Mr. Severust ezalatt észak felé szállítá a repülőgép.
Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató elnökének megérkezése.
Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak meg.
Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aerodromonpálya főpalotájánál.
Mr. Severust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől egész a hajdani cárok Téli Palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei, nőtisztekkel, nőtábornokokkal.
Severusnak mindenütt, amerre tekintett, föltűnt a kiáltó ellentét azon két város között, amelyből jött s ahová érkezett.
Amott rend, munkás sürgés-forgás, egészséges élet; itt keverve a pompa a rommal; mámoros zaj, libertin kedvcsapongás, úrtalan mozgalom, mely tömeges bacchanalból véres dulakodássá alakul át.
Míg az indóháztól a Téli Palotáig vonult nyolclovas hintajával, egy pár száz embert agyonnyomtak a tolakodó tömegben, s három nézőállvány leszakadt a sokaság alatt, a nép gúnykacaja elfojtá a halálra sebesültek ordítását.
Severus Sasza asszony jobbján ült a hintóban. Megbámulni való jelenet. Egy feketeképű szerecsen, oly szabályos, szoborszerű szép vonásokkal, mintha csak egy patricius mintaképe volna – vasból öntve. És ez az ember az, ki rangjára nézve egyenlő a hatvanmillió orosz elnök-uralkodónéjával, s hatalma mérkőzik vele; ki látta maga előtt futni a nihilista seregek százezereit, s űzte őket egy szál vesszővel, igaz, hogy ez a vessző a varázsbot (Wünschelruthe), mely felfedezi a föld alatt rejlő kincseket. Ez az ember az, aki ahová pálcája végével lemutat, arannyal telt kádak emelkednek ki a földből. S ez idejött most szövetséget ajánlani, s azt nehéz pénzen megvenni.
Sasza asszony uralkodói vendége mellett ül; hódító jelenség. Az évek még szebbé tették; alakja megtelt, idomai kidomborodtak; az uralkodás megszokása valami hódító varázst öntött el vonásain. Szemeinek villanása minden istennő szemsugarait egyesíti: Venustól kezdve Junóig.
Ez idő szerint a hellén divat uralkodik Szentpétervárott a női viseletben: spártai, doriai és athenei vegyest. A chitont viseli minden nő, a kettős övvel, melyeknek egyike a kebel alatt, másik a csípőn alul szedi redőkbe a testhez tapadó öltönyt. A legelőkelőbb világ az athéni chitont viseli, melynek hosszú ujjai vannak, apróra szedett, festői redőzete; a szabadabb nők utánozzák a spártai divatot, melynél a chitonnak nincsen ujja, se varrás nincs rajta, a lenge szövet boglárokkal, szalagcsokrokkal van összecsatolva a vállon és alább – és nem is nagyon titoktartón. Sasza asszony, mint úrhölgyhöz illő, az athéni chitont viselte; de az oly finom csalánszövetből volt, hogy ahol a redő a testhez simult, a bőr keresztülrózsaszínlett rajta.
S minthogy a kérlelhetlen égalj nem kedvezett a divat philhellenismusának az év háromnegyedében: a hölgyek felvették rá a bundát. Antik szobrok nyusztprémes pelisse-burkolattal. Sasza asszony hermelin palástot viselt, fél termetét takaratlan hagyva.
Az egész nép jellege volt ez: chiton a bunda alatt. Ami a déli égalj népeinél a napsugártól és virágpárázattól ápolt szenvedély: itt erőszakosan felszítva a zúzmarás fenyvek gyantabűze által, a meleg utcakövön heverő lazzaroni édes semmit nem tevése itt átalakítva a pálinkakábulat állati döglésévé; a francia pezsdülő néplelkesülés szociális kitörései itt elfajulva féktelen tömegek rabló-gyújtogató zendüléseivé; s ami a forró égövek népeinél csáb, kacérság, érzékkábító szenvedély, az itt egész meztelenségében, mely nem csábít többé, de megdöbbent, odadobva a közlátványnak: megfosztva költői varázskörétől; és ami nyomában jár a túllakott érzéki dobzódásnak, az undor, a tehetetlen vágy, a kegyetlen önzés, a bizarr természetellenesség.
Severus nem érezte magát különösen elragadtatva a nihilizmus székhelyének tömeges benyomása által. A Téli Palotába megérkezve ugyan szelídült ez a hatás. Sasza asszonynak ízlése volt, s republikánus elnöklő létére sokat eltanult XIV. Lajos udvarától. Kivéve a hajdani etikettet, mindenben a francia szokások voltak utánozva; a külső máz pedig Rómától volt kölcsönözve, egy Lollia Paulina mintaképe szerint.
Mr. Severust az lepte meg legjobban, hogy a Téli Palotában, hol római szokás szerint csupa ifjú leányok és válogatott, szép gyermekek végezték a szolgálatot, nemcsak e lenge öltönyű canephorák, hanem Sasza asszony belső udvarhölgyei között is találkozott több ifjú hölggyel, akik megszólítására magyarul feleltek. Ezek többnyire válogatott szépségek voltak, finom társalgók, és ügyesen kacérok.
Mr. Severus éles eszű ember volt, s így fejtette meg a talányt.
Ezek a Magyarországon települt Sabina növendékei. A Sabina Sasza asszony által rendezett intézmény. Mi hivatásuk lehet ezeknek a nőknek? Csupán azért, hogy Sasza asszony udvarát ékesítsék, hogy az ő híveinek gyönyörül szolgáljanak, ez ötlet nem támadhatott. Annak messzebb ható célja lehet. Tán arra használja Sasza asszony e minden női csáb bűvészetében kitanult hölgyeket, hogy azok titkosrendőrségét képezzék? Talán utasítva vannak azok, hogy majd egy, majd más kijelölt férfit csábjaik hálójába kerítsenek, s mikor meghódították, titkait kicsalják, s azokat úrnőjüknek besúgják? Talán ezen az úton tud meg Sasza asszony minden alattomos összeesküvést távol és közel; a felvergődött hatalmasok ellenszenveiről általuk értesül, lázadásra kész ezredek vezéreit ezek árulják el neki; mikor a nagy pénzemberek valami nagy csínyre készülnek, ezek a kegyencnők kiveszik belőlök egy gyenge pillanatban a terv titkát, s az elnöknő a börzén mindig felfedett kártyájú ellenfelekkel játszik? Talán ezek még a küldiplomácia legbelsőbb szobáiban is szabadon kutatnak; s rejtett jegyzékek, titkosírások kulcsa, bizalmas utasítások e szép szemek révén jutnak Sasza asszony tudomásara? A választ saját tapasztalatából kapta meg e föltevésekre Severus.
Sasza asszonynak, uralkodónőként, arra volt legfőbb gondja, hogy vendégét meg ne engedje pihenni az élvezetektől. Minden napra új mulatság volt rendezve, és minden mulatságon átérzett az a fenyőgyanta ébresztette inger, ami az orosz nihilizmust úgy jellemzi. Az opera zenéje vagy lázító zajos volt, vagy buja melódiákkal lankasztó; a vígjáték közel járt a római fescenninákhoz, s a balett nagyon hasonlított a babiloni Astarte-ünnepekhez. A vendégeskedés elkezdődött a fölkelésnél, s folyt késő éjszakáig, ami félbeszakítá, csak látványos mulatság volt, az érzékiség kifinomított leleményességével, s a reggeli napsugár rendesen egy bacchanál csoportozatait világítá meg a Téli Palota üvegfestményein keresztül.
Mr. Severus ínyenc volt, és szeretett is mulatni. Igaz ugyan, hogy a nagy mulatság közben nem jutott hozzá, hogy Sasza asszonnyal idejövetele céljáról beszéljen; de hiszen van még idő rá.
Mikor aztán már Szentpétervárott minden élvezet ki volt merítve, Sasza asszony meghívá Mr. Severust vadászatra a pavlofszki kastélyba.
Ez a hajdani cári mulató kastély, négy mértföldnyire Szentpétervártól, Carszkoje Zelo közelében, melynek legnagyobb nevezetessége az, hogy egy dísztermének minden bútorzata, szőnyegei a hajdani cárnők és cárleányok kezeivel van hímezve. Most e hímzeteken Sasza asszony vendégei hevernek. És a gyönyörű külhoni vadakat, miket a cárok acclimatáltak a pavlofszki Vauxhall nagy vadaskertjében, most a parvenük lövöldözik rakásra.
Sasza asszony e vadászaton kitűnő lövésznőnek mutatta be magát, s este a lakománál mint Diána jelent meg, udvarhölgyeivel együtt, térdig felkötött görög jelmezben.
Mr. Severus a nap fáradalmai után is versenyt ivott a társasággal, s nem volt férfi, aki jobban győzte volna; de még asszony sem.
Éjfélen túl Sasza asszony canephorái egy sajátszerű italt hordtak körül, amiről a ház úrnője azt mondá Severusnak, hogy ez a római „cinnus” ital, melynek készítése titkát egy Pompejiben felfedezett viaszlapról olvasták le: ettől legédesebb álmokat lát az ember.
Severus megitta azt is.
Éjfél után két órakor a vendégeket, kit vezetve, kit emelve, lakosztályaikba szállíták: Mr. Severus számára a félkörben épült mulatóvár első emeleti bal szárnyának három tereme volt berendezve. Sasza asszony maga foglalta el a középosztályt.
Severus lefekvés előtt már úgy érezte, mintha a cinnus működnék; szemei előtt sajátszerű fényes ködben úszott a világ.
Severus hálóterme valódi múzeuma volt a művészi remekléseknek. A falak táblázata, a boltozat függő csapjai vésnöki díszművek, a szőnyegzet legdrágább perzsa gimians kézmű, az alacsony, széles nyugágy a legsimulékonyabb casses szövetű párnaival, kelet-indiai minta, karcsú, kígyótekervényű mennyezetoszlopaival, a földtekét emelő Atlasz mint óramű, genfi remekmunka. És szemben a nyugággyal, egy egész oszlopközt és annak boltozatát betölt egy művészi alkotású anaglyph: szobrász és festész pályakoszorús műve: emelkedett dombormű márványból, melynek szobrai egyúttal ki is vannak festve, a háttér szintén egy festett tájkép. Az anaglyph tárgya az a sokszor felhasznált mítoszi jelenet, amidőn Páris, a juhász, válogat három istennő között, hogy melyiknek adja az aranyalmát. Amit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt a festő ecsetje átmelegíté, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Páris maga háttal fordulva ül az előtérben, s egészen sötétre van színezve a három ragyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy fehér macska fekszik, abból a szép, hosszú selyemszőrű fajból, mely Kínában otthonos.
Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint befekszik, rögtön el fog aludni.
A hálóterem valami édes, mámorító illattal volt eltelve, minők az indus nábobok alvószobáit árasztják el; az „utturkhena” és a ceranna tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre.
S amint a fejét a párnára letette Severus, elkezdettek körülötte, alatta, vagy fölötte andalító akkordok zendülni, zenehang, mely az emberénekhez hasonlít, vízbe hulló cseppek dallama, minőt a melodion érchangorája ad, átváltozva szellemszerű, szélzúgású melódiákká, minőket az aeolodicon üvegfuvolái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi kondulásai; citerapengés és távoli cimbalomverés méla kíséretében, s mikor egyszer-egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó, édes csattogása.
S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankasztá, az ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenült a szemközti anaglyph.
A három istennőszobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik pihegtek, szemeik ragyogtak és arcuk mosolygott. És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné.
A bal felől álló, a büszke Minerva: az Hermione Peleia, a jobb felőli Rozáli, a Juno; a középső, a Venus, Alekszandra.
Hiszen még álomnak sem igaz; de akik személyesítik őket, annyira hasonlítanak hozzájuk.
És az élő szobrok elkezdenek mozogni; minden mozdulatuk szoborszerű, csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a bíró, a pásztor, nem tud közöttük ítéletet tenni: melyik a szebbik. Severus sem.
A fehér kínai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunyogva a hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz törlészkedik.
Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátrafordítja a fejét, s Severus saját magára ismer benne. Páris mint néger fekete arccal.
Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: „melyiknek adod a szépség díját?”
És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkényövezte homokos kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná szívét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szebbik. A kínzó gyönyört érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyújt minden erébe.
Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné magát eléjük a földre, csókolná lábaik ujjait; de a szobrász márványtagokat adott égő szíve fölé; nem mozdulhat; a három istennőszobor lassankint ismét márvánnyá hidegül, a fehér macska visszafekszik a pásztor lábaihoz, a túlvilági melódiák elhalnak, s Severus mély narkotikus álomba merül, melyet a hasisevők gyönyörlátványai nyugtalanítanak.
Mikor felébred, már a napvilág kockákat rajzol az ablakok nehéz damasztfüggönyeire.
Amint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, amit megpillant, egy fehér kínai macska, mely lábainál alszik.
Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyújtózik, hátát felgörbítve, s amíg ásít, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja, s aztán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy harmadik élőlény is van a teremben.
Juno.
Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon hajfonadékkal, melyben Rozáli viselete van utánozva, ugyanazon ógörög öltözetben.
Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüsttáblájú asztalkán reggelijét hozta el a magas vendégnek: chocolade-ot, főtt tojást és finom, hevítő gowril-szeszt. És most rózsaajkát félig mosolyra nyitva, hogy hófehér fogsora kicsillámlik a bíbor kígyóvonal közül, várja a magas vendég parancsát. A fehér macska odatörleszkedik fehér lábszáraihoz.
– Ah – szól Severus, égő homlokára téve hideg kezét. – Te vagy itt?
– Szolgálatodra uram.
– Mi neved?
– Rozáli.
– Még Rozáli is hozzá. No hát, Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan nagy kancsó tiszta vizet, amekkorát elbírsz.
Mire a canephora visszaérkezett, Severus már felvolt öltözve, nem kellett neki segítség.
A hölgy egy kristályvedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk szobor; az tele volt friss vízzel. Aztán a vedret meztelen karjára fekteté, úgy nyújtá Severusnak.
Severus felhajtotta az egész veder vizet.
– Köszönöm. Mármost arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit, ahogy idehoztad, vidd vissza. Mátul fogva, amíg úrnőd kastélyában leszek, nem kérek egyebet, mint tiszta vizet. Úti bőröndömben van száz darab húskétszersült; az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg ezt úrnődnek, és köszönd meg nevemben az eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek, hogy végy magadra valami melegebb öltönyt, mert náthát kapsz, s veres lesz az orrod. Elmehetsz.
A szép nimfa a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből.
Severus bosszús volt. Dühössé tette az a gondolat, hogy ilyen együgyű, otromba szemfényvesztéssel akarták megfogni, mint valami sült parasztot, akit nagy szája, vagy vad vitézsége, miniszteri és tábornoki méltóságra emelt, s akit aztán Sasza asszony egy szép kegyencnő segélyével olyan puhára gyúrhatott, aminőre akart.
– Átkozott Circe! – dörmögé magában Severus. – Philtrát itat a vendégével, s ilyen régimódi boszorkányságokat vesz elő. Graham mennyei nyoszolyája, Lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz esztendős régiségek, s most rajtam akarja ezeket kipróbálni. Hát csak ennyit tud?
… Tudott Sasza asszony többet is.
Még azon délelőtt meglátogatta Mr. Severust Beznihoff úr.
Beznihoff köztudomás szerint ez időbeli kegyence volt Sasza asszonynak: csinos termetű fiatalember; különben egy orenburgi parasztnak (most már citoyennek) a fia. A fáma igen bizalmas viszonyról beszélt, amit Beznihoff maga is igyekezett kitüntetni; a többek közt elmondva azt is Severusnak, hogy magas úrnője mily nagyon érdeklődik magas vendége iránt, a múlt éjjel személyesen átjött e lakosztályba, két udvarhölgye kíséretében, meggyőződni felőle, ha gondoskodva van-e minden kényelméről. Most pedig óhajtana vele állami ügyekről értekezni.
Mr. Severus át engedé magát vezettetni a fecsegő kegyenc által az uralkodónő palotaosztályába, melynek minden terme kalifai fényűzéssel volt túldíszítve.
Sasza asszony nyersselyemszín chitont viselt, zafír boglárokkal és kék övvel, haja, mely nyolc év előtt rövidre volt vágva, most hosszúra növelve, mesterséges fonadékokban köríté fejét, homlokán átszorítva kék zománcú ferroniére-rel. Állva fogadá az érkező vendéget.
Félig háziasszonyi bizalmassággal, félig a sértett államfő neheztelésével szólt hozzá.
– Ön nincs megelégedve az ellátással, mellyel palotánkban fogadtatik?
– Túlságosan meg vagyok elégedve, asszonyom, azonban küldetésem célját elvesztem szem elől az élvezetek halmaza miatt, amikért fölöttébb háladatos lennék, ha a rám bízott kötelesség nem figyelmeztetne a haladó időre. Ide jöttömnek komoly céljai vannak.
– Már említette ön; beszéljünk róluk.
Sasza asszony egy kerevetre veté le magát, fél könyökére dűlve, s inte Severusnak, hogy foglaljon helyet egy átelleni elefántcsont faragványú karszékben. Beznihoff az úrnő háta mögött, a kerevet támlájára könyökölve, helyezkedett el.
Mr. Severus szokásos, senki jól illő kíméletlenséggel kezdé:
– Beznihoff úr távollétében beszélhetek csak.
– Beznihoff! – szólt Sasza asszony, hátra sem fordulva a megszólítotthoz. – Eredj, és készülj útra rögtön. Még ma indulsz – Kamcsatkába. Utasításaidat megkapod két óra múlva a kancellártól, zárt levélben s azokat csak Kamcsatkába megérkeztedkor bontod fel, s cselekszel aszerint. Eredj.
Szegény Beznihoff hüledezve hallá a váratlan parancsot, mely a pavlofszki kastély gyönyörei közül egyszerre egy tízezer versztnyi útra küldé a Jeges-tenger partjára. Engedelmeskedni kellett. Mikor Beznihoff eltávozott, Sasza asszony utána sem nézett, hanem Severus szemeibe mélyeszté tekintetét, s azt kérdezé.
– Elég távolba küldtem Beznihoffot?
Severus meglepetten viszonzá:
– Valóban nem volt szándékom a tisztelt úrnak ilyen hosszú kéjutazást szerezni.
– És mármost ne beszéljen ön többet tiszta vízről és húskétszersültről; ha megunta ön a lakomázást, ezentúl étkezzék velem, ahogy én szoktam; hárman leszünk hozzá: ön, én és udvarhölgyem. Előttünk készítik el ezüst bográcsban az egyféle nemzeti eledelt. Ez az én szokásom, mikor magamra vagyok; osztozzunk benne. Jól van-e?
Mr. Severus mindenképp ki akart térni a gyöngédség hangulata elől.
– Minden úgy van jól, ahogy ön intézkedni fog, asszonyom. Rólam ne vesztegessünk több szót; de beszéljünk az államügyekről, amikért ideküldettem.
– Szívesen. Ön és elnöktársai, ahogy megértettem, először is azt kívánják tőlünk, hogy a Duna-deltát, melynek földét tőlünk megvették, mint „közvetlen államot” szakítsuk ki Oroszország birtokából, s ismerjük el azt, mint önálló szabad köztársaságot „Otthon” elnevezés alatt; másodszor, hogy adjunk el egyet az Aleuti-szigetek közül az Otthon kereskedelmi társaságnak, név szerint az Unalaska szigetet.
– Az árra nézve teljhatalommal vagyok felruházva.
– Még nem jutottunk odáig. Önök kívánságai igen nehezek. Ami az elsőt illeti: a Duna-deltát az európai kongresszus szakította ki Törökország területéből, s csatolta azt Oroszországéhoz.
– A mi dolgunk lesz egy újabb európai kongresszus jóváhagyását megnyerni az Otthonnak közvetlen állammá alakítására. Az önök beleegyezése az első.
– Ezt legalább értem. Önök tartanak tőle, hogy nekem vagy másnak eszünkbe juthat a tíz év lefolyása után azt a választást tenni az Otthon telepítvényesei elé, hogy vagy menjetek haza oda, ahol hazátok van, vagy maradjatok, ahol vagytok; de akkor orosz alattvalók vagytok, orosz föld birtokosai, orosz törvények, közigazgatás alá tartoztok; Oroszország adófizetői, katonái lesztek. Elhiszem, hogy ettől a választástól szívesen megváltanák önök magukat. Pénzük van elég.
– S ha pénzünk nem lenne elég, van fegyverünk is asszonyom.
– Hagyjuk a fenyegetőzést; hiszen jó barátok vagyunk. Önökre nézve a háború rossz üzlet. – Hanem a második kívánságukat nem értem. Mit keresnek önök az Aleuti-szigeteken? Mi van az Unalaska-szigeten, hogy önök azt meg akarják venni? Ez vakmerő ajánlat. Oroszország pénzért nem adogatja el területének egyes darabjait.
– Csak úgy, ahogy a múlt században eladta az Észak-amerikai Egyesült Államoknak egész amerikai területét.
– Azt a cárok tették! De most szabad ország vagyunk. Azonfelül is az Aleuti-szigetcsoport igen fontos archipelagusa az orosz kereskedelemnek; ott van az orosz–amerikai társulatnak több százados telepe a szőrmeáruk és cethalászat összpontosítására.
– Mi a sziget becsének megfelelő árt kínálunk.
– De minek önöknek éppen az Unalaska-sziget? Mi van ott? Én úgy tudom, hogy tudós kutatóink az újabb időkben nagyszerű aranymezőket fedeztek fel e szigeten. És azt is tudom, hogy gazdag kőszénrétegek vannak rajta.
– Akkor az a felfedezés roppant zajt fog ütni az egész tudományos világban, mely eddig azt hitte, hogy volkánok közelében sem arany, sem kőszén nem terem, s az Aleutok minden szigete egy volkán maradványa.
Sasza asszony kedélyesen fölnevetett, olyan önkénytelenül jött ez a nevetés, mintha véletlen csiklandás érte volna.
– Igaza van önnek. A geológia megcáfol. De hát mondja meg ön, mi szüksége van önöknek az Unalaska-szigetre? Miért nem választották a Tanagát? Az lakályosabb. Vagy az Usimákot? Az sokkal nagyobb. Miért éppen az Unalaskát?
– Azt én nem tudom, asszonyom. Ez elnöktársam, Tatrangi Dávid szakmájába tartozik.
– Tehát miért nem jött Tatrangi Dávid maga ide egyezkedni?
Mr. Severus furcsául mosolygott.
– Hogy a világos igazságot megmondjam: ennek az oka azon uralkodónői bűbáj, melyről önnek, asszonyom, a kerek világon híre van, s melyhez halandó büntetlenül nem közelíthet. Elnöktársamat, Tatrangi Dávidot, egy pár figyelmes szem őrzi ez elíziumi veszélytől, s huszonöt éven túl a nők clairvoyante-ok.
– Ah! – szólt bosszús ajkpittyesztéssel az elnöknő; s aztán vállvonva veté utána: – szegény asszony.
– Éppen azért lettem én küldve, aki koromszín arcommal bizonyosan nem nyerek pályadíjt sehol; hanem hidegvérrel tudok számítani.
– Ön tehát azt hiszi, hogy arcának éjszakája biztosítja önt afelől, hogy a nap nem süti el? – szólt Sasza asszony, összevont szemöldei alól lángsugarakat küldve a néger acélarca felé. – Jól van. Beszéljünk tehát az üzletről. Tegyük föl, hogy önök ajánlatai jók, elfogadhatók. De azt tudnia kell önnek, hogy én nem vagyok önuralkodónő.
– Valóban szükséges, hogy erre többször figyelmeztetve legyek, mert én többször látom magam előtt a hódító cárnőt, mint Nihilország köztársasági elnöknőjét. A nők homloka körül önkényt támad a korona.
– Hízelgés ez?
– Nem; – kritika. Nekem mindannyiszor, midőn önt megszólítom, erőmbe kerül visszafojtani e szót „felség”, s ráerőltetni nyelvemre az „asszonyom” címzést.
– Azt azonban tudja ön, hogy énnekem országgyűlésem is van.
– De azt is tudom, hogy ahol csak a világon parlament van, az mind arra való, és úgy van már a tojásból kiköltve, hogy amit az uralkodó tenni akar, azt a parlament akarata szentesítse; ha pedig az uralkodó valamit nem akar megtenni, azt a parlament megbuktassa.
– Csakhogy ön nem ismeri még az orosz parlamenteket. Azoknak egészen más arcuk van, mint egyéb képviselőgyűlésnek. Ezekkel valaki más is parancsol, mint az államfő. Ismeri ön a „poklot”?
Severus visszahökkent. – Még nem volt szerencsém hozzá.
– No, nem azt a poklot értem, amelyikkel a papok ijesztgetik a szegény bűnösöket; azt nálunk már ezelőtt nyolc évvel eltörölte egy parlamenti akta, a mennyországgal együtt.
– Ah! s mi lett az idvezültekből és elkárhozottakból?
– Az elsőbbekből oxigén, az utóbbiakból hidrogén.
– Ami valószínű.
– Az a pokol, amelyikről én beszélek, egy nihilista páholynak a címe, mely már másfél század óta fennáll, s krónikáiban negyvenhárom királygyilkolási merényletet számol, amik közül öt sikerült; melynek munkája volt az orosz államforma megváltoztatása, mely hadat visel minden korona és templom ellen, mely ellensége mindenkinek, aki gazdag, mely a vagyonbirtoklást rablásnak tekinti; mely a nők közösségét hirdeti – ez a pokol a maga földalatti aknáival elágazik Szentpétervártól Kamcsatkáig és Sebastopolig – s céljainak kivitelében minden eszközzel rendelkezik: néplázadással, orgyilokkal, méreggel, gyújtogatással; szövetségében tart minisztereket és bagnóbul megszökött rabokat, költőket és korcsmárosokat, színészeket és örömleányokat; az országgyűlési képviselők nagy részét ez választatja meg, az ülések jeleneteit ez idézi elő, s ha szükségét látja, a néptüntetést kiviszi a piacra, s akit útjában talál, azt nagyhamar elítéli, s ítéletei végehajtására szolgálatában áll minden lámpásfa. Ez a „Pokol”. Tagjai nevezik magukat „ördögöknek”, s ilyen ördög (bejegyzett működő tag) van Szentpétervárott húszezer.
– Ez fölöttébb biztató tudat – jegyzé meg Mr. Severus. Sasza asszony ez elszámlálása alatt a pokol dicsőségeinek öntudatlanul azzal foglalkozott, hogy egyik mesterségesen befont hajtekercséből egy tincset valamennyi tekervényes fonatból erőszakosan kihúzzon, s azt azután két mutatóujjával felgombolyítsa.
– Már most elgondolhatja ön – folytatá az úrnő –, hogy az Otthon állam mennyire ellentéte mindannak, ami a Pokolban ideál? Egy óriási növekedésben levő város, mely odaékelte magát abba az útba, amelyen keresztül a Pokol nagy misszióját végrehajtani készül. Egy nemzet, mely a minden szlávok egyesítését akadályozza. Egy telep, mely halomra gyűjtött kincseivel mindenki irigységét költi fel; a ti ragyogó kirakataitoknál még a filiszter is és a jámbor cockney rablói vágyakat érez magában ébredezni. És amellett bírtok oly hatalommal, a repülőgépekkel, melyek a nyílt támadást ellenetek lehetetlenné tennék. Mit gondol ön, mit érezhetnek önök iránt a pokolban?
– Azt az ördögök tudják.
– Tehát én tudom. Azon a napon, amelyen ön Szentpétervárra megérkezett, amidőn köztudomásúvá lett, hogy ön minő szándékkal jött ide, hogy az Otthon állam diplomáciai elismertetését tőlünk megvegye, hogy az Unalaska-szigetet megvásárolja: ki lett adva a parancs a Pokol minden működő tagjainak, hogy önt meg kell ölni minden gyilkoló eszközzel, tőrrel, lőfegyverrel, pokolgéppel, tűzzel és méreggel, lőporos aknával, vagy összedöntött házzal, az nem jön kérdésbe, hány száz vagy ezer ember lesz korommá égetve, tésztává gyúrva önnel együtt. Vannak nőördögök, kik képesek együtt meghalni önnel, a Pokol rendeletéből.
Mr. Severus nem hagyta magát megrémíteni.
– Tisztelem a Pokolnak minden rendeleteit, de nem félek tőlük. Ha félnék, elzárkóznám az aerodromonba, mely idáig hozott; ott nem férhet senki a testemhez. De mikor egy magas célt látok magam előtt, akkor nekem nem jut eszembe, hogy a kadaveremet őrizzem. Tegyen a Pokol, amit akar: nekem önnel van dolgom és a minisztereivel; s nem bánom, ha minden pamlag lőporral van is megtöltve, amelyen értekezünk, én csak az értekezés tárgyát látom magam előtt. Azért, asszonyom, hagyjuk az ördögöket a pokolban. A múlt éjjel az elíziumban álmodtam magamat, a jövő éjjel az Orcusban fogom álmodni. Hanem mikor ébren vagyunk, beszéljünk az államaink ügyéről s nem az én fekete bőrömről.
– Legyen ön nyugodt – szólt Sasza asszony mágikus fennköltséggel. – Az egész kerek földön egyetlen egy lény van, akinek közelében önt nem éri semmi vész. Az én vagyok! Az én háztetőm alatt nyugton alhatik ön, azt nem gyújtják az ön fejére; énmellettem bátran bejárhatja ön a várost nyitott hintóban, nem fognak rálőni, ha velem fog egy tálból enni, egy pohárból inni, senki meg nem mérgezi önt, mert én vagyok a Pokol-páholy legfelső főnöknője.
Mr. Severusnak tiszteletteljes borzongás futott végig az egész testén.
– Ez a felfedezés rám nézve legkevésbé megnyugtató. Ha ön parancsol a Pokol-páholynak, a Pokol-páholy is parancsol önnek. Ön megvéd engem tagtársaitól, kik nem riadnak vissza méregtől, orgyiloktól, asszonyi cselszövénytől, hitszegéstől, vendégjog megsértésétől; de ki véd meg ön ellen, ha önben összpontosulnak e nemes szövetség minden elvei?
Sasza asszony e kérdésre azzal a tekintettel válaszolt, mely az áruló elpirulással s a sóvár vágytól égő szemekkel mindent elmond, amit férfinak meg kell érteni, és aközben, női hevességgel tekerte azt az elszabadult hajtincset bal keze hüvelykujja körül, mindig szorosabban, mindig erősebben, s mikor egészen pirosra volt duzzadva, akkor kirántotta öltönyéből a zafíros melltűt, mely annak redőit összetartá, s míg az elszabadult görög lebernyeg pongyolán lecsúszott vállairól – a tű hegyével beleszúrt a megduzzadt hüvelykujjba, hogy a vér kibuggyant belőle. Akkor felkapott íróasztaláról egy tollat, s azt a vérbe mártva, egy papírlapra e szavakat írta:
„Én, Alekszandra, Nihilország elnöknője, Severust, Otthon állam elnökét, testemmel, véremmel, ébren és álmában meg fogom minden és mindenki ellen védelmezni.
Alekszandra.”
A vérével írt sorokat átnyújtó Severusnak.
Severust annyira kihozta sodrából ez az asszonyi ötlet, hogy önkénytelenül lehajolt azt a miatta vérező kezet megcsókolni.
És abban a pillanatban, amidőn a nőnek a keze az övét vissza szorítá, érezni kezdé azt a bűvhatást, amivel ez asszony rabjává ejti a hozzá közelítőt. Valami nyugtalan, palpitáló vonaglása e villanyos ujjhegyeknek értetlenül érzett szavakat beszélt hozzá. És aközben a nő elnevette magát, mintha csak tréfa volna az egész, hófehér vállai úgy lejtettek a nevetés közben, s csak azután jutott eszébe, hogy a zafíros tűvel ismét összetűzze a chiton szétnyíló redőit keblén.
Mr. Severus eltette keblébe az asszonyvérrel írt lapocskát, s attól fogva úgy tetszék neki, mintha valami jobban melegítené ott belül, mint eddig, s mikor reá gondol, mindig nagyot dobbanna rá a szíve.
– Azonban beszéljünk hát államaink ügyeiről – szólt a hölgy egyszerre elkomolyodva. – Mi még folyvást egymásnak a torkán tartjuk kezeinket.
– Az úgy van.
– Tegyük fel, hogy énnekem kedvem volna önökkel őszinte, igazán megtartott szövetségre lépni.
– Erre nemcsak a kedv lehet meg; de megvan a kényszerűség is, asszonyom. Az Otthon állam jó szövetsége önöknek, állandó jólét forrása. Amit a két alkutárgyért ajánlunk, az oly nagy összeg, mely az ön kormányát jelenlegi pénzzavarából egyszerre kisegítené. S ezzel sok van mondva. Önök tudtak egy régi államot szétbontani, de nem tudták azt még újraalkotni. Van most is nagy hadseregük; de azt nem fizeti senki, az a nép sarcolásából él. Hivatalnokaik nem tartanak rendet, nem szolgáltatnak igazságot; ezért minden üzlet és kereskedés a földön fekszik. Nyolc év óta moratorium védi az adóst. Adót nem fizetnek az ország hattized részében. A köznép imádja önt, mert a főurak vagyonát megosztá vele, s a papi jószágokat prédára ereszté; hanem a confiscatióknak már vége; elvenni nincs mit többé; a pénzügyminiszter egész tudománya az assignaták nyomatása. Önök országa egy óriás, mely mozdulni nem képes. Önöknek szükségük van rá, hogy ajánlatunkat elfogadják.
– Nem jól tudja ön, uram. Oroszország még most is a „római” birodalom: és az Otthon állam csak Karthágó vele szemközt. Igenis: Otthon város a mi Karthágónk. De mi hatvanmillió orosz nép vagyunk, melyet az özönvíz sem törölhet le a földről: önök pedig csak egy város a „Budzsák-vidék” szigetein. Mi egy birodalom vagyunk, mely két világtengerig és az ázsiai hegyvilágig terjed, s ha ma elveszítünk mindent, amink a föld felett van, megmarad alattunk a föld, s még akkor is gazdagabbak vagyunk, mint akármely országa a világnak. Hogy lehet önnek, a magas látkörű férfinak, a hideg számító főnek Karthágó ügyét képviselni Róma ellen!
– Asszonyom! – viszonzá Severus. – Minden hasonlatok között a históriából vettek biccentenek legerősebben. Az, aki Karthágót romba döntötte, a Scipiók és Catók Rómája volt; az, aki Oroszországot naggyá, hatalmassá tette, az egy vaskezű cár és két gyakorlati eszű cárnő volt.
– Nem pedig a Pokol-páholy főnöknője, mint én, ugyebár? – Ön mondá. Ettől a Rómától a mi Karthágónk nem fél.
Sasza asszony fölkelt helyéről, s odalépve Severushoz, fél kezével annak vállára támaszkodott, s oly démoni arckifejezéssel, melynek baljóslatától a néger maga is zsibbadást érzett idegeiben, csaknem súgva mondá neki e szavakat:
– És hátha a Pokol-páholy főnöknőjének egy gondolatja támadna, mely magukat az ördögöket is meglepné?…
Az az elsötétülése a szemeknek, követve a hirtelen kitörő villámoktól, valami bűvös hatással volt e férfira, ki önkénytelenül érzé e hölgy hatalmát lelke körül fonódni.
– Hátha lenne egy kéz – szólt a hölgy, szép, meztelen márvány karját összeszorított öklével kinyújtva –, mely mind azt, amit eddig összerombolt, újra fel tudná építeni; a félbenmaradt babiloni tornyot, fel az égig! Minket nem akadályozhat benne még az Isten sem, ki összezavarta a népek nyelveit, hogy egymást ne értsék. Hatvanmillió egynyelvű nép vagyunk. Hatvanmillió erőteljes, munkabíró, hadedzett, egyakaratú nép. Alattunk két fél világrész! S mi az a másik, ami Otthon államnak nevezi magát? Egy górcsövi parány. Egy háromszögű ázalag. Mi adja neki az életet? Egy gondolat csak. Egy titok. Legyen kimondva ez a titok, s a parány állam megszűnt lenni. Legyen ez a titok az enyim, s egy év múlva enyim lesz az egész világ. Az szép volna: egy egész világnak parancsolni. Minden nemzetnek, az angoltól a hottentottáig. De ne beszéljünk erről. Ön azt hihetné még, hogy ki akarom öntől csalni ezt a titkot. Ez a gondolat önt sérti. Ön hálával tartozik az Otthon államának. Ön Tatranginak köszönheti roppant vagyonát: az ő felfedezései segítettek önnek minden pénzhatalmat maga alá tiporni. Azt se tagadja, hogy gyöngédebb selyemszálak is fűzik az Otthon államához. Én mindent tudok. Az aranyalmát ezúttal „Juno” nyerte el.
Severus, mint a viperacsípte, szökött fel helyéről. Ez érzékeny része volt, melynek érintése indulatba hozta.
Sasza asszony pedig erre a legkedélyesebb kacagásba tört ki; oly szeretetreméltó volt, mikor így bebalzsamozta nevetésével a gúnyfullánk daganatát: igazi nő volt. Severus le volt fegyverezve.
– De hát beszéljünk igazán komolyan a fennforgó államügyről – szólt a hölgy, hanyagul ledőlve kerevetére. – Önök a „Budzsák-vidék” kikeblezését kívánják, és az Unalaska-szigetet. Mi a viszonszolgálat érte?
– Az Otthon állam területeért (amit ön Budzsák-vidéknek kegyeskedik címezni), százmillió forint; az Unalaska-szigetért ötvenmillió.
– Tehát százmillió rubel kerek számban. Mondok önnek egy eszmét. Adjanak önök nekem a százmillió rubellel egyenértékű aerodromonokat, adjanak tízezer repülőgépet, s áll köztünk az alku.
– Asszonyom; egy aerodromont vagy tízet az ön magánymulatságára adhatunk önnek ajándékba; de tízezeret semmi pénzért és semmi földért.
– Miért nem?
– Azért, mert mi a légjárókat csak kereskedelmi célokra készíttettük; de ha ilyen nagy tömeg jutna az ön birtokába, ön azokat mindjárt hadviselésre használná fel, s akkor aztán verekedhetnénk a Pokollal odafenn az égben.
– Indokolt gyanú. Hát erről ne beszéljünk többet. Tehát százmillió rubelt akar ön adni államunknak a kívánt átengedésekért: akkor, hogy azt kerek számban megkapja a kincstár, kell önnek ígérni száztizenegy milliót.
– Ezt a disagiót nem értem.
– Dehogynem. Minisztertanácsom kilenc emberből áll. Legalább ötnek a szavazatát kell bírnom. Országgyűlésemnek kétezer tagja van. Ezeregy szavazatot kell biztosítanom. S úgy hiszem: tízezer rubel egy szavazatért nem sok.
– Ah! – kiálta fel Severus némi méltatlankodással.
– No, azt persze Magyarországon másképp csinálják: ott a tízezer rubelt a választóközönségre adják ki, hogy a szavazatok többségét biztosítsák; de az én módom egyszerűbb. Én nem bánom, a közönség akárkit választ (az általános szavazatjog mellett ki győzné őt pálinkával?), én a kész képviselőt veszem meg. Nem jobb így?
– Ha másként nincs, hát így jó: ráállok a száztizenegy millióra.
– Akkor én összehívatom országgyűlésemet; amihez kell két hónap, míg a meghívás az Amurig, meg a Kaukázusig lemegy; míg a képviselők Kivából, Kamcsatkából Szentpétervárra felérnek: ez legrövidebb határidő. Az alatt lesz gondom rá, hogy a várakozás unalmait önre nézve lehetőleg elviselhetővé tegyem.
Mr. Severus a légjárótul megizené Dávidnak, hogy minden jól megy, hanem két hónapig kell az országgyűlés összejöttére várakozni.
Dávid visszaizent neki, hogy addig csak maradjon Szentpétervárott.
És Sasza asszony gondoskodott róla, hogy magas vendégének unalmas ne legyen az ott időzés.
Minden napra gondolt ki számára valami új, meglepő mulatságot.
Sasza asszony művésznő volt ebben.
Népmulatságok rendezése, bálok, színház, hangversenyek kitelnek egy udvarmester eszétől is; de Sasza asszony egyebet is tudott: élvezeteket, amikhez nem kell sem díszítmény, sem comparseria; miknek csak a magányos budoár a színhelye.
Asztalát már állandóul megosztó Severussal. Azon ok miatt, hogy a magas vendég óva legyen minden megmérgezési kísérlettől, még poharat is csak egyet tartott mindkettőjük számára, Severus ugyanazon bor maradványait hörpölé, amiből Sasza asszony ajkai szürcsöltek, s midőn az ízletes lakoma után Sasza asszony a kandalló előtti kerevetére ledűlt, ugyanazon legyezőcsapással magát és Severust hűsítve, akkor rákezdődött a finom emberszólás, amihez Sasza asszony egy francia nő elmésségével s egy angol nő humorával bírt. Kijutott belőle minden európai udvarnak. Minden pletykát ismert, és ragyogó kedéllyel tudott előadni, ami a királyi házak közelében történik. Hanem aztán nem kímélte a saját népét sem. Az orosz sajátságokat, a nihilisták bohóságait éppoly maró élcekkel tudta ostorozni. Nem volt kegyelete semmi iránt. Kigúnyolta a kicsinyt úgy, mint a nagyot; nevetséggé tette a királyok pompáját s a proletárok rongyát, szennyét. A szemérmes, erényes nők nem szenvedtek több gúnyt tőle, mint a kicsapongó világhölgyek. Kigúnyolt mindenkit. S ez a modor elvarázsol.
Néha meg kártyázni hítta fel Severust, kinek szenvedélye volt a játék, mit az Otthon rideg köreiben ki nem elégíthetett, s olyankor, ha belemelegedtek a „királyi játék”-nak nevezett „l’hombre”-be, néha a megvirradó nap is ott találta őket a kártyaasztalnál. Sasza asszony szeretett nagy pénzben játszani, s ha vesztésben volt, duplázta a tételt. Néha mesés összegeket elvesztett, másszor megint visszanyerte. Egy éjjel elvesztette a feje fölül magát a pavlofszki kastélyt, s az utolsó „dupla vagy semmi” játszmára a testén levő chitont tette fel. Annál csakugyan megfordult szerencséje, s Severus visszavesztett mindent – a chitont is.
Mikor nagyon jó kedvében volt Sasza asszony, magánytermeiben hangversenyt rendezett udvarhölgyeivel, s ő maga is részt vett azokban. Gyönyörű, csengő alt hangja volt, és szokatlan hévvel tudott énekelni. Severus elragadtatva tapsolt neki.
Sőt azt is megtette, hogy a szentpétervári énekes kávéházakból felhozatta a leghírhedettebb chansonette-énekesnőt, s versenyt énekelt vele azokból a sikamlós, érzékingerlő, útféli dalokból, s Severusnak kellett ítéletet hozni, hogy melyikük előadása volt tökéletesebb, a chansonette-dalnoknőé, vagy az uralkodónőé.
Majd meg a jövendő nagyság és hatalom ábrándképeiről suttogott vele egész naphosszant; elmondva előtte fényes, nagyszabású terveit, mámorító, végeláthatatlan kifejlődéseikben. Ilyenkor egész lénye átváltozott: látnoknő lett; arca kigyulladt, és egész teste lázban szenvedett.
Sohasem volt ugyanaz. Minden nap más-más alakban tűnt fel. És az mind megigéző, elbűvölő változata volt egy nőnek, akibe egy démon szorult.
Egyszer aztán rátalált egy oly mulatságra, mely élvezet volt rá nézve is, Severusra nézve is – és egyúttal kín egy harmadikra nézve – tehát háromszoros gyönyör.
Egy Otthonból érkezett aerodromon levelet hozott Severusnak. Rozáli írta azt neki, azzal a rövid kérdéssel, hogy mit tudott meg Kin-Tseuról.
Severus megmutatta a levelet Sasza asszonynak, s felvilágosítá őt annak előzményei felől.
Ah, ez kapóra került gyönyörűség volt Sasza asszonyra nézve.
Tehát Tatrangi Dávid felesége féltékeny! Ezt jó tudni egy másik asszonynak.
Rozáli meg akarja tudni, mit beszélnek az orosz tudósok Kin-Tseuról, melynek hegyei az ő előretolt országaikkal is határosak. Ennek a kíváncsiságnak szolgálni lehet.
Sasza asszony összegyűjteté az adatokat, amiket orosz kútfők jegyeztek fel Kin-Tseuról. Ugyanazon érzékiséget ingerlő képek, minők a kínai íróktól rajzolnák: a gyönyör kultusszá emelve; a nő, mint a finomított kéj eszköze; a zárt hegyeken belül túlhevített képzelem alkotta kicsapongás, a maga délszaki meztelenségében.
És mindezen tudós és költött leírásokat Sasza asszony maga és Severus jelenlétében olvastatá fel titkárnője által, ki fiatal, ártatlan tizenhat éves leány volt, egy kivégzett hercegi család utolsó leánya, s mikor a szemérmes hajadon arca kigyulladt a szégyentől az adatok olvasása alatt, mikor hangja elcsuklott, és mikor arcát elrejtve sírva fakadt, akkor úgy kacagott rajta az úrnő! És aztán mindezen adatokat megküldé Rozálinak.
Hát van-e annál nagyobb gyönyör egy asszonyra nézve, mint egy másik asszonyt, ki eddig boldog volt, hitt, bízott: egyszerre a féltékenység mérgével torkig tölteni!
Severus sejtette azt, hogy az a játék, amit most Rozálival űz, nagyon veszélyes mulatság. Ha a férj megtudja e fondorlatot, ez árulkodást, akkor megszünnek egymással szemben államfők, triumvirek lenni, akkor csak a férfi és férfi állnak szemközt. Azonban sokkal jobban el volt már szédítve e csáberejű asszony bűvköre által, mint hogy egy okos gondolatnak ura tudott volna lenni.
Örült már neki, hogy az idő ily hosszúra húzódik, s vesztett pillanatok voltak, amiket nem ez asszony körében töltött. Kezdett elveszni benne egész lelkével.
A sokszor ismételt találkozások alatt az éles eszű nő egyenkint ismeré fel a férfi gyöngéit. Rájött, hogy Severus spiritiszta. Sasza asszony is az volt. Istent nem hitt, de astralszellemeket igen. Amint egymásban a hivőt felismerték, volt egy közös varázskörük, melyen belül egy bűvlánccal összekapcsolt párt képeztek. S a médiumok nagy kerítőnék.
Sasza asszony udvarhölgyei közt volt egy ilyen hírhedett médium, egy csontos alkatú amerikai hölgy: Miss Braddon.
Miss Braddonnak oly mértékben jutott ki a delejes fluidumból, hogy ennek erejével a legizmosabb férfit földhöz tudta ütni. (Szkeptikusok azt állíták felőle, hogy valamikor akrobatanő volt egy erőművész-társulatnál.)
Hanem hát csodadolgokat tudott véghezvinni, s ismeretes tekintély volt a spiritiszták minden nyelven írott hírlapjai előtt.
Mikor Sasza asszony megtudta Severusról, hogy „hívő”, beavatta őt a misztériumokba.
Miss Braddon a háromlábú asztalkával legelőször is a kérdező védszellemének nevét íratta le. – Hogy Sasza asszony védszelleme „Semiramis” volt, az régi dolog és igen természetes. A felhívott szellem, ki Severusnak megjelent, e névvel mutatá be magát: „Araeus”. Az udvari cercle-ben mindjárt készen állt egy tudós historikus nő, ki magyarázatot adott felőle, hogy ki volt az az Araeus. Kortársa volt Semiramisnak és Armenia királya. Asszíria királynője olthatlan szerelmet érzett Araeus iránt, melyet az visszautasított; ezért Semiramis hadat izent neki; megütköztek, s a harcban a szeretni nem akaró Araeus elesett. Semiramis aztán, kit élve nem bírhatott, elnyerve holtan, bebalzsamoztatá s pompás mauzóleumot építtetett sírlakául, hol örökké övé maradt a kegyetlen.
Severus férfihiúságának hízelgett az, hogy védszelleme ily ellenálló jellem volt, Sasza asszony pedig hatalmasabbnak érezte már magát – Semiramisnál.
A spiritiszta hókuszpókusszal aztán igen érdekes mulatság mellett telt el az idő.
Sasza asszony és Severus sok olyan kényes kérdést oldattak meg a spirit rappinggel, amelyet egyenesen egymáshoz nem intézhettek volna.
Sasza asszony egyszer azt a furfangos kérdést intézte a szellemhez, hogy „mi van az Unalaska szigetén”.
Severus megszeppent. Hejh, ha ki találja mondani.
A szellem nem sokat gondolkozott, leírta e szót: „Paco”.
Mi az a Paco?
Egy mineralóg tudósa a cercle-nek megmagyarázá, hogy a gazdag aranytartalmú érceket nevezik így.
Sasza asszony vállat vont. Ez nem elégítette őt ki. Severus pedig könnyebbült kebellel gondolá, hogy mégis van a szellemekben diszkréció.
Hátra volt Severusnak még azt is megtudni, hogy ő nemcsak proselyta, de maga is inspirált próféta és doctor.
Egy délelőtt, mikor Sasza asszonyhoz a szokott látogatásra sietett, az elnöknőt nyugágyán fekve találta. Nem fekve, de hánykolódva, mint egy ördögtől megszállt alakot, ki haját tépi, fejét az ágy oszlopaihoz veri, átkozza környezetét, asszonyait, orvosnőit, s minden pillanatban más kínalakra facsarodik hajlékony alakja, míg szemei lázas tűzben égnek. Alkalmasint heves fejgörcsök kínozzák.
– Jöjjön ön! – lihegi a kínlódó a megpillantott férfihoz, s midőn ez odalép nyugágyához, megragadja két kezével annak jobbját, és nyögve szól: – Tegye ön homlokomra kezét, talán meggyógyít az…
Severus betakarta tenyerével a hölgy égő homlokát, lüktető halantékait, s íme az rögtön elcsendesült, megszűnt kínosan vonaglani; néhány perc múlva szempillái becsukódtak, s nemsokára keblének csendes pihegése s félig nyílt ajkainak halk lélegzetvétele tanúsítá, hogy elaludt.
Severus le nem vette a kezét a homlokról addig, míg aludt a nő, az pedig egész óráig tarott. Mikor ismét felnyitá szemeit, mondhatlan bűbájjal tekinte föl rá hálatelten; s mielőtt az kezét visszavonhatta volna, megragadta és ajkaihoz szorítá azt, halkan rebegve: „köszönöm, köszönöm, ez meggyógyított”. És aztán semmi baja sem volt.
És Severus ettől még bolondabbá lett.
Ettől a naptól kezdve Sasza asszony magaviselete Severus irányában az eddigivel egészen ellentétessé változott. A szabad, zabolátlan modort felváltá nála a hajadoni szemérem.
Oly tartózkodó lett irányában, mint egy leány, kinek titka el van árulva.
Ez mind játék volt-e? Szerep volt-e?
A szemérmes menyasszonyi komédia tartott az országgyűlés előtti hétig. Sasza asszony el tudott pirulni, mikor Severust közelíteni látta, és el tudott halaványulni, ha távozott. A férfihiúságot így fogják meg.
Azon a héten aztán, amelyen a képviselők a nagy világbirodalom minden részéből gyülekezni kezdtek a fővárosba, egyszerre eltűnt a szemérmes hajadon képe Severus elől. Egy reggel férfiöltönyben találta Sasza asszonyt. Tábornoki egyenruhát viselt.
– Nagy napok kezdődnek – szólt a hölgy komoran Severushoz. – Rám nézve, s tán az egész világra nézve döntő korszak közeledik. Amit ön kívánt tőlem, az indítja meg a hógörgeteget; kit tipor az majd el, még nem tudom. Lehet, hogy engem. Lehet, hogy fölemel. Aki mellettem marad, lehet, hogy elvész, lehet, hogy megdicsőül.
– Én itt maradok – mondá Severus, nem várva be a kérdést.
– Köszönöm – szólt Sasza asszony, megszorítva kesztyűs kezével a férfi jobbját, s azzal felkérte, hogy csatolja oldalára a kardot, mit Severus szívesen megtett.
E naptól kezdve minden óra abban telt el, hogy Sasza asszony érkező hadcsapatokat mustrált; lovon nyargalva előttük, és rövid buzdító szónoklatokat tartva hozzájuk. Nappal a hadcsapatok zsoldját fizették, őket gazdagon megvendégelték, és késő este, mikor már besetétedett, szállították a vasúton Szentpétervárra.
Az országgyűlés megnyitásának napján Sasza asszony kísérő hölgyeivel, asszonyokból álló válogatott testőrseregével maga is átköltözött Szentpétervárra. Severus egy kocsiosztályban ült vele.
Az első harminc nap parlamentáris bagatellákkal tölt el. A tisztelt ház elnököt, jegyzőket, bizottságokat választott, szakosztályokra oszolt, házszabályok felett disputált, új képviselőket igazolt, válaszfeliratot készített, egyszóval, ölte az időt.
S eközben átment az idő az utolsó, végzetes évbe. A Duna-deltára belzettek száműzetésének válságos, tizedik éve volt ez. Sürgetős volt a kérdés megoldása, hogy maguk állama maradnak-e, vagy Nihilország telepe.
Dávidtól egyik sürgöny a másikat érte Severushoz, hogy mi történik már. Mindig holnapra lett biztatva.
Egyszer aztán ez az izenet jött Dávidtól Severushoz:
„Hagyjon ön ott mindent, és jöjjön vissza rögtön.”
Ez a parancsként hangzó izenet háromféle rossz hatást tett Severusra. Először megdöbbenté: azt hihette, hogy Dávid megtudott valamit Rozálitól. Féltékeny nők hamar elárulják magukat. S lehet, hogy most szörnyű számadást készül vele tenni. Másodszor megsérté hiúságát, hogy egyenrangú triumvir társa neki ily röviden parancsokat osztogat. É s harmadszor a számító diplomata eszélyessége volt megtámadva, kiről felteszik azt, hogy mikor már mindent legjobban elintézett, az utolsó órában saját művét félbehagyja, és megszökjék tőle.
Mind a három hatás együtt indok volt arra, hogy Severus dacoljon Dáviddal, és izenetét félredobja. Itt kezdődött rá nézve a lejtő, melyen aztán nem lehet többé megállni.
Pedig Dávid se nem férji haragból, se nem fennsőbbségi vágyból, se nem romboló dacból intézte hozzá ezt az izenetet, hanem azért, mert jól volt értesülve arról, hogy mi fog történni Szentpétervárott azon a napon, amelyen a nemzetgyűlés az Otthon állam ügyét érdemleg tárgyalni fogja. Ezt olyan jól tudta Dávid, mint maga Sasza asszony, s óhajtotta a katasztrófából kivonni triumvir társát.
Severus azonban ott maradt.
A harmincegyedik napon került tanácskozás alá a miniszterek törvényjavaslata, melyben az Otthon várost államnak elismerni, s az Unalaska-szigetet örök áron eladni, százmillió rubel kárpótlás mellett indítványozzák. Az indítvány mellett elég indok szól, politikai, stratégiai és financiális.
Hanem a Nihilország nemzetgyűlései kissé furcsa ábrázattal bírnak.
Először is a képviselők száma megy kétezerre. Ez népgyűlésnek is elég. Azután a ház a legkülönbözőbb elemekből van összealkotva. Óoroszok és pánszlávok, roskolnikok, skopcsik és nihilisták; parasztok, katonatisztek, hivatalnokok és csizmadiák; tunguzok, jakutok, burjátek, szamojédek; baskír és cserkesz nevezetességek; salvus conductussal visszatérő szibériai deportáltak; lengyel nemesek, német iparosok és kereskedők; asszonyok és férfiak. Kétezeren!
Maga az ülés folyama egy folytonos zsibongás. Egyik oldal csak azért zajong, hogy a másik párt szónokát ne lehessen érteni, míg egyszer aztán felkerül a szónokszékre egy hatalmas hyppopotamus-hangú szónok, aki érvényt tud szerezni a nézeteinek hangja mennydörgésével. Annak a beszéde aztán valóságos vihart kelt föl; ez a Pokol szónoka: a törvényjavaslat ellen expectorál. Mikor nem használ a tömeges „rendre” kiáltás (az elnök csengettyűjére senki sem ügyel, pedig már harmadszor vonta el a szót a szónoktól, de az csak beszél azért), akkor tettlegességekre kerül a dolog, öten-hatan odarohannak a szószékhez, a szónokot megragadják lábánál fogva; az visszarúg, tovább rángatják, a csizma lemarad a lábáról az ellenfél kezében, de a szónok megáll, végre valaki elkapja hátulról hosszú kabátja szárnyát, s annálfogva hanyattbukfencezik, felében harapva a nyelvén lévő szót, mely alkalmat siet megragadni a következő szónok, ki a törvényjavaslat védelmére állt fel, s felkapaszkodik a lerántott „tisztelt előttem szóló” helyére. Ennek éles hangja van, mint a trombita; keresztülrecseg az ellenfél zsibaján. Gorombáskodik. Van hatalmas hangja hozzá. És nem zavarja ki szónoklata kontextusából, hogy odalenn „kutyának” kiabálják. Ez még parlamentáris kifejezés. Hanem aztán, mikor a szép szó nem használ, következnek a kevésbé parlamentáris közbeszólások. Gyorsírói parenthesis (szónok képén egy záptojás loccsan szét). Egyéb ellenészrevételek is érik projectile alakban: burgonya és vöröshagyma. Végre egy repülő cékla minőségében oly nyomatékos ellenvetés éri a priori, hogy elered az orra vére, s kénytelen a szót átengedni másnak.
S ez így megy kifogyhatatlan cifrázatokban reggeltől késő estig, estefelé még, amennyire lehet, fokozott érdekeltséggel. Az alant folyó vitában élénk részt vesznek a karzatok is, s az országház körül álló tömegek folytatják a tanácskozást kinn az utcán, ha nem is egészen annyira a házszabályok szerint, mint odabenn a teremben, de éppen olyan üdvös eredménnyel.
Sasza asszony és Mr. Severus ez olympi mulatságot az elnöki páholyból élvezték.
Az elnöknő páholya egy előteremből állt, mely minden komforttal volt lakályossá téve, és az ebből nyíló páholyból, mely szemben a házelnöki és szónoki székkel az egész gyűlésterem fölött legkedvezőbb áttekintést nyújtott. E páholynak arabeszk modorú rácsozata van, mely egy egyszerű gépezettel egyszerre kétfelé nyitható. Néha az elnöknő a szokott rácsozat mögül hallgatta végig az ülések vitáit; talán azért, hogy megjelenésével meg ne oszlassa a ház figyelmét. Ez a rácsozat most is zárva van, s az elnöknő és Severus a redőny mögött látatlanul figyeltek a viták folyamára.
A délesti órákban kezdtek azok nagyon is turbulentus jellemet ölteni, a szónokok alig juthattak már a szószékhez; kettő-három beszélt egyszerre a padok tetejére felugorva, s egyik tömeg a másikra a leggyalázatosabb gúnyneveket ordította. Néha csend lett, mikor egy miniszter felállt beszélni, de az a csend is csak arra volt jó, hogy egyes gúnyos közbekiáltások annál érthetőbbek legyenek. Az egész gyülekezetben senki sem tisztelt senkit. A beszéde végét mindenkinek abba kellett hagyni. Utóbb már csak egy általános bőgés kezdett minden zaj felett uralkodni, melynek az volt az értelme, hogy „le a miniszterekkel!” Később az is kezdett hangzani, hogy „le az elnöknővel!”
A ház elnökének pedig az volt az utasítása, hogy addig fel ne oszlassa az ülést, akármi történik is, ha három nap, három éjjel folyvást eltart is, míg szavazás alá nem bocsáttatik a kérdés. Régi praktika ez, kiéheztetni az ellenséget. Ez pedig sejtette a fogást, s előjött ellene a maga tromfjaival. Hajigálni kezdte az elnöki széket burgonyával.
Sasza asszony a szégyen és düh sápadt tekintetével ült a rácsozat mögött. Keze öntudatlanul szorítá Severus kezét, s míg az ő ujjai egyre nyugtalanul vonaglottak, addig Severus keze hideg volt, mint a márvány.
Sasza asszony egyszer észrevette, hogy egy ércszobor kezét tartja kezében.
– Önt nem izgatják e jelenetek? – kérdé bámulva.
– Nem – felelt Severus. – Ellenkezőleg.
– Untatják? Nemde? Igaza van. Ez unalmas látvány. Nem mennénk tán az előterembe addig, míg szavazásra kerül a sor, l’hombre-t játszani?
– Nem bánom.
S a két államfő átment a szomszéd benyílóba, azalatt, míg egyiknek a képviselői a másik államának lét és nem lét kérdése fölött dühösen vitatkoznak, l’hombre-t játszani.
A l’hombre a legnehezebb játék a világon. A kártyáknak egymáshoz kombinált különnemű értéke van, ami változik: mely mellett a játszónak éles észre, matematikai pontos összevetésre és nagy figyelemre van szüksége; s még nehezebbé válik a játék, ha kettősben játsszák, amikor egy színből csak a „matadorok” tartatnak meg. A matadoroknak megannyi külön neve és rangfokozata van. Első a „Spadille” a pikk ász; második a „Manille” a kőr hetes, harmadik a „Baste” a treff ász; negyedik a „Ponte” a kőr ász, a veres színekben a kisebb kártya üti a nagyobbat, a feketében a nagyobb a kisebbet. Az egész játék csupa diplomatikai cselfogásból áll, s még maga a szerencsétlenség is egy esély a diadalra. Például az előjátékos neve a l’hombre: ez nyilatkozik elébb, hogy felveszi-e a talont. Legnagyobb játék a „grandissimo”, mikor a másodjátékosnak olyan jó kártya van a kezében, hogy a másik nem üthet belőle egyet sem. De ha akkor a l’hombre azt mondja „nullissimo”, s neki meg olyan rossz kártyája van, hogy egyet sem üthet vele, akkor ő nyerte meg a játékot.
És Sasza asszony Severussal nyugodtan hívogatta a spadille-t, manille-t és mondogatta egymásnak az „obscure”, „journée” jelszavakat azalatt, míg tízlépésnyi távolban a vihar keverte tenger tombolt alattuk.
– Miben játszunk? – kérdezé Severus.
– Én felteszem az Otthon állam átengedését öt kopek ellenében.
(A másik öt kopek!)
És Sasza asszony feltette egy játszma l’hombre-re öt kopek ellenében azt a tárgyat, ami fölött képviselőháza oda alant vitatkozott, hogy átengedje-e azt százmillió forintért.
És a néger nagy figyelemmel tudott játszani; nem zavarta meg a teremből feltörő ádáz zaj, nyugodtan scartolt, kiszámítóan hívott. Kártyaemelés szerint Severus volt a l’hombre, és Sasza asszony nem tudott többet csinálni négy ütésnél.
– Az ördögbe! – kiálta fel a hölgy a vesztő játékos hevélyével. – Az Otthon állam már az öné!
Ez komolyan volt játszva.
– Dupla vagy semmi! – kiálta az elnöknő hevesen.
– Hogyan, asszonyom? – kérdé Severus elcsodálkozva.
– Hát tíz kopek, vagy az Otthon állam és az Unalaska-sziget!
Ezúttal Sasza asszony volt a l’hombre.
Severus most is oly nyugodtan játszott, mint eddig, a hölgy kezében pedig reszketett minden kártya, keble nyugtalanul zihált, arca kigyulladt minden elvesztett ütésnél. Severus ezt a játékot is megnyerte.
– Az Unalaska-sziget is az öné! – hebegé indulattól elfulladtan az elnöknő; odakünn a teremben éppen akkor esküdött a harmincharmadik szónok, hogy az orosz terület legkopárabb szikláját is minden becsületes orosz az utolsó csepp vérével s az utolsó rubelével is meg fogja védelmezni.
– Még egyszer dupla vagy semmi – szólt rohamos sietséggel a hölgy, odatolva a kártyákat Severus elé.
Annak egy kérdező mosoly támadt az arcán.
– Majd megtudod, hogy mi van föltéve. Csak osszad.
Severus folyvást e nyugodt mosolygással arcán fogta a játszmát, összekeverte, odanyújtá Sasza asszonynak, megcsókolta a kezét emelés közben, és fölszedte kártyáit.
Sasza asszony arca égett, mint a szélhirdető alkonyég, midőn kártyáit sorba szedte. Vékony ruháján keresztül látszott szívének heves dobogása, midőn elkiáltá diadalmas hangon: „Grandissimo!”
És eközben szikrázó szemekkel tekinte a férfi arcába.
Az pedig fejedelmi nyugalommal tekinte fel rá, s csendes, felindulás nélküli hangon mondá: „nullissimo”…
Egy ütése sem lehetett; – ő volt a nyertes.
E szónál az úrhölgy felugrott székéről, a kezében levő kártyákat széthajítá a szobában; egész alakja felmagasult: csupa ideg volt, csupa érzék.
– Tehát tudd meg, hogy mire játszottál most!… Én magam voltam föltéve a kártyára… Engem nyertél el… Tied vagyok… Imádlak…
S azzal odaveté magát a férfi keblére, s elkezdve annak homlokán a csókot, végigcsókolá őt egész a lába hegyéig, s aztán az ölébe veté magát a szenvedély minden lázhevével, s ajkait annak ajkaihoz forrasztá.
… A páholy arabeszk rácsozata egyszerre nagyot zörrent.
A burgonyák kezdtek az elnöknői páholynak is beszélni. A hölgy e zörrenésre felugrott a férfi öléből, s gyorsan, mint a párduc, odaszökött a páholy rácsozatához, a gép egy ujjnyomásra kétfelé csapta az aranyozott redőnytáblákat, s az elnöknő ott állt a képviselőház előtt, melyben minden rend fel volt már bomolva.
A rács csattanására, az uralkodói alak megjelenésére egyszerre csend támadt oda alant, mindenki elhallgatott.
S e rögtön beállt csendben Sasza asszony indulattól reszkető hangja zengett végig.
„Ti csőcselék szemétnép! Én titeket eltiporlak és kisöpörlek innen!”
S azzal leköpött a gyülekezetre.
A meglepetés első pillanatában senki sem talált szavakat a meggyalázásra. A következő pillanatban pedig a páholyból kihajló hölgy egy kézmozdulatára megnyíltak a gyűlésterem oldalajtajai, s azokon át egy szuronyáradat tört be a gyülekezetbe. Fegyveres molodcik rohantak a képviselő-padok közé.
E támadás után két pisztolylövés hangzott a teremből, s két golyó süvöltött el az elnöknő feje mellett.
Ő pedig kacagott, és összefonta karjait, meg nem mozdulva helyéről.
A két pisztolylövésre aztán a betörő katonák részéről egy pelotontűz volt a viszonzás a tömeg közé. Erre ádáz, eszeveszett bomlás következett. A megriadt képviselőtömeg egymást gázolva rohant a kijárások felé; nehány dühös férfi tusába elegyedett a katonákkal, s szétszedett padokkal, lámpákkal védte magát; a sebesültek jajgatása, a harcosok káromkodása egy zűrzavaros pokoli karénekké vegyült, s akinek dicsőségére ez történt, a nő, úgy találta, hogy ez egy kacagni való végjelenete egy komédiának.
Még akkor is kacagott, midőn Severushoz a külső terembe visszatért.
– Mit tett ön? – szólt Severus rémülettől elhalaványult ajkkal.
– Megtettem magamat cárnőnek, hogy tégedet cárrá tegyelek!