenda már korán mesés színbe vonta a hét bölcs alakját. Személyes érintkezésbe hozta őket egyrészt egymással, másrészt a hatalmas külföldi uralkodókkal, Amasisszal és Kroisoszszal. Herodotos szerint valamennyien megfordultak a sardesi udvarban, s a többi között Solon is, a ki, látván a király elbizakodottságát, előre figyelmeztette az «istenek irigységére» és a sors változandóságára. Puszta mese ez, de jellemző Herodotos korának gondolkodására nézve, mely a görög mérsékletet szembe akarta állítani a barbár elbizakodottsággal. A hét bölcs alakjához más, a kort jellemző eszményi alakok csatlakoznak. Igy Mysoné, az oitamelléki földmivesé, kit Apollon a legbölcsebb embernek nyilatkoztatott ki, a tudnivágyó skytháé, Anacharsisé, a ki gyakran éles birálat alá vonja a görög viszonyokat, a mesemondó Aisoposé (Aesopus), a lyd rabszolgáé, a ki a hét bölcscsel szemben a népies életbölcseség képviselője. Aisopos különben valószinüleg történeti alak, s majdnem kétségtelen, hogy a görög állatmese lydiai befolyás alatt, Kisázsiában kapta typikus alakját.

A hét bölcs kora Görögország régibb művelődésének tetőpontját jelzi. A hetedik század folyamán megfogamzott csirák mindenütt új, erős törzseket hajtanak. Az egész korszakot a megszerzett ismeretek és tudományok érvényesítésére és gyarapítására irányuló élénk törekvés jellemzi. Az államférfiak, akár tyrannosok, akár választott államfők, bölcseségük és tapasztalataik sugallata szerint öntudatosan irányozzák politikájukat. A művész alkotásából kiérzik öröme minden egyes ujabb lépésen, a természetes és eleven ábrázolás felé való minden közeledésen, ha maga az alkotás egyelőre még oly ügyefogyott is. A festők edényeiket, a szobrászok és fémművesek templomaikat olyan, az életből és mondából vett jelenetekkel ékesítik, melyeknek tarka mozgalmassága még egymással ellentétes motivumokat is megtűr: nyilvánvaló a művész törekvése, hogy egy-egy egész epikus elbeszélést egyetlen egy jelenetben zsúfoljon össze. A templomépítés egyre nagyobb méretekben halad; a hatodik század közepén épül a világcsodák közt is számot tévő samosi Hera-templom, s ephesosi Artemis-templom; s mikor 548-ban a delphoi templom leégett, s az amphiktyonok elhatározták egy új, nagyszerű templom építését, 300 talentomot szántak e czélra, mely összegnek egy negyedrészét a delphoiak egész Görögországban rendezett nagy gyűjtés utján teremtették elő. De az új épület nagyszerüsége az Alkmaionidák bőkezüsége következtében még a tervét is meghaladta: az első olyan dór stilusú templom volt, melynek homlokzata parosi márványból készült.

A költészet terén az elegia tovább fejlődött. Ebben a nemben a hatodik század folyamán a smyrnai Mimnermos volt a legkiválóbb költő. Az elegia nála egészen lyrai jellegű: egyéni érzés, kivált szerelmes hangulat uralkodik költeményeiben. Egyidejüleg ért tetőpontjára a sententiás (gnomikus) költészet is Solonnal, Theognisszal, s azzal a sok névtelen költővel, kiknek művei a Theogniséival együtt, s ennek neve alatt jutottak reánk. Ugyanazon időtájban a miletosi Phokylides rövid, kimért, többnyire nevét is magukban foglaló sententiákban örökítette meg életbölcseségét, Mytileneben pedig Sappho és Alkaios teremtették meg az egyes előadásra szánt lyrai dalt. Valamivel később a kardalnak is művészi szabályozója támadt a himerai Stesichorosban, ki az addig szabadabb szerkezetű kardaloknak szilárd alakot és strófás szerkezetet (minden strófapár után egy-egy befejező szakkal) adott. Ebben a nemben a népiesebb dallal és elegiával ellentétben ő honosította meg azt a választékos, magasan szárnyaló előadást, mely aztán kevésbé tehetséges utódait gyakran modorosságra, keresett, majdnem érthetetlen kifejezések alkalmazására csábította. De nemcsak forma, hanem tartalom dolgában is ujító volt. Nem csupán merített a mondából, mint előzői, hanem egyenesen azt tette feladatává, hogy az eposz összes tárgyait az új korszak szükségletei szerint ujra feldolgozza. Az eposz, mint tudjuk, régóta nem volt már az élet kifejezője, most végképen enyészetnek indúl: anyagát egy uj költői műfajnak adja át.

Irodalom és művészet, a mint egy helyen fejlődésnek indúl, azonnal egész Hellasban elterjed e korszakban, Itáliától és Siciliától egész a Fekete-tengerig. Az athleták és szekeresek, énekesek és művészek csak olyan vándor életet élnek, mint a kereskedők. A nemzeti élet középpontját az olympiai játékok, s a Delphoiban, Korinthosban, Nemeában ujabban alapított játékok alkotják; de a spartai gymnopaidiákra s az athéni panathenaiákra, az argosi, thebai, sikyoni, eleusisi, marathoni ünnepekre is mindenünnen összecsődülnek a versenyzők és nézők. Második ilyen nagy középpont a delphoi jóshely. Mindezeken a helyeken kicserélődött és általánossá vált mindaz, a mi sajátost, ujat, egyik vidék a másikkal közölhetett. Kifejlődik az általános görög hagyomány, mely többnyire nem a puszta tényeket őrizte meg, hanem azt, a mi bennük rendkívüli, jellemzetes, egyéni, kivált pedig az emberi tevékenység és a sors, a bűn és a büntetés egymáshoz való viszonyát, a végzet nagy problemáját megvilágító eseményeket.

Ebből a talajból fakadt a hét görög bölcs korának legnagyobb alkotása: erkölcsi eszménye. A vidám életkedvnek és a mély, erkölcsi komolyságnak ilyen kapcsolata, mely épen olyan távol áll az erkölcsprédikáló merevségtől, mint a léha élvezetvágytól, egy népnél és egy korszakban sem mutatkozik többé. A tudatra ébredt egyéniség iparkodik az élet teljes élvezetére, de okossága mértéktartást tanácsol neki benne. A kik mértéket nem tartanak, lehet hogy széditő magasságba emelkednek, de többnyire annál nagyobb mélységbe zuhannak; épen az ő példájuk figyelmezteti a megtartandó határra a bölcsebb embereket, annyira, hogy már magában a tulságos szerencsében, hatalomban való bizakodást is erkölcsi vétségnek, elbizakodottságnak tartják, mely isten büntetését idézi elő. Lehet, hogy Zeus néha elhalasztja a bünhődést: de a gyermekek és unokák is bünhődhetnek atyjuk hibájáért. Azért a bölcs ember az erény és igazság gyakorlatában él: tudja, hogy csupán ezek az elmulhatatlan javak, melyek az isteni kegyelmet is megszerzik és megőrzik számára. Persze, a problema ilyetén megoldása bölcseleti szempontból ki nem elégítő, – s a következő időszak fel is lebbentette azt a fátyolt, melylyel Solon és kortársai el akarták leplezni az erkölcsi követelmény és a világkormány tényei közt lévő ellentétet -: de ezen a megoldáson alapúl e korszaknak saját magában, a nagy politikai föladatok megoldhatásában, s az isten igazságosságában való hite; innen van az akaratnak és képességnek az a harmóniája és egyensúlya, mely legnagyszerűbben Solon gondolkodásában és tevékenységében tárúl elénk. – Van azonban egy másik áramlat is. A fejlett kisázsiai ión-világban kezdik kicsinyleni azokat a magasztos, de naiv ideálokat, melyeket Görögország többi részeiben kétkedés nélkül tisztelnek. Phokylides nemcsak birálgatja a gondolatokban szükölködő előkelők jogtalan igényeit, hiányos kormánykodásukat, (4. töredék) hanem egyenesen le is vonja a Solontól előadott tételek következményeit. Ha igaz, hogy a magasba való szállás veszélylyel jár, minek akkor egyáltalában felfelé törekedni? «Legjobb dolga van a középosztálynak: abba kivánok tartozni!» (12. töredék). Az erény és igazságosság szép dolog; ő is ajánlja. (17. töredék). De mivel főfeltétele a kényelmes, gondtalan élet: «Előbb, – így szól egyik (10.) töredékében, – vagyont szerezz: ha van miből, akkor légy erényes!» A vidám életkedv sem mutatkozik nála. Élvezet nélkül semmit sem ér ugyan a lét, de az élvezet sem elégíti ki az embert, mert mulandó, folytonos megujulásra szorúl: már pedig a vigasztalan vénség és a halál előbb-utóbb végét veti. Mimnermos költeményeinek alaphangulata is a ki nem elégitett szerelem szakadatlan sóvárgása, a gazdag, de túlságig tengett kulturában gyökerező világfájdalom. Nála nyilatkozik először a lyra korlátlan alanyisága. A lét csupa kín és gyötrelem még az istenek és herosok számára is, nemhogy a nyomorú halandók számára; a rövid ifjúságot örömtelen, sivár öregség váltja fel. «Bárcsak betegségek és nehéz gondok nélkűl, hatvanadik évemben elérne a halál végzete!»: ebben a töredékében nyilvánúl legfőbb óhajtása. Solonban is megvolt rá a képesség, hogy keleti költőtársa sentimentalis költészetét megértse; de sötét felfogását nem méltányolja, elútasítja magától: «Én jobban értek hozzá, mint te; változtass dalodon, s énekeld így: «bárcsak nyolczvanadik évemben érne a halál végzete». Solon e kis töredékében (20. sz.) két ellentétes világnézet találkozik.

A soloni kor erkölcsi ideálját a költészet terén főleg a Stesichoros nevéhez füződő kardalköltészet valósította meg, a mennyiben, mint említettük, a mythoszokat a kor világnézetének megfelelőleg alakította át; – egyrészt az egész nyugatot belevonta a mythoszvilágba, pl. Aeneast Siciliával és Italiával, Heraklest Tartessosszal hozta összeköttetésbe, másrészt mélyebb erkölcsi tartalmat adott a mythoszoknak, a mennyiben tudatára jött a bennük rejlő erkölcsi problemáknak és ujakat is költött beléjök. Helene és Klytaimnestra vétke számára erkölcsi magyarázatot keres: az Atreidák házának nagy tragédiája, melyet a későbbi költők formaszerű tragédiákban dolgoztak fel, Stesichoros korának alkotása, nemkülönben Heraklest is Stesichoros alakította át a későbbi korok typikus heros-alakjává, a mindent saját erejének köszönhető, soha nem csüggedő, igazi görög nemes mintaképévé: bort és szerelmet ő sem vet meg, de pihenés nélkűl száll harczról-harczra, míg végre a messze nyugaton megszerzi a halhatatlanság almáit.

A mythoszok ilyetén átalakulásának a vallásos felfogásra nézve is nagy jelentősége volt. Módosításokat a homerosi költők, Hesiodos és követői is tettek egyes mythoszokon; bizonyos ellenmondásokat megszüntettek, s új motivumokat szőttek beléjük: de ezek a módosítások nem jártak együtt a hagyomány kétségbevonásával, ellenkezőleg, feltételezték a benne való hitet. Stesichoros azonban maga ellen a hagyomány ellen fordúl; idézi és czáfolja előzőit. Az örökölt hit és a fejlettebb felfogás közt való ellentét nála nyilatkozik először, s ezzel elkezdődik a hagyomány észszerű birálata, a rationalismus. A kétkedés alapja nem vallástalanság; ellenkezőleg, a vallásos felfogás fejlődése szüli, s ha pl. Stesichoros elveti a Helena-mythoszt, ezt azért teszi, hogy a Helenában való hitet megmentse. Egyelőre még csak a hagyománynak erkölcsi vagy physikai bökkenővel járó, egyes tényein ütközik meg az ébredező gondolkodás, a hagyomány rendszeres birálatáig és czáfolatáig nagy út van még hátra innen, de a döntő lépés megtörtént: a vallásos hit alapja ezentúl nem a közös hagyomány, hanem az egyéni meggyőződés. Hogyan alakította át, hogyan tágitotta a kultuszokat, hogyan fokozta a vallásosságot az alsóbb osztályoknak e korszakban történt felszabadítása, fennebb már előadtuk (l. 127. és kk. l.).

Persephone indulása az alvilágba; búcsúja anyjától, Demetertől.
(Színes edényfestmény az u. n. Hope-féle edényen.)

Ugyanaz a korszak, mely a rationalismust teremtette, a tömegekben mélyreható vallásos mozgalmat hoz létre. Ez a két áramlat látszólag ellentétes irányú, de voltaképen azonos a czéljuk, az, hogy a feltámadt egyéniséget érvényesítse. Mindenki szükségét érzi annak, hogy az istenséggel személyes viszonyba lépjen, kegyét a maga számára biztosítsa; az állam istenei a község érdekeit őrzik, az egyes nem elégedhetik meg velök. A vallásos érzet megváltásra, az egyéniség felszabadítására sóvárog, biztos támaszra a földi és a másvilági életben. Ezt a szükségletét a régi olymposi istenek nem elégithetik ki többé: a tömeg ismét visszatér a természetvallás régi alakjaihoz, azokhoz az istenekhez, kik az emberrel együtt élnek és szenvednek, Dionysoshoz, Demeterhez, Persephonéhoz, kiknek tiszteletét a földmivesek szertartásai mindig fenntartották (l. 19-22. l.). Szövetkezetek alakulnak tiszteletükre, melyek az egyes tagok odaadásán és közreműködésén alapúlnak; azért felavatásra van szüksége mindenkinek, a ki a szövetségbe lép. Demeter éjjeli ünnepeinek ülésére asszonyok szövetkeznek, Dionysos szüreti ünnepeiére földmivesek, Demeter gyászában leánya elvesztésén, és örömében megtalálásán az egész nép részt vesz. Maguk ezen istenalakok erkölcsi és szellemi szempontból mélyen alattuk állanak Zeus vagy Apollon alakjainak (l. 127. l.), az ünnepeiken szokásos szertartások többnyire érzéki, majdnem hóbortos természetűek: de az adott nekik jelentőséget, hogy kielégitették az egyénnek felébredt vallásos szükségletét. A személyes részvétel, melynek alkalmával az egyént át-meg áthatotta az isten ihletése, a mysteriumokba (titkos szertartásokba) való felavatás bizonyosságot adott minden egyes avatottnak az isten hozzá való kegyességéről. Így a szertartások furcsaságai mellett is a vallás ezen új elemei haladást jeleznek a vallásos élet terén.

Ezen új vallásos kultuszok közt legjelentőségesebbekké az eleusisi Demeter-mysteriumok váltak, melyeknek alapítását már egy hetedik századba való homerosi mythosz is magának az istenasszonynak tulajdonítja. Kezdetben az eleusisi állam nemessége vezette a szertartásokat, s az Athénbe való beolvadás után is volt szerepe bennök: de attól kezdve attikai tisztviselők is részt vettek az ünnepek rendezésében, és a vezetés az egyesült állam kezébe került. Azóta folyvást nőtt e mysteriumok tekintélye; attikai polgár minden görög ember számára közvetítheti a felavatást, még rabszolga számára is, ha vér nem szennyezi. A mysteriumok hatása nem annyira titokszerűségükön alapúl, hanem kivált a felavatás személyes elemein, az előzetes bőjtölés, a körmenet és éjjeli szertartások ihletett hangulatán, azon a hiten, hogy Demeter lánya: Persephone, az alvilági istennő, kegyébe veszi a felavatottat, s egyéniségének további létet, boldogságot biztosít a rejtelmes másvilágon.

Eleusis tájéka észak felől.

Dionysos tisztelete kiváltképen Középgörögországban, s ott is leginkább Attikában fejlődött ki, de Italia és Sicilia kivételével e korszakban már mindenütt meglehetősen el volt terjedve. Kifejezésre leginkább azokon a nagy ünnepeken jutott, melyeket kivált Attikában részint évenkint, részint minden második évben az isten megjelenésének és eltünésének, diadalának és halálának emlékére rendeztek. De a Demeter-kultuszszal ellentétben Dionysosnak magán kultusza is kifejlődött, mert dionysosi mámor bármikor eltölthette az egyént, dithyrambost tiszteletére kiki bármikor énekelhetett, körmenetet kisebb társaság is mindig tarthatott. A hatodik század edényfestészete, különösen az attikai, szívesen alkalmazta a diszítés motivumáúl, az ilyen körmeneteket, melyeknek ünneplésére a nép között kisebb szövetkezetek, ú. n. rajok (thiasos) alakultak.

A görög világ más vidékein is kifejlődtek hasonló orgiaszerű istentiszteletek, így Kretában az ifjú harczosok (Kuretes) fegyvertáncza Zeus-Dionysos születésének emlékére, Ephesosban az ión világ Artemis ünnepei, melyek az anyaország Demeter-féle mysteriumainak felelnek meg, mert a kisázsiai istenanya (Kybele) tiszteletén alapulnak; különben maga ez a kisázsiai istenanya-kultusz, s a vele járó ú. n. Korybas-rajok is behatoltak a görög vallásba.

Az új idők forrongásában a vallásos felfogással együtt a vallás rendszere is megszilárdúl, mert a hivő a vallástól várja azt a felvilágosítást és megváltást, melyet maga nem adhat meg magának. Az új vallásnak rendszeres theologiára van szüksége. Mint tudjuk, Hesiodos volt az első, a ki a vallásos hagyományok rendezésével és rendszerezésével megpróbálkozott. De az új idők követelményeinek az ő és követői iránya nem felelt meg többé; a hit és az ész itt is javitását követelte a hagyománynak. Ez a javitás szintén kinyilatkoztatás formájában lép fel, ámbár aránylag késői reflexio eredménye. Prófétája Orpheus, az ős thrák énekes, kiről Homeros és Hesiodos semmit sem tudnak, de a kit az Argonauta-monda jól ismer, Orpheus, ki dalával embert és állatot elbűvölt, ki felesége megszabadítása végett még az alvilágba is leszállt, s rejtelmeit kifürkészte. (Eumolpos, az eleusisi szertartások alapítója, az ő földije, Musaios pedig tanítványa). Az egész ú. n. orphikus theologiai költészet az ő neve alatt, vagy más szóval, ellentétben a többi e korszakbeli műfajokkal, névtelenül lép fel. Fiatalságát feledtetni azonban még magukkal a görögökkel sem sikerült. Herodotos fiatalabbnak tartja az orphikus költeményeket a Homeros- és Hesiodos-féléknél, a későbbi görög kutatás pedig már az igazi szerzők neveinek fürkészésével is foglalkozott. Most legvalószínübbnek sokan azt a feltevést tartják, mely Aristoteles értesítése szerint Onomakritost, Hippias kortársát hiszi az orphikus költemények szerkesztőjének; mások fölöslegesnek tartják a szerzők kilétének a nyomozását, s szerintük az orphikus költészet épen úgy egy egész korszak költőinek egymást kiegészitő munkássága, mint nagyobb méretekben maga a homerosi költészet. Biztos itéletet e kérdésben nagyon nehéz alkotni, mert maguk az e korszakba tartozó orphikus költemények, csekély töredékeket kivéve,¹⁸ teljesen elvesztek.

Az orphika istene Dionysos; de mint minden ingadozó vallás, az orphika is idegen elemekkel pótolta saját isteneinek enyésző tekintélyét: a krétai félgörög szertartásokon kívül phrygiai és thrakiai kultuszokat és neveket is meghonosított a görög vallásban. Az ázsiai istenanya (Kybele) kultuszát az orphikusok kötötték össze Bakchos orgiáival, a mennyiben Kybele fiát, Sabaziost, Dionysosszal azonosították; a Kuresekről és Korybasokról, az idahegyi Daktylosokról, az istenanya szolgáiról szóló legendákat, továbbá a phrygiai sorsistennőt Adrasteiát, ők ismertették meg a görögökkel, nemkülönben a phoeniciai nevű Kabeiros vagy Kabeirosok («nagy istenek») kultuszát is. Az idegen vallások befolyása azonban valószínüleg csak külsőségekre szorítkozott: az alapvető eszmék mindenütt görög eredetüek, a belső fejlődés szükségképi eredményei, és csak támogatásukra kerestek idegen tekintélyeket a görögök.

A két főproblema, melynek megoldását az orphikus theologia megkisérlette: egyrészt az istenség természete és a világhoz való viszonya, másrészt az emberi lélek természete és sorsa. Az orphika a hetedik század vallásos felfogását a bakchikus vallással összekötve, minden isteni hatalmat egy eredeti istenségre vitt vissza, melynek alakjában Zeus és Phanes egyesültek. Phanes azonban megint nem más, mint a természetben megnyilatkozó őserő, Dionysosnak magának egyik alakja, kit Zeus az orphikus theogonia szerint trónrajutásakor elnyelt, magába olvasztott. Maga Dionysos e néven mint Zeus (és Persephone) leghatalmasabb fia szerepel az orphikában, kit atyja a világ királyának rendelt; a titánok azonban még gyermekkorában széttépik, megsütik és felemésztik, szivét kivéve, melyből Zeus egy harmadik Dionysost alkot, kit Semele hoz a világra, a titánokat pedig mennykövével sújtja és hamvaikat szétszórja a világban. Ez a mythos (és Dionysos orphikus mellékneve: Zagreus) valószínüleg a parnassosi harmadéves Dionysos-kultuszból ered, de az orphika átalakította és mély jelentőséggel ruházta fel. A titánok hamvában, melyet a szelek szertehordanak, Dionysos részecskéi minden élő lénybe, az emberbe is behatolnak, azért a lélek, mint az istenség része, örökkévaló és halhatatlan. De szomorú sors jutott osztályrészéül; a test valóságos sírja vagy tömlöcze neki, melybe az istenek kényszerítették, s a test halála után az állatok lelke addig kóvályog a szelek szárnyán, míg új testre talál, az emberét pedig Hermes az alvilági itélőszék elé vezeti. Itt vezekel vagy mulat bizonyos ideig, de nem örökké, mint a régi hit tartotta: bizonyos idő mulva ismét visszatér a földre, s újra születik, még pedig bűnének jelentősége szerint vagy mint ember, vagy mint állat, örökös körforgásban, egészen úgy, mint az indus vallásban. De megváltás is van. Zeus hatalmat adott Persephonénak és Dionysosnak, hogy e körforgást megszakíthassa és a lelkeket az eleusisi mystikus felavatások és az orphika által a nyomorúságtól megváltsa. De maga a felavatás nem elég: megfelelő életre is szükség van, mert csak az erényes és tisztalelkű ember lehet bizonyos a megváltásban. «Sokan vannak a thyrsosvivők, de kevesen a bakchosok». A következő század elején Pindaros költőnél olvashatjuk a megváltás eredményét és föltételét: a ki az alvilági ítélet alkalmával három izben minden bűntől mentnek bizonyúl, az beléphet Kronos birodalmába a «boldogok szigetein».

Így az orphikában a Dionysos-vallás valóságos pantheismussá fejlődött. Az egész világ és az istenek története nem egyéb egy ősisten, Phanes-Dionysos nyilvánulásánál, az emberi lélek is csak az ő nyomorúságba jutott, számkivetett részecskéje. Az egész rendszerben bámulatra méltó a vallásos gondolkodás energiája, mely az egész vallásos hagyományt, annak legnyersebb mythoszait is az új «kinyilatkoztatás» szolgálatába vonta. Gondolati tartalomra nézve az orphika legjobban az egyiptomi theologiához hasonlít, de, kivált forma tekintetében, messze felülhaladja. A ránk maradt csekély töredékekből is következtethetünk az egész e korbeli orphikus költészet kiváló költői értékére: valószínüleg hozzá számíthatók e töredékekhez az Odysseia XI. énekének az alvilági vezeklőkről, kivált Heraklesről szóló remek részletei is.

Az orphikusok ezen theologiai rendszere csak elméleti alapúl szolgált a vallás gyakorlati nyilvánulásaihoz. Az orphika gyakorlati czélja az, hogy az embert örök boldogságra vezesse, s a lét gyötrelmeitől megváltsa. Azért papjai és prófétái vándoréletet élnek, s prédikálva szereznek felfogásuknak új meg új hiveket, kik férfi és nőpapok és próféták vezetése alatt vallásos községekben, mystikus szövetkezetekben egyesülnek. Megváltásuk tanának szentségei a mystikus avatások (teletai) és a bakchosi orgiák; de ezek magukban nem elégségesek; a hivő egész életét át kell hatnia az isteni kinyilatkoztatásnak, lelki tisztaságban, mocsoktalanságban kell élnie. Ezt jelzik a jelképes szertartások, pl. az agyaggal és korpával való ledörzsölések, melyekről Demosthenesnél olvasunk. Húst nem esznek, mert a lélekvándorlás tana ezt tilossá teszi (mint az indusoknál), sőt gyapjúruhát sem viselnek. A növények közül is a bab tilos eledel, nem tudjuk miért. A megváltáson kívül minden egyes életbeli bajra is volt az orphikának orvosszere, még holtak lelkeit is meg lehetett szabadítani gyötrelmeiktől bizonyos engesztelő áldozatok útján: azért az orphikus könyvek tele vannak hymnusokkal, ráolvasásokkal és bűbájos formulákkal, melyeket a papok az egyes esetekre alkalmaztak. Mint minden vallásban, a gyakorlat itt is eltörpítette a nagy eszméket; az orphika is gyakran alacsony pénzkereset szolgálatában állott, és csak a babonát növelte. Sőt magukban az orphikus művekben, a Musaiosnak és Orpheusnak tulajdonított orvosi iratban, s az orphikus munkák és napokban is sok a kicsinyes, babonás elem. Jóslatgyüjtemények is keletkeztek és az orphikusok vándorló prófétái lassankint versenyre léptek az Apollon-féle orákulummal.

Az orphikus tan kezdete még a hetedik századba nyúlik vissza, teljes kifejlődését azonban csak a hatodik század közepe táján érhette el. Solonig és Stesichorosig semmi nyoma; ettől kezdve azonban mindenütt jelentkezik: először Ibykos egy töredéke említi a «messze híres Orpheust». A bölcselettel kezdettől fogva kölcsönhatásban áll. Valódi hazája Attika, mint az Eleusisszal és Dionysos-kultuszszal való összefüggése nyilván mutatja: de kifejlesztésében minden törzs részt vett, s nagyon hamar elterjedt mindenütt, a hol csak görögök laktak, kivált a műveltebb hivők szűkebb körében. A tömeg persze csak akkor fordult a prófétákhoz, ha bajban volt; egyébként csak azt vette ki az új kinyilatkoztatásból, a mi gondolkozásának legjobban megfelelt: a halhatatlanság tanát és az istenség új felfogását.

Az orphikus theologiával Görögország szellemi fejlődése elérte azt a fokot, melyen a keleti népek művelődése nem is emelkedett túl soha. A hatodik század második felében úgy látszik, mintha Görögország is követni fogná a keleti népek példáját; mintha a hosszú, mély fejlődés nem vezetne más eredményre, mint egy minden időkre elzárkózott, theokratikus szervezetű vallásos kulturára. Azonban máskép történt, – s ez az egész görög történelem fordulópontja.

Ugyanis az orphikával egyidejüleg egy ellenkező áramlat is megindúl, mely áttöri a vallásosat, hosszan küzd vele, de végtére diadalmasan végkép elnyomja, s így megrakja alapját a görögök sajátságos, önálló fejlődésének. Iónia még egy izben igazolta a nemzet életében való vezető hivatását: most ajándékozta meg a nemzetet utolsó, legnagyobb ajándékával, azzal, a melyen a görög művelődés felszabadító és felemelő ereje minden következő emberi nemzedék számára is alapúl: a bölcselettel, philosophiával.

Abban, hogy a görögök gyakorlati ismeretei Hesiodos idejétől a hetedik század végéig annyira megizmosodtak, kétségkívül nagy része van a keleti népek befolyásának, melyekkel a vállalkozó szellemű iónok folytonos kereskedelmi összeköttetésben állottak. Ellentétben magának a régibb görög hagyománynak és a régibb philologiának felfogásával, a jelen század közepén némely tudós (Röth, Gladisch) tulságba is ment a görög philosophia keleti eredetének kutatásában. De munkásságuk eredményei, kellő mértékre leszállítva, csak hasznára voltak a tudománynak a kérdés tisztázásában, s a keleti hatásban mai napság már ezen a téren sem kétkedik senki. Csakhogy, valamint a művészet terén az átvett egyiptomi és assyriai elemek alkalmazásában és továbbfejlesztésében művészi eredetiséggel, önállósággal jártak el a görögök, úgy a keletről vett gyakorlati ismereteket is ők alakították át először önálló értékű tudománynyá; ezt az egyéni gondolkodásnak az a felszabadúlása és önállósulása tette lehetségessé, melyhez a keleti kultúra soha el nem jutott.

Kivált a mennyiségtanban és a csillagászatban látszanak a görögök a keletiek tanítványainak, mely tudományokban a kereskedelem és közgazdálkodás követelményei a phoeniciaiakat és egyiptomiakat már korán aránylag magas fokú ismeretekre juttathatták. Az arányosságról és annak távlati alkalmazásáról szóló tételt valószínüleg az egyiptomiaktól tanulta Thales, s Pythagoras tételének eredete is aligha keleten nem keresendő. A csillagászat terén a khaldéusoknak, a kosmographia terén kivált az egyiptomiaknak kétségkívül nagy hatásuk volt a legrégibb görög bölcselkedők felfogására, jóllehet valószínü, hogy a pythagoreusok önállóan jutottak el a föld gömbalakjának felismeréséig. Az ez időbeli physikai ismeretekben a vallással kapcsolatos meteorologiai érdek uralkodik: az első bölcselkedők közül mindeniknek meg volt a maga elmélete a felhők, szelek, hó, jégeső, jég keletkezésére vonatkozólag. Az orvosi ismeretekkel a philosophia egész a pythagoreusokig nem állott összeköttetésben. Bizonyos papi nemzetségekben szállottak tovább ivadékról-ivadékra, melyek azonban laikusokkal is kiegészítették magukat; ilyen orvosi rendeket, vagy iskolákat Rhodosban, Kyreneben, Krotonban, Kosban és Knidosban említenek a hagyományok: az Asklepiadák is egyik ilyen iskola tagjai voltak. A betegápolás szabályait némelyik iskola (pl. a knidosi) irásba is foglalta. A földrajzi ismereteket az ekkor már igen kifejlett kereskedés nagyban tökéletesítette és gazdagította. A zomerosi világfelfogás lassankint egészen átalakult, sőt Herodotos elbeszélése szerint Aristagoras térkép segítségével igyekezett a szárazföldi görögséggel a veszélyeztetett hellén részek helyzetét megismertetni. Egyszóval az új meg új tapasztalatok minden téren olyan számban halmozódtak egymásra, hogy a gondolkodó észnek állást kellett velük szemben foglalnia, mert a bennük uralkodó törvényszerűségnek fel kellett lassankint tünnie. Az új tapasztalatok következtében felszínre került kosmikus problemákkal az orphika is foglalkozott, de vallásos módon: épen azzal, hogy javitotta, egyuttal el is ismerte és megerősítette a hagyományt. Iónia felvilágosult köreiben ellenben a vallás nem volt hatalom többé: a gondolkodás széttöri az utolsó békókat is, elvet minden idegen tekintélyt, és pusztán saját magára támaszkodva iparkodik új világképet alkotni. Az új természetbölcseleti tanok többé nem a kinyilatkoztatás mezébe burkolva lépnek föl, hanem mint egyesek elmélkedésének eredményei: az egyén megőrzi hozzájuk való jogát, pusztán saját tekintélyével küzd a hagyomány ellen. A feladat nem is a politikába és erkölcstanba való gyakorlati belátás többé, melyet maximákban, rövid életszabályokban lehetett összefoglalni, hanem az eszmélődő értelem kielégítése. A világegyetem megértésének roppant nehézségeiről, illetőleg lehetetlenségéről, persze fogalmuk sincs még a gondolkodóknak; mindjárt kezdetben a legmagasabb feladatok megoldásába fognak s azt hiszik, hogy egynehány biztos ismeret segítségével mindjárt a czélhoz juthatnak, s a sok aprólékos problemát így játszva megoldhatják.

A philosophia hazája Miletos, hol a természet nagy problemáiról bizonyosan hosszú ideig vitatkoztak már, mielőtt azok szilárdabb formát öltöttek volna. Elsőnek, a ki elméleti ismereteiből világképet iparkodott alkotni, Thalest, az Alyattes idejebeli államférfiút említi a hagyomány. Ha igaz, hogy előre megjósolta az 585. évi május 28-án beállott napfogyatkozást, akkor már maga ez az egy eset megmutatja, mit kellett a mythikus felfogásról tartania. Állítólag ő vette észre először, hogy a hold a naptól veszi fényét, s a Nilus áradásait is természetes okokkal magyarázta. A világot alkotó ős-elemnek, melyből minden származott, a vizet gondolta. A köznép csodatévőnek tartotta, ki Kroisos seregét híd nélkül szállította át a Halys folyón. A következő nemzedék idején Anaximandros, Thales földije, nagy lépést tett előre: könyvben is megirta a világról való felfogását, még pedig – talán legelsőnek Görögországban, – nem versben, hanem prózában. Szerinte a világ alapja (arche) nem valami határozott anyag, hanem maga a végtelenség, azaz: a mi minden anyaggal közös, s a mit a theologia Chaosnak és Aethernek nevezett. Belőle származik minden; öröktől fogva és örökké való. Az elemekről, a földről, vízről, tűzről és levegőről, az égitestekről, a természet jelenségeiről ő alkotott először tudományosabb képet. A föld szerinte szilárd korong, mely szabadon lebeg a világtérben, de a világtengelyhez képest ferde állásban. A föld felszine kerek és szélét az Okeanos folyó szegélyezi. Térképet is rajzolt a földről, mely természetesen erősen a mythikus felfogás befolyása alatt készült, de mégis egy évszázadig alapjául szolgált a földrajzi ismereteknek.

Mióta a tényleges világról való felfogás megváltozott, a multról való hagyományoknak is meg kellett inogniok. A Stesichorosszal megindult rationalismus most már nem a vallás megtisztítására és megmentésére irányul, hanem egyenesen a vallás ellen fordul, s a csodás szent történeteket mindennapi esetekké változtatja át. Ennek az iránynak első képviselője a szintén miletosi Hekataios, Anaximandros kortársa, ki 500 körül, az ión felkelés kitörésekor azt a jellemző tanácsot adta földieinek, hogy a branchidai templomkincseket kell a háborúra felhasználni. Már előbb beutazta Egyiptomot, egész déli határáig, s az egyiptomi történeti emlékek régiségének megismerésekor meg kellett előtte dőlnie minden görög hagyománynak, mely csak nehány századdal korábbi időben isteneket szerepeltetett a földön. Neki az istenek állítólagos fiai voltaképen olyan anyák magzatai, kiknek okuk volt ballépésük magyarázatára isteni látogatást hitetni el ismerőseikkel. Hekataios a görög történetirás megindítója is, legalább annyiban, hogy ő volt az első, a ki az ősidők hagyományait tisztán emberi eseményeknek fogta fel és görög prózában dolgozta fel. (Genealogiai czím alatt.) Az őstörténetről is a hagyománytól nagyon különböző képet alkotott. Hellenek csak Hellen és fiai óta vannak; azelőtt barbár törzsek, kivált pelasgok lakták a földet (ezeket Hekataios tette meg először ősnépnek). A művelődést idegen bevándorlók indították meg, a phoeniciai Kadmos, az egyiptomi Danaos, a lydiai Pelops. A trójai háború korát, bizonyos, nemzedékek alapján való számítás segítségével tizenkilencz nemzedékkel, azaz kb. 760 esztendővel tette a maga kora elé. Az igazi történeti időkkel nem foglalkozott, s általában távol áll még tőle az a gondolat, hogy történeti eseményeket akarna az utókor számára a feledéstől megmenteni: az ő czélja csak a hagyományos világkép javítása, Hesiodos és a többi költők «fonák» felfogásának megszüntetése és megmagyarázása. Egy másik munkájában leírta a föld ismeretes részeit, úgyszólván szöveget adott az Anaximandros-féle térképhez, de természetesen olyan hiányosat, hogy már Herodotos körülbelül úgy bánhatott el vele, mint ő Hesiodosszal. Munkáiból csak parányi töredékek maradtak ránk, melyek alapján némelyek a Genealogiai cz. munkát nem tőle származónak tartják, de, úgy látszik, alaptalanúl.

Anaximandros és Hekataios tekinthetők az ú. n. ión természetbölcselet és világnézet megalapítóinak. Sok követőjük volt. Köztük Anaximenes Anaximandros felfogását Thaleséval akarta összeegyeztetni s Anaximandros ősállományának a levegő elemét (nem a vizet, mint Thales) vette fel. Mások, kivált a syrosi Pherekydes, arra törekednek, hogy az orphikus theologiával egyeztessék meg a miletosi természetbölcseletet; ezek közé tartozik ama két, nyugaton élt bölcselkedő is, kikkel később még találkozunk, a samosi Pythagoras és a kolophoni Xenophanes. Xenophanes valószinűleg rhapsodos volt, bejárta az egész görög világot, de kivált az újonnan alapult Eleában működött, a hol második hazát talált. Egész rendszere egy, a világot átható egységes isteni hatalom felvételén alapított. De megvetette az orphikusok mysticismusát, s ostorozta őket is, Pythagorast is gúnyos költeményeiben (sillosok). Homeros és Hesiodos meséit is elvetette, nemcsak azért, mert képtelenek, hanem kivált azért is, mert erkölcstelenek. «Ha a marháknak kezük-lábuk volna s alkotni tudnának, mint az ember, valószinüleg a maguk alakjában képzelnék isteneiket». Hogy az Isten igazi alakját az ember el sem képzelheti, ezt először Xenophanes mondta ki: az emberi ismeret határoltságának és elégtelenségének ő jött először tudatára.

18. Ezeket a töredékeket épen magyar tudós, a korán elhalt Ábel Jenő szedte össze és adta ki, de külföldi vállalatban. (Lipcse, 1885.)^[VISSZA]