II. FEJEZET.
Legrégibb törzsszerkezet, állami és jogi rend. Ősvallás és legrégibb kultura.

Mikor a görögök a Balkán-félszigeten letelepedtek, kétségkívül épen olyan félnomád-nép voltak, mint őseik. Legbecsesebb birtokaik fegyvereiken és drágaságaikon kívül nyájaik, különösen kecske- és juhnyájaik, és sertésfalkáik voltak. Hogy főfoglalkozásuk a baromtenyésztés volt, arra mutat az is, hogy legfontosabb istenségeik voltaképen pásztoristenségek. Tudjuk, hogy még Homerosnál is a királyfiak a «hegyek lejtőin» legeltetik atyjuk nyájait. A szőlőművelést is korán ismerték; az olajfával azonban csak később ismerkedtek meg, s általában a földmívelést kezdetben lealacsonyító, szabad emberhez nem való foglalkozásnak tartották. A mesterségek közül a fazekasság és a fémművesség kezdetleges és megvetett mesterségén kívül alig ismertek egyebet; házát mindenki maga építette. Földbirtoka egyes embernek nem igen lehetett; a legelő közös volt. A marhatenyésztésen és vadászaton kívül háborúból, – azaz rablásból éltek. Társadalmi egyenlőség kezdetben sem igen lehetett köztük, mint általában az indogermán népeknél. Új hazájuk szűk és szaggatott területén az ősidők nagy közösségei nem állhattak fenn többé, s a kisebb törzsekre való megoszlásnak mindjárt a letelepedéskor meg kellett kezdődnie, jóllehet ezek az új, kisebb községek kezdetben sem hagyomány, sem vallás, sem nyelv tekintetében nem különböztek nagyon szomszédjaiktól.

A törzs és minden törzsrész zöme és alapja a szabadok hadigyülekezete. Élükön a törzsfő vagy király áll, a legfőbb biró és «népvezér» (basileus), mellette az öregek (gerontes) tanácsa. A törzsgyülés csak abba szól belé, a mit elébe terjesztenek, s általában az egész törzs inkább szabad egyesülés, mint igazi állam. A jogszolgáltatás kezdetleges, pörre csak mind a két fél kivánsága esetén kerül a sor. Törvények kezdetben nincsenek; a jogrend az ősöktől örökölt szóbeli hagyományos szabályokon (themistes) alapul, melynek megsértését maguk az istenek, kivált Zeus, torolják meg. Kétséges esetekben «Zeus szabályait» tudakolják: isteni jelekhez, jövendöléshez fordulnak. De ezek a szabályok csak a törzsköteléken belül érvényesek. Az idegen, ha vendégjoga nincs, azaz: valaki pártját nem fogja, teljesen védtelen, – ellenség.

A jogviszonyok tehát lazák; de az életszükségletek mégis rákényszerítik az egyest a közös életre. A ki magában áll, teljesen védtelen. A szolgát ura védi, a szabadot hozzátartozói. A kezdetleges társadalmak legjellemzőbb vonásai: a vérbosszú kötelezettsége, és a vallásos szertartások közössége. A vérbosszú a legrégibb társadalmi rend legfőbb biztosítéka, az egyesek teljes szabadságának egyedüli ellenszere, melyre első sorban a szabad egyén legközelebbi rokonsága, szülei és fiai, testvérei és testvére fiai kötelesek. Ez az a legszűkebb kör, melyben az egyén élete lefolyik. A tűzhely és udvar istenei Hestia és Zeus Herkeios, egyúttal a család védői is. A kimult ősök utódaik emlékében tovább élnek, sirjaik a megtelepedés utáni időben a család egységének jelképei. Így egyes gazdagabb és tekintélyesebb családok távolabbi ágai közt is megmarad az összetartozás emléke, s a család később nemzetséggé (genos) fejlődik; de a kezdetleges viszonyok közt a nemzetségnek egyelőre még nincs társadalmi és politikai jelentősége. Fontosabbak nála a vérközösség gondolatán alapuló a «testvériségek» (phratriák); kezdetben mindenütt ezek a család bővülései, a vérbosszúban, az örökösödésben, a kultuszban egyaránt. A phratria egyenlő állású szabadok közössége, melyben fölvételüktől kezdve egész életüket töltik. A felettük álló nagyobb közösségek, a phylék kezdetben nem egyebek, mint több phratria egyesülései, szintén a vérközösség gondolata alapján, úgy, hogy tagjai magukat egy közös ős leszármazottjainak fogják fel: jelentőségük nem társadalmi, hanem politikai és katonai. Nagyobb kultuszközösséget is alkotnak, saját tisztviselőik vannak, s tagjai együtt cselekesznek és szavaznak akkor is, ha távol laknak egymástól. Így a legrégibb társadalmi szövetségben az egyént több közös középpontú kör veszi körül. A legtágasabb kör, a törzsé, a leggyengébb; mentül szűkebb a kör, annál hathatósabbak és szigorúbbak az intézményei. A családi jog kifejlődését újabbi időben rendesen vallásos nézetekből, kivált a temetkezési szertartások alapjaiból szeretik magyarázni, a görögöknél is. (Fustel de Coulanges). De a görögöknél a halottakról való felfogás sohasem volt olyan jelentőséges, mint pl. Khinában, s a legújabb kutatások a fejlődésben a társadalmi motivumokat tartják fontosabbaknak. Abban az időben, mikor minden egyes szabad ember erős akaratú, naiv önzéstől és daczos önérzettől kormányzott egyéniség, a politikai viszonyokra nézve mint egyéniség nem lehet jelentőséges; csak mint phratriájának és phyléjének tagja számít. Mulékony jelenség; ha meghal, más lép helyébe. A szövetséget csak a maradandó elemek tartják fenn. Azért az összességnek is, az egyénnek is nagyon érdekében áll, hogy nemzetsége meg ne szakadjon: a fiút fel kell vétetni a phratriába, ha nincs fiú, fogadni kell fiút, a férjet (mint Spartában később is) más férfiú is helyettesítheti, vagy a férj ideiglenesen más nőt vehet maga mellé. Így fejlődik a család a társadalmi szervezet állandó alkotó elemévé. Feje: eszméjének minden egyes képviselője, s halálával fiai, vagy rokonai lépnek helyébe. Teljesen persze csak a földbirtok megszilárdulásának idején fejlődhetett ki ez a rend; de gyökerei az ősidőbe is visszanyúlnak.

A görög ősvallás pásztor- és vadásznép vallása, s valószinűleg már a mykenei kor virágjában magas fejlődési fokra ért. Mindenekelőtt természetvallás; az ős-istenségek nem egyebek, mint természeti hatalmak, melyek bizonyos körben hatnak, s melyeket bizonyos hagyományos szertartásokkal tisztelnek. Eredetileg nem voltak egyebek ez egyiptomi községek istenei és a sok semita isten sem; valamint ezek határozott helyen lakoznak, és kövekben, fákban, állatokban nyilatkoznak meg, úgy a görögök is kezdetben azokat a tárgyakat tisztelték, a melyekben hitök szerint az istenség megnyilatkozott. Égből hullott kövek, mint fetisek, egészen közönségesek. Spártában a Dioskurokat két, keresztléczczel összekötött deszka alakjában tisztelték. Még elterjedtebb volt az a felfogás, hogy az istenek állatalakban mutatkoznak, Argosban a «tehénszemű (boopis) Herát», azaz Iot, tehénformában tisztelték, s azt mesélték róla, hogy Zeus bikaformában termékenyítette meg; Athene Athén fellegvárában kígyó alakjában székel, s valószinűleg az istenek szent állataiban, Zeus sasában, a «bagolyszemű» (glaukopis) Athene baglyában, a samosi Hera pávájában, Aphrodite galambjában stb., is maguknak az isteneknek kezdetleges alakjait kell látnunk. Azonban ősidőktől fogva mindig mutatkozik a fejlődés az istenek emberi alakban való elképzelése felé is. A trójai és mykenei romok közt talált számos agyag és kőfigurákban, melyek kezdetleges emberi és állati alakokat ábrázolnak, ezen őskor bálványait kell látnunk. Ennyiben megegyezik a görög vallásos felfogás a keleti népekével; de van fontos különbség is a görög vallásos felfogás és a keleti népeké közt, s ez az, hogy a görögöknél nem egyes törzsek külön istenségei képezik a fejlődés kiinduló pontját. Az indogermán ősidő felfogása tovább él náluk abban, hogy a törzsek elaprózódása ellenére is minden törzs egyformán az ég istenét, Zeust, tiszteli első sorban. De az indogermán Djâus alakja a görögöknél tovább fejlődött: nemcsak az ég ura ő, hanem a földé is; s egyúttal ő a legfelsőbb erkölcsi hatalom is, a jogi és erkölcsi világrend őre. Különös oltalma alatt állanak a «Zeus nemzette» királyok; csodás jeleivel (diosemeia) tudatja akaratát az emberekkel. A többi istenek mind ő alája vannak rendelve.

Jellemző sajátsága még a görög vallásnak, hogy a természeti változásokat mint az istenek személyes éleményeit fogja fel. A semitáknál nincs meg ez a felfogás, mert náluk a törzs istenének eszméje él előtérben; az egyiptomiáknál a vallás kivált a nap szabályszerű, rendes napi mozgásához füződik, az árjáknál a zivatar küzdelméhez a derűvel. A görögöknél a szabályszerűen és háborítatlanul nyilvánuló természeti erők tisztelete csak másodsorban fontos; a napisten, holdisten, sőt még az anyaföld is, mind a mythoszban, mind a kultuszban egészen háttérben állanak. Az ő képzeletükre a természeti jelenségek váltakozása, a létnek és enyészetnek örökös körforgása hatott. A természet ébredésével felélednek az istenek is, megjelennek az embereknek, diadalmasan megküzdenek a sötétség, szárazság, halál, enyészet ellenséges hatalmaival; ha ellenben a tél elérkeztével meghal a természet, akkor ellenségeik legyőzik az isteneket, s ezek meghalnak. A legősibb hittől az a felfogása, hogy az istenek meghalnak, épen nem idegen. De persze a tavasz megjöttekor újra feltámadnak, – haláluk nem tartós, mert hatalmasabbak, mint az ellenséges erők. A kisázsiai vallásban mindig uralkodó maradt ez a felfogás: a görög vallásból mindinkább kiforr, kivész, s az örökkévaló, halhatatlan istenség mindig hatalmasabban emelkedik a természeti jelenségek változásai fölé. A mi azelőtt eleven hit volt, mythoszszá, az istenek legrégibb, éleményeit előadó mesévé vált, s alapjai eltüntek a vallásos tudatból. Pedig ezen a felfogáson alapult az istenek kettős természetében való, ellenmondónak látszó hit is. Az emberekkel szemben ugyanis az istenek az erkölcs és jog védői, kik minden vétket megtorolnak; de ők maguk mégsem erkölcsi erők, mert hiszen a természetben nem az erkölcsi törvény uralkodik. Azért a főisten saját atyja ellen kél harczra, elveszi saját nővérét, nem irtózik semmi cseltől és erőszaktól, követi a szeszély, szeretet, gyülölet természetes ösztöneit. A naiv ember elfogadja ezt az ellentétet, s nem okoskodik rajta, mert igazságát mindennap tapasztalja. A többi természet-istenek is ilyen kettőstermészetet mutatnak. A helyi istenek mythoszaiban is ugyanezen felfogás ismétlődik, egyes külön alakokon, melyek csak szűk körben voltak a vallásos hit tárgyai: ezek az istenalakok, mint pl. Herakles, Theseus, Oidipus, Odysseus alakja (a ki távol népekhez, még az alvilágba is elvándorol, nagy időre nyomtalanul eltünik, de aztán megtér, hogy diadalmaskodjék) a közönséges görög vallás kifejlődése idején herosokká sülyednek alá, kiknek csodálatos éleményeiről sokat énekelnek a költők (v. ö. a 89. lappal). A szántásvetéssel és a szőlőműveléssel való különös viszonyban ugyanez a felfogás nyilvánul Démétér és Persephone, s Dionysos kultuszában is, melynek kezdetleges alakja s alapjai már az ősidőkben feltalálhatók.

Az u. n. Otricolii Zeus, a vatikáni muzeumból.
(Állítólag Pheidias eredetijének Lysippos utáni korban készült másolata)

Knidosi Demeter.
(A British Museumban. Praxiteles iskolájának műve)

Dionysos-mellszobor.
(Róma, Capitolium)

Némileg más felfogása nyilvánul a természet életének Artemis és Aphrodite istenasszonyok alakjaiban. Artemis (= «a levágó») a vadászatnak, vagyis inkább a vadásznak istennője, a vad, míveletlen természet úrnője, ki erdőkben s hegyszakadékokban lakozik, s a vadakat kormányozza. Megveti az elpuhító szerelmet, embervért kiván (Iphigenia), megsemmisíti az őt megsértő vadászt. Nyilai nyavalyát, halált hoznak, s kivált éjtszaka működik. Aphrodite, a «mosolygós,», kinek tiszteletében a keleti befolyást utóbbi időben nagyon túlozták, szintén eredeti görög istenalak, Artemis tökéletes ellentéte, s épen azért rendesen vele ugyanazon helyen tisztelik. A művelődéshez eredetileg neki sincs semmi köze, de ő a békés természeti élet istenasszonya, kivált a fejlődésé és a nemzésé. Gyülöli a hadi lármát, a szerelem az ő eleme.

A milói (melosi) Aphrodite.
(Páris, Louvre. Alexandros v. Agesandros műve, talán még a III. századból Kr. e.)

Versaillesi Diana (Artemis).
(Páris, Louvre. Állítólag pergamoni eredetinek másolata)

A görög vallásos felfogásnak azon megkülönböztető sajátsága, hogy isteneit az emberi élet bizonyos ágaival összefüggésben képzeli, mutatkozik kivált a pásztoristenek alakjaiban, Apollonban és Hermesben is. Apollon eredetileg a cserény (apella) istene, valóságos pásztortypus. Énekel, cziterázik, az orvostudományban is jártas, szerelemre hajlandó; vadászat és küzdelem is eleme, megfékezi Pytho sárkányt. Mint a legfontosabb birtok oltalmazója, Attikában és Ioniában egyúttal Zeus mellett a ház és család istene is. (Apollon patroos). Mint pásztor, a vadászistennőnek, Artemisnek, testvére; halált is oszt, úgy mint Artemis. De nemcsak pásztor-, hanem természetisten is, jóllehet csak másodsorban, olyan, a milyennek a pásztor előtt nyilvánul: a természet eleven erejének képviselője, s a világosság istene (későbbi időben azért napisten is). Minden emberi vonásai mellett is mindig megőrzi isteni méltóságát: ő a görög istenvilág legtisztább és legfenségesebb alakja. Hermes az útszélen vagy a legelőn felállított kőrakásban (herma) lakozik, mely később emberfejjel és nemzőrészekkel ellátott kőoszloppá alakult át. Ő is a nyájak istene, eredetileg Apollon párja. De mindenütt nyersebb és emberibb mint Apollon. Furfangos, mint az ügyes pásztor, ért a csaláshoz is, szeret minden nyereséget, jó futó, s mindig helyén van (azért ez eposzban az istenek hirnöke). Sötétben működik; ő az álom istene, s mint ilyen, a másvilággal is összefüggésbe került. Még eltorzítottabb formában még egyszer előkerül Pán isten furcsa alakjában. Eredetileg tán Poseidon is pásztoristen, legalább ősrégi kultuszának szinhelye erre mutat; a források és folyóvizek istene lehetett, – de később általában mint a tenger urát tisztelték.

Belvederei Hermes. (Róma, Vatikán).
(Lysippos előtti korban készült eredetinek másolata)

Poseidon.
(Róma, Chiaramonti muzeum)

Hephaistos.
(Róma, Ghiaramonti muzeum)

Mennyire uralkodott az említett felfogás a görögök egész vallásos képzeletén, mutatja továbbá az, hogy a legrégibb kézműveseknek, a fémműveseknek is megvan a maguk istene, Hephaistos, egyúttal a tűz istene is, és utóbbi minőségében Attikában (Prometheus) és Lemnos szigetén általános tiszteletben részesült. Sánta, mert kovácscsá sánta is lehet, ha erős karja van, épen úgy, mint vak énekessé, ha különben arra való.

Jellemző még a görög vallásra nézve a hadistennek, Aresnek alakja. Ares nem a diadalosztogató-isten, – ez más istenek, főleg Zeus hatáskörébe tartozik, – hanem csupán a harczi zajban és zürzavarban nyilvánuló isteni hatalom. Szélcsap, hol ide, hol oda szegődő isten, kinek nincs helye a törzsek kultuszában; a hol mégis mutatkozik, mint pl. Thebában, Spartában, Argosban, ott későbbi eredetű.

Az u. n. Ludovisi Ares. (Róma).
(Állítólag Lysippos-féle eredetinek későbbi másolata)

Mindezen isteneken kívül, kik az emberi életre vannak befolyással, ismert a görög vallás olyan isteni lényeket is, kik kizárólag a természetben működnek; elismerte őket istenekül, de kezdetben nem adott nekik helyet kultuszában. Ide tartoznak a nap-, a hold-, a folyó- és forrásistenek, a sok tengeri és földi istenség; továbbá némely igazi (fennebb kifejtett módon keletkezett) heros, pl. Perseus, Niobe, eredetileg mindketten forrásistenek. Ezek, mint eredetileg helyi istenek, az epos befolyása alatt kifejlődött általános vallásba nem vétettek fel, s a köztudatban később mint félisten-forma lények szerepeltek. (V. ö. a 89. lappal.)

Az u. n. Ludovisi Hera. (Róma).
(Állítólag a Polykleitos-féle argosi szobor másolata).

Eredetileg szintén helyi istenségek, de a kik később általános tiszteletben részesültek, a régi Anyaföld-istennő két változata, Hera és Athene. Hera Argosnak tehénalakú Föld-istenasszonya. Eredeti természetét legnagyobb elterjedésében is megtartotta. Zeusnak, az égnek, egyedüli törvényes felesége; virágfakadás idején menyegzőjét üli vele, de csakhamar meghasonlik urával, s harczuk az egész világot betölti. Mint Zeus felesége őrzi a házasság szentségét és segédkezik a szüléseknél (Eileithyia). Elterjedését Argos mykenei korbeli hatalmának köszönheti. Athene az «athéni» istennő, a ki az odavaló fellegvárban székel és kígyó vagy bagoly alakjában mutatkozik. Harczias istennő, – hisz ő védi a várat, – lándzsát csóvál (Pallas) jobbjában. Lassankint minden görög város eredeti védőistenségének helyére lépett, s ez a tény Athénnek korai hatalmára és tekintélyére mutat.

Velletriben talált óriás Athene szobor.
(Louvre). (Az első római császárok idejéből).

Meg kell még jegyeznünk, hogy a kultura minden fejlődése nyomot hagy az istenvilágról alkotott felfogáson. Azért a görög istenek a fejlődés későbbi fokán sokszor egymás hatáskörébe vágnak, alakjaik körvonalai gyakran elmosódnak. A megtelepedést követő két legközelebbi lépés a kultura terén a tengeri kereskedés meg a földmívelés kifejlődése volt. Mind a kettővel vele járt az istenek megfelelő fejlődése. Nevezetesen, mennél inkább fejlődik a tengerészet, annál szorosabb összeköttetésbe lépnek az istenek is a tengerrel. Első sorban Poseidon, de aztán Apollon, Athene, Dionysos és a Dioskurok is tengeri istenekké válnak. A földmívelés fejlődésével pedig Apollon a mezei termények őrzője, a sáskák, egerek, rozsda ellensége is lesz, Athene az olajfát veszi oltalma alá, Demeter a földmívesek főistenségévé válik, Dionysos is, kezdetben Zeus mellékalakja (l. f.), később a szőlőművelők istenévé fejlődik, annyival inkább, mert az ő későbbi alakjának kifejlődésére idegen, thrák és kisázsiai elemek is befolyással voltak. A kézművesség fejlődésével Athene még a kézimunka és ipar istenasszonyává is válik.

A földöntúli életről való nézetek épen olyan homályosak a régi görögöknél, mint a való életben a visszaemlékezés a kimult nemzedékekre. A halál felbontja a lélek és a test közt való összeköttetést, – a test tönkre megy, a lélek pedig bizonytalan, árnyékszerű féléletet folytat lenn, a «láthatatlan isten» (Hades) országában. Ennek az erőtlen, élettelen másvilági létnek kietlenségén bizonyos szertartásokkal segítenének, úgy mint más kezdetleges népek is: a halottal vele temették el kedves fegyvereit, lovát, házieszközeit, sőt valószinüleg emberi áldozatokkal is kedveskedtek neki; legalább Achilles áldozata Patroklos máglyája mellett e szokás kezdetben való általánosságára mutat. (Rohde).

A görög őstörténelem ezen legrégibb korszakából Schliemann Henrik ásatásai számos emléket hoztak napfényre az Aegeus-tenger partvidékein, különösen Trója, Tiryns és Mykene romjainak legalsó rétegeiben, Kyprosban és a többi szigeteken, melyek bizvást a legrégibb görög kultura emlékeiül vehetők; a leletek ugyanis azt bizonyítják, hogy ebben az időben, 2000 körül Kr. e., mikor még a keleti és nyugati part lakóinak nemzeti vagy épenséggel politikai összetartozásáról szó sem lehet, az Aegeus-tenger összes partvidékein mégis azonos, eredeti (autochthon) kultura virágzott. Érdekes ez a tény azért, mert egyrészt arra mutat, hogy ebben az időben a phoeniciai kereskedők még nem voltak járatosak az Aegeus-tengeren, másrészt, hogy a keleti és nyugati part és a szigetek közt ebben a korban is élénk tengeri közlekedésnek kellett már fennállnia. Ezt a kulturát a legfontosabb lelethely szerint trójai kulturának szokás legujabban nevezni. A ránk maradt emlékek romokból, sirokból, házieszközök maradványaiból, fegyverekből, ékszerekből állanak, melyek a kőkorszaknak a rézkorszakba való átmenetét mutatják. Kő- és csonteszközök még közönségesek, de (ritkán kevés ónnal kevert) rézből való tűk, árak, kések, gyürűk is előfordulnak. Jellemző alakjuk van az agyagedényeknek, melyek láthatólag mindennapi használatra készültek. Majd mind puszta kézzel vannak alakítva, s még festetlenek. Alapformáik nagyon egyszerűek, többnyire a golyóból fejlődöttek. Nyilásuk harántosan csapott, kanálformájú (l. a mellékleten a 17–19., 29. ábrát). A fülek idomtalanok, helyettük gyakran kis, függőleges irányban átfurt toldalékok vannak az edények oldalán a felakasztásra való zsinór belefüzésére (L. a 4, 24, 60. ábrát), mert a legtöbb edénynek nem lapos a feneke, s így szabadon nem volt felállítható. Máskor három vagy több lábat készítettek az edényre, különösen a főzőedényekre. (L. a 9, 15, 21, 29. ábrát). Rendesen simára vannak csiszolva, s néha fénylő mázuk is van. Diszítésükre csak beléjük karczolt, igen kezdetleges vonások szolgálnak, azok sem mindig. Az edények gyakran az emberi vagy állati testnek durva utánzatai, melyen a szemek, orr, homlok, fülek, mellbimbók és köldök, néha a karok is felismerhetők. (L. az 1, 15, 20, 36. ábrát). Elég gyakoriak a sajátságos keverékalakok is, melyeken több edénytestnek egy nyilása, vagy egy edénynek több nyilása van (l. a 11, 20, 29, 33. ábrát). Thera szigetén festett ékítményű edényekre is találtak, melyek szintén régiebbek a mykenei kornál. Mind az edények, mind ékítményeik természetesen mindig igen kezdetlegesek, bár a korszak több száz éves hosszúságának megfelelőleg észrevehető fejlődést is mutatnak. A trójai és tirynsi leletek a legkezdetlegesebbek, a kyprosiak, úgy látszik, későbbiek. Legfejlettebbek ez időben a szigeti leletek: ezek már átmenetet mutatnak a mykenei kultura felé; de viszont míg a mykenei kultura a következő korszakban hatalmasan kifejlődik, addig a szigeti kultura, de a trójai és kyprosi is, jóformán a régi fokon marad egészen a görögöknek az illető helyen való megtelepedéséig.

Schliemann ásatásaiból: Trójában talált fegyverek, ékszerek és edények.
(A berlini iparmúzeumban lévő eredetiek után rajzolta Rehlender G.)