XII. FEJEZET.
A perzsa birodalom. Sparta a peloponnesosi szövetség élén. Peisistratos és kora.

Görögország szellemi fejlődésének áttekintésében már egészen a hatodik század végéig jutottunk. Ideje megismerkednünk azokkal a politikai viszonyokkal is, melyek közt a szellemi ellentétek keletkeztek és nyilvánultak.

Mint említettük (l. 161. lap) a keleti államok a hatodik század első negyedében, főleg Babylon erélyes fellépése után bizonyos egyensulyba jutottak; Kyaxares utóda, Astyages (584–559), úgy látszik, kisérletet sem tett a méd birodalom nyugati határainak terjesztésére, s Nebukadnezar hadjárata óta Egyiptom és Babylon közt is béke uralkodott. A sardesi lyd kormány Alyattes és Kroisos alatt elérte czélját, a kisázsiai partvidék meghódítását, s nyugodtan nézett a jövő elé. A görög városoknak, egyeseket, pl. Kolophont kivéve, nem sokat ártott az idegen fönnhatóság: Phokaia, Priene, Teos, Knidos virágzása kora épen a lyd uralom idejébe esik, Miletos pedig megtartotta régi tekintélyét. A szigetek, melyekre a lyd hóditás nem terjedt ki, főleg Lesbos, Chios, Samos, Rhodos, szintén folyvást növekedtek jóllétben és tekintélyben.

A pártküzdelmek az anyaországban is szünőfélben voltak. Megarában és Sikyonban a földmíves-párt győzött a nemességen; Korinthosban a kalmárság kormánya állandó volt, mert a szegényebb városi lakosság érdekei fenntartották. Aiginában hasonló volt a helyzet. Argosban az aristokratia megtörte a királyság hatalmát. Attikában a belső harczok még nem fejeződtek be: Peisistratos uralma egyelőre igen gyenge lábon áll, de a nemesség uralma megbukott, a mezei lakosság felszabadítása megtörtént, az egész ország egyesítése végbement. A hatalmi viszonyokban változás áll be. Korinthos és Aigina ugyan még mindig az első kereskedő városok, de Euboia és Megara virágkora letünt, s az egyesült erőkön, nagyobb területen alapuló hatalmak tekintélye folyvást növekedik. Ilyenek: Athén, Theba, Thessalia, s kivált Sparta. Athén tengeren és szárazon folyvást tovább terjeszkedik. Eleusist magába olvasztotta, Salamist elfoglalta, a Hellespontosnál befészkelte magát, s versenyre lép a régi iparos és kereskedő városokkal. Theba, ha nem előbb, a hatodik században megszerezte Plataiai kivételével az összes boiotiai városok szövetségének vezetését (hegemoniáját). A thessaliaiak is terjeszkednek; a legtöbb kisebb amphiktyoni állam tölük függ. Eurylochos hadjárata (l. 160. lap) Phokisra nézve is végzetes volt, jóllehet meghódítása sohasem sikerült. Theba azonban gátat vetett terjeszkedésüknek a keressosi csatában. Sparta és Argos hosszú háboruskodása a kynuriai part birtokáért 550 körül Thyrea elfoglalásával és bekebelezésével végkép Sparta javára dőlt el. Arkadia felé a tegeaiak hosszú ellenállás után szintén kénytelenek voltak egyességre lépni Spartával, mely szerint jövőre a spartai sereg számára csapatokat igértek a tegeaiak, s kötelezték magukat a hozzájuk menekült messeneiek kiadására, és a Spartával tartók kimélésére. Ez a szerződés a spartai politika nevezetes változását jelzi: míg eddig főleg új foglalásokra, felosztható területek szerzésére törekedett, ezentúl inkább a szomszédos államok és egész Peloponnesos politikai vezetését kivánja megszerezni. Oka ennek az lehetett, hogy az állam elérte azt a legnagyobb területet, melyen túl szervezetének megváltoztatása nélkül nem terjeszkedhetett, perioikoi-várossá pedig a még mindig hatalmas Tegeát nem lehetett oly módon átalakítani, mint a messenei városokat. A következő évtizedekben az összes arkadiai városok elismerték Sparta fennhatóságát, sőt az Elisszel való régi szövetség is, úgy látszik, Elis alárendeltségével és a spartai hegemoniához való csatlakozásával végződött. Így területének nagyságánál és szervezeténél fogva Sparta az egész görög világ leghatalmasabb államává, az egész félsziget politikai vezetőjévé nőtte ki magát. Kroisos és Amasis is iparkodtak a vele való barátságos viszonyt fenntartani.

Így álltak a viszonyok, mikor a század közepén (553-ban) rendkívül messzevágó események történtek Ázsiában. Kyros perzsa király feltámadt nagyatyja, Astyages méd király ellen, 550-ben megbuktatta, fogságba ejtette, székvárosát, Ekbatanát elfoglalta. Ezzel örökre széthullott az az államrendszer, mely az assyr birodalom és a nomád törzsek hadjáratai után keletkezett. Azok a dynastikus és politikai érdekek, melyek fenntartották, Kyrosra nézve nem léteztek. Hiában szövetkeztek ellene az összes hatalmak, köztük Sparta is. 546-ban Kyros legyőzte az ellene vonult Kroisost, bevette Sardest, s magát a lyd királyt is fogságba ejtette. A lyd birodalom ezzel megsemmisült: Kyros két kerületre, satrapaságra, a sardesira és a daskylionira (a Márvány tenger mellett) osztotta, s Mazares vezérét, s ennek halála után Harpagost megbizta a görög városok meghódításával is, melyeket felkelése idején nem sikerült volt Kroisostól való elpártolásra birnia. Sparta őrizkedett tényleges közbelépéstől, diplomatiai közvetítése pedig eredménytelen maradt. Így a városok egymásután meghódoltak a perzsa hatalomnak, a melyik ellenállt, pl. Priene, Xanthos, vagy Pedasos, csak vesztét okozta vele. 545-ben már az egész kisázsiai szárazföld perzsa uralom alatt állott; a szomszédos szigetek is önként meghódoltak. A görögökre a lyd birodalom váratlan elenyészte roppant hatással volt; Delphoi sokáig nem heverte ki azt a meglepetést, melyet a háború végére vonatkozó jóslatának be nem teljesülése keltett. Maguknak a kisázsiai görög városoknak helyzetén külső tekintetre nem sokat változtatott a megváltozott uralom; de belsőleg annál nagyobb volt a változás. A lydekkel évszázadokon át szoros kulturális és kereskedelmi viszonyban álltak, a nemzeti különbség alig volt köztük érezhető; most ellenben egy olyan nemzet fönnhatósága alá kerültek, mely vallásra és szokásokra egészen különböző volt tőlük, s melynek nem is épen ők voltak legbecsesebb és legszükségesebb alattvalói, mint a Mermnadok lyd dynastiájának. A kisázsiai part a perzsákra nézve csak a középponttól távol eső határszéli provincia volt, s a meghódított nagy területekhez képest igen kis szerepet játszott. A király elérhetetlen messzeségben székelt, helytartói nem jóakaró uralkodó, hanem idegen despota parancsait teljesítették. A következés nemsokára mutatkozott. A városokban mindenütt Perzsiától függő kényurak jutottak kormányra, kik érdekeikkel gyakran mostohán bántak. A helyzet hirtelen megváltozására mutat, hogy mindjárt a perzsák győzelme után több város lakossága nagyrészt kivándorolt, s új hazát keresett, így kivált Phokaia lakosai (l. 164. lap) Massaliába és Alaliába, Teos lakosai pedig a thrákiai Abderába és a kimmerios-bosporosmelléki Phanagoreiába. Bias, a prienei államférfiú, a hét bölcs egyike, a panionioni gyülésen épenséggel azt javasolta, hogy alkossanak az összes ión városok Sardiniában új városszövetséget: nagyszerű terv, mely, ha megvalósúl, megváltoztathatja a nyugat egész történetét. De a többség persze elvetette az inditványt: a vándorlások már idejüket múlták.

Kroisos a máglyán.
Antik edényrajz.

Babylon bevételével (539-ben) Syria és a phoeniciai partvidék is Kyros uralma alá került: 529-ben történt halála után pedig fia, Kambyses Egyiptom meghódításával (525) az egész keletet uralma alatt egyesítette. Ettől kezdve az új világbirodalom uralma az anyaországbeli görögökre nézve is mindig terhesebbé és félelmesebbé vált; addig azonban a perzsa uralom az Aegeus-tenger felé nem terjeszkedhetett teljes erővel, mert hadihajókra csak Phoenicia meghódításával tett szert, s ezeket Egyiptom meghódításáig az egyiptomi háború vette igénybe. Így történt, hogy a század második harmadától kezdve, a mely tájon elbeszélésünket fennebb megszakítottuk (l. 158. lap), látszólag nagy jelentőségü és állandónak igérkező politikai alakulások jöhettek létre Görögországban és az Aegeus tenger vidékein.

Athénben Peisistratosnak nem sikerült mindjárt 561-ben végkép megalapítania uralmát. A máskülönben ellenségeskedő nemesség és a «tengerparti» párt ezúttal kezet fogott a «bitorló» ellen és 556-ban elüzte. Peisistratos aztán az Alkmaionidák segítségével 551-ben megint kezére kerítette az uralmat, de csak egy évre, mert a hagyomány szerint meghasonlott Megaklesszel, az Alkmaionidák fejével, kinek leányát elvette volt, s így 550-ben ismét menekülni volt kénytelen ellenségei szövetkezete elől. Először thrákiai birtokaira vonult, de aztán Eretriába ment (Euboián) s számkivetése tizenegyedik évében (valószinüleg 539-ben) onnan tekintélyes sereggel kiindulva, megszállotta Marathont, melynek vidékén pártja, a «hegyi» párt, többségben volt. Athén polgársága kivonult ellene, s meg is ütközött vele Pallene körül, a Hymettos hegység északkeleti tövében, de a szerencse Peisistratosnak kedvezett. A polgárság megfutamodott, s a sereg Peisistratos amnestia-igéretére teljesen feloszlott. Peisistratos ellenállásra nem találva vonult be a városba, s ettől kezdve uralma végkép megszilárdult. Ellenségei egyrészt elhagyták a várost, másrészt kezeseket állítottak, kiket Peisistratos Naxos szigetén őriztetett. Erős testőrcsapattal vette magát körül, de jóllehet tapasztalatain okulva, most már néha erősebb rendszabályoktól sem riadt vissza, egészben véve ezentúl is bölcs mérséklettel kormányzott.

Legfontosabb intézkedése az volt, hogy a nemesek gazdátlanúl maradt birtokait saját pártja, a szegény hegyi nép között osztotta fel, s így, jóllehet az általános földfelosztást ő sem valósította meg, a birtokviszonyok aránytalanságának véget vetett. Az ő korán túl nincs többé említés az u. n. hektemoroi (jobbágy) népségről Attikában. Állítólag pénzt is adott nekik a kapott birtokok felszerelésére, a földadót pedig az addigi öt-hatod rész helyett a termények egy huszad részében (5%) állapította meg. A vidéki kerületekben békebiróságokat állított fel, s maga is gyakran bejárta őket, hogy igazságot szolgáltasson a földmiveseknek; ezt valószinüleg azért tette, hogy a mezei lakosságnak a városba tolulását megakadályozza; erre a czéljára mutat a dologtalanságot tiltó törvénye is. A városi érdekeket sem hanyagolta el. Az Ilissos folyó kevés vizének felfogására a folyó mellett, a (régi) piacz közelében a «kilencz kút» (Enneakrunos) vagy «Kallirhoe» néven ismeretes vizgyüjtőt készíttette, sok templomot is építtetett, s így dolgot adott a munkátlan városi tömegnek. Az eredményes külső politika és a város kereskedelmi területének gyarapodása az ipart és kereskedelmet is nekilendítette. Székhelyéül Peisistratos a fellegvárat (akropolis) választotta, mint a régi királyok; udvarában mozgalmas volt az élet. A Solon-féle alkotmányon formailag semmit sem változtatott, sőt tüntetőleg ismerte el a törvényszékek tekintélyét. Azonban a kényuraság hosszú ideje alatt a népgyűlés tényleg elvesztette minden jelentőségét, a hivatalokat maguk az uralkodók töltötték be, s néha-néha el is tettek láb alól egy-egy alkalmatlanná vált vagy gyanús egyéniséget. A későbbi hagyomány szerint, melyet Thukydides történetíró még nem ismer, Peisistratos elszedette a polgárság fegyvereit: de ez valószinüleg csak Hippias idejében történt, Hipparchos meggyilkolása után. Különben a jóllét folytonos emelkedése könnyen feledtette a szegényebb néppel politikai jogainak enyészését s így Peisistratos háborítatlanul megmaradt a hatalom birtokában egészen 528-ban bekövetkezett haláláig. Uralma, kivált ha később előadandó ünnepalapító és építkező tevékenységét is számba veszszük, magában foglalja a czélirányos imperator-politika összes elemeit, és sok rokon vonást mutat pl. III. Napoleon népszerű tyrannisával (Adler). Korát honfitársai később, mint második «aranykort» emlegették, s a Theseus-ideál, mint a hatalmas és nyájas uralkodó typusa, ebben a korban keletkezhetett.

Athén nagyhatalmi állásához az alapot Peisistratos uralma vetette meg. A megaraiakat ujra megverte (l. 157. l.), Sigeiont végkép visszahódította a mytileneiektől (l. 148. lap). A Philaidák fejedelemsége a thrák Chersonesoson fönnhatósága alatt állott; oda Miltiades halála után unokaöcscseit, előbb Stesagorast, aztán ennek öcscsét II. Miltiadest küldték a Peisistratidák. Az ifjabb Miltiades elűzte a tyrsen kalózokat Lemnos és Imbros szigetéről, s ezekre a szigetekre attikai gyarmatosokat telepített. Így a Hellespontos déli bejárata egészen Athén kezébe került. Az északnyugati partokon Peisistratos megszállotta Rhaikelos kikötőhelyet, s innen kereskedelmi és politikai összeköttetésbe lépett Makedonia királyaival; a Strymon torkolatától kiindulva pedig a pangaioni aranybányákat kerítette hatalmába. Thessaliával szövetségben állott; egyik fiát Thessalosnak nevezte. Törvényes felesége meg argosi volt, s így Argosszal is jó viszonyban állott, nemkülönben Korinthosszal is. Hogy az Aegeus tenger szigetein is megvethesse a lábát, örömmel hálálta meg Lygdamis, gazdag naxosi polgárnak azt a segítséget, melylyel emez számkivetése idején szolgált neki. Lygdamis tyrannos lett Naxoson, s viszont Samos szigetén meg Lygdamis segítségével három testvér, Polykrates, Pantagnostos és Syloson, ragadta magához az uralmat. Egy ideig a testvérek közösen uralkodtak a kisázsiai városok megbénulása következtében nagyon nekiviruló szigeten, míg végre Polykrates elűzte testvéreit, s a maga kezében egyesítette az uralmat.

Polykrates lelkiismeretlen, de erélyes uralkodó volt. Benn mindenkit eltett láb alól, a ki utjában állt, kinn minden kinálkozó hasznon válogatás nélkül kapott. Ezer nyilast és száz ötvenevezős hajót tartott, – tehát kétszer akkora hajóhadat, mint ez időtájban még Athén. Miletosszal, Lesbosszal háboruskodott, s a szigetek jó részét meghódította; tengeri rablást is űzött, még pedig barát vagy ellenség ellen egyaránt. Samos szigetén fényes udvart tartott; a városi falak, a vízvezeték (a megarai Eupalinos műve), a kikötőmunkák az ő alkotásai; ő fejezte be a nagyszerű Hera-templom építését is, melyet Rhoikos odavaló épitőmester vezetett. Samos kereskedelme most már Miletosét is felülhaladta. Idegen hatalmakkal is viszonyban állott Polykrates. Amasisszal szövetséget kötött, Arkesilaost valószinűleg ő támogatta Kyrene visszaszerzésében (l. 162. lap), Peisistratosszal is politikai és személyes barátságban állott.

Athénnel és Samosszal szemben a politikai egyensúlyt Sparta folyvást növekedő hatalma őrizte meg. Az arkadiai községeknek Spartához való csatlakozása óta már csak Argos küzdött a spartai fennhatóság ellen, mert épen az Argosszal való ellentét Korinthost, az argosi parti városokat és Aiginát is Sparta szövetségébe vonta. A hol aristokrata pártok voltak, pl. Sikyonban, ott Sparta ezen párt gyámolításával szerezte meg a fönnhatóságot. Így történt Megarában is, mely állam, mint tudjuk, már Nisaia kikötőváros megtartását is egy spartai biróságnak köszönhette (l. 158. lap). Így, kivált Megara utján, lassankint mutatkozni kezd Sparta és Athén közt az az ellentét, mely később annyira jelentőségessé vált a görög történetben. Fokozta a feszültséget, hogy az elszigetelt Argos Athénben keresett szövetségest, továbbá, hogy a plataiaiak 519-ben az Isthmos körül táborozó Kleomenes spartai királytól kértek Theba ellen segítséget. Ez megtagadta azt, s így Theba barátságát megnyerte, ellenben Hippias, Peisistratos fia, kihez a plataiaiak a ravasz Kleomenes biztatására fordultak, háborút indított Theba ellen. A Kithairon és Parnes hegységek vidékét, Hysiai, Eleutherai, Oropos községét Attikához csatolta, – de föllépésével a hatalmas Thebát végkép elidegenítette Athéntől. Így Sparta szövetségesei folyvást gyarapodtak; fejlődni kezd az a felfogás, hogy Sparta «Hellas kardja», hogy minden politikai kérdésben övé a döntő szó, – először persze csak a Peloponnesoson belül, mert a külső bonyodalmakban, mint tudjuk, kezdetben nem szivesen vett tényleges részt. A peloponnesosi szövetség az első azok közt, melyet a görögök alkottak. A spartai szövetséggyülésen minden államnak különbség nélkül egy-egy szavazata volt, s a többség döntött: de Sparta befolyása a valóságban akkora volt, hogy majd mindég az történt, a mit ő akart. A szövetség főfeltétele az volt, hogy a szövetséges államok a spartai királyok vezérsége alatt harczoltak; minden városnak összes fegyverfogható polgársága kétharmad részét kellett háboru esetén felszerelnie. Ez egyrészt bármiféle külső ellenséggel szemben jelentékeny erőt adott a görögség egy részének, de másrészt olyan feladatot rótt Spartára, melynek megoldására alig volt képes. Az Agidák királyi családja mindenáron külső hódításokra tört, még az alkotmány kárával is; vele szemben a jogait féltékenyen őrző polgárság és az Eurypontidák királyi családja minden olyan külső vállalatnak ellensége volt, mely a fennálló alkotmányt veszélyeztette. Az utóbbi konzervativ irány főképviselői azonban ebben az időben már a néptől választott főtisztviselők, ephorosok, szám szerint öten, voltak, kiknek hatalma lassankint annyira fejlődött, hogy még a királynak is meg kellett törvényszékük előtt jelenni, ha háromszor megidézték. Az ő művük a régi hagyományok mindég szigorubb foganatosítása, minden idegen, gyanús ujítás kizárása. Az ephorosok és az Agidák családja közt folytonos küzdelem állott fenn, mely válságra ugyan sohasem vezetett, de melynek nyűge minden fontosabb döntés alkalmával nyilt kifejezésre jutott.

Ilyen volt a Peisistratosról elnevezett kor politikai helyzete, mely hatalmasan fejlődött és állandónak igérkezett, de a keleti bonyodalmak hatása alatt csakhamar romba dőlt. Mielőtt azonban bomlásának közelebbi körülményeit előadnók, szólanunk kell még az egész kor művelődésének azon ágairól is, melyek jellemzőek a tyrannosok vagy közvetetlen utódaik korára nézve.

Polykrates fényűzés dolgában az ó-kor leghiresebb kényuraival is kiállta a versenyt. Udvara valóságos fejedelmi udvar volt, melyet szivesen kerestek fel hires művészek és költők. Demokedes, a hires krotoni orvos, két talentom évi fizetést huzott Polykratestől. Udvarában élt Ibykos is, Stesichoros utóda, kinek dalaiban vad szenvedelem lüktet, s a könnyűvérű teosi Anakreon, ki a könnyed ión dallamokat honosította meg a görög lyrában. Költészetében enyészetnek indul a mélyebb tartalom, melyet szenvedelem vagy életbölcseség adtak a görög lyrának. Anakreon a szerelem és bor dalosa, kit minden szép alak lángra gyujt, de a ki hamar meg is vigasztalódik, ha fohászai nem találnak meghallgatásra. Ő tekinthető a Polykrates udvarában uralkodó gondolkodás és szellem leghűbb kifejezőjének; ez az udvar első sorban élni és élvezni kivánt, a valóságot, a jelent akarta kiaknázni, nem törődve problemákkal, a jövő rejtelmeivel. Azért a mystikus tanokat is szivesen befogadta, bár maga a tyrannos valószinűleg felvilágosodottabb volt, semhogy hitt volna bennök.

Sokkal jelentékenyebb a görög szellem fejlődésére nézve Peisistratos és utódai szerepe. A miletosi bölcselkedők gondolatvilága ugyan ebben a korban Athén számára is teljesen idegen volt; de azzal, hogy Athén az uj vallásos követelményeket a régibb korszak nagy vívmányaival kiegyeztette, egy új, gazdagabb kultúra alapjait vetette meg. A vallásos élet terén alig alkotott valaha uralkodó annyi ujat és maradandót, mint Peisistratos és fiai. A város védőistensége, Athene számára a fellegvárban az Erechtheus háza mellett lévő régi templom mellett egy új, száz láb hosszú templomot (hekatompedon) építtetett a panathenaiai ünnepek számára; Peisistratos honosította meg Athénben az új, nagy közgörög istenségek, az olympiai Zeus és a pythói Apollon tiszteletét. Zeus számára olyan roppant arányú templomot kezdett építtetni az Ilissos folyó völgyében, hogy építését teljesen csak Hadrianus császár idejében fejezték be; a pythói Apollon templomát Peisistratos fia, Hippias szentelte föl archonkorában. Szintén ő a piaczon oltárt emeltetett a «tizenkét isten» tiszteletére, – kik nem mások, mint az eposzban magasztalt, általánossá vált főistenségek. Dionysos tiszteletére, – kinek eddig csak a «borsajtoló téren» (Lenaion) a «mocsárkerületben» (limnai, v. ö. a párisis Maraist) volt egy jelentéktelen temploma, Peisistratos a fellegvár tövében építtetett templomot, s a benne bemutatott állami-istentiszteletet a helyi, mezei istentiszteletek fölébe rendelte. Ő építette az eleusisi nagy Demeter-templomot is. A panathenai ünnepek alapításával a testgyakorlati és zenei nevelést az egész nép közt általánossá tette, a mezei Dionysos-ünnepek durva tréfáiból, dalaiból, tánczaiból pedig a «városi» vagy «nagy» Dionysos-ünnepeket fejlesztette ki, melyek egy új költői műfaj teremtésére voltak hivatva. A költészet a Peisistratidák közül Peisistratos ifjabb fiának, Hipparchosnak köszönhetett legtöbbet, a ki különben is leginkább érdeklődött kora összes szellemi mozgalmai iránt. A hagyomány szerint ő rendelte el, hogy a panathenai ünnepeken a rhapsodosok az eposzokat a hagyományos összefüggésben, egymást felváltva énekeljék. Jóslatokat is gyűjtetett, a már említett Onomakritos utján, kinek állítólag épen valami efféle hamisítás miatt kellett számkivetésbe mennie. Hipparchos maga is költő volt, s Polykrates bukása után Athénbe hívta Anakreont, s a keosi Simonidest, ki különösen a versenybéli győzteseket magasztaló győzelmi-ódáival tett szert nagy hirnévre. Közel állott hozzá a dionysosi költészet főképviselője, a hermionei Lasos is, a ki a dithyrambosból először fejlesztett rendszeres karéneket, s egyúttal az előadás zenei részét is módosította. Lasos ellenfele, a phliusi Pratinas is talán már a tyrannosok korában került Athénbe; ő is a Dionysos szolgálatában állott, de az új, phrygiai és ión zene helyett a régi dór és aeol dallamokat művelte.

Mind a két költő Peloponnesos északi részéből való volt; itt, különösen Korinthosban, termettek azok a fejlettebb műfajok, melyeket a Peisistratidák most az attikai Dionysos-kultusz körében honosítottak meg. Különösen nevezetes ujjítás volt, hogy Peisistratos a Dionysos isten kisérőit, (a kecskelábu és kecskefülű satyrokat) ábrázoló népies karoknak énekét és tánczát is felvette a városi Dionysos-ünnepek szertartásaiba. Ez a «kecskedal» (tragodia, lat. tragoedia) formáját a dithyrambostól vette, s azért dór nyelvjárású volt: de Athénben új műfaj fejlődött belőle. A karvezető, (koryphaios), a ki a dalt költötte és betanította, kiválik a karból, és párbeszédet folytat vele, még pedig kezdetben ión eredetü nyolczlábos trochaeusokban (u. n. tetrameterekben): a párbeszéd abból áll, hogy ő elmeséli a történteket (dramata, dromena), a kar pedig dalban ád kifejezést a történteken való érzelmeinek. E mellett a koryphaios már nemsokára bizonyos, a cselekvényben részes személyek szerepét és külsejét (maszkját) vehette magára, a szükség szerint többét is egymásután. Ezt a nevezetes ujítást, mely voltaképen az igazi dráma megszületését jelenti, a görög hagyomány Thespis költőnek tulajdonította, ki először állítólag a mezei Dionysos-ünnepeken, községről-községre vándorolva mutatta be költeményeit, de 534 óta a városi ünnepeken is fellépett. A tragédiának állami védelme evvel az évvel kezdődik. További fejlődésének fokozatai nem állapíthatók meg egészen bizonyosan. Lehet, hogy már nagyon korán nem szorítkozott pusztán csak Dionysos-mythoszaira, hanem más mondai anyagot is felölelt. Már a nagy költők fellépése előtt úgy találjuk megállapodva az előadásokat, hogy egymásután három tragédiát, s végül egy satyrdrámát adtak elő, melyet azért neveztek így, mert benne a kar eredeti satyr-alakjában lépett föl. Pratinas itt is a régihez ragaszkodik; kivált ilyen satyrdrámákat költött, s talán ő adta meg nekik állandó alakjukat. A tragédia ujabb formájában is nagyon különböző volt attól, a mit mi drámának nevezünk. Cselekvénye alig volt, jellemeket nem ábrázolt; túlnyomó volt benne a lyrai elem, s úgyszólván egészen csak az események-keltette hangulatok kifejezése volt. Azért főtényezője a kar volt, a koryphaios csupán mint a kar kiegészítője szerepelt. A tragédia csak lassan, az ötödik század folyamán alakult át vallásos szertartásból igazi drámává, de vallásos jellegét akkor sem vesztette el egészen.

A művészet terén szintén Peisistratos korában lép Athén a fejlődés olyan magas fokára, hogy a következő században e téren is átveheti a vezető szerepet. Chiosi, parosi, naxosi, aiginai és lakoniai eredetű mesterekkel belföldiek versenyeznek; a fellegvár megtelik áldozati ajándékokkal, a templomok oromzatai faragványokkal; az edényfestészet mind elevenebb és szabadabb lesz. Athénen kívül Sikyonban, Korinthosban, Aiginában, Spartában, Thebában, Ioniában, Lykiában, Siciliában és Alsó-Italiában is élénk művészi élet folyik; kivált a plasztika haladt nagyot a hatodik század folyamán; tanuskodnak erről a század elejéről és végéről való emlékek, pl. egyrészt az assosi templom faragványai, a branchidai szenthely felé vezető uton emelt ión ülőszobrok, a legrégibb siremlékek, másrészt az aiginai Athenetemplom oromcsoportjai, az athéni tyrannosölők szobrai, a századvégi attikai és boiotiai katonasíremlékek. Különben bizonyos egyhanguság, merevség, különösen az arczkifejezésben, még mindig feltünik e század szoborműveiben is, ép úgy, mint az egyiptomi vagy assyriai isten- vagy királyszobrokon, s tetőfokára a fejlődés ezen a téren is csak a következő században jutott.

Az aiginai Athena-templom nyugati oromfala.
A szoborcsoportozat Kr. e. 500 körül keletkezett, s a görögök és trójaiak harczát ábrázolja Achilles holttestéért, melyet Pallas-Athene oltalmaz. A müncheni glyptothékában.

Egészben véve a «tyrannis» korát korántsem szabad a hanyatlás korának tartani, legkevésbbé pedig épen Athénre nézve. Ellenkezőleg, mind gazdasági, mind művelődési, mind politikai tekintetben határozott haladást jelez. Gazdasági tekintetben, mert egyrészt a mezei népesség csak általa jutott teljesen megszilárdult viszonyok közé, másrészt a kereskedelem és ipar hatalmasan felvirágzott. Művelődési tekintetben, mert «csak az 540–510 közé eső békés korban jutott a magasabb ión kultúra, s részben az argosi és aiginai is, Athénbe, s ekkor jött létre ott a sajátságos attikai kultúra, mely épen azért múlt felül valamennyi többi kultúrát, mert valamennyiből merített, s valamennyit magába tudta olvasztani» (Wilamowitz). Politikai tekintetben, mert a soloni alkotmány fennmaradását és ezzel a polgárság uralmát teljesen bizonyossá tette. Athénnek keresztül kellett mennyie a tyrannis iskoláján, hogy a demokratiát megteremthesse. (Adler.)