Egyszer csak vége van minden szép álomnak.

Ébredjünk fel; éjjel van már!

A legrútabb, a legfeketébb, koromsötét éjjel.

Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen ablak sem világít. Vak sötétség minden utcán; a roppant emeletes házak labirintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga is fekete, s úgy tetszik, mintha csak boltozatja volna e sok utcájú, rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem katakombákba vezetnek.

Egy lépés hangja sem veri fel a csendet.

Csak néha, hosszú, kétórai időközökben emelkedik fel a legmagasabb torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel!

És ez nem a képzelet agyréme – ez Bécs.

Október végnapjai járnak, a várost három oldalról vívják. A nép egy része elmenekült, más része a harcvonalak előtt áll; benn csak bujdokolnak még, akik ott rekedtek; a gázvezetés el van rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az elpusztulás előtti éjszakán.

Messze, messze lehet menni, míg a város utcáin valakit találunk, s jó, hogy sötét van, hogy nem látjuk az utcákat terítve cseréppel, üveggel, a házak oldalait végigpaskolva kartácsoktól, a tetőket bombáktól áttörve, s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.

Valahol egy hosszú utca végén egy nagy, tömör halom állja el utunkat. Az a torlasz.

Két zászló lobog a tetején; az éj most azokat is feketéknek mutatja; pedig szép színeik voltak!

A torlaszt harcos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég; ott is sötétség van és lehető csönd.

Vannak, akik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejük alá tett gránitkocka.

Akiket ébren tart a végzetes éj, azok halkan beszélgetnek egymással.

Két ifjú ül egy ágyú laffétáján, s tölti az időt enyelgéssel.

Az egyiknek csak fél karja van; a másikat már elvesztette valahol.

– Te Mausmann – szól a félkezű –, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután, aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.

Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett szóra rímet mondjon.

– Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.

– Nekem valami azt súgja: „Bevégezted, Fridrik!”

– Pályádat, mely volt polizeiwidrig.

– Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.

– Én meg örülök, hogy nincsen nálam.

– Ígérj meg egyet.

– Akármi legyek.

– Ha én elesem itt ehelyütt.

– Ami nagyon könnyen beüt.

– Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.

– Na ja!

– S ha a vad szerezsán kardját szívembe mártja.

– Lesz nálad egy vizitkártya.

– Jól találtad a rímet. Majd könnyre fakad szeme.

– Ha ráírod: „Ma’m’zell, je vous aimais.”

– Menj a pokolba a klapánciáiddal! Beszéljünk komolyan.

– Halljam.

– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsine-nak.

– Ha tudniillik még egyszer meghínak!

– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót a névjegyemre.

– Nézd, az a gránát ide jön, Istenemre!

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező gránát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány percre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Mausmann arra is verset mondott.

– No, mármost küldtek neked lámpát. Ennél ráírhatod a „madám, pá”-t!

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fritz névjegyére e szókat: „Én önt szerettem, adieu”.

Az utolsó szónál már lobbant a gránát, s izzó darabjai a két ifjú feje fölött zúgtak el. Nem esett semmi bajuk.

Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.

Fritz átadta névjegyét Mausmann-nak.

Mausmann kisvártatva így szólt:

– Te Fritz, tudod-é, hogy én most mit gondolok?

– Én is rímet mondjak rá?

– Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.

– Honnan gondolod azt?

– Mindent megtudnak odaát, amit mi titokban tervezünk.

– Jó kémeik vannak.

– Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.

– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst-házba az éjjel és nappal minden órájában. Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjeihez a zárdában nevelt Edit kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg éppen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai ellen.

– No, én csak azt mondom teneked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba asszonyokat elegyíteni.

– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezzél a demokrata nőegyletre, mennyit tett ez a közügyért, hogy ápolta sebesülteinket, hogy gyűjtötte a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah, barátom, nők nélkül nincsen szabadságharc.

– Kudarc!

– Már megint rímeket gyártasz?

– Nem árt az!

– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól ez a te idomtalan pofád.

– Tovább?

– S mégis a nőket szidod.

– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod, gyermek, ha minket levernek, éppen úgy fogják ölelni az ellenséginket – mint minket, – s a győztesek, ha nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy lesz az barátom.

– Már én azt nem látom – mondá Fritz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.

Jött az őrcsapat, és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt cukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.

E sötét utcákon, mint kísértetes bolygófény botorkál végig egy hintó két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.

A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le kaput kinyitni, s azután behajt az udvarra.

A hintóból két nőalak száll le: egy apáca és egy fiatal leány. Mind a ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a ház asszonya tartja ki eléjük a kettős kargyertyatartót.

A háziasszony megcsókolja az apácát, s kezét csókra nyújtja a fiatal leánynak, kinek hátrahulló csuklyája alól Edit örökvidám arca tűnik elő.

– Hozta ég, soror Remigia – súgja az úrnő.

– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet minden utcában föltépve.

– No, de az ég őrizteti a maga angyalaival az ő választottait, hogy meg ne üssék lábaikat a kőben.

– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad kecskegödölyére.

– Előrefutott a terembe, fürkészi, mi újságot találhatna nálunk; kikérdezi Alfonsine-t. – No, majd mondok én ma neki újdonságokat, amikkel meglehet egész életére.

Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse. A teakatlanban forrott a víz.

– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy cseléd ne jöjjön a szobába.

Edit meg akarta előzni.

– Majd én megyek.

– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt kímélnünk kell.

Edit durcásan vonogatta vállát e gúnyos gyöngédségre, s engedte magát kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edit felöltönyét.

– Tessék asztalhoz ülni!

A kerek asztal melletti díványra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté le, mellette Edit foglalt helyet.

Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsine-t utasítva, hogy készítse el mindenki számára a teát, oda ült szorosan Remigia mellé.

– Mit üzent a tábornok?

– Holnap minden vonalon döntő roham lesz – suttogá soror Remigia; még így is félve tekintgetett széjjel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a szobrok?

– Tudja-e, hogy baj van?

– Micsoda?

– A körülzároló seregből egy csapat egyetértésére számítanak a fölkelők. Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik. Mit fog velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk? Erre a jámbor fiú elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fenntartva azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a fraternizálást, s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak utat fog rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek vagy Galícia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richárd.

– Áh; ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?

– Azt önök Edit húgom szép szemeinek köszönhetik.

– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és népvezérekkel.

– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti, s ha az azt fogja neki mondani: „verekedjünk!” – verekedni fog a saját édesapja ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan, új segítség a számukra.

– Nos?

– Egy asszony.

– Egy asszony?

– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiúk anyja.

– Ah! Hogy tudott az keresztüljönni az ostromzáron?

– Merész és csaknem hihetetlen módon. Fritz beszélte el nekünk az egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldségáruló kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett, hagymával és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a katonáknak, s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.

– Csodálatos vakmerőség egy úri asszonytól! S mit akar itt?

– A fiait akarja magával vinni innen.

A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.

– Fiait akarja elvinni? – kérdé elbámulva az apáca.

– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s álljanak az ottani kormány szolgálatába.

– No, és beszélt már a fiaival?

– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az ostromvonalon másodszori átszökését, tehát holnap reggel fog egyik fiával beszélni, a kapitánnyal. Csak hadd beszéljen! Ezt meg kell neki engedni; hadd menjen oda, s hadd jöjjön vissza. Ha beszélt a fiával, akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a tábornok fogassa körül az egész huszárcsapatot. Ki van ott közelükben?

– Palvicz Ottó vasas ezrede.

– No, ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit pedig főbe lövik.

És ezt Editnek hallani kellett.

Hogy miért kellett ezt Edit előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higgyük csak azt, hogy kegyetlen, vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta el e zsibbasztó szavakat Edit hallatára; hogy ez az asszonyi lélek kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.

De abban ugyan nem gyönyörködhetett.

Edit arcán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv valamiben érdekli.

Evett jóízűen.

Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a szájába, hogy félreállt tőle a képe; s még egy kis ecetet kért ahhoz a zselatinhoz, amit a tányérjára kiszedett.

Alfonsine-ban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy hüllő hideg haragjával ezt ne mondja neki:

– Úgy látszik, kedvesem, neked nemigen rontja az étvágyadat az a tudat, hogy a vőlegényedet főbe lövik.

Edit a villájára szúrt egy darab zselatint, s piquant kézmozdulattal tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:

– Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.

Azzal bekapta a villáján levő falatot.

Indomptable! – mormogá fogai között Antoinette asszony.

Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett arckifejezéssel bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen, ördögi rossz teremtés.

Nem hat ennek a szívére semmi.

Edit nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé változtatni. Odatolta kis poharát Alfonsine elé.

– Tölts nekem is abból a chartreuse-ből, kérlek! Ha apáca leszek, nekem is hozzá kell szoknom ehhez.

Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte, hogy mit csinál vele.

Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld likőrrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.

– Igyunk, soror Remigia; valamivel csak nekünk is kell magunkat vigasztalnunk – szólt a leány pajkos humorral.

Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz, pedig hát nagyon szerette a chartreuse-t; az volt a gyönge oldala.

– Valóságos ördög ez a leány!

Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.

– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának címzetéről: Singerstrasse 17. szám, szuterén zöldségraktárban; mert a nő vissza fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richárd kapitány meg ne szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha minden haja szálát angyalok őriznék is, meg fog halni.

Rettenetes egy leány!

Most meg már a fromaga de Brie-ből kér egy szeletet, s fogyasztja a chartreuse-t, és itatja vele soror Remigiát.

Meglehet, hogy le akarja magát inni. – Hiszen van oka rá.

Szegény leány!

Mennyi heroizmus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat, ínyenc szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, amiktől lelke haldokolt!

Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higgyék, hogy íme ennek is megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más, csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.

Nemsokára úgy tett, mint aki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak parancsolni többé. Feje hátrahajlott a karszékben; lehunyta szemeit. De azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arcot.

Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló figyelme volt tekintetükben.

– Mindig ilyen? – kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.

– Főhajlama a restség – viszonza az apáca, bíráló szemöldeit magasra felhúzva. – Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a semmit sem tevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.

– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentől kényelmesebben. Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt ismét csak dolgoznia kellene.

– Tehát Baradlay Richárd csakugyan el van rá nézve veszve.

– Mindenképpen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos, hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék el csapatjával Magyarországba. Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos, s hadcsapatokat toboroz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen, akkor töltve vannak azok a pisztolyok, amik őt a végzetes pillanatban láb alól elteszik. Ezt Fritz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember, aki őt le fogja lőni.

– S az a végzetes pillanat már közel.

– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával, akkor holnap este fogva, holnapután reggel halva. Ha nem beszél vele: akkor holnap este megölve. Nekem mindegy. Én nem kívánom neki éppen a vesztőhelyet, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.

– S két nap múlva mindennek vége.

– Vége az egész komédiának.

– És akkor ismét mi fogunk nevetni.

– Hahaha!

Nevettek is már előre.

És Editnek nem volt szabad elárulni egy arcvonásával sem, hogy mindezt hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arcvonásainak az álmot kellett hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.

És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren fognak elvérezni; mosollyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok; mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott, saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre hurcolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncnak adva a még ma hősöknek, jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi hidegvérrel, úri nyugalommal.

És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne vacogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.

Végre itt volt az idő az elmenetelre.

Edit érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kígyó nyúl arcához. Nem volt szabad felriadnia.

Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé. Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.

Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.

– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye – mondta a bárónő.

– Minden férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is elvitték volna.

Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel meggyőződjék róla, hogy Editet soror Remigia viszi magával.

Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.

Mikor aztán ott ült már Edit a hintó egyik szegletében, s rögtön álomnak hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette, s visszatért szobáiba.

A nehézkes családi hintó csak lassan döcöghetett a sötét utcákon, a helyenként föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.

Amint aztán a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edit.

Mit nézett? Mit látott? Hova gondolt?

Csak egy dologra gondolt.

Elfutni!

Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s ahány halottja van e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utcákon.

Neszelni kezdett útitársnéjára.

Az már aludt.

Nem Edit szemei azok, amik álomra ragadnak a bőséges estebéd után, hanem felügyelőnőjéé.

Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacis-ra kiértek. A chartreuse megtette kötelességét.

Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.

A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyothall, és talán bóbiskol is.

S azzal sebesen, ahogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis fasorai közül a városba.

Csak ott, ahol a legelső sötét utcába beért, tekintett vissza háta mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor szentjánosbogár.

Csak a csípős éji levegő fel ne költené az apácát!

Különben futhatnak már utána.

Sietve fordult be az utcába, s nekiindult a néma, fekete éjszakának.

Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindult keresni egy utcát, egy házat, ahol sohasem volt, és abban egy asszonyt, akit sohasem látott.

Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermekszívben istenné tud nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.

Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.

Az óriás Szent István-torony szolgált útmutatójául.

A Singerstrasse annak a túlsó oldalán van. Tehát e templomot kell elérnie. Talán ott lel valami becsületes, jó szívet, ki őt útba igazítja tovább.

Most már remeghetett kedvére minden tagja, szívének minden idegecskéje. Most már nem látta senki.

Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az utcákon végig, amik a nagy gót torony irányában vezettek. Süketnéma utcák. Mintha a föld alatt járna, a mese labirintjában. A belváros szűk utcáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj. Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló ellennek ne legyen célpontja sehol.

Ami a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalakon, ami élni retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, amikről még most azt hiszik, hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utca üres.

Még saját léptei hangját sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még, mint lázbeteg álomlátásai felett a paroxizmus, a kedvesét fenyegető veszély, s az abban fogamzott hagymázos vakmerőség. Ahogy azok a lázbetegek szoktak ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni – féltükben, iszonyatukban.

Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa félóra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, aki rohan. Tehát el kellett tévelyednie.

Valahogy kijutott egy utcakereszttérbe.

Ismét megtalálta az István-tornyot, most már jobbra maradt az el mellette.

Mégsem tévedt el.

A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy utcanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van körös-körül.

Egy utcaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva. És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos hangját. A tizenkét órát ütötte.

S amint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva a jelző röppentyű a toronyból, ismét odarajzolta a fekete égre a világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve azzal?

Edit e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő fölírást.

Szívét villanyos öröm járta át. Éppen a feje fölött voltak az érc lapidár betűk: „Singerstrasse”.

A bizalom visszatért szívébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.

Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant, s ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edit tudta már, hogy ha ez a ház, amelynek szögletén ő áll, az 1-es szám, akkor az innenső sor házai a páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra ráakadjon.

Folytatta keresését a sötétben.

Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.

Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre. Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.

– Ki az!? – sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek számlált kapu mélyedésében egy élőlénybe ütközött, s a rémület vad erejével ragadta meg azt mindkét kezével.

– Jézus Mária, Szent Anna! – kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élőlény. – Ez egy őrült.

Az egy vénasszony volt, kibe Edit belebotlott.

– Nem. Nem, bocsánat! – lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. – De úgy megijedtem öntől.

– Én még jobban magától. Mit akar itt, mamzell?

– A tizenhetedik számú házat keresem.

– Úgy? Mit akar abban a házban?

– Csak énnekem azt meg kell találnom.

– Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzell.

– Egy asszonnyal.

– Egy asszonnyal. Micsoda asszonnyal?

– Egy zöldségárusnéval, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.

– Vajon mi dolga van velük? Ha megmondja, odavezetem.

– Óh, ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higgye el nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről – óh Istenem – igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen oda.

– Ez a ház itt van a hátam mögött – mondta a vénasszony –, ha be akar jönni velem a mamzell.

Edit nem gondolkozott a válaszon.

– Bocsáttassuk be magunkat.

– Nálam a kapukulcs – szólt az asszony, s felnyitá a keskeny ajtót, s maga elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.

Csak most kezdett eszmélni Edit, hogy mit tett. Egy idegen, ismeretlen házban, egy elhagyott éjféli órában kényre-kegyre átadta magát egy soha sem látott idegennek.

A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest.

A kövér, piros képű vénasszony felvette a mécsest, s végigmustrálta annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámulva rebegé, annak ismeretes öltözetét szemlélve:

– Szent atyám, ez egy apácanövendék!

Edit egész alakján, felmagasztalt arcvonásaiban valami dicsfény derengett e pillanatban, ami ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az ismeretlen asszonyt. Egy mártír, egy szentkép állt előtte.

– Tehát a zöldségárusnővel akar ön beszélni, kisasszony?

– Nem ővele, hanem azzal a nővel, aki vendégül jött hozzá.

– Tud valamit erről a nőről?

– Mindent.

– Tudja-e, hogy az életével játszik, amikor ezt mondja?

– Tudom.

– No, hát jöjjön utánam.

A némber megindult a lobogó mécsessel előre. A szűk folyosóról egy még szűkebb pincetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy mármost menjen ő előre.

Edit nem tétovázott. Megindult a pince falépcsőin, a nyirkos falhoz támaszkodva kezével, és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most ez ismeretlen föld alatti, szűk odúban mindazon név nélküli borzalomnak prédául eshetnék, amit bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások, ki tudja, kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, amit akarnak; meg is ölhetnék, el is temethetnék itten; sohasem tudná meg senki.

Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik karját, csontos erős markával; talán azért, hogy vezesse – talán, hogy ne botoljék?

A lépcsőkőn leérve, egy dohszagú gádorba jutottak.

– Jobbra! – súgá a vénasszony.

Edit engedte magát előretolatni a háromszor is eltérő gádor tekervényes menetein, míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, dacára annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.

A nő felnyitá, és levette a pántról a lakatot.

– Ide megyünk be, kisasszony.

De már az ajtónyílás előtt megtudta Edit, hogy itt jó helyen jár. Az ajtóhasadékon fülledt zöldségillat szivárgott keresztül. Könnyebbülten lélegzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét ambróziaillatként üdvözöljék valaha.

Ez a zöldségárusné raktára.

– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé! – figyelmezteté a kufárnő a leányt; amint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül maradt.

Edit egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei burgonyával, répával, falai hagymakötegekkel voltak borítva.

A pinceodú közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy faggyúgyertya, gombának eredt kanóccal; a másikon pedig ült egy asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.

A nő csendesen tekinte fel a belépő leányra. Ez az arc nem szokta elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.

A leány pedig hevesen odarohant a nőhöz, s térdre esve előtte, megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit ajka sietve mondott.

– Baradlayné asszony! Önnek a fiát meg akarják ölni!

A nő összerándult, de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szívén ment e szó keresztül.

– Richárdot? – rebegé önfeledten.

– Igen, igen – szólt sietve a leány –, Richárdot, az ön Richárdját. Óh, asszonyom, szabadítsa őt meg!

És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.

A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arcába:

– Te Edit vagy?

A leány édes bámulattal tekinte föl rá.

– Hallotta ön már e nevet?

– Fiam leveléből ismerem azt. Arcodból, szavadból olvasom, hogy te nem lehetsz más, mint Richárd arája.

– Óh, asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták és templomfalak jegyese. Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal; vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja néki. Válasszon számára valami szebb halált.

– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok? Hogy Richárdot mi vész fenyegeti?

– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó, gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest játszanak, szabadsághősnéket játszanak; pedig a megölő ellenfél megbízottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már holnap elárulni; ha beszél ön Richárddal, akkor őt elfogják és kivégzik feljebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják meg. Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Óh, mit tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani!

A leány zokogott, de csak egy percig; akkor ismét egész delejes virgoncsága visszatért.

– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül; megszöktem, elrohantam, keresztülfutottam a városon; sötét volt, mégis ide találtam, mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is fog vezetni!

Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifjú leány indulat szülte szavaiban, hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és gyönyörködve nézett arcába.

Aki Richárdot ennyire tudja szeretni!

– Térj magadhoz, gyermekem, s aztán beszéljünk nyugodtan. Látod, én nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk elárulva?

– Bizonyosan tudom.

– Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.

– Ön el fog menni a fiához?

– Azonnal.

A leány könyörögve tette össze kezeit.

– Vigyen el magával engem is!

A nő egy percig tanakodott magában.

– Jó lesz. Jöjj te is velünk!

A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.

– Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.

– Óh, hiszen annak örülök.

– Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.

Baradlayné beszólította a kinn álló kufárnőt.

– Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.

– Úgy is jó – monda a vénasszony.

– Ez a leány is velünk jön.

– Ez is? – Akkor hát ennek is kosztüm kell?

– Van készen?

– Mindenféle termet számára.

Frau Bábi egy ócska láda tetejét felnyitva, talált abban fiatal leányok számára való öltözéket. Volt ott több is.

– Hanem mármost, Frau Bábi, a gardróbot jó lesz összepakolni és máshová elszállítani, mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.

– Magam is azt gondolom.

A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendékjelmez fölé adta fel Editre; derekát keresztülkötötte kockás gyapotkendővel, a fejére pedig föltett egyet azokból a kofadivat szalmakalapokból, amik a profilból csak az orr hegyét engedik láttatni.

– Tökéletes kicsi kofa. No mármost még egy puttony is jön a hátára. Ugye még ilyent sem viselt? No, ne féljen, majd egy könnyű puttonyt választok ki, ami csak vesszőből meg vászonból van, és abba csak zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbírjuk a krumplit és hagymát is.

Edit egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele zsemlyével.

– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban vagyunk.

Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a legnehezebbet felvette ő maga.

– És mármost tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hívnak? Én vagyok a nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony pedig a kisasszonynak: Frau Kodl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau Midi. No, hát hogyan lesz?

Ki-ki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt e szereptanulásban.

– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban fél valaki, akkor kell legvígabbnak lenni. Azután mentől „gmoán”-abb nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél; – ahogy én. Csak engem kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a lerchenfeldi káposztáskerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon, ahol akarok. No, hát csak mindig kreuzfidél!

Edit megígérte, hogy úgy lesz; hanem azután amint kiértek a sötét utcára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta felvidítani.

– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!

Edit ígérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem bírta a parasztos kedvét megtalálni.

Frau Bábi most egy olyan utcán vezette őket végig, amire Edit a sötétben is ráismert. A Plankenhorst ház is ebben az utcában van. Itt még jobban elővette Editet a reszketés.

Amint a Plankenhorst-ház elé értek, Edit felnézett az ablakokba. Két ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji lámpa világít.

– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? – kérdezé Frau Bábi a leánytól. – Úgy reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.

– Majd mindjárt nem reszketek én, Frau Mám, csak adjon ide a puttonyból két krumplit; jó nagyot.

– Mi az ördögnek neked az a két krumpli?

– Majd mindjárt megmondon.

És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon zuhé, be! Csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.

Azzal aztán vesd el magad, szaladt egész az utca végéig.

Persze hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e merénylet után. Alig bírták utolérni.

– De mi az ördögöt csináltál, Léni? – pörölt rá a fogadott Fra Mám. – Elment az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is, meg a Fra Kodlt is? tu nárische Krédl!

Edit azonban megfogva Baradlayné kezét, lihegő kebellel monda:

– Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, akik okai annak, hogy most az utcán járok. Hej, hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most, ki kívánt nekik nyugodalmas jó éjszakát! Hahaha!

Baradlayné, ahelyett, hogy megszidta volna a leányt, megszorította a kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!

– No, Fra Mám! – monda Edit, amint más utcába értek. – Megtaláltam már a parasztkedvemet! Akarja, hogy danoljak?

Nem is várta rá a feleletet, hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon énekelni a néprománcból:

„Und ewig kennt das Vaterland und nennt,
Die letzten zehn vom vierten Regiment.”
Lia lia lia la!

Még jódlírozott is hozzá, mint akármely kofának a leánya.

Hogy még sötétebb legyen az ég, az eső is elkezdett permetezni.

– Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra – dünnyögé aggályosan Frau Bábi.

– Nem ázunk el! – biztatá vidáman Edit. – Ez az eső még jobban eltakar bennünket, Fra Mám.

– No, csak te ne szólj bele mindenbe, Léni. Nem kell nekem semmi takaró, hogy látatlan legyek. Hanem mármost iparkodjunk, míg jobban elő nem kap.

Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy percre megállt, megkérdeni az úri asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva. Az nem szólt, csak inte, hogy menjenek tovább. E napon legalább négy mérföldet gyalogolt már, nehéz teherrel a hátán.

Csodálatos az, amit egy nő megbír! – Egy nő, aki anya; – egy anya, aki szeret. – Fiát, hazáját.

Editet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el. Ő járt legelöl, s táncolt a vállán vitt puttonnyal.

Két órát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álcázott nők a Kaiserstrassera kijutottak.

A lerchenfeldi főutca torlaszánál nem volt senki, még őr sem.

Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.

A nők az ostromlottak miatt kiosonhattak az eltorlaszolt utcákon.

Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a temetőig.

Akik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyílt árok, a hegyi záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, aki nem akarja, hogy meglássák.

Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végigbotorkázni a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber s a gazdátlan eb kereskedik ottan.

Hanem a zivataros idő tisztára sepri az ilyen szemétvermeket.

Most nincs se tolvaj, se gyilkos; háború van.

A kufárnő vezette útitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét buja fű verte fel; hónapok óta nem járt itt eső.

Egy helyen, ahol az oldalfal be volt omolva, előbb felkapaszkodott maga a kufárnő, óvatosan széttekintett, s azután suttogva monda:

– Helyben vagyunk.

Legelébb is feladogattatta magának a puttonyokat.

– Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a huszárok.

Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az őrtűztől megvilágítva. Távolabb még öt-hat őrtűz égett egy csoportban; ott volt a temető, a csapat tanyája.

– Nem csalódtunk. Most már, Frau Midi, előre! Rám nincs ott szükség.

Baradlayné Edit kezét megfogva, egyenesen az őrtűz felé tartott.

Az őrszem látta őket közeledni, de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátról halk, mély hangon:

– Ki vagy? Megállj!

– Jó barát – felelt Baradlayné.

– Jelszót!

– „Nyergelj, fordulj!”

Erre a kérdező leugrott lováról, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét, anélkül, hogy kezével érintené.

– Kegyedet vártuk, asszonyom!

– Rám ismertél, Pál, jó öreg?

– Hála Istennek, csakhogy itt van!

– Hol a fiam?

– Egyszeribe odavezetem. – Hát ez a drága, szép cseléd? – kérdé Editre mutatva.

– Ez is velem jön.

– Értem.

A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe, s gyalog vezette a temető felé a két hölgyet.

Egy kis fehér ház – a temetőőr lakása máskor – volt ezúttal Richárd haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város felé nyílt.

Éppen az éjjeli cirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával, a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal bosszúsan ütött öklével az asztalra.

– Már megint itt vannak!

Mik vannak ott?

Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És azokban egyes cikkek veres irallal aláhúzva.

„Tűzbe velük!”

De mégsem tudta őket tűzbe vetni, anélkül, hogy elolvassa.

És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg éppen nem tudta őket a tűzbe vetni. Ki tudja, hátha meg sem égnének abban? Ki tudja, hátha a hamuból is föltámadnának.

Odakönyökölt az asztalra, s borús homlokát tenyerébe fektetve, ismét és ismét elolvasá a jelzett sorokat, és homloka még borultabb lett utána.

– „Nem igaz! Nem lehet ez igaz!” – kiálta fel önmagával küzdve. – „Ámítanak, hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!”

Valaki jön. Sietve markába gyűri az olvasmányokat.

Pál úr lép be.

Richárd haragosan förmed reá.

– Ki lopta nekem ide megint ezeket az infámis hírlapokat az asztalomra?

Pál úr sarkából kiforgathatlan kedéllyel felel:

– Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek odalopjanak valamit, ez nekem új szó.

– Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra mindennap egy csomó hírlapot! Ki teszi azt?

– Hát én azt sem tudom, hogy mi az a hírlap! Hisz én nem tudok olvasni.

– Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három hónap óta olvasni tanulsz vén bolond létedre. Ki tanított olvasni?

– Ne tessék keresni! Éppen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák volt szegény; régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki: „Ne vidd el, pajtás a tudományodat a másvilágra, hagyj belőle nekem is egy kicsit!”

– S minek tanultál te olvasni? – vallatá őt szigorral a kapitány.

A vén közvitéz megmeresztette a nyakát, s keményen odafelelt:

– Könnyen tudnék erre a kérdésre valamit mást mondani, mint ami tiszta igazság, ha hazudni akarnék; elmondhatnám, hogy szeretnék már egyszer altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom, hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek odahaza.

– Tehát te is olvasod ezeket itt? Honnan kapjátok ti ezeket?

– Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a kapitány úrral.

– Asszonyok? Hogy kerültek ide? Honnan jöttek?

– A város felől jöttek.

– Hogy eresztette őket át az őrszem?

– A jelszót mondták.

– Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.

Pál úr sötét, dacos flegmával mondá meg az igazat.

– Más jelszóval jöttek be…

– Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt a két nőt főbe lövetem!

Richárd dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan szelíden nézett rá, mint valami jó kedélyű nagyapó mérgelődő kis unokájára.

– Az egyik asszonyság a kapitány úrnak az édesanyja.

Pál úrnak megvolt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni. Az ifjú szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, ahogy azt, kardját felkapva, a légbe emelte.

Richárd azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az ajtót, s eléje tűnt az éj sötétjéből először egy szelíd, szeretetteljes női arc, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy másik, kinek tekintetében gyermekszív, angyalszerelem sugárzik; mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten…

Amit Richárd néhány perc előtt olvasott azokból az elátkozott lapokból, a megtagadott mese, a hihetlen álomlátás, előtte állt. Egy élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú vad csordák éjnek idején fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezítláb futnak tova égő házaik alól, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt – új ismeretlenekül.

Ez a kép állt előtte.

Odarohant anyjához szótlanul, és átölelte, megcsókolta arcát, kezeit. Mily ázott volt öltözete! Mily hidegek arca, kezei! Nem is kérdezett tőle semmit.

Editre pedig oly félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az. Talán van még más arc, mely az övéhez oly nagyon hasonlít! Hiszen elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e percben itt! Félt megtudni, ki ez.

Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, amit úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.

Richárd oly mondhatlan fájdalmat érzett szívében, mikor anyját így látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arccal odaveté magát az asztalra, hol ama vészt hírlő lapok feküdtek, s keserűen nyögé:

– Hát ez mind igaz?!

Anyja belepillantott a lapokba.

– Egy ezredrésze annak, ami igaz! – monda fiának. – Esküszöm neked arra a szeretetre, amivel szívemben hordozlak mindig.

– Ne esküdjél, anyám! Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb bizonyítvány nekem minden esküvésnél.

És azzal elkezdte az asztalt ütni öklével.

– És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te parancsolsz, anyám! Mit kívánsz tőlem?

Baradlayné e szóra megfogta Edit kezét, s odavonta őt Richárdhoz.

– Nézd, itt van az, aki nekem megmondta, hogy mit kívánok én tőled. Még ezelőtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.

– Edit! – suttogá Richárd elbámulva, s megtapogatá az eléje nyújtott kis kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstől. Ez Edit keze, ez Edit arca. – De hogy lehet ez? Hát mi jön még, amitől egészen megtébolyodjak?

– Lélekcserélő idők járnak, fiam! – monda Baradlayné. – Mindnyájan más emberek lettünk. Minden kőnek szíve van most, és fáj. Azt akarták, hogy annak, aki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, akit úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták. Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni; nem kiálthat: „Fiam, segíts!” – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon; és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az úrnő ment, írt, beszélt, ahol fia volt. És meghallották szavunkat. És az egy rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiúk hazajöttek. Csak te nem hallottál még minket.

– Hallgatlak, anyám. Minden szavadat őrzöm.

– Nézd, itt van egy fiatal leány, apácanövendék. Ez meghallja, mint beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét. Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz. Ha tesz, a vesztőhelyen, ha nem tesz, orgyilokkal. Már ki van ellene adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják; másik részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen. Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet, megszökik őreitől, éjfélben; éj közepén nekifut a sötét éjszakának; fekete, koromsötét éjben végigfutja a város kísértetes utcáit, hogy feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát, és így szóljon hozzá: „Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált!”

– Edit! – rebegé Richárd, s a leányka hideg kezét forró homlokához szorítá.

– Én választottam, fiam.

– Mondjad, anyám!

– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha megáldozták magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könnyeket.

– Mit tegyek?

– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, mellyel előőrseiden átjöttünk, ez volt: „Nyergelj, fordulj!” Ha e jelszót kimondod, megtudod, merre mégy. Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!

– Úgy lesz!

Richárd az ajtóhoz lépett. Pál ott őrködött.

– Eredj – szólt hozzá csendesen –, tudasd az altisztekkel az új tábori jelszót: „Nyergelj, fordulj!”

A vén huszár nem szólt semmit, hanem futott.

– Az én kockám el van vetve – szólt Richárd visszatérve anyjához és kedveséhez. – De hát tiveletek mi történik most?

– Ki tudhatja azt? Mindennap él az Isten.

– Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön indulok, amíg sötét van; a zápor segít a harcvonalból eltűnnöm. Nem jó volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s menekülhettek Magyarország felé. Editet vidd magaddal, anyám.

Mind a két hölgy tagadólag inte fejével.

– Én, fiam, ismét visszamegyek a városba.

– Anyám! Gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el vagy árulva.

– Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én visszamegyek érte; ha tűzbe-lángba lesz is borulva és ellenséggel megtöltve; mégis kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!

Richárd eltakarta kezével arcát.

– Óh, anyám, milyen törpe vagyok én veled szemközt.

És azután fájdalmasan tekinte Editre, mintha kérdené: „Hát veled mi történik, szélbe dobott virágszál? Hová mégy? Kihez térsz? Milyen napokat vársz?”

Edit megérté a néma kérdés fájdalmas beszédét, s megszólalt.

Eddig csak hallgatott.

– Miattam legyen ön nyugodt, Richárd. Önnek anyja visszakísér engem a kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni fogom, míg ön egyszer diadalkoszorúsan, győztesen eljön értem, s elvisz magához. Boldog leszek e várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, akit az udvarlói úgy hívnak, hogy „szép halál”, akkor legalább tudni fogom, mikor nap nap után a hideg kövön térdepelek, miért imádkozom.

Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebléhez a kedves gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent, hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!

Künn robogtak a sorakozó paripák.

– Az idő letelt. Fiam, siess! – szólt Baradlayné.

Richárd letörlé könnyeit; megölelte anyját, s azzal köpenyét nyakába kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.

Az eső folyvást hullott.

A huszárszakasz rendben állt már a temetőárkon kívül.

Richárd felkapott lovára, és csapatja elé lovagolt.

Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre, nem kiáltva, csak susogva, egy elfojtott „éljen” szóval üdvözlék a két nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mint az erdőzúgás, ez a halk „éljen” sóhajtás száz meg száz elfúlt kebelből.

„Nyergelj, fordulj!” – szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltűntek mint egy tábor kísértet.

A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő vár reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a cirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek után. – Az eső egyre szakad.

– Gondolnánk már a visszatérésre – monda Frau Bábi nagyon kedvetlenül. – Ez az eső nem jó nekünk. Azon az úton, amin jöttünk, nem mehetünk vissza; az árok azóta megtelt vízzel.

– Elővesszük azt a mesterségünket, amivel tegnap bejutottunk Bécsbe – vigasztalá őt Baradlayné. – Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint kufárnők, kik enni-innivalót árulnak.

– Hiszen ami tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen összevissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!

Editre mutatott a kufárnő.

– Rajtunk már nemigen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de ezen a fiatal cseléden megakad az átkozott szeme. Nem azért mondom, mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a lóger közepébe; hanem attól félek, hogy amilyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés, ha valami pajkos fickó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.

– Óh, ne féltsen engem, Fra Mám! – biztatá őt a leány. – Szolgálónak neveltek engem!

Itt eszébe jutott, hogy ismerkedett meg Richárddal.

– No, hát csak okosan tégy, Léni lányom. Csak kreuzfidél! Csak recht gmoán!

A puttonyaikat felvették. A csatornafenéken most már nem lehetett haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy gyaloghídon át kellett menniük a túlsó partra, ott egy gyalogútra leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előrehaladniuk; ő ismeri azt az utat, az a veteményeskertek közé vezet, ahol ő már tudja azután a palánkokon keresztül a járást.

Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra közt járt az idő éjfél után. Lehetetlen volt magukat tájékozniuk, merre járnak. Az volt az egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most pedig szemközt veri.

Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők, s a menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik fő táborhelyére jutottak.

Jobbról-balról előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak kivehetők az éjben.

Visszafordulni késő volt.

Alig húsz lépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak. Abban jókedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében kintornaszó hangzott. Talán táncoltak is?

Egy csoport kinn állt az ajtóban.

Amint a három nőt megpillanták, egy csapat szilaj fickó eléjük szaladt, s körülfogta őket.

– Hóha bolond, hóha! – kiálta a legelsőnek Frau Bábi. – Meg ne egyél! Nagyanyád jön, krumplit hoz.

A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt, s nem szomorodtak el a vénasszony arcfintorulataitól, az ifjabbakat is közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány is van.

– Gyertek be hozzánk, egyet táncolunk!

Baradlayné odasúgott Editnek:

– Most el vagyunk veszve.

– Mi hagyján! – súgott vissza Edit. – De Richárd! – Ez itt Palvicz Ottó ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richárd csapatját titokban ellenőrizze. Amint az eső megáll, amint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy Richárd osztálya eltűnt helyéről, s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell tennünk!

Edit hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál fogva a csárda felé ráncigálta, s ledobva válláról a puttonyt, tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez, választékos úri hangejtéssel szólva hozzá:

– Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes? Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.

(– Mit cselekszel? – szólalt fel suttogva Baradlayné.)

(– Most hagyjanak mindent rám. Vagy sikerül, vagy elveszünk.)

(– Narische Krédl! – dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden kreuzfidél kedve kárba ment. – Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.)

Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket, s a fegyveres őrt szólítva, kivont kard között kíséré őket a szomszéd házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket, s maga bement az ezredeshez.

Néhány perc múlva ismét kijött.

– A Brigitták jöjjenek be.

Baradlayné és Edit beléptek a szobába.

A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr; mélyen ülő szemei gyanút, ajkszegletei gunyort fejeznek ki.

Előbb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot; csak azután szól hozzájuk:

– Kit keresnek önök?

Edit siet felelni.

– Palvicz ezredest.

– Palvicz csak alezredes – jegyzi meg rá a tiszt.

– Tegnap este lett előléptetve ezredesnek.

E mondat megszelídíti a kemény úr arcát. Gyanúja fogy.

– Honnan jönnek?

– Jerikóból.

– Ki küldi?

– Rahab.

– Kihez?

– Józuához.

A főtiszt helyeslően inte fejével. Mind azok a mondatok voltak ezek, miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edit alszik, ittas.

– Mit izen?

– A Gibeonita az Emoreussal egyetért.

– Gondolom! – Mennek vagy jönnek?

– Jönnek.

– Ott leszek!

Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédének, hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utánalátott.

A két hölgyet azalatt megkínálta üléssel, míg vissza fog térni.

– Mi volt e szavak értelme? Mit beszéltél neki? – kérdé Baradlayné, midőn egyedül maradtak, alig hallható suttogással.

– Jerikó = Bécs; Rahab = a zárdafő; Józua = a tábornok; a Gibeonita és Emoreus = a huszárcsapat és az aula.

– Te elárultad őket!

– Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a Gibeon? Átjönni-e Jerikóba, vagy elmenni a Kanahánba? Én azt jeleztem, jönnek.

Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az irtózat miatt.

Palvicz Ottó visszatért. Nem lehetett Edittől többet kérdezni.

– Hölgyeim, indulunk – szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét felvették puttonyaikat.

– Mit üzen ön vissza? – kérdé Edit.

– Üdvözlöm Rahabot. A kapunál várom a Gibeonitát.

Azzal kikísérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjük. Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előrebocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátranézegetni, mert úgy járhat, mint Lót felesége.

Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi kapuhoz közel értek.

Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy percre megpihenni, s puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edittől:

– Most mi fog történni?

– Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felől vezető utat tartják reggelig zárva Richárd előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra Richárd négyórai szökő utat nyert előttük, s többé be nem érik.

– Remek leány! – szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. – Úgy hiszek Istent az égben, amint hiszem azt, hogy eljön az idő, amikor a Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, ahova lábadat legelőször leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. – De milyen hosszú út van még odáig mind a hármunkra nézve!

– Induljunk neki, asszonyom.

– Mért nem mondod: „anyám?

– Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy aki örül akkor, midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint aki a templomban elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a percben, amikor azt mondanám önnek: „anyám”, már nem volna anyám, nem volna fia. Hagyjon meg engemet babonáimban; kísérjen el a kolostor ajtajáig.

A két nő elkísérte Editet a kolostorkapuig, s midőn ott bebocsáták, Edit póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s tovasietett úrasszonyával.

A hazaérkező Editet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor refectoriumában.

Az egész személyzet nem hunyta le a szemét ez éjjel, úgy megzavarta őket a jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostorudvarra, s a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták, s kérdezték tőle, hogy hát Edit hova lett.

A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni a keresésével.

Már pitymallott, mire visszakerült.

Minden oldalról reá rohantak. Hol volt? Hol járt?

– Majd estére megmondom, addig nem.

Hallatlan elvetemültség!

Mikor a feddés, fenyegetés nem használt, a fenyíték került rendre. Edit azt is meg hagyta magán történni.

A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját sárosnak, tépettnek találták, mint aki a városon kívül csatangolt. De nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.

Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sújtá a megalázó vessző, összeharapta fogait, s csak magában mondá minden ütés után: „Kedves Richárd!” – s addig mondá, míg aztán egyszer a fájdalomtól elájult.

Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste flastromokkal beraggatva. Láza volt.

Hanem a láz dacára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra jár. A többi időt átaludta.

– No mármost megmondom, hol voltam! – monda a körülállóknak. – Az éjjel a huszárőrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány szobájában. Mármost tessék ezt továbbmondani.

Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták ezt el senkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hírének, ha ezt megtudná valaki.

Hanem ebből azután azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért üzente neki a reggel hét órakor útnak indított küldötte által ezt a hízelgő mondatot Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácakolostorba.

Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncnő elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek, s aztán figyelmezteté, hogy nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja el az ostromló tábort – akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:

– Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam nyitottam nekik utat, s kísértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, aki engem a hosszú orromnál fogva ide hurcolt?

Azt persze nem mondták meg neki soha.