Phoeniciai formájú ötvenevezős (edényrajz). Sarkantyús hajó (pénzen).
VII. FEJEZET.
A hetedik század új mozgalmai az állam és társadalom terén.
A középkori görög gyarmatosításnak főjelentősége abban áll, hogy általa jut bele ismét a görög nemzet a világtörténet összefüggésébe. 630 körül a nemzet a Fekete-tengertől Siciliáig és Campaniáig, sőt Libyáig mindenütt területet foglalt, s még mindig tovább terjeszkedik. Kereskedelme roppant nyereséget húz a műveltségi és gazdasági tekintetben elmaradt vidékeken. A belföldi ipar készítményeiért a görög kalmárok nyersárúkat, fémet, gabonát, rabszolgákat, barmokat kapnak cserébe, s forgalmuk messze túlterjed a megszállott területeken. Herodotos olyan samosi kalmárról emlékezik meg, ki a nyugati tengerben egészen Herakles oszlopaiig, Tartessosig jutott, s onnan hozott haza megmérhetetlen kincseket. Itália néptörzsei, a libyaiak, a skythák és thrákok szivesen fogadják a görög árúkkal telt hajókat, s szabad útat engednek a kalmároknak a belföld királyi udvaraiba is. A kelettel is újra szorosabbá válik a kapcsolat. A phoeniciaiak küzdelem nélkül átadják vezető szerepüket; a görög kereskedők otthonosak a phoeniciai városokban és a Nilus-völgyében, a fáraónak és a lyd királynak seregében görög zsoldosok katonáskodnak, az assyriai királyok seregeivel görög telepesek szállnak szembe Kilikia vidékein. Ennek a terjeszkedésnek, fejlődésnek folyama alatt, kivált az idegen népekkel való ellentét érzeténél fogva, lassankint tudatossá válik a görög törzsekben a nemzeti egység érzete is, melyet a nyelvközösség, a szokások és a vallás azonossága megteremtett, a monda és a költészet megérlelt. A Kr. e. hetedik században születik meg a «barbár» elnevezéssel egyidejűleg a «panhellének» (= összes hellénség) neve. Eredete e névnek homályos; hazája mindenesetre Hellasban, Thessalia déli részében keresendő, s általános elterjedését valószinűleg a költészetnek köszönhette, mely Hellent, Deukalion fiát, a ki egyedül élte túl a nagy thessaliai vízözönt, nemcsak az æolok, hanem az összes görögség ősatyjának tüntette föl. De köszönhette főképen a közös elnevezés szüksége érzetének. A mi a hellen nemzet négyes megosztását, az achiv, æol, dór és ion törzsek ilyen formában való megkülönböztetését illeti, az történeti alap nélkül való, és csak a genealogikus költészet alkotása.
A nemzeti egység fejlődésének korában a nemzetközi viszonyok közt legjelentőségesebbé Görögországra nézve ismét a keleti befolyás válik. A kelet művelődése, istenei, a Nilusvölgy csodái ismeretesekké válnak a görögség előtt; az egyiptomi és kyrenei telepesek útján új egyiptomi műformák kapnak lábra, s az assyriai művészet is uralkodó befolyást kezd gyakorolni a görög művészetre. A kelettel való fokozódó közlekedés idején a hetedik században vették át a görögök a keleten ősidők óta használatos babyloni eredetű súlymértékrendszert is, mely a fontot (talanton, talentom) 60 mnára (minára) a minát 50 «súlyra» (seqel, siglos, görögül stater) osztja. Az italiai és siciliai gyarmatosok még nem ismerik ezt a rendszert, s helyette kizárólag a belföldi rézfontot (librát, görögösen litra) használják, mely tizenkét unciára oszlik. Máshol azonban mindenütt elterjedt az ázsiai rendszer, s később a mina száz «marok»-ra (drachmára), s a drachmának hat «rudacskára» (obolosra) való osztásával tökéletesedett. Csak Korinthos kivétel, a hol megmaradt a stater, melyet harmad- és hatodrészekre osztottak. Az alapúl szolgáló mértékláb azonban a súlymértékeknél is, a hossz- és ürmértékeknél is vidékenkint különböző volt, részint a külön fejlődés következtében, részint azért, mert a mintáúl szolgáló keleti rendszerek is különböztek e tekintetben egymástól. Úgy látszik, Peloponnesosban kezdettől fogva a phoeniciai, Ioniában és Euboiában a lydiai mértékrendszer divatozott.
A kereskedelem védelme hadi-hajórajokra szorúl. Még az ez időszakban szárazföldi jellegű Athén is 48 naukrariára osztotta fel, mint láttuk, a négy phylét, s e szerint Athén rendes körülmények közt is 48 hajót szerelhetett föl. Korinthos, Chalkis, Miletos tengeri hadereje bizonyosan sokkal tekintélyesebb volt. Az edények diszítései sokszor tengeri ütközeteket ábrázolnak. A hajóépítés is fejlődik; először Korinthosban építenek a nyolczadik század végén ú. n. háromsorevezős hajókat (trieres), melyekben a három-három üléssor egymás felett van elhelyezve, a felső sorok evezői megfelelő arányban hosszabbodnak, s a fedélzet a hajóskatonák helyének van szánva. A kereskedelmi érdekek befolyása alatt a tengeri hatalmasságok új, sokszor a törzsrokonsággal ellenkező szövetkezetekre lépnek. A korinthosi dórok halálos ellenségei argosi és megarai rokonaiknak, s a chalkisi és samosi iónokkal szövetkeznek, mely utóbbiak számára 700-ban négy háromsorevezőst is építenek; a megaraiak viszont Miletos barátságát keresik. Minden tengeri hatalom a maga gyarmatain messze túlterjedő összeköttetésekre vágy. Miletos Sybarisszal szövetkezik, ezen a városon át juttatja gyapjuruháit és takaróit Etruriába, melyekért cserébe valószinűleg gabonát szállít vissza. Több város, pl. Chios, Teos, Mytilene, mely a gyarmatosításban alig vett részt, mindamellett virágzó kereskedővárossá válik; Phokaia is nekilendül. Az európai oldalon a régi tengeri hatalmasságokon kívül Aigina kezd kiválni, mely kezdetben az epidaurosiak «kecskelegelője» (ezt jelenti a neve) volt, később azonban szerencsés helyzeténél fogva tekintélyes kereskedő és iparüző várossá fejlődött, úgy hogy a hetedik század végétől kezdve az aiginai kalmárok gazdagságát már Herodotos is említi. Ettől kezdve szomszédaikkal, kivált Athénnel és Korinthosszal folytonos surlódásban, távolabbi államokkal, Argosszal, Thebával, Arkadiával ellenben szövetségben álltak. A kereskedelmi érdekek akkora befolyással voltak a politikára, hogy hatásuk alatt az általános görög politika kezdetei is megindulnak. Mikor a két hatalmas euboiai város, Chalkis és Eretria közt kitört a kereskedelmi féltékenységből eredő, rég készülő háború, az összes görög államok két részre oszoltak. Korinthos és Samos persze Chalkis pártjára álltak, ellenben versenytársaik Miletos, Megara, Aigina az eretriaiakat segítették. A mérkőzés a hetedik század közepén állott tetőpontján; ekkor a thrákiai telepesek és a thessaliai lovagok is Chalkis részén küzdöttek; a mérkőzés vége már nemcsak a kereskedelmi érdekek, hanem a rendi harczok korára esik, s a népnek a nemesség ellen való felkelése is tényező benne. Különben Chalkisé volt a diadal, s a vita tárgyát tevő lelanti siksággal együtt a vezető szerep ettől kezdve egy századokon át egyedül Chalkisé volt Euboiában, míg végre a hatodik században Korinthos és Aigina őt is végkép háttárbe nem szorította.
Phoeniciai formájú ötvenevezős (edényrajz). Sarkantyús hajó (pénzen).
Egy attikai háromsorevezős hajó domborművű képének töredéke.
Aigina szigete Phaleron felől.
A szárazföldi államok sem maradnak korábbi elszigeteltségükben. Északon, mely résznek e korszakbeli történetéről igen keveset tudunk, az ekkortájban keletkezett pylai amphiktyonia (l. 65. lap) hasonló irányú mozgalmakra mutat; Peloponnesosban pedig a két hódító állammal, Spartával és Elisszel való ellentét vezeti az államokat politikai szövetkezésre. Mikor a hetedik század közepe táján a messeneiek feltámadtak a spartai rabiga összetörésére, a háború általánossá vált. A pisaiak szövetkeztek velük, szintén felkeltek az elisiek ellen, és 676-tól vagy 660-tól kezdve hatalmukba kerítették az olympiai játékok vezetését, melyekben ekkor már nemcsak a szárazföldi görögök, hanem a kisázsiai, siciliai, alsó-italiai gyarmatok is részt vettek. A felkelők pártjára állott Aristokrates arkadiai király is, kinek hatalma ez idő tájt messze túlterjedt Arkadián. Argos, mely a kynuriai partvidék miatt folytonos harczban állott Spartával, természetesen szintén a felkelőket segítette, nemkülönben az achaiai Dyme város is. Sparta állítólag Samostól kapott segítséget.
Ezen háború lefolyását nagyjából fenntartotta a hagyomány; többi közt Tyrtaios költő töredékei is világosságot vetnek egyes eseményeire. A spartaiak királyai Tyrtaios szerint ekkor Messene meghódítóinak unokái, anaxandros és Anaxidamos voltak, a kik 650–620 táján uralkodhattak. Sparta helyzete kezdetben elég nehéz volt; több csatát vesztett, s belül is nagy volt a zavar és elégedetlenség, mert a messenei birtokait elvesztett polgárság új földfelosztást, kárpótlást sürgetett. Épen Tyrtaios költő, állítólag athéni ember, volt az, a ki a bajban hadi dalaival a spartaiakat harczra lelkesítette, fuvolajátékával a hadsor egyöntetűségét, zárkozottságát kifejlesztette, úgy hogy végtére egy véres csatában, a hagyomány szerint az arkadiai király árulása következtében, a spartaiak teljes diadalt arattak a felkelőkön. Ezzel a messenei síkság sorsa végkép el volt döntve; csak legfelül északon, Eira hegyi várát tartották meg még éveken át a felkelők, míg végre ezt is megvívták a spartaiak. A messeneiek egy kisebb része Rhodosba, Arkadiába menekült, némelyek tán Alsó-Italába is; nagyobb részük ujra rabságba került. A Pamisos-síkságot és a nyugati vidéket maguk közt osztották fel a spartaiak, a déli parton pedig perioikoi-városokat alapítottak, részben tán lakoniai alattvalókból. Az elisieknek is sikerült visszaszerezni Pisatis fölött való uralmukat.
A második messeni háborúval egyidejűleg Sparta Argosszal is folytatta a harczot a kynuriai partvidék birtokáért. Gyámolította a tirynsiek és asineiek Argos ellen való felkelését, s mikor az argosiak ezt a két várost megvítták és elpusztították, a messenei parton, Mothonéban és az új Asiné-ban adott új hazát lakóiknak. De, mint a spartaiak 669/8-ra tett hysiai csatavesztése mutatja, a küzdelem Argos részéről sem folyt dicstelenül. A legújabb kutatások12 szerint valószinű, hogy Pheidon király, a görög hagyományban fennmaradt legrégibb történeti alak, ebben a korszakban volt Argos uralkodója. Az ő uralkodása alatt «Temenos egész osztályrésze» ujra egyesült Argos fejedelmének kezében, s Argos még egyszer legelső hatalmassággá vált egész Peloponnesosban. Legnyomósabb bizonyítéka ennek az, hogy a Pheidon-féle mérték- és súlyrendszer Korinthos kivételével, mely inkább Euboiához csatlakozott, az egész félszigeten el volt terjedve, sőt meghonosult Attikában, Boiotiában, Phokisban, Thessaliában s Aiginában is; később, miután Aigina az egész terület legfontosabb kereskedőhelyévé vált, a mértékrendszert róla nevezték el ugyan, de valószinű, hogy ez az aiginai rendszer teljesen azonos a régibb Pheidon-féle rendszerrel, mely, úgy látszik, a phoeniciai mértékarányok kisebb láb szerint való átvétele volt. Pheidon utódai alatt a spartai hadiszerkezet Argoson is kivívja a diadalt; a hatodik század elején Kynuria és Kythera szigete már a spartaiaké, s az argosi királyság azontúl csak mint árnyékkirályság állott fenn, még a perzsa háborúk idejében is.
A kereskedő államok létének és hatalmának főfeltétele, hogy kivitelre való czikkeknek bővében legyenek. Kyrene, mint említettük, gyógyító hatású növényt (silphiont) Byzantion, Sinope, részben Taras (Tarentum) is tinnhalat szállítanak, más államok, kivált az alsó-itáliai és fekete-tengeri gyarmatok gabonát, ismét mások, pl. Chios, Naxos, Lesbos, Thasos, Rhodos bort, olajat, fügét, gyapjut, mézet. De az iparczikkek kivitele is folyvást emelkedőben van. Kivált az ötvösök és fazekasok dolgoznak a kivitel számára, de különösen a fazekasok agyagedényei, serlegei, kancsói, kenetes-edényei, korsói, urnái vándorolnak messze, tengeren túli vidékekre. Itáliát és Siciliát Chalkis és Korinthos látják el edényneművel, de jelentékeny Megara, Aigina, Rhodos, az aeol városok forgalma is, és nemsokára Attika is részt vesz a versenyben. Élénk a fémárúk, bronz- és vasfegyverek, ékszerek és edények kivitele is; de ebben az ágban Itáliának fémekben való gazdagsága megőrizte az odavaló ipar önállóságát, sőt behozatalnak is van nyoma Etruria felől Görögországba. Fontos kiviteli czikkek a szövőipar készítményei is, különösen a miletosi és chiosi takarók, az euboiai és lakoniai (kytherai) biborszövetek. Ionia butorokat, Aigina apróbb használati czikkeket, Kypros, Kyrene, Theba szekereket szállit. A görög ipar lassankint eléri, sőt felülmulja a phoeniciait. De a fejlődés ezen fokán a ház és község szükséglete számára dolgozó ipar nem fedezheti többé a kivitel szükségleteit; a czikkeknek ezentúl gyári módon kell készülniök, s a szabad munkaerők helyébe a rabszolgamunka lép. A kereskedelem következtében emelkedett jóllét az eszközt adja meg hozzá, az idegen vidékek az emberanyagot. Az anyaországot Kisázsia, a Fekete-tenger vidéke, Thrakia látja el rabszolgákkal, az alsó-itáliai és siciliai gyarmatokat a meghódított belföldi vidékek. Ezzel egy újabb elem lép be görög világba, mert a régibb kor a rabszolgák tömeges vásárlását nem ismerte; ezentúl kivált a gyárvárosokban, folyvást szaporodik a számuk, s gyakran meghaladja a szabad lakosságét, jóllehet viszont a legújabb kutatások (Beloch) a rabszolgák ránk hagyományozott nagy számát sok esetben túlzottnak találták.
Még messzebbre vágó jelentősége van a pénz e korszakban kezdődő használatának. A homerosi kor csak természeti gazdálkodást és cserekereskedést ismer, az áruczikkeknek, ékszereknek, sőt foglyul esett szolganőknek értékét is szarvasmarhával méri, mint legrégibb korszakában Róma is, hol a pénz neve (pecunia) a baroméval (pecus) nyilvánvaló összefüggést mutat. A forgalom fejlődése azonban könnyebben kezelhető és tetszés szerint felosztható értékmérőt kiván; utóbbit azért, hogy az érték kellő pontossággal meg legyen határozható. Ilyenül a görögök a fémeket használták, melyeket kezdetben többnyire rúdformába öntöttek, és súly szerint, mérlegen mértek ki az eladónak. A helyi forgalomnak a belföldi fémek is megfeleltek: így Itáliában, az ottani görögök közt is, a réz volt az általános értékmérő, mint az æstimare latin szónak (becsülni) a réz nevével (æs) való összefüggése is mutatja, s rézből való üstökben és háromlábasokban szabja meg a Krétán talált régi törvénytábla is a vétkesek birságát. Peloponnesosban vasrudacskákat (obelos) használtak e czélra, melyekből kivált Spartában, de máshol is, később vas-váltópénz fejlődött ki, s melyek nevét kissé változott formában (obolos), a görög váltópénz mindig megőrizte; Homeros is ismeri a vasat, mint csereeszközt. De ezek a fémek a nagykereskedés igényei számára igen olcsók: azoknak csak a nemes fémek felelhetnek meg, melyek, súly szerint kimérve, a keleten már évezredek óta általános használatban voltak erre a czélra. A hetedik század kezdetétől fogva használatuk a görög forgalomban is mindinkább uralkodóvá válik, s nagyban előmozdíthatta a keleti súlyrendszer elterjedését.
Azonban a fémpénzdarabok mai napig meglévő formája is a hetedik században alakult meg, legelőször valószinüleg a görög- és a keleti világ határszélén, Lydiában, az első Mermnadok uralkodása táján (650 körül). A pénzdarab lényege abban áll, hogy az állam a kisebb-nagyobb fémkorongokat a súlyrendszer egységeinek megfelelő bizonyos súlyban maga készítteti, értékükről tehát kezeskedik, s kezessége jeléül czímerét, jelvényeit, sokszor nevét is rávereti. Ezáltal a fémkorongocska is megszünik árú lenni, s határozott értékű értékmérővé válik. Az új találmány Lydia felől csakhamar elterjedt nyugat felé, s a hatodik század kezdete óta már Siciliában és Itáliában is el volt terjedve; kelet felé csak később kezdett terjedni. A legrégibb kis-ázsiai pénzdarabok lydiai ezüst-arany vegyülékből (elektron) készültek; de csakhamar tiszta aranyból és ezüstből is vertek pénzeket. A pénzdarabok készítésénél arra törekedtek, hogy a különböző egységek a fémek értékarányának (Arany: Elektron: Ezüst = 13 1/3:10:1) megfelelők legyenek. De a súlyrendszerek különbségének is volt befolyása a pénzverésre, s így Kisázsiában számos különböző veretű pénzek voltak forgalomban, Európában pedig a pénzverésről egyenesen a kereskedő-államok csoportosulására lehet következtetni. Euboia talán Samos útján oda jutott rendszert használ, mely a kisázsiai aranyveretek lábát (8,4 grammos statert) az ezüstre alkalmazta; ugyanezt a rendszert használják a chalkidikei gyarmatok, továbbá Korinthos is, de ez, mint említettük, a stater hármas felosztása mellett. Aigina ellenben még a hetedik században a régi, még nehezebb pénz helyett a Pheidon-féle rendszert (12,4 grammos staterral) fogadta el. Peloponnesosban és Attikában ez az aiginai rendszerű ezüstpénz vált uralkodóvá; ugyanezen az alapon verték pénzeiket a boiotosok, phokisiak, és több sziget, többi közt Kréta és a Korinthostól különben is elszakadt Korkyra is. Fontos jele ez Aigina hatodik századbeli nagyhatalmi állásának.
Görög pénzdarabok a pénzverés kezdetétől Nagy Sándor koráig.
1. Aigina. Teknősbéka – négyszögű mélyedés. Ezüst két-drachmás (didrachmon, 12, 20 gramm). 2. Melos. Alma (melon) – diszesebb négyszögű mélyedés. Ezüst. 3. Korinthos. Pegasus a városnév kezdőbetüjével (Koppa) – diszített négyszögű mélyedés. Ezüst stater (8, 60 gramm). 4. Knossos (Krétában). Minotauros – a labyrinthos. Ezüst didrachmon (11, 52 gramm).
5. Athéni ezüst tetradrachmon kb. Perikles korából. Athena-fő, – bagoly, és a városnév kezdőbetűi (17, 40 gramm). 6. Thebai. Boiotiai paizs – Herakles (a négyszögű mélyedésben). Ezüst didrachmon (12, 20 gramm). 7. Barka (Kyrenaikában). Zeus-Ammon-fő a város kezdőbetüivel – sylphionnövény. Ezüst tetradrachmon (17, 34 gramm). 8. Elis. Ülő Nike – sas és kigyók. Ezüst didrachmon (12, 15 gramm).
9. Elis. (Az előbbinél sokkal későbbi). Olympiai Zeus-fő, – sas és kígyó. Az állam kezdőbetüje (A = Alis, Valis). Ezüst didrachmon (12, 17 gramm). 10. Messene. Demeter-fő – ithomei Zeus, villámot szórva. Ezüst. 11. Pheneos (Arkadia) Demeter-fő – Arkast tartó Hermes. Ezüst. 12. Stymphalis (Arkadia) Artemis-fő – Herakles. Ezüst.
13. Phaistos. Herakles és a hydra – a krétai bika. Ezüst didrachmon (11, 65 gramm). 14. Larisa (Thessalia). Larisának (Pelasgos lányának) feje – idomitott ló, a város nevével. Ezüst didrachmon (12, 10 gramm). 15. Magnesia. Pánczélos lovag – öklelő bika, maeander diszben. Felirat: Magn. Diopeith. Ezüst. 16. Akanthos (Makedonia). Bikát legyürő oroszlán, akanthos-virág – négyszögű mélyedés. Ezüst tetradrachmon (17, 10 gramm).
17. Neapolis (Makedonia). Kiöltött nyelvű Gorgofej – négyszögű mélyedés. Ezüst. 18. Ainos (Thrakia). Kalapos Hermes-fő (a szem mint 5.-nél), – kecske, félhold, borostyánlevél, négyszögű mélyedésben, mely 400 körül eltünik. Ezüst tetradrachmon. 19. Zankle. Delphin sarlóban (Zankle név sarlót jelentett) – megosztott négyszög, fésűs-kagylóval. Felirat: Dankle. Ezüst.
20. Amphipolis (Makedonia). Babérkoszorús Apollófej – égő fáklya, koszorú, négyszögű keretes mélyedésben. Ezüst tetradrachmon (14, 52 gramm) Kr. e. 357 előtti időből.
21. Syrakusai. Babérkoszorús női fej, négy delphin, karikában – léptető négyes fogat, melyet Nike megkoszorúz, alul oroszlán. Ezüst tetradrachmon (17, 53 gramm). 22. Naxos. Szakállas, diademás Dionysos-fő – ülő, lófarkas satyr, borostyántő. Ezüst tetradrachmon (17, 3 gramm). 23. Syrakusai. Persephone-fő, négy delphin – vágtató négyesfogat, melyet Nike hoszorúz, alul paroplia (pánczél, lábvértek, sisak, paizs, dárda). Ezüst dekadrachmon (42, 45 gramm).
A legrégibb, még VI. századbeli pénzek (1, 2, 3) hátlapján a négyszögű mélyedés, az u. n. quadratum incusum, a pénzdarabnak az üllőhöz erősítésére való volt. De nyoma sok pénz hátlapján, kivált a thrák-makedonokén (4, 5, 6, 17, 16, 18, 19, 20) később is megvan, mert a hagyomány fenntartotta. Enyészése a V. században kezdődik. A kétoldalú verés kezdetével a városok symbolumai a hátlapra kerülnek, az elülső oldalon pedig rendesen a város védőistenségének képe foglal helyet. Értékjelzés a pénzeken felirattal nem volt szokásos: ismertető-jelek a pénzdarab nagysága és képei voltak. Feltünő a mintametszés jelessége mellett a verés technikájának elmaradottsága (l. kül. 6, 8., de 22, 23. is).
A nemes fémeknek értékmérőül, pénzül való használata az életviszonyokra is átalakítólag hatott. A fejlettebb igények mellett a belföldi készítmények és termékek sehol sem elégítették ki többé a lakosság szükségletét, idegen árúczikkeket pedig csak azért az értékmérőért lehetett ezentúl kapni, melyet a kereskedelem annak elfogadott. A cserekereskedés így a belföldi forgalomból is kivész; a piaczi árak függőkké válnak a forgalom általános helyzetétől és irányzatától s a versenytől, különösen az itáliai, siciliai és pontosi gabonaversenytől. Minden vállalat készpénzre szorúl. A kinek nincs pénze, vagy a ki megszorúl, kölcsönhöz kell folyamodnia, még pedig nagy kamatos kölcsönhöz, s érte nemcsak vagyonával, hanem személyes szabadságával kell jót állnia; kezeseket is kell állítania, kiket, ha nem fizet, magával ránt a veszedelembe. «Kezeskedjél és megbánod!», ebből az időből való görög közmondás. A korszak társadalmi bajait Solon költeményei élénk színekkel festik. A nagybirtokos, a nemes, a nagykereskedő, a szerencsés vállalkozó most még jobban meggazdagszik; az államnak is haszna van az ujításból, mert (sokszor magas) kikötő és piaczadót szed. De a kisbirtokos földmivesre, földbérlőre, napszámosra végzetes befolyással vannak a megváltozott viszonyok. Vége van annak a régi csendes állapotnak, mikor még a nemesek patriarchalis fennhatósága alatt művelhették a nemesek nagy-, vagy a maguk kisbirtokait, mikor termésükből adóztak ugyan a nemeseknek, de cserében pártfogásukat kivánhatták. A földmivesnek nincs pénze, pedig rászorúl minden czikk beszerzésénél, különösen, ha rossz volt a termése. A földesúr is ezentúl nem csupán természetben, hanem pénzértékben is megkövetelhette a bérösszeget. Így a kis-földmives osztály mindinkább elmerült az adósságban, s végre, ha fizetni már egyáltalában nem tudott, elvesztette elzálogosított földjét, és saját maga is szolgaságra jutott. Mivel pedig munkaereje a hitelezőnek van elégséges, a pénzére ellenben ő is rászorúl, rendesen családostúl külföldre adta el rabszolgának az adóst.
|
«Nincsen város, a mely kikerülheti a bizonyos bajt … Külső földre kerül, a ki vagyontalanabb, Áru gyanánt elkél, csúfos békóba szorítva S a rút rabságnak tűrnie kell nyomorát.» |
Mert:
|
«Joggal a népvezetők nem gondolnak … Nem tudják a gonosz vágyat fékezni magukban, Nem tudnak csendben lakni vidám lakomát. Kincsre sovárognak, meg jogtalanul gyarapodni, S alkalom adtával megszedik így magokat.» (Solon.) |
A pénzgazdaság ezen hatásának egy állam sem állt ellen; a baj a kulturával együtt haladt keletről nyugat felé, Iónia kereskedővárosaiból kiindulva az Isthmoson, Attikán, Argolison át Boiotiába és Arkadiába is. Solon a társadalmi válság okát persze az emberek rosszaságában és a pénzüzletek ocsmányságában kereste; a jelenség gazdasági szempontból való megitéléséhez az ó-kor sem Görögországban, sem máshol nem tudott még felemelkedni.
Maga a régi föld- és gulyabirtokos nemesség, mint a fennebb mondottakból kiderül, egyelőre még megtartja tekintélyét, még a kereskedővárosokban is. De tekintélye most már nem csupán a régi alapokon nyugszik. A földbirtokból húzható jövedelem eltörpűl a kereskedelem és ipar útján szerezhető nyereség mellett. Ióniában, Euboiában, Korinthosban, Megarában maga a nemesség vezeti a gyarmatosítást, ő áll élén a kereskedelmi vállalatoknak: a földbirtokos-aristokratia kereskedő-aristokratiává válik. De gyakran a meggazdagodott polgári kereskedőket is egyenlő-joguaknak kell elismernie. Így egy új alkotmányforma jő létre, melyet Aristoteles szerint timokratiának (a vagyonosak uralmának) szokás nevezni; a politikai jogok gyakorlását egy bizonyos becslésen alapuló vagyonmennyiséghez (timema, lat. census) csatolják, még pedig néha több vagyonosztályhoz fokozatosan kevesebb és kevesebb jogot, mint a Solon törvényhozása Attikában. A kézimunka hagyományos megvetése a gyárvárosokban, pl. Korinthosban idejét mulja. De a szárazföldi államokban is érezhető az új viszonyok hatása. Földmivelő államokban, például Thespiaiban vagy kivált Spartában szabad ember még mindig méltóságán alatt való dolognak tartja az iparűzést és kereskedést, de a régi egyszerűség ezeken a helyeken is enyészik, az életszükségletek ellenben szaporodnak. Az idegenekkel való közlekedés, a kisázsiai kultúra hatása a hetedik században Spartában is meglátszik az élet mozgalmasabb alakulásában, a költészetben, az ünnepeken. Kereskedelem és ipar is fejlődik, jóllehet csak a perioikoi-lakosság között.
Így a középkori államrend alapjai lassankint meginognak. A nemes-uralom többé nem a meglévő állapotok természetes kifejezése; az uralkodó és függő osztály érdekei nem egyeznek meg többé egymással. A régi jogrend jelentőségtelen nyüggé válik, a vérszövetkezetek értelmüket vesztik; az egyén nem marad többé okvetetlenül azon kör tagja, a melybe beleszületett, hanem társadalmi, szellemi, politikai függetlenségre törekszik. Ha otthon nem boldogul, külföldön próbál szerencsét. Pénzüzletek uzsora, erkölcstelenség hirében állanak, mindenki érzi végzetes következményeiket, de nélkülök sem lehet el senki, s a velük járó nyereséget a legkonzervativabb nemes sem veti meg. «Pénz teszi az embert» (vagy: pénz beszél: chremata aner), ez a kor jelszava. A nemesség és földmives nép közé beékelődik az iparosok és kereskedők osztálya összes függelékeivel: a kézmivesekkel, hajósokkal, szerencsehajhász kalandosokkal. A városok növekesznek; a földmives is beleköltözik, hogy jobban megélhessen, a szerencse csapásai vagy ellenséges párt elől menekülő idegenek is mindig nagyobb számmal települnek le a nevezetesebb kereskedővárosokban. Mindezek az elemek a nemesség uralma ellen küzdenek. A mezei lakosság szabadulást keres a tűrhetetlen gazdasági nyomás alól, a meggazdagodott polgár részt követel a kormányzásban, a bevándoroltak utódai, kik néha felülmulják a régi polgárok számát, egyenlő jogosítást kivánnak a régi polgársággal. Valamennyi új elemet együttvéve lassankint a nép (demos) neve alatt foglalták össze; de politikai és társadalmi czéljai szerint a görög demos (plebs) épen olyan kevéssé alkot egységes rendet, mint a franczia forradalom «harmadik rendje»; különböző tagjait csak a «legjobbakkal» (aristokratiával) való ellentét fűzte egymással össze.
A nemes-uralom megingatásában azonban belső okok is közreműködtek. Már a nemeseknek a városba való beköltözése is megfosztotta őket függetlenségök nagy részétől. A királyság elenyésztével ugyanis tényleg a nemesség egészének kezében maradt a kormány, de az egyes nemes mégis egy magasabb hatalom, az állameszme uralma alá került. A közbéke megőrzése, a jogi élet és a tisztviselői karok kifejlődése, az állami kormányzati ágak folytonos bővülése, mindmegannyi korlátozásai az egyén féktelen szabadságának. Magában az uralkodó osztályban is pártok alakulnak, melyeknek, mivel a királyi hatalomra többé nem támaszkodhatnak, végtére is a népgyűlést kell döntő forumnak elismerniök. Akármilyen tehetetlen is eleinte a népgyűlés, lassankint mégis csak az ő kezébe jut a legfőbb állami hatalom. Így, kivált kereskedő- és iparosállamokban, de még a szárazföldi államokban is az új államalakulás kifejlete nem csupán a nemesség és a demos közti harczok eredménye volt, hanem részben maga a nemesség is közreműködött benne. Hogy a régi állapotok tarthatatlanokká váltak, azt, ha világosan át nem látta is, éreznie kellett; megértette, hogy csak nyerhet vele, ha ő áll élére a feltartóztathatatlan mozgalomnak. Így mindig hatalmasabban bontakozik ki az új polgári rend eszméje, mely a nemesi kiváltságokat, a különvált életet megszorítja, s a törvény előtt általános egyenlőséget követel. Előbb a nemes «királyok» tömege olvasztotta magába az «Isten kegyelméből való» királyságot; most, a hetedik században, a nemesi államból a polgárok (astoi, politai) állama fejlődik ki, melybe a nemesi állam olvad belé. De a mozgalom nem annyira a fennlévő állapotok gyökeres megváltoztatására irányul, mint inkább a legnyomasztóbb bajok megszüntetésére, s a kiváltságok kiterjesztésére. Azért a görög államnak ezentúl is bizonyos aristokratikus jelleme van, s a «polgár» új fogalmának leglényegesebb jelei épen a régi állameszme kifolyásai: a fegyverviselés és az állami ügyekben való részvét nemcsak joga, hanem kötelessége, igazi hivatása, valamint előbb a nemesnek, úgy ezentúl a városi polgárnak.
A fejlődés ezen kimenetelét teljessé a hadiszervezet egyidejű módosulása teszi. Lassankint belátják, milyen erőt fejthet ki a régebben kizárólag egyenkint vitézkedő harczosokkal szemben még valamely hiányosan begyakorolt és rosszabbúl fegyverzett tömeg is, föltéve, hogy zárkozott sorban és együtt harczol. Az új harczmód csiráját már az Iliasban is megtalálni Nestor és Aias beszédében (a IV. és XVII. énekben). A páros viadalok enyésztével a kard fontossága is szünik: a csatát az előnyomuló lándzsasorok döntik el. A lovasság is csakhamar megérzi a lándzsás gyalogság felsőbbségét, mihelyt sikerül a sorokat csak némileg is összetartani, egységes vezénylet alá hozni. Ezzel azonban épen úgy meginog a lovas nemesség kiváltságos helyzete a görög középkorban, mint a hogyan a puskapor feltalálása végét veti a pánczélos lovagságnak a keresztyén középkorban. Helyébe a zárkózott polgársereg, a «nehéz fegyveresek» (hoplitesek) harczsora lép. Az egyes görög államokban persze nem egyszerre, hanem különböző időkben megy teljesen végbe ez a változás. Athénben Solon idejében sőt tán még Peisistratos alatt is a lovasság teszi a sereg zömét; de később teljesen háttérbe lép. Az ióniaiak már a hetedik században gyalog, és lándzsásan küzdenek a lydiai lovasság ellen.
Fegyverkezést ábrázoló festmények.
(Antik edényrajz.)
Leghamarább pedig Spartában fejlődött ki a gyalogos hadsereg. Sparta a történeti idők egyetlen olyan görög állama, mely hódítás útján nagyobbította területét, s melynek eleme és életfeltétele harcz és hódítás volt. Láttuk, mint terjesztette ki uralmát Peloponnesos egész délkeleti felére, s mint szilárdította meg végül a második messenei háborúban aratott diadalával. Az újabb hódításokra azért volt szüksége, hogy a szaporodó spartai népesség közt új meg új telkeket oszthasson szét, melyeket a meghódított vidékek régi lakosai műveltek, úgy hogy az együttes, közös, táborszerű élet az ország középpontján, az öt faluból álló Spartában, a folytonos népszaporodás mellett is megmaradhatott. A spartai hadügy fejlődése ezen folytonos háborúk idejére esik. A lovasság teljesen eltünik; a később is szereplő háromszáz lovas nem nemesség vagy földbirtok szerint, hanem a gyalogság színe-javából van összeválogatva. Tyrtaios költő intelmei mind a gyalogos hoplites-seregnek szólanak, s mind olyanok, melyek az egyes harczosra váró veszély csökkentését, zárkózott sereg tömegének megmentését czélozzák. Jellemző, hogy a hagyomány a diadalt a költő énekének tulajdonította; méltán, mert a hol minden a zárkózott sorokban való előnyomulástól és viaskodástól függ, ott csakugyan a zenész a legjobb hadvezér. Dalainak csakugyan az adott jelentőséget, hogy lehetővé tették az egyes harczosnak a szilárd taktikus egységbe való besorozását. A hatodik század folyamán befejeződik ez a fejlődés, a spartai hadisorok fegyelme végkép megszilárdul. A csatarendet egy egységes, zárkózott hadisor (phalanx) alkotja, melynek egyes osztályai (lochos) szorosan egymás mellett haladnak. Fuvolaszó és harczi dalok éneklése mellett, lassú, de ellenállhatatlan támadással nyomul a spartai gyalogság az ellenség felé, melynek lazább tömegei rendesen már az első támadásra szétbomlanak. A páros viadal, a lovasharcz teljesen megszünt, a könnyű fegyverzetűeknek is alig van szerepük, jóllehet Tyrtaios még említ ilyeneket. A spartai sereg annyira tudatában van fáradságos munkával elért zárkózottsága hatalmának, hogy még csak üldözéséről is lemond a szétszórt ellenségnek, nehogy megbontsa saját sorainak összefüggését. Ettől kezdve a katonai kiképzés, a szolgálati szabályzat begyakorlása, a fegyelem kérlelhetetlen szigorúsággal való fenntartása főfeladata lesz a spartai államnak; a minderre vonatkozó szabályok együttvéve alkotják azt a «rendet» (kosmos), melynek minden spartai vakon engedelmeskedik. A «gyermeknyájakat», az «asztal- és sátortársaságokat» a hadi czéloknak megfelelőleg szervezik és módosítják; Sparta városa békés időben is indulásra kész táborhoz hasonlít. Most már nemcsak a származástól függő különbségek enyésznek el végkép, melyek Spartában az uralkodó osztályon belül sohasem játszottak nagy szerepet, hanem a gazdagság is elveszti minden jelentőségét. A tökéletes együttélésben a gazdag sem vehette több hasznát vagyonának, mint más; az egyenlőség minden irányban teljessé válik. A fegyelem következetes keresztülvitelének megfelelőleg Spartában nem a népgyülés, hanem a nép-választotta tisztviselők, a tanács és az ephorosok hatalma emelkedik; a népgyülésnek nincs kezdeményező joga, csak az elébe terjesztett ügyekben határozhat, s a királyoknak a tanács beleegyezésével még így is joguk van a határozat el nem fogadására, megmásítására. Némi ellentét tehát Spartában is mutatkozik az egész népet egyesítő népgyülés (apella), és a kormányt kezelő elemek között.
A fejlődés egyes lépései ezen most vázolt, megállapodott alkotmány és jogrend felé elég világosan észrevehetők. A hetedik században Sparta még távol áll ettől a merev egyöntetüségtől. Részt vesz a gyarmatosításban, idegen énekeseket szivesen lát, az ión eposzt, az æol zenét befogadja, maga is új műfajt fejleszt, melynek Alkman és Kynaithon a főképviselői, s az ünnepeken gazdag és vidám életet mutat. Egyesek még a maguk jószágán gazdálkodnak; az együttélés nem kényszerű. Lassankint azonban érvényesülni kezd a szilárdabb szervezet. A teljes jogú polgárok számát egyszer-mindenkorra meghatározzák, még pedig a rabszolgákkal szemben majdnem elenyésző kisebbségben, úgy hogy a spártai nép a vidéki, nem teljes jogú vagy rabszolga népességgel szemben valóságos nemes-uralmat, oligarchiát gyakorol, még pedig ugyancsak erőszakosat. Mennél inkább nő a területe, annál nehezebb uralkodó helyzetét erőszakos rendszabályok nélkül megtartania, annál szükségesebbé válik az uralkodó polgárság központosítása és fegyelmezése. A kicsiny és elszigetelt perioikoi-városok nem voltak veszedelmesek; de a helotáktól annál jobban tartottak, velük szemben a folytonos ellenőrzésen kívül titkosan rendezett és végrehajtott rendszeres mészárlásoktól (krypteia) sem riadtak vissza. Épen ilyen bizalmatlanság kapott lábra a külföldi befolyással szemben is, különösen mióta tapasztalták, milyen rázkódásokra vezet az minden más államban: Sparta tehát elkezdi a maga rendszeres elkülönítését a külső világtól. A kereskedés tilos dolog a spartai polgárnak, úgy, mint a római senatornak, vagy a velenczei nobilinak. A veszedelmes új találmányt, a pénzt, nem bocsátják be határukon; csak a helyiforgalom számára vernek olyan vaspénzt, a milyent máshol is használtak a peloponnesosiak. A mit hagyományosnak tartanak, azon többé nem változtatnak; a szakácsmesterség ismeretlen, megelégszenek az ősi ételekkel, az egyszerű, de tápláló «fekete levessel» és árpakenyérrel; a ház ajtaját és tetejét csak fejszével és fűrészszel szabad készíteni, finomabb szerszámok számkivetve vannak; minden fényüzés tilos, vagy jobban mondva, szükségét sem érzik a fényüzésnek. Sparta, hogy fennállhasson, mint később Velencze, kicsinyes rendőrállammá alakul; a nép végrehajtó tisztviselői, az ephorosok, mindig nagyobb hatalomra kapnak, királyok és nép alájuk vetik magukat, mint Velenczében a doge és a nagy tanács a tizek tanácsának.
Ez az egész változás hosszas fejlődésen alapul, melynek egyik főtényezője valószínűleg az 556/5 év ephorosa, a bölcs Cheilon volt; legvégső fokáig aligha jutott a fejlődés előbb a hatodik század végénél, sőt részben csak a perzsa háborúkat közvetlenül követő korszaknál. De maga a görög hagyomány egészen másképen képzelte a spártai állami és társadalmi rend eredetét. Mióta az ötödik század elejétől kezdve a spartaiak államának különössége a spartaiak előtt is, az idegenek előtt is tudatossá vált, azóta a mindenütt mutatkozó görög szokás szerint ennek az egész különös rendnek létrejöttét is tudatosan egy régi időben élt törvényhozó rendszeres és egyszerre történt alkotásával magyarázták. Lykurgos istent, egy Zeus Lykaiosra emlékeztető alakot Agis fiának (vagy elterjedtebb mese szerint Eurypontidának, s uralkodó öcscse gyámjának) tették meg, s neki tulajdonították az összes fennálló rendszabályokat, természetesen ügyet sem vetve az egyes rendszabályok régibb vagy ifjabb korára. A spartai rendnek a kretaihoz való hasonlósága továbbá arra a hitre vezetett, hogy Lykurgos Kretából hozta bölcseségét, egy régi delphoi jóslatot meg arra magyaráztak, hogy Apollon isten ihletése alatt állott. Mind a két változatot csak Ephoros történetíró fűzte aztán össze, a Lykurgosnak tulajdonított összes szabályzatok (rhetra) pedig, a versek is, a prózaiak is, a peloponnesosi háborúnál is későbbi időben keletkeztek. Hogy képtelenség olyan állami rendet, mely a polgároknak minden más államétól különböző életmódján és nevelésén alapul, egyetlen egy törvényhozó kénye-kedvére visszavinni, az iránt az ó-kornak nem volt kellő érzéke. A hellének, mint általában az indogermánok, jogi rendjüket ősrégi isteni alkotásnak (themis) tekintették, s isteneik főfeladata épen abban állott, hogy őrizzék ezt a jogi rendet. Lykurgos alakjának teljesen megfelel a kretaiaknál Minos alakja.13
A polgári egyenlőségre való törekvés legkorábbi és legszembetünőbb eredménye a jogrend fejlődésében nyilvánul. Sehol sem voltak többé megelégedve a régi renddel, mely szerint a tisztviselők és a tanács szabad belátásuk szerint és ajándék fejében láttak igazságot. Kivált a kereskedő államokban élénk szükségét érezték olyan módosításoknak, melyek az új forgalmi viszonyokat ne csak ne nyügözzék, hanem elő is mozdítsák; de nemcsak a kereskedő államokban, hanem mindenütt mutatkozik a szabadabb mozgásra való törekvés; a vérszövetségeknek és örökösödési jognak régi zárkózottsága idejét multa, az egyén emancipatiójának, mely társadalmi téren már végbement, a jog terén is érvényre kell jutnia. Szilárd, egyesek szeszélyeinek alá nem vetett jogra, mindenki számára egyformán kötelező jogrendre van szükség, a nemesség jogi különállásának meg kell szűnnie. Így a hetedik és hatodik században minden görög államban újra alkotják és irásba foglalják a jogi rendet. Ezt a feladatot a nép megbizásából rendesen egy-egy ember végzi, akár polgár, akár meghivott idegen, kiben állásánál, tekintélyénél fogva megbizik a nép is, de többé-kevésbé a nemesség is, és a ki így teljes hatalommal, legjobb belátása szerint szabja meg az új rendet. A törvényhozók nevei gyakran egészen elmosódtak, vagy csak véletlenül jutottak reánk. De tudjuk, hogy pl. az italiai lokrisiak Zaleukosnak, a kataneiek Charondasnak tulajdonították törvényeiket, hogy ugyanazon időtájban, vagy még előbb, Korinthosnak Pheidon, Thebának Philolaos adtak törvényeket. A legtöbb törvényhozó rendkívül szigorú intézkedésekkel gátolta meg törvénykönyve megváltoztatását; de néhol, pl. Athénben, több ilyen törvényhozást is ismer a hagyomány. 621 táján Drakont, 594-ben Solont bizták meg a törvénykönyv megalkotásával és irásba foglaltatásával. Ebben a városban, nemkülönben Mityleneben is (594 körül) a jog szabályozása már a később megbeszélendő politikai harczok következménye volt. Csupán Sparta zárkózott el ezen ujítás elől is; Lykurgosnak tulajdonították azt a törvényczikket is, mely megtiltotta a törvények irásba-foglalását. Kretában ellenben igen korai és igen részletes törvénykönyvek voltak; sok ránk maradt töredékük valószinűleg a hetedik század derekáig is visszanyúlik, ámbár a legujabban (1884) talált nagy tábla, a «gortynai törvénykönyv» csak az ötödik század első felére vall. A kretai törvényhozás régiségét mutatja az is, hogy a görög hagyomány a kretai Thalest Lykurgos tanítójának tartotta, s Ephoros történetiró szerint Zaleukos is kretai törvényekből vette a mintát a maga lokrisi törvénykönyvéhez.
Mindezek a törvénykönyvek egyforma természetűek, olyanfélék, mint legkésőbbi alakjuk: a római tizenkéttáblás törvénykönyv. Első intézkedése valamennyinek az, hogy a büntetés meghatározását elveszi a birótól, s maga hajtja végre. Főelvük ebben: a hasonló megtorlás elve, s a büntetések rendesen igen szigorúak, mint az első magyar törvénykönyvekben is. Itt-ott a pörös eljárás rendezését czélzó egyes intézkedések is találhatók bennük, kivált a hamis tanuskodásra vonatkozólag. Bünvádi eljárás rendesen valamennyi szerint csak a káros fél kezdeményezésére indítható: a tisztviselők vagy más magánember csak nyilvános vagy vallásos jellegű büntények esetén emelhetnek vádat. Figyelemmel voltak a törvénykönyvek a nekilendült forgalom-szülte új intézményekre is, így különösen a rabszolgaságra, mely téren kivált a szabadok és idegen szolgák erőszakos rabszolgaságba-ejtése szorult óvintézkedésekre, továbbá a szerződésjogra. Ez utóbbi tekintetében az álláspont különböző. Zaleukos törvényei, melyek a közvetítő kereskedést eltiltják, nem kedveztek a pénzgazdaság és kereskedelem érdekeinek; Charondas ellenben e tekintetben szabadelvűbb és érdekeiknek megfelelőbb törvényeket adott a chalkisi városoknak. Milyen viszonyban voltak a törvénykönyvek a régi nemes állam hagyományos szabványaival szemben, nevezetesen hogyan intézkedtek a kemény adóssági-joggal szemben, vagy a földbirtokra, örökösödésre, fiúsításra vonatkozó hagyományokkal szemben, arra nézve nem adnak a ránk maradt értesítések kellő felvilágosítást. Kezdetben valószinűleg nagy tekintettel voltak rájok, később bizonyára engedtek az ujabb idők követelményeinek. Attikában Solon teljesen szakított velök, de bizonyára voltak olyan államok is, melyek Sparta példájára konzervativabb eljárást követtek. Mindenütt egyformák lehettek ellenben a közrend fenntartására czélzó törvények. A temetkezéseknél és más alkalmakkor más téren divó fényüzésnek egész Görögországban határt szabnak az új törvénykönyvek; a bor élvezetét eltiltják vagy megszorítják, a nőket különös szabály alá vetik, s például megtiltják nekik a nagy kisérettel való megjelenést. A polgárok keresetét is ellenőrzik és szabályozzák: Drakon külön törvényt hozott a munkakerülők és koldusok ellen. Zaleukos törvényei büntetést szabnak a kiváncsira és garázdára, az athéni törvények a tékozlóra. Az özvegyek és árvák vagyonáról is törvényileg gondoskodnak, a hűtlen gyámot felelősségre vonják. Szóval: mindenfelé megalakulóban van a szilárdabb állami rend.
A jogrend ilyetén átalakulásával szorosan kapcsolatban áll a törvényszéki szervezet módosulása is. Az állami főfelügyelet most is a tanács kezében van; joga van, ha az állam java követeli, pénzbirság kivetésére, vagy testi büntetés alkalmazására (zemiun kai kolasai). A nemesek itélkezése ellenben (l. 65. lap) mindenütt idejét multa. Helyüket – egyes testületeket, pl. az athéni «tizenegyeket» kivéve, – egyes birák foglalják el, az illetékességükhöz tartozó ügyekre nézve az állami tisztviselők, a magánjogi pörök legnagyobb részére nézve külön egyéves tisztviselők. A tisztviselők mellett vagy helyett korán elkezdik magukat a polgárokat is birákul behivni, akár meghatározott sor szerint, akár a tisztviselő kinevezése útján; de Athénben és Spartában egyelőre maguk a tisztviselők szolgáltatnak igazságot, Gortynában pedig (a feltalált törvénykönyv tanusága szerint) csupán külön egyes birák. A biráknak a törvény szerint kell itélkezniök, szabad belátásuk szerint csak olyankor, ha a törvény nem gondoskodott az illető esetről. Ilyenkor a hagyománynak is szerepe lehetett, de kötelező erővel a szokásjog Görögországban sohasem birt. Különösen fontos esetekben már korán elkezdődhetett a népgyüléshez való felebbezés, de a teljes kifejlődés fokát a néptörvénykezés csak a demokratia idején érte el.
Az emberölést megtorló eljárás e korszakban egyrészt az erkölcsi és vallásos felfogás, másrészt a társadalmi rend és közbéke követelményeinek fejlődése következtében szintén módosul, még pedig az egész görögségre nézve jellemző módon. Mint említettük (l. 71. lap), a homerosi korban a gyilkos menekül ugyan a család vérboszúja elől, de a bűntudatnak árnyékát sem mutatja. A legközelebbi lépés ettől a kezdetleges felfogástól az a gondolat, hogy a kiontott vér megfertőzteti a gyilkost, s ez, míg meg nem tisztult, nem járulhat az istenek elé. A megtisztítás bizonyos külső szertartásokkal jár, melyek a megsértett isteneknek és a meggyilkolt ember bosszúszellemeinek kiengesztelésére valók, s melyek elvégzését isteni jog szerint nem szabad a gyilkostól senkinek megtagadnia. Még maguk az istenek is tisztulásra szorulnak, ha vért ontottak, s mondabeli szolgálattételeiket a kiontott vérért való vezeklésnek kezdik magyarázni. A tisztulás főleg Zeus Katharsios (a tisztító Zeus) nevében megy végbe, de más istenek, Athene, Hermes is végezhetik a megtisztítást, sőt Apollon is, ki Pytho megölésekor maga is tisztulásra szorult. Az erkölcsi vezeklés gondolata kezdetben még ezen tisztító szertartásokban is hiányzik. De a fejlődés folyamán nemcsak a meggyilkolt rokonságát, hanem az isteneket is megsértetteknek képzelik; a gyilkosság tehát az egész közösséget megfertőzteti és így magának az államnak is állást kell vele szemben foglalnia, a gyilkos számkivetésével vagy megbüntetésével az istenek kiengeszteléséről gondoskodnia. Erre kényszeríti az államot a közbiztonság társadalmi követelménye is; a régi szabadság, mely állandó egyenetlenségekre vezethet, rendezettebb viszonyok közt többé fenn nem állhat. Az államnak kell meghatároznia, vajjon a gyanusított csakugyan elkövette-e a tettet, s érdemel-e érte büntetést. Igen jellemző mármost, hogy az itélethozatal ilyenféle pörökben nem a rendes törvényszéki tisztviselők hatáskörébe tartozik, hanem vagy a tanácséba, – Spartában a gerontia, Athénben a lelépett tisztviselőkből alkotott Areopág hatáskörébe, – vagy egyes, különösen e czélra szervezett tisztviselők hatáskörébe, például Athénben az ephetákéba. Az állam beleszólásának legelső következménye, hogy az emberölés különböző fajtái közt különbséget kezdenek tenni. Spartában ugyan végig megmaradt a régi szokás, mely szerint a nem szándékos gyilkos is örök számkivetéssel lakolt, de Drakon törvényei csak a szándékos gyilkost szolgáltatják ki a vérbosszú számára, föltéve, hogy el nem menekült még az itélet meghozata előtt; ez esetben nem szabad soha többé hazatérnie. Annak a felfogásnak a megerősítése, hogy a véletlen vagy kényszerű emberölés csak tisztulásra szorul, de büntetést nem érdemel, úgy látszik, a delphoi jóslóhelytől ered; erre mutat, hogy egyik attikai vértörvényszéknek Delphinion a neve. Azonban az eljárást ezentúl sem az állam indítja meg, hanem a meggyilkolt rokonsága: de ez köteles reá, különben vétkezik az isteni jog ellen. A görög jogi felfogásnak kötöttségére jellemző, hogy Solon az atyagyilkosságra semmi büntetést sem tűzött ki törvényeiben. Ennek az az oka, hogy a törvény felfogása szerint az atyagyilkost az Erinysek üldözik, s az alvilágban is örök, elkerülhetetlen büntetés vár reá: a földi igazságszolgáltatásnak nem áll módjában bűne felett itélkezni. Az állam közbelépése lehetetlenné válik minden olyan esetben is, ha a bűnös valamely szent helyre menekül.
A gyilkossági ügyekben követett eljárás részletesebben csak Athénben ismeretes. Itt gyilkosság esetén az, a kit a vérbosszú joga és kötelessége illet, tudatja a bűnössel, hogy vád alá veszi, és megtiltja neki a piacz és templomok látogatását (prorrhesis). Ha már most a bűnös elismeri vétkét, s nincsenek mentő körülményei, akkor azonnal számkivetésbe távozik. Ha tagadásban van, a városban akkor sincs helye, de ilyenkor a fellegvár (akropolis) nyugati kapuja előtt lévő dombra, az Areopágra, Ares isten és a mély szakadékban lakozó «tiszteletreméltó istennők» (semnai) székhelyére menekül, mely utóbbiakat a monda épen a vértörvényszék eredetének magyarázata végett a bosszuló Erinysekkel, az éj leányaival azonosította. Ott a «bűn kövén» üt tanyát, szemben vele az «engeszteletlenség kövén» a vádló foglal helyet. Mind a ketten megesküsznek vallomásaik igazságára, elátkozzák magukat és egész nemzetségüket arra az esetre, ha valótlanságot mondanának. Erre aztán az Areopág tanácsa a második archon (a «király») elnöklése alatt kimondja az itéletet, mely kedvezőtlen esetben kiszolgáltatja a bűnöst a bosszúnak. A mérgezés és gyújtogatás ügyében is az Areopág itélt. Más volt az eljárás, ha a vádlott elismerte a tettet, de jogosnak, vagy véletlenségből történtnek állította: az első esetben Apollon Delphinios szenthelyén, a másodikban egy a városon kívül lévő, állítólag Trójából hozott Athene-szobor, a Palladion előtt keresett oltalmat. Ilyen esetben ideiglenes számkivetéssel vezekelhetett, vagy birságot fizethetett a rokonságnak. Ezen törvényszékek számára külön biróságot alkottak, az úgynevezett ephetákat, számszerint 51 birót, kiknek elnökei a második archon, vagy a phylobasileusok voltak. Hozzájuk tartoztak az enyhébb gyilkossági esetek is, pl. valamely idegennek, zsellérnek, vagy rabszolgának megölése, továbbá a felbujtásra, vagy közvetett úton elkövetett gyilkosság (buleusis), végtére, ha megmenekült gyilkos újra vád alá került. Az ilyennek nem volt szabad hazája talajára lépni, hanem a tengerre bocsátott csónakból védekezett Peiraieusban, a Phreatto forrás mellett. Ismeretlen tettes esetén a prytanisok tanácsának kellett jelentést tenni, s ez azután gondoskodott a város megtisztításáról, elátkozta a tettest, s a gyilkos fegyvert, vagy az emberhalált okozó tárgyat kivitette a határból.