Schliemann hisszarliki ásatásaiból. Trója fellegvára falainak alapozása a délnyugati kapu mellett.
III. FEJEZET.
A keleti befolyás kora. A mykenei kultura és elterjedése. A görög gyarmatosítás.
Az úgynevezett trójai kultura legalsóbb rétegét a Kr. előtti második évezred folyamán egy új művelődés váltja fel, melyet arról a helyről, a hol legelőször és leggazdagabb fejlődésben mutatkozott, mykenei kulturának szokás ujabban nevezni, s mely legfőbb virágzása korát ez évezred közepe táján érte el. Ez a kultura az eredeti trójai őskulturán alapul ugyan, és annak folytatása, de a mellett határozott és mélyreható keleti befolyás is fejlesztette, mint az emlékek részint Egyiptomra, részint Babylonra utaló elemei szembeötlően bizonyítják. Ez a keleti befolyás igen fontos lépést jelez Görögország és az ó-világ történelmében; az egész további történelmi fejlődés ezen az összeköttetésen alapul; a közép-tenger vidéke, a nyugat, most lép először viszonyba azzal a történelmi és kulturális élettel, mely azelőtt csupán Egyiptomra és Előázsiára szorítkozott.
Ez az összeköttetés két úton jött létre: a tengeren a phoeniciaiak, a szárazföldön, Syrián és Kisázsián át a khitik (vagy hittiták) közvetítésével. A khitik, kik az északi-syriai apróbb államokból a tizennegyedik és tizenharmadik században fennállott nagy Khiti-birodalmat alapították, a babyloni hatás közvetítői voltak a görög czivilizáczióra nézve. De ennél a befolyásnál régibb és fontosabb a phoeniciaiak tengeri befolyása. Mikor kezdődött ez a befolyás – azt nem tudhatjuk; csak annyi bizonyos, hogy a tizenhatodik században, az új egyiptomi hódítás kezdetekor a phoeniciaiak már teljesen hatalmukba kerítették a középtengeri kereskedést.
A phoeniciaiak tengeri útjai valóságos felfedező utak voltak, melyeknek világtörténeti fontossága a maguk korában kiállja a versenyt Amerika felfedezésével vagy Afrika első körülhajózásával. Maga az utak története teljesen elveszett ránk nézve; mi csak az eredményekből itélhetünk. Felfedezéseiket kétségkívül nagy kivándorlások követték az anyaországból. De a felfedezett területek sokkal terjedelmesebbek, a syriai partvidék sokkal kisebb kiterjedésű és népességű volt, semhogy gyarmatosításaik állandó jellegűek, a spanyol vagy angol gyarmatosításhoz hasonlíthatók lettek volna. Megelégedtek egyes, különösen alkalmas parti helyek, vagy még inkább a part mentén közel fekvő kis, könnyen védhető szigetek elfoglalásával, s onnan a bennszülöttekkel kereskedést űztek, mindaddig, míg a bennszülött lakosság nyakukra nem nőtt, vagy hatalmas vetélytársaik nem támadtak. Így magyarázható, hogy később a földközi tenger legnagyobb részéből nyomtalanul eltüntek, olyanformán, mint a portugállok Indiából, vagy a hollandusok Észak-Amerikából. Nagyobb tömegekben csak Kyprosban és Észak-Afrikában telepedtek meg, – az Aegeus tengerben nagyon kevés azon helyek száma, (ilyen kivált Rhodos), a hol phoeniciai telepek teljes biztonsággal kimutathatók. A legujabb kutatások ebben a tekintetben nagyon conservativ álláspontot foglalnak el a néhány évvel ezelőtt nagyon is nekilendült, mindenütt és minden téren phoeniciai befolyást találó kutatásokkal szemben, s a phoeniciai hatást sem a kétes helynevekkel, sem a görög mondák és vallás állítólagos phoeniciai elemeivel2 nem igazolják többé, hanem majdnem kizárólag csak a ránk maradt mykenei korbeli emlékek egyiptomi elemeiből bizonyítják, melyeket mások, mint a phoeniciaiak, aligha közvetíthettek a görögökkel.3 A phoeniciaiak a görög területen sokkal kisebb tömegekben és kisebb hathatóssággal léptek föl, semhogy valaha igazi fönnhatóságot gyakorolhattak volna a bennszülött lakosságon, vagy hogy épenséggel szolgaságba dönthették volna őket. Ez az oka, hogy utazásaik itt csak élénkítő, fejlesztő hatással jártak, emelték a vidékek jóllétét, fokozták életszükségleteiket.
Schliemann hisszarliki ásatásaiból. Trója fellegvára falainak alapozása a délnyugati kapu mellett.
A görög partszegélyen keletnek nyiló öt öböl mindenike sok nyomát mutatja a phoeniciai befolyás alatt álló mykenei kulturának, de igazi hazájává mégis csak a középső Argos vált. Innen terjedt el, úgy látszik, az északi és déli partok mentén s a tengeren át a szigetekig, sőt Trójáig és Kyprosig. A nyugati parton semmi nyoma, még Korinthos vagy Olympia sem játszik semmi szerepet a századokig virágzó kulturában. Ennek a kulturának legjellemzőbb és alapvető sajátsága a fémkereskedés, fémipar és fémművesség kifejlődése. A közönséges cserekereskedésben ezentúl is a marha az értékmérő: de az érczárúk, különösen az érczfegyverek, a legdrágább, legkivánatosabb birtokká válnak. Ezek adnak módot befolyás, hatalom, barátok szerzésére, bátor harczosok toborzására, az uralom megszerzésére és megtartására. A «királyi kincstárak», hiresekké válnak felhalmozott aranyukról, mert a megnyilt kereskedelmi közlekedés főjövedelme első sorban a törzsfőket illette, kikből ettől kezdve hatalmas és gazdag királyok fejlődnek. A régi egyszerű telepek helyén megerősített királyvárak, paloták, hatalmas sírboltok emelkednek. A királyvárak rendesen nem közvetlenül a tenger partján, hanem kissé beljebb, nem túlságosan magas, önálló dombokon épülnek, biztos és kényelmes kereskedelmi középpontul; körültük alsó-városok keletkeznek, melyeket az élénk kereskedés e régi korhoz képest nagy terjedelműre növel. Ilyen fekvése van Tirynsnek, még inkább Mykenének, ilyen az athéni Akropolisnak, ilyen a Schliemann-felfedezte «második városnak», a mykenei korbeli trójai «királyvárosnak». A vár szerkezete is mindenütt hasonló. Ha régibb telep helyén alapult, mint Trójában és Tirynsben, akkor kiegyenlítik és feltöltik a talajt. A várhalmot fallal veszik körül, melynek alsó része faragatlan, hatalmas (3 méter hosszúságig menő) terméskövekből áll; ezek az ú. n. Kyklops-falak, melyet építését a későbbi monda természetfölötti lényeknek tulajdonította. Ezek a falak olyan vastagok, hogy néhol, pl. Tirynsben és Mykenében (valószinűleg rakodóknak szánt) folyosók és kamarák vannak bennök. A felső falak gyakran napon-szárított téglából vannak építve, pl. Trójában, s az athéni Pelargikon falai; Mykenében ellenben nagy, sokszögletüre (az oroszlánoskapun koczkaalakúra) faragott kövekből. A főkapuhoz széles kocsiút vezet, a bemenet tornyokkal van megerősítve; kívüle rendesen van egy másik; kisebb bejárás is. Az erősség közepén áll a királyi palota, kapuforma kiugró részszel, mely az őrség helye lehetett. Ezen át egy nagy, nyilt (Tirynsben oszlopcsarnokkal körülvett) udvarba juthatni, melynek közepén Zeus Herkeios oltára áll. Egy nyilt csarnok innen (Tirynsben és Mykenében még egy előtéren át) a palota főrészébe, a nagy férfiterembe vezet. Itt van a házi tűzhely, itt gyűl össze a király udvara tanácsra és étkezésre, játékra és tánczra. E körül számos kamara és folyosó huzódik, köztük a fürdőterem is. A palota egy másik, teljesen elkülönített részét többnyire az «asszonyház»-nak tartják.
Mykene fellegvárának romjai
(Gailhabaud után).
Schliemann ásatásaiból Hissarlikban (a régi Trója helyén): a déli kapu maradványai.
a) harántfalak a kapu helyével; b) oldalfalak c) a római Propylaeum alapzata.
„Atreus kincsesházának” bejárata.
(Gailhabaud után).
A királyi sírboltok rendesen a várak mellett vannak. Ezek vagy egyszerű aknasirok, mint a mykenei hat sír, vagy sziklafalba vágott kamarák, melyeknek nyilását befalazták. Ebből a fajtából fejlődött ki a typikus mykenei korszakbeli királysír, a kúpos sírbolt. Ez valamely sziklafalmélyedésben, folyvást fogyó átmérőjű concentrikus kőgyürűkből szokott épülni, úgy, hogy felül méhkasszerűen boltozódik, s legfelső nyilását óriás nagyságú kőlap zárja el. Az egész építményt földdel fedték be. Maga a kúpos épület csak a halotti szertartást tartók gyülőhelye (Rohde), a sír a mellette lévő négyszögű kamara. Falai itt-ott díszesen ékesítve vannak. Ilyen kúpos-sírbolt egész Görögországban igen sok van, magában Mykenében hét, egy-egy Argosban, Amyklaiban, Attikában, Orchomenosban, sőt még Pagasaiban is, Thessaliában. Leghatalmasabb és valószínűleg legrégibb is köztük az «Atreus kincsesháza» néven ismeretes mykenei sírbolt (l. a képet), ehhez legközelebb áll az orchomenosi.
„Atreus kincsesházának” alaprajza.
(Gailhabaud után).
Az építészet természetesen még igen fejletlen technikát mutat; boltozatot még nem szerkesztenek. A kapuk és ajtók felső részének építéséről a mykenei oroszlánoskapu világos képet ád. (l. a képet).
A régi állami és társadalmi rendnek mindenütt, a hol a mykenei kultúra uralkodott, tehát a görög félsziget keleti felén, nagy változáson kellett átmennie. Az említett hatalmas építkezések csak olyan királyoktól telhettek, a kik, akár az egyiptomi fáraók, nagy tömeg munkáskéz felett korlátlanul rendelkeztek. Ez a korszak a királyi hatalom virágkora Görögországban; a homerosi «királyok» a mykenei kor történeti uralkodóitól egyik legkiválóbb történetíró (Meyer) szerint ismét olyan távolban állnak, mint a népvándorlási királyoktól vagy Nagy-Károlytól a Nibelungok lovagállama. Az ipar és kereskedés fejlődésével a nép tagozódásában is nagy változásnak kellett beállnia. A nép egy része szolgaságba sülyedt, a földbirtokosságot meg nemességgé kezdi fejleszteni a királyi hatalom. Egyes görög törzsek katonai felsőbbségének alapja is már ebben a korban szilárdul meg. A kor harczi módjában és eszközeiben külföldi és belföldi elemek érdekesen keverednek. A harcziszekerek használata keleti szokás, mely Görögországban is fejlesztette és fokozta a keletkezőfélben lévő nemesség és az alsóbb rendűek közti különbséget. Ellenben a kard nemzeti görög fegyver, a görög harczosok ismertetőjele még a keleti emlékeken is. Fontossága abban is áll, hogy a védőfegyverek további fejlődését, sisak használatát teszi szükségessé.
„Atreus kincsesházának” belseje.
(Gailhabaud után).
A kor fejedelmei között a vezető szerepet az argosi sík királyai viszik. Mykene és Tiryns kétségkívül egy király uralma alatt állott; kétfelé szakításuk későbbi elbeszélések mesterséges megegyeztetésére irányuló törekvéstől ered, melynek már az Iliasban is nyoma van. Századokon át együtt virágoztak, de valószinűleg Mykene volt, talán hűvösebb, kellemesebb éghajlata miatt, a királyok főszékhelye. Különben azok a dynastiák, melyekről a monda szól, mind mesések. Agamemnonnak semmi köze Mykenéhez; ő eredetileg spártai isten, és csak a Helenamythosznak a trójai mondával való összeolvadásakor sülyedett heroszszá. Az argosi királyok uralma egész az Isthmosig kiterjedt: erre mutat az Argosból egészen Közép-Görögországig vezető úthálózat, mely semmi esetre sem a gyalogos vagy öszvérhátas kereskedés érdekében, hanem a harcziszekerek számára készült. A későbbi Sparta területére is kiterjedhetett fönnhatóságuk, s Argos és Sparta homerosi kapcsolata valószinűleg történeti alapú.
„Atreus kincsesházának” átmetszete.
(Gailhabaud után).
Theba, mely város természetes középpontja a boiotiai síkságnak, nem phoeniciai telepedés, mint a későbbiek hitték. Helyzeténél fogva korán hatalmassá válhatott. Erre mutat (a «heten Theba ellen» féle mondában fennmaradt) Argosszal való háborúja, melynek történeti alapja lehet. A Boiotia (= marhaország) név, mely nem törzsnév, hanem földrajzi egységet jelöl, csak akkor keletkezhetett, mikor az odavaló törzsek egyesültek s nyelvük is közössé vált. Az orchomenosi «minyek» valószinűleg nem egyebek a boiotiai görög nép egyik régi, hatalmas törzsénél. A Kopais-tó keleti sarkán egy hatalmas, mykenei módra készült vár, királyi palota és város romjai látszanak, melynek később még a neve is elenyészett.
A mykenei ásatások eredményéből: eszközök, ékszerek, fegyverek.
(Schliemann: Mykene.)
1. Aranypléhvel borított fagomb, rajta vésett ékítmények, 1/2 természetes nagyságban.
2. Arany korona, vert művű pajzs-szerű ékítményekkel, 1/6 természetes nagyságban.
3. Arany karperecz, rajta arany virág-diszítmény, mely laposfejű ezüst peczekkel van egy, a karpereczhez forrasztott ezüst lapocskához hozzá erősítve.
4. 5. 6. Vert arany ékszerek, állatdiszítményekkel (4. hattyúk, 5. hippocampus, 6. pillangó). 1/2 természetes nagyságban.
7. Bronzkard. Kb. 1/6 természetes nagyságban.
8. 9. Vastag négyszögű aranydrót-tekercsek, természetes nagyságban.
10. Terracotta edény, sárgás és vöröses csíkokkal és fekete vonalakkal diszítve. 1/2 természetes nagyságban.
11. Ezüst korsó, 1/4 természetes nagyságban.
12. Nagy, tömör-arany kétfülű (az egyik letört) serleg, rozettákkal és félgömbforma gombocskákkal diszítve. Súlya 2 klgr. 1/4 természetes nagyságban.
13. Csigavonalakkal ékesített kancsó 1/20 nagyságban.
14. Tarkán diszített golyóforma terracotta edény, két füllel, s nyaka mellett külön, kéményforma szájjal. Kb. 1/8 nagyságban.
15. 17. és 24. Vertművű arany ékszerek, levél, virág és pillangó alakban. 1/2 természetes nagyság.
16. Vertművű arany halotti álarcz. 1/6 természetes nagyságban.
18. és 23. Aranyozott ezüstpálczák, szépen köszörűlt hegyikristály-markolattal, az első azonkívül vertművű ékítményes arany gombbal diszítve. 1/3 természetes nagyságban.
19. Tarkára festett asszonyformájú bálvány terracottából. 1/2 természetes nagyságban.
20. Csontdarab, vertművű arany diszítéssel. 3/16 természetes nagyságban.
21. Nyílhegyek obsidiánból, 7/16 nagyságban.
22. Arany fegyverakasztó, 3/32 nagyságban.
25. Ezüst tehénfej hosszú arany szarvakkal. Homlokán szépen diszített arany nap. Kb. 7/40 nagyságban.
26. Vésett munkájú arany gomb, valószínüleg kardhüvely ékítésére, 1/2 nagyságban.
27. Tehénformájú Hera-bálvány vörös diszítésű terracottából, 1/2 nagyságban.
28. Két aranymarkolatos bronzkard; a széttört hüvelyek diszítésére való gombok; két aranylemezke és egy átfúrt borostánykő-golyó. Síri lelet. 1/6 nagyságban.
29. Arany, vertművű ékesség, 1/4 nagyságban.
30. Kétélű bronz-szekercze felülről tekintve, 1/4 természetes nagyságban.
A mykenei kultura legészakibb székhelyének, Thessaliának kulturájáról is sok emlék tanuskodik, – de a kor történelmében csak másodrangú szerepet vihetett. Mondavilágának gazdagsága azzal magyarázható, hogy a görög isten- és hősmythosz fejlődésének első, alapvető stádiumát Aeolisban, Kisázsiában élte át, már pedig, mint fönnebb (l. 16. lap) kifejtettük, Aeolis lakossága thessáliai eredetű. Oichalia talán az egyedüli helye, mely e korban valóban létezett. A lapithák és kentaurosok aligha történeti nevek. A myrmidonokról nem tudni bizonyosat.
Éles ellentétben Thessaliával, s a többi eddig említett területekkel, Attika és Euboia úgyszólván semmi szerepet sem játszanak a korról szóló mondákban; pedig, hogy Attika e korban sem lehetett már jelentéktelen, bizonyítja az a tény, hogy Kisázsia szemben fekvő partjainak, a későbbi Ioniának korai gyarmatosításában neki volt legnagyobb része.
A kor kézműipara és művészi formái terén a réznek és a nemes fémeknek behozatala, és a fémtechnika kifejlődése nagy változást hozott létre kivált e görög félsziget államaiban (Trójában, mint fennebb l. 30. l. említettük, a haladás nem megy túl az átmeneti fokon). Az öntésen kívül ismerik a dróthúzás, forrasztás és kovácsolás technikáját. Serlegeket, tálakat, korsókat, főzőedényeket fémből, aranyból, ezüstből és rézből készítenek. Vékony aranylemezeket préselnek, és szétvágott darabjait ékszerekké, diadémákká, karpereczekké, fülbevalókká, kösöntyükké, hajtűkké formálják, vagy gombok, szekrények, fegyverek, övek beborítására használják. A fémtechnika egyes vívmányait tán a keletiektől tanulták; de a diszítés stilusa, jellemzetes és eredeti. Gombok, púpok, concentrikus, egymásba kanyarodó és fonódó körök, felgombolyított csigavonalak e stilus alapelemei. De levél-, bimbó-, rozetta-, pillangó-motivumok is előfordulnak, nemkülönben a különösen jellemző tintahal-motivum, az állat teste köré gombolyított szivókarokkal. Ez a fémstilus átmegy más művészeti ágakra; a falak, oszlopok diszítésére is, de különösen a fazekasipar készítményeire. A trójai kor kezdetleges formái eltünnek, az edények keleten szokatlan befestése általánossá válik. A fémstilus már ismertetett, szokott ékítményein kívül új elemek is mutatkoznak: vizicsigák, ludak, lovak, sőt kocsin vagy hadi sorban küzdő harczosok, persze nagyon kezdetleges rajztechnikával feltüntetve. Ezen eredeti fejlődéssel szemben nyilvánvaló keleti befolyásra mutatnak, még pedig phoeniciaira, az elefántcsont és üvegzománcz tárgyak, a palotafalak vésett alabastrom-bélése, a tőrmarkolatok berakott munkái, s a sirok bronzrozetta diszítményei, nemkülönben edényeken és fegyvermarkolatokon levő keleti tájkép- vagy növényelemek, lotos, papyrus, pálma stb., továbbá a keleti keverékstilus számos typusa, kivált a sphinx, meg az oroszlánvadászatok. Khiti közvetítésen alapuló babyloni typusok is közönségesek. Ilyen a mykenei vár bejárata felett czímerszerűleg egymásnak ágaskodó két oroszlán (az ú. n. oroszlánoskapun, l. a képet), ugyanott a szamárfejű fali-alakok, s általában a khiti művészetben ismeretes torzalakok, de valószinűleg még fantasztikusabban továbbfejlesztve: egyszarvúak, griffek, szarvast vagy marhát marczangoló oroszlánok, pegasusok, harpyiák, kentaurosok, satyrok; mindannyian csak továbbfejlesztett vagy épenséggel készen átvett művészeti typusok, melyekből a kor vallási felfogására semmi következtetést sem szabad vonni; a róluk ránk maradt mythoszok épen a typusok késő időben készült a mesterséges magyarázatai. Feltünő jelenség, hogy a nehéz fémmunkák és a kemény kőben való kisebb vésettmunkák a nagy mészkő-faragványoknál sokkal fejlettebb technikát mutatnak: ez épen abból magyarázható, hogy a művészet a külföldről importált kisebb műtárgyak utánzásán fejlődött, a nagyobb arányú faragványoknál nem lehetett már megállapodott typusokra támaszkodnia. De azért a ránk maradt emlékek mind belföldi készítményeknek látszanak; a külföldi mintákból egyet sem találtak görög területen.
A mykenei «oroszlánoskapu».
(Fénykép után).
Általában a mykenei művészet még vegyesebb természetű, mint a phoeniciai. Egészen ellentétes elemek békésen megférnek benne egymás mellett: a plasztikában ügyefogyott nyerseség, mely az első tapogatózáson túl nem haladt, a kisebb műtárgyakon és az ornamentikában a kezdetlegességen messze túlfejlődött technika; az építészetben természetes, de impozáns nagyszerűség, s mindenekelőtt tarka változatosságra, pompa és gazdagság kifejtésére törő ösztön. Mindent összevéve a görög kézműves és művész belső tartalom dolgában meghaladja a technikailag sokkal képzettebb phoeniciait, mert nem elégszik meg az idegen elemek átvételével, hanem határozott stilusérzékkel összeolvasztja őket; nem szolgai utánzó. A phoeniciai művészetet hagyományos routine, a mykeneit igazi elevenség, élet jellemzi.
A vallásos felfogás és szokások fejlődéséről e korban kevés újat mondhatni. A nagy számmal talált, – most már befestett asszony-, tehén-, lóalakok valószinűleg e korban is bálványok. Itt-ott az idegen vallásos felfogásból eredő kompozicziók mutatkoznak: ezeknek csekély vallásos jelentőségét fennebb említettük. Legtöbb módosulást a halotti szertartások mutatnak. A halott emlékére, mint az arra való kúpos-sirok bizonyítják, később is mutatnak be koronkint ünnepies áldozatokat (Rohde). A halott arczára aranyból való álarczot borítanak. Ez utóbbi szokás nagyon valószinűleg egyiptomi eredetű, – a többiek más népeknél is sokkal közönségesebbek, sem hogy eredeti fejlődésen is ne alapulhatnának. Feltünő, hogy a halott mellé tett eszközök nem igazi földi használatra való eszközök, hanem csak törékeny, vékony utánzatok: ez a jelenség a másvilági életnek már említett árnyékszerű, élettelen, az egyiptomiakéhoz hasonló felfogására mutat.
Valamint az e korbeli kultúra a kelettel való összeköttetésnek köszöni fejlődését, úgy valószinű az is, hogy a mykenei kor görög államai valamiféle politikai és kereskedelmi viszonyban is állották a keleti nagyhatalmakkal. III. Amenhotpunak, a XVIII. dynastia egyik fáraójának (1440–1400 körül) neve többször előfordul a mykenei és rhodosi emlékeken. Az sem lehetetlen, hogy Mykene és Orchomenos királyai egykor adófizetői voltak a fáraóknak (Meyer E.). Viszont mykenei tárgyak, kivált festett agyagedények a szigeti, sőt egyiptomi leletekben is elég közönségesek.
Trója virágzása, illetőleg a Schliemann-féle második városé, a «királyvárosé», Mykene és Tiryns virágzásával egy időbe esik, s mint kivált az ottani aranyleletek bizonyítják, a mykenei kulturán alapul. Ha van a homerosi eposzokban ránk hagyományozott görög-trójai háborúnak történeti alapja, akkor annak mindenesetre ebben a korban kellett lefolynia, mert abban a legújabb kutatók mind megegyeznek, hogy nagyobb görög seregnek a kisázsiai partra való átkelése, és egy nagy ellenséges város elpusztítása ebben a korban Görögország anyagi eszközeinek és politikai hatalmának teljesen megfelelő vállalat lett volna, másrészt pedig alig vonható kétségbe, hogy a «királyváros» elpusztítása ebbe a korba esik. De a háború históriai voltára nézve még nincs megegyezés a tudósok között. Az egyik (Busolt) lehetségesnek tartja, hogy a «királyváros» elpusztítása valami kisázsiai barangoló-törzs műve, egy másik (Pöhlmann) nem tartja lehetetlennek, hogy a trójai monda mégis csak az aeol-gyarmatosítás tényeiben gyökeredzik, Meyer Eduárd ellenben, kinek érvelése legmeggyőzőbbnek, szempontjai leggazdagabbaknak látszanak, csakugyan azt hiszi, hogy a trójai monda történeti magvát egy mykenei korbeli görög hadjárat képezi, jóllehet természetesen azt már ő sem tudja megmagyarázni, hogyan került kapcsolatba a város elpusztításának történeti hagyománya a Helena elrablásáról szóló természeti mythosszal.
A görög félsziget nyugati partszéleit, mint említettük, nem érintette a mykenei kultura; de annál feltünőbb, hogy messzebb nyugat felé Siciliában és Alsó-Italiában egyes leletek a mykenei kulturával való összeköttetésre mutatnak. Még érdekesebb, hogy a «sardana» nemzetbeli harczosok, kik I. Széti király idejétől kezdve (1360 körül) egyiptomi fáraók szolgálatába szegődnek, az egyiptomi emlékeken görögös fegyverzettel, többi közt kardosan vannak feltüntetve. Ha ezek a «sardanák», mint némely tudós hiszi, a sardiniaiakkal azonosak, akkor ezek az emlékek a mykenei kultura messze nyugaton való elterjedésére szolgáltatnak bizonyítékot.
Ugyancsak egyiptomi emlékek szerint II. Ramszesz és később III. Ramszesz (1280–1200) idejében észak felől valóságos népvándorlás tör először Syriára, azután az egyiptomi birtokokra, melynek III. Ramszesz épen a «sardanák» segítségével szab gátat. Ha kétséges is, vajjon szabad-e az ezen népek közt említett «Danauna» népen argosi danaokat, görögöket értenünk (az emlékeken e népek görögös fegyverzetet viselnek), annyi mindenesetre bizonyos, hogy a történetben e vándorlásnak nagy jelentősége volt. Itt kezdődik Európa emancipatiója: az egyiptomi és khiti uralomnak vége; Syriában és az Aegeus tenger partján önálló kis államok alakulnak. A nemzetközi viszonyok századokra elvesztik irányadó jelentőségüket.
A görög gyarmatosítás első nagy korszakát az eddig uralkodott felfogással ellenkezőleg a mykenei korba (a Kr. e.1300–1000 évre) helyezik a legújabb kutatások (Busolt, Beloch, Meyer, Pöhlmann), s tekintve a mykenei kor nagy kulturáját és a népesség természetes szaporodását, valószinűnek tartják, hogy a gyarmatosítás nem valami erőszakos, kivülről jövő nyomásnak következménye volt, hanem ősidőktől kezdve századokon át, lassanként haladt előre. Hogy leigázott nép az anyaországból hajóra keljen, s a tengeren túl terjedelmes területeken megtelepedjék, modern, az antik szokástól távol eső gondolat. A tengerentúli gyarmatosítás, ellenkezőleg, az anyaország virulását, s a vele való közlekedés folytonos fenntartását feltételezi. Valótlan tehát az a hagyomány, mely szerint Aeolis, Ionia és Kypros gyarmatosítása egy vállalat lett volna: akkor vagy tönkre ment volna a hódító nép, vagy nem szorítkozik csupán a tengerpartra, mint a spanyolok példája mutatja Mexikóban és Peruban. Positiv bizonyítékot szolgáltat az a kétségbe nem vonható tény, hogy Kypros és Pamphylia görög gyarmatosítása még a dór vándorlás előtti Peloponnesosból indult ki, s mindenesetre mélyen belenyúlik a Kr. előtti második ezredévbe.
Kisázsia partjait a görög hagyomány szerint ősidőkben károk és lelegek laktak, kik onnan a szigeteken, különösen a Kykladokon megtelepedtek. A legújabb kutatások valószinűvé tették, hogy mind a két nép indogermán faj volt; egymáshoz való viszonyuk azonban nem világos. Legvalószinűbb, hogy a lelegek kár partitörzs voltak. Csak itt-ott mutatkoznak egyes maradványaik a történeti időben is; a nép zömét kiirtották vagy magukba olvasztották a görög gyarmatosok. Azért a görög vallás alakulására nagy befolyásuk volt. Troastól Miletosig állott fenn egy jóslatadó Apollon isten tisztelete a görögök közt, ki valószinűleg kisázsiai isten, s kiben a görögök a maguk Apollonjára ismertek. Erre mutat, hogy Apollon az Iliasban a trójaiak védőistene: Az ephesosi Artemis sem más, mint a kisázsiai Istenanya, s Dionysos tiszteletében is sok a kisázsiai elem.
A gyarmatosítások hagyományos története a gyarmatosítás lefolyására és módjára nézve nagyon kevés felvilágosítást ád. Mind a mellett azonban világosan megkülönböztethető két, különböző vidékről kiinduló ilyen folyamat. Az egyik az északi, melyből az ú. n. aeol gyarmatok, a másik a középgörög, melyből az ú. n. ión gyarmatok származnak. Az aeolisi gyarmatok őshazája leginkább Thessalia és Boiotia vidéke; kétségtelenül igazolja ezt a nyelvjárások hasonlóságán kívül (l.16. lap) a mondavilág és sok helynév azonossága. De más görög vidékeknek is lehetett részük a gyarmatosításban; legalább erre mutat a peloponnesosi Helenamythosznak és az arkadiai Odysseusmythosznak az aeol-mondavilágba való belevonása. Főczélja és helye a megtelepedésnek Lesbos szigete, és a vele szemben fekvő teuthrasi és lydiai partvidék, egészem Ó-Smyrnáig, melyet később az iónok meghódítottak. Legbelsőbb, de elszigetelt telepük a szárazföld felé Magnesia. Északon kezdetben csak Tenedos szigetét sikerült elfoglalniok; az Ida-félsziget végleges meghódítása későbbi időbe esik. Az északi görög törzseknek a bennszülöttekkel folytatott harczaiból fejlődött ki az Achilles-monda, melyet az eposz később összekötött a trójai háború mondájával. Az ion gyarmatok közép-görögországú lakosok telepedései az Aegeus-tenger szigetein és a kisázsiai partszegély középső szakaszán. Fő-kiindulópontjai a telepedésnek mindenesetre Athén és Euboia, továbbá Peloponnesos keleti-partja. Az Athénnel való közösségre mutatnak a jogban és kultuszban lévő némely analogiák, az attikai törzsszerkezet (a négy phyle), az Apaturia nevű családi ünnep és Apollon Patroos kultuszának megléte a kisázsiai ión városokban. Különben maga a görög hagyomány (már Homeros) is elismeri az athéni eredetet; feltünő csak az, hogy az ión nemesi nemzedékek épen csak Athénből és Achaiából nem származtatták eredetüket, s a legtöbb királyi család Neleusra, a pylosi királyra, vitte vissza eredetét; a minek viszont az lett a következése, hogy az athéni eredet megmagyarázása végett Kodrost, e mesés athéni királyt, Neleus utódává tették. Az első telepedés szinhelyei a Kykladok lehettek; onnan nyomultak a települők Ikarián, Chioson, Samoson át a kisázsiai partra, a Chiosszal szembenfekvő hegyes félszigetre, melyen Klazomenai, Erythrai, Teos, Lebedos, Kolophon, Ephesos városokat alapították; a mykalei fokra, hol Priene és Myus feküdtek, s végül délen a miletosi félszigetre. Hozzájuk tartozott még északon a mindenfelül aeol városoktól környezett Phokaia. Kezdetben mindezen telepek nyelve nem lehetett egészen megállapodott; az ión nyelv és nemzetiség, sőt talán az ión név maga is, csak a települők összeolvadása után fejlődött ki (v. ö. a 16. lappal).
Összefoglalva e korszak jellemző vonásait, azt mondhatjuk, hogy ez a kor a görög történelem első szakaszának tetőpontját s egyúttal végét jelzi. Lefolyása alatt a görög törzsek élénk érintkezésben állottak a keleti államokkal és kulturával. A keleti befolyás alatt magasabb állami élet fejlődött, nagyobb politikai mozgalmak állottak be, melyek közül egyesek a mondában századokon át tovább éltek. A görögök e korban olyan kulturát teremtettek, mely, akármennyire befolyása alatt állott is a keleti kulturának, önállóságot és eleven életet mutat. A kor elején a szigeteken még idegen nemzetek laknak, s a phoeniciai nép az egyedüli kereskedő- és tengerészhatalom; lassankint azonban előnyomulnak a görögök a tengeren, először a szigetekre, aztán Kisázsia partjaira; az Aegeus-tenger görög tengerré válik, melyen továbbra is közlekednek ugyan phoeniciai kereskedők is, de vezető szerepüket örökre elvesztették. Telepeik, többnyire harcz nélkül, görög kézbe kerülnek. A görögök sikeresen nyomulnak elő egészen a messze phoeniciai vidékekig, Kyprosig és Pamphyliáig, s részük van a nyugati népeknek egyes terjeszkedéseiben Egyiptom és Syria felé. A keleti nagyhatalmaknak, Egyiptomnak és a Khiti-birodalomnak összeomlásával a kelettel való kapcsolat végül lazulni kezd; a keletről jövő politikai nyomás megszünik, s így a következő korszakban benne is, kifelé is lehetségessé válik a görög nemzetnek szabad, semerről sem korlátozott, természetes fejlődése.