Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?
De hát lehetett-e másként tenni?
Kérdezzétek meg, miért vágták le a carthagói asszonyok hosszú aranysárga fürtjeiket kézíjaknak, miért temetkeztek a púni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá.
Kérdezzétek meg, miért sírt Izrael népe az asszír világcsodák közül, Semiramis függőkertjeiből szent városa romjaihoz vissza.
Kérdezzétek meg, miért tódult fél századon át kétmillió harcos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel mellén, egy vassal a kezében, Jeruzsálem városát visszavívni.
Kérdezzétek meg, miért gyújtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbár honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött.
Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napóleon kezéből a kard, fejéről le a korona, midőn Párizst ellenségtől elfoglalva találta maga előtt.
És kérdezzétek meg, miért indulnak újra meg újra Itália vénei és gyermekei a szélrózsa minden irányából a hét halom városa felé, meghalni vagy győzni. Miért háborítják fel újra a békéért reszkető félvilág nyugalmát ez őrjöngő kiáltással: „Roma o morte!”
S amit fog felelni a világtörténet ítélőszéke e kérdésekre, azt feleljétek azoknak, akik kérdezik mitőlünk: miért volt Buda várát ostromolnunk?
Lehet, hogy a történelem areopagja elítél minket is, mint amazokat; de a költészet ítélő bírái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat adnak nekünk, Dávid királytól, Hugo Victorig: „Nem lehetett másképp; így kellett annak jönni!” S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!
Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jéruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a franciának Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma – az volt minekünk Budavár.
Hazánknak lüktető szíve…
Egy ideális, nagy édesanyának látható arca…
A törvényes szülöttnek apja becsületes neve…
Lehetett-e nem érezni e szívnek láz-lüktetését?
Lehetett-e nem keseregni ez arc gyásza miatt?
Lehetett-e tűrni e név kigúnyolását?
Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes férfiaktól, kik bizony meggondolják, amit tesznek, ilyen szókat: „Ha engem valaki arcul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném; ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk; azt én késsel, hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk.”
Nohát – ilyen arculütés volt nekünk Budavára.
Lássuk tehát, ha egyszer a titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket, nem Jupiter kerül-e alul?
Tíz nap múlt el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utcáin végigrobogott; tíz tantaluszi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét Buda várának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek, mely magát védeni nem képes, de rombolni, bosszút állani tehetős. Egy éjszakára való játék az újabb kor hadászatának, s mégis egy századra való pusztulás a győztesnek.
Buda várának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska téglafal minden védműve, minden elővéd nélkül. Vize nincs, egyetlen vízvezetéke a Duna-parton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget másnap kiűzi a várból a szomj.
És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terül Pest.
Az ostromlott sereg minden golyójáért az ostromlónak Pestet árasztja el tűzgolyóival.
Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: „Ha te ellenem kihúzod kardodat, én az enyémmel leányod, nőd, bölcsőben fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül.”
És úgy tett.
Tizednapra Pest elhagyása után robogott egy huszárszakasz Buda-víziváros főutcáján végig. A Bomba téren állt egy császári gyalogcsapat két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak végig; a kávéház előtt egy csoport kíváncsi vendég nézte a halálos játékot, azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a kávéház márványküszöbéről visszapattant, s a szekrénye mellett ülő pénztárnoknét, egy fiatal, tizennyolc éves leányt, ölte meg.
A huszárszakasz visszavonult a Császár fürdő felé; a császári gyalogság ágyúival együtt hátrahúzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a védműveket, s azután csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a sima járdán, és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.
Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A tisztek a hadoszlop élén mind.
A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti mozsarak bombákat hánytak közéjük; a palánkokból folytonos puskatüzelés fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel; előretörtek.
Ekkor hirtelen kétfelé nyíltak a sorompó tömör kapui, s az ott elrejtett ágyúkból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.
Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók egy része a házakba futott fel, s azoknak ablakaiból folytatta a tüzelést a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé; az volt a 33-ik zászlóalj.
Most ez a zászlóalj indult rohamra.
Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a sorompó felé.
Pedig őket is azon sors várta, ami a másik zászlóaljat a kapu előtt. Ekkor egy magyar tüzértiszt a Duna-part alatt két ágyúval merészen előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.
A telegolyók recsegve szaggaták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk mögött rejtve volt üteg leálcázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás előtt, a védő csapatok menekültek ágyúikkal a váratlan kereszttűz elől, a közeledő zászlóalj „éljen!” rivallással rohant szuronyszegezve a pallizádoknak; a szétzilált 10-ik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt támadva, két előretolt röppentyűtelep elkezdte gyújtó lövegeit a vízvezeték épülete felé röpíteni.
Csak egy óranegyed még! Csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a vízi védműveket, de időt nyer a röppentyűtelepnek a vízvezeték lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetetlenné lett, akkor vége a további védelemnek.
Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön meg kell szüntetni mindenütt.
A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva.
Miért kellett a küzdelmet abbahagyni?
Azért, hogy a két hadvezér előbb egypár levelet válthasson egymással. Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rétor.
Ami a bombastílust illeti, az két század alatt bizony semmit sem javult.
Lothringeni Károly éppen úgy biztatta Abdurrahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt „keresztülugratja a kardján”, mint Görgey Henczit.
Válaszul Abdurrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúzott a pesti védtelen népbe.
Hiszen tehette, mert hatalma volt rá; – de csak ne mentette volna magát érte.
Mondta volna azt, hogy: „Amit tettem, megtettem; azért, mert a ti örömrivallgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyűlöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támasszak országotok szent városaiban, amik fel nem száradnak, amíg Isten angyalokat nem küld le hozzátok, kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék.”
De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Duna-partról átlőttek Budára!
Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szúnyogokat akart kifüstölni Diana templomából!
Ama várparancsnok maga nem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki mindennap arculcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apokalipszis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifjú fővárosát az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még apró mentségeket benevolizál e tettének!
Hiszen ez vagy hőstett volt, vagy gonosztett.
Ha hőstett, nincs szüksége mentségre; ha gonosztett, nincs számára mentség.
Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letörülhetlen. Nincs azt miért takargatni.
Hiszen hogy ne lett volna nézőközönsége ez olympi játéknak? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre, amott a színpad. Egy harcjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.
S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harci drámának nézőközönsége néma legyen, fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a Gellérthegyen, mely a másik percben már lobbanik, s perc múlva bomlik a fegyveres had a falon, hová a golyó leesett.
Amilyen hosszú a Duna-part a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harc alatt a buzdító rivallás!
Egyszer aztán azt mondta a várfok: „csitt”!
Richárd csakugyan oda szállásolta magát, ahol a házmester olyan jól fogadta. Örült, akihez vendégül szállt.
Mikor május 4-ikén az első ágyúszó megzendült, Mihály mester otthagyta a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, aki akar, s nyargalt kifelé. A kapuban összeütközött Richárddal, ki hadfőnökéhez sietett.
– Hová oly futvást, polgártárs? – kérdezé Richárd a csizmadiát.
– Az ostromot nézni.
– Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát.
– Nem jön a golyóbis keresztül a vízen! – biztatá magát Mihály mester.
– No, azt még nem tudtam.
– De én tudom. Annak fizikai okai vannak. Annak az oka a „vis attractionis”, mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!
Két óra múlva aztán Richárd megint találkozott Mihály mesterrel; akkor már tele volt az utca szaladó néppel; Mihály mester lélegzete is el volt egy kicsit fulladva.
Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilenc embert lőttek meg a bámuló nép közül a várfokról.
Akkor aztán eltisztult a nézőközönség a parterre-ről; hanem ahelyett fölvette magát a páholyokba. Most már az ablakokból nézték a harcjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.
Egyszer aztán a várfok azt mondta: „reszkess!”
És elkezdett bombákat, röppentyűket hajigálni a szomszéd városra. A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ívlettek végig a tűzfarkú bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép ott állt a kapukban, és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje fölött.
Ez még nem volt büntetés, nem bosszú, csak intés.
A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az; nem takarja az be a halandók fejeit, ártót, ártatlant – senkit.
Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója gyöngébbnek hitte, mint amilyen.
Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt.
S csak aztán vette észre, hogy nem bombaszt kell ide, hanem bomba. Az első rohamnál huszonnyolc löveggel támadta meg az ostromló a várat, mire a vár kilencvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyúi csatalövegek voltak, hat és tizenkét fontosok; a várbelieké pedig raklövegek, 24 fontosok. Az ostromló hétfontos haubicokat hajigált, s az ostromlott hatvanfontos bombákat szórt vissza értük.
Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: „Ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel!”
Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen neki.
És ez apró lövegekkel kényszeríté a „kis svábhegyről” a IV-ik körönd védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sáncvédő gyalogságot a kaszárnyákba visszaűzte, s tudta a Gellérthegyről a főőrhelyet s a nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.
Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Duna-partról. Ezt torolta meg a kétórai bombázás a várfokról.
Ez ellen nem volt segítség.
Ez volt az első arculütés. Az ostromló érezte azt, pirult, és fogait csikorgatta.
Egyetlenegy ostromágyúja sem volt.
A másnapi haditanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel. Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente lehet az ostromtelepeket építeni s az építés álcázására mindennap álrohamokat rendezni!
Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előrehatolni csak azért, hogy visszavonuljon; harcolni csak azért, hogy sebet adjon, sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.
Egy ilyen türelemfárasztó napon azt mondá Richárd Mihály mesternek: – Polgártárs! Volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni?
– Érdeme válogatja! – felelt a mester bölcsen.
– A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba s tudósítást hozni az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.
– Meg is teszem bizonnyal! – felelt Mihály mester. – Hanem azért nem kell nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságból.
Richárd elfogadta a barátságos kézszorítást.
– De hogyan jut ön be, polgártárs? Mert ezt okosan kell ám elintézni.
– Igen egyszerű az. Hidegkúti ismerős parasztokkal, pórgúnyába öltözve, hetivásár alkalmával becsúszok a várba. Minden szerdán, szombaton járnak azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.
– Jól van! A fődolog, amit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van a várőrség közt.
– Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok.
– Tud-e ön olaszul?
– Soha a nagyapám se. Hanem azért kiveszem én azokból, amit kell.
– Azután még egyet. Attól a bizonyos asszonytól – akit ott fogva tartanak – két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a gyermek, ki őrá volt bízva, akinek Károly a keresztneve, s akinek a nyakába egy kettétört rézpénz van ismertetőjelül akasztva?
– Ahán! Főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon gyermek után egy vasas tiszt úr. Nem tudom, él-e még.
– Éppen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt.
– Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kínált, ha elmegyek Bajcsikné után Debrecenbe s megtudom, hol az a fiú. Nem tettem meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kazamatában.
A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve, a várba. Vissza is jött szerencsésen.
Richárd türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor visszakerült.
– Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A várban nem szenvednek szükséget, mert drágaság nincs. A polgárok még nem kívánkoznak ki a várból. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét; azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a vízi kaput kivéve; az szabad. A halászbástyán vadászárkokat húztak a katonák számára.
– Milyenek a tüzérek?
– Kevélyek.
– Hát a német sorgyalogok?
– Jókedvűek.
– És a horvátok?
– Haragosak.
– És az olaszok?
– Se hideg, se meleg.
– Nem mutatják, hogy csüggednének; vagy hogy szítanának hozzánk?
– Nem.
– Hát az olasz katonák hangulatát hogyan tanulta ki, polgártárs?
– Igen alaposan. Mikor a piacon hagymát, burgonyát vásárolnak s azt zsebkendőbe töltetik, mindeniknek tarka zsebkendője van.
– S ez a zsebkendő az ön tanulmányának az alapja.
– Mégpedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni, mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a kapca, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyújtanak, hogy felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Óh, én ismerem őket. Az olasz hevesvérű szerető, de hidegvérű jóbarát.
– Hát Bajcsiknéval beszélhetett?
– Nem juthattam hozzá. Most már a börtönből is kivitték, mert megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki szinte beteg.
– Mi betegsége van?
– A tífusz.
Richárd megrettent. Ez hamar elbánó úr!
– Ez a két ellenség: a tífusz meg a kolera ostromolja most belülről a várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs temetkezési helyük.
– És így nem tudott ön ez asszonnyal szólni?
– Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a cédulát, amit én írtam hozzá, megkapta; de a válaszért hiába ácsorogtam a kórházajtó előtt. Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem kellett. A jövő heti vásárban ismét felmegyek, s többet tudok meg.
Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és sarkantyút a szívükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.
Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilenctized részének elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett arcuk a szégyentől, szívük a haragtól. A haditanácsban is ily túlnyomó volt ez izgatottság.
Rohamra! – sürgeték a vezért.
Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással. Elnevezték egymást „hidegvérű”, „melegvérű” pártnak. Így találkozott egymással szemközt a haditanácsban a két Baradlay testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott, Richárd a melegvérűhöz.
Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki ellenvetései, cáfolatai céltáblájának.
És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban, hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a helyesebb utat. S ezért úgy tudtak egymás ellen keseregni!
– Be kell fejeznünk az ostromot! – monda Richárd, miután a szétágazó vélemények egymást le nem küzdhették.
– Én azt mondom, hozzá kell kezdenünk! – veté ellene Ödön.
– Egyszerre minden oldalról támadjunk rohamra.
– De csak három oldal van nyitva, a negyediket elzárja Pest.
– Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az utat a vízivárosi rohamra.
– Csakhogy azalatt a vár ágyúi porrá lőhetik Pestet.
– Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! Újra felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év múlva szebb lesz, mint volt. Itt most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, amiben Pest csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással, elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötvenmilliónyi vagyonunk, hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolc óra alatt.
– S mit nyerünk ötvenmillió és ötezer ember áldozatával?
– Azt, hogy a keleti oldalról is ostromolhatunk.
– A meredek várhegyen fel?
– Azon fel. Már előterjesztettem a haditanács szakértőinek, amit e tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul le egész a Dunáig egy föld alatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni az ostrom alatt egy csapatnak; a nyílás a Sándor-házba vezet. A bécsi kapu és vízi kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy peterdával bedöntheti. A várkert fái alatt a déli rondella alatti kertészlak könnyen elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák kőzött courtine fala alá két vár alatti pince mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral megtöltve a fölötte levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt körös-körül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat, s valamelyik oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni, ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.
Ödön felelt neki.
– Én tanulmányoztam mindezt, és tudom bizonyosan, hogy a föld alatti csatorna felül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vízivárosit kivéve, homokzsákokkal van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett lépcsőből nyolcvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három mellvédet kell megmászni. Az említett pincék tízölnyi távolban vannak végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább fúrnunk a syenit sziklában. Ez nem kétnapi munka. Az ellenség ijedelmét pedig én nem szoktam stratégiai számításokba felvenni.
Richárd szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani, hogy lelkét megkönnyebbítse.
Öklét a széknek feszítve, amelyen ült, emelkedőfélben azt kérdé bátyjától:
– És a saját csapataink vitézségét sem?
Ödön pedig igen hideg nyugalommal és meggondoltan válaszolt:
– Ott, ahol matematikai összeállításokról van szó, mint egy várostromnál, ezt sem.
Richárd erre a harag és katonai büszkeség dacával veté oda e szót:
– Mert gyáva vagy te is, mint minden civilista!
Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami nagyon derék tromfot adott volna ki.
Ödön elsápadt, és nagy, lelkes szemeit öccsére meresztve, viszonza halk, de kemény hangon:
– Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt megtorlatlanul.
E jelenetet hirtelen félbeszakasztá valami.
Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört s a másikon kirepült a tanácskozók feje fölött.
És csakhamar jött a másik, mely a háztetőt sodorta végig.
És azután egy bomba, mely éppen a major udvarán durrant szét.
„Ez árulás!” – kiáltának a haditanács tagjai, felugrálva helyeikről. Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes ütegeivel tüzel a keze ügyébe eső majorra.
„Itt nem maradhatunk” – monda a vezér. – „Menjen ön Baradlay Richárd, és adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovas ütegekkel a Zugligetbe.”
Richárd bátyjára nézett.
Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll volt a kezében. Meg sem mozdult ama falat törő golyók zuhajára.
Richárd restellte a dolgot. Bátyjának ebben az ostentált hidegvérűségében valami affektanciát látott. Aztán meg mást is érzett iránta.
– Jól van, öreg, no – szólt odalépve hozzá. – Bátor ember vagy, elismerem. Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odább megyünk.
– Én azért maradtam itt ülve – szólt Ödön hidegen –, mert a haditanács jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot. Mit írjak az ülés jegyzőkönyvébe?
„Igaza van” – mondá mindenki. – „Előbb határozatot kell hoznunk, mielőtt az ülést feloszlatnók.”
„Tehát szavazzunk.”
„Rohamra menjünk-e a vár ellen ma vagy holnap?”
„Igen, vagy nem?”
„Tessék mindenkinek a helyére ülni, s fölállva válaszolni.”
Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul lyuggatták a major tetejét, oldalait, míg a haditanács sorba leszavazott.
Minden szavazat igenre szólt.
Ödöné is.
Azután sietett mindenki az összelőtt ház alól.
Hanem Ödön előbb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról. Richárd nem távozott el addig mellőle.
– Jöjj már innen! – unszolá testvérét. – Hiszen mindenki elismeri, hogy derék fiú vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.
Ödön pedig egy római patrícius büszkeségével szedte össze papírjait, s azt mondá öccsének:
– Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani.
S kirántá karját annak kezéből.
– Csak nem vívsz velem párbajt?
– Majd meglátod.
S elfordult tőle büszkén.
A roham harmadnapra volt kitűzve.
A terv ez volt:
Pestről a budai Vízivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A pallizádsor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó ütegeknek – egy percig: a támadás percéig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban sokáig nem tartható. Három utcája a pesti Lipótvárosnak, mik összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni. Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak röppentyűtelepeket, miket könnyen el lehet szállítani a Duna-parti keresztházakon át.
Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjús zsákokból fognak készíteni traverseket, s tranché-eket raknak homokzsákokból. Ötszáz önkéntes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre szállítására.
Május 9-ikén éjjel az összes budai ostromlövegek, s velük együtt a három pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés alatt két zászlóalj a várkertet, s kettő a vízi védművet támadja meg.
A többi hadtestek a fehérvári és a bécsi kapu ellen intéznek rohamot.
Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja ostromolni.
A támadás előtti napon ismét megjárta a várat sváb pór álruhájában a patrióta házmester.
Nagyon rossz kedvvel tért vissza Richárdhoz.
– Áruló van közöttünk – monda neki. – Mindent, amit kezdeni akarunk, előre tudnak odaát.
– Honnan tudja ezt polgártárs?
A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richárdnak súgva mondá:
– A várban találkoztam Szalmással.
– Ki az?
– Egy hírhedett kém.
– Mintha hallottam volna a nevét valaha.
– Meglehet. Elcsapott jegyző volt, Nemesdombról.
– Ah, most már emlékezem rá.
– Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor között, s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog utána mentem Cibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor el is fogták, de éjjel megszökött, s most megint itt van a várban. Én ráismertem. Pedig rövidre nyírta a bajuszát, s finom frakkot visel, hogy úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer. Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy ember el fogja rontani az egész dolgot.
Richárd mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain. Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.
Estefelé Richárd átlovagolt a budai partra a hajóhídon, mely a Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.
Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.
Ismerte őt valamennyi. Híres demagóg volt.
Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richárdot.
– Jöjjön a partra, valamit mutatok.
Richárd engedett a meghívásnak.
– Nézzen ön át a pesti Duna-sor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes házat, melynek öt padlásablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.
– Látom.
– Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?
– Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik egymáshoz összejárnak.
– Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, amikkel a várbelieket tudósítják.
De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richárd.
Pedig a polgártársnak megint igaza volt.
Amint tízet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három oldalról a roham. A honvédzászlóaljak előrehaladták a falakig; a haubic vetágyúk elkezdték gyújtó lövegeiket szórni a várra; egy óra múlva két helyen lángolt a várbeli Úri utca; az éji tűzfényben, mint fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A harmadik oldal rohama éjfélre volt határozva: a Pest felőli támadás.
Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető mozsár. A legelső bomba a színháztérre csapott le, ahol a röppentyűütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a tűz-szekerészetet, az a Váci úton robogva a Széna térig menekült.
A második bomba a József térre vágott le. Ott éppen az ötszáz napszámos töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.
A harmadik bomba az Új térre esett, ahol a traverzekhez való gyapjúzsákok voltak lerakva, s felgyújtá az egész készletet.
Oly pontosan csapott le minden bomba éppen az előkészületi helyekre, mintha híva lett volna.
Híva volt!
Minden előkészület el volt árulva.
Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud és mit mer. Reggelig bombáztatta a fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe.
Romboltak és gyújtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosról, s kisöpörte annak utcáit. Most már látta mindenki, hogy a városban nincs menedék, s a lakosság kivonult tanyázni a Városerdőbe, onnan bámulta elfordíthatlan veszedelmét.
A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot kezdeni kell, nem bevégezni.
El kell hozatni az ostromlövegeket Komáromból, s szabályszerű várvíváshoz fogni.
A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly kiszámításnak.
Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamzell lakott az öt padlásszobában. A meggyújtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.
Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilenc. Kilencvenhat ellen.
Hanem még ahhoz is napok kellettek, míg e nehéz, döntő lövegek felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka alatt folytonos áltámadással vonni el figyelmét.
Éjről éjre folyt a harc, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.
Május tizenharmadikán egy gránát csapott le a budai Halász téren a kamaraépület melletti lőporos toronyba.
Mint a kitörő vulkán, csapott föl a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit s az üszkök között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dűltek romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét.
Az ostromló táborból örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.
A várparancsnok rettentő bosszút állt érte!
„Hamuvá kell lőni Pestet!”
Parancsa iszonyún teljesíttetett.
Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszat nem tartott szünetet, s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifjú szép város egyik végétől a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörű Duna-soron, a szép ifjú hölgy arcához hasonlított mosolygó panorámán, harminckét palota égett egyszerre; azok között a redoutépület: az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselői padok egy zsarátnokká válva.
Az ostromlók szívében megfagyott a vér. Megnémult minden; az ágyúk és az ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a bíborveresre festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.
Egy arcul ütött istenszobornak a némasága volt az.
A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. Aki élő volt, elfutott. A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.
Egész utcák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha egy kíváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a földszinttől a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végigbolyonghat a tárva-nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának vagy magának. A menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül bejuthassanak.
Csakhogy most nincs se jó barát, se szomszéd, se tolvaj.
A harminckét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt kőtömeg fölött, mely oly puszta, oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.
Hanem a Duna-parti égő paloták közt van egy, melynek öt padlásszobájában most is ég az öt gyertya; egy-egy kialszik, s újra meggyullad. Ezt a házat kikerülte minden golyó. A mellette levő egyemeletes ház rommá van lőve, a bombák a pincéig szaggatták át szakaszait, s annak most minden ablakán láng süvölt elő.
A sértetlenül maradt ház kétemeletes. Annak a lakói is elfutottak a világba; annak is nyitva hagyták minden ajtaját, hisz nem tudhatta senki, hogy azt megkíméli minden golyó.
Hát azt az öt gyertyát ki gyújtogatja ott mégis?
Ki kérdezné ezt, ki ügyelne arra e borzalmas órában?
De van egy ember, aki ügyel rá. Akit el nem kergetnek sem bombák, sem tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének, s onnan les. Lesi azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.
Végignézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta ki ez égrepesztő tombolás alatt, mellyel a harc istentagadó démona pillanatok alatt szétrugdalja azt, amit a béke demiurgusa fél század alatt épített.
És ott csinálgatta a maga csizmadiaeszével az égbíráló aforizmákat.
„Ha a villám mennydörög, azt mondják, az Isten beszél. Hát mikor a bombák dörögnek, az a királyok beszéde?”
„Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan lehet megfogni; de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni.”
„Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, aki maga is a királyok királya?”
„Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, aki most ezt a bombát ide röpítette, hogy egyszerre mind a három emeletét áttörte vele, a pincében szétpukkant, s végig meggyújtotta az egész házat?”
„Ha valakinek a bal keze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a jobb keze visszavágja a bal kezét, annak a valakinek nem kétszeres oka van-e jajgatni?”
„Ha nekem, akinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, aki azt okozza?”
Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte filozofálás is elmúlt a csizmadia kedélyéről, hogy hétköznapibb eszmejárásnak adjon helyet.
Ki az odafenn abban a házban, aki a gyertyákat az ablakokba rakta?
Az áruló az!
Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni bizonyosan.
Sem távol, sem közel egy élő lélek. Oltásra gondolni sem lehet most a várágyúk lőközelében.
A csizmadia nekiindult, hogy egyedül ráront arra a titkos jeladóra.
A golyó kikerülte ház éppen olyan magára hagyott volt, mint a többi. Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden ajtón be lehetett nyitni; ott hevertek ruhák, ezüstneműk szétszórva, amiket a menekülő tulajdonos nem bírt magával elcipelni; ráhagyta Isten oltalmára, emberek becsületére.
A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honn maradtak közül megkérdezzen, segélyül vagy tanúbizonyságul hívjon. Az egész két emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kiskutya üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.
A csizmadiának egyedül kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, ahol állítólag az öt mamzell lakott.
Benyitott az első ajtón; ott nem talált senkit. Nyitva hagyott szekrények üres fogasokkal tanúsíták, hogy innen mindent eltakarítottak jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.
Végigment mind az öt manzárdszobán; mindenik üres volt, emberrel nem találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.
Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt, melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák mint gondolatjelek. Valódi telegráf egyik városból a másikba.
A polgártárs ámolyogva tekintgetett körül. Kinek a munkája ez? Ki rendelkezik itten?
Az ötödik szobában egy szőnyegajtót vett észre. Benyitott rajta. Az már egy sötét helyre vezetett.
Egy padlásfolyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik már nem szolgálnak lakásokul.
Tovább botorkázott a sötétben. A szomszéd ház égése nem hatott át a deszkalabirinton.
Egy helyütt aztán ismét fényt látott.
A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, ahonnan a szomszéd házra le lehetett látni.
Ebben az ablakban ült valaki.
Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszéd ház tűzfalát zsámolynak. Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény, melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony, kékes füstöt kerget a szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos vasárus volt, az olvadt vas hullámzik ott a pince mélyén.
A csizmadia lábhegyen lopódzott odáig, és bámult.
De nem a ciklopi látványt bámulta, hanem azt az embert, aki itt ez ablakban ül.
Annak az embernek az arcán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás, amivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, amivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm, mellyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.
Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban.
Két könyökét térdeire fektette, és állát egyik öklére támasztá.
Néha-néha egyet köpött le a tűzbe.
Egyszer fölemelte arcát az izzó égre, és kacagott.
És azután nagyot nyújtózott, mint aki jóllakott valamivel, s a túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.
Arcának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott e tűzben.
Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.
Az ember rémülten tekinte vissza.
A csizmadia fülébe csikorgá:
– Jó reggelt uram! A gyertyákat el kellene már oltani!
A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból visszapeckelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit támaszul használt, leomlott lába alatt, s a csizmadia úgy fogta karjait, mint két harapófogó.
– Tetszik-e még rám ismerni? – kérdé, a hátrafordult arcra meresztve vérben forgó szemeit, a csizmadia.
A megtámadottnak e kétségbeejtő pillanatban egy mentő gondolata támadt.
– Tízezer forint van nálam! – hörgé rekedten.
– Az a gyertyák ára! – ordítá a csizmadia.
S azzal letaszította az ablakból.
Odalenn a tűzörvényben az aranyhabot hányó érctó néhány pillanatra sötét füstöt vetett fel – s aztán forralta, buzogta az aranyhabot tovább.
Ki volt az eltűnt ember, a titkos táviratozó, sohasem tudta meg senki. Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul várta vissza eltávozott urát.
Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a hajóhidat. Gyújtóhajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a folyamon. Azok közül kettő a lánchídoszlopba csapódott, s elmerült, a többit elfogták, elsüllyesztették.
Harmadnapra reggel, szép, harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek a faldöntő ágyúk, miket az elmúlt éjszakákon az ostromlók felállítottak.
A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezúttal maga Enkeladosz zörget, az olymptörő!
Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek; oldalt az ütegrombolók.
Amazok köszöntésére omlik a fal, emezeké végigsöpri a védő ütegeket.
Most már mennykövet mennykőért! Most már egyik óriás a másik ellen! Vállvetve, erőfeszítve; két mesebeli géniusz, két tündérvilági dzsin, kik égő csillagokat tépnek le az égről, s meteorokkal hajigálják egymás pajzsát; kiknek lábdobajától döng a föld boltozatja, kiknek összecsapó ezer kezében ezerszeresen csattog a fegyver, kik egymáson henteregnek a háztaposó küzdelemben, s az ítéletnapi viadalban meghasogatják a felhőt, feltúrják a földet, szétmorzsolják a sziklát, s tüzet okádnak egymásra, míg az egyik végképpen összezúzik, megolvad, semmivé lesz.
S a két kolossz párharca időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem percekig tart az, mint a könnyen haló hősök eposza; hanem négy nap, négy éjjel, folyvást, szakadatlanul. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.
Négy nap, négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden akkordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a mély hangok pokoli oktávján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb föld alatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú basszusáig. A várban ég, ami éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király palotája. Szomorú bosszú a leégett Pestért. Ha egyik megégette a szentséget, a másik megégeti az oltárt!
A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú bástyafal tízölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt házakból, s a védő mégsem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét. Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött rést, s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben.
Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni, s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább.
Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harcban mind a két fél elérte azt, és egyszerre.
Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez jó barátot, ellenséget: csak hősöket.
Szemtől szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés vívható.
A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a quadranst, s kihúzták a kardot. Maguk vezénylenek az utolsó csapásra.
– Utánam! – kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz), s maga vezeti a rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött fal tövénél.
– Utánam! – kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini), s maga ad példát a várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.
Mind a két táborkar vezére elesett. Bevégezték munkájukat.
A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél szuronyközelben állt egymáshoz.
A döntő rohamra megérett az idő.
A holnap az utolsó nap.
Egyikre a két küzdő gigász közül több nap nem virrad!