VIII. FEJEZET.
A hetedik század művelődési viszonyai.

A hetedik században kezdődő ujjáalakulás épen nem szorítkozik csupán a politikai és társadalmi életre, hanem kiterjed az egész nép összes kulturájára is, mely ezentúl nem csupán egy kiváltságos osztály tulajdona. A fővezetést a nemesség helyett minden téren a városi polgárok (astoi) újonnan alakuló állama veszi át. A vallás nemzetségek és helyi szövetségek vallása helyett államok vallásává válik, a torna- és fegyvergyakorlatok az egész fegyverviselő ifjúság számára hozzáférhetőkké lesznek, a versenyek a nemesség kedvtelése helyett valóságos népünnepekké fejlődnek. Az örökölt gazdagság egyelőre még biztosítja a nemesek számára a vezető szerepet: az ünnepeken most is csak az jelenhetik meg hatásos pompával, a kinek meg van a hozzávaló vagyona. De a nemes győzelme ezentúl hazájának győzelme is, melyért visszatérésekor polgártársai is külön kitüntetésben részesítik. Az énekesek nem csupán a nemesek udvaraiban, hanem kiváltképen a népünnepeken szavalják az epikus költeményeket, de most már nem csupán ezeket, mert a költészetnek és az éneknek uj népszerű fajai is keletkeznek. Fejlődik a zene is; a homerosi énekes négyhúrú kitharisa helyett a tökéletesebb, héthúrú kithara (czitera) és fuvola lesz a kedvelt hangszer, a régi görög (dór) hangnemek mellett a lágyabb kisázsiai phryg és lyd hangnemek is elterjednek Görögországban. Az énekesek és zenészek számára díjakat is tűznek ki az ünnepi versenyeken, s a nevelésben ezentúl a testgyakorlás és fegyverforgatás mellett a zene is szerepet kezd játszani. A hagyomány, jóllehet nem egyszerre vagy erőszakos úton, de minden téren elveszti kizárólagos tekintélyét. Az életfeltételek küzdelmében az egyéniség nemcsak politikailag, hanem szellemileg is felszabadulásra tör. A vezető szerepet ebben a mozgalomban is az ión világ viszi: ott a kereskedelmi fejlődés előhaladottsága, az élet mozgalmassága, az idegenekkel való erős érintkezés, a szomszéd lydiai hatalom fenyegető közelsége legelőbb megdöntötte a régi nézeteket, hagyományokat. De Iónián kívül később más vidékek is kiveszik a mozgalomból a maguk részét, még pedig mindegyik sajátságos, önálló módon. Sparta, mint említettük, több elemét befogadta a fejlődésnek, például a zenét, az új költői műfajokat, az ünnepek új alakulatát, jórészt a művészetet is, de mind úgy, hogy önállóan, a maga hagyományainak megfelelőleg alakította. Elhatott továbbá az újítás Kretára, Lesbosra, Rhodosra, az isthmos-vidéki államokra s Attikára is, de ellentétben a középkori világ egyöntetűségével, mindenütt összeolvadt a helyi elemekkel és számos önálló kulturát teremtett az általános nagy mozgalom keretében.

Az egyéniségnek az irodalomban való első megnyilatkozását már Hesiodosnál tapasztaltuk, kiről azonban tudjuk, hogy ujítása csak a tartalomban nyilvánult. Az új tartalomnak az új formát a hetedik század közepe táján a parosi Archilochos adta meg, kinek életéből már ismerünk egyes mozzanatokat. Születésénél fogva atyai ágon a nemességhez tartozott, de anyja rabszolgáló volt. Bebarangolta az egész világot, s elkeseredetten és szegényen halt meg, állítólag csatában kapott seb következtében. Ideáljai az aristokratia ideáljai: lovagi harcz, politikai hatalom, az élet és a szerelem élvezete; de épen mivel ezekben nem lehetett része, azért vált a forradalmi mozgalom vezetőjévé. Ő a világirodalom első alakja, kinek nemcsak egyes gondolatait, hanem egész egyéniségét eléggé ismerjük, jóllehet verseiből csak töredékek maradtak ránk, Szenvedélye minden hagyománynyal szakít; lelkére beszél az elvakult polgároknak, rikító szinekkel festi Thasos nyomorát és a magáét; ellenségeit mérges gúnynyal támadja, különösen Lykambest, ki megtagadta tőle leánya kezét, teszi örök nevetség tárgyává. Előadása megfelel a tartalomnak. Nála az eposz fellengző mondái helyébe a köznapi életből vett képek, állatmesék lépnek, s formája többé nem a hexameter, hanem szenvedelmesen lüktető iambus és trochæus sorok, melyeket nem czitera-, hanem fuvolazene kisér. Hatása épen köznapiságán, egyszerűségén alapult: valóságos előzője volt a prózai előadásnak. Az iambus és trochæus sorokon kívül alkalmazza a pentameterrel egy egységet alkotó hexametert, az ú. n. daktylusi distichont is, az elegiának a tartalommal együtt született formáját, melyben a pentameter a maga hiányzó és szünettel pótolt ütemfeleivel megszakítja és befejezi az epikus módon hexameterrel indult gondolatot, s mely épen ezért egyes eszméknek, élettapasztalatoknak fordulatos és rövid kifejezésére a legalkalmasabb forma. Tartalma kezdetben valószinűleg a halotti panaszdalokkal állt összefüggésben, de idővel épen a forma alkalmassága miatt mindinkább sententiosus lett, s így a gnómaköltészet később elvált az eposztól, melybe egy ideig más forma hiányában beleerőszakolták. Archilochos híre az ó-világban rendkivüli volt; költeményeit csakúgy előadták a rhapsodosok, mint Homeroséit vagy Hesiodoséit. Így csakhamar versenytársai és utánzói is akadtak, kik azonban teremtő erő dolgában nem mérkőzhettek vele. Az iambus ezeknél a költőknél is megtartja satirikus, gúnyos jellegét, de a vad szenvedelem helyébe nálok életbeli typusok és állapotok rajza lép; pl. Archilochos ifjabb kortársának, a samosi Semonidesnek egyik ilyen gúnyos költeménye a női nem ellen fordul. Az elegiai forma a sors és az emberi élet felett való eszmélődéseket, kivált az istenek kormányzásán, a mulandóságon, a javak változandóságán való tépelődéseket tartalmaz, egyik különös fajtája pedig a harczi dal, a miféléket kivált az ephesosi Kallinos, és a már említett Tyrtaios szerzettek. Ezek talán függetlenek is Archilochos befolyásától. Még később a sententiosus költészet mellett kivált a szerelmes elem lép az elegiaköltészetben előtérbe, először és legszebben a smyrnai Mimnermosnál, 580 körül Kr. előtt. Gyakran politikai czél szolgálatában is áll, például a hatodik század kezdetén Solonnál és Theognisnál. Az iambus is, az elegia is ión alkotások, s azért nyelvük még a Tyrtaiosnak a Spartaiak számára készült dalaiban is az ión nyelvjárást mutatja.

De ugyanezen időben egy harmadik műfaj is kifejlődött, az ú. n. melosköltészet, azaz az igazi lantosköltészet, mely keletkezését a zene fejlődésének köszönhette, s a zenével a görögöknél elválaszthatatlanul összeforrott. A görögöknél ősidők óta szerepe volt a kar- és magánéneknek a vallásos szertartásokon, ünnepeken, mikor pl. Attikában kecskebőrbe öltözött satyrformájú énekesek Dionysos isten éleményeit énekelték a tiszteletére rendezett mezei ünnepeken, vagy Aiginában nőknek öltözött férfiak pajzánkodtak az életerő istenasszonyának, Damiának és Auxesiának ünnepein. Az ilyenkor énekelt ünnepi dalok a nép hagyományos birtoka voltak: eredetüket állítólag ősidőben élt énekesekre, pl. a delosi Apollon-dalokét Olenra, az eleusisi Demeter-dalokét Eumolposra és Musaiosra vitték vissza. A zene fejlődésével ezek a dalok művésziesebbekké váltak, annyival inkább, mert az ünnepek rendezése, mint tudjuk, az állam kezébe került, s a szokásba jött versenyek tekintélyt szereztek, az ifjak zenei nevelése pedig kenyeret adott a vándorló dalszerzőknek. Így nagyobb, művészibb dallamú karénekek keletkeztek, de magándalok is, melyeket nem szavaló rhapsodosok, hanem kiképzett hangú, valóságos énekesek adtak elő czitera- vagy fuvolakiséret mellett. Ezek a dalok az eposz és az elegia összefüggőbb előadásával ellentétben kezdettől fogva szakos, strophás beosztásúak voltak, úgy, hogy bizonyos számú és alkotású sorok összege ugyanazon melodia mellett ugyanazon módon ismétlődött. Az egyes soroknak is egyre bonyolódottabb és művésziesebb metrikus (mértékes) szerkezetet adott a zene. Így jött létre a görög lantos költészet (lyra), a maga változatos válfajaival. A lyra eredeti hazája Lesbos szigete, a hol a kisázsiai zene legbelsőbben vegyült a göröggel; de kivált Krétában otthonos dór dallamok is befolyással voltak fejlődésére. Azért nyelve az aeol és a dór nyelvjárás, gyakran az egyes belföldi nyelvjárások több-kevesebb keverékével. Elterjedése főleg a vándorénekesek műve volt, s első képviselőjéül a lesbosi Terpandrost említik, a ki azonban működése javát nem hazájában, hanem Spartában fejtette ki, a hol a hagyomány szerint szivesen látták; állítólag ő alapította a múzsai (zenei) versenyt a spartai karneiák ünnepein, 676-3 táján Kr. előtt, tehát talán még Archilochos virágzása előtt. Attól kezdve ez a zene és költészet legbensőbben összeforr a spartai állam intézményeivel, kivált az odavaló neveléssel. A régiek még ismerték Terpandros egyes költeményeit. Legjelesebb utóda a sardesi lyd származású Alkman volt, ki tán mint rabszolga jutott Spartába, s ott istenekhez szóló hymnusokat, bordalokat és szerelmi énekeket szerzett; azonban kivált hajadonkarok számára irt kardalai örökítették meg nevét. Ránk maradt töredékeiben egyszerű és meleg, mesterkéletlen kedély, s a mellett igazi humor, s a görög irodalomban párját ritkító naiv pajzánság nyilatkozik meg; szakasztott ellentéte Archilochosnak, a ki a hagyomány szerint szintén szerzett vallásos hymnusokat és Dionysost megéneklő dithyrambosokat is.

Ezen új műfajok mellett az eposz is tovább tengődik. A legkésőbbi Homeros-féle költemények és az Ilias és Odysseia végső kiadásai a hetedik századba, s a hatodik század első évtizedeibe tartoznak. A kor hatása persze rajtuk is meglátszik; különösen az idegen országok és népek iránt való érdeklődésük, az új erkölcsi felfogás, mely például a vezeklésben nyilvánul, a sententiákra és közmondásokra való hajlandóság mutatja későbbi eredetüket. Hozzájuk tartoznak a Hesiodosnak tulajdonított katalogosok és eoiai-k, továbbá a korinthosi Eumelos, a spartai Kinaithon, a samosi Asios genealogiai eposzai.

A homerosi anyag mellett most már az egyes költők honi mondái is feldolgozásra kerülnek, s az összes költemények sokkal nagyobb kedvüket lelik a hagyományok gyűjtésében és elrendezésében, az igazság felderítésében, kutatásában, mint a naiv elbeszélésben. Jellemző bennük kivált az ősidők állapotainak, a fennálló rend eredetének feszegetése, továbbá idegen népeknek, egyptomiaknak, phoeniciaiaknak, kilikiaiaknak, araboknak, latinoknak, etruszkoknak a családfákba való felvétele. A mondáknak s kivált az istenmythoszoknak régi naiv felfogása tünedezni kezd: megbotránkozik rajtuk a kor fejlődő erkölcsi és vallásos érzéke. Az állatmythoszok és állatokra vonatkozó szertartások érthetetlenekké válnak; az állatok szereplését mesterségesen kieszelt mythoszokkal, pl. az Io tehénné, Zeus bikává, Kallisto medvévé változását tartalmazó ismeretes mythoszokkal magyarázzák. Apollon, Herakles és más istenek szenvedéseit az erkölcsi igazságérzet vezeklésnek fogja fel, s magyarázatukra valamely tőlük elkövetett hibát, vérontást keres. Ezek a magyarázatok persze néha olyan rosszul sikerültek, hogy az utókornak új fejtörésre adtak anyagot: de annyit világosan mutatnak, hogy a régi vallásos tudat keletkezésükkor enyészőfélben lehetett.

A vallásos felfogás ezen módosulásának legfontosabb okairól már megemlékeztünk; ezek: a vidéki kultuszok és vallásos ünnepek általánosodása, s az istentisztelet állami szervezése. A művelődés fejlődése kezdetben, mint mindenütt, Görögországban is együtt jár a vallásosság fokozódásával is; erre mutat az, hogy sok gyarmatot, Potidaiát, Poseidoniát, Apolloniát, Herakleiát, istenekről neveznek el e korban. Az istenek pártfogása alatt álló földi javak növekedtével a pártfogás kieszközlése is nagyobbszerű áldozatokat kíván. A jóslóhelyek tekintélye folyvást növekedik. Sem magánember, sem állam nem fog bele valamely fontosabb vállalatba a nélkül, hogy valamely jóslatból meg ne tudná, melyik isten pártfogását kell vállalata számára megszereznie. A kisázsiai és boiotiai jóshelyeken, Deloson, Dodonában, Olympiában, de legkivált Pythoban tömérdek áldozati ajándék és kincs halmozódik fel, úgy, hogy itt és Olympiában a nagyobb görög államok külön épületeket emelnek ajándékaik elhelyezésére. Apollon pythói jósnője, a Pythia, ki régebben csak évenkint egyszer mondott jövendőt, most havonkint többször kinyilatkoztatja az isten akaratát; a jóslatkérés formaságait, az egyes államok követségének sorrendjét, és sorrendbeli előjogát pontosan szabályozzák. Delphoi egész Görögország vallásos életének középpontjává válik, és számos új istentisztelet és szertartás egyenesen az ő parancsára honosul meg mindenfelé. Még a lydiai és phrygiai királyok is tanácsot kérnek tőle, s gazdag ajándékokat küldenek számára. Gyges tőle várta bitorló-uralkodásában való megerősítését, s valószinüleg a görög tyrannosok (kényurak) is hozzá fordultak támogatásért, úgy, hogy a delphoi papságnak már ez időben lehetett politikai befolyása is.

Két jóslatos-táblácska (vékony ónlemezből) Dodonából.
A felsőt, melynek balsó része hiányzik, Sokrates nevű ember kapta, ki tanácsot kért a jóshelytől, mi tévő legyen, hogy magának és családjának sorsa jobbra forduljon. Az alsó tábla jobbról hiányos. Megfejtése: «Isten nevében és jó szerencsével! A korkyraiak kérdik Zeus-Naiost és Dionét, melyik Istennek vagy herosnak áldozzanak, s melyikhez fohászkodjanak, hogy az egyetértés közéjök visszatérjen.»

Ez azonban csak külső jele a vallásos felfogás fejlődésének. Fontosabb az, hogy az erkölcsi és társadalmi felfogás fejlődésével magának az istenség lényegének felfogása is módosul. Az eposz-teremtette ideális istenalakok behatolnak a kultuszba, s magukba olvasztják a helyi vallások természeti hatalmait, lassan és észrevétlenül ugyan, de annál mélyebben és tartósabban. Következménye ennek: az istenvilág folyvást haladó emberiesülése. Az állatbálványok megszünnek; elenyésznek az emberi formát úgyszólván csak jelző, formátlan és nyers bálványalakok is. Lassankint megpróbálkoznak azzal is, hogy a költészet magasztos istenalakjait a művészetben is megvalósítsák, s az isteneket egész méltóságukban és fenségükben ábrázolják. Ebben a lépésben a vallásos felfogás nagy haladása mutatkozik: nem a nyers természeti erő képviselője trónol többé a templomokban, hanem az örök világrend alkotója és fenntartója, a honi község fennmaradásának és boldogulásának megtestesülése és biztosítéka, kivel az őt tisztelő nép erkölcsi kötelékben áll. Idegen istenek számára, ha pártfogásukat biztosítani akarják, hajlékot építenek az új hazában; az istenségek helyi jellege az eposz befolyása alatt mindinkább tünedezik.

Az összes istenek székhelye a «magasságbeli» Olympos, – többé nem az Iliasban említett hegycsúcs, hanem az Odysseia «eső nem áztatta, örök derűben úszó» Olymposa; ott környezik valamenynyien a világ urát, Zeust. Köztük és az emberek közt Apollon, Zeus jósa, a közvetítő: ő tudatja az emberekkel az istenek akaratát. Az istentisztelet is megtisztul régi, nyers, és most már erkölcstelennek tartott elemeitől; az emberáldozatot úgyszólván mindenütt jelképes szertartásokkal pótolják, pl. Brauronban Artemis-Iphigeneia tiszteletében, s a hol még megmarad is, a későbbi felfogás vérontásnak tartja, melyért az illető állam engesztelő és tisztitó eljárásra köteles. Maguknak az isteneknek éleményeire is erkölcsi mértéket alkalmaznak. A vallásos hit nem elégszik meg többé azzal a felfogással, hogy az istenek csupán szeszélyük szerint cselekesznek; igazságosságot vár tőlük. A gyakorlati élet eseményei látszólag persze gyakran meghazudtolják az istenek igazságosságában való hitet. De ilyenkor a hit győz a tapasztalaton. Az erkölcsi követelmény azért megmarad, s vele az a hit, hogy minden erkölcsi bűn megbosszulja magát, hogy igazságtalan birtokon nincs isten áldása, hogy minden elbizakodottságot, dölyföt (ate) előbb-utóbb bukás és észretérés követ. Ha a bünöst magát elkerüli is a büntetés, sujtja majd fiaiban és unokáiban. Sokszor persze a dolgok látszólagos folyása, kivált a politikai és társadalmi forrongások e századában, minden számítást kigúnyol; de ez csak annál erősebbé teszi az isten és ember közt való különbség érzetét, azt a felfogást, hogy az egész élet minden szemfényvesztésével és változandóságával csupa semmiség az istenek hatalmához és boldogságához mérten. Boldog az, ki megőrzi lelke egyensulyát, ellenáll a kisértéseknek, s megelégedve azzal, a mit az istenek neki juttattak, nem vágyik magasabb polczra: így biztosítva van a sors csapásai ellen, melyek annyira sujtják a földi hatalmasokat. Az elegiai és lyrai költészet épen ezen életbölcseség kifejezője, s nagy hatását épen ennek köszönheti. A költő egyénisége szerint majd az isteni igazságosság eszméje, majd az isteni mindenhatóság s vele szemben a sors kiszámíthatatlansága áll előtérben, s adja meg a költemény megnyugtató vagy fájdalmas hangulatát. Mind a két felfogás együttesen okozza, hogy ugyanakkor, mikor az istenek ideális alakjai behatolnak az istentiszteletbe, egyúttal mögöttük a világot kormányzó, s örök törvényeit meghatározó hatalom általános eszméje is kifejlődik. Már Archilochosnál, Semonidesnél, Mimnermosnál igen közönséges dolog, hogy az istenekről, vagy épenséggel az «isten»-ről, mint a sors és erkölcsi törvény irányzójáról van szó. Az egy isten persze nem lehet más, mint Zeus, – vagy a «végzet», moira, melyet vele egészen azonosítanak: de a név mitsem határoz, fő, hogy a fogalom kifejlődött. Az istenség eszméje előtt az egyes istenalakok homályosodni kezdenek, – ugyan még nem a kultuszban és a vallás gyakorlati megnyilatkozásaiban, de igenis az öntudatlan közérzésben, s nemsokára a tudatos eszmélődésben is.

A halálról való felfogás is módosul. Az Odysseia egyik régibb részlete a halottakat mint anyagtalan árnyékokat említi, melyeket csak vérrel való megitatás útján lehet rövid életre ébreszteni. De a Telemachiának a hetedik század közepe táján keletkezett egyik részletében (az Odysseia XI. énekében) már más felfogást látunk. Testi létük ugyan ebben sincs a holtaknak, de öntudatuk teljes, emlékeznek földi élményeikre, földi helyzetüket, szeretetüket, gyülöletüket a másvilágra is magukkal viszik, s a sírontúli lét erőtlenségét és örömtelenségét fájdalmasan érezik. «Jobb szeretnék napszámos lenni valamely szegény ember birtokán, mint az összes holtakon uralkodni» – mondja Achilles az alvilágba leszállt Odysseusnak. Az egyéniség tehát még az alvilági életben is érvényesül: az a gondolat, hogy a halál véget vet a tudatos létnek, türhetetlen a fokozódó egyéni öntudat előtt. Így – legalább a görög szárazföldön – megerősbül az a népszerű, de az eposztól tekintetbe nem vett felfogás, mely minden kimultban átszellemült lényt, herost lát. Szokássá válik, hogy a holtak nevét megörökítik síremlékükön, sőt magát is odavésik, a mint a halotti áldozatokkal fedett asztal előtt búcsúzik körülte álló rokonaitól. Így a másvilági életről való felfogás megszelidül, a síron túli lét a földi élet boldog folytatásának tetszik. A lélek halhatatlanságának későbbi felfogása születendőben van: nemsokára már olyan eszközök után néznek, melyek az egyéniség zavartalan továbblétezését biztosítsák.

A művészetben is új korszakot jelez a hetedik század; a haladás irányadó tényezője a vallásos felfogás fejlődésén és általánosodásán kívül itt is a jóllét növekedése, az élet pompásabb és gazdagabb berendezésének szüksége. A fémtechnika is hatalmasan fejlődik (Alyattes idejétől kezdve Chiosban a vasforrasztást is alkalmazni kezdik), de kivált a kőtechnika indul fejlődésnek. A követ elkezdik mindenütt az olcsóbb anyagok helyett használni. A városok kerítései a homerosi földvárak helyett téglából, vagy szabálytalan, de faragott kődarabokból készülnek, s védelem, erődítés nélkül, Sparta kivételével, nem hagyják többé a városokat. A fa- vagy agyag-istenképeket faragott kő- vagy érczszobrok váltják fel, áldozati ajándékul az agyagreliefek mellett kőtáblákat is kezdenek használni, Spartában a síremlékeket fa helyett a régi faragványok pontos utánzásával ezentúl kőből készítik. Legfontosabb azonban, hogy a templomokat és némely nyilvános épületeket (a delphoi és olympiai kincsesházakat, a tisztviselők hivatalos helyiségeit) fa és tégla helyett szintén egészen kőből építik. Kezdetben mindenütt szigorúan ragaszkodnak a régi anyagtól függő formákhoz, s a kőben is annak részleteit utánozzák. De lassankint érvényesül az új anyag természete, s új, határozott stilust teremt. Így a görög művészet visszanyeri monumentalis jellegét, s az építészet ismét megkapja a mykenei korban már viselt s őt megillető vezető szerepét.

A homerosi kor temploma eredetileg voltaképen csak egy kamarából állott, mely az isten képét és kincseit foglalta magába; legfellebb még egy előcsarnok járult hozzá, melynek födelét az előreugró oldalfalak közt két faoszlop tartotta. Nagyobb és gazdagabb kultuszközségekben, a hol akkora belső térségre volt szükség, hogy már nem tudták egységes gerendaszerkezettel betetőzni, úgy jártak el, hogy a belső falak hosszában két oszlopsort vontak. Aztán az egész épületet külön alapépítményre emelték, melyen lépcsők vezettek fel a felső épület ajtajához, s köröskörül oszlopokat állítottak, melyeken a kiugró tetőzet pihent. Az oldalfalak gerendából vagy naponszárított téglából, az ajtófélfák fából készültek. A tető párkányzatát és az oszlopfőket (talán az egész oszlopokat) festett agyaggal fedték be, a belső falakat pedig valószínűleg fémmel. Az így készült templomokat a hetedik századtól kezdve egészen kőből valóvá kezdik átformálni, s az államok úgyszólván versenyeznek egymással a templomépítés terén. Azon templomok közül, melyeknek romjai ránk maradtak, legnevezetesebb e korba való építmények az assosi, korinthosi, tirynsi, selinusi, megara-hyblaiai, korkyrai templomok. A régi fa- és téglatemplomokat az új kőtemplomok mellett elpusztulásukig meghagyták, néha pedig helyrehozataluk alkalmával lassankint kővé alakították. Így az olympiai Heratemplom belső téglafalai és fateteje megmaradtak, de az elkorhadt oszlopokat egymásután kőoszlopokkal pótolták; az utolsó faoszlopot Pausanias iró még látta az Antoninusok idejében.

Dór oszlop. Ión oszlop.

A kőtemplomok kezdettől fogva kétféle, egymástól nagyon különböző alapstilusban épülnek: az egyik, nehézkesebb és vaskosabb stilust a dórokról, a másik, könnyebb és nyulánkabb stilust az iónokról nevezték el. A dór templom nem egyéb, mint a fa- és téglatemplomnak kőben utánzott mása. Alacsony, majdnem összenyomott; minden egyes épülettag súlyosan nehezül az alatta levőre, de csak annál nagyobb ellentállást látszik találni rajta. Az oszlopok vastagok, felső részükön fatörzsek módjára erősen vékonyodók, s közvetetlenül a talajon állanak; sulyos kőkoczka nyugszik rajtok, mely a nehéz gerendapárkányzatot (architrav) hordja. Az egész párkányzat farészeit pontosan utánozzák; a kőpárkányzatban is megmaradnak a faszerkezet kiugró gerendafőinek megfelelő rovátkás triglifek, s köztük a mélyedéses mezők (metopák). Sokáig megelégedtek a belföldi, gyakran rossz kőanyaggal; dór stilusú márványtemplomok még a márványban gazdag Attikában is csak az ötödik századtól kezdve épültek. De anyagánál fogva az épület úgy is élesebb körvonalakat és szilárdabb arányokat nyer, s monumentalis jellegűvé válik: tökéletes megtestesülése a vallásos eszmének, melynek enyészésével épen azért a dór stilus maga is enyészetnek indul. Az ión templom szabadabb és finomabb alkotású, s valószínűleg az oszlopkörnyezte, fémékességekkel diszített gerendatemplom utánzata. Sokkal magasabb, mint a dór templom, oszlopai karcsúbbak, csak kevéssé vékonyodnak, és külön talapzaton, az úgynevezett oszloplábon állanak. A tetőt több egymáson nyugvó párkányréteg hordja, melyeken triglifek nincsenek, s így a diszítésre több helyet szolgáltatnak. Az ión stilusú templomok közül már a legrégibb ióniai templomokat is márványból építették, de azért a festést és tarka czifrázatokat is alkalmazták. Különösen jellemzi az ión stilust az oszlopok felső része, a sajátságos csigavonalban kétfelé csavarodott oszlopfő, mely mintáját a kisázsiai khiti épületekről vehette, s valószinüleg a faoszlopok valamely érczdiszítményéből ered, vagy mások szerint a párkányzat terhét és az oszlop ellenállását jelzi.

Ez a két alapstilus már a legrégibb emlékeken egészen kifejlődve lép elénk. Építőmesterek nevei azonban csak a hatodik századtól kezdve maradtak reánk. Az ión stilus hazája kétségtelenül a kisázsiai Iónia; a dór stilusét azonban pontosan nem ismerjük. Lehet, hogy a kisázsiai Hexapolisban («hat város»), de az is lehet, hogy Peloponnesosban keletkezett, hol Korinthos különben is magának vitatta az oromtetőzet feltalálását. Annyi bizonyos, hogy kezdetben nemcsak Peloponnesosban, hanem Alsó-Italiában, Siciliában és Attikában is egyedül a dór stilus uralkodott.

Az ábrázoló művészetek, a plasztika és a festőművészet számára ezzel új terek nyílnak, új feladatok kinálkoznak: istenképek alkotása, a templomok oromzatának, metopáinak és párkányzatának diszítése; a fejlettebb életszükségletek és a vagyonosság pompásabb háziszerekre, ékszerekre, butorokra, edényekre is szorul, főleg ha utóbbiak áldozati ajándéknak voltak szánva. A feladat szerint szaporodnak az eszközök is: a festett és felöltöztetett fakép helyett kő- vagy agyagistenképet, sőt bronzzal, aranynyal vagy elefántcsonttal fedett szobrokat is tudnak már készíteni. Az első kőalakok, a milyeneket Delosban vagy Boiotiában találtak, persze nagyon ügyefogyottak, merevek. A karok a testhez simulnak rajtok, a lábak csak jelezve vannak, törzs és lábak nincsenek tagolva, a test körvonalait elrejti a ruházat. De lassankint több elevenség nyilvánul e szobrokon, s kivált a végtagok elválnak a törzstől és egymástól, s az arcz fenséges és szelid kifejezésére is némi gondot fordítanak. A mesterek, valamint a rhapsodosok, városról-városra járnak, s művészetükben a hagyomány mellett lassankint az egyéniség is nyilatkozni kezd: büszkén meg is nevezik magukat az áldozati ajándékokon, odairják nevüket az ajándékozóé mellé. A keleti befolyás, különösen az assyriai, igen erős; erre mutatnak nemcsak a diszítésben alkalmazott keleti typusok, a szárnyasállatok, oroszlánvadászatok, hanem az emberi alak kezelése is, kivált az izomzat és hajzat tekintetében. Nyoma van azonban egyiptomi befolyásnak is, főleg az ión és boiotiai művészeten. De a hirtelen fejlődő, eleven görög művészet lassankint túlszárnyalja mintáit, annyira, hogy a hatodik században, viszont keleten, különösen Phoeniciában is meglátszik a görög művészet némi visszahatása.

Archaistikus szobor a VII. század végéről vagy a VI. elejéről.
(Az ú. n. teneai Apollon.)

A diszítésben és ornamentikában a geometriai stilus lassan kivész: csak félrébbeső vidékeken, pl. Boiotiában mutatkozik még a hatodik század elején is. A kinálkozó nagyobb terek betöltésére most az említett keleti typusokat, griffeket, sphinxeket, kentaurosokat, szárnyasbikákat és lovakat, állatharczokat, lépdelő állatok hosszú sorait, teherhordó alakokat, keveréklényeket használnak. Ezek jellemzik a nyolczadik és hetedik század u. n. korinthosi és chalkisi művészetét, különösen a korinthosi edényfestést, mely onnan egész Siciliáig és Etruriáig eljutott. Lassankint azonban elevenebb, mozgalmasabb tárgyakat talál az ornamentika; a fejlettebb ízlés azt követeli, hogy a kép ne csak ékítés legyen, hanem tárgyánál fogva is érdekelje a szemlélőt, – s ezért a művészek figyelme a mykenei- és a középkorban igen alárendelt szerepet játszó emberi alakok ábrázolása felé fordul. Nemcsak a vallásban, hanem a művészetben is érvényesül a hetedik század nagy vívmánya, az emberiesítés. Közönséges az életből vett jelenetek, kisérettel kivonuló lovagok, lakomák, tánczok, stb. ábrázolása is, de leginkább a mondai tárgyakat dolgozzák fel a művészek, s kivált azokkal ékesítik a templomokat, a fogadalmi táblákat, az ércz- és agyagedényeket. Kypselos Olympiába küldött fogadalmi szekrénye, mely egészen mythologiai jelenetekkel volt diszítve, még a hetedik századba való; a hetedik századbeli korinthosi edényfestés is szivesen alkalmaz a keleti typusok mellett görög mythologiai képeket is; ugyanazt találjuk továbbá a rhodosi, melosi edényeken, sőt a kivált egyiptomi befolyás alatt álló kyreneieken is. Mikor végre a hetedik század vége felé Athénben is divatját mulja a geometriai stilus, épen az odavaló művészek fejlesztik ki legnagyobb következetességgel az új stilust, jóllehet kezdetben a korinthosi művészet csapásán indulnak.