X. FEJEZET.
A szent háború. Az utolsó gyarmatosítások.

Kétségtelen, hogy a görög államok ebben az időszakban is élénk hatással voltak egymásra; ezt az új eszméknek és a tyrannisnak elterjedésén kívül az a többször előforduló eset is mutatja, hogy két állam egymás közt való vitáját választott biróság útján intézi el. Részletesebb értesülésünk azonban nincs e kölcsönhatásról. Több államot összefoglaló, nagyobb vállalatot e korszakban csak egyet ismerünk: a delphoi jóshely érdekében viselt, úgynevezett szent háborút. A Pytho-féle jóshely (l. 91. lap), Krisa phokisi város területéhez tartozott, mely a tengerparttól egy óra járásnyira a hirtelen emelkedő hegy tövében feküdt, s melyet útba kellett ejteniök azoknak, kik a jóshelyet felkeresték. Ezt a várost a zarándokokon vett nyereség gazdaggá és tekintélyessé tette; jele ennek, hogy a régibb irodalom az egész korinthosi öblöt krisai öbölnek nevezi. A hetedik században valószinűleg ő volt a phokisi törzsszövetség vezető városa. A jóshely lakosai azonban, az ú. n. delphosok, a mint a szenthely körül alapult város folyvást növekedett, a papok vezetése alatt Krisától és a phokisi szövetségtől való elszakadásra törekedtek, s hogy tervüket megvalósítsák, a pylai amphiktyoniával léptek összeköttetésbe, mely, mint tudjuk (l. 65. lap) északi- és közép-Görögország népeinek egyesülése volt. Ebben a szövetségben legnagyobb befolyása Thessaliának volt, mert tőle függött a szavazásra jogosult kisebb törzsek szavazata is; pedig a thessaliaiak már rég kivánkoztak hatalmukat dél felé kiterjeszteni, s különben is ellenségei voltak a phokisiaknak. Így Delphoit az amphiktyonia védelme alatt állónak nyilvánították s a krisaiaknak azon ürügy alatt, hogy a zarándokoktól adót szedtek, és a szent kincseket megdézsmálták, háborút üzentek. A thessaliaiak vezére Eurylochos volt; az athéniek is részt vettek a háborúban, s valószinűleg mások is, kivált sikyoni Kleisthenes, ki állásának megerősítését remélte, ha mint a szenthely védője lép fel. Az egyesült seregek ostrom alá vették és soká vítták Krisát, míg 586-ban végtére elfoglalták, elpusztították, lakóit kiirtották, a város területét a delphoi istennek ajándékozták, művelését szörnyű átkokkal mindörökre megtiltották. Ezzel Delphoi függetlensége ki volt küzdve, s ettől kezdve a szenthely mint az egész görög nemzet vallásos középpontja szerepel. Ámbár a phokisiak Delphoira való jogukról sohasem mondtak le, és visszaszerzését is többször megpróbálták, a főfelügyelet joga az amphiktyoniára szállott, melynek tagjai ezentúl féléves thermopylai gyülésük után Delphoiba is el szoktak látogatni. A szent háború emlékére az ú. n. pythói ünnepeket alapították (pythia), melyeket úgy mint az olympiaiakat, minden negyedik évben tartottak, még pedig minden olympias harmadik évében. Szervezetüket ezek a játékok 582-ben kapták, s ettől kezdve nem értéktárgyakat, hanem babérkoszorúkat osztogattak a versenyek győzteseinek. Ez alkalommal győzött Kleisthenes a szekérversenyben, s győzelmének emlékére Sikyonban külön pythói játékokat alapított.

A Parnassos hegység Achaia felől.

Ugyanezen időszakban a nemzetközi politikai mozgalmak sem maradtak hatástalanok Görögországra. Az assyriai birodalom megsemmisitése után (606 körül) az előázsiai nagyhatalmak közt helyre állott az egyensuly, de Kyaxares méd király támadásakor, s az azt követő béke után (585 körül) a lydiaiak bizonyára szövetkezésben álltak a leghatalmasabb görög államokkal a méd terjeszkedés meggátlására. Még jobban rászorult a görög zsoldosok segítségére Egyiptom, mely Niko (604) és Apries (587) fáraók idejében hiába küzdött Syria birtokáért Nebukadnezar babyloni király ellen. Amasis ugyan épen az idegen zsoldosok és telepesek ellen kitört mozgalomnak köszönhette trónra jutását (569), de mint bölcs fejedelem, Naukratis alapításával ugyancsak gazdag kárpótlást adott az idegeneknek azért, a mit tőlük elvenni kényszerült. Naukratis csakhamar az akkori világ egyik legelső kereskedő városává fejlődött, még pedig úgy, hogy görög jellegét is megtartotta, mert Amasis az egyiptomiakkal való érintkezés korlátozása fejében maguk közt annál több önállóságot adott a görögöknek, hogy segítségökre a növekvő perzsa hatalommal szemben továbbra is számíthasson. A naukratisi telepesek legnagyobb része miletosi volt, kik, mint tudjuk, már I. Psammetichos alatt telepedtek meg Egyiptomban: azért később egyenesen miletosi gyarmatnak tartották Naukratist. De voltak ott más iónok, samosiak, aiginaiak, továbbá chiosiak, teosiak, phokaiaiak és klazomenaiak is, a dórok közül rhodosiak, knidosiak, halikarnassosiak, phaselisiak; a lesbosi mityleneiek külön kerületben laktak.

A görög gyarmatosítás a hetedik század közepén érte el tetőpontját. Ekkorára nagyjából megalakult az a keret, melyen túl a görög gyarmatok később sem terjeszkedtek. Az új kivándorlók többnyire csak a régibb gyarmatok közt maradt hézagokat töltik ki, vagy egyenesen valamely régibb gyarmatot keresnek fel. Egy ilyen, nagy, utólagos raj (epoikosok) Kyrenébe vándorolt ki 570 körül, a «gazdag» II. Battos király idejében, kivált Peloponnesosból, Krétáról és a szigetekről, hogy Battost segítse a libyaiak ellen való hadjáratában, melynek folyamán a libyaiak segélyére kelő Apries trónjával együtt életét is elvesztette. Ettől kezdve Kyrene hatalmas lendületnek indult, de egyuttal a belső villongások is elkezdődtek a városban, úgy, hogy Arkesilaos király egyik testvére, pártjával együtt nyugat felé vonulva, Barka önálló királyságát alapította. Annak a demokratikus alkotmánynak, melyet a kyreneiek felhivására a mantineiai Demonax adott (550 körül) a városnak, Arkesilaos király Polykrates samosi tyrannos és a helybeli aristokrata párt segélyével véget vetett.

A hatodik század uj gyarmatai többnyire a Fekete-tenger tájékán keletkeztek. Kappadokiában 560 körül a phokaiaiak a Halys és Iris folyók közt Amisost, nem sokkal később megarai és boiotiai gyarmatosok Herakleiát alapították, s ámbár a városban a dór szervezet lett uralkodó, lakói barátságos viszonyban álltak a szomszéd Tieion miletosi gyarmatosaival. Herakleia csakhamar annyira nekilendült, hogy maga is új gyarmatokat alapított a száraz felé (Kierost és Hypiost), a Fekete-tenger északi partján, a Krim félsziget legkeletibb pontján (Chersonesost, és a Duna torkolatától délre (Kallatist). Délebbre, szemben a miletosi Apolloniával a kalchedoniak anyavárosuk, Megara támogatásával, 510 körül Mesambriát alapították.

Arkesilaos tányérja.
Duruy után.

Italiában és Siciliában a gyarmatok igazi virágzási kora szintén a hatodik században kezdődik. Az italiai városok uralma a szárazföld felé megszilárdul, nagy mennyiségü gabonát küldenek az anyaországba és Kisázsiába, s az értük behozott iparczikkeket gazdag nyereséggel adják el a benszülött népeknek. Ebből a korból való a legtöbb nagyszerű templom, így a paestumi és metapontioni, tarentumi, lokroi stb. Küzdelem volt itt is elég a hatalmasabb városok közt. Sybaris és Kroton szövetségesekből halálos ellenségeivé váltak egymásnak, nemkülönben Kroton és Lokroi is. Kroton különösen férfiainak testi és katonai kiképzéséről volt hires: ide valók voltak a hatodik század leghiresebb athlétái, innen került ki a legtöbb olympiai győztes, kik közt az öklöző Milon vált legjobban ismeretessé. De a többi városok is művelték a testgyakorlást; Sybaris az olympiai versenyekkel egyidejüleg külön versenyeket is rendezett. Siciliában e század folyamán uj gyarmatok is keletkeztek. 581 körül a gelaiak hazájuk és a megarai Selinus közt a déli parton Akragast (Agrigentum) alapítják, a selinusiak pedig viszont Herakleia Minoát. Így az egész déli part dór gyarmatosok hatalmába került, s a hatodik század közepétől kezdve a chalkisi ión nemzetiségü gyarmatoktól a kultura terén is a dórok veszik át a vezetést. A déli part tagosulása lehetővé tette a dórok számára a sziget belseje felé való terjeszkedést is, kikötőkben való szegénysége pedig a régi viszonyok közt nem vált akadályára a hajózásnak (l. 68. lap). Kivált Syrakusai terjesztette erősen hatalmát a déli part és a sziget belseje felé. 664-ben Akrait, 644-ben Kasmenait, 599-ben a déli parton Kamarinát alapította. A hatodik század közepén Megara és Enna már fönnhatósága alá kerültek, Kamarina pedig hiába kisérlette meg (550 körül) a tőle való elszakadást. A sziget nyugoti csucsát is megpróbálták hatalmukba keríteni a görögök. 580 körül knidosi és rhodosi dórok telepedtek le a későbbi Lilybaion előfokán, de vállalatuk megtörött a phoeniciaiak és a segestai elymosok ellenállásán; így aztán onnan a Sicilia és Italia közt fekvő u. n. Aiolos-szigetekre vonultak át, új várost alapítottak Lipara szigetén s a többi szigeteken lévő birtokaikat, húsz-húsz évenkint ujra felosztva, onnan műveltették.

Hellas művelődésének fejlődésében a nyugati görögök is élénk részt vettek. Stesichoros lyrai költő Himerába, Ibykos Rhegionba való; Siciliai városok fiai is győztek olympiai versenyeken, s a templomépítés is már a hetedik században virágzott Siciliában. Legrégibbek a selinusi és syrakusai romok. A politikai fejlődés egyes fokozatai a nyugatiaknál, a jogirend szabályozását kivéve, valamivel későbben mutatkoznak, mint a keleti részeken. A nyugati görögök legrégibb tyrannosának Panaitiost tartják Leontinoiban (615 körül); leghirhedtebbé az akragasi Phalaris vált (571-től kezdve), a ki mindjárt a város alapítása után lett tyrannossá. Kegyetlensége közmondásos volt az ó-korban, – egyebet nem is igen tudunk róla. Végtére megbuktatták, megölték és nemzetségét kiirtották. A többi siciliai és italiai városokban a tyrannis vagy épen nem, vagy csak a hatodik század végén alakult meg. Az aristokratikus alkotmányok többnyire megmaradtak, kivált Syrakusaiban, hol a földbirtokosok (gamoroi) kezében volt a kormány.

Ugyanezen korszakban a vállalkozó szellemű phokaiai tengerészek nyugat felé nagyon kiterjesztették a görög gyarmatosítás határát. Ő előttük még az adriai és az ión tenger partjain is meglehetősen idegenek voltak a görögök; mindössze is a knidosiak szállották meg a dalmát partokon, körülbelül Róma szélességi foka alatt Fekete-Korkyra (Curzola) szigetét. A phokaiaiak utján jutott először a görögség már a Pó völgyével is érintkezésbe, kivált Adria és Spina umbriai eredetü, de eletruszkosodott pómelléki városok közvetítésével, a Kr. előtti hatodik században. Spina fogadalmi ajándékokat küldött Delphoiba, s külön kincstárt építtetett számukra, az adriai sirokban itt-ott attikai edényeket találtak. A görögök az egész vidéket, s magát az ión tengert is Adria város nevéről nevezték el, a Spina melletti folyóban pedig az argonauta-mondák Eridanosára ismertek. De még meglepőbbek a phokaiaiak sikerei a távolabbi nyugaton; a gibraltari szorosig tengeri uton előttük csak a phoeniciaiak jutottak volt el, s a többi közt a mai Cadix helyén Gadest (az «erősséget», Gadir) alapították; de a szárazföld felé való terjeszkedésre, hol a hatodik században már nemcsak az u. n. iberosok (Ebromellékiek), hanem bevándorolt kelták is laktak, a phoeniciaiaknak sem erejük, sem kedvük nem volt, s Gades mindvégig csak gazdag és vállalkozó szellemű kereskedőváros maradt, mely kivált a Baetis (Quadalquivir) völgyében lakó tartessosiakkal (Turdetani) állott élénk kereskedelmi összeköttetésben. Ennek a népnek fővárosa Tartessos, a Baetis torkolatmelléki szigetén, az ó-kor Kaliforniája volt, a fémek hazája, mert a keletiek azt hitték, hogy a tartessosiak a Baetis folyóból mossák az ónt, ólmot és ezüstöt, holott ezeket a fémeket a tartessosiak, kik az óczeáni hajózást rég megszokták, északnyugati Hispaniából, Bretagneból, sőt a Scilly szigetek közvetítésével Albion és Hierne szigetekről (Angol- és Irországból) szállították. – A phokaiaiak már a hetedik század végén eljutottak a mesés Tartessosig, megtelepedtek Hispania déli partjain, élénk kereskedelmi összeköttetésbe léptek a bennszülöttekkel, s csodás dolgokat meséltek odahaza tapasztalataikról. Azt hitték, a világ végére értek, a mondai Okeanos folyóhoz, mely önmagába visszafolyva, körülveszi az egész földet. A szemben lévő afrikai partokra el is helyezték a «Hesperidák kertjét», meg az égboltozatot tartó óriás Atlast, az óczeánban lévő szigeteket pedig, melyeknek hirét hallották, a «boldogok szigeteinek» tartották. Azt mesélték, hogy a gibraltari szorost elzáró sziklákat, a «gadesi kaput», Herakles építette a föld határkövéül.

A messze nyugat felé induló hajósok közbeeső állomása Sardinia volt, s azért a körülte lévő egész medenczét sardiniai tengernek nevezték el. Ezen egész tengerrész összes partjait szintén a phokaiai hajósok nyitották meg a kereskedelem számára. Összeköttetésbe léptek az etruszkokkal, a ligurokkal, az Ebro vidékével, Corsicán 565 táján Alalia várost, a ligur parton pedig 600 körül Massaliát (Marseille) alapították. Az utóbbi gyarmat különösen nagy jelentőségre tett szert. A bennszülött salyosok (Salluvii) törzse barátságosan fogadta az idegeneket, s királyuk, Nanos, a monda szerint vejévé fogadta a phokaiaiak vezetőjét. Massalia később maga is gyarmatot alapított a ligurok földjén és Hispania partjain, s a Rhone folyón élénk kereskedést folytatott a szárazföld belseje felé is: kivált a borostyánkő-kereskedés főhelye lett, s ezért a görögök a Rhone-ban is, úgy, mint a Pó-ban, a mesés Eridanos folyóra ismertek.

Hogy Phokaia felfedező utai mindamellett nem vezettek az összes görög törzseknek ujabb, nyugat felé irányuló gyarmatosítására, annak oka Karthagónak a hetedik század végétől mindinkább fejlődő hatalma volt, mely e phoeniciai gyarmat folyvást növekedő tengeri erején és öntudatosan foganatosított kereskedelmi politikáján alapult. Összeütközése a görögökkel kikerülhetetlen volt: a szorongatott phoeniciai telepek nála kerestek és találtak védelmet. Karthago nemcsak megvédte a régi phoeniciai gyarmatokat, hanem új foglalásokat is tett. 654 táján elfoglalta Ebusost (a Pityusák nagyobb szigetét), s attól kezdve Siciliába is befészkelte magát. A hatodik század kezdetén Malchus nevü vezérük sikeresen harczolt Pentathlosszal vagy Phalarisszal, már ő is átkelt Sardiniába is, melynek összes partvidékét utódai végkép elfoglalták. A század végén az afrikai part egészen az óczeánig Karthago fönnhatósága alatt áll. Mindezeken a helyeken tüstént nyilvánult a sajátságos karthagói politika: a karthagói öböltől nyugatra fekvő összes kikötőből kizártak minden idegent, s ezek egész kereskedését Karthago felé irányították. A görögökéivel ellentétes érdekei miatt Kathago már a hatodik század legelején Etruriával lépett szövetségre, mely állam uralma ekkor Italiának majdnem egész nyugoti partjára kiterjedt. Az egyes városokkal kötött kereskedelmi szerződések olyanformák lehettek, mint a milyeneket a század végén Rómával kötött Karthago. Ebben a felek barátságra és szövetségre lépnek, kölcsönösen elismerik egymás birtokait, Libyát és Sardiniát bizonyos feltételek mellett, Siciliát feltétlenül megnyitják a világkereskedelemnek, az afrikai partokat azonban teljesen elzárják előle. Karthagónak Etruriával kötött szövetsége először 540 körül érvényesült az alaliai csatában, mikor Phokaiának a perzsák által való elfoglalása után (545) a phokaiai kereskedő-nemesség egy része Massaliába, más része Alaliába vándorolt ki. Az alaliai csata után a város görög lakossága Thegionba telepedett át, Alalia etruszk birtokká vált, s ettől kezdve Phokaia vezető állása tönkre volt téve a nyugoti tengerrészen; csupán Massaliának sikerült a ligur partokon fekvő birtokait megtartani.