Pesten nagy, méla csend van. Reggel már az idő, s az utcák még mind üresek. Hetivásár napja, és semmi szekér a vásártéreken. Szép derült nap, és semmi járás-kelés az utcákon. A szokott zsibongás helyett a népes járdákon alig tévedez egy-egy magányos alak, kit a kényszerűség kihajtott, vagy aki a helyzetet nem ismeri. Az utcaszegleteken rövid tartalmú falragaszok vannak, miket az éjjel ragasztottak ki; ha a magányos utcajáró azokból egyet elolvasott, sietteti lépteit, s igyekszik az utcáról eltűnni. Nehéz fenyegetések vannak ama nyomtatott sorokban.
Pest olyan derült arcú város különben. Nincsenek ócska tornyai, vármaradványai, mik elmúlt borús időkre emlékeztetnének, az utolsó védbástya fala rég házak közé van beépítve; nincsenek ódon kastélyai, mikhez rémmeséket költhetne a népmonda, nincsenek titoktartó kolostorai, mik hideg borzadályt lehelnének falaikból; nincsenek fényes, arisztokratikus palotái; nincs sem Bastille-je, sem Towere, de nincs Kremlje és Louvre-e sem; még csak egy nagyobbszerű templom sem kevélyíti arcát. Olyan „otthon”-nak szánt város az egész.
Húsz év előtti arcáról beszélek. Még akkor nem volt körüle az a száz fekete kémény, mely most mindennap fekete korommal írja fel az égre a földi prózának diadalait; eszében sem élt a múzeum körüli city; a széles Duna-parton hosszan egy, csupa egyenlő, kétemeletes házakból támadt épületsor mosolygott. Olyan volt az, mint egy szép fiatal hölgynek ajkai közt a ragyogó fogsor. A közeledő idegent úgy hívogatja ez első tekintet.
Mármost azután ennek a fiatal hölgyarcnak csak egy bajuszt kell festeni, hogy szokott imádói se ismerjenek rá, s az idegenek elfussanak tőle.
E fiatal hölgyarcra festett bajusz: egy kanyargó pallizádsor az újépületi laktanyától a lánchídfőig, melyet a császári hadvezér húzatott a városon keresztül. Pest közepén végig egy hegyes cölöpökből vert palánk, a Dunáig kettős sorban, a Duna-parton végig egyszerűen; a palánk közeiben lőrések. A lánchídfőnél tágas udvarrá alakul a palánk, mely a mostani Lloyd (akkor nemzeti kaszinó) épületéig terjed. Ez udvarral összekötve, ott, hol a koronázási halom áll most, emelkedik egy tuskó-várad, négyszögű nyílásokkal, mikből ágyúk leskelődnek elő; ezek a csodaszörnyek, amiknek tátongó nyílása egyszerre száj és végűr.
E tuskó-várad által a Duna-sor egy zsákutcává lett, mely középütt el van zárva. A lánchídon nem jár a polgári közönség. A budai oldalon pedig, hol most az alagút száda nyílik, a lánchíd egész szélében van kiszegezve tizenkét gátlöveg, mint egy lefektetett orgona, mely egy jelszóra végigsöpörheti az egész lánchidat.
Azok a falragaszok, mik korán reggel ott támadtak az utcaszögleteken, azt jelentik a lakosságnak, hogy akik a mai napon a város utcáin ácsorogni fognak, vagy akik a pallizádvonalra néző ablakokban találják magukat mutogatni, a kíváncsiságból származható személyes veszedelmek esélyeit maguknak tulajdonítsák.
Azért mégis akadtak kíváncsiak, kik leeresztett ablakfüggönyök mögül egy-egy pillantást vetettek a palánksorozat mögé, s megpillanták a szakadatlanul vonuló szuronysort, mely mint egy tüskés hátú óriáskígyó tekergett szűk korlátai közt végig a pallizádsor mögött, a lánchídon át Budára, dobszó, trombitahang nélkül. De még aki lenézni nem mert is a fenyegető misztériumra, hallhatá egész éjjel azt a szakadatlan zörejt, mely megrázta a házak talapzatait, s az alvókat felkölté ágyaikból, a nehéz lövegek gördülését a kövezeten. Másfelől a hajóhídon, melynek hídfője a mostani Deák utcával volt szemben, lovascsapatok, társzekerek hosszú sora nyomakodott egymás sarkában, mint akinek nagy sietsége van.
Szorongva kérdezé mindenki: mi történik mai nap?
Amint az utolsó lovascsapat áthaladt a hajóhídon, egyszerre kigyulladt annak a budai partot érő vége. Nyugati szél fújt, a híd kátrányos szalmával volt meghordva; öt perc alatt lángba borult az egész, s lobogott egyik parttól a másikig. A kék Duna mint egy vonagló óriáskígyó, derekán tűzövvel átszorítva.
Most azután tudta mindenki, hogy mi történik.
A császári hadvezér elégeti a háta mögött a hidat.
A „háta mögött”? A büszke főúr, ki előtt csak a bárónál kezdődik az ember – a kevély államférfi, ki egy egész nemzettel, mely békejobbját nyújtá felé, még egyezkedni sem akart; az elbízott hadvezér, ki négy hó előtt sipkáját a budai királyi lak asztalához vágva mondá: „Eccoce! Finita la commedia!” és most elégeti a hidat a háta mögött; az eltaszított békejobb elől futva, melyet önmaga kényszerített a kardmarkolathoz nyúlni.
Hát a háta mögött mi jön?
Ugyanakkor, midőn a lángoló hajóhíd tűzöve átölelte a kék folyamot, a Kerepesi úton egy magányos lovag vágtat be a városba. Egyetlenegy huszár.
Öltözetéről ítélve főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem húzta; pisztolyai nyeregkápájában pihennek.
Egyedül vágtat végig a hosszú, téres utcán.
Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét szemmel is alig éri be.
A vágtató, magányos lovag paripadobajára kitekintenek a lakosok az ablakon. És akkor – mintegy varázsütésre – egy gondolat, egy pillanat alatt megváltozik az egész város arca.
Az első huszár nyargal a városon végig!
S amint végignyargal, felhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan kiáltás, amit csak akkor fog még egyszer hallani Isten, mikor az arkangyal trombitája azt fogja harsogni: „feltámadás!”; mikor az újraébredők miriádjai lerázzák magukról a földet, mely alatt átszunnyadták a századok rémálmait, mikor a gyöngéknek erejük villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik; mikor lelke támad minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig ható zengés harsogja az egyik sarktól a másikig: „Hozsánna! hozsánna!”
Ilyen kiáltás volt az.
Egy rettenetes „éljen”-ordítás, mely kezdődött a Kerepesi úton s végighangzott az indóházig, hosszan az egész Duna-soron végig, be a legszűkebb utcák mélyébe, s mentől tovább, annál magasabbra emelkedett fel, fel a szent őrjöngés eget rázó riadaláig; százezernyi, börtönből kiszabadult rabnak frenetikus démon-kardala volt az! A rab titánok üdvordítása volt az, kiknek sikerült ledobni melleikről a Peliont és az Osszát!
Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor minden rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utca: őrjöngő, gyönyörtől ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő, úr, napszámos, zsidó, keresztyén, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta egymást, zokogott, kacagott, kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta tele torokból, tele szívből a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre felnyílt; minden ablak tele lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben könnyhullató, fájdalmukban nevető hölgyarcokkal. Koszorúnak lett fonva az üvegházak minden virága, s a koszorúk, a virágok lehajigálva a huszárok lovainak lábaihoz.
A legelső huszárok lovainak lábaihoz, kik Pest utcáin végigrobogtak!
Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől nem látszott ló és lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arcra, magas rangú, csodaszépségű úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magas rangú, csodaszépségű úrhölgyek – oda, az utca porába, és csókolták a közhuszár barnult kezét!
És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzeti szín lobogó; a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények, a nemzeti címerekkel, miket dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket a nők testeiken viseltek eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni; most egyszerre megjelentek: hosszú, szélben úszó lobogók, s apró repkedő zászlócskák, ablakokban, erkélyeken, háztetők, padlások nyíladékaiban, toronytetőkön! Egy város, mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott, s örömében az égbe akar repülni velük!
Ki vette volna akkor észre, hogy ez örömragyogás felett egy szemfödelet sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze.
A lángoló hajóhíd füstje terjeng a menyegzőjét ülő ifjú város pántlikás feje felett, mint baljóslatú gyászfátyol.
A magányos lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a Hatvani utcán átvágtatott, s azután bekanyarodott egyik mellékutcába.
Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett.
Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lováról, s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra.
A lódobajra és sarkantyúpengetésre kidugta a borzas fejét egy alacsony, üveges ajtón valami házmesterféle egyéniség.
Csizmadia volt – valószínűleg.
– Jó napot! – monda a lovag.
A házmester részéről az volt rá a fogadjisten, hogy ajtóstól együtt kibukott az udvarra; először megrohanta a tisztet, annak elkapta az egyik kezét, azt megcsókolta; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalábolta a lova fejét, s annak csókolta meg az orrát. Azután nekiiramodott, hogy majd kiszalad az utcára, s miután a tiszt által e futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva lőn, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: „Itt a huszárok! Itt a magyarok!”
– Ugyan polgártárs, ne ordítson oly bomlottul! – csitítá őt a főtiszt.
– De hát hogyan jött ide nagyságod! fölséged! szentséged! generális úr! feldmarsal úr! Szent Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?
– No azt majd elmesélem máskor. Hanem most előbb utasítson engem valakihez, akinek e házban kell lakni s akivel én még ez órában akarok beszélni.
– Előbb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam, kit látok élő szemeimmel?
– Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Richárdnak hívnak. Ha kedve telik benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem előbb utasítson el szaporán.
– Óh, Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utcán végignyargalni.
Richárdnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember.
Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester:
– Hát mi tetszik?
– Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szállása. Bizonyos Bajcsikné asszony.
– Óh, tudom, tudom. Itt van biz annak a szállása. Itt van. – Ugyan, nem szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom?
– Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hanyadik ajtó azon asszonyságé?
– A 21-ik a második emeletben, szolgálatjára. Szabad lesz addig ennek a dicső paripának a kantárját tartanom?
Richárd mosolygott e hazafiúi eksztázison, s miután lóháton csakugyan nem szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárát a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, azalatt, míg Richárd fölment a 21-dik ajtóig, benyúlt a szobája ablakán, kivette onnan félbehagyott reggelijét, a kávés bögrét és a kuglihupfot, s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenként a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, s úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni.
Egyszer aztán Richárd lekiált rá a második emelet folyosójáról:
– De tán nincs itthon az asszonyság? – Senki sem jő felnyitni az ajtót.
A házmester az udvarról válaszolt:
– Hja! biz az asszonyság nincsen idehaza.
– Hát valami cselédje nincs itt?
– Senki sincsen idehaza.
– Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Ne másztam volna fel az emeletbe!
A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni.
Mikor aztán Richárd megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra, mint a kutya.
– Hát mikor jön haza ez az asszonyság?
– Bizony nem tudom!
– Azt sem tudja, hogy hol van? Hol találkozhatnám vele?
Az egzaltált hazafi ég felé emelé keserves szemeit.
– Óh, bár találkozhatnék vele az excellenciás úr még ma, még ez órában; bár nyithatná be, bár rughatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánnyal azt az ajtót, amelyen belül az az asszonyság most lakik!
– Mi a patvar! Hát hol lakik?
– Budán. A kaszamátában.
– S mért lakik ott?
– Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek, elfogták; azt mondták, hogy a mieinkkel cimborál, hogy azoknak szállít hadiszereket meg tudósításokat. Igaz, hogy sokat járt Debrecenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt, s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit; de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. 1-ben a fehérvári kapu mellett.
Richárd bosszúsan csapott kardja végével a földre. Amiért annyira sietett, amiért előrevágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe, az nem a dicsszomj volt, nem a vágy a felszabadult város első örömdiadalától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal küzdő kezébe tett le.
„Nem fog gyermeked sírása felkölteni ott lenn!”
E fogadás, ez ígéret sarkantyúzta lelkét mindazon nap óta; a türelmetlenség ingerült mérgével vezette napról napra lovasait az ütközetbe, mely mindennap megújult Pest rónáin, hogy mindennap félbeszakadjon a sorompók előtt. Csak álharcok voltak azok a főhadsereg elvonulásának álcázására, mely ezalatt Komárom felszabadítására sietett.
És most, midőn azt hitte, hogy már célhoz ért, azt kell hallania, hogy éppen olyan messze van az, mint a pokol; ha akarja odajuthat, de csak elkárhozva.
Akit keres, akitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a várban elfogva, börtönre vetve.
Ez a szerencsétlen némber bújósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak található, s midőn Baradlay keresi, az osztrák várfogságban ül.
Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud semmit.
Az ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni.