I. FEJEZET.
A görögök eredete, őshazája, vándorlása; törzseik legrégibb megoszlása. Nyelvjárások.
A görög nép a maga legrégibb multjáról való felfogását és emlékeit ritka gazdagságban kifejlődött mythoszokban, legendákban és mondákban rakta le, melyeket sok századon át csak a költészetbe foglalt élő szájhagyomány közvetített a régieket felváltó ujabb nemzedékekkel. Ezek a mythoszok, legendák és mondák voltak egészen a legujabb időkig a görög őstörténetnek majdnem kizárólagos forrásai. De épen azért még csak két évtizeddel ezelőtt is nagyon hiányos fogalmat alkothattunk a görög nép őstörténetéről, mert a mythosz és monda szolgáltatta anyagnak legnagyobb része történeti szempontból teljesen értéktelen. A ránk hagyományozott anyag egy része tisztán mythikus vagy genealogiai mondaköltészet, más része a költői képzelet egészen szabad találmánya, ismét más része egyedül az epikus költészeten alapuló következtetés, vagy épenséggel aránylag késői korú okoskodás. A mondák tömkelegében itt-ott kalauzúl kinálkozik ugyan az összehasonlító világtörténeti módszer, mely megbízható hagyományok hiányában valamely nép történetére más, hasonló körülmények közt élt és fejlődött népek történetéből von következtetést. De a görögök őstörténetére nézve ezen, különben szintén csak a jelen században alkalmazott módszer sem nyujt egyebet puszta hozzávetéseknél, sejtelmeknél. A jelenlegi görög történetirás azonban magukra a görög régiségekből ránk maradt emlékekre is támaszkodhatik. Az ú. n. mykenei korszak nagyszerű építkezéseire és az ős-görög művészetre ugyanis az utolsó két évtized rendszeres kutatásai, melyeket főleg a fáradhatatlan Schliemann Henrik kezdeményezésének köszönhetünk, meglepő világosságot derítettek. Irott emlékeket (egynehány egyiptomi királynevet kivéve) ugyan nem sikerült felfedezni, vagy legalább megfejteni (l. 5. fejezet, 9. jegyzetét), de mindenütt egy aránylag magas fejlettségű kultúra nyomai mutatkoztak, melyekből ama korszak politikai viszonyaira is vonható némi következtetés. Természetes, hogy ez a következtetés sok esetben megbízhatatlan, problematikus: de annyit bízvást elmondhatunk, hogy a fejlődés általános menete mai napság már a homerosi költészeten túl, mintegy a Kr. e. második ezredév közepétől kezdve elég biztossággal fölismerhető és vázolható.
A görög nép a nagy «indogermán» vagy árja népcsalád egyik tagja, s néprajzi tekintetben az italiaiakhoz áll legközelebb, kikkel részletesen később fogunk megismerkedni. Ugyanazon nagy népcsalád tagjai voltak még az ó-kor történelmi idejében a thrákok, az illyrek, a kelták (az I. Kr. e. évezred kezdetéig tán még nyugati Francziaországon innen) és az akkor még ismeretlen germánok és lettoszlávok; ellenben más népcsaládokhoz tartoztak az Európa őstörténetében szerepet játszott népek közül az észak-afrikai mórok és libyaiak, az iberusok, a ligurok, talán az etruszkok is, és az akkor még ismeretlen finnek és rokonaik. Sokat elmélkedtek rajta a tudósok, mivel magyarázható meg az indogermán faj páratlan elterjedése? Hogyan eshetett az, hogy ez a népfaj a létért való harczot minden más fajjal szemben a történetelőtti időben is, a történetiben is mindig győztesen állta meg? Hogy területét folyvást szaporíthatta, s végtére övé lett a világ uralma? Minden egyes indogermán népre nézve, sajnos, nem áll módunkban e kérdésekre feleletet adni; – de a felelet különben is alig lehetne más, mint hogy el kellene ismerni e faj magasabb testi és lelki adományait, képességeit.
Őshazájukat, melyből csoportosan vagy egyenkint történeti lakóhelyükre vonultak, szintén nem sikerült ez ideig teljes biztossággal megállapítani a tudománynak. Voltak, még pedig nevezetes tudósok (Benfey, Latham), a kik Európában keresték; mások, – s ez volt a legutóbbi időkig az uralkodó felfogás, – Belső-Ázsiában helyezték el; legújabb időben azonban, különösen, mióta az összehasonlító-nyelvészeti vizsgálódások eloszlatták azt a sokáig fennállott balvéleményt, hogy a szanszkrit nyelv az összes indogermán nyelvek alapnyelve, igen tekintélyes tudósok déli Oroszországnak a Fekete-tenger, Kaspi-tó és Aral-tó táján lévő vidékét tartják az indogermán nép őshazájának is. A vándorlás iránya is vitás a legtöbb indogermán népnél, s többi közt a görögnél is. Annyit azonban el lehet már mondani, hogy idejét multa egyik hires régibb történetiró (Curtius Ernő) felfogása, mely szerint a kisázsiai iónok a kisázsiai fennsik felől vándorolva, a többi görög törzsektől függetlenül telepedtek volna meg Kisázsia partjain, s az európai Görögországban lakó ión törzsek az Aegeus-tengeren át onnan jutottak volna történeti lakóhelyükre. Sokkal valószinűbb, hogy az összes görög törzsek szárazföldi úton, a Balkán-félszigeten át vonultak későbbi hazájukba, jóllehet útjok részletesebb meghatározása mostanáig nem sikerült, s talán sohasem fog sikerülni.
A vándorlásnak ideje is teljes homályba vész, de a legújabb kutatások mentűl messzebbre szeretik tenni a történeti élet kezdetétől, s erősen kiemelik az ellenkező eljárás igazolhatatlan voltát. A görögöknél minden jel arra mutat, hogy a mykenei kultura kezdetei a Kr. előtti harmadik évezredbe is visszanyúlnak. Persze, akármikor foglalták is el későbbi hazájuk földjét, bizonyos, hogy találtak rajta régibb lakosokat, mert az emberi nemzetnek a földön való elterjedése olyan régi korba tartozik, hogy azzal szemben minden történelmi időszámítás semmivé zsugorodik össze. De történetileg semmiféle ilyen nép léte be nem bizonyítható. Kiirtották-e őket, magukba olvasztották-e, többé el nem dönthető kérdés. Magában a görög hagyományban, már a legrégibb logographosoknál (mesés történetiróknál) szó van ugyan bizonyos ősnépességről, a pelasgokról, kik állítólag Peloponnesosban, Thessaliában, Epeirosban, s Görögország más vidékein is laktak, s a modern tudomány sokáig hiába fáradozott e rejtelmes nép kilétének kiderítésén. De a legújabb kutatások kétségtelenné tették, hogy pelasg ősnép sohasem létezett, hogy igazi «pelasgok» csak Thessaliában éltek még a történeti időben is a Peneiosvölgyben, s hogy semmi okunk sincs ezeket a pelasgokat másoknak, mint tősgyökeres görög törzsnek tartani. «Őslakossággá» való átalakításuk csupán az aránylag késői genealogikus költészet műve.1
Magát a görög nemzetiségű őslakosságot az eposz az «achaiosok» néven foglalja össze. Sok vita folyt ennek az elnevezésnek történeti alapja felől is, de mind mai napig eredmény nélkül. Magában véve nem volna lehetetlen, hogy a mykenei korban létezett egy olyan általános név, mely a nemzet nagyobb részét egy egységbe foglalta össze; látni fogjuk, hogy a nemzet elaprózódása ebben a korban korántsem volt akkora, mint később. De nyelvi nehézségek bonyolítják a kérdést, s így, mint mondtuk, mai napig megoldatlan. Bizonyos csak annyi, hogy a tudomány mai álláspontján nem pelasgokról, achaiosokról és hellenekről, hanem egy és ugyanazon nemzetnek, a görögnek, különböző fejlődési fokairól kell szólania a történetirásnak.
Említettük fennebb, hogy a valószinűség a görögöknek szárazföldön, a Balkán félsziget északibb részeiről való bevándorlása mellett szól. Erre mutat a görög törzseknek az egész őskoron végigvonuló torlódása és húzása dél felé. Valamint a dórok, úgy Peloponnesos többi régi lakossága is kezdetben valószinűleg északabbra lakott. Jele ennek, hogy például Dodóna, Zeus és Dione ősrégi szenthelye és orakuluma, mely a görög világban mindig nagy tiszteletben állott. Epeiros közepén fekszik. A thessaliaiak is Epeirosból vonultak keleti hazájukba, pedig görögségük nehezen vonható kétségbe. A makedonok is aligha voltak egyebek, mint a görög népnek régi lakóhelyén megmaradt, s az ősrokonság tudatát elvesztett törzse.
A görög törzsek megoszlását egyrészt már ezek az ősidőben történt változások, másrészt különösen a későbbi nagy vándorlások annyira megzavarták, hogy arról a legrégibb időre nézve nagyon nehéz megbizható képet alkotni. De némi értesítést mégis adnak róla a homerosi eposzok rajzai. Az eposzok ugyanis nyilvánvaló módon törekesznek a népviszonyok rajzában minden olyan elemet kizárni, a mely a költők korának tudata szerint a hőskornál újabb korba esik: így különösen nem említik a dór vándorlást, s a thessaliaiak uralmát Thessaliában. Csakhogy az eposz értesítésével szemben is tanácsos kritikával eljárni, s mikor a legújabb kutatások nagyrészt mégis elfogadják a dór vándorlás történeti igazságát, ezt, mint látni fogjuk, (l. 48. lap) nem pusztán az eposz előadása, hanem fontos történeti hagyományok és kivált nyelvi különbségek alapján teszik. A görög törzseknek a gyarmatosítás kezdete előtti megoszlására tehát nem is az eposzok rajzai, hanem főképen a görög nyelvjárások vizsgálata vet legtöbb világosságot. Ha valamely gyarmatnak nyelvjárása feltünő megegyezést mutat valamely olyan szárazföldi területével, a melylyel történeti időben szorosabb kapcsolatban nem állott (például a kisázsiai Aeolisé Boiotiáéval), – akkor a rokonságnak okvetetlenül a gyarmatosítás (1300 Kr. e.) előtti időből kell származnia. Ilyenféle vizsgálódások alapján az összes görög törzsek két főcsoportra oszthatók. Az első az ú. n. északi eredetü csoport, melyhez a thessaliai, boiotiai és lesbosi æol nyelvjárások tartoznak. Feltünő rokonságot mutatnak ehhez az arkadiai és kyprosi nyelvjárások, a melyek valószinűleg a dór betörés előtti peloponnesosi nyelvjárás maradványai. Azaz, magának ennek az első nyelvcsoportnak későbbi területi megoszlása arra mutat, hogy egykor Thessalia, Boiotia és Peloponnesos egységes nyelvterület volt, s az egységnek a történet folyamán kellett valahogyan megszakadnia. Az ú. n. ión nyelvjárás az ősidőben alig lehetett egyéb, mint ennek az északi csoportnak egyik változata. A szárazföldön a későbbi időben csak Attika és Euboia tartoztak hozzá, de egyik területen sem uralkodott soha igazi ión nyelvjárás, úgy, hogy az ión nyelvjárás kiválása a tulajdonképeni Görögországban épen csak megkezdődhetett, s a fejlődés legnagyobb részének már a kisázsiai partokon kellett végbemennie; itt született meg az ión nemzetiséggel együtt az igazi ión nyelvjárás is. E mellett a nagy északi csoport mellett megkülönböztethető egy másik, északnyugati eredetü görög nyelvcsoport, melynek hazája Epeiros és Aitolia hegyei közt keresendő. A történeti időben ez a nyelvcsoport megszakítja az északi csoport előbb említett területi összefüggését: Doris, Lokris és Phokis lakói, továbbá a peloponnesosi dórok, ezen északnyugati nyelvjárás-csoport tagjai.