Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép. Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor már elhallgatott az utcákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett, mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy percre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni. Mintha testvére kiáltana hozzá borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis ijedelmes szavakat.

Rettegett tőle, vagy talán érte? Félt a találkozástól.

Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja ez a félelmetes ember!

Olyan korán, amint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt mondva, hogy estig nem jön haza.

Az a szándéka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog rátalálni Ödön.

Plankenhorstéknál már reggel nyolc órakor nyitva voltak a termek. Ki s be járt azokon az irányadó fiatalság.

Most a fiatalság volt az irányadó.

Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan egzotikus dolgokról.

Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.

Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?

Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak a férfiak.

Jenő testvére elől bújt el ezúttal e gyűlhelyére a forradalmi fiatalságnak.

Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.

Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.

– Isten hozott! – üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka, Goldner Frici. – Éppen emlegettünk.

– Miben szolgálhatok? – kérdé aulikus szólásformával Jenő.

– Tudd meg, bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog!

Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.

– Nekünk résen kell állanunk – folytatá az ifjúság szóvivője. – A reakció azzal igyekszik az igazi ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel túlzásig vitt kihágásokat idéztet elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A szabadság álbaráti, a sötétség álcázott bajnokai felizgatták a legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek, gyújtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végigvonultak Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel, beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kötelességünk e félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jössz e nehéz küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel azt saját testeinkkel!

No, csak ez a biztatás kellett még Jenőnek!

A rongyos proletáriusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni magát a pálinkaittas csőcselék s a bosszús katonaság kereszttüze közé, hogy ott összemorzsoltassa magát!

Ehhez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.

Azt mondta Fritz barátjának, hogy jó lesz biz az, csak menjen előre, ő még hazavágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.

Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja, akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.

Hanem amint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett, hogy vigye az őt egész nap, amerre magának tetszik, ne álljon meg vele sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn tegye le szállásán.

Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen volt rá nézve annak minden mozzanatja.

Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s Plankenhorstékhoz nem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus szabadsághős magával vigye mezítlábos embereket kapacitálni.

A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva, égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb eszmék ülték diadalukat.

A granichstaetti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel; gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utcára, beverték a fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyújtották; az ott égett végig az utcán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az utca túlsó végén fekvő Brigitta-szüzek kolostorának, mert amíg az utcán végiglobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.

Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előrehatolást. Egész szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó szeszár közé, s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren keresztül, amin aztán előrenyomulhat, aki nem akar ez égő krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.

A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály huszárság.

A lovascsapat vezetője Baradlay Richárd százados.

Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti kaszárnyába.

Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott, nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a kaszárnyaéletet osztotta velük, s a legszorgalmasabb tisztek egyike volt.

A város elvesztette rá nézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha; azt is csak azért, hogy Edit felől kérdezősködjék; akiről mindannyiszor azt a hírt hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richárd megkérte a kezét.

Ebben Richárd meg is nyugodott.

Akármi növeldében jó helyen van Edit, csak nagynénje házánál ne legyen. Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek háborítaná a gyermek nyugalmát.

Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van, de Jenő rendesen elfelejtette azt megkérdeni, s Richárdnak jó okai voltak öccsét nem avatni nagyon mélyen a titkába.

A legközelebbi napokról Richárd csak az új napilapokból merített tudomást. Hanem hát annak az éremnek, amit a napilapok magasztaltak, ő csak a túlsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos koszorúkról beszéltek, ő pedig és katonái mindebből csak részeg kofákat kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.

Richárd e három nap alatt hatrendbeli különböző rendeletet kapott iminnen-amonnan.

Az első azt az utasítást adta neki, hogy ahol a nép csak kísérletet is tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.

A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt, a népet kímélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.

A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glacis-n, s mire fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az ezredparancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza el magát s védje életre-halálra a pozícióját.

Az ölödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és című uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utcák és terek békéjének fenntartása iránt.

A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek kibocsátói mind leköszöntek, s nem bánják, akármi történik a világgal.

Richárd kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát.

Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt, s járta az utcákat; egy-egy csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richárd az itt-amott felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyújtott házakat. És ha elfogott is a katonaság valakit a dúló martalócok közül, mit csinált légyen vele? Hatóság nem volt, akinek átadja, magának megtartani pedig ugyan nem volt gusztusa.

Délelőtt a Brigitta-szüzek kolostora előtt találkozott össze Richárd a dúló csoport hadderekával. A végig lángba borult utca fénye vezette őt oda a városnegyed másik részéből, ahol már, azt hitte, hogy szép szerével nyugalomra terelte a népet.

A vitéz urakat nagyon bosszantotta már ez a mulatság.

Egész éjjel utcán fel, utcán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival hajigáltatni és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat mindenütt újra meg újra a háta mögött találni; kifárasztá a huszárnak anélkül sem valami híres türelmét.

Jó szerencse, hogy az égő pálinkatenger közöttük állt, s nem kaphattak bele egymásba azon melegében.

Richárd látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért annak kapui előtt az utcán keresztül állította fel csapatját. Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utcán, sárt, homokot öntve közé, s aközben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.

Richárd nézte csendesen, hogy közelednek.

– Pál úr! – szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához. – Ég-e a pipája?

– Tessék! – szólt Pál úr, odanyújtva makráját kapitányának.

– Gyújtsunk rá, fiúk! – monda Richárd. – Aztán nézzük el, mi lesz belőle.

Eközben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalogjárdán egy fegyveres alak jött sietve.

Ezt az egyenruhát sem látta még Richárd ez ideig.

Fekete kabát, sárga-veres-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a galléron, rézmarkolatú egyenes kard, süvegtetejű kalábriai kalap nagy fekete strucctollal; a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.

Az érkező kardos alak egyenesen odasiet Richárdhoz.

– Légy üdvöz, bajtárs! Éljen a rend, éljen az alkotmány!

Richárd nem bánta: hadd éljen.

A fiatal vitéz parolára nyújtá kezét; Richárd megszorítá a nyújtott kezet.

– Én Goldner Fritz vagyok – szólt egyenesen bemutatva magát az ifjú. – Az aula második zászlóaljánál kapitány.

– Úgy? Akkor hát tiszttársak vagyunk.

– Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?

– Remélem.

– Tehát éljen a testvériség!

Újból megrázták egymás kezét.

– Mi jót hoztál, bajtárs? – kérdé Richárd.

– Megtudtam, hogy itt e félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el, melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem e vihart lecsendesíteni.

Richárd nagyon megcsóválta a fejét.

– Csak így egyedül? Terringettét, én három nap óta háromszázad magammal folyvást csendesítem, s egyre növekszik.

Az ifjú vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalábriaival.

– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt, bajtárs. Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni fektéből s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki: „Most nevess, most örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el!” – nevetni, örülni, ölelkezni, elcsendesülni.

– No, erre hát kíváncsi vagyok.

– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasabb itt, mint egy üteg ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet egyedül cselekedni.

– Engedlek, bajtárs, mindent tenni, amit akarsz, de el nem megyek innen, mert visszajönni majd nehezebb lesz.

– Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.

– Baradlay Richárd.

– Ah, üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk meg a barikádokon.

– Az én öcsémmel? Jenővel? A barikádokon?

– Óh, igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifjú; egyike a főnököknek a Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.

De már erre a szóra lehajolt a lováról Richárd, hogy jobban a szemébe nézhessen a beszélőnek.

– A Plankenhorst-házi főhadiszállás?

– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők ismertetnek meg bennünket a reakció fondorlataival; ők tudják ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része diadalainkban.

Richárd most már leszállt a lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s kezét Fritz karja alá öltve, előrement vele a kolostorajtóig.

– Tehát a két Plankenhorst hölgy itt maradt, és most a szabadságmozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?

Fritz önelégült mosollyal viszonza:

– Csak hagyd azt miránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő múltjukat. Most föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A szabadság táborának is megvan a maga titkosrendőrsége. Minden lépésük figyelemmel kísértetik; s ha csak egyetlenegy emberrel érintkeznének azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet írnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a percben megtudnók, s ők veszve volnának. Óh, a mi táborunk jól van szervezve.

– No, elhiszem. És az öcsém, Jenő is köztetek van?

– Az elsők között.

– Az is ilyen kalábriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az oldalán, pisztollyal az övében?

– Tökéletesen így. Vállszalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta, és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.

Richárd hitetlenül rázta fejét.

– No, majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik összeszólalkoztunk, hogy kijöjjünk a külvárosokba, a népet fölvilágosítani a mozgalom nemes céljáról; a vulkánt tenyereinkkel letakarni. Jenő is ide fog jőni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat választottam; a többiek még késnek.

– No, bajtárs – monda Richárd, megrázva az ifjú aulista vállát –, amit eddig mondtál, azt csak hittem, ahogy hittem, de hogy Jenő öcsém most idejöjjön, azt – úgysegéljen – akkor hiszem el, amikor látom; és még akkor se hiszem el egészen.

A népáradat azonban ezalatt lassanként urává lett a lába alatt égő talajnak, s amint a lecsápolt kék-zöld lángok és a szürke-vörös füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitűnni, akként látta át lassanként a fiatal aulavezér a feladatot, amellyel meg kell küzdenie.

Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős ellenségeitől feluszított csorda ez!

Amint át lett hidalva a pálinkától lángoló utca, omlott a Sisera hadja a kolostor előtti térre.

Egy kloaka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen írva.

A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet elő a civilizált világ közepett ily tömeg vadember? – Ennyi rongyba öltözött, tépett, kifordított alak? A tisztátalanság, a nyomor, a fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő van? Közöttünk, alattunk élnek-e? És hogyan élnek? A munka tisztessége nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élősdijei; egy tábor koldusokból, tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utcai örömleányokból és a pálinkabódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a veres zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?

A polgár, a nép embere egy arcot nem ismer közülük.

Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fritz is megrettent előttük.

Nem ez az óriás az, akinek ő azt mondta: „Most kelj fel!” – és fölkelt, s ha azt mondá neki: „Most nyugodjál el!” – elnyugodott.

A csoport közül egy magas, óriás alak vált ki; éppen oly rongyos, mint a többi; arca füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje fölött, mint nádpálcát; első volt, ki a hátralevő borszesztócsán keresztülgázolt, s ahányat lép, minden lábnyomán egy égő folt marad hátra. Vakon rohan elé.

Hanem amint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratorpant, megállt, és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor felemelt vasrúddal a kolostorra mutatva, felordított bestiális, rekedt hangon:

– Tűzbe az apácákkal!

A tömeg vérittasan üvöltött utána.

Hanem az üvöltésen keresztülrecsegett a lovasság trombitahangja, a készülőt jelentő parancshang, s az csápolta a tömeg tüzét.

– Az égre kérlek, bajtárs – szólt az ifjú aulista Richárdhoz –, ne adj jelt az összeütközésre! Kerüljük a vérontást. Én megkísértem a nép szívéhez szólni.

– No, hát szólj! – mondá Richárd. – Melletted maradok.

És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem szívta tovább a havannáját.

– Jer, állj ide fel mellém! – szólt Fritz. – Ebből megérti a nép a testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem sérthetlen, megszentelt helyen állasz.

Richárd felment Fritz-cel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső vezetett; annak a küszöbe szónokszékül szolgált Fritznek.

„Testvérek!” – kezdé Fritz.

És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságról, alkotmányról, a polgárok kötelességeiről, a reakció fondorlatairól, hazáról, fejedelemről, dicső napokról.

Hanem bizony azon megszentelt helyen azért éppen nem voltak életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a fejük felett, amivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit megtenni siettek. Richárd csákója is kapott belőle egyet-kettőt.

Egy-egy általános felordítás el-elnyomta az ifjú népszónok beszédét, úgyhogy annak szünetet kellett tartani.

– Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból – monda Richárd az ifjú aulistának –, beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én fogok velük beszélni. Én tudok.

– Nehéz a helyzet – monda Fritz izzadt homlokát törülve –, a nép fel van bőszülve a papok ellen. A ligurianusokat már elkergette, s most azt hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az apácákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában a forradalom is udvarias.

– De azt látom – monda Richárd, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.

A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság támadt.

Mikor Fritz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő és a vasrudas óriás; a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott semmit.

Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek láttára felderült Goldner Fritz verítéket hullató arca.

– Ah, itt jön valahára!

Ki jön, mi jön? Egy furcsa bizarr alak. Ez is diák, roppant hórihorgas termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucctoll; arca sima, sovány, piros – hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi széles háromszínű szalag és arra egy kicsiny kis kocperd egész a hóna alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.

A nevezetes férfiú rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz, s egy ugrással ott termett mellettük.

– Isten áldjon, bajtársak! Itt vagyok már, nem kell semmit félni! Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyűlt önöknek a bajuk? Elhiszem. Fritz barátom remek szónok. De csak tragikus szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. Aki a népet meg tudja nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és végre felkacagni, akkor aztán oda visszük őket, ahova akarjuk.

– No, hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én majd meg találom őket ríkatni.

Mausmann Hugó előrelépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a nép fölé, komikus pátosszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.

S amint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeccentett, egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira meglepte a háborgó tengert, hogy egy percre lecsendesült.

Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapánciáit, amiket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a „Brüder” – „Güter”, – „die Freiheit” – „sich freu’ heut”, – „Metternich” – „schmetter nicht”, – „Minister” – „hin ist er”, míg egy fordulatnál erre, hogy „braven Cavalleristen” ez a rím kővetkezett, hogy „hocta Iszten”, s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az improvizátor emfatikus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt.

– Pajtás! Még ennek sem nevetnek – monda neki Richárd, ki azt bámulta legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt Richárd égő szivarját saját arcához sütötte.

Hugó mondta tovább a verseket; de már nem akarták hallgatni.

„Le a papok védőivel! Tűzbe az apácákkal!” – hangzott minden oldalról, s megindult a hajigálás, a népies projectilek mindenféle nemeivel.

Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifjú orra hegyét, hogy annak szeme-szája tele lett a tartalmával.

– No, most, erre mondj kádenciát, bruder!

Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás diadalkacagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, ahogy szokott röhögni a kegyetlen mob a kötélről leesett komédiáson, ki nem tud felkelni a földről.

Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó szörnyetegtől. Ez mármost szét is fogja azt tépni, akit kikacaghatott.

Richárd kapitány elveté szivarcsutáját, s indult a lépcsőn lefelé.

Fritz eléje állt, átölelte, és nem bocsátá.

– Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre! Nem az a vér aggódtat, ami kihull, hanem az a gyűlölet, ami kikel belőle. Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta egymást. Még lehet békés úton segítenünk!

– Hogyan?

– Eredj fel te az apácákhoz; beszélj a fejedelemasszonnyal. Keresztyének, szent szüzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságukért százak vére omoljon, s két ország, két nemzet átkozott harca megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők mártírok legyenek; de meneküljenek innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva, azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; ami féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik, hogy nincs itt senki, akin bosszút álljanak, s nincs semmi, amit prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felírjuk a falakra, felírjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni. Nemsokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni, felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. – Az égre kérlek, ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az apácákkal. Én addig itt maradok Mausmann-nal, s feltartom a nép dühét, testemmel, lelkemmel. Míg visszajössz, a két vihar között állunk.

Richárd megszorítá az ifjú diák kezét.

– Ti bátor fiúk vagytok; derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra. Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.

Richárd respektálni kezdé azt a tiszteletre méltó bátorságot, amellyel egypár ilyen fiatalember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést elhárítani.

Ráadta a fejét, hogy segíteni fog nekik becsületes szándékukban. Visszament a zárda kapujához, s bezörgetett rajta.

A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét, s azonnal bebocsátá, amint Richárd megnevezte magát.

Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.

Richárd, míg a lépcsőkön felhaladt, végigtanulmányozta magában, mit fog a zárdafejedelemnőnek mondani, hogyan világosítja fel őt a veszélyről, mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kímélni, miért szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen.

Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy kontratáncban fogamzott apprehenzióért! – Hanem hát azzal csendesítette le magát, hogy az apácák nem nők, hanem valami olyan lények, amiknek nincsen nemük.

A folyosón végighaladt, anélkül, hogy szemközt jövővel találkozott volna. Az apácák mind a refectoriumban voltak összegyűlve.

A refectorium ablakai az utcára nyíltak, s annak belső táblái mind be voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott világosságot.

Amint Richárd e férfi nem tapodta küszöbön megállt, megrendítő jelenetnek volt tanúja.

A terem közepén feküdt haldokolva egy apáca. Régóta idegbajban szenved, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijedelem, a kinn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.

S e martyrologiai jelenet közepette, e sírbolti világításban, azon szűz alakok között, kik a halálvonagló apáca körül térdepeltek, egy ismerős arcot pillanta meg Richárd, egy arcot, melynek láttára minden csepp vére fellázadt önszíve ellen.

Edit volt az.

Ebbe a zárdába küldték őt nagynénjei a jegyben járó év leteltéig.

A leány is ráismert kedvesére, s egy pokolból megváltott üdvözlő örömével repesett tekintete a délceg ifjú arcán.

A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a kapitány elé, s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:

– Mit akar ön?

Richárdnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, amit idehozott.

Ahelyett, amit gondosan kiformált agyában, azt felelé a priornőnek:

– Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy szétverem innen ezt a csőcseléket!

Az ablaktáblákon már akkor zuhogott a kőzápor, mint a jégeső kopogása.

Richárd szeme még egyszer találkozott Edit rémült tekintetével. A harag elállta minden ízét; látta a haldokló szüzet a márványpadlaton heverni, görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel felé nyújtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvérivó szörny bőszült ordítását kinn az utcán, s egész lelke felháborodott rajta.

Nem várta azoknak válaszát, akikhez beszélt; megfordult, lerohant a lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját álló két ifjú aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s azzal előreugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Al-Bohačent.

Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szívének, mintha az egyik ablaktábla félig kinyílnék, s azon kinézne valaki. Talán éppen Edit?

No, ha ide néz, hát lássa meg, ki az a férfi, aki őt szereti!

Amit Richárd mondott a gyülevésznek, az csak két szó volt:

„Takarodjál, csőcselék!”

Elbizakodott, vad röhögés üvölte választ szavaira.

Akkor Richárd kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamot vezényelt, s Richárd oda vágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt; egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.

A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében, s megcsóválta azt a levegőben, csak úgy zúgott.

Richárdnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyílt ablakából egy velőkig ható sikoltás vegyülne a zivatarba.

A vasrúd süvöltve csapott le a lovagra.

Richárd előrenyújtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz csapást.

Dicsőség Al-Bohačen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva tartá – a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de az Al-Bohačen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbult.

Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik pillanatban le volt gázolva a földre.

S öt perc múlva üres volt az utca.

A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, amint a lovasság közéje rohant; elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé; még aki sebet kapott és lerogyott is, holtnak tetteté magát, és megnémult.

A távoli utcákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a csendet. A futó nép szava meghalt.

Richárd lovasaival végigverte a futókat a hosszú utcán a vámvonalon, míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő teremtés, menekülve odúiba, ahonnan előkerült.

S akkor megint vissza.

Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előrenyargalt egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s azután a trombitás, ki riadót fútt nyomában; messze elmaradva a lovasszakasz.

Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a rácsozaton át még egyszer megpillantá Editet.

Hogy nem jön most szemközt még egy új ellenség!

Csak kívánni kellett, és megjött.

Alig gyülekezett össze a vámvonalt végigseprő huszárság a szétkergetett had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az utcákat, közeledő néptömeg zaja.

Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem lehetett találni, hogy mi az.

Először is szabályszerű katonai lépések robaja.

Azután egy keserves ének a Marseillaise dallamára.

Közbe egy rekedt dob el-elmaradozó pörgése. Mindez összevegyülve a kedves utcai fiatalság gyermekhangú vivátozásával.

Az utcán végigrohanó böjti szél porfellege nem engedi kivenni a közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik, és azok között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.

Tehát valami rendes fegyveres csapat közelít.

Ellenség-e, szövetséges-e, azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja a port, szemetet, s vágja a közeledők szeme közé, s mikor eltáncolta fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg egymást száz lépésnyi közelségben.

Most azután Richárd igazán nem tudja, hogy mik ezek.

Sorban és hadirendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de mégsem katonák. Ahány, annyiféleképp öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazósüveg; ki frakkban, ki kabátban és mindenkinek fehér szalag a bal karján keresztülkötve. Ez nem lázadó csőcselék.

– Kik vagytok? – szólítá meg a fegyveres csapatot Richárd kapitány, elélovagolva.

– Nemzetőrség – felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott alak, valószínűleg a csapat őrnagya.

– Mit akartok? – kérdezé Richárd.

Ez bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőr major, különben derék szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is talála el rá a feleletet.

De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat aulista élén, s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt Marseillaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva, amiből megtudhatta, aki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak semmi egyéb szándéka nincsen, mint a renddel párosított szabadság zászlóját lobogtatni, fegyverei fényével a sötétség hidráit odúikba visszaűzni, a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.

Richárd végigvárta a kardalt, mit Fritz és társai válaszul elzengtek.

– De mármost szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi járatban tetszik lenni.

Az őrnagy rátalált a nehéz feleletre.

– A békét és rendet helyreállítani.

– Hát – tessék – szólt Richárd átkozott flegmával.

Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekintgetett maga körül. Mit „tessék”? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy „tessék”, mikor az utcát, amilyen széles, akként állja el előtte a huszárcsapat. Keresztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a táborkarával, hogy mit szóljon erre megint.

Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak úrnapján a processziók alkalmával.

– Hát igen. Tudja kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön együttműködésével.

– Vagy úgy? Van önnek számomra napiparancsa?

No, még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a kedve az egész hadművelettől. Fritz és Mausmann odaugrottak a segélyére, s súgták neki, hogy mit válaszoljon.

– Persze, hogy van. Az aulától és a nemzetőr-parancsnokságtól.

– Nem ismerem azokat az urakat.

Az őrnagy most már haragba kezdett jönni.

– De kapitány úr!

– Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem, vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell bírnunk, aki mind a kettőnknek parancsol.

– De hát mit csináljunk?

– Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a hadügyminisztériumhoz, aki előadja az itteni állapotot, s az hozzon nekem valami rendeletet, amihez tarthassam magamat. Addig pedig megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.

Ezt az ajánlatot bizony el kellett fogadni.

Az őrnagy nyargoncul küldé a legserényebb két ifjút mind a két nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni dolgok helyzetét, s aszerint eszközöljenek a kapitány úr számára rendelkezési szabályokat.

Saját belátásuk és fölfogásuk szerint!

Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog aszerint, amint különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann pedig utcai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul a publikumtól, ami egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.

Míg a két nyargonc odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a kolostor előtti tér két oldalán.

Richárdnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Editnek minden haja szálát az ő kardja védelmezi.

Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyűszerrel átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség, megvédi-e, s hogy védi meg az apácákat.

De Edit ott volt!

Ennek a kapunak az őrségét mindenkinek át nem fogja engedni!

Két jó óra telt bele, míg a nyargoncok visszaérkeztek.

Mind a kettő hozott Richárdnak pecsétes levelet.

Legelőször azt olvasta el Richárd, amit Mausmann hozott neki a főhadparancsnoktól.

Huh, de fel volt paprikázva őexcellenciája. Hogy lehordta a kapitányt azért a lágyságért, hanyagságért, amit ez ideig tanúsított. Miért nem vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.

Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az ördög fiának se irgalmazzon!

„No, ez jó egynek.”

Lássuk a másikat; hát a hadügyminiszter levele mit mond?

No, hiszen abban volt még csak lehordva Richárd azért a szeles hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres demonstrációval el lehetett volna nyomni. Ezúttal szigorúan megdorgáltatik. Jövőre pedig több ésszel és tapintattal járjon el hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az égből, még akkor se kezdjen verekedést.

Richárd kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a kardját, a jó Al-Bohačent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá magában:

„Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom, bizony kettétörnélek mostan.”

Azzal odalovagolt a nemzetőr-tiszt elé.

– Uram! A rend helyre van állítva; tessék azt tovább fenntartani.

S megfordulva lovával, jelt adott huszárainak a visszavonulásra.

– Kár! – dörmögé a bajusza alatt Pál úr. – Egy füst alatt már ezeket is szétverhettük volna!