A nap nyugovóra jár, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég.

Mintha egy óceán hömpölyögne odafenn izzó lávából.

A skarlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világoszöld ég.

Ki tudja, mért van azon az egy helyen az ég nyitva; ki tudja, mért annak az égnyílásnak a színe most zöld? Talán optikai magyarázata is van annak, de bizonyos, hogy ebben az órában ezer meg ezer, földtől megváló lélek keresi az utat a felhők között; talán azoknak a sápadt szellemei teszik azon a folton az eget topázszínűvé!

Csak egy felhőt nem tud a nap megaranyozni, egy nagy, fekete felhőt, mely a földről felgomolyog, s koromsötét árnyakat fest a véres alapra. Az egy égő templom füstje.

A lomha sötét tömeg helyet követel magának az égen, s mély, borongó háttért ad a hosszú utcának, melyen az alkonyi verőfény végigsugárzik. Ahol a házak árnyékot vetnek, ott már sötét van.

És mély csend.

Az a csendes óra, ami az elveszett csatatéren a diadal után következik. A győztes még pihen, még rendezi magát, új haditervét alkotja; a vesztes pedig már elfutott, s igyekezett eltűnni. A kettő között egy futamodásnyi tér, egy órai halálcsend támad.

A hosszú utcán végig csak elszórt fegyvereket látni. Szedje össze a győztes! Akik eddig viselték, menekültek a nyitott házkapukon át rokonaikhoz, ismerősökhöz, jószívű idegenekhez, átöltözni, vért, füstöt lemosni arcaikról, sebeiket eltitkolni, hogy mikor jön keresésükre a vaskezű győztes, azt mondhassák: „Nem én vagyok az!”

Az ágyúdörejnek, a puskaropogásnak vége van már; a férfiküzdés zaja elnémult mindenütt.

Abból a sötét háttérből, melyet az égő templom fekete füstfellege árnyal, egy magányos alak bukdácsol még végig az utcán. Egy ifjú harcos az aula légiójából.

Csak fél karja van meg, az sem visel már kardot; kezével mellén összeszorított köntösét tartja; egy szuronydöfést takargat ott, mely most talán nem is fáj még. Minden lépését hulló vére jelöli nyomában.

Úgy iparkodik menekülni, mielőtt üldözői nyomába érnek. Oly aggódva tekint saját vércseppjei után háta mögé, nem fognak azokról utánamenni?

Hiszen nem messze kell már sietnie. Amott leng már az ismeretes trikolór zászló a Plankenhorst-ház erkélyén. Csak odáig elvonszolhassa magát. Ott gyöngéd ápoló kezek bekötik sebeit; elrejtik, eltagadják a fürkésző ellenfél elől. Óh, a nők értik azt, hogyan kell! És ha meg kell is halni, akkor is gyönyör lesz ama szép szemek mennyországából tanulni meg, milyen lehet a paradicsom ege; talán egy csillámló könny is fog azokból utána hullani; talán megmondhatja majd neki utolsó leheletével: „Én önt szerettem.”

Minden ablakból eltűntek már a zászlók; lám a Plankenhorst-ház erkélyén még most is lobog az. Óh, azok hívek az utolsó pillanatig, az utolsó szembehunyásig.

De sokszor meg kellett odáig állnia, hogy a falhoz támaszkodjék új erőt gyűjteni.

Azt tette, hogy minden pihenésnél azt számlálta, hány csepp vére hull le a kövezetre. Ez volt az ő időmérője.

Minden pihenőnél egy cseppel többet engedett magának.

„Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom.”

A huszonharmadiknál elérte a kaput.

Hanem az a kapu be volt zárva.

Megfoghatatlan! Hiszen a községtanács részéről ki volt adva a rendelet, hogy minden kapu nyitva legyen, sebesültek, menekülők elrejthessék magukat. Hát a Plankenhorst-kapu hogy lehet zárva? A félkezű zörgetni kezd öklével a kapun.

A dörej visszhangzik az üres tornácon, de nem költ fel senkit.

– Alfonsine! Alfonsine! – nyög fel a sebesült.

Nem hallgat rá senki.

Most már nyilallni kezd mellében a csatából hozott seb. Szívébe kezd marni a halál férge. Valami úgy fáj, úgy vonja a földre. – Szeretne élni.

Eszébe jut rövid ifjúsága; megvallatlan szerelme, lelke ábrándjai.

Úgy fáj neki mindez.

Lerogyik a kapu alatt.

Újra elkezdi a dörömbözést a bezárt kapun.

Nevét susogja.

„Goldner van itt! Én vagyok! Frigyes, a félkezű hős.”

Nem felel rá neki senki.

Talán ők is elfutottak innen? Talán senki sincs itthon a háznál?

Az meglehet.

Akkor legalább e küszöbön akar meghalni.

Sebe ég már, és agyát homályos álomlátások köde bódítja el.

Fél könyökére emelkedve, a kapu szögletéhez támaszkodik.

És néz mereven maga elé, és azt képzeli, hogy amint az a trikolór zászló, amely az erkélyről aláfügg, az alkonyi szélben csendesen lobog, az az ő fájdalmait legyezi enyhítve.

A nap eltűnik a házak tűzfalai mögött, s amint alább száll, beesteledik, akként kezd világosodni az ellenkező oldal; a fekete füstfelleg most lassanként tűzvörösre válik, s izzó gomolyokat bocsát fel az elszürkülő égre.

A haldokló ifjú csak egy tárgyat lát még: a háromszínű zászlót. Ezt tán ott feledték? Ennek az árnyában tán jó lesz meghalni?

Sóhaját, nyögését nem hallja már senki. Az imádott hölgynek kapuja zárva marad.

Egyszer azután látja, hogy a trikolór elkezd lassanként fölfelé emelkedni. Valami látatlan kéz onnan belülről bevonja a zászlót.

Itt mégis honn vannak.

Csak számára nem akarnak honn lenni.

Halálkeserűség állja el idegeit. Most már minden csepp vére, mely kihull, egy cseppje a kárhozat gyehennatüzének.

Ők itthon vannak s nem nyitnak előtte ajtót.

Hallják nyögését, és nem irgalmaznak néki.

Óh, a nők mégis kegyetlenek!

És néhány perc múlva látja, hogy gördül alá ugyanazon erkélyről egy másik zászló; ugyanaz a halálszínű zászló, amely ellen ő egy óra előtt küzdött; amelytől halálsebét kapta, amely ifjú életét áldozatul kérte, s amely most halálos tusáját befedni a legimádottabb lény ablakából alágöngyölődik, s árnyékát haldokló arcára veti.

A félkezű ifjú e látványra leveszi sebéről oda szorított jobbját, s egy névtelen fájdalom kiáltásával felemelve arcát az égre, odacsapja véres tenyerét a ház küszöbéhez, hogy vérjele ott marad annak; azután arccal a kövezetre hull, s ott meghal.

Az alkonyfényt eltakarja a felhőborulat, s most az égő templom tűzfénye világít végig az utcákon.

Sokan nem látják azt, akik ott elhullva feküsznek…