Tehát holnap.

Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.

A rendelet ki lett adva az általános rohamra.

Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.

Mikor aztán az ellenfél azt hiendi, hogy ismét megnyert egy napot, hajnali három órakor az ágyújelszóra megindul az általános ostrom szuronnyal, lábtókkal; minden bástya, minden kapu ellen.

Legnehezebb küzdelem vár azokra, kiknek a rés omladványain kell felhatolniuk; kik a nagy köröndre másznak fel egymás vállain, ahova lábtókat nem vihetnek.

E három legveszélyesebb rohamra a legvitézebb, tűzben próbált zászlóaljakat válogatták, s felszólíták az egész hadsereg legbátrabbjait, kik akarnak önkéntesül csatlakozni az első rohanókhoz.

Nagy kitűntetés! Az első rohanók közt lehetni. Az ellenfél golyózáporát az utól jövőkről felfoghatni; a szurnyok élét eltompíthatni; az árkokat testével betemethetni!

Ezer meg ezer önkéntes kérte magának e kitüntetést. Tüzérek, kiket nem fárasztott ki az elmúlt napok munkája, huszárok, kiket kifárasztott a hosszú veszteglés, könyörögtek vezéreiknek, hadd vehessenek részt az ostromban; még gúnyolt nemzetőrök, hazagondoló családapák, lenézett polgárkatonák is előretolakodtak, hogy a rohamoszlop élén lehessenek.

Nem volt már melegvérű, hidegvérű párt; nem volt különbség politikai vélemény szerint. Fehér toll és veres toll abban versenyzett, hogy melyik fog hamarább odafenn lenni a bástyafokon.

A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öccsét, Richárdot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.

A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt közöttük. Richárd nagyon örült, midőn bátyját meglátta. „Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést” – gondolá magában.

Annálfogva a legszívélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.

Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.

Ezúttal nemzetőri egyenruháját viselte. Ami magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szívesen néznek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy aki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.

– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk – monda Ödön Richárdnak.

– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.

– Jól jár az órád?- kérdé Ödön.

– Nem nézegetem én azt – felelt félvállról Richárd –; majd mikor az ágyúszó jelt ad, akkor tudom, hogy kezdődik a tánc.

– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt fél órával meg kell indulni az önkéntes csapatoknak, amik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyémhez igazítod, ami a főparancsnokság órája szerint jár.

– Hát jól van, öreg. Azt is megteszem.

Richárd még mindig tartott meg bátyjával szemközt valami hetykeséget, amit nem bírnak megtagadni olyan emberek, kik derék katonák voltak, más fakó polgárok ellenében, kiket tisztelnek, becsülnek, de akik nem szagoltak lőport. Ödön pedig szokott nyugalmával szólt hozzá:

– És mármost hallgasd meg, hogy mit mondok. Te énnekem néhány nap előtt egy szót mondtál, amit magamban sem akarok ismételni.

– Ah! S te oly haragtartó volnál, hogy még emlékeznél arra?

– Az egy olyan szó, amit egy Baradlaynak nem mondhat senki megtorlatlanul – még egy másik Baradlay sem. S ami, ha egyszer rá van fenve, le nem törülheti senki – csak saját maga.

– Tehát mit akarsz? Mi párharcot nem vívhatunk.

– Fogunk. – A legkomolyabb párbajt, mely valaha férfiak között végbement. Egy olyan párbajt, mely éppen egymást megsértett testvéreknek való, akik egymást szeretik, de egymásnak meg nem bocsátanak. Te besoroztattad magad azon önkéntesek közé, kik szuronnyal kezükben fogják ostromolni a várkerti bástyákat. Én besoroztattam magamat azok közé, akik a köröndöt fogják lábtókon megrohanni. Mikor hallani fogod az ágyúlövést, akkor kezdődik kettőnk között a párbaj. Én a lábtón, te a kerten át. Barrière a sánc. Amelyikünk hamarább föllép a vár fokára, azé a lovagias elégtétel.

Richárd megrettenve ragadta meg bátyja kezét.

– Bátyám, te tréfálsz! Te meg akarsz engem ijeszteni! Hogy te, akinek a kisujjában több ész van, mint egy ilyen haudegennek a fejében, mint magam, odamenj és fejbe üttesd magadat egy ostoba cserepár puskaagyával, hogy együtt másszál a lábtón a honvédekkel, ahol még, ha meg akarna is valaki menteni, nem teheti; ahol azok, akik elöl mennek, a világos halálba mennek bele. Hogy te: családunk büszkesége, anyánk istápja, hazánk reménye, mindnyájunk szeme fénye, oda vesd magadat a szuronyok közé; ah, ez egy kegyetlen büntetés tőled, amit számomra találtál ki. Nem kívánja senki ily próbáját a bátorságnak tőled. Nem neked való a harci munka. Durva férfiaknak való az, kik egyébre jók nem vagyunk. Te lelke vagy seregünknek, ne akarj keze-lába lenni. Mi tiszteljük az észt azért, ha hánytorgatjuk is nyers bátorságunkat. Egy elejtett, egy visszavont, egy meg nem gondolt szóért ne akarj ily bosszút állni azokon, akik szeretnek. Tégy velem, amit akarsz, ha sértve vagy. Küldj bele fejjel az ágyúba. Megyek, de téged nem viszlek magammal. Mondd, hogy csak meg akartál fenyíteni – és nem teszed azt.

Ödön szilárdul válaszolt:

– Amit megmondtam, megteszem. Te tedd, amit akarsz.

És indulni készült.

Richárd útját állta; nem akarta elbocsátani.

– Ödön! Bátyám! Az Istenre kérlek. Bocsáss meg! Gondolj anyánkra; gondolj nődre, gyermekeidre!

Ödön megindítatlanul tekinte rá, mint egy ércszobor!

– Gondolok erre a mi édesanyánkra „itt” (s lábával a földre dobbantott), s védem nőm, gyermekeim „ott” (és felmutatott a bástyafokra).

Richárd félreállt útjából, s elfordítá fejét. Ily szókra nem volt ellenvetése.

Ödön indult.

Mikor Richárd menni látta bátyját, szemében könny volt, úgy tekinte rája, s két kezét feléje nyújtá.

Talán ily válságos pillanatban meg is ölelhetnék egymást a testvérek?

Ödön nem nyújtotta kezét. Párbaj előtt nem szoktak a felek kezet szorongatni.

– Majd ha odafenn találkozunk – monda öccsének. – Órádon a percet megnézni el ne felejtsd, amikor a várfalon lész.

E szóval vált el tőle.

Büszke volt, ha megtámadták, mint Azrael, még saját testvérével szemben is!

Három óra!

Kezdődik a nappal…

A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álom ülte csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli csattogása.

Mikor aztán az óramutató a perchez ér, egy pillanatban megdördül ötvenkilenc ágyú, s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás körös-körül: „Éljen a haza!”

S azzal minden ponton kezdődik az ostrom.

A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők irtó tüzelése.

A svábhegyi fő haditanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a 34-ik honvédzászlóalj önkéntes csapatja fel a rés omladékain; a várfokról kartácszápor fogadja őket; vissza-, majd megint előrehömpölyögnek, felhatolnak a sáncra, szurony szurony ellen küzd már; az ellenfél visszaveri őket, s leszorítja a résről. Hanem a várvédők tisztjei halva maradtak ott.

A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjük osztva az önkéntesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a megindult hadoszlop ellenállhatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.

Egyik lábtón halad fölfelé Baradlay Ödön. Jobbjában kivont kardja. Azon a lábtón első volt. Nem hagyta magát mástól megelőzni.

Azon a helyen a várfalat az olasz zászlóalj egy csapatja védi.

Jól védi.

Míg a honvédek a lábtókat a falaknak támaszták, sok bajtársuk holttestén kellett átlépniük, s mikor már fölfelé haladtak, sok jajkiáltás hangzott a légben, amint a lelőtt vitéz a magasból aláhullott. Sokszoros halál, odalenn saját társainak felfelé tartott szuronyai fogadják a leesőt.

Ödön haladt fölfelé, oly egykedvűen, mintha csak fogadásból haladna fel egy egyiptomi piramid fokain, ahol nem egyebet akarna bebizonyítani, mint azt, hogy nem szédül.

Amikor fölfelé tekintett, láthatá, hogy a hágcsó felső végénél a falon, félig rejtve a mellvédtől, áll egy katona, lövésre készen tartva fegyverét.

Ez az ő „átellenese”.

Amint Ödön a hágcsó közepén jár, egyszerre a lába alatt elkiáltja magát egy ismerős hang:

– Hohó! Patrónus uram! Én is itt vagyok!

A hangról Mausmannra ismer Ödön.

A vitéz tornász a hágcsón alulról kapaszkodik fölfelé, társainak hasmánt fordulva, s eléje kap Ödönnek. Megmutatja, hogy ő így is tud. Úgy mászik, mint egy macska, s nemsokára Ödön feje fölött a létra tetejére lódítja át magát, s onnan kiált Ödönre diadalmas kacajjal:

– Az nem járja, patrónus uram, hogy ön előttem menjen. Én kapitány vagyok, ön csak közlegény.

Ödön azonban ismét meg akarta előzni. Benne is föltámadt e bursikóz versenyzésre a vetélkedési ösztön. Amikor aztán az előrehaladt légionárius gyöngéden lenyomta Ödön vállát tenyerével.

– Patrónus uram, hagyjon engem elöl menni! Nekem senkim sincs az egész világon.

S ezzel a szóval három fokot átszökött a lábtón.

Ama katona ott a várfokon arcához fogta a puskát, s lefelé célzott.

Mausmann észrevette azt. Felkiáltott rá hetykén:

– Aztán jól célozz makarónievő, mert még különben meglősz.

A következő percben eldördült az olasz fegyvere.

Mausmann-nak mind a két keze elereszté a hágcsó fokát. Fejét hátrafordítva kiálta az utána jövő Ödönnek: – Vigyázz! Aufg’schaut!

– Mi az? – kiálta Ödön.

– Ami sohasem történt velem… Az, hogy meghalok.

Azzal hanyatt bukott Ödön fején keresztül.

Most azután Ödön megfeszített erővel haladt fölfelé.

A katona megtölté fegyverét.

Csak pár ölnyire volt még tőle Ödön.

A katona egyenesen fejének tartotta a puskát. Belenézhetett a cső üregébe.

Még egy öl. Akkor a katona lábhoz ereszti a fegyvert, keblébe nyúl, s a szurony hegyére feltűz egy fehér zsebkendőt.

A vár túlsó oldalán, a várkert felől, a 61-ik zászlóalj ostromolt.

A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a várkert falához fekszik, s e résen keresztül törtek fel a várkertbe.

A budai királyi kertet százados fák árnyékolják be, utai ősrégi puszpángbokrokkal szegélyezve. Déli oldala enyhe lejtőt képez, keleti meredélyén három terasz emelkedik egymás fölé, miknek tömör oldalfalai szőlőlugassal, fügefa szőnyeggel vannak boldog időkben betakarva.

E napon hiányzott szőlőlugas és fügefa sövény.

Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel, vagy szuronyaikat döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vaslépcsőkön haladtak fölfelé.

A fák mellett, a díszcserjék között harcolt férfi férfi ellen. Az ostromlók elfoglalták a második terasz ajtaját is. Onnan felnyomultak a kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik teraszra.

Mikor aztán a honvédek a harmadik teraszt akarták megostromolni, egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kígyóút felől egy új ellencsapat.

Az ellenfél legvitézebb harcosai voltak azok, a Vilmos-ezred négy szakasza.

Ezek a vízi védművektől jöttek, hol a pallizádokat már elfoglalták az ostromlók, s a védők feladva a vár alatti harcot, siettek fel a várba, a benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kivetni onnan.

A várkert teraszán összetalálkozott a két szemközt jövő csapat.

Az a tér, ahol összejöttek, a várkertnek azon oldala, melyet két rézsútos fal zár el külön szakaszként; olyan az, mint egy négyszög udvar, a hajdani fejedelmi oroszlánrekeszek mintájára, amikbe harcjátékok alkalmával összeeresztették a rostélyok fenevadait, oroszlánt, tigrist, párducot, bikát, szarvorrút, hogy küzdjenek, míg a szűk, menedéktelen négyszög udvaron egyik a másikat föl nem emészti.

Egy ilyen oroszlánrekeszbe jutott bele a két ellenséges csapat. Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja.

A cserjék közt alig harminc lépésnyi távolban látták meg egymást.

– Adjátok meg magatokat! – kiálta a honvéd őrnagy.

„Tüzelj, szuronyt szegezz!” – felelt rá az osztrák kapitány.

S egymásra lőtt a két csapat.

Az osztrákoktól elesett a lövésre a kapitány és a hadnagy, a magyaroknál sebet kapott az őrnagy és még egy tiszt.

Sem magyar, sem osztrák nem ügyelt arra, ki esett el.

Richárd felkapta egy elbukó honvéd szuronyos fegyverét, s előrerohant a középúton.

Azon út oly keskeny, hogy szuronyküzdéshez csak egypár embernek ad helyet; alatta, fölötte csúszós fűvel benőtt meredély, melyen nem lehet megállni a harcot. Tehát azon a keskeny téren kell végigverekedni a két csapatnak, míg az utolsó harcos túléli a másikat.

És halálig kell verekedni, mint a rekeszbe zárt fenevadaknak, mert a falveremből menekülni nem lehet.

Richárd megvetette a lábát a puszpángbokrok között.

Kitűnő szuronyvívó volt. Azt tudta, hogy életét drágán fogja eladni.

De azért mégis meg fogják azt venni.

Ha ledöf tíz embert egymás után, a tizenegyedik csak elejti.

Az gondolatnak is szörnyeteg volna, egy embernek azt vállalni fel, hogy sorba egy egész hadcsapatát az ellenfélnek egyenként leölje, s maga utolsónak maradjon.

Mikor ott szembeállt a közelgő ellenféllel, végigvillámlott Richárd lelkén: „Meg kell itt halni!” S e villámfénynél egy perc ezred része alatt elbúcsúzott mindattól, amivel lelke tele volt: a győzelmi örömtől, a szép menyasszonytól ott a zárdában, s az alvó ellenféltől, kinek tett fogadását nem tudja beváltani.

Meg kell e helyütt halni bizonnyal.

Az első támadót letaszította szuronya az oldalmeredélyen.

A másikat visszalökte társai közé sebesülten.

A harmadik hirtelen visszahökkent, s szuronyával felmutatott a fejük fölötti teraszra.

A harmadik teraszon, mely fejük fölött uralgott, egy közeledő szuronysor villogása látszott meg.

Új csapat közelít az oroszlánketrechez.

Akit az a szuronysor meg fog támadni, veszve van.

De kié hát az a szuronysor?

A felkelő nap megfelelt rá.

Amint keleten egy felhőhasadék alul kilövellé sugarát, ama közeledő szuronysövény közül egy lobogó nemzeti szín zászlót világíta meg.

– „Éljen a haza!” – hangzott e pillanatban a harmadik teraszon. Az újan érkező honvédcsapat keresztülugrált a mellvédeken, s a meredélyen alá, mint a hógörgeteg az ellenfélre, egy perc alatt összegomolyodott vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, ahol a minden odalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, elnyomva, megadta magát.

Az a búzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentőangyal repül alá a füves meredélyen Richárdhoz – Baradlay Ödön.

Ott aztán egymás karjába omlanak.

– Nagyon, nagyon haragszom rád! – szól indulatosan Richárd, s haragjában még jobban odaöleli testvérét.

Amiért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja.

Ami oly ritka tünemény.

– Hogy kerültél ide?

– A váron keresztül.

– Benn vagyunk a várban?

– Minden ponton.

– A várparancsnok?

– Az elesett.

– Ah, ti minden babért letéptetek előlünk!

– Még van egy levele. Mentsétek meg a lánchidat!

– Igaz. Bajtársak, a lánchíd elé!

– Isten veled! Ma még találkozunk. Én sietek a bécsi kapuhoz, ott még van egy makacs ellencsapat, amit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az útját a lánchídhoz.

Az a lánchíd az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rhoduszi kolosszal egy sorban emlegetnek; most az forgott veszélyben.

A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók.

S e fenyegetés komolyan volt mondva.

A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátolá, hogy azt ő maga hajthassa végre.

De maradt végrendeletének teljesítője.

Alnoch ezredes volt az; a vízi védmű oltalmazója.

Az ott egész napfeljöttig védte a pallizádokat.

Akkor megpillantá ő is a magyar trikolórt a várormokon.

Arra beszegezteté ágyúit.

Futó menekvők a várból hírül hozták neki, hogy a várparancsnok elesett.

Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a katasztrófát.

Sietett a lánchídhoz.

Néhány pillanattal előbb érkezett oda, mint a várkert felől siető honvédek.

Előrefutott, katonáit maga mögött hagyva.

Az, aki legközelebb érte, Baradlay Richárd volt.

Futottak egymás nyomában, sebesen, mint őz után a farkas. Mindkettő tudta, miért fut.

Alnoch hamarább ért a célhoz. Egy szekrény volt a budai hídoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyílása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva.

A tűzakna mellett állt egy sapeur, égő kanóccal kezében.

– Bajtárs! – kiálta Richárd az ezredesre.

– Nem vagyok az.

– Add meg magadat!

– Jer ide értem!

– Le vagytok már győzve.

– Én még nem.

– Biztosítom életedet, ha velem jössz.

– Én pedig biztosítom halálodat, ha közelebb jössz. Alattam a tűzakna.

Richárd nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá.

Ekkor az ezredes a közelében álló sapeurhöz fordult.

– Gyújtsd fel a tűzaknát!

Az árkász a Dunába dobta a kanócot, s elfutott. Richárd még egy lépést tett az ezredes felé.

Az kihúzta öve mellől pisztolyát, odatartá a tűzakna torkához, s ránézett a közeledőre.

A következő percben úgy tetszett Richárdnak, mintha a felkelő nap ezer cikcakkot szökellve, szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös káosszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyonnyom egy pillanatban.

Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélegzeni, s szemeit felnyitá, oda találta magát ékelve a lánchíd-oszlop és a karzatfák közé; feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ, s orrán, száján szivárgott a vér.

Feltekintett a lánchíd-oszlopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismerhetlenül.

A híd mindkét oldalán tódulva rohantak elő a honvédek.

Richárd csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak.

Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolór lobogott. Pest minden utcáján az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!…