Az a harmadik

Baradlay Jenő az utolsó napokban minden percét Plankenhorsték körében tölté. Egészen beszállásolta oda magát. A komornyik a harcolók között őgyelgett, annak az üresen maradt szobáját berendezték a számára; éjjel-nappal a háznál lehetett.

A rendkívüli idők sok rendkívüli helyzetet tesznek megmagyarázhatóvá. Mikor az éjszakát az ostromröppentyűtől fölgyújtott paloták világítják be, mikor az álmokat a bombapukkanás űzi el az éjszakából, olyankor nemigen kérdezik, engedi-e az etikett, hogy egy nőtlen ifjú egy családapátlan körben tölti el a rettentő éjszakákat, s midőn a gyönge nők ájuldozva, rémledezve dűlnek erre-arra, azoknak ápolására, biztatására közel tartja magát, sőt a ház leányát órahosszant keblére ölelve dédelgeti, bátorítja, s valahányszor egy bomba szétrobban, valahányszor a szép leány összerezzen, erősebben szorítja őt magához.

Azonkívül is azt hihette Jenő, hogy az már nyilvános titok: az ő viszonya Alfonsine-hoz; ő magát elfogadott vőlegénynek tekintette ennél a háznál. Ha keblére ölelte a leányt, ha búcsúcsókját szívta, ez anyja szeme láttára történt. Itt az elnézés maga az áldás, a beleegyezés. Csupán az van hátra, hogy ezt a viszonyt valahogy formulázni kell.

Mihelyt kedvező idő lesz rá.

De most még minden szívben olyan hullámokat hány a rettegés, hogy elnyelik a világítótornyot.

Minő tündéri gondolat volna az máskor: három éjt-napot folyton az imádott hölgy közelében tölthetni! – Minden órában, minden helyzetben hozzá mehetni. – Felkölteni őt álmából, s máskor meg általa felköltetni. – A bálványozott hölgynek bálványa lenni, kit az imád, kit mindig látni óhajt, kinek eltávozását rettegi, visszajöttére üdvözül. Látni ragaszkodását, látni epedését, érezni reszkető tagjait ölében, könnyeit arcán, szemeit szemében. És néha-néha, mikor egyszer az ostromzaj egy-egy órára elpihen, s a mély csendben, az elhallgatásban az üldözött álom ellankasztja a szép leány tagjait, s leroskadva, fejét odaejti az ifjú ölébe, ott tartani őt óra hosszat, gyönyörködve alvóan mosolygó arcában; s ha ismét zúgni kezd a távoli ágyúdörgés, egy gyöngéd csókkal költeni őt fel, nehogy a durva bombapukkanás ébressze őt fel gorombán! Minő idilli boldogság volna ez, ha ugyanakkor a borzalom, a rettegés, az aggodalom nem úrkodnék minden ideg felett.

De mikor ezt a színültig koronázott kelyhét az elísiumi gyönyörnek képes egyetlen ürömcsepp megkeseríteni; az az egyetlen gondolat: mi lesz holnap?

A saisi lepel ismeretlenének ezer nyelve van; a kérdezőnek annyi feleletet ád. És azután meglehet, hogy az ezeregyediket, ami valójában történni fog, még akkor sem mondta meg.

Jenő is végighallgatá e feleleteket aggodalma kérdéseire.

„Mit hoz a holnap?”

Talán győz a fölkelés?

Hátha leveretik?

Talán rohammal veszik be az utcájukat? Harcolni fognak, kapuk alatt, erkélyekből, ablakokból?

Akkor nem irgalmaznak sem nőknek, sem fegyverteleneknek?

Kedvesével együtt fogják őt is lemészárolni?

Vagy megadja magát a város? Lerakják a fegyvert?

És visszajönnek az elűzött hatalom emberei?

Kegyelmezni fognak-e azok vagy megtorolni?

Mi sors vár akkor a Plankenhorst családra?

Tudva van-e a hatalmasok előtt, hogy ők minő kiváló szerepet vittek a mozgalomban?

Hátha el lehetne azt tagadni?

Hátha ki lehetne magyarázni a parancsoló körülményekből?

Talán értenek a hadbírák a psychologiából, idiosyncrasiából, s asszonyi idegeknek imputatioképtelen befolyásából valamit?

Talán a dicsőség nagyobb részét át lehetne engedni meghalt vagy megmenekült egyéniségeknek?

Az sem lehetetlen, hogy a sok hajdani jó barát között akadhat egy-kettő, ki pártjukat fogja.

De hátha éppen azok lesznek a legkegyetlenebb üldözőik?

Hátha vésztörvényszék elé fogják őket állítani? Hátha elítélik? Fogságra vetik? Talán meg is ölik?

Hogy saját magával mi fog történni, ha Bécs elesik, arra keveset gondolt Jenő.

Annyit megtett, hogy a cilinderét és a frakkját elhozatta a Plankenhorst-házi kis szobájába, a kalábriaiját és egyéb vitézi jelvényeit pedig lepecsételve valami idegen névre, a valódi szállása házmesterénél letéteményezé.

Őt bizonyosan észre sem fogják venni.

Hiszen az egész idő alatt nem tett semmit.

Csakhogy éppen ott mulatott, ahol a többi egzaltált ifjú, akik komolyan vették a dolgot.

Ő csak a szép hölgy sóhajtásait vette komolyan.

Aztán, ha vele is az fog történni, ami kedvesével, azt már nem bánja. Ha együtt meg kell is halnia vele, az is gyönyörűség lesz.

Ez a gondolat néha elszorította keblét, midőn egészen kifesté azt maga előtt; hanem megnyugodott benne.

Az utóbbi hónapokban sokat forgott a Plankenhorst-termek olvasóasztalán a girondisták története; olvasott abban Jenő sok olyan eseményt, ahol a leány és az ifjú, a menyasszony és a vőlegény együtt mentek ki a végzetes szekéren, s egymás után hágtak fel a halálos lépcsőn és „Vive la liberté!”-t kiáltottak hozzá.

Már ehhez a képhez is hozzászoktatta szívét.

Az azonban komoly elhatározása volt, hogy ha Alfonsine-t nála nélkül éri baj, azt nem fogja túlélni.

Ha Alfonsine-t fogságra találják vetni, ő megmozgat minden követ, legyen az börtönfalba vagy emberszívbe vakolva, hogy kedvesét kiszabadítsa. Könyörögni, rimánkodni, ügyvédkedni fog érte; – ha az nem használ, megvesztegeti tömlöctartóját, őreit, hogy kiszöktesse.

Ha pedig a legborzasztóbb találna teljesülni, ha Alfonsine drága vére áldozatul hullana, akkor hulljon el az övé is. A pisztoly meg van már töltve; még annak a golyójára is fel van vésve Alfonsine neve, hogy tudja a szíve, mikor bekopogtat hozzá az ajtón, ki köszönteti.

Ezeket mind végiggondolta Jenő egy-egy olyan csöndes óráján a nyugalomnak, mikor az ágyúzás szünetet tartott, s a szeretett hölgy akaratlanul keblére nyugtatá álomkínozta fejét, s ott elszunnyadt.

A harmadik nap estéjén aztán vége volt a harcnak.

A védők zöme megadta magát. Egyes kis csapatok verekedtek még egymástól szétszórva a roppant város egyes utcáiban; hanem a belváros főutcáján már zeneszóval nyomult elő a győzelmes sereg.

A Plankenhorst-teremben csak hárman voltak: a két úrhölgy és Jenő.

A tegnapelőtti emberek elhulltak, elmúltak.

És amint a bevonuló csapatok zenéje elvonult az ablak alatt, a lépcsőkön siető lépteket hallott Jenő. Ide jönnek. Egyenesen ide tartanak.

És azután csak arra az egyre nem volt készen, amit látott.

A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek egymás után, mosolygó, diadalmas arcokkal; és valahány jött, azokat a ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kacagtak és nevettek, ahogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek élményeikről, egyszerre, összevissza, derülten, győzelmi elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy beletalálták magukat egyszerre e zajba, e váratlan, e bizarr ellentétbe, mintha nyolc hónap minden tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek álomlátása lett volna.

Jenővel pedig nem törődött senki.

Észre sem vették, hogy van a világon; s nem is kérdezték, hogy micsoda a világon.

Az érkezők egyike sem marad sokáig; csak éppen be akarták magukat mutatni, hogy élnek – és ragyognak. Az eltávozók helyett jött más. Az egész régi társaság nyomult a bevonuló hadsereg nyomában.

Egyszer aztán oly ismerőst is látott Jenő megérkezni, aki elég kegyes volt őtet észrevenni.

Rideghváry úr volt az.

Nagy zajjal jött, messziről gratulált az úrhölgyeknek, egyszerre két kézzel rázott kezet, s miután néhány szót váltott halkan Antoinette asszonnyal, szemeivel fölkeresé Jenőt is, ki egy ablakmélyedésbe támaszkodva szemlélte némán az előtte végbemenő színdarabot.

Alig érkezett egy új ismerős, ki a hölgyeket elfoglalja, Rideghváry azonnal Jenő felfedezésére indult, s amint rátalált, officiosus nyájassággal megszólítá:

– Szervusz, öcsém! Jó, hogy itt talállak. Igen fontos beszédem lesz veled, amely tensorsodat érdekli. Légy szíves hazamenni és szállásodon várni reám!

Jenő szívében is volt annyi kis galambméreg, hogy az ilyen hazaküldést in optima forma megapellálja.

– Szolgálatára állok méltóságodnak. Ne is tessék szállásomra fáradni. Ezúttal itt lakom a háznál. Szobám a második emeleten, a lépcsőtől jobbra.

– Ah! Ezt nem is tudtam – monda a kegyelmes úr elcsodálkozva –, tehát elvárhatsz néhány komoly szóra.

A kegyelmes úr ismét visszament a hölgyekhez, Jenő pedig kedvetlenül hagyta oda a termet, s felment abba a kis szobába, ahol néhány nap óta otthon képzelte magát.

Még mikor legutoljára e kis szobában megpihent, ez a négy fal köze tele volt pokollal és paradicsommal, miket egy bomlott kéz egymással összekevert: a szerelem gyönyörének végtelenségével csak a rettegés óriásai vetekedtek. Boldogság és halálfélelem, menyasszonyágy és koporsó uralgott egyszerre képzeletén. Most mindennek egyszerre vége. Sem pokol, sem paradicsom többé. Száraz élet. A rendes mindennapi élet.

Vajon miről akarhat vele beszélni ez a sokszegletű ember?

Azt még csak találgatni is hasztalan volna.

Mégis kíváncsi volt rá.

Sokáig időzött odalenn a kegyelmes úr.

Míg Jenő türelmetlenül várt a közeledést jelentő csizmakopogásra, egyszer csak halk selyemsuhogást hall ajtaja előtt, s midőn az nesztelenül megnyílik, Alfonsine-t látja belépni.

Azt hitte, érzékei játszanak vele.

A delnő egyedül jött hozzá, a társaságtól elszökve.

Tekintetében zavar, feldúltság látszott, jövetelét szeles elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát Jenő keblére, átkarolta a nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:

– Barátom! El akarnak minket egymástól választani!

– Kicsoda? – kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől és a mondott szavaktól.

– Ők! Ők! – fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.

Jenő egyre jobban meg volt rémülve.

– Az égre! Alfonsine, legyen óvatos! Rideghváry mindjárt idejön. Ha önt itt találja!

Szegény jó fiú! Bizony több gondja volt Alfonsine jó hírnevére, mint annak saját magának.

– Ő nem fog ide jönni – sietett őt felvilágosítani Alfonsine. – Anyámmal beszélnek odalenn. Elhatározták, hogy önnek rögtön vissza kell menni szállására; tovább nem maradhat itten. Óh, én tudom, mi ennek a vége! El akarnak bennünket örökre választani!

Jenő kedélye még ködösebb lett, akaratát zsibbasztá minden szó.

A hölgy pedig egyre szenvedélyesebben szólt:

– De én nem engedem magamat tőled elszakítani; én tied maradok, tied örökké; életben, halálban a tied. Nőd, – szeretőd, – áldozatod; – aki imád, aki meghal érted. Aki elkárhozik érted!

S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték; a hölgy feledni látszott mindent, mi kívüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe. Arca lángolt, szemeiben lélekgyújtogató tűz égett; egy pillanatban kacagott és sírt, és minden tagja reszketett és szikrázott, ahol kedveséhez ért. Akit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes bódulat.

Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhívott tündér felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja magával.

Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé. Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen összeborzadt.

– Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az enyémet. Ki véd meg engem, ha ön nem?

S itt arcát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könnyeire fakadt, miktől aztán Jenő földre zúzva, térdein csúszott oda lábaihoz, hódoltan kérve tőle bocsánatot, megbocsáthatlan nagy bűneiért, s kezeit csókolta nagy vezekléssel.

Mire aztán gyöngéden fölemelte Alfonsine, s egy mély reszketeg sóhajjal csendet parancsolva keble indulathullámainak, égre emelé könnyes szemeit, s ünnepélyes felmagasztaltsággal lihegé e szókat:

– És most esküszöm előtted, kedvesem, barátom, mindenem, hogy tied maradok, vagy a koporsóé! Nincs hatalom a világon, ami tőled elszakítson, megtagadom érted minden rokonomat, megtagadom hitemet; megtagadom az anyámat, ha utunkba állanak! Leszek érted földönfutó, üldözött, koldus, de sorsodban, akár élsz, akár halsz, osztozom!

Jenőt e pillanat magasztossága még a megmaradt kis eszétől is megfosztotta. Ő is esküdni akart.

A leány eltakarta ajkait gyöngéd kis kezével:

– Te ne szólj, ne esküdjél! Szívedben lakom. – Te férfi vagy, neked csak akarnod kell – és nem esküdnöd.

Azzal forrón megszorítá kezét, s gyorsan tovarebbent.

A nyitott ajtónál még egyszer megfordult, s hevült arcát hátravetve Jenő felé, mondhatlan gyönyörtől ragyogó tekintettel mosolygott rá vissza, s ujját bűbájos ajkára téve, csókot intett felé.

S azzal elsuhant.

Jenő ámultan maradt hátra. Eszméi kóvályogtak vele.

Való volt-e ez, vagy tünemény?

A lány csókja még most is ott ég az ajkán; a lány könnyeitől még nedves kebele, szavai még fülében hangzanak, mosolya még szemei előtt ragyog; a leány szerelme és önfeledsége, bizalma és megrémülése, az őrült repülés vele a szenvedély lángoló pokolmélységétől a felmagasztosult szemérem hideg csillagmagaslatáig: – való volt-e ez, vagy tünemény?

Se nem való, se nem tünemény – hanem komédia!

Szegény hiszékeny ifjú!

Játék tárgya vagy te egy országos histrio-társaság kezében. Egy igen szomorú, véres játék tárgya!

Alfonsine, midőn Jenőt elhagyta, nem sietett vissza a terembe, hol még mindig Rideghváry tanakodott Antoinette asszonnyal, hanem szobaleánya kamrájába tért be.

Mamzell Betti tudatá vele, hogy soror Remigia vár reá hálószobájában. Mielőtt Antoinette asszonyhoz átmenne, elébb a kisasszonnyal akar beszélni.

Alfonsine elébb lemosta arcáról a könnyek nyomait, mamzell Betti segített rajta, hogy arca és szeme égését jótékony halványító szerekkel eltitkolja, úgy kereste fel soror Remigiát.

Nem sok szavuk volt együtt.

– Itt van Palvicz? – kérdé Alfonsine.

– Ma visszaérkezett – felelt Remigia –; hasztalan üldözte Baradlayt, nem bírta utolérni.

– Küldött választ levelemre?

– Itt van.

Soror Remigia átadta a levelet, s azzal a folyosóra kikerülve, Antoinette asszony termébe tért át.

Alfonsine a levéllel hálószobájában maradt.

Magára zárta ajtaját, hogy senki meg ne lepje.

S azzal leülve asztalához, felbontá a levelet, és olvasta belőle ezt:

„Úrnőm!

Ha meg tudja ön találni azt, amit elvetett, meg fogja találni azt, amit elvesztett.

Palvicz Ottó.”

Alfonsine arcának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy halovány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá, és fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett kezében.

Merev tekintettel bámult maga elé a lámpavilágba.

A lámpa világát egy porcelán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s kebeléhez ölelve visz egy kis, alvó gyermeket.

A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra az angyalra azzal a kisgyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni: vajon hová viszi?

Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette asszonytól, azonnal lesietett hozzá.

Az asszonyság magánszobájában volt már és egyedül.

– Bárónő – monda a legifjabb Baradlay –, a mai nappal sok változás történt; szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony, mely a bárónő szeme láttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, szíveskedjék nekem megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között.

A bárónő nem neheztelt a nyílt felszólításért, ellenkezőleg, igen kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.

– Kedves Baradlay! Ön jól tudhatja, s abban megnyugodhatik, hogy mi önt igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, másra nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay családdal való összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?

– Nem képzelem, mit akar a bárónő mondani?

– Nem? – Hm. – Micsoda ön most, kérem?

– Én? – Semmi.

– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez győz, lehet, hogy amaz; lehet, hogy kibékül, s elhelyezkedik mind a két fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. – Az udvari kancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszűnt lenni; önnek választása volt, hogy merre térjen. Elmenjen-e Budára a magyar kormányhoz, s kövesse az utat, amin testvérei járnak. Ott most ön is lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi barátaival oda, ahova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, amerre bennünket visznek, s meggyőződésünk azé, akit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt, tétovázott, habozott; s most egyike lett azoknak az embereknek, akiket nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ily nyíltan beszélek.

Jenő ajkaiba harapott. Nem bírta e nőt megcáfolni. Hisz az volt egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme láncolta őt éppen ide, az nem engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.

– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, igaz, hogy mindig elég disztingvált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek felfedeznem. Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön maga is tudni fogja. Olvasta a francia emigráció történetét? Emlékszik ön a sok koldussá lett márkira és vicomte-ra, akikkel egyszerre meg lett ajándékozva a külföld? Ma az egyik győztes foglalja el a birtokát, holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre támaszkodhatnék, minket engesztelhetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak. Igen őszintén és világosan szóltam önnek.

– Az már igaz.

– Ne véljen ön szavaimban elutasítást vagy csak félreértést is. Mi szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé hétesztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud elfoglalni a világban, ahol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel!

Jenőnek a vett leckéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be kellett érnie, s szépen hazaballagni vele a szállására.

Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely azalatt, amíg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végigálmodta saját temetését; oly prózai, oly mindennapi katasztrófát talált ki számára, ami bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előre várható volt, de amire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni!

S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, aki ilyen szépen lefekteti őt a gödörbe, s végül körülrakja zöld hanttal, s még szomorúfűzfát is ültet a fejéhez, s biztatja a boldog feltámadással.

Megmondta neki: „Ön semmi.”

És a „semmi”-nek nem volt mit tagadni rajta.

Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.

Az üres tárcának oly kijózanító kámforillata van.

Még csak fájni sem mert a szíve, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga… Az legyen veszteg, s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.

Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa jelenté, hogy Rideghváry úr őméltósága keresi, nem akarja-e magát előtte eltagadni.

Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a föld alatt: a vakondok.

Hát csak hadd jöjjön. Nem lehet az elől elszökni.

Rideghváry úr elég feszes nyájassággal üdvözlé Jenőt.

– Magam jöttem hozzád, öcsém, ahelyett, hogy hozzám rendeltelek volna, miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide velem szemközt.

Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet, s Jenőt készteté a gömbölyű asztalka túlsó végén helyet foglalni.

– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a zsebedbe; pénz van benne; majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád írására, s így megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem neked. Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok lehetnek benne, miken ma már túlvagyunk, s amiknél anyád maga néhány óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.

– Anyám itt? – kérdé Jenő elámulva.

– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy azóta folyvást a Plankenhorstéknál ülsz, ahova neki okai lehetnek nem menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább hússzor keresett a szállásodon, s még ma egyszer föl fog itt keresni.

– De hát mit tesz itt az anyám?

– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richárd bátyádat rábeszélje csapatával együtt való hazatérésre.

– És rábeszélte?

– Igen. Most Richárdot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült; ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s egyike azoknak, akiknek elfogatása el van rendelve.

– Az Istenért! – kiálta Jenő, helyéről felugorva.

– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve. Rendőrség, detektív, policáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan hirtelen. Még most fenekestül fel van fordulva minden; még most kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik utcából a másikba; van reá huszonnégy órája. Akkor helyreáll a régi rend. Odáig járhat-kelhet idebenn, akinek féltő az alakja, nincs aki rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, aki nem a legújabb közegek által láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha valaki ügyesen utánozna aláírást, pecsétet, bélyeget, mert vannak bizonyos titkos jelek az útleveleken, amiknek hiányáról a vizsgálók a gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség.

Jenő úgy érzé, mintha ez egész emberi lehetetlenség Atlasz-terhe nyomná kebelét. Forgott vele a világ.

– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem – folytatá Rideghváry –, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily nyomorultul elvesszen. Íme szereztem számára útlevelet; ha eljön hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat; Lady Tankerwill nevére szól; anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.

Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arcvonásaiból, ellágyult tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjúban maga iránt gerjesztett.

– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily kíméletlenül taszítottak el maguktól. De ez énbennem gyűlölséget nem hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell, meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én azért meg nem feledkezem azon fogadásról, amit boldogult atyádnak tettem, hogy családját védeni fogom, ahol lehet. – Itt hagyom nálad ez útlevelet, a többit okosságodra bízom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb szerencsétlenséget elfordítsd családodról.

Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében tartani. Hátha elejti?

– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém – szólt Rideghváry, más tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még az egyedül családod tagjai közül, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem dolga. Lényeges, egzisztenciális kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a márciusi napok után, s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt; okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek közé; amidőn még azt megítélni sem tudjuk, hogy melyik szenvedély igazságos, annál kevésbé azt, hogy melyik lesz a győztes. Hanem azért egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.

Jenő meg volt hatva azáltal, hogy ily szigorú bíráló elmétől lángésznek hallotta magát neveztetni.

– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem esküszöl; hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy éppen most megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higgyelek. Ez volna a szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.

Jenőnek nagyot dobbant a szíve rá.

Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön bátyjának volt szánva.

– Pályának igen szép – folytatá Rideghváry –; az itteni felkavart világtól egészen távol esik; az ember menekülhet ez egész társalomtól, melyből fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz. Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei tengerviharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet; tizenkétezer forint rendes fizetés és illő repraesentationalis költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely nyitva áll számodra.

Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint amit valaha álmodni mert volna.

Rideghváry úgy tett, mint aki nem is figyel szavainak varázshatására. Óráját nézte, s azután hirtelen fölállt.

– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, amit ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot! Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit minden oldalról megvizsgálnod. Tanácsolom, hogy ha anyáddal találkozol, az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal, s aszerint határozz. Jó éjt, öcsém!

Azzal magára hagyta.

Óh, de jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a viaszkedélyű ifjúra. Dehogy fogja ez anyjának említeni ezt az ajánlatot!

Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, amit most Rideghváry kegyéből megkapott.

Amint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé írt tartalom.

Anyjának saját írása volt az.

„Kedves fiam!

Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szíved boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyémet tölti meg. – Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. – Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd; büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz híre ismerős világszerte, kacért, pazarlót, kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat, s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsine-t, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsút vettél.”

A legkeserűbb döfés egy szerelmes szíven!

Tehát egy divatleánynál, egy kacér teremtésnél alábbra becsüli azt, akit ő imád! Akárkit, annak a „némber”-nek az utolsó cselédjét üdvözölné fia menyasszonyául, csak Alfonsine-t nem.

S mit vétett Alfonsine neki? Mit vétett Alfonsine bárkinek a világon?

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása; Alfonsine ártatlan minden diplomáciai cselszövénytől.

Eszébe jutottak Alfonsine szavai:

„Megtagadom érted hitemet, megtagadom családomat, megtagadom az anyámat!”

És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat megelőzték.

Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: „Leszek földönfutó, leszek koldus, de veled megyek.”

És neki nincs-e bátorsága hasonlón érezni, hasonlót mondani?

Hát őfölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?

Hiszen te nem vagy már gyermek!

Az a másik anya milyen hideg gúnyolódással mondá: „Ön most semmi! Ön egy nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá, s visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap.”

Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap megjelenni, s azt mondani neki:

„A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már valahol, ahol mindenki meglát.”

És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; ahova ez itteni zűrzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt hagyni civódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen, sem túl nem tudsz részt venni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít, aggállyal tölt el. Itt hagyni az egészet.

Amellett úrnak lenni; nagy befolyású, magasan álló, emlegetett tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy lépéssel foglalni el a pályát, melyen a nem hétköznapi emberek járnak.

Ah, ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett, hiúsága ragyogott, félelme melegedett e lángnál.

El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak, ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!

Sohasem fogja neki e szolgálatot elfeledni.

S ha anyja eljön, és minden varázshatalmát megkísérti is fia fölött – előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai szeretetnek – egész a hitvesi szerelmig. Ott az a másik szerelem megy elöl. „Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!” – mondá a leány. – Jenő azt hitte magáról, hogy eljött az idő, amelyben meg fogja mutatni, hogy akarni tud!

Jenő meghagyta inasának, hogy amint az a nő, aki őt az utóbbi napokban több ízben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.

Azonban hiába várt. Anyja nem jött el.

Késő éjig fenn virrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez, megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.

Azután csak ráadta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.

Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.

Anyja csakugyan nem kereste őt többet. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült már.

Nem nyughatott, míg magának e felől bizonyosságot nem szerez.

Amint nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt, amelyben praesupponálható, hogy egy subalternus a burcauchefjét nem háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz sietett.

Az volt hozzá a legelső kérdése:

– Nem tud ön valamit az anyámról? Máig sem jött el hozzám.

– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárusnét, akinél rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a zöldségeskerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.

Jenő keblét nagy lidércnyomás hagyta el erre a szóra.

Tehát megszabadult az anyja! Tehát megszabadult az anyjától.

Most már akarhat.

– Aludtál egyet a tegnapi ajánlatomra? – kérdezé Rideghváry.

– Elhatároztam magamat. A követségi titkárságot elfogadom.

Rideghváry megszorítá a fiatalember kezét.

– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire bíztam hozzád, milyen hitem volt józan felfogásod iránt, íme, itt van már nálam készen kineveztetési okleveled.

Azzal kihúzta a szekrény fiókját, s kezébe adta Jenőnek az iratot.

Jenő el volt ragadtatva e szeretetreméltó gondoskodás által.

Hisz így csak a hajdankor tündérei szoktak gondoskodni választottaikról.

– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint aki hosszabb időre távol marad. Ami feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, ami megkötni való van, azt kösd meg végképp.

Jenő elértette a gyöngéd célzást.

– Ez nem fog méltóságod tudta nélkül megtörténni.

– Értelek. Tehát siess, ahova legelébb vágyaid visznek.

Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toalettjével; annak köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködőszobában rontott rá. Mert bizony rárontott volna ott is.

Nem is lehetne emberileg kívánni, hogy egy megszűnt kancelláriának extra statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból egyszerre egy tizenkétezer forintosba felemelkedik, ne a fejével törje be azt az ajtót, amelyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált kérőt, kicsukta.

Antoinette asszony mindazáltal úgy tett, mint aki csodálkozik.

Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész aplombbal járult a delnő elé, s jól kigondolt beszéddel kezdé:

– Asszonyom! Ön azt mondá: „Ha holnap, hát holnap.” A holnap íme itt van, s én – vagyok már valami.

Szavainak bizonyítékául odanyújtá Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.

Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s azután a legszívélyesebben nyújtá kezét Jenőnek.

– Igen örülök rajta.

Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már az ember valami. Nagy valami.

– Szabad tehát a tegnapi kérdésemet újra feltennem?

– Már válaszoltam rá – szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. – Kívánja ön, hogy Alfonsine-t értesítsem efelől?

– Könyörgöm érte.

Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy Alfonsine-t kézen fogva kivezesse.

Alfonsine zavarodottnak mutatta magát, s iparkodott úgy tenni, mint aki nem érti, hogy mit akarnak tőle.

Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé, s bemutatá neki az ifjút.

Őnagysága a szentpétervári követségi titkár úr.

– Áh! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosollyal nyújtá kezét Jenőnek, ki azt remegve fogadta.

– Csak tartsa ön meg – súgá kegyteljes mosollyal Antoinette.

Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult anyja keblére – valószínűleg arcának szemérmes elpirulását eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az Jenő homlokának egy csókot adott – hideget, mint egy fakép.

Alfonsine nem volt többé rábírható, hogy lesütött szempilláit felmelje; most már vőlegénye előtt áll.

– Mikorra kívánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük efelől? – kérdezé Antoinette. – Holnapra, ugyebár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé sietek-e?

Óh, Jenő nem talált elég erős szavakat hálája kifejezésére.

– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?

Itt ismét sora volt, hogy Alfonsine elrejtse arcát anyja csipkéi közé.

– No, felelj hát! Hisz ez a te dolgod.

Alfonsine alig hallhatólag bírt annyit rebegni, hogy „igen”.

Mikor úgy megzavarja a szemérmes lánykának az eszméit az a gondolat, hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!

Jenő pedig túl boldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak kellett azt utánavinni.

Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő, s szemébe mondhatá:

– Büszke vagyok önre!

Jenő most már rohant haza.

Úgy érezte, hogy most kezd el élni.

Az eddigi csak növényélet volt. Most lett már ember.

Ami vágyainak zenitjét képezte, egyszerre egy napon elérve mind a kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.

Az egész világ új alakokkal népesült meg egyszerre körüle.

Hanem valami mégis úgy borongott kedélyén.

Olyan volt az, mint ez az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.

Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül ennek.

És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, anélkül, hogy megküzdött volna érte anyja ellenvetéseivel, anélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető szívét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván, hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harc el lett engedve szívének.

Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége, boldogsága álmain keresztül suttogja szívébe ez ébresztő szót: „Te gyáva!”

Hasztalan menti magát e nyugtalanító kísértet ellenében azzal, hogy hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült. „Hazudsz! – súgja neki az igazmondó öntudat. – Annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól.

Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok szórakozás kínálkozott Bécs utcáin és mulatóhelyein.

Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre visszatántorodott.

Az a rettegett rém, aki egyre szívébe suttogja e szót: „te gyáva!”, most egyszerre alakot, arcot öltve, támad elé. – Édesanyját látja belépni a szobába.

– Anyám! – kiálta a rémület fojtott hangján az ifjú.

Óh, nem az az alak állt előtte, akitől ő rettegett, akit ő úgy várt, mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – Egyike a golgotai alakoknak, kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halovány, kíndúlta arccal; szemekkel mik már elpazarolták könnyeiket; a fájdalom élő kifejezése. Ez volt az ő anyja.

És e pillanatban meg lehetett elégedve szívével az ifjú. Nem jutott eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.

Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e drága alakot.

És érezte arcán anyjának égő lázas csókjait. Óh, ez nem olyan csók volt, mint azé a másik anyáé.

– Hogy jössz ide, édes, kedves anyám?

– Nagy útról jövök.

– Nekem azt mondták, kimenekültél, s már Pozsonyban vagy.

– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; aztán felhagytam a reménnyel, hogy megtaláljalak, s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban hallottam valamit, és az visszahozott.

– Te visszatértél!

Hogy veled beszéljek.

– Óh, minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna oda, ahol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?

– Óh, fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem hozzád. Óh, ne félj tőlem. Ne nézz engem kísértetnek, ki közéd és vágyaid közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, amit te elhatároztál magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.

– Anyám, ne szólj ezen a hangon, kérlek!

– Bocsáss meg érte! Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor írtam hozzád egy levelet; megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze! Ne emlékezzél rá többet! Azt egy haragos asszony írta. Az a haragos, büszke asszony nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még nincsen vége. Óh, én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek. Talán a sírnak, hogy ne kívánjon megtelni.

– Óh, édes jó anyám, hiszen fiaid élnek.

A nő szeme a könnyek közül villámokat lövellt e szóra. Megragadta Jenő kezét hevesen.

– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle üldözők; alatta a tátongó hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjaiktól megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni valamennyien.

– De hát miért kell nekik elveszniük?

– Mert nagyon fáj nekik a szívük, s nem tudják másként meggyógyítani.

– De hátha győzni fognak, anyám?

– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni, kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött.

Annál rosszabb rájuk nézve. Ítéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik ütést, és annyit, amennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. – Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza. Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy utat tettem és sokat gyalog.

– Óh, szegény jó anyám!

Jenő leülteté anyját maga mellé a pamlagra, és átölelte vállait.

– Hogyne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára az életben.

– Óh, ne mondd azt!

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A büszke emberek már sorakoztak, és kifőzték, hogyan álljanak bosszút az anyjukon, aki őket megfenyítette.

– Kik azok?

– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk; megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha! Légy boldog ember! Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szíve, mint neked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghívják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik; mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-címeren két nagy folt esett. Ödön és Richárd nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes cáfolat lesz a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a nagy hatalmú szövetségest.

Jenő arca sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ezt neki nem mondták előbb. Pedig bizony magától is rájöhetett volna.

– A kimenetel nem kétséges, bizonyos – folytatá Jenő anyja, látnoki tekintettel bámulva a gyertya világába. – Mi el fogunk veszni. De te megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendsz, és új családot alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje leendsz. Felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva. Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.

Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés szavaiban.

– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szíved van. Azok között, kik hozzád mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső folyamodással.

Óh, mennyire megalázva érezte magát az ifjú. Hiszen ha gúny volna az, amit anyja mond neki; de való!

– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi végzetünk majd utolér. S ha utol nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá. Richárd bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy nagy szolgálataidért fényesen lész megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.

Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét eléje idézte az endori bűvésznő.

Anyja folytatá:

– És csak akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül fogod bírni mindazt, amit most együtt bírunk veled; midőn boldogságod fényében úszni fogsz, fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára: fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

– Anyám! – kiálta fel magánkívül, keservtől agyonkínozva a legkisebb testvér, s odarohant íróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési oklevelét, s darabokra szaggatva szórta azt el maga körül.

S aztán sírva borult anyja ölébe.

– Én nem indulok el azon az úton.

Óh, az leírhatatlan öröm volt, amivel e szavakban anyját megajándékozá. Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban szeretettet.

Nem félt neki megmondani, hogy ő legkedvesebb gyermeke mind a három között.

– Ugye velem jössz, fiam?

– Anyám, veled megyek.

– Téged nem bocsátlak harcolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember légy. Ugye megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog ember fogsz lenni?

Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, aminek most már vége. Még átlátszó a víz, amelybe elmerül az; de már halva van. Az álmodott boldogság képe.

Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kínált áron nem akart boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kínáltatott.

– Siessünk innen, mentől előbb!

Eszébe jutott az útlevél.

– Itt várt számodra az útlevél, anyám, ha tegnap jöttél volna. Ma ismét hasznát veheted.

– Ki adta neked ezt az útlevelet? – kérdé Baradlayné.

Jenő gondolkozott, hogyan ne említse azt a nevet.

– Családunknak egy régi ismerőse; ugyanaz, ki e kinevezési oklevelet szerzé számomra.

– S hiszed, hogy én e kézből elfogadok valamit?

Baradlayné a többi papírrongyok közé veté az eltépett útlevelet. Legyenek együtt.

– Mit tettél? Most hogyan menekülsz? Minden út, minden kijárat őrizve van.

A delnő büszkén emelé fel most már diadalmas arcát.

– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet, fiam! Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.

*

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és meghívott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra; nem jött az többé elő.

Bizony magával ragadta a harmadik fiát is az a rettenetes asszony.

Merre tűnt el, hol mehetett ki a szoros őrizet közül, sohasem találta ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.

Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó országút, olyan emberek számára, akiknek van szívük, éjjel, sötétben, sűrű köd alatt egypár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny csónakon a hullámokra bízni életüket.


VisszaKezdőlapElőre