E naptól fogva megszűnt „Sasza asszony” lenni.
Lett belőle „Alekszandra cárnő”.
Amaz emlékezetes országgyűlési nap egész éjszakáján folyt a harc Szentpétervár minden utcáján, minden terein s a befagyott Néva jegén.
A hű hadsereg éjfélben fáklyafény mellett kiáltá ki az állam eddigi főnöknőjét cárnőnek a Szent Péter és Pál-vár esplanade-ján, s onnan indult ki az ellenállás rendszeres leküzdésére, mely már akkor utcai harcból valódi ütközetté fejlődött ki.
A „Pokol” nem adja meg magát oly könnyen! Ha úrnője elárulta valamennyi ördögét, az ördögök is megmutatták neki, hogy ők is megcsalták őt. Az úrnőnek tudomása volt az ő gyűlhelyeikről, titkos fegyvertáraikról; de az mind hamis adat volt; az ördög urak és asszonyságok ravaszok! A hű katonák úgy jártak, hogy ahol ellenfeleiket biztosan meglepni vélték, ott üres falakat találtak, s ahol maguk akarták megvetni a lábukat, ott tűzaknák lobbantak fel alattuk.
Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul, trombitástul átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem csak az uralkodóik.
A harc másnap már óriási mérveket öltött.
Az első meglepetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van. Az utcakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Néván jég van. Kivonultak a befagyott folyamhátára, s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat, jégredánokat raktak démoni gyorsasággal, s azokból ágyúztak támadóikra.
A nagy világvárosnak kétmilliót meghaladó lakosa volt, s kiterjedése három akkora, mint Bécsnek. A két Néva négy folyamán kívül még tizennégy folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt szét. S e szigetrészek utcái és lakosai oly különbözők. Az egyik a fény, gazdagság, jólét városrésze, a másik a nyomor, piszok, elégedetlenség gunyhótábora.
A fellángoló polgárharc színtere e különböző városnegyedek szerint változik. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt az államcsíny seregei győznek, azalatt a másik városrészben a Pokol légiói ujjongnak diadalt, s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes sakkjáték, melynek hatvannégy kockáját vér s korom festi. Az ágyúzás, a puskatűz sem éjjel, sem nappal egy percig el nem pihen, egy-egy robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat vagy egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt csak lángszínűre festi, de szét nem oszlatja az égő városnegyedek lángja. Mindenki arra gondol csak, hogy gyújtogasson; oltásra senki. Az első éjjel a cárnő maga gyújtatta fel a vár közelében levő „Pétervári-sziget”-negyedét, s a „Patikárus-sziget” gyönyörű füvészkertjét, hogy ez oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek felgyújtották a Litejnája negyedet, s minthogy annak az utcaburkolata is kátránnyal degesztett fakockákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.
A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek a cárnő nem vehette semmi hasznát; azokban meggyulladt a gáz, ha a harc színtere fölé értek.
De bámulni való volt a rettenetes napokban e csodanő erélye. Szüntelen ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta hidegvérrel; ahol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más tervet alkotnia visszafoglalásra. A harcba indulókat buzdította lángszavakkal; a harcból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje fölött elpattogó gránátdaraboknak; vesztes vezéreket elcsapott, bottal megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan, kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, ahol Severus lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva, rebegé: „őrködjél fölöttem”, s azzal elaludt. De álma nem tartott egy óráig soha. A legelső ágyúszóra felriadt, s rohant ismét a vár bástyáira.
Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Néva ágain felállított jégváracsokkal. Azok bevehetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott jég egyúttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig beszakadt.
Már tíz napja, hogy tart az ádáz utcai harc; várak csatájának lehetne azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem bírják bevenni.
Ekkor a Pokol főnöknéjének egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az admiralitási III. városnegyedben voltak az amerikai társulatok nagy petróleumraktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki Alekszandra a befagyott Néva jegére, s mikor az végigterjedt a két nagy Néva-ágon egyfelől a Golidai-szigetig, másfelől a faggyúmagazinig, akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással lobbant lángra az egész kőolajfolyam, s a pokolbeli tűzlángban recsegve, ropogva, volkánsüstörgéssel szakadozott szét a folyam jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat, melyeknek fényes bástyáin a bennsülő „ördögök” százai ordítottak, odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam közé.
Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszaggatott Néva sodorta magával alá a jégvárakat a Finn-öböl felé. A Finn-öböl azonban szintén be volt fagyva, s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam hadihajói. Amelyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült háromárbocosak, amint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymás után borultak lángba, s a Szent Péter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!
S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harc.
A Szent Péter-Pál-erődön felül is van még világ s fölfelé a petróleum nem folyik!
A Pokol harcosainak háromnegyede a Szent Péter-Pál-erődön felül levő városnegyedekben harcolt. A szörnyű pusztítás, mely társaikat érte, új erőt adott a dühnek, mellyel eddig harcoltak; a Mars-mezőn nyílt ütközetben támadták meg Alekszandra ezredeit, s azokat, egész a késharcig küzdve, kiverték állásaikból, s innen berontottak a belváros legpompásabb negyedébe, melyet „paloták városának” nevez a néphízelgés. Igazán paloták városa, minőt csak orosz cárok és cárnők építtethettek, népverítékből, kegyencek számára.
És a Péter-Pál várad templomtornyaiból lehetett látni, hogy gyulladnak ki egymás után a fénylakok, miket még a Romanov-cárok elűzetésekori lázadás megkímélt, csak kincseikből rabolt ki; a mostani aztán hamuvá és rommá dönt össze, legelébb a Mihajlov-palota, hol Pál cár szomorú véget ére; utána az Anicskov-palota, hajdan Erzsébet cárnő gyöngédségének márvány tanújele Razumovszki iránt, majd a Glavnica Stab, a táborkar palotája, egyszerre a tauriai kastéllyal, melyet II. Katalin építtetett Potemkin hercegnek; utoljára maga a világcsudának épült Szimnic Dvoré, a cári Téli Palota, hírhedett Eremitage-ával együtt, egy remekművek múzeuma.
Mind egyszerre égnek; a Pokol gyújtogatja fel.
És az új cárnőnek azt látni kell a Péter-Pál tornyaiból! És nem akadályozhatni meg.
A Pokol felülkerül!
Az új cárnő mind e balsorsban nem vesztette el a fejét.
Ez őrületes harc volt: az ördögök harca saját királynéjuk ellen. Az ördögök nem akarnak tűrni királynét. A Pokol respublika akar lenni.
Mikor már a Téli Palotát is elfoglalták, akkor Alekszandra cárnő elhagyta a Szent Péter-Pál-erődöt; de nem azért, hogy fusson, hanem hogy szemközt menjen megtámadóira.
Most az Admiralitás palotájára került a sor. E nagy, tömör négyszögű épület a Néva partján, egy tágas tér felett uralg; minden fala gránit. Negyvenölnyi magas tornyának keleties csúcskupolája a gazdag aranyozástól ragyog, de még jobban ragyog a paloták vésztüzeitől.
Ide, ebbe a palotába vonult Alekszandra cárnő összegyűjtött hadaival, kiket a Pokol seregei mindenünnen visszaszorítottak már.
Az Admiralitás ópalotáját az újjal egy föld alatti folyosó köti össze. Itt vannak összpontosítva a birodalom fegyvertára, ágyúöntödéje, fedett hajóműhelyei, a hajdani világharcokból elfoglalt troféumok, a török és perzsa ágyúk, a legújabb kor szörnyetegeig.
E várerősségű épület két szegletének két hosszú egyenes sugárút irányul, széles, tágas, utcák: egyik a Nevszki prospect, a másik a Voszneszenszkoj prospect.
Ha az arzenálból a partvédő leviatánokat, a szörnyeteg acélágyúkat a két szögleten felállítják, azokkal, amilyen hosszú a két sugárút, olyan hosszan tisztára pusztára seperhetik az utat. De hátha mégsem?
Hátha a Pokol sem marad hátra az emberi találmányok mögött?
Micsoda fekete tömegek mozdulnak előre e két hosszú sugárúton a tengernagyi palota felé?
A nihilisták kivontatták a folyamjáró vasmonitorokat a partra, azoknak lapos fenekei alá vashengereken nyugvó tológépeket alkalmaztak. Szárazföldi támadó sáncot csináltak a vashajóból, s most azokat tolják előre a hosszú sugárúton végig. S a mozgó érctorlasz, mely keresztben állva elfoglalja széltében az utcát, forgó tornyaiból visszafelelget a partütegek üdvözleteinek: százfontost százfontosért! Míg mögötte, a vaspáncéltól védve nyomul előre az ostromló sereg, s tolja maga előtt a mozgó érckolosszt. Mikor néha egy-egy robbanó teke megüti a monitor oldalát, belefúrja magát páncéljába, s szétpukkan bordái között, olyankor négy-öt ölnyire visszahömpölyödik a monitor, maga alá gázolva érchengereivel, akik előretolták. Aztán fennakad a hullatömegben, s jönnek új csoportok, kik ismét előbbre taszítják. Ezek a szörnyek be fogják törni az Admirálpalota falait!
Senki sem imádkozik ebben a harcban!
Nem kéri az Isten segítségét senki.
Az Admirálpalotával szemben álló Izsák-templom harangjai rég pénznek vannak kiverve: sok volt bennük az ezüst. A toronyba ágyúk vannak felvontatva, azok harangoznak most.
Alekszandra cárnő az Admirálpalota tornyában állva, intézi az ellenállás harcát: onnan nézi az ostrom folyamát; látja, mint közelítenek lökésenkint az ostromló tengeri szörnyek a hosszú utcákon, látja, hogy verik vissza kirohanó ezredeit a támadók, kik egyszerre ellepik a monitorok födélzetét s onnan tüzelnek fegyvereikből; és hajigálnak robbanó gránátokat.
Az Admirálpalotától nyugatnak áll Nagy Péter cár lovagszobra ércből öntve, azon a tízezer mázsás sziklán, melyet a karéliai mocsárból hoztak ide, másfél mértföldnyi messzeségből. Az első forradalom nem döntötte le ezt a szobrot, nem juttatta a Vendôme-oszlop sorsára; a cár most is ott ül ágaskodó érclován, s patkói alá gázolja az óriáskígyót; csak éppen, hogy feje nincsen. A fejét lefűrészelték, s oda tették a lova lábaihoz, s most ott áll a fő nélküli cár, kezével parancsolólag mutatva a Néva felé. De ki érti meg, mit parancsol, hiszen nincsen feje!
Az ostromló Pokolnak már sikerült a Téli Palota udvarán állítani fel ütegeket, s azokból ágyúzni az Admirálpalotára. Az ágyútekéktől már a nagy torony reng, s onnan menekül mindenki rémülten.
Csak ketten állják meg helyüket: a cárnő és Severus.
A torony körülfutó folyosóján ott áll készen az aerodromon: az utolsó mentőeszköz.
Alekszandra merev tekintettel néz a lángoló paloták tüzébe, s nem ügyel a repkedő bombák süvöltésére; nem az ádáz harci zajra oda alant. Azután ismét a torony túlsó oldalára siet át, honnan a Névára látni… A Nagy-Néva a vár fölötti részén egész tömör jégburkolatában áll. A Pokolnak az az ötlete jött, hogy a cárnő vörös testőrezredét, melyet az utolsó emberig leöltek, idehordja, s e jéglapon a skarlát egyenruhás hullákból óriási betűket rakjon össze, miknek összessége e szavakat alkotja: „halál az árulóra”. A cárnő nézi, hogy rakják ki egyenkint a fehér jéglapon a vörös betűket – hullákból…
Egyszer odafordul Severushoz, s így szól:
– Mi lenne szebb? Bevárni, míg a palotát megostromolják, s akkor velünk együtt, s ellenfeleinkkel légbe röpíteni azt? Vagy beleülni a repülőgépbe, s vele együtt elrepülni innen és eltűnni a világban, hogy soha hírünket se hallja senki?
Severus a torony karzatán kihajolva nézett távcsövével nyugat felé.
E megszólításra visszafordult, s nyugodt hangon így szólt:
– Egyiket sem tesszük, fölség. Nézzen ön oda. Látja azt a fénytengert ott nyugoton. Ez az égő petróleumár, melyet a Néva levitt magával a Finn-öbölbe, s ott most is ég az; s égni fog még napokig. Már hat óra óta észlelem e fényözönt, s úgy látom, hogy az egyre sebesebben közelit erre felénk. A Néva visszafelé folyik. Egyre erősbödő északnyugoti szél támad. Segítségünkre jön a tenger!
A cárnő hevesen kapta ki Severus kezéből a távcsövet, s odanézett a közeledő lángfolyamra.
Nehány perc múlva aztán, mint egy őrült rohant a torony nyílt folyosójára, s kihajolva annak mellvédén, rikácsoló hangon ordítá alá:
– Fiaim! Ne féljetek! A tenger van velünk!
Szavait elkapta a vihar, elnyelte a lárma, elfojtá az ágyúdörgés. Nem tudott kiáltani már; ha Severus meg nem kapja vállszalagjánál fogva, alárohan fejtetőre a toronyból.
De íme, egyszerre elcsendesül a harci lárma, mintha kettévágták volna; helyette zűrzavaros vészriadal támad, egészen más hangok, mint a küzdelem vihara: az utcák rögtön tisztulni kezdenek, az ostromlók futnak. Ki űzi őket?
Ah, a tenger, a tenger!
Az északnyugoti vihar korbácsolta jeges tengerár nyomul előre már, s áttörve a Galenga-szigetnél a védgátakat, a Manka folyó mentében megkerüli az ostromló seregeket, s míg azok a paloták romjai közül ágyúzzák a tengernagyi palotát, hátulról rohan be a Voszneszenszkoj prospect sikártoraiból.
Tíz perc múlva ölnyi magas víz alatt állt az egész csatatér; a tenger felől rohanó árvíz a Téli Palota lépcsőjéig tolta jégtorlaszait, s elárasztá egy óra alatt Pétervár nyolctized részét.
S nem volt elég az egyik vész; annak ellentéte is együtt jött vele: az égő petróleumár; a moslékos zuhatagnak fénye is volt; tűz és víz omlott alá egyszerre, egymással ádáz szövetséget kötve; az áradat hordá hátán a kanócot s ahol elönté az utcát, egyúttal felgyújtá a faházakat. Egész városnegyedek úsztak és égtek. És az emberek százezerei úsztak és égtek. S az a démon ott a torony magas ablakában tapsolt két kezével ez apokaliptikus romlás rémei közepett.
És a férfi, aki őt ekkor látta, megtanulta őt bámulni és imádni.
Szentpétervárnak ez a pokolbeli átka, a kiöntő tengeráradat, ezúttal nagyon rossz szolgálatokat tett a Pokolnak. A tengervíz hétlábnyi magasságban állt a védgátak fölött, s minden utcát átváltoztatott lagúnákká.
Ekkor következett azután a cárnő hadainak viszontorlása.
Az Admirálpalota roppant hajóműhelyeiből előhozták a vas ágyúnaszádokat, s azokra szállva indultak meg a folyammá lett sugárutakon az ellenfél letiprására. A Pokol seregei el voltak szigetelve az áradat által: a fából épült házak tömkelegéből, a város népkertjeiből kiűzték őket a lángok, a téglaépületekből az áradattól düledező falak. Összeszorultak egy-egy tömör építményű közpalotába; csoportonkint, mint egy folt darázs, átázott töltényekkel, kenyér nélkül, víz nélkül. (A tengervíz nem szomjrul való.) A különszakadt csapatok egymással nem közlekedhettek, egymásnak nem segíthettek: nem voltak vashajóik, mik az égő özönvíz színén járni tudjanak. A cárnő vasnaszádai pedig uralkodtak a lángoló lagúnák vizei fölött is. Egyenkint vették ostrom alá az ellenfeleiktől megszállt épületeket. Azoknak nem maradt más választásuk, mint vagy eltemettetni élve, vagy megadni magukat annak, aki elébb megöl, s azután temettet el.
A nagyobb rész az elsőt választá. Magára hagyta döntetni a védett falakat. Csupán azok a tömegek adták meg magukat, melyek egy-egy szárazon maradt szigetre szorultak össze, ahol nem védte őket semmi fal, semmi erdő. Azokat a katonák lefegyverezték, s háttal egymáshoz kötözve hármasával, ott hagyták őket őrizet alatt.
Egy rész a templomokba menekült. Nem! Nem imádkozni. Egy szó sem igaz abból, hogy az ördög halála óráján baráttá lesz. Azért menekültek a templomokba, hogy azoknak a tetőzetét, gerendáit, a kripták kőkoporsóit s a halottak koponyáit az ostromlók fejére hajigálják. Hanem a templom rossz hely volt rájuk nézve. A kripták megteltek az égő petróleummal, s az légberöpíté a boltozatokat, a védőkkel együtt.
Három napig tartott az áradat; akkor visszatért a tenger a maga kagylóihoz.
A tengerfenék, mely utána maradt, az utca, a piac fedve volt hullákkal, üszkökkel romokkal; egyes tócsákban még akkor is égett a petróleum. A köd a város felett most már fekete volt a füsttől; és nehéz a bűztől.
Hanem a lázadás le volt verve, a társadalmi rend helyreállítva, s Alekszandra cárnő bizton táviratozhatá Európa minden udvarához:
„L’ordre règne à St. Petersbourg!”
Mikor fővezére, Sercsinszkoj jött hozzá jelenteni, hogy az utolsó rebellis csapat is megadta magát kényre kegyre: akkor Alekszandra cárnő felállíttatá a Nagy Péter cár terén tizennyolc ezred zenekarát, s rázendítteté velük az ősi orosz néphimnuszt, az igazi régi néphimnuszt, az ünnepelt nagy költő, Szulykovszki szerzeményét, s a négyszögbe felállított sorgyalogság énekelte hozzá: a „Bozse carinja hrani”-t.
„Bozse?” – „Isten?” – Hát már van Isten?
A „Nihil”, a „semmi” megszűnik ott, ahol kezdődik a „valami”, és a cári korona már valami.
S azon a ponton, ahol a semmi megszűnik, s a valami kezdődik, a rablóvezérből rendőrfőnök lesz, a kommunistából uzsorás, a vándorcigányból bankdirektor, a szabadkőművesből prelátus, a népszónokból miniszter – s a vörös respublika elnökéből császár.
Három hónap múlva tavasz lesz; három hónap alatt el lesznek takarítva az utcákról a pusztítás emlékei, a paloták befedelezve, a leégett házak újra fölépítve; a hiányzó százezer ember helyett jön kétszázezer; a templomokba visszarakják az oltárokat, a tornyokba a harangokat. A főpapok is előkerülnek, s a fűvel és lombokkal hintett utcákon végig fog vonulni a koronázási menet a cári palotából az Izsák-templomig három sor posztóval bevont padozaton, s a nép ujjongása fogja hirdetni minden háztetőrül, hogy Oroszországnak ismét cárnéja van.
S az európai diplomácia gratulálni fog hozzá, s őszinte örömmel üdvözlendi azt a nagy szellemet, aki a társadalmi rendet megmenté Európában.
Mikor a katonaság a néphimnuszt énekelte, Alekszandra cárnő a palota erkélyén állt; tábornokai tiszteletteljes távolban, Severus bizalmas közelben.
Az új cárnő tekintete Nagy Péter cár ércalakjától volt leigézve: odabámult elválhatlanul.
A fejevesztett nagy ember keze most is parancsolóan volt előrenyújtva.
– A cár szobrának nincsen feje – suttogá Alekszandra cárnő Severushoz.
– Pedig megérdemelné e szép szobor, hogy levágott fejét visszahelyezzék.
Alekszandra gyűlöletbe vegyült dölyffel mondá:
– Azt nem! Az jó helyen van ott – a földön: oda más fej jön. Azé, aki e nagy művet véghezvitte…
Severus meghajtá magát.
– A cárnőé.
– Nem az enyim. Hisz férfiszobor az. E fő a te képmásod lesz… Ez a te műved volt.
Severus e szavaknál a vért érzé agyának tódulni; megrettent: mintha igazi élő fejét kellene kölcsönadni Nagy Péter cárnak; s aztán, ha jól meggondolta a dolgot, a cárnőnek igaza volt. Ő indította meg azt a művet, mikor alkudozásai által felébreszté a nő uralkodásvágyát, talán szerelmét is, s ő fejezte azt be, midőn közlé vele észrevételét a felfelé folyó Néva árjáról. E szó nélkül Alekszandra cárnő vagy palotája romjai közé volna most temetve, vagy elrepült volna szégyenletesen, megbukottan, eltemetkezve az emberzajos nagy világba.
Severus kezdett mámorosodni a dicsőségtől, melybe akarata, hajlamai ellenére jutott, s melytől most már nem menekülhetett.
A nagy mű azonban még nem volt egészen befejezve.
A Pokolnak sok föld alatti útja van, s azt jól tudhatta Alekszandra cárnő, hogy ha csak írmagját meghagyja is annak a szövevénynek, mely elődjei trónját porba rántá, az újra kinő a földből, s őt is lerántja onnan. Gyökerestül kell kitépni a megsértett ellenséget. Nem békül az ki soha. Kivált ha az ellenség elébb jó barát volt…
Alekszandra cárnő mint a nihilisták egykori főnöknője, legjobban ismerte azoknak búvhelyeit, a kerületeket, a városokat, amikben leginkább otthon voltak. Értesülve volt székhelyeikről, fiókpáholyaikról, jelszavaikról; nyomukra talált a társadalom mélységeiben és magaslatain, és nem ismert kíméletet.
Három hónap alatt húszezer tagja a Pokol-páholynak volt bebörtönözve.
Az üldözéshez maga a nép nyújtott segédkezet. Ez természetes. A kiirtott arisztokraták vagyonát elragadozták a nihilista főnökök, s most már ők voltak az „urak”. Úr mindig volt valaki, s lesz valaki, s a „pálinka s rongy” azt mindig üldözi, akár hercegi korona van a fején, akár frígiai sipka, akár hűbéri ajándékba kapta a vagyonát császáraitól, akár szerezte ésszel, fáradsággal, akár kapta osztályba a nagy forradalmi ragadozásnál. Úr csak úr! Most a Nihil az úr, most az ő nyakára megy a kötél. A Nihilnek comparativusa is akadt: Nihil vagy Te, akinek semmi úr sem kell; – Nihilior is van, akinek Te sem kellesz.
S mindezek felett tökéletes volt a diadala a katonai pártnak, amidőn a katonai uralom jutott teljes érvényre. Alekszandra cárnő visszaállítá a szurony alkotmányát. Ez is népszerű rendszer. Kétmillió katonának tetszik. A zászlók, a vállrózsák, a kardbojtok alkotmánya. A haditörvényszékek, a káplárbot, a kancsuka, a nehéz vas, az ólom és lőpor alkotmánya. Az ilyen alkotmány erős! Vasból van. Csak meg ne egye a rozsda. Hogy meg ne egye a rozsda, mindig fényesíteni kell – „dicsőséggel”.
„Dicsőség!” – ez volt Alexandra álma.
Hanem ez álomnak egy ember, egy találmány állt útjában: az Otthon állam elnöke és harctiltó gépei.
Ha ez nem volna…
A szép május hónap is eljött. Szentpétervár körül ekkor nyílnak a legelső ibolyák, miket nálunk márciusi ibolyáknak neveznek.
Alekszandra cárnő május első napját a pavlovszki kastélyban tölté.
Severus is vele volt.
A néger még mindig nem volt áruló.
A tündéri bűvhatalmú asszony keresztülvitte őt a szerelem minden kínjain és gyönyörén; de titkát még nem vehette ki belőle.
Megmutatta magát előtte a cárnői pompa kábító fényében s az istennői szépség szobormintájában; hízelgésével, odaadásával elmámorítá; a féltékenység felszításával dühöngővé tette; rögtöni elhidegülése szeszélyével kínpadra feszíté – de a néger sem a rózsaágyon, sem a kínpadon nem vallott. Mikor már kilencvenkilenc századrésze egész lényének őrült szerelmes volt a századik rész még megmaradt hideg számítónak.
És „Sasza asszony” ezt a századik részt is ismerte jól. Ezt a megfordított Achilles-sarkat. S amit „Sasza asszony” meg nem tudott hódítani, azt megkísérté „Alekszandra cárnő”.
Ez a századrész józan ész azt kérdezé:
– De meddig maradsz te cárnőnek?
A férfi dicsvágya fel volt már ingerelve: társa lehetni a világ legnagyobb birodalmán uralkodó nőnek; saját fejét látni ércbe öntve Nagy Péter cár lovagszobrának vállain! A kincsszomj is beszélt: „amit most az Otthon állam magának gyűjt, az mind a tiéd lehetne akkor”, ha az a századrésznyi hideg ész azt nem kérdené: „de meddig?”
A pavlovszki kastély félkör alakú oszlopzatos peristyllel pompázó épület.
Előtte van egy nagy kerek tó, fenyőkkel, borókabozóttal körülszegélyezve. Tíz lépcső vezet le a tó felszínéig. A lépcsők fehér márványból vannak, s körös-körül futnak. Olyan e tó a kastély homlokzatáról nézve, mint egy óriási acéltükör fehér zománckeretben.
A kék alapon úszó hattyúpárok vonnak hosszú ezüstvonalakat.
Egy dúsan aranyozott gondola sikamlik tova sirálykönnyűséggel a hattyúk között; az evezők pihennek, csak a bíbor selyemvitorla, a szellőtől dagasztva, viszi előre a karcsú járművet. E gondolában ülnek Alekszandra és Severus.
– Gyönyörű tó! – mond a néger. – Szebbet csak egyet láttam: az egyiptomi szultán (!) várkertjében.
– Mi szebb rajta? – szólt az asszony, a férfi vállára dűlve. – Kedvedért előteremtem.
– Ah, fölség, ahhoz minden hatalmad sem elég; a kairói tó szépsége abból áll, hogy körös-körül ellepik a tó felszínét a lótuszvirágok; ezerei a piros vízirózsáknak himbálják kelyheiket a rengő hullám tetején; nagy, széles leveleik is sötétpirosak; egy új válfaja ez az indiai nelumbónak. Azután a tó sekélyén egész csoporttal állnak a flamingók, karmazsinpiros tollazataikkal. S mikor az egyiptomi alkonyég bíborvörösre festi azt a tavat, úgy tetszik, mintha egy tündérvilági tó állna előttünk, melynek hulláma, virágai, madarai mind skarláttal, kárminnal vannak ittasítva. – Te, fölséges asszonyom, se a piros lótuszvirágokat, se a karmazsin flamingókat, se Egyiptom bíbor egét ide nem hozhatod.
Alekszandra vérig harapta az ajkát, és nem szólt semmit; de jobb keze, melynek ujjai vas erőszakkal szoríták össze Severus kezét, egy rettenetes fogadást látszott tenni, amitől a néger bőre tetőtől talpig végigborzongott, mintha ilyenkor, midőn ez ujjhegyei úgy szorítják kezeit, valami közös gondolatfolyam járna keresztül galvani befolyással mindkettőjük idegein.
Másnap május másodika volt. Ez egész napon siketfajdra vadászott az udvar. Férfimulatság, asszony nem vehet benne részt: Alekszandra cárnő honn maradt a nyári palotában.
Severus késő este érkezett vissza a fenyőerdőkből. Az est eltölt a siketfajd furfangos megejtésének érdekes meséivel, miket a cárnő nagy figyelemmel hallgatott.
Mikor reggel fölébredt Severus, s lakosztálya erkélyére kilépett, hogy tele tüdővel szíja be a májusi léget, melyet illatossá tesz most a fakadó fenyőrügyek ámbrája, meglepetve látta, hogy a palota előtti tó átellenes oldalán egy roppant kerületű rotunda van felállítva. Az egész vasból van; magassága alig több hat ársinnál; de terjedelme oly nagy, mint egy cirkuszé, mely legalább húszezer néző befogadására van számítva.
E nagy köröndnek a palota felé néző oldalán van egy kirúgó tornya; olyanforma, mint egy galambdúc, s annak a mellső oldalán van négy kerek lyuk, egymással szemközt, mint egy négylevelű lóhere.
Középen e négy kerek lyuk között pedig van – valami olyanforma, mint egy szélmalomkerék, csakhogy annak mind a négy szárnya ragyogó fényes, mint a csiszolt acél. A torony tetejéből egy gőzkürtő mered fel, annak jeléül, hogy abban valami gépnek kell lenni.
Severus bámulva találgatá magában ez építmény hivatását.
– Találd ki, mi az? – súgá egy mézédes hang fülébe, s a nők legcsábítóbbika simult oda, fehér arcát az ő fekete ábrázatához fektetve. Alekszandra arca halovány volt: fenyegető szín!
Severus elkezdett találgatni.
– Tán egy nagyszerű fontaine, mely szökővíz sugarakat fog e tóból fellövellni.
– Nem egészen az – felelt a nő csalfa mosolygással.
– Hát talán egy óriási zeneműszer, mely ezernyi síppal hajt végre monstre áriákat.
– Olyasmi, de mégsem egészen.
– Vagy talán egy nagy cirkusz húszezer néző számára.
– Közel jársz hozzá; de mégsem találtad el tökéletesen. – Mi ez tehát?
E szónál megragadá a cárnő Severus kezét, s hevesen vitte őt magával a hosszú termeken végig, azután le a széles lépcsőkön; mindenütt fegyveres testőrei álltak; utoljára a palota homlokcsarnokába ért vele. Ott egy hosszú asztalt látott Severus, mely mellett fekete talárba öltözött férfiak ültek, kik a cárnő megjelenésére felálltak helyeikről.
Az asztal vörös posztóval volt bevonva.
A vörös asztal elnöke egy irattekercset nyújta át a cárnőnek, térdet hajtva, és egy fekete pálcát, s e szókat mondá:
– Ítélve vannak. Nálad a kegyelem.
Alexandra elvette a tekercset is, a pálcát is, s akkor sardonicus mosollyal így szólt Severushoz:
– Valóban cirkusz ez épület; de nem húszezer nézővel, hanem húszezer szereplővel; zeneműszer is ez épület; de nem ezernyi sípra, hanem ezernyi emberhangra; – és valóban szökőkút ez, de nem víznek, hanem vérnek szökőkútja: – ez a gőzguillotine!
S azzal háta mögé nyújtva az irattekercset, visszaadá azt a fekete palástos férfiúnak, s a fekete pálcát két kezébe fogva, éles, recsegő hangon kiáltá:
– Aki a Pokolé – legyen a pokolé!
A fekete pálca kettéreccsent, a nő lábaihoz hajítá darabjait.
E jelre oda alant a vár udvarán egy ágyúdördülés hangzott, azután a másik, azután a harmadik.
A rejtélyes épület gépe egy hosszú füttyentést hallatott, aminővel tudatják a gőzmozdonyok, hogy a vonat „indul!” Azután síri csend támadt; s az örökkévalóságból orzott nehéz percben megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alakú szárnyai, s ugyanekkor a négy gömbölyű nyíláson át négy emberfő nyomult előre. A másik percben már nem voltak ott a fejek! Lenn a tóban úsztak.
… Azt meg kell adni a gőzguillotine-nak, hogy az egy művészien alkotott gép volt.
A torony belsejében egy fogaskerék, az négy hidat mozgat előre-hátra, minden hídon egy ember fekszik, azt a gép a híddal előretolja a lyukon keresztül, ameddig a vállai érnek; ugyanezen mozdulattal a korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a hidat a rajtuk fekvőkkel együtt – fej nélkül; a hullák egy lökéssel a kész vaskocsikba hullanak; oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél. Tizenkét „segédnek” csupán az a dolga, hogy a kötözött „kévéket” a mozgó hidakra rakja.
A munka rendben foly. A torony alján van három zsilip, az rövid időn tele torokkal okádja a sötétpiros nedvet a tó vizébe. Rettenetes fontaine!
Severus eleinte elzsibbadtan bámulta a rémlátványt, izmos alakja bágyadtan támaszkodott a főcsarnok egyik jáspis oszlopához: maga is egy jáspisszobor.
Hanem a vér mámora rettenetes.
Amint a kábító látványt sokáig nézte: ahogy szabdalja le az a vas szélkelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; ahogy ugrálnak azok egymás után a tó vizébe, s aztán úsznak mindig közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni azt a kábító gyönyört, amiről a bűnperek tanúskodnak, mik felfedték, s mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét, miért hogy a vérittasság és a kéj egy ágyban születik. Agyán erőt vett a mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a lépcsőket számlálta, amik a tóhoz levezetnek; eleinte tíz lépcső volt, egy óra múlva már csak kilenc. S a pokoli gép őrületes egyformasággal kelepelte le szörnyű feladatát. A bíbor katarakták zuhogva onták habjaikat. A vasrotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás hangzott, tompán elfojtva a vasfödél által; az ordítás óráról órára növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor elcsendesült.
Az ércmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú, bömbölő süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett. A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokol-páholy szövetségének utolsó vércseppjei hullottak lassan a tóba.
És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang ezt súgá fülébe:
„Jer!
Kábultan engedte magát vezettetni.
Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokátfüggönyökből, damaszt kerevetekkel.
Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.
És egy sziréni hang rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:
– Látod-e a lótuszvirágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk! Egyiptom bíborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!
Igen. A fehér hattyúk, amint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a fördés után.
Severus veszni érzé lelkét.
Ez a nő húszezer főt vágatott le a mai napon, amiknek az a szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!
Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Szuverén, korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.
Odaszorítá jobbjával kebléhez a csábító démont.
– Semiramis…
– Araeus…
– Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!
A nő hirtelen keblébe nyúlt, s egy tárcát kivonva, azt elefántcsont lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, míg az iralt Severus bal kezébe adta.
Bal kéz volt. De a szellemek bal kézzel is tudnak írni.
– Mi van az Unalaska szigetén? – súgá Semiramis.
Araeus felelt. Az iral betűket alakított: e betűk azt mondták:
„Ichor.”
És azután csak a csókok hangzottak!… az evezőlapátok csókjai a vérhullámokkal…