Korinthosi váza. Achilles siratását ábrázolja.
A Louvreban. Duruy után.
IX. FEJEZET.
A tyrannis és Solon. A lydiai birodalom.
A hetedik századdal elkezdődik Görögországban az önálló politikai élet. Fejlődésének első stádiumával már megismerkedtünk. Végleges eredményhez nagyobbrészt nem vezettek még a mozgalmak; az államalkotó elemek közt lévő ellentétek legtöbbfelé sohasem, vagy csak századokon át tartó harczok után simultak el egészen. A nagyobb államok közül, melyek a történelem további folyásában vezető szerepet vittek, csupán Spartának sikerült a maga sajátságos államformáját hosszú időre megalkotni; sikerült pedig azért, mert hódító állam volt, mely a belső mozgalmakat kifelé hárította. A többi államokban az eddigi eredmény csupán első állomás a fejlődés útján. Mihelyt elérték, senki sem elégszik meg vele többé, azonnal új igények, új harczok támadnak a kivívott eredmények továbbfejlesztéséért.
Milyenek voltak az állapotok a rendi harczok idején, arra egyrészt a lefolyt harczok eredményéből lehet visszakövetkeztetni, másrészt Megarára és Athénra vonatkozólag a gnomikus költők, Theognis, Solon költeményei világosítanak fel róla. A polgárok zöme tán még romlatlan, de a vezető osztályok romlottak, «görbén» szolgáltatnak igazságot; a népvezetők «joggal nem gondolnak», csak a maguk nagyravágyó terveit szolgálják, s rontják a népet; meggazdagodott jöttmentek, «a rosszak», hatalomra törnek, a tömeg gazdagságra; a vidék tudatlan földmivesnépe, megunva a tűrhetetlen elnyomatást, hatalmába szeretné keríteni a várost. «Vajudik az állam, félek, olyan embert szül, a ki majd megfékezi elbizakodottságunkat», mondja Theognis költeménye elején hazájára, Megarára vonatkozólag. De ilyenek voltak az állapotok az ión városokban, vagy Korinthosban, Sikyonban is: a forrongások elkerülhetetlen politikai tünetei a nagy társadalmi átalakulásnak.
Korinthosi váza. Achilles siratását ábrázolja.
A Louvreban. Duruy után.
A pártok egyenetlensége a legtöbb görög államban azzal nyert ideiglenes befejezést, hogy a leghatalmasabb és legerőszakosabb pártvezér magához ragadta a főhatalmat, kényúrrá, tyrannosszá vetette föl magát. A bitorlók legtöbb esetben előkelő nemesi családok tagjai voltak, kik néha személyes meghasonlásban is éltek az uralkodó családokkal, s így a népre támaszkodva szerezték meg a hatalmat, azzal az igérettel, hogy a belső harczoknak véget vetnek, s az állam bajait orvosolják. Gyakran teljesítették is ezen feladatukat, de sehol sem valami radikális demokratikus irányban. Felszabadítják a földmíves népet, de féken is tartják, s ügyelnek az állami és közrend megtartására. Így, a hol a kényuraság gyökeret verhetett, szemmel látható virágzás követte, mert az eddig benn felemésztődő erők kifelé érvényesülhettek, a kereskedelem- és gyarmatpolitika tehát új fejlődésnek indulhatott, a hadierő fokozódhatott; másrészt rendesen fényes udvartartás, nagyszerű építkezések, a vallás és művészetek ápolása is vele jártak az új egyeduralommal. Mindamellett hosszú ideig sehol sem állt fenn, mert nem volt meg rajta a törvényességnek és hagyománynak az a zománcza, mely a monarchiákat fenntartja, s rossz oldalaikat feledteti. A görög tyrannis ép úgy, mint a római császárság, sohasem szabadulhatott meg a bitorlás bélyegétől s alattvalói tartós hűségére épen ezért sohasem számíthatott. Csak szolgái és eszközei vannak, nem hívei, s mindenkor szemben állnak vele nemcsak a megbuktatott kormány szintén nagyravágyó hívei, hanem az idealisták is, kik az elvesztett szabadságot siratták. A későbbi kor annyira egyetért ebben a felfogásban, hogy a tyrannos meggyilkolását nemcsak véteknek nem tartja, hanem ellenkezőleg, a legszentebb és legdicsőbb polgári hőstettnek. Harmodiost és Aristogeitont az athéni «tyrannosölőket», nem győzték versben és prózában, ünnepeken és népgyűléseken dicsőíteni a hálás utódok, még ivadékaikat is kiváltságokkal tüntették ki. De a kényurak bukása után ugyanaz a folyamat néha ujra ismétlődik, mert új pártvillongások kezdődnek: a nemesség ujra vissza akarja szerezni előbbi befolyását, a köznép (demos) magának akarja lefoglalni az államhatalmat.
A hetedik és hatodik század kényurainak külön történelmét nem lehet már pontosan megalkotni; legtöbbnek csak neve a kétségbevonhatlan történeti valóság. Bizonyos, hogy ők voltak a görög történelem első politikai egyéniségei, de kortársaik és utódaik (lásd 435. lap) annyira elferdítették a rájuk vonatkozó hagyományokat, hogy azok inkább jellemző és érdekes anekdotákhoz, mint történelmi emlékekhez hasonlítanak. Először, úgy látszik, a tyrannis is Ióniában alakult meg; onnan származik a tyrannos név is, mely eredetileg «királyt» jelent, épen úgy, mint basileus, s a bitorló és törvénytelen uralkodó fogalmát csak onnan vette, hogy a történelmi Görögországban igazi királyság, mely nem bitorláson alapult volna, ez időben már nem volt. «Zsarnokot», a hogyan magyarra hosszú időn át fordították, a görögök egészen Platonig és Aristotelesig nem értettek ezen a szón; láttuk, hogy az elnevezés nem a hatalom használásának módján alapul. Hogy Ionia ebben a tekintetben is előljárhatott, több körülmény természetessé teszi. Először is szorosabb viszonyban állott a szomszéd lydiai uralkodókkal, mint az anyaország, s így a sardesi udvar pompája és testőrsége nem egy ión nemesre csábítólag hathatott; aztán meg folytonos pártvillongásban álltak a városok, mert a nemesség kiváltságos életmódja megszünt, mióta a kereskedelem és ipar váltak az élet uralkodó tényezőivé. Ilyenek voltak a viszonyok Erythraiban, Chioson, Samoson, hol Demoteles tyrannos meggyilkolása után egyelőre a nemességre szállt vissza az uralom, Ephesosban, hol Pythagoras igazán «zsarnoki» módon uralkodott, s hol a hatodik század egyik tyrannosa, Melas, magának a lydiai királynak, Alyattesnek leányát birja feleségül. Miletosban is heves belső harczok folytak, melyek azzal végződtek, hogy egyik főtisztviselő, Thrasybulos, tett szert a hetedik század vége felé a kényúri hatalomra; ezt a keleti görögök Herodotos történetiró tanusága szerint az ügyes tyrannosok mintaképéül emlegették, s uralkodása alatt Miletos virágzása legmagasabb fokára ért. A pontosi gyarmatok alapítása legnagyobbrészt az ő idejébe esik, a lydiaiakkal eredményesen harczolt, a hatalmas korinthosi uralkodókkal szövetséget kötött. Utána azonban annál nagyobb zürzavar következett; két nemzedéken át a leggonoszabb polgárháború dúlt Miletosban, melyben a demokratikus elemeket a Gergithák vezették. Végre, már a perzsa uralom idején, Paroshoz fordultak közvetítésért, s egy parosi követség helyre is állította a rendet, oly módon, hogy a legderekabb földbirtokosokra bízta a kormányt. Persze ekkor már Miletos külső hatalmi állása és kereskedelmi jelentősége jóformán enyészetnek indulhatott.
A belső villongásokkal karöltve jártak, s velük kétségtelen összefüggésben álltak a kisázsiai görög városoknak a lydiaiakkal való folytonos háborúskodásai. Ez volt az a pont, a hol a görögök először szálltak szembe idegen nagyhatalommal, s itt bizonyult be először, hogy a nemzet belső fejlődése egyúttal legnagyobb akadálya lett a kifelé való hathatós védekezésnek. A lydiai birodalomra nézve a tengerpart megszerzése a nagyhatalmi állás főfeltétele volt, s hogy csakugyan el is érte czélját, annak oka nem a görög városok elbizakodottságában keresendő, mint Theognis mondja, vagy elpuhultságukban, mint kortársaik állították, hanem egyszerüen abban, hogy a görögök ellenfeleiknél politikailag mindenesetre, s talán hadászatilag is gyöngébb szervezetüek voltak. Thales eszméje, hogy az összes városoknak egy középpontba, Teosba kellene összehúzódniok, helyes volt, de megvalósíthatatlan: Miletos, Ephesos, Erythrai vagy épenséggel Samos és Chios nem áldozhatták fel önállásukat, s nem válhattak falvakká, mint az attikai vidéki községek. Így aztán az egységes szervezetű, s hadászatilag is a kor színvonalán áló (lándzsákkal, tömött sorokban küzdő) lydiai haderőnek előbb-utóbb diadalmaskodnia kellett az elszigetelt s egymással folytonos surlódásban lévő ión városokon. Már Gyges király előnyomult a tenger felé nyíló mind három folyóvölgyben, s Kolophont és Magnesiát el is foglalta. Aztán következett a kimmeriaiak betörése (L. I. kötet, 444–446. l.) De Ardys erre ismét Prienet foglalta el Miletostól, s Priene Bias vezetése alatt azóta a lydiai uralom egyik főtámasza lett. Ardy utóda Sadyattes, és ennek fia Alyattes (618–562 körül) folytatták a harczot Miletosszal, melyben akkor Thrasybulos uralkodott, de a chiosiaktól segített Miletost tizenegy esztendeig tartó háború után sem tudták elfoglalni, sem kikötőjét elzárni; tehát Alyattes békeszerződésre lépett Miletosszal. De Smyrnát 575 körül elfoglalta és bevette; hiába lelkesítette honfitársait Mimnermos költő őseik emlékezetével. Alyattes fia, Kroisos (Croesus) aztán bevette Ephesost is; lakosai az Artemis-templom körüli síkságon telepedtek le, hol az Athénből odahívott Aristarchos (555 körül) öt évig korlátlan hatalommal vezette az új város ügyeit. A többi görög városok, úgy látszik, harcz nélkül meghódoltak, az æolisi gyarmatok talán már Alyattes idejében. A szigetek meghódítása azonban hajóraj hiányában nem sikerült a lydiai uralkodóknak. Kisázsia belföldjét, Lykia kivételével, már Alyattes meghóditotta egészen a Halys folyóig.
A kisázsiai görögök meghódolása egyébiránt nem volt káros a hellén nemzetre nézve. Az addigi véres villongások helyett ezentúl a sardesi király fennhatósága alatt békében, sőt egyességben éltek, nemcsak egymás közt, hanem a szárazföldi vidékekkel is. A görög és kisázsiai kultura, mely századokon át kölcsönhatásban virágzott, most összeolvad. A görög művészet, vallás, sőt a görög nyelv is elterjed Lydiában; 440 körül a lydiai születésü Xanthos görög nyelven irja meg hazája történelmét. Görög államférfiak, kereskedők, művészek érintkezésbe lépnek a sardesi udvarral. Kivált a görög vallás hódít. A Mermnádok dynastiája trónralépése óta szoros összeköttetésben áll a delphoi jóshelylyel, kivált Kroisos halmozta el gazdag ajándékokkal nemcsak a delphoi jóshelyet, hanem a többi görög orákulumokat is. Kroisos alakja a görögök előtt teljesen feledtette elődeiét, s elválaszthatatlanul összeforrt Görögország hatodik századbeli életével.
Úgy látszik, az isthmos körüli államokban is az ión államokéval majdnem egy időben állott be a tyrannis. Korinthosban a Pheidon-féle törvényhozás (l. 117. lap) valószinüleg a pártküzdelmek első, nem sikerült kiegyenlítődését jelzi. 657 körül Kypselos megdöntötte a Bakchiadák majd egy századig tartó uralmát. Ő csak anyai ágon tartozott az uralkodó nemességhez, s a főhatalmat, úgy látszik, a nép segítségével szerezte meg. Hosszú uralkodás után,14 fiára, Periandrosra hagyta uralmát, kit kortársai mintaszerű államférfiúnak emlegettek, s a hét bölcs közé számítottak. Herodotos Kypselost kegyetlen zsarnoknak jellemzi, s Periandrosról is csak uralkodása kezdetére vonatkozólag nyilatkozik kedvezőbben. Ephoros történetiró és Aristoteles szerint pedig megfordítva, Kypselos uralkodása volt szelidebb, és csak Periandros alkotott maga körül testőrséget, csak ő erőszakoskodott, ő lett a tyrannosok példaképe. Mindenesetre mind a ketten erélyes és hatalmas személyiségek voltak, s uralkodásuk, a mint Ephorosból ismerjük, legjobban mutatja az új monachia természetét. A számkivetett Bakchiadák vagyonát maguknak kobozták el, s földjeikből sokat bizonyosan a szegényebb népesség és a szolgaságból felszabadult földmivelők közt osztottak fel. Testőrséget tartottak, és semmi erőszaktól sem riadtak vissza, mely czéljaiknak megfelelt. Egészben véve azonban a közügyekre nézve csak áldásos volt a kormányuk. Nem voltak ők sem radikális demokraták, de azzal, hogy segítettek a nemességtől kiszipolyozott szegényebb népségen, nagyban emelték a közjólétet. A mezei népességnek a városba való tolulását megakadályozták, rabszolgák vásárlását is megtiltották, hogy senki se élhessen a más munkájából tétlenül. A fölösleges népességet számos új gyarmatba telepítették, s közhasznú vállalatokkal: pl. az isthmos átvágásának megkisérlésével, templomépítésekkel gondoskodtak róla, hogy minden kéz találjon megfelelő munkát. A polgárok életét rendszeres ellenőrzés alá vetették; Periandros állítólag külön testületet szervezett annak ellenőrzésére, hogy senki se költsön többet a jövedelménél. A közerkölcsre és kivált a fényűzésre is kiterjedt a figyelmük: Periandrosról mondják, hogy vízbe fojtatta a korinthosi hetairákat. Egyenes adókat nem szedtek; a kikötő- és piaczadó elég volt a kormányzás költségeinek fedezésére. A vallást és művészetet gondosan ápolták. Egyik költői műfaj, a dithyrambos, melynek eredete a Dionysos isten tiszteletéhez fűződik, állítólag Periandros alatt fejlődött művészi formájúvá; a templomok háromszögletű orommezőjét Pindaros korinthosi találmánynak mondja. Nyoma maradt, hogy a Kypselidák Olympiának a Zeus-templom számára egy aranylapokkal bevont Zeus-szobrot ajándékoztak, a Hera-templom számára pedig gazdag vésésű, aranynyal és elefántcsonttal kirakott czédrusfaszekrényt (l. 133. lap), s hogy Delphoiban a korinthosi ajándékok elhelyezésére külön kincsesházat építtettek. A belügyek megszilárdulása után a tyrannosok czélszerű és következetes politikája következtében kifelé is hatalma tetőpontjára emelkedett Korinthos, s gyarmaturalma jelentékenyen növekedett. Korán elszakadt régi gyarmata, Korkyra (Corfu) szigete a Kypselidák egész uralkodása idején ismét hozzá tartozott; a tyrannosok fiai voltak benne helytartók. Leukast szintén még Kypselos idejében ragadták el az akarnaniaiaktól, s a félszigetet csatorna ásásával egészen szigetté változtatták. Északabbra Ambrakiát és Anaktoriont alapították, az illyr partokon pedig Korkyrával együttesen Apolloniát és Epidamnost (626 körül). Lehet, hogy Syrakusai is Korinthoshoz tartozott ebben az időben. Kelet felé szintén messze terjedt a hatalma. Potidaiát Periandros fia, Euagoras alapította. Az euboiai háborúban Korinthos Chalkis részén állt, s a háború bevégeztétől kezdve ezt a régi szövetségesét és versenytársát messze túlszárnyalta. A régi politikai viszonyok (l. 104. lap) ezzel megváltoztak, s Periandros, mint tudjuk, a miletosi Thrasybulossza kötött szövetséget, régi szövetségese, Samos ellen pedig támadásra készült. Alyattes lydiai királylyal és Egyiptommal is élénk volt az érintkezés: Periandros öcscse és utódja az egyiptomi Psammetichos nevet viselte. Így Korinthos az új egyeduralom alatt a görög világ első kereskedővárosává vált. A hetedik század legvégén Periandros volt Európa leghatalmasabb embere. Befolyása a szárazföldi államokra is kiterjedt. Felesége kettő volt: az epidaurosi tyrannos, Prokles leánya, Melissa, és az arkadiai Aristokrates unokája. A Philaidák tekintélyes athéni nemzetsége sógorságban állott vele. Milyen viszonyban állott a szomszéd államokkal, Argosszal, Sikyonnal, Aiginával, nem tudjuk; de hogy szövetségben nem, azt a mérték és pénzrendszer különbsége (l. 107. és 109. l.) világosan mutatja. Családi élete nem volt boldog; a hagyomány a róla kerengő hírekből egész tragédiát alkotott. Melissa halála miatt, melyben állítólag része volt, apósával is háborúba keveredett, fiával, Lykophronnal is összezördült, s hogy eltávolítsa, Korkyra kormányzásával bízta meg. De a korkyraiak megölték Lykophront, s az agg uralkodónak késő vénségében új háborút kellett ellenök indítania. Többi fia is előtte halt el, s így unokaöcscse, Gorgos fia, Psammetichos lett az utóda, de ez csak három évig uralkodott, 585-ig, mikor a tyrannis végkép megbukott, s a köztársaság ismét helyreállt Korinthosban. Az új alkotmánynak már nem épen nemesi, hanem timokratikus, vagyonon alapuló természete volt. A nyolcz kerület (phyle) közül egy a probulosok kormányzó-tanácsát szolgáltatta, a többi a nagy tanácsot. Az új kormány bölcs mérséklettel vezette az állam ügyeit, de a Periandros idejebeli hatalmi helyzetet egészen még sem tarthatta meg. Korkyra végkép elszakadt az anyavárostól, s onnan kezdve az aiginai mértékrendszert használta. Ambrakiában Periandros tyrannos megöletése után demokratikus, kis vagyonalapon nyugvó alkotmány jött létre; később azonban ez a város Korinthost támogatta. Leukason, Anaktorionban és Potidaiában ellenben megtartotta fönnhatóságát Korinthos, s egészben véve még 433-ban is joggal dicsekedhettek a korinthosi követek gyarmataik hagyományos hűségével és ragaszkodásával, mint azt Thukydidesnél olvassuk. Egyébként Korinthosban, a tyrannis bukása után a nagyszabású külügyi politikát tisztán kereskedelmi politika váltotta fel, mely külső bonyodalmakat nem szivesen idézett elő. A város kicsiny és terméketlen területének nem volt jelentősége, s a vidéken kereskedelmileg vagy épenséggel politikailag tartósan nem uralkodhatott, mert hatalmas versenytársai, Aigina és Argos ebben megakadályozták. Így Korinthos csak legfontosabb érdekét tartotta szem előtt, azt, hogy kelet és nyugat felé megőrizze és tterjeszsze kereskedelmi összeköttetéseit, s iparát megtartsa az elért magas fokon. Ezért a belső viszonyok állandók; a gazdag kereskedők és gyárosok kezében van a kormány. A görög világ zürzavaros szakgatottságában Korinthos valóságos mintája a rendezett viszonyok közt élő államnak. A minden két évben ünnepelt u. n. isthmosi játékokat 581. táján valószinüleg a köztársaság helyreállásának emlékére alapították.
Korinthosszal körülbelül egy időben Sikyonban is létrejött a tyrannis. Ennek a városnak nem annyira a kereskedés, mint inkább termékeny tengerpartja és Asopos-völgye adott jólétet, s így itt a tyrannis létrejötte előtt, kivált a földmives népség támadt fel a nemesek kormánya ellen. A tyrannis alapítója, Herodotos szerint Andreas, alacsony származású ember, állítólag szakács volt. Aristoteles és a későbbiek Orthagorasnak nevezik. A tyrannis ebben a városban tartotta fenn legtovább magát, épen egy évszázadig; addig csak családi viták idéznek elő muló zavarokat. Az uralkodók nevei és sora bizonytalanok. 648-ban, Pausanias szerint, egy Myron nevű tyrannos lett győztes az olympiai kocsiversenyen, s ezért 500 talentom sulyú ércztemplomocskát küldött áldozati ajándékul Zeus tiszteletére. Ismeretesebbé csak Kleisthenes vált, a ki a hatodik század elején uralkodott. Ez visszaverte a fönnhatóságát Sikyonra is kiterjeszteni kivánó Argos támadását, s a Delphoit felszabadító hadjáratban (l. a 160. lapon) is jelentékeny részt vett. A belső intézkedéseiről szóló hagyományok igen érdekesek, mert azt mutatják, hogy Sikyonban nemcsak a máshol is meglévő rendek közt volt ellentét, hanem a régi lakosság meg a dór uralkodó osztály közt is, jóllehet valószinű, hogy ez a kétféle különbség voltaképen egyet jelentett. Kleisthenes a három dór phylét állítólag megfosztotta kiváltságaitól, állatokról vett nevekkel nevezte el őket (Hyatai = sertéstörzs, Oneatai = szamártörzs, Choireatai = malacztörzs), s helyettük a maga phylejének, az Aigialiai (tengerparti) phylének adott Archelaoi (népvezetők) új néven kiváltságokat. A dór nemesség herosát, Adrastost, halálos ellenségének, Melanipposnak tiszteletére rendezett kultuszokkal feledtette, tetteinek tragikus karok által való ünneplését megszüntette, a homerosi eposzok szavalását eltiltotta. Ellenben Dionysosnak, a földmives istennek kultuszát pártolta, s tiszteletére kardalokat adatott elő. A mezei népségnek a városba tódulását, úgy látszik, ő is korlátozta; erre való lehetett, hogy külön ruhával, báránybőrbundával tette felismerhetőkké őket. Különben Kleisthenes, mint elődei is, szelid és igazságos uralkodó volt. Pompás udvart tartott, sokat építkezett, ünnepeket és múzsai versenyeket rendezett; ő is győzött egyszer Olympiában. Örököse, úgy látszik, nem volt; leányát Megakles attikai nemeshez adta nőül. Halála után nem ismerjük a további fejleményeket. Forradalom semmi esetre sem következett; tőle alkotott phylék még a hatodik század vége felé is megvoltak, mikor aztán a régi rendet, valószinüleg spartai befolyás alatt, ismét helyreállították. Attól kezdve Sikyon elvesztette politikai befolyását, de jólétéről a sikyoni szobrász-iskola, mely a hatodik század második felében virágzott, ékesszólóan tanuskodik.
Sikyonon kívül Korinthos szomszédságában még Argolis városaiban, s tán itt-ott Achaia és Arkadia városaiban is uralkodtak tyrannosok. Epidaurosból Prokles, Phliusból Leon tyrannos neve maradt reánk. Pheidon argosi király uralmának megerősödése is Kypselos idejébe esik. Csak Aiginában nem volt kellő talaj a tyrannis számára. Itt kezdettől fogva olyan kereskedelmi politika volt uralkodó, melyet Korinthos csak a tyrannosok bukása után folytatott. Külföldi birtokokra és gyarmatok alapítására sohasem törekedett ez a kis sziget. Demos itt is volt ugyan, de a kormányon ülő gazdag kereskedőket meg nem dönthette. Erősebbek voltak az ellentétek Megarában. Tudjuk, hogy ez az aránylag kis község milyen korán tett szert tengeri jelentőségre s hogy a legrégibb Görögországból kiindult gyarmatok épen az ő alapításai. Propontisi és bosporosi kereskedése nagy nyereséggel járhatott. A kormány kizárólag a fővárosi nemesség kezében volt; övéi voltak a vidéki földek és nyájak is. Az ipar és kereskedelem a városban vagyonos középosztályt is nevelt; a mezei földmívelő nép azonban elviselhetetlen nyomorban sínlődött, míg Theagenes tyrannos trónralépése (640 körül) fel nem szabadította. Ez a népre támaszkodva szerezte meg a főhatalmat; állítólag személye védelmére s a nemesek ellen testőrséget adatott magának, s aztán a nemesek ellen fordulva lemészárolta nyájaikat. Különben még csak annyit tudunk róla, hogy pompás vízvezetéket építtetett, s hogy támogatta vejének, Kylonnak kudarczot vallott vállalatát, a ki Athénben akarta magát tyrannosszá felvetni. Bukása után egy ideig aristokratikus kormány állott fenn, de nemsokára ismét kitört a demos és a nemesség között a harcz, mely a földmíves népnek a kormányban és népgyülésben való részeltetésével végződött. Theognis költeményeiből, melyeket 570–550 körül egy fiatal megarai nemeshez, Kyrnoshoz intézett, közvetetlen forrásból ismerjük ezeket a mozgalmakat. A költő a nemességhez tartozott, de tengeri szerencsétlenség következtében elvesztette vagyonát s vele politikai tekintélyét. A nemesek kormánykodásával épenséggel nincs megelégedve; de mindamellett, mikor a politikai jogok kiterjesztése ténynyé vált, a született nemesnek egész megbotránkozása kiérzik szavaiból: «A város ugyanaz, de a nép megváltozott; a kik azelőtt jogról, törvényről mit sem tudtak, hanem szarvas módjára éltek odakünn, kecskebundába burkolva, azok most a «jók», a ki azelőtt nemes volt, az most «rossz». Egymást csalják és bolondítják, mert meg sem tudják itélni, mi jó, mi rossz.» Kivált az lázítja fel, hogy számos nemes is szövetkezik a csőcselékkel, hogy a vegyes házasságok összekeverik a rendeket, s hogy most már nem a nemesség és derékség, hanem a pénz teszi az embert; erősen inti Kyrnost, hogy ne a rosszakkal, hanem a jókkal szövetkezzék. Néha az önmagával való meghasonlás és az elkeseredés is kiérzik szavaiból. Tettetésre inti Kyrnost, s a bosszúról halála órájáig sem mond le. Pedig bizony az nem következett be, s úgy látszik Kyrnos maga is megalkudott a fejlődő viszonyokkal. – Megara ezen belső mozgalmaira valószinűleg nagy befolyással voltak a velük egyidejűleg folyó külső háborúk, Samosszal Perinthos alapításáért, s főleg Athénnel, ez utóbbi várossal egy ideig kedvező sikerrel, míg végre Salamis szigetének elvesztésével örökre meg nem szünt Megara nagyhatalmi állása. Kivált Salamis elvesztése állhatott összeköttetésben a demokratikus forradalom kitörésével, mely egyúttal a földmívelő párt reakcziója is lehetett a kereskedést üző nemességgel szemben.
Athénből Megarába vezető út.
Az euboiai polgárháborúról már megemlékeztünk a Chalkis és Eretria közt folyó háború elbeszélésekor (l. 105. lap). A Theognis neve alatt ránk hagyományozott költemények némely része erre a mozgalomra vonatkozik. «Jaj, mily gyávaság!» – kiált fel egy korinthosi nemes – «elveszett Korinthos, Lelantos jeles szőlőtalaja elpusztul, a jók menekülnek, a várost a gonoszak kormányozzák. Bár elpusztítná Zeus a Kypselidák nemzetségét.» A harcz Chalkisban a demos győzelmével végződött. Eretriában a nemesek hatalmának Diagoras vetett véget, ki házassága miatt került ellentétbe a nemesekkel. Plutarchos még valami Tynnondas nevű euboiai tyrannost is említ a hetedik századból, de nem tudjuk, melyik városra vonatkozólag.
Thasosban, mint Archilochosból tudjuk, kezdettől fogva pártvillongások voltak. Egyik töredék (a 69.) bizonyos Leophilost említ, ki az elvakult polgárok segélyével hatalomra jutott. Tyrannos volt-é, nem tudjuk; a spartaiaktól megbuktatott Symmachos tyrannos későbbi időből való.
A többi görög városok közül bővebb hagyományaink még csak Mytilenére és Athénra vonatkozólag vannak. Mytilene volt, mint említettük, az egyetlen æol város, melynek a kereskedelmi fejlődésben is nagy része volt. Élénk anyagi és szellemi forgalom volt benne, melyet a többi görög világgal, s kivált az ión városokkal szemben főleg a nők társadalmi helyzetének szabadsága jellemez. De elkeseredett politikai küzdelmekre is vezetett a lakosság jólléte. A Penthilidákat, kik a demosszal rosszúl bántak, Megakles megbuktatta, de sem ő, sem utána Penthilos, Myrsilos, Melanchros nem tarthatták fenn hosszabb időre a tyrannist. Penthilost, ki valószinűleg a bukott nemes-párt tagja volt, valami Smerdis ölte meg; Myrsilos halálára vonatkozik Alkaios nemespárti költőnek Horatiustól is utánzott hires verse: «Most igyunk, most szíjjunk mámort magunkba, hisz meghalt Myrsilos!» Melanchrost Alkaiosnak és testvéreinek Pittakosszal való összeesküvése buktatta meg; de még ekkor sem jutott kikötőbe az állam «hullámoktól hányt-vetett hajója» (Alkaios, 18, 19.). A szövetségesek egymással is meghasonlottak, Alkaios Pittakos ellen is ádáz támadásokat intézett. Pittakos nem volt nemes származású, de Penthilos tyrannos leányát vette el, s az Athénnel való háborúban hírnevet szerzett; így a nép 10 évre korlátlan uralkodónak választotta, olyanformán, mint az athéniek Solont, vagy az ephesosiak Aristarchost (l. 137. lap). Pittakos erős rendszabályokkal kezdte uralkodását; ellenségeit, köztük Alkaios költőt és Sappho költőnőt, számkivetésbe küldte. Egyébként azonban nagy és nemeslelkű ember volt, ki a tyrannis külső fényét megvetette. Hazájának törvényeket adott, melyek közül azonban mi csak a temetkezési pompa mérséklésére vonatkozót ismerjük, s azt a másik sajátságos intézkedését, hogy a mámoros gonosztevőt szigorúbban büntette, mint a józant. Mind a kettő a nemesség ellen irányulhatott. Az alkotmányon különben nem változtatott, s a határidő letelte után letette hivatalát. Utána, úgy látszik, tartós nyugalom állott be; a számkivetettek is visszatértek. Mindez a hatodik század első évtizedeiben történt; – pontosabb meghatározás nem lehetséges.
Attika jóval később jutott bele a kereskedelmi fejlődés folyamatának sodrába, s ezzel a rendi harczok korszakába, mint az isthmosvidéki államok. Athén a mykenei korszak végétől kezdve nem vesz részt a nemzet életében, mindössze a delosi ünnepekre küld évenkint egy-egy ünnepi hajót. Ez az érintkezés ébren tartotta ugyan az Ióniával való összetartozás tudatát, s az ión költészet és monda korán eljutott Athénbe; de a monda fejlődésére Athénnek alig volt befolyása. A főváros hatalma fokozatosan az egész attikai vidékre kiterjedt, magába olvasztotta a marathoni tetrapolist (= négy várost) és Eleusist is. Állandó hajóhad tarthatása czéljából, mint többször említettük (l. 56. lap), az egész területet 48 kerületre, naukrariára osztották, de a kereskedelem fejlődésében, a későbbi gyarmatosításban Attikának nem volt része. Talaja köves és száraz, művelésre csak Athén és Eleusis nem nagy sikságai voltak alkalmasak; így hát a vidéknek egész az olajfa meghonosításáig nem voltak kivitelre való terményei. Később az olajbogyó- és olajkivitel mellett a fazekasipar szolgáltatott kiviteli czikkeket. Ez az ipar Athénben is olyan régi volt, hogy Athén városa később egyenesen magát tartotta a fazekasipar feltalálójának s Daidalos szülőhazájának. Kivált az egyik városi kapuról (legfontosabb lelethelyökről) úgynevezett Dipylon-edények jellemzik a régibb attikai, geometrikus stilusú ékítményekkel diszített fazekasműveket. Némely nemesi család bizonyosan már régebben részt vett kereskedelmi vállalatokban is, például az Alkmaionidák családjának mesés gazdagsága, melyet a legenda a sardesi udvarhoz való viszonyukkal magyaráz, valószinűleg Lydiával való kereskedelmi összeköttetésekből ered: de a hetedik század első felében mindamellett kevés attikai kereskedőhajó tanyázhatott a phaleroni kikötőben. Ekkortájban a kis szomszédállamok, Megara és Aigina politikailag és hatalmi eszközök dolgában bizonyára túltettek Athénen. Az athéni kereskedelmet Aigina szabályozta; onnan jutott el a Pheidon-féle súly- és mértékrendszer s az aiginai pénz Athénbe. A megaraiak Salamis szigetének birtokában elzárva tartották az eleusisi öblöt az athéniek elől, kik eleinte hiába próbálkoztak meg a sziget meghódításával. A fennálló rend megingása csak későn és lassan következik be, s akkor is leginkább magában a nemességben keletkezett pártmozgalmak következtében. A hetedik század közepén a nemesuralom még érintetlenül fennáll abban az alakban, a milyennek fennebb megismertük: az egész politikai hatalom s a földbirtok legnagyobb s legjobb része a nagy nemesi családok kezében van. Athénben pompás nemesi élet folyik; számos attikai nemes győzelmet arat Olympiában, s a Philaidák gazdag nemzetsége, melyből több archon is került ki, a korinthosi tyrannosokkal állott sógorságban. Kylon, a 640. évi olympiai futásverseny győztese, Theagenesnek, Megara tyrannosának leányát birta nőül. Tőle ered a fennálló állami rend első megingatása, melyről értesülésünk van. Az apósától kapott csapatok segítségével megszállotta az akropolist (fellegvárat), de merénylete nem sikerült. A kormány, s élén Megakles archon, az Alkmaionida nemzetség tagja, továbbá a vidéki földmíves népség, mely akkori időben még a nemességgel tartott, ostom alá vette és megvívta a fellegvárat. Kylon öcscsével együtt megmenekült, de pártja tönkre ment. Nagyobb részüket az adott szó megszegésével lemészároltatta Megakles archon, mikor biztatására elhagyták a menedéknyújtó oltárokat, megmaradt részüket pedig (636. vagy 632. évben) örökös számkivetésre itélte a prytanisok törvényszéke.
Attika térképe.
(Lange után)
A tyrannis tehát meghiusult, de a mozgalom maradandó nyomokat hagyott a közállapotokon. A nemesség egyenetlenkedni, a nem nemes polgárság és a földmives nép ébredezni kezd. Ürügyet és tárgyat a belső villongásra a szentségtörő módon kiontott vér szolgáltatott. A küzdelem hosszú időn át folyt,15 míg végre háromszáz előkelő (aristinden, más magyarázat szerint feddhetetlen) polgárt bíztak meg a szentségtörők felett való ítélet megszabásával. A phlyai Myron volt a vádló, s a biróság elitélte az Alkmaionidákat, a család élő tagjait örök időkre számkivetette, holtjaikat pedig kivettette sírjaikból. Ez az itélkezés kihatott az attikai történelem egész folyamára: a nemesség, csakhogy a békét fenntarthassa, elejtette azt a nemes nemzetséget, mely uralmát túlságos erélylyel érvényesítette. Az Alkmaionidák nemzetsége pedig elég gazdag és befolyásos volt arra, hogy ne mondjon le végkép a visszatérés és kormányrajutás reményéről. Ez a remény azonban nem valósulhatott a nemesség támogatásával, hanem csak ellenük való harcz útján. Így az Alkmaionidák az egész attikai történelem hajtó rugóivá váltak. – Nem sokkal később, 621 körül másik engedményt volt kénytelen tenni a nemesség: új törvénykönyv szerkesztését, a mivel Drakont bízta meg a lakosság. Drakon törvényei egészben véve ugyanazt a szellemet mutatják, mely a régi konzervativabb törvényhozásokban, pl. Zaleukoséban nyilvánul. Büntetésének szigorúságát az a közmondás mutatja, mely szerint törvényeit «vérrel» írta. Állandó jelentőségre azonban közülük csak a vérbosszút szabályozó és a gyilkosság fajtáiban különbséget feállító törvények, s a gyilkossági ügyekben való eljárást és az engesztelést szabályozó törvények emelkedtek. (L. 120-121. lap.) Ezekkel Drakon a közrendet nagyban előmozdította, s a polgárok közt való vérontásnak határt szabott. A társadalmi és politikai kérdések megoldását, úgy látszik, meg sem kisérlette Drakon, s ezek a kérdések valószinűleg meg sem értek még egészen az ő korában. Aristoteles «Athén alkotmánya» czímű művében ugyan valóságos drakoni alkotmányról van szó, melyben a hadvezérek (strategosok) is szerepelnek mint főtisztviselők, s mely a Solon-féle adóosztályozást s a 401 tagból álló tanácsot is magába foglalja. Ez a hagyomány azonban a tudósok többsége szerint16 nem felel meg a történeti valóságnak s nem egyéb, mint ideális aristokratikus alkotmány, melyet a peloponnesosi háboru korabeli és későbbi konzervativ államférfiak utólagosan alkottak. Csak annyi bizonyos, hogy Drakon a munkátlanságra s a belőle eredő keresettelenségre büntetést szabott.
A Drakon-féle törvényhozás tehát nem volt olyan természetű, hogy tartós nyugalmat szerezhetett volna Attikában. A forgalom fejlődésének hatása ott is mutatkozni kezd. A pénz elterjedésével Attikában is bekövetkezik a mezei gazdálkodás válsága, még pedig annál nagyobb mértékben, mert itt nem csupán egy város környékére szorítkozik, hanem az egész félszigetre kiterjed. A földmívesek eladósodnak, telkeik zálogba kerülnek; a zálogolás jeléül a hitelezők kőoszlopokat (horos) állítanak az adósok telkein. A bérlők nem tudják megfizetni a bérösszeget, a kliensek (pelatai) és napszámosok (hektemoroi), kik a termés hatodrésze fejében magukra vállalták a nagy birtokok művelését, nem tudnak keresményükből megélni. A megarai háború még növelhette az általános szükséget: sok kisebb birtokos veszthette el akkor a földjét, melyet a nagybirtokosok megvettek tőle, vagy adóssága és a magas (legalább 18%-nyi) kamatok fejében lefoglaltak. A ki adósságát meg nem fizeti, korán el nem menekül, rabszolgaságba kerül, még pedig többnyire külföldre adják el (l. 110. lap), mert a hitelező is pénzre szorul s kellemetlen dolog is, hogy az ember egykori földijét rabszolgának lássa. Erőszakban és igazságtalanságban sem volt hiány, mint Solon költeményei világosan mutatják. Az uralkodó polgárság bajait majdnem ugyanazokkal a szavakkal jellemzi Solon, mint Theognis a maga államának bajait. Mindenki csak nyereségre vágyik; közemberek és nemesek egyaránt.
|
«Kincsre sovárognak, meg jogtalanul gyarapodni, S alkalom adtával megszedik így magokat, S mert a gonosz vágynak bőségben erőszak a vége, Ők is most már nem nézve, mi szent, mi közös, Rablómódra, mihez férnek, mind széjjelorozzák, Semmibe sem veszik a Jog szigorú szavait.» |
Az állam az enyészet szélén áll; polgárháború és tyrannis fenyeget, mert:
|
«Nincsen város, a mely kikerülheti a bizonyos bajt, S nem görbed súlyos szolgaigába hamar, Hogyha a Visszavonást meg az alvó Háboruságot Felveri» …. |
Azonban egyidejüleg az ipar és kereskedelem fejlődésnek indul. A fazekasipar elejti a régi divatú geometriai diszítéseket, és, kezdetben a korinthosi művészet útmutatása szerint, mondai tárgyakkal kezdi ékesíteni az edényeket (l. 133. lap); más iparágak is meghonosulnak, melyek az olajtermeléssel együtt mind a kiviteli kereskedés szolgálatában állanak, míg viszont gabonát, kivált rossz esztendőkben, valószinűleg már ekkor is kívülről szállítottak. A hetedik század vége felé már bizonyosan sok olyan nemes volt Athénben, mint a régi királyoktól származott Solon, a ki vagyonának gyarapítására kereskedelmi útakat tett Kyprosba és Egyiptomba. Lassankint Athén is belép a régi kereskedőállamok versenyébe. Mikortájt a samosiak a Propontis mellett Perinthosban állást foglaltak, akkor az athéniek is megszállották a Hellespontos nyilásától kissé délre fekvő sigeioni halmot, hogy a Fekete-tenger felé vezető kereskedelembe, különösen gabonabevitelük érdekében, beleszólásuk legyen. Ez a gyarmatosítás volt az oka a Mytelinével való hosszas és válságos háborúskodásnak, melynek egyik csatája után Alkaios költő elvesztett pajzsát az athéniek a sigeioni Athene-templomban függesztették fel (Alkaios 32-ik töredéke), egy másik csata alkalmával pedig Pittakos párviadalban legyőzte az athéni Phrynont, s ezzel megvetette hatalma alapját odahaza. Végtére a két fél 600 körül Periandrosra bízta a döntést, s így az athéniek megtartották Sigeiont. De a harcz csakhamar megint kitört és egész Peisistratos koráig folytatódott.
Athén emelkedésére a mytilenei háborúnál még fontosabb volt az, hogy Megara nyomása alól megszabaduljon a főváros. De a Salamis meghódítására czélzó igyekezet eleinte mind meghiusult, annyira, hogy a polgárság állítólag már halálbüntetést szabott arra, a ki Salamist ujra szóba hozza. Ekkor lépett föl először Solon, a Medon királyi házából származó kalmár, Exekestides fia. Lelkesült költeményben ecsetelte polgártársai előtt azt a szégyent, mely a vállalat abbanhagyásával éri a várost s új támadásra buzdította őket. Hogy ezt a támadást végre siker koronázta, azt nemcsak a hagyományból tudjuk, hanem következtethetjük abból a tekintélyből is, melyet az eredmény Solonnak szerzett. Minden szem rá volt szegezve. Ő egyik nagy költeményében kinyilatkoztatta, hogy elitéli a garázda nemes-kormányt s a költemény végén figyelmeztette a nemeseket, hogy tartsanak mértéket és uralkodjanak dölyfükön, mert «ők, többiek, nem tűrik azt már soká». Kijelentette azt is, hogy erőt és tehetséget érez magában az állam és társadalom bajainak orvoslására. A demos, mely vérmes reményeinek teljesedését, a földek felosztását s mást effélét várt tőle, azonnal hozzácsatlakozott; de vele tartott a középső, mérsékelt párt és a nemesség józanabb része is. Így aztán az 594. évre korlátlan hatalommal archonnak választották s reá bizták a társadalmi válság megoldását, az alkotmány rendezését és a drakoni törvénykönyv helyett új törvénykönyv szerkesztését. Szóval az állam egész jövőjét az ő kezébe tették le.
Solon az első görög államférfiú, kinek személye nemcsak történeti, hanem mély nyomot is hagyott a történetben. Műve alapvonásaiban pontosan ismeretes előttünk, elveit és czéljait részben korunkig is fennmaradt költeményeiben részletesen kifejtette s így egész gondolkodása tisztán áll szemünk előtt. Egyike ő az egész világtörténet legeszményibb alakjainak s egyúttal a korabeli görög világ typikus megtestesülése. Napfényes derű árad szét egész valóján. Vidáman élvezi az élet örömeit, nem veti meg a gazdagságot, sőt gyarapítására törekszik: de utál minden igazságtalanságot, mert minden vétket előbb-utóbb büntetés követ s a tapasztalás különben is azt mutatja, hogy «a gazdagsággal nem jár áldás, hanem csömör a vége». Az a boldog ember, a kinek az istenek eleget adtak arra, hogy kényelmesen megélhessen. Legjobb mindenben a középút: «mindent módjával!» (meden agan) az a jelmondat, melyet a hagyomány neki tulajdonít. Elegiái az egész korszak vallásos és erkölcsi felfogásának legtökéletesebb kifejezései (l. 110, 124, 166. l.) Az istenség igazságosságában rendületlenül megbízik; tetőtől-talpig idealista, de rajongás és mysticismus nélkül. Buzgó odaadással fog nagy munkájához, nem irtózik vissza, a hol szükséges, a hagyományokkal való teljes szakítástól sem: de azért még sem radikális politikus, – tiszteli a hagyományt, ha jó. Szenvedélyén mindig uralkodik a belátás, mely számot vet a tényekkel, s tudja, mi érhető el, mi nem. Abból, hogy művét mindenki gáncsolja, épen megnyugvást merít, mert azt következteti belőle, hogy a pártok felett áll. Zavartalan vidámságát és életkedvét késő öregségéig megőrizte, mindvégig kész rá, hogy tapasztalataiból okuljon. Sokan bizonyára azt várták, hogy viasszaél hatalmával, és tyrannosszá veti föl magát, s lehettek, a kik az egyeduralom megalakulásától maguknak is, az államnak is nagy hasznot jósoltak. De Solon, úgy mint Pittakos, ellenállt a kisértésnek, mely annyi gyengébb társán kifogott, s egész erejét feladatának megoldására szentelte.
Legsürgősebb orvoslásra szoruló és legsulyosabb baj a földmíves nép elnyomása volt. Itt csak gyökeres változtatás, a formális joggal való teljes szakítás segíthetett. Azért legelső törvényével (mindjárt az 594. év nyarán) mindazon adósságokat, melyek a telkeket terhelték, vagy a melyekért az adós személyével kezeskedett, egyszerűen érvényteleneknek nyilvánította és eltörölte (ez az úgynevezett seisachtheia = teherlerázás), az adósság miatt szolgaságba jutott polgárokat szabadon bocsáttatta, a személyes szabadság rovására való hitelezést és a gyermekek elárusítását örök időkre megtiltotta s a külföldre eladott polgárokat állami pénzen visszaváltotta. Hogy mindezek a forradalmi rendszabályok minden vérontás nélkül megvalósulhattak, ez a nemesség gyöngesége mellett a baj általánosságáról is tanuságot tesz. Honnan vette a pénzt a rabszolgák visszaváltására, a laurioni ezüstbányákból-e vagy állami javak eladásából, azt mi már nem tudhatjuk. A tömeg persze még ezekkel az intézkedésekkel sem volt megelégedve: a nagy birtokok s a nagy vagyonok felosztását várta. De Solon ezen igazságtalan kivánságoknak épen olyan határozottan határt szabott, mint másrészt a gazdagok kapzsiságának; nem volt hajlandó «a csőcseléknek és a nemesnek egyforma részt juttatni a haza kövér földjéből» (34. töredék). A középső, mérsékelt pártra támaszkodva, sikerült neki a csőcselék mohóságát korlátok közé szorítani s a polgárháborut elkerülni. A nemesség megtartotta nagy földbirtokait, s velük vezető állását; de a birtokvásárlást korlátozta Solon, s így a nagybirtokok további növekedésének gátat vetett.
A «teherlerázás» után Solon az alkotmány és jogrend átalakításához fogott. Az új alkotmány jellemző vonása, hogy politikailag felszabadította a mezei lakosságot. A város és vidék közti különbség megszünt; valamint a jogirend is egységes lett az összes lakosság számára, úgy minden szabad lakos, ha vidéken lakott is, felvétetett az athéni polgárság kötelékébe; «attikaiak» helyett ezentúl «athéniek» a nevük. A földmíves nép függése a földbirtokostól megszűnik. Eddig a földbirtokos volt a pelates védője és képviselője a törvényszék előtt, ezentúl minden polgárnak szabadságában állott vádat emelni a másik ellen. De azért az új alkotmány még korántsem demokratikus színezetű s nem minden polgárnak adott egyforma jogot a kormányban való részvételre: a részvétel a Solon-féle alkotmányban fokozatosan van berendezve a földbirtok jövedelmének nagysága szerint, tehát a népesség vagyon szerint való (timokratikus) osztályozása alapján.
Solonnak tulajdonítandó-e a lakosságnak ilyetén osztályozása, vagy előbb is megvoltak már a vagyonosztályok, s ő csak fenntartotta és alkotmányához alkalmazta őket, még el nem döntött és talán eldönthetetlen kérdés; Aristoteles «Athén alkotmánya» cz. nemrég feltalált munkájában határozottan úgy nyilatkozik, hogy az osztályok már előbb is megvoltak s igen tekintélyes tudósok (kivált Busolt) hitelt is adnak ennek az értesítésnek, mások ellenben (kivált Beloch, Meyer) a régi felfogáshoz ragaszkodnak s Solonnak tulajdonítják az osztályok megalkotását. Akármint áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy a Solon-féle törvényhozás megbecsült értéke szerint négy fokozatba vagy osztályba (telos) volt osztva: az «ötszázmérősökébe» (pentakosiomedimnoi), a lovagokéba (hippeis), a «fogatosokéba» (zeugitai) és a birtoktalan munkás-népségébe (thetes).
Az első osztályba azok tartoztak, a kiknek egész gabona- és olaj- vagy bortermése együttvéve legalább ötszáz medimnosra (mérő) vagy metretesre (folyadékmérték) rugott. A lovagok évi termésének minimuma háromszáz, a zeugitáké kétszáz mérő volt Aristoteles szerint, a kétszáz mérőnél kevesebb termésüek pedig az utolsó osztályba tartoztak, nemkülönben a birtoktalanok is. A Kleisthenes törvényhozásához füződő hagyományokból úgy látszik, hogy Kleisthenes igen sok olyan szabad lakost talált Athénben, a kik addig nem tartoztak a polgárság kötelékébe, s kiknek épen Kleisthenes adott polgári jogot. Kik voltak ezek, vajjon az összes földbirtoktalan népesség-é, tehát a gazdag kereskedők, iparosok is (Busolt, Beloch), vagy tán csupán a hektemoroi vagy pelatai néven említett néptöredék, arra nézve még nincs megállapodás a tudósok közt, nemkülönben arra a részletesebb kérdésre nézve sem, vajjon a gazdag iparosok és kereskedők, (ha egyáltalában felvétettek a polgárok közé) mind a legutolsó osztályba tartoztak-é, vagy (mint Meyer Ede és Pöhlmann hiszik) vagyonuk arányában, egy mérőt egy drachmára számítva, osztattak-é be az összes osztályokba, még a legelsőbe is. Ellenben bizonyos, hogy a polgári kötelességek és jogok az osztályok között fokozatosan oszlottak meg. A három felső osztály tagjai rendes hadiszolgálatra voltak kötelesek, részint mint lovasok, részint mint nehéz fegyverzetű gyalogok (hoplitesek); a negyedik osztály tagjai ellenben csak rendkívüli esetekben tettek hadiszolgálatot, mint könnyű fegyveresek, vagy mint a hadihajók legénysége. Háború idején az első három osztály, vagyona arányában bizonyos százaléknyi adót (eisphora, hadi adó) is volt köteles fizetni, s a gazdagok azonkívül béke idején bizonyos állami szolgálmányokat, költekezéseket (leiturgia) a sajátjukból fedeztek, így különösen: a phyle tagjai lakomáinak költségét, ünnepek és kivált ünnepi énekkarok költségét (choregia) s talán már ez időben is, hadihajók felszerelésének költségét (a később úgynevezett trierarchiáét) is.
Ezeknek a kötelességeknek állami jogok feleltek meg. Állami hivatalt csak a három első osztály tagjai viselhettek, de azok se mindnyájan valamennyit. Archon s következőkép az Areopág tagja, továbbá Athene istenasszony kincstartója (tamias) csak ötszázmérős polgár lehetett. A lovagok és zeugiták, kik közt polgári jogok tekintetében, úgy látszik, nem volt különbség, alsóbb hivatalokat és tanácstagságot viselhettek. A thesek a tanácsból is ki voltak zárva. Egyébként Solon a hivatalok és a közigazgatás szervezetén alig változtatott. A népnek phylék és naukrariák szerint való beosztása (élükön a phylobasyleusok és naukrarosok) megmaradt, s így a vérszövetségeknek és nemzetségeknek befolyása a választásokra és a szavazásokra továbbra is biztosítva volt. A választások mindig phylénként történtek, a tanácsé pedig talán naukrariánként. Aristoteles szerint Solon az archonok alkalmazására választásból és sorsolásból kevert olyan eljárást rendelt, hogy először minden phyle 10-10 jelöltet választott, és ezen negyven jelölt közül sorsolták aztán ki az évenkint szükséges kilencz archont és jegyzőjüket. De ezt az értesítést a tudósok egy része (pl. Busolt, Meyer) nem tartja hitelt érdemlőnek, mert minden jel arra mutat, hogy a Solon és Peisistratos közti időben az archonok bizonyosan választott tisztviselők voltak, és így a sorsolásnak az archonokra való kiterjesztését abba az időbe helyezik, mikor egyrészt a tanács közigazgatási hatásköre már korlátozni kezdte az archonokét, másrészt a hadvezetés a tíz hadvezérre (strategosra) szállott át, kik mindvégig választott tisztviselők voltak. Mindamellett valószinű, hogy bizonyos hivatalokra, pl. Athene kincstartójára nézve a sorsolás régi, még Solon előtti időkbe nyúlik vissza. A pénzügyi és hadügyi közigazgatás szintén a régi naukrariák szerint történt; ezeknek fejei, a naukrarosok hajtották be a pénzösszegeket, és ők voltak a katonaszedésnek és tán a hajófelszerelésnek is vezetői.
A hivatalok hatáskörén sem változtatott a soloni alkotmány. Az archon az állam főtisztviselője; ő szolgáltat igazságot minden az államot érdeklő bűnügyben és pörös ügyben, kivált házassági, örökösödési ügyekben, a polgári kötelességek elhanyagolása esetén, stb.; a király (basileus, második archon) a vallásos ügyeket, kivált a gyilkossági pöröket vezeti; a polemarchos a hadvezér, és egyúttal igazságszolgáltató forum az idegenek és zsellérek számára, úgy, mint az első archon a polgárok számára. A hat thesmothetes polgári ügyekben szolgáltat igazságot. Alsóbb hivatalok: a kolakreteseké, kikről már szóltunk, a poleteseké, kik az állami bérleteket vezetik, állami pénzeket behajtanak, elkobzott jószágokat eladnak, a «tizenegyek» (hendeka) rendőri testülete, mely tolvajokon és rablókon lát törvényt. A két tanácsot is megtartotta Solon. A prytanisok vagy «négyszázak» tanácsa, melynek számát a négy phylének megfelelően valószinűleg Solon emelte fel ekkorára, a közigazgatást és pénzügyeket vezeti s tán már ekkor is előterjesztést (probuleuma) tesz a népnek a népgyűlés elé kerülő ügyekben. Vele szemben az Areopág tanácsa, mely továbbra is a hivatalviselt kilencz archonból egészül ki, állandó tanács marad a tisztviselők ellenőrzésére, felelősségre-vonására, szükség esetén megbirságolására. Aristoteles szerint ezenkívül Solon a politikai ügyekben való biráskodással is ezt a tanácsot bizta meg a másik helyett. Közelebbi értesülésünk azonban ez időből sincs a két tanács egymáshoz való viszonyára vagy ügykezelésére nézve. A népgyűlés, melyen minden nagykorú athéni polgár megjelenhetett, mint ilyen, Solon alkotása; a hivatalok és a két tanács által vont korlátokon belül suverain joggal vitatkozhatott és intézkedhetett minden politikai ügyben, szabad tetszése szerint, melynek szavazással adott kifejezést. Hogy azonban egyes polgár ügyében határozatot hozhasson, Solon törvénye értelmében legalább hatezer polgár részvétele volt szükséges. Legjelentékenyebb újításnak Aristoteles a néphez való felebbezés behozatalát, azaz: a néptörvényszék felállítását és a vádemelés szabadságát mondja Solon törvényhozásában. Nyilvánvaló is, hogy ez az intézkedés a tisztviselők igazságszolgáltatásának körét mindinkább csökkenthette, s végre csakugyan oda vezetett, hogy a tisztviselők, korlátolt birságolási jogukat nem tekintve, az igazságszolgáltatásban csak mint az illető ügyeknek a törvényszék elé való áttévői, a törvényszéki tárgyalás vezetői viseltek szerepet. A néptörvényszék szervezetéről Solon korában nincs értesítésünk; későbbi időben egyszerűen kisorsolták a tagjait azon harmincz évesnél idősebb polgárok közül, kik e szolgálattételre önként jelentkeztek. Neve: a heliaia (a biráké: heliastesek), eredetileg úgy látszik, épen csak «gyülést» jelentett, később pedig azt a legkiválóbb vagy akkor még egyedüli helyiséget is jelentette, melyben a törvényszék összegyűlt.
Az alkotmányon tett változtatásoknál sokkal gyökeresebb volt az új törvényhozás, mely a régi jogirenddel (a Drakon-féle gyilkossági perrendtartást kivéve) alaposan szakított. A Solon-féle törvényhozásban a többi törvényhozások mindkét uralkodó eszméje: az állam keretén belül való tökéletes jogegyenlőség és a forgalom fejlesztése, csodálatos következetességgel érvényesült. Solonnak nem egy idevonatkozó tétele (Róma közvetítésével) még a mai jogban is él. A családjogon, pl. az ú. n. örököslányokra (epikleros) vonatkozó intézkedéseken, nem sokat változtatott Solon; de azzal, hogy gyermekek nem létében megengedte a szabad végrendelkezést, gyökerét metszette el a nemzetségjognak, s megszüntette a nemzetségek addigi vagyoni különállását. Még fontosabb, sőt Aristoteles szerint az egész törvényhozás egyik legfontosabb intézkedése volt a kliens-viszony tényleges felbontása, s a szabad vádaskodás megengedése minden rövidséget szenvedett polgár számára. Ezzel kapcsolatos az a törvénye is, mely megfosztja polgári jogától azt, a ki pártvillongások alkalmával egyik párthoz sem csatlakozik: így minden polgár valósággal kényszerítve volt a politikai életben s az állami ügyekben való részvételre. A nemesek fényüzése, kivált a temetkezések túlságos pompája, a sirató asszonyok fogadása ellen, továbbá a nők fényüzése ellen Solon épen olyan erélyesen intézkedett, mint a többi törvényhozók. A hozományt megszorította, a pazarlásra és valószinűleg a keresettelenségre is, büntetést szabott. A forgalmi viszonyokat csak ott korlátozta, a hol azt az állam érdeke úgy követelte. Így, mint említettük, a földvásárlást határok közé szorította, s tekintettel a talaj csekély termőképességére, az olaj kivételével az összes termények kivitelét megtiltotta. De például a kamatlábat ő is egészen a felek tetszésére bizta, s a szövetkezeti jognak sem szabott határt: a mit valamely vallásos, társadalmi vagy kereskedelmi szövetkezet megállapított, érvényes lehetett, ha különben az állami törvényekkel nem ellenkezett. A polgári keresetágak fejlesztését czélozta az a törvény, mely szerint az a fiú, a kit atyja semmiféle mesterségre sem taníttatott, nem volt köteles atyját öregségében eltartani. Idegen iparosok, ha családostúl Athénbe költöztek, polgárjogot is nyerhettek, nemkülönben olyanok is, kiket a maguk hazájából örökre számkivetettek. Általában a zsellér (metoikos) minőségben Athénbe települt idegenekre nézve sokkal kedvezőbben rendelkezett, mint a legtöbb akkori görög állam. Így Athén Solon óta, és ő általa lassankint iparos- és kereskedővárossá kezdett alakulni. Jele ennek az is, hogy a hatóságok és a tanács hivatalos helyiségeit a fellegvár lábától a piaczra (agora) tették át. A kereskedelem emelése végett újra rendezte a mértékeket és a súlyokat is, és pénzt is kezdett veretni, mihez a fémet a laurioni bányák szolgáltatták. Athénben addig az aiginai rendszer divatozott; a mértékek és sulyok azonosak voltak a peloponnesosi és aiginai (Pheidon-féle) mértékekkel és sulyokkal, vagy csak keveset különböztek tőlük. Solon e helyett a rendszer helyett az euboiai-chalkisi rendszert hozta be, oly módon, hogy 73 régi drachmából 100 új drachmát veretett, s e szerint az új mnát a réginél 27 drachmányival könynyebbé tette. A soloni láb 0,297 méter, a medimnos ennek kb. kétszeres köbe 52 liter, a metretes (folyadékmérték) másfélszeres köbe, 39 liter volt, a talentom annyi, mint egy köbláb víz súlya, kb. 26 kg., a mna pedig ennek hatvanad része, 436,6 gramm. (A régi aiginai talentom kb. 37 kilogramm, mert 37×73 kb. = 26×100.) Főczélja ennek az újításnak mindenesetre az volt, hogy Aiginának a kereskedelem terén viselt vezető szerepét megszüntesse. Az Euboiához és Korinthoshoz (l. 109. lap) való csatlakozás lehetővé tette, hogy az attikai kereskedés önállóbbá fejlődjék, s összeköttetésre lépjen a chalkisi és korinthosi gyarmatvidékkel, egyrészt Siciliában és Italiában, másrészt különösen a thrák partokon. – A törvények hosszú sorának végén ott szerepelt az általános amnestia-törvény is, minden Solon ideje előtt elmarasztalt polgár számára, kivéve azokat, kiket az Areopág vagy a prytaneion itélt el. Így a számkivetésben élő Alkmaionidák is visszatértek, ellenben Kylon pártfeleit és utódait a törvény záradéka továbbra is kizárta hazájukból.
A törvények életbelépte után Solon háromlapú, forgatható fahasábokra (axones) iratta fel őket; ezeket még évszázadok mulva is a község házában (prytaneion), s kőoszlopokra (kyrbeis) írt másolataikat a királyi csarnokban (stoa) őrizték. Állítólag megeskette az összes polgárokat, hogy száz évig nem változtatnak törvényein, s aztán letette hivatalát.
Ámbár Solon a régi állami szervezetet nagy vonásaiban érintetlenül tartotta fenn, s a földbirtokosoknak továbbra is biztosította uralkodó befolyásukat, az athéniek mégis mindig őt tekintették a nép első pártfogójának (prostates) s a demokratia megalapítójának (v. ö. 326. lap). Annyi bizonyos, hogy a konzervativ elemek mellett számos demokrata irányú elem is van intézkedéseiben, mert tagadhatatlanul ő volt, a ki a polgároknak különbség nélkül jogot adott a választásokban és a néphatározatokban való részvételre, nyilvános vádak emelésére, s főkép: az újonnan alakított néptörvényszékek által egyrészt az ezekhez való felebbezésre, másrészt a bennük való részvétel útján a tisztviselők itéleteinek felülvizsgálatára.17
Attikai temetési-menet. Terracotta-tábla a párisi Rayet-féle gyüjteményből.
(Rayet szerint, Monuments de l’Art antique).
Hogy kitérjen polgártársainak a törvények utólagos módosításait kivánó sürgetései elől, Solon nemsokára, legfeljebb egy évvel művének befejezése után, elhagyta Athént, s hosszabb külföldi útra indult. Mikor tért vissza, nem bizonyos, de a tyrannis megalakulása felé már ismét Athénben volt. Azontul nem hagyta el többé hazáját, de a politikában többé nem játszott szerepet.
Távolléte alatt újra elkezdődött a belső visszavonás, még pedig először az archonság miatt; ez arra mutat, hogy az eupatrida földbirtokosok nem olvadtak még össze az újabb földesurakkal, vagy hogy a gazdag kereskedők és iparosok is csakugyan be voltak osztva a Solon-féle vagyonosztályokba. A versengés eredménye az volt, hogy két izben, 589-ben és 584-ben egyáltalában nem is választottak archont. Aztán egy Damasias nevű nemes lett archonná, s hivatalát törvény ellenére két évig és két hónapig tartotta meg (583-1), míg végre erőszakkal letették. A tyrannistól való félelem ekkor kiegyezést hozott létre a rendek közt, melynek értelmében a kilencz archon közül kettőt az iparosok, hármat a nem-nemes földbirtokosok, a többit a nemesek közül kellett választani. Meddig volt érvényben ez a kiegyezés, nem tudjuk, s általában a következő évtizedek történetéből csak annyit tudunk, hogy ezalatt három nagy párt keletkezett. Az első a nemességé volt, melynek birtokai a Kephisos körüli, Athéntől északra és nyugatra fekvő síkságon voltak: azért a párt neve a «sikságiak» (pediakoi) pártja. Velük szemben a nem-nemes kisbirtokos polgárok, kiknek birtokai odább, a hegyes részeken voltak, a megkezdett irányban való továbbhaladást, s földfelosztáson alapuló teljes demokratiát kivántak. E párt neve lakóhelyéről a hegyi párt (diakrioi) volt, főfészkük a Parnes, Brilessos hegyek közt a marathoni négy-városban (tetrapolis). E két párt között állott az a harmadik, melyre Solon is leginkább támaszkodott, a tengerészek és kereskedők «tengerparti» (paraloi) pártja, mely kivált a Solontól nekilendített kereskedelmi politikának és a középosztály anyagi helyzetének fejlesztésére, s városias demokratia létrehozására törekedett. A nemesség élén Lykurgos állott, ki valószinűleg az Eteobutadák családjából származott; a tengerpartiak vezetését az Alkmaionidák ragadták magukhoz, élükön Alkmaion, Megakles fia, és Alkmaion fia, Megakles, ki a sikyoni Kleisthenes leányát birta nőül; a «hegyieket» pedig a nemes származású Peisistratos vezette. A villongások részleteiről és az időközben visszatért Solonnak a pártokhoz való viszonyáról nincs értesülésünk.
A belső villongások azonban nem akadályozták meg kifelé jelentékeny sikerek kivivását. A sigeioni háborúság vége is ebbe az időszakba esik már, meg az athénieknek a szent háborúban való részvéte is (l. 160. lap), mely alkalommal seregüket, mint polemarchos, Alkmaion vezette. De főkép Megarával folyt tovább a harcz, még pedig sikerrel. Salamist megtartották, s gyarmatosok közt osztották fel, sőt most már magának Megarának megszerzésére törekedtek. A monda szerint sikerült is az annexio: a homerosi hajólajstrom is mint Attikához tartozót említi Megarát; a valóságban azonban Megarát magát sohasem sikerült meghódítania Athénnek, Nisaiát is csak Peisistratos vezetése alatt szerezték meg. A háborut itt is öt tagú spartai választott biróság itélete fejezte be, mely szerint Nisaiát, úgy látszik, vissza kellett adniok az athénieknek, Salamist ellenben megtartották. Megara hatalma végkép megtört, s az 558. év táján Herakleiába telepedett megarai gyarmatosság valószinűleg ezen harczok következtében hagyta el hazáját. Athén jelentékeny felvirulását az ez időben (566-ban) talán Peisistratos indítványára alapított Panathenaia ünnep is mutatja. Lehet, hogy az ünnep magva, az a szokás, hogy az athéni leányok évenkint díszesen hímzett palástot (peplos) ajándékoztak Athene istennőnek, régibb eredetű; de ettől kezdve ez az ünnep a többiekkel ellentétben nagy nemzeti ünneppé, Attika egy államközösségbe lépett összes polgárainak ünnepévé változott. A lovagság ünnepi körmenetben vezette paripáit a fellegvárban székelő hatalmas védőistenség temploma elé, a menetben s az azt követő áldozatokban, mindenféle ünnepi játékokban, muzsai (zenei és költői) s testgyakorlati versenyeken az egész polgárság részt vett. Minden negyedik évben (az olympiasok minden harmadik évben) különös fénynyel szokták megülni az ünnepet; ilyenkor idegenek is nagy számmal keresték fel Athént, jóllehet általános görög nemzeti ünneppé a Panathenaia különös attikai jellege miatt sohasem lehetett.
Valamint Salamis elfoglalása Solont, úgy Nisaiáé Peisistratost juttatta hatalomra. De emez valóságos államcsinyt szervezett. Azon ürügy alatt, hogy ellenségei megsebezték, – pedig állítólag maga sebesítette meg magát, – kivitte a népnél, hogy Aristion indítványára ötven, buzogánynyal felfegyverzett emberből álló testőrséget szavaztak meg neki. Ezt az őrséget ő titkon megszaporította s 561-ben megszállva velük a fellegvárat, tyrannosszá vetette föl magát. Hiába ragadott maga az agg Solon is fegyvert a bitorló ellen: a demosnak, kivált a vidéki földmíves-pártnak túlnyomó hatalma ellen nem harczolhatott. Peisistratos különben elég bölcs és nemeslelkű volt ahhoz, hogy nem bántotta Solont, ki nemsokára aztán (560/59), meg is halt. Peisistratos nemes ellenfelei részben elhagyták Athént, részben megegyezésre léptek a tyrannosszal. Miltiades, Kypselos fia, a Philaidák előkelő nemzetségének tagja, engedett a thrák Chersonesoson lakó dolonkosok felhivásának, hogy védelmezze meg őket szomszédaik, az apsinthiosok ellen, Kardiától északra falat vont a földszoroson át, s valóságos önálló fejedelemséget alapított a félszigeten. Azonban Athéntől sohasem szakadt el végkép, s Kroisos lydiai király pártfogását is megszerezte.
A „sziklás” Pytho (Delphoi).