Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.
Azon világ az, amelyet hétezer év óta tanulmányoznak a történetírók, Mózestől kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespeare-ig, mégsem ismertek ki: ez az asszonyszív világa.
Ide nem segít az aerodromon.
Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett csókokkal ismét elhalmozá, hogy mármost abban az ismeretlen világban helyre van állítva a béke.
Ó, be nagyon csalódott.
Mikor egyszer a féltékenység fantáziája felhevül, annak a délibábja egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron, s csinál belőle egy pálmaerdőt, tükröt tart a tiszta égre, s mutogat benne városokat, mik sehol nem léteznek.
Rozáli imádta férjét, s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet írjon, mikor megtudta, hogy annak Oroszországba kell utazni, és ott maradni bizonytalan időkig.
A féltés lelke látnok. Rozálinak megsúgta valami, hogy Severusnak azért kell most az Otthonból eltávoznia, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli előtt.
Rozáli tehát ezt írta Severusnak:
„Uram, ha tud ön még meg valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni.”
Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltő nők, a megsebzett szívek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga részére magyarázta kedvezően a levél végszavait, s jövendő nagy veszélyek spóráit fogadta be azzal lelkébe, amik egy napon rettentő termést fognak adni.
Pedig hát rosszul értelmezte azt.
Amire a fájó szívű nő készen volt, az nem a bosszúállás. Annál magasabb kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni, akkor ő se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el tudja cserélni férjét egy fekete vőlegénnyel, de az nem a néger, hanem a halál.
És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli, annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.
Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arcán, Dávid csak azt olvassa a mosolygó vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajon mit csinálnak Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei: Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit csókolja: vajon mit csinálnak Kin-Tseuban?
S jól eltalálják mind a ketten.
Mind arról gondolkoznak.
Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze. Mellette van éjjel és nappal; csupán a délelőtti órákat tölti – szokás szerint – hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott valószínűleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt annak a szakmáját is ő kormányozza.
Csakhogy az asszonyok, akik gyanakodnak, számítani is tudnak.
Dávid azt mondta Rozálinak: „Mindennap itt leszek veled; mondom.” S nála ez a szó az eskünél erősebb. Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: „és az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek”.
Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontul, s Dávid repülőgépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, akit a nők imádnak, s itthon nem tudhat felőle senki semmit.
S a nők sejtelme prófécia!
Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid tizenkétszer járta meg az utat Kin-Tseuba; amiről nem szólt senkinek, amit eltitkolt neje elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta nejétől, lopta hazája közügyeitől, lopta erős fogadásától.
És mégsem volt tolvaj, áruló, hitszegő.
Mert az, ami Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál, drágább nőnél és gyermekeknél, drágább a becsületnél!
Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?
Azt megtudjuk rögtön.
A kínaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak, és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.
A kínai őstörténetíró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével. Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit, s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az óceán által Kolumbus előtt, amikor létezéséről csak karthágói Hanno regéi, s az izlandi cethalászok hagyományai meséltek. Éppen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.
Harminc hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Francia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az al-dunai tartományokkal együtt egyetlen bérctömkeleg volna. Nem hegylánc, de hegyláncok torladéka, egyik hegygerinc a másikon keresztül fektetve; örök hó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bércének, kétszerte nagyobb volt a Kárpát hegy lomnici csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himalája csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközelíteni.
Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.
Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, százöles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek, mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fennsíkok völgyeiből, hol pihentek meg nagy tavak alakjában, minő partokat mostak tán termékenyítő áradással, arról nem tud senki.
Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultúra.
Dél felől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szívós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távírdáit, sem vasutait, sem tudós kutatóit.
Keletről a kínai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat, amik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagutat, melyet Xio császár kezdett el fúratni a Fang hegyen keresztül, hogy újra megtalálja az eltakart országot, ahol a kutioni szelíd tigrisek laknak, amiket házőrző kutyák helyett használnak, ahol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az ínség idején; ahol a Paping-hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kígyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang-hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Cio-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a honani repülő tekenősbékák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a Xan-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kien-i szarvas emberek föld alatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyúkok toll helyett gyapjút hordanak, s a Lúva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a vasdisznók tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; ahol a „napmadár”, a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a kínai császárok címerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, akik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! Holott fel van jegyezve, hogy a kínai császárok sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken, s azokból telt ki környezetük, kik közül a Ciam-Caják a felolvasó, írástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és táncosnők, a Sia-Aták pedig a konyhaművészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.
Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érckarjaival a sziklavilágot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent ami pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és civilizációt hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az orosz birodalom száműzötteinek népe, s a szabad szellem mártírjai új hazát alkotnak a sivatagból, s amint ekevasaikkal előbbre tolják a kenyérteremtő világot, szívós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.
A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedező tudósok, angol, kínai, orosz egyaránt. A legutolsó teleptől még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók jellobogói.
S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak is: a civilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket Anglia az afganisztáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták méreglevegője közé elzárt, a flipampámok, kiket Kína a Fang-hegyi alagút törésére kényszerít, s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labirintja közé; az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elítéltek felhasított orrcimpákkal, s a kínai flipampámok levágott fülekkel, s ott azután lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az emberevő Fe-Xe állat maga. Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott küzdelemben, visszatér börtönéhez, és könyörög elhagyott láncaiért. Még az ily visszatérő gonosztevő martalóc is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral s a fülvesztett flipampámok sem jutottak el odáig soha, ahol a Kin-Tseu országa kezdődik.
Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalája hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.
Egyszer aztán jött valami új felfedezés, ami ezt az állítást határozottan megcáfolta.
A kínai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra akadtak.
Az egy vízi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék fogaskerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, amik aztán valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag háromszegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajófenékből haránt lefelé menő vékony bambuszcsövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert ilyen alkotású malom az egész kínai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és rotang tíznapi járásra nem terem; az már dél-kínai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre, mivel azt a háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.
E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ minden kertészei iparkodtak csírázásra bírni, hogy megtudják, minő növény támad azokból; de az a mag, amint a csíráját levegő érte, egyszerre elhalt. Végre egy kínai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pe-ci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkísérték azután vízbe elültetni, ott kikelt, és kifejlett növényt tenyésztett.
Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs. Az nemcsak malom volt, hanem egyúttal vetőgép is; mégpedig sorvető. A hosszú haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.
De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.
Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, amik mellett a bambusz és a rotang erdőszámra díszlő növény lehet: talán egy védett, mély hegyöbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő növényekkel, az először is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni, s úgy látszik, hogy jó sikerrel, a Pe-ci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyééhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek laknak; mégpedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.
Kár, hogy azokat a betűket, amik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.
Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betűket a pekingi múzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.
Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert a betűjelekre, mik a csík-szeredai templomfelirattal azonosak. Az ószékely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.
Aki ott eltemetve lakik, az az ősmagyar nemzet!
És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor arccal fordulni el a drága jelektől, s azt mondani a körülállóknak:
– Nem tudtam meg semmit.
Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu ország felfedezéséhez.
Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz. Megvan az útmutató: a „Sárga folyam”, mely a roncsot Kin-Tseuból idáig hozta, s megvan az aerodromon, mely a folyamóriás zuhatagai mentében is megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával. Legelső akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint negyvenezer négyszögmérföldet tesz ki az a hegyvilág, amit a Himalája, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcezer lábnyi magasra torlaszodik fel, s az aerodromon már e magaslaton felül alig emelkedhetik még párezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka, a lég villanyossága enyészőfélben, ellenben a hegycsúcsok crystallodja zavarólag hat a repülőgép villanykészülékére. Emiatt a léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s ami e látkörbe esik is, annak háromnegyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, ami éppen alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch) fekszik a bércvilágon, különösen a kelet-indus zsangálok tájékán, s ez a mély völgyeket oly tartós homályba burkolja, hogy felülről semmit sem lehet bennük megkülönböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe, ha meg akarja tudni, mi lakik ott. S újra felszállnia hiú kutatás után, s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hatezer négyszögmérföldnyi területet hetekig eltakarva tart az alant járó felhőréteg, s a légjáró tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a keresett hely felett anélkül, hogy sejtett volna felőle valamit. Azután a kalauz folyam is cserbehagyta. A Jan-Tse-Kiang e sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az egész Tisza, eredetétől a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel. Egyszer aztán egészen eltűnik. A vulkáni rombolás egy hegyláncot döntött föléje, s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor aztán Dávid az útban álló hegygerincen túlemelkedik, már nem látja a „Sárga folyam” folytatását sehol; az egy hosszú sziklaalagútban tűnt el, melynek elég magassággal kell bírni, hogy padmalján az elhozott malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aerodromon ez alagúton csakugyan nem mehet fölfelé. (A múlt században vállalkozó angol hajósok a kínai kormány segélyével csak a Pojang-tóig bírtak a folyamon előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig mehetett csak.)
A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt, mint egymást váltó bérceket, havasokat, jéghegyeket, jégmezőket, és aztán mély, sötét völgyeket, miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol egy-egy folt cédruserdőt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé, hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek túlsó oldalán gyönyörű erdők terülnek a deodora fenyőből, s kétezer lábnyival alantabb, a fennsíkon már kelet-indiai növényzet díszlik. Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. Ahol emberek laknak, ott este tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.
Egyszer aztán megtalálta, amit keresett.
Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott meg, melyek egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövellő láng tört elő.
Az ott egy város! – gondolá Dávid. – Éjfél után ami emberlakta helyen világít, az csak utcai lámpa lehet; tehát előhaladt kultúra városa, amely már világított utcákat ismer. Az a magasra lobogó fény pedig valami gyár kéménye. Itt civilizáció van honn.
Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapáccsal döngetve, messze elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hívé már, hogy az álmaikból ébredezők hogy bámulják az égből alászálló szárnyas gépet, mely világít, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arcra a férfi előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és minő lesz az imádat örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!
Mámorító gondolat: Istennek lenni.
Ezért a mámorért meg kellett neki lakolna.
A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységnek büntetése.
És Dávid szívét e percben emberen túljáró kevélység töltötte el.
Isten csak „egy” embert alkotott, s ő azt hitte magáról, hogy most egy egész nemzetet teremt.
Meglett a bűnhődése érte.
Amint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy szikláktól szaggatott hómező, s azok a fénygócok ott a hómező közepett nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott a földből feltörő nafta ég, és körüle hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy naftavolkán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell fel magasra a földolaj, az világít oly messzire.
Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbúvárra nézve; de mikor az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a mesés naftavolkánt, hanem mindennapi utcákat, prózai gyárkéményt.
Dávid odairányzá légjáróját a naftavolkán fölé, hogy mint szokás, a magasból letekinthessen annak látványába. – A volcántűz nem árt az ő gépének.
Mikor aztán éppen felette libegett a fellövellő naftalángoszlopnak, egyszerre megszűnt a repülőgépe működni, a szárnyai összecsapódtak felül, s többé szét nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt sas.
– Ah, fölfedeztem! – kiálta Dávid öntudatlan örömmel. – A titkot, mely a gép repülését lehetleníti! Amiért apám elment a túlvilágra. Íme, megtaláltam. A gép közé csapódó nafta megszünteti a dörzslapok érintkezését, s azzal megszakad a villanyfolyam.
Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volkánra. Még annyi lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes esést harántossá változtassa, különben beleesik a volkán gyomrába; így a gép a hegy oldalára esett, s aztán a cukorsüveg alakú sima meredek jéggúlán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán belefúródott egy hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását hallá, s aztán egyszerre körül lett fogva föld alatti sötétséggel. Ki tudja, hány ölnyi mélyen fúrta be magát az izzó külfalú gép a völgyet betöltő hótömegbe?
Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ legelhagyottabb sírjába. És mindazt, amit megtudott, sohasem fogja elmondhatni senkinek.
Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá. A hajó ajtaját a hótömeg miatt kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó felfelé fordult végén van, nyitva marad ugyan, de azon keresztül sem fog több légzésre alkalmas levegőt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak a fenekén ő maga a szénenytermelő tömeg, mely fojtó lég súlyánál fogva az üreg fenekét megtölti, s neki abban pár nap alatt okvetlenül meg kell fulladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki az önásta mély sírból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De talán az izzó gép esésekor képződött a hóüreg falain valami jégréteg, abba lyukakat lehetne vágni, s úgy lassankint felkapaszkodni a felszínig. De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?
És mégsem akarta magát elhagyni. Megkísértett egy nehéz munkát.
Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzáfogott a hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, amekkorán maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén kétujjnyi vastag, s azt átreszelni egy gyémántheggyel nagyobb küzdelem, mintha öles trachytfalat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hatórai munka után annyira kifáradt, hogy nem bírt tovább dolgozni. S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojtotta mellét.
Tizenkét óra múlva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje elkábult; érzé, hogy meg kell fulladnia. És mégsem akarta magát megadni a csúf halálnak. Érzé, hogy azzal, ami az ő szívében lakik, meghalni nem szabad. Nyakkendőjével karjain keresztül odaköté magát a felső szellentyűhöz, ahol legtovább érheti ajkát valami éltető lég. Azután nemsokára egyik érzéke a másik után halt el. Először tagjai lettek érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében, azután mintha sírban feküdnék, s a vakandokok kaparnák koporsója födelét. Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet is, talán ez már az átmenet az életből a halálba. Otthon járt, feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a Székelyföldre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az atyját, s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, amik rá voltak bízva. Utoljára úszott valami fényben, mintha millió és millió ismerős arc ragyogó mind, mint a csillag mosolyogna reá és beszélne hozzá, és ő azt mind értené, és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi tejutakba, a csillagködfoltokba vannak rejtve, s érezne valami megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé. Ez már talán a halál…
Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése, visszaidézte a túlvilágon járó lelket. Valami tompa fejzúgás, fülcsengés után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle tágulni kezdett, nagyot lélegzék, s erre egy női hang az öröm csengő rezgésével kiálta fel mellette:
„Él!” – S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zúgta odább valami.
Ekkor fölnyitá szemeit.
Ugyanaz a hang kiáltá:
„Lát.”
Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah, az oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól, s visszajönni a földi életre.
Az a női hang most halkan rebegé:
„Szól.”
Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez igét rebegték:
„Atyám!
S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó: „atyám”. Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszorúval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú, négyszögű botokkal, miken írásjegyek voltak végigróva.
De ez a három szó egyszerre visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige „magyarul” volt mondva.
Ez az ősmagyar nemzet hazája, és akik ott körülállják a tetszhalottat, azok az ifjú alirumnák, a tűzisten szolgálói, és a „sellők”, a vízisten papnéi, és a „firénék”, a földisten fehércselédei, s azok a férfiak ott a „táltosok”, „gyulák” és „garaboncok”, az ősisten papjai; s azok a tűzkutak, az az örök lángú naftavolkán az ő oltáraik s az a szertartás itt a „Zomotor”, a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe az, ahogy az ősmagyar hagyományok fenntarták emlékeiket, ahogy az dívott még a keresztyén királyok idejében is, amíg azok a pogány emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.
Itt a keresett ősmagyar nemzet!
De hogy „jött” az ide, hogy „van” az most itt?
E nagy kérdésre megfelelnek az ő sokszázados krónikái, amik sok ideig együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila-hagyomány az elvált Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli hősök voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a száznyolc törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni. Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harc pártja. Már Attila és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégiscsak Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a harcvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a békeszerető faj. Ennek az őshazának nem voltak földtani határai; nomád nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók között.
A XIII. század közepe táján, mikor IV. Béla király uralkodott Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az őshazában hátramaradt rokon nemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta az ősnemzetet, beszélt vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingisz kán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött, s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mívelt népeket. Ők sürgeték Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár és besenyő. Julián vissza is jött, s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar nemzetből mi lett, azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolc családon túl még ott maradt az őshazában kilencvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, ércemlékekkel tömve; vagy elhurcolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, ahogy elhordta a többit, s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint ahogy fennmaradt az Amur pusztáin nyolcvanhat külön nemzet, melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.
De azokat nem ragadta magával.
Tana volt az akkori Volga vidéki magyar nép vezére.
Ez így okoskodott.
Ha Kubláj kán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, minekünk kell az előttünk álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk is azokat, vagy azok minket. Kubláj kán ötszázezer harcosa pedig még mindig a hátunkon lesz. Tehát – kikerüljük őket.
Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.
A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.
Háta mögött az Aral-tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hírül hozák, amióta a pusztát lakták, hogy az Aral-tónak szokása némely évben egészen eltűnni. (Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a Fertő tava egészen kiszáradt, a medrét birtokbavették, felszántották, épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint előjött a tó, újra megtelt, s most a gyárak kéményein ungok, békák kuruttyolnak.) Hanem az Aral-tó a Fertőhöz képest valódi tenger. És mégis el szokott tűnni egy-egy évben, s akkor fű terem a helyén.
Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal, amit tudott, az okát kereste, s rájött, hogy az Aral-tó olyankor szokott kiszáradni, mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét megváltoztatva másfelé veszi irányát, s valamerre a kizil-kumi pusztában eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti a két nagy folyam, akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér nekiállította a népét, s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté, álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyúkkal megtörette, s azzal mind a két folyam ahelyett, hogy az Aral-tóba szakadt volna, nekizúdult a pusztának, melyet hosszában fog körül, mint kettős védsánc, a harmadik erőd az Aral-tó maga.
De minden erődnél jobb oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj kán lovas hordái keresztültörni. Víz-isten védi a maga népét.
Most aztán mind a két oldalon védett út állt előttünk; egész fel a Bolor-Dagh legyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér. Több mint kétszáz mérföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt Álmos népének a Kárpátokig, s harcos nemzetekkel is kellett küzdeniök útközben. Tana vezér népének pedig az egész kizil-kumi pusztán senki sem állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett, s az Aral-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozóhalmokat is szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyiptomból menekvő zsidókét, elfedte az Aral-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.
A kizil-kumi pusztában jól rejtve voltak azalatt, míg Kubláj kán mongol hordái Európa belsejében dúltak, más táboruk pedig Indiát pusztítá. Ekkor az időt felhasználva, egyszerre felkerekedtek, s gyors ügetéssel indultak meg a Kara-Dagh hegyei felé. Tana vezértől hadvezéri remeklés volt e táborjárat. Ahol Dzsingisz kán székhelye állt, Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt Mitraj kán ijedten zárkózott be előle falai közé, s a fenyegető magyar vezérnek sarcot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét, s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa alól elhúzódni látta, mely ránézéssel százezer lovagra volt becsülhető. Hanem aztán az öröme nagy hirtelen haragra változott, amint megtudta, hogy a lovagok fele asszony volt; s a többi része is rosszul fegyverzett, hadhoz nem szokott nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarcot. Rögtön utánuk is indult összegyűjtött harcosaival szégyenét megtorolni.
Csakhogy mire utolérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között voltak, s most aztán Föld-isten védi a maga népét.
Szoros utakon, hegyszakadékokon át menekült a békeszerető nép üldözői elől, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az üldöző az út megnyitásával vesződött, azalatt a futó nép ismét egy hegybástyával odább hatolt. Így szorították őket üldözőik; mindig odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk sziklafolyosón keresztül menekültek át, melynek alig tíz öl széles talapját háromezer lábnyi magas sziklafalak szorítják közre, s utoljára átalakul a nyílt folyosó egy hosszú, hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hírhedett Caspiae portae.
Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga előtt, melyet körös-körül óriási hegyek kerítettek be.
Ez volt azon rejtélyes ország, amelyből Ázsia óriás folyamai erednek. A természet remeklő műhelye.
A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek, délszaki növényzet, a tea, cukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és kenyérfa éppen úgy díszlik, mint Kelet-Indiában, azzal az áldott különbséggel, hogy hiányzanak az erdőkből az indiai zsangálok tengő élődi növényei, a liánok nem fonnak szövevényt koronáikra, és nincsenek benne maró bogarak, nincs szúnyog, darázs, méh e hegyek között, annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan csordái lepik a kiangoknak (apró, szelídíthető vadlovak) s a hosszú gyapjat hordó jakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva a finom szőrű láma és teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan kiveszett vadjuhai. Amellett éktelen mélységektől átszaggatott völgyek, mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, amik a mélységben eltűnnek, s nem jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb egy-egy nagy, örökké háborgó tó sejteti, hogy tán ez az eltűnt folyam gyűjtőmedencéje, amiből ez újabb százöles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odábbcsúsznak, nőnek és roskadnak, volkánokkal, melyek folyton élnek és naftaforrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.
És – ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi lénytől, mint a Mosquito-sziget. Elzárva minden oldalról a szomszéd országoktól, egyedül a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha az ember létezése aeonjain keresztül felfedezetlen maradt.
Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek: rabonbánok, és kádárok, kik a rendet fenntartják, s a perest oldók, kik bíráskodnak, s a pereket elintézik ős szokás, nem írott törvény szerint, kiknél nincs papi rend, nincs pozitív vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő népét; a vízben, mely örök zúgásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek, kik az örök tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér ló áldozatot végzik. Mitológiájuk csak a természet jelenségeiből áll; tündéreik vannak a „bábabukrában” (mit mi szivárványnak hívunk), a „Nemerében”, mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak „hopcihér”, jót várnak a lidérctől, őrizkednek a megrontó „kiszétől” s „vahortul”; ereklyéül tartogatják a „kádári kardot”, mely égből esett, vasból készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik Göncölnek, Cséplőnek, Kaszásnak, Ökörhajtónak, Aranytyúknak, Szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak belőle. Aki akarja hinni, hiszi, aki nem hiszi, nem égetik meg érte. Aki áldozni kíván, odamehet, aki nem kíván, otthon maradhat. Az ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök; azoknak a dalait utána éneklik, s a hagyomány élő ajkakon száll fiúról fiúra.
A letelepülés első századában a Demavend volkán utolsó kitörése egész világváltozást okozott a nagy bérctömeg sziklái között. A messze terjedő földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel. Ekkor az a sziklafolyosó s összeomlott, amelyen keresztül Tana népe új honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több kijárás az emberlakta világba.
Hét század folyt le fölöttük, és ők be voltak e helyre zárva, mint egy szigetre.
Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve, melyben arany időket éltek. Hanem azután, ahogy szaporodott a nép, az éden szűkülni kezdett.
Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a népszámot, s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a túlnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelől soha háború nem fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegőjét nem kereste fel semmi járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurcoltak be dögvészt, nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember mértékletesen élt, annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál a dédunokákkal.
A hetedik században már hatmilliónyi nép élt akkora földterületen, amekkora fél Erdély; s annak a térnek is egyharmada szikla, folyammeder és tófenék.
És annak a hatmillió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt földdarabon; mert ki nem mehetett róla. Élnie kellett abból, amit az a darab föld ád, mert kívülről nem hozhatott be magának semmit.
Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, amely mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a gyermektől kezdve az állam vezéreig, aki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, amit a föld ád neki.
Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal, az volt a közlekedési hálózat, s egyúttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák partjain álltak végigépítve házaik, nem városokká összetömve, s a lépcsőzetes háztetőkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok szegélyeztek minden utat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexikói teocalli fokozatos escarpe-okra vágva, rizst termettek, melynek öntözését öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt futóhomok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a sívó fövény is televénnyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal elzárták, s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből gyümölcstermő kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párducfajt megszelídítettek háziállattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az ellenségnek. A szelíd párducot használták vadászatra; egy gémfajt (a lúvit) pedig halászatra fogtak.
A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól, öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent feltalálniok: híd- és útépítést, saját stílt az architektúrában, bányászatot, hutakezelést, kohót, embererőt sokszorosító gépeket, saját betűikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papírra tanultak nyomtatni, s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjúsággal, szövőszéket alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé, s szőttek géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a naftát a föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz, s főzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel, megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merinó juhénál, s jakcsordáik hosszú szőre selyemkint fonható lett; csalán- és pozsgárfajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző selymérek adták asszonyaikra a selyemköntöst. Voltak jeladó harangjaik, s azok számára épített magas tornyok. Üveget, porcelánt, kőedényt készítettek, mely versenyzett az európai és kínai gyártmányokkal.
Már a múlt század tudósai, Darwin, Oliphant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy a Himalája hegyvidéknek, valami sajátszerű szelídítő hatása van az állati életműszerekre.
Tudós Wagner a XVII. században, kínai írók után azt jegyzé fel, hogy amely tigrisek a kin-tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják; Schlagintweit antilopcsordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták; Darwin a Himalája-erdők madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelídek, mint a háziállatok; mikor az erdőben leült falatozni, a foglyok, fácányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár éppen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák éppen úgy tenyésznek még vadon az erdőkben, mint ahogy házi baromfinak szelídültek a fácányok, túzokok és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.
Minő varázs ez? A geodaemon? A égnek, földnek, napnak, víznek összehatása mindenre, aminek kedélye van? Az állatra úgy, mint az emberre?
Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk közt sem verekszenek a népek, ami még nagyobb csoda. A Himalája és Karakorum-hegyek minden nemzete egy embert választ meg Istenének, s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Láma-imádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.
A Kin-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon ősöktől örökölte e hajlamát, akik kerülték a hadakozást. A hegyvilág elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe s a rögtön előmeredő óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.
Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s vándormadara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta volna; a szeszgyártást nem találták föl; a savanyú lótejtől, a kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a lecsapott levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani náluk a földisten ellen való vétek.
A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli, hogy imádják. Olyan a Himalája és Khokonoor forrásvize, mintha a föld anyateje volna; tiszta, üdítő, lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. Akik ezt isszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azontúl minden ital.
Nemes ércekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bércei; a kínai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapolják odáig; itt kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó érc, s darabokban elszórva is található, mint Ausztráliában. S ami aranyat, ezüstöt kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az benn rekedt. Milliárdokra kell mennie nép kincsének. Úgy is van. A nép minden osztálya pompát űz gombok, csatok, láncok dolgában, amik mind ezüstből, aranyból vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyakláncain; kösöntyűin hirdeti túlszaporodását a nemesérc; a gazdagok asztalain tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága ércből, s az ország fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.
Dávid felületes felszámítás szerint kétezermillióra becsülte az arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van. (Hiszen nyolc század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg is haladja – hol van hát?)
De ami Dávidra nézve becsesebb volt a felfedezett ország minden kincseinél, az a nép nyelve.
Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idióma, de azonos az európai magyarral, mint ahogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett műszavak, azok helyett sok ősszó él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint ahogy megértették az ősök Dávid szavait az első találkozáskor, és Dávid az ő beszédüket.
Azok elmondák neki, hogy éppen hajnali áldozatot tartottak a tűzkutaknál, midőn meg jelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével zengve le a magasságból. Mítoszi lény volt az előttük: Csaba vezér szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tűzbálvány által lesújtva aláhullott, a hóhegyben, mély aknát fúrva esésével, a „gyulák” jósszavára a nép hozzá fogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró gépre, s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne aléltan fekvő férfit így hozták életre, s most imádattal várják szavait.
És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.
Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek, mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá a nép történetét, nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ urává lenni. Azok hallgatták áhítattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük, és aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földöntúli csoda műve, hanem a természeti erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van, és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába borultak, és könnyezve kérték: „tanítsd meg hát ezekre a mi népünket”. Éppen ez volt Dávid kívánsága.
Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az alirumnák, sellők, a firének arcát és ajkait. Ah, de ezek szűz, szent csókok voltak; s nem a kínai tudós által leírt „Anaitis bálványozás” sokszorozott kéjmámora, ami többféle név alatt és névtelenül ismeretes volt Babilonban, Rómában, Párizsban, Szentpétervárott, a kelet minden városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.
Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a repülőgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a bennlakóknál „Kincső”. Egyszerű, természetes elnevezés, „Kincs ő”; aki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A kínai tudósok, amíg a közlekedés fennállt ez országgal, valószínűleg e szóból csinálták a kínai Kin-Tseut, mely náluk ismét „hegyországot” jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.
Dávidot, ahol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták. Nem voltak nekik villanytávírdáik, a népajk adta tovább a hírt, s az mégis megelőzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt szaporodva, s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szűken táplálhatta már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak rábírhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol. Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyújtott az eszme, más hazát keresni, hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, aminőn idejött, sokezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével gyűltek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.
– Lassan a testtel – mondá nekik Dávid. – A honfoglalás nem megy most olyan könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, ami a külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek tanítókat.
Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra kétszázezer ifjú, tizenkét évestől tizennyolcig, jegyeztette fel nevét azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk kulcsa.
És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki előtt titokban tartott célra magához gyűjteni. Iskolamesterek és tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerződtettek, a feloszlatott szerzetek tagjai meghívattak egy magas misszióra; s azok mind átköltöztek Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszénaknászat terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és hőléghajókkal ismerteték meg a népet, s megtaníták azt saját bányászta, olvasztotta ércből az újkor leviatánjainak alkotására, kik megtaníták neki a papírkészítést és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek kezelését is. Az új nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége körös-körül sok, azt nem védi áthághatlan bércfal!
Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók serege az évek folytán felszaporodott félmillióra; ezeknek az oktatása eleinte sok pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem. Kincsőország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és páncélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e cím alatt „Kin-Tseu” lettek beiktatva az Otthon állam számadásaiba, s az igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne évekig, hogy azok Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.
Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, ami a hegyországon belül történik. Aki egyszer innen oda hagyta magát vitetni, az kötelezve volt bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást itthon maradt rokonainak csak hírlapi úton küldhetett, s a tudósítások egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.
Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész átköltözésre kész nemzedék? Erre bizonyos választ adott a vele szerződötteknek Dávid. – Abban az évben, mely az Otthon városa alapításától tizedik.
Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer megkísérti majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekíteni bűnt, butaságot, erőszakot.
Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső ércfalait.
Azalatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik, pénzt gyűjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá tömörül össze, hogy mikor a hívó óra üt, mint egy óriás léphessen a világ közepébe, tetőtől talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.
Az új nemzedék az ésszerű hitet is felveszi azalatt, szabadon, a hierarchia rendszerétől menten, ahogy azt a szeretet istene magyarázta meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katolikus, se nem protestáns, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.
És míg ezek lassan végbemennek, mint a korallszigetek emelkedése: azalatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók hajósait Tatranginak adott eskü kötelezi nem szólni semmit Kincső titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arcai hervadtak Kincső titka miatt, hanem azért Dávid még e drága könnyekért sem árulta el Kincső titkát.
Hiszen csak két év van már hátra.
Mintegy ötmillióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső sziklaországban bezárva talált. Éppen elég – nyereménynek, és nem túlságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejjebb telepedik le a vándor törzs. Amott a kínai, emitt a kelet-indiai nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a buddhizmus, lámaizmus, a sámán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok, boncok és lámák fanatizmusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer az újkor uralkodó demokrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden kínai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az ésszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, „Damasek” isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a „tűzhalmok” a „Runa” tiszteletére, kit a „Béke” istennőjének tartottak. Rossz szellemeiket nevezték „Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének”, de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szűnt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögtől. Voltak hagyományaik a „vízi hüvelvény”-ről, a fanyövő, vasgyúró óriásoktól, hüvelknyi Pilinkóról; de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mítosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tűzkutaknál, tűzhányóknál, s áldozattevő papjaikat nevezték gyuláknak, táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csakúgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszűntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arcuk össszetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a „kisze” – „kokós” bűbájos hírébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatizmus betege soha.
Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt minden ember, s szabad ura tetteinek. Minden elöljárójukat szabadon választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fenntarták, a perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a kádárokat, kik a belbékét fenntartották s a horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a napvágást az égből esett karddal. Vezérválasztáskor még dívott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozókehelybe csorgatták, s ez volt az eskü pecsétje.
Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező pajzsról, elbujdosott a Khokonoor-hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hírül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet.
Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilizáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távírda, a nyomda, a repülőgép ellenállhatlan apostolai az új evangéliumnak.
Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettő kölcsönadandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érckolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a mulandóság gőzkörén túlemelkedik.
Ez érckolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső közötti légi utat végigmérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét.